Ez a blogbejegyzés a még rejtőző tehetség furcsa természetéről szól. A célom vele az, hogy felhívjam a figyelmet: legyünk résen mindig! Járjon ott a gondolat a fejünkben állandóan, ha valami furcsát észlelünk: megeshetik, hogy az igazi oka az a furcsa viselkedésnek, hogy egy ma még rejtett tehetséggel állunk szemben.

A bejegyzést Gyarmathy Éva [2] barátomnak, a furcsa tehetségek nagyon jó ismerőjének egy listájával kezdem arról, hogy milyen is a gyermekkori, rejtőző tehetség. A fenti kép matematika tesztje közben feszült figyelmet tanúsító, 7 éves Terrence Tao [3] 24 évesen lett a matematika professzora, 31 évesen pedig megkapta a matematika Nobel-díjának számító Fields Medal [4]-t. 

A bejegyzésben írok két kisgyermekről, akiket a Kispesti uszodában [5] figyeltem meg: egyikük kommunikációs, a másikuk mérnöki tehetség biztosan. Szó esik egy karcagi kémiaverseny győzteséről, Sir Ken Robinson [6] egyik híres példájáról és Yehudi Menuhin [7] sajátos tanítvány-kiválasztási módszeréről is. Mindezek a példák a rejtőzködő tehetség nagyon különleges, de mégis mindennap, mindenhol tapasztalható természetét mutatják be. Kérem, figyeljünk rájuk. Ők a jövőnk.

Az előző blogbejegyzés [27] azokat a viselkedési formákat járta körül, amelyeket egy váratlan helyzetre adott reakcióikban a bonyolult rendszerek tagjai és csoportjai követni szoktak. Ebben a bejegyzésben a rendszer egészének a viselkedését a leghatékonyabban befolyásoló cselekvésformákat vizsgálom meg.

A válságot megoldani kívánók a szükséges lépéseket néhány alapvető változtatásként, „fő csapásként” fogják fel. A fő csapásokra való koncentrálás erősíti az e csapásokat hatékonyan végrehajtó hierarchikus és felülről egyirányú kapcsolatrendszert. A kapcsolatrendszer ilyen átalakulása tovább koncentrálja a figyelmet a fő csapásokra. Ez az öngerjesztő átalakulás egyre ritkábbá teszi az alulról érkező visszajelzéseket. Emiatt a rendszert irányító központ egyre befolyásolhatóbb, egyre manipulálhatóbb lesz.

A fő csapások által okozott óriási kitérésektől a rendszer zaja olyan mértékűvé növekedhet, amitől a rendszer kapcsolatai megritkulnak. A rendszer működésképessége azonban nem arányos a rendszerben megmaradó kapcsolatok számával. Ha a kapcsolatok mértéke egy bizonyos határérték alá csökken, akkor a rendszer hirtelen szétesik, és ezáltal működésképtelenné válik, meghal.

A XXI. század első fele valószínűleg, mint a megbomló egyensúlyok és a váratlan események időszaka fog bekerülni a történelemkönyvekbe. A blogbejegyzés azokat a viselkedési formákat járja körül, amelyeket egy váratlan helyzetre adott reakcióikban a bonyolult rendszerek tagjai és csoportjai követni szoktak.

A nehéz helyzet cselekvéskényszert szül. Az igazán új, igazán nehéz megoldások megtalálása azonban nagyon sokszor nem egyéni elszántságot és bátorságot, hanem közösségi megoldáskeresést igényel. A cselekvéskényszer túlhajtott érzete a valódi megoldás helyett nagyon gyakran csak cselekvésgörcsöt eredményez. Ilyenkor a válaszok rendkívülisége megjósolhatatlan viselkedésbe torkollhat. Ez nem szerencsés, mert egy bonyolult rendszer krízishelyzetében felértékelődik a részrendszerek megbízhatósága és nyugalma.

A cselekvésgörcs a megoldandó válsághelyzetre fixálja a gondolkodást. Ilyen helyzetben a válsággal kapcsolatos minden cselekvés aránytalanul fontos lesz, és minden más cselekvés pedig aránytalanul lényegtelen. A váratlan helyzetekben az addig megszokott prioritásokat fel kell rúgni, ami hasznos, mert növeli a mozgásteret. A mozgástér mindenáron való bővítésének hajszolása azonban nagyon könnyen zéró-összegű játszmákat eredményez. A valóságban a helyzetek többsége nem zéró-összegű játszma. Ilyenkor az együttműködés az egyén vagy egyedi csoport számára elérhetetlen, az addiginál nagyságrendekkel nagyobb mozgásteret nyithat meg. Ennek elérése azonban hosszú távú gondolkodást, valódi, nagy K-val írt Kreativitást igényel. Higgadtságot és nyugalmat kívánok minden kedves Olvasónak a bejegyzésben részletezett csapdák elkerülésében. A bejegyzés folytatása itt található [26].