Viselkedésünk meghatározottsága [1]

Avagy: Mi minden képes befolyásolni a döntéseinket?

A blogbejegyzésben néhány olyan kutatási eredményt sorolok fel, amelyek megmutatják, hogy naaagy objektivitásunkban milyen esendőek, és a környezet általunk fel nem mért hatásainak mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Az élettapasztalattal összegyűjtött mértékletességünk és bölcsességünk segíthetnek minket abban, hogy legalább néhányat elkerüljünk e csapdák közül.

Az objektivitás sérülésének egy igen gyakori példája az antropocentrikusság, amely abban az irracionális dühben is megmutatkozik, amivel a számítógépünket, mint minket eláruló társunkat tudjuk verni, ha az nem működik. Egy vizsgálatban azok szerint voltak a legemberibbek az egyes eszközök, akik a személyiségjegyeik alapján a legmagányosabbak voltak. A túlzott biztonság azonban hajlamossá teheti az embereket arra is, hogy másokat élettelen tárgyaknak lássanak.

Megdöbbentő hatások befolyásolhatnak bennünket. A számomra legmegdöbbentőbb tanulmány [2] azt mutatta meg, hogy amikor a bírók nem esznek, éhségük növekedtével 65%-ról akár nulla %-ra is csökkenhet az általuk meghozott kedvező ítéletek száma, ami újra felmegy 65%-ra egy szünet és étkezés után…

A blogbejegyzésben néhány olyan kutatási eredményt sorolok fel, amelyek az objektivitás határaival foglalkozó korábbi blogbejegyzéshez [3] hasonlatosan megmutatják, hogy naaagy objektivitásunkban milyen esendőek, és a környezet általunk fel nem mért hatásainak mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Mindezek a példák legyenek intő jelek azoknak, akik olyannyira biztosak a saját igazukban (akár a családjukon belül), hogy emiatt mások véleményét semmibe veszik.

Az objektivitás sérülésének egy igen gyakori példája az antropocentrikusság, azaz azoknak az eseteknek a gazdag tárháza, amikor valamit hozzánk hasonlónak, emberinek vélünk. Az ember olyan kreatív majom, akit bizonyos mértékű véletlenszerűség mérhetetlenül elszórakoztat. Ami véletlenszerű, az izgalmas, az emberi, az él. Sose felejtem el azt, hogy micsoda örömteli visongással fogadták a bostoni kiskölykök egy ottani szökőkútból valamelyest véletlenszerűen előtörő vízsugarakat és gőzpárát. A véletlenszerű viselkedést produkáló robot a kisgyermek-játékiparban kasszasiker. Megbízható, véletlen elemekkel nem rendelkező társa maximum a gyárakban kaphat helyet. A vizsgálati alanyok könnyen tulajdonítottak tudatosságot annak a Clocky vekkernek [4], amelyik a földre vetette magát a csengetéskor, és elgurult. Az antropocentrikusság negatív példája az az irracionális düh, amivel a számítógépünket, mint minket eláruló társunkat tudjuk verni, ha az nem működik.

Egy vizsgálatban [5] azok szerint voltak a legemberibbek az egyes eszközök, akik a személyiségjegyeik alapján a legmagányosabbak voltak. A magányt bemutató jelenet megszemlélése után a vizsgálati alanyok háziállataikat sokkal gondoskodóbbnak, figyelmesebbnek írták le, semmint másfajta filmjelenetek megnézése után… Akik családi ünnepségről érkeztek a vizsgálatra (és ezért nagyobb biztonságban érezték magukat) sokkal inkább hajlottak arra, hogy támogassák a keményebb rendőrségi kihallgatási technikákat, semmint mások… A túlzott biztonság hajlamossá teheti az embereket arra is, hogy másokat élettelen tárgyaknak lássanak. A szoros, az egyént védő kötelékrendszer (pl. katona, bandatag) mellett a hatalom is biztonságnövelő tényező lehet.

A magány elkerülésére igen biztonságos eszköz az internet, ugyanis az internetes kapcsolatok esetén sokkal kisebb az egó sérülésének a veszélye. Ennek egyik szép példája volt az a vizsgála [6]t, amely szerint, hogyha csak videón volt jelen valaki, akkor a vizsgálati alanyok sokkal jobban kimutatták, hogy figyelnek rá, semmint ha ténylegesen ott ült mellettünk. A második eset ugyanis az egó sérülés szempontjából „veszélyesebb” volt.

Az ember olyan majom, amelyik állandóan figyeli társait és azok lehetséges véleményét arról, amit ő csinál. Ha egy monitoron megjelenő műszem néz bennünket, akkor sokkal nagylelkűbbek vagyunk a számítógépes játékokban, semmint ha nem „ellenőrzik” azt, amit teszünk. A nagylelkűség hormonfüggő, és a macho férfiakra kevésbé jellemző tulajdonság. Ezzel összefüggésben egy nemrégi vizsgálat [7] kimutatta, hogy tesztoszteron kezelés csökkenti a nők empátiáját.

Megdöbbentő hatások befolyásolhatnak bennünket. Egy nemrégi tanulmány [8] szerint kék (de nem zöld) fény felerősíti az érzelmi hatásokat. Egy másik vizsgálat [9]bemutatta, hogy a női könnyek illata csökkenti a férfiakra gyakorolt szexuális hatások erősségét. Egyelőre csak az egerekben mutatták k [10]i [10], de biztosra veszem, hogy emberre is igaz, hogy a bélflóra igen alapvetően befolyásolja az agyfejlődést és a viselkedést. A számomra legmegdöbbentőbb tanulmány [11] azt mutatta meg, hogy amikor a bírók (persze szigorúan csak Amerikában!) nem esznek, éhségük növekedésével 65%-ról akár nulla %-ra is csökkenhet az általuk meghozott kedvező ítéletek száma, ami újra felmegy 65%-ra egy szünet és étkezés után. Eszembe jutott az ingerlékenységem, amikor nagyon éhes vagyok. Milyen jó hogy ilyenkor nem ítélkezni, hanem enni szoktam. Meg milyen jó, hogy nem Amerikában, hanem Magyarországon vagyunk…

Az „objektív” döntéseink alapján kialakított viselkedésünk is nagyon sok elemében játszmákat, szerepeket, helyzeteket követő. Alan Page Fiske elemzése [12] szerint a viselkedésünk során a következő négyféle alapvető kölcsönhatási modellt követjük: piaci árképzés, kölcsönösség biztosítása, közösségi megosztás és tekintélyelv. Egy vacsorameghívás esetén a piaci árképzés a felszolgált élelmiszerek megszerzésénél, a kölcsönösség biztosítása a meghívásnál, a közösségi megosztás az élelem elosztásánál és a tekintélyelv az ültetési rend meghatározásánál érvényesül. Ha azonban a piaci árképzés az ültetési rend meghatározásánál, a kölcsönösség biztosítása a felszolgált élelmiszerek megszerzésénél, a közösségi megosztás a meghívásnál, és a tekintélyelv az élelem elosztásánál érvényesül, azt nem vacsorameghívásnak, hanem fundraising partynak szokták hívni…

A bemutatott példák mindenkit elgondolkodtathattak azon, hogy mennyire is objektív az értékítélete, és mennyire is önállóak a cselekedetei. Az élettapasztalattal összegyűjtött mértékletességünk és bölcsességünk segíthetnek minket abban, hogy legalább néhányat elkerüljünk e csapdák közül.

Válaszok (2011. október 4.)

A hozzászólások is rámutattak arra, amit tulajdonképpen az egész blogbejegyzés sugall: kezdünk igen sokat tudni a környezetünkről, és kezd minket NAGYON zavarba ejteni, hogy ennek a környezetnek a létszólag össze nem függő elemei mennyire összefüggenek. Egy ennyire gazdag összefüggésrendszer felfoghatatlan. Annak az ideje pedig még úgy tűnik nem érkezett el, hogy újra megérezzük az összefüggések teljességét és visszatérjünk a bölcs kádik (rabbik, stb.) korához -- csak egy magasabb szinten. A blog Olvasói éppen ebben segíthetik a környezetüket -- és ahogyan a hozzászólásokból is látszik: segítik is. További sok sikert ebben!

Fő témakörök:

demokrácia [13]
nemzeti önismeret [14]

Témakörök:

Alan Page Fiske [15]

Hozzászólások

Nem lehet e, hogy ezek a "csapdák" a kínai élményes beszámolóban leírt jelenséghez hasonló módon ( jól-rosszul, de valahogy mégis bevált módon) leszabályozzák, kompenzálják ki tudja miféle -és miféle dimenzióban- túlpörgő (vagy másárt káros egyéni vagy közösségi) mivoltunkat, működésünket? Így egy egy csapdát elkerülve egy egyensúlyt adó fék működése billen-botlik meg, és nem kerülönk beljebb, és S. D. Alinski meglátása mentén körbejárunk: "egy téves rendszer nem feltétlenül egy jobb vált fel, hanem egy olyan, mely téves volta akkor és ott nem anyira szembeötlő"..."Doktor úr, olyan bizonytalan vagyok. Vagy még se?"........Olyan mérhetetlen mennyiségű és sok nem is vélhető irányból és módon támadó önmegvezetésünk lehet még (olykor pont azért mert tudatosan kerüljük az önámítást), hogy az ezekkel való gazdálkodás helyes irányba vezető módja tán nem is egyesével ferlismerő, gyomláló eljárás lehet, hanem valami gyökerestül és átfogóan a jelenségfajta felett átnyúló, azt huszárvágással kikerülő, érvénytelenítő, felülíró hatású....Nem is a vélekedéseink-igazságaink sérülékenysége a legmegdöbbentőbb, hanem az a tudat, hogy minden csapdát elkerülő megmozdulásunk képers lehet több újabb csapdát tartalmazó élethelyzetet létrehozni...Végül is ha a bírók, akiknek pont az önmegvezetésben szenvedők helyretétele lenne valahol az intézményes feladatuk okoznak olyan problémát, mely nélkülük, a mások kezlésének szándéka nélkül nem is lenne...Fülembe cseng egy ügyvéd ismerősöm nemrégen tett mondata: "nem érdems párszázezres ügyekben perlekedni, mert úgysem kapunk valószínűleg olyan bírót ilyen ügyhöz, aki egy probléma felfogására szellemileg alkalmas lenne". Most megnyugodtam jogrendünk ügyében. nem a bírók, hanem úgy mindenestül a fajtánk sem alkalmas szellemileg a problémáinak kezelésére, és lehetek elnézőbb azon emberekkel is, akik mindezt már régen jól belátva, a problémák áthárításában finomították , képezték tovább jártasságukat ((-:

sztem régebben időtállóbbak voltak az ismeretek, legalábbis Lajtán innen...manapság elég gyorsan fejlődnek a tudományágak, a társadalmak, a hétköznapok...nameg a kütyümánia is, persze.
a napokban egy idősebb bírónőnek kell majd elmagyaráznom, hogy mi az IP cím, és miért nem lett volna szabad egy ember életét derékba törni négy éven át, akit végül felmentettek, és most kártérítésért megy majd a per.
nekem tetszik az EU élethosszig tartó tanulás szlogenje.

ja, és ha mázlid van és valóban kíváncsi is lesz a magyarázatodra, akkor a "Nagy Nemzeti Éltévek Raktárból "leemelnek majd pár évet kárpótlásul, és adnak neki -és családjának- egy új idegrendszert a meggyötört helyett...a visszacsatolás nélkül élők valóságérzete bármely életterületen tönkremegy...és ezen a tanulás sem segít, úgysem tanulhat meg mindent mindenki, sőt egyre kevesebbet tudhat a rengeteg ismeretből...az életreszóló munkából RÖGhözkötős rabszolgaság, az életreszóló tanulásból RÖGeszmék lesznek, valójban csak az élet- szerepünk RÖGtönzésének képességében látok bármi kiutat, ez az egyetlen tehetség, mely nem esik abba a csapdába amibe a tanulás esett, amikor diplomás mérnökök ülnek évekre középfokú iskolapadba (persze csak aláírják olykor az ottlétet és nyolc nap a félév)és tanulnak olyanoktól akiket nem mernének alkamatlanság okán alkalmazni a cégükben, és akik olyan helyzetbe hozták őket, hogy inasiskolába kényszerültek egymásnak cégénél alibiből aláírt inaséveket igazolni, és mindezt azért, hogy húsz éve világszinvonalon elismert ipari tevékenységüket idehaza jogosan folytathassák, 2011 ben, igen 2011 ben, nam valamikor régen, ma is ez a helyzet...szóval ha fél milát ad félévente az EU és két kilót a diák, akkor könnyen félremegy a tanulás célratartott csodafegyvere is....

Ha körülnéznénk, hányan mennek most éppen ebben a pillanatban olyan irányba, ami nagy jóindulattal sem vezet sehova, elég elkeserítő adatot kapnánk. A tudásmenedzsment jelenlegi rendszere meghatározó mértékben ilyen rögöket gyúr, szárít, éget, aztán méltatlankodva próbálja szétmorzsolni - megint odajutunk, amiről többször volt már szó, a szinte minden területen hiányzó, széleskörű társadalmi konszenzushoz. A múltkori megjegyzésed, a "megfelelő cipőt a megfelelő lábra" azóta is nagy kedvencem, a tudásmenedzsmentből is láthatóan hiányzik. Már nemcsak arról lehet folyamatosan cikkezni, hogy az iskolások életkori sajátosságaitól milyen messze esik az oktatás módszertana és tartalma, hanem arról is, hogy az idősebb, évtizedes szakmai múlttal rendelkező egzisztenciák hogyan esnek ki a tér-idő kontinuumból (hú, ezért Kirk kapitány valszeg lefézerezné a fejem). És ha ez a kettő közelít, mert közelít ám, akkor nem lesz kvázi egyetlen ember sem, aki optimálisan felkészült lehetne arra, amit éppen csinál. Nem csoda, ha a kedvező ítéletekhez 7 gramm szalámisszendvics kell százalékpontonként (talán nekem is ennem kéne most valamit, hogy derűlátóbb legyek), mert objektivitásról itt már szó nem lehet, de valamit ugye mindenképpen mondani kell, ha már a pozíció megkívánja. (Nem tudom, nem vagyok oda Amerikáért, de abból, amit hallottam, úgy tűnik, az USA például valami olyasmi miatt lehet nagy és befolyásos, mert ott inkább a potenciál esik latba, mint a pozíció.) Ha a tudásnak nincs megrendelője, akkor az öncélúvá válik. A piackeresési kényszerben pedig nem hiszek, mert az mégiscsak kényszer. És itt tartom nagyon fontosnak, amit mondtál, a visszacsatolás fontosságát - azonban a hiteles visszajelzés önmagában nem elég: a változás lehetőségének egymás számára való megteremtése nélkül az csak egy befejezetlen első lépés. A változás/változtatás lehetőségének megteremtése pedig össztársadalmi feladat. Ennek, sajnos, most igazán híjával vagyunk... De jó a rög is - lehet vele például dobálni.

Van egy barátom, kinek nagy vagy dédapja a családi legendák szerint a háború utáni rendszerváltás idején öt gyereket nevelve abbahagyta bírói pályafutását, nem ment bele a koncepciós ügyek világába, és öt eltartandó gyerekkel kapálni járt, mert messzire száműzték bárhonnan ahol értelmes neki való munka lett volna. Megtalálta a váltás útját, mind az öt gyereke diplomás és sokra vitte...a becsület nem mindig méznyalás...és az is igaz, hogy a méznyalásnak búcsút inteni tömegek nem fognak, így a közösségi megoldás lehetőségteremtő kell legyen, de az egyéni -addig is amíg a közösségi üdvözítő csoda megtörténik- lehet méznyalás hiányában is sjárandó út...Péter liliomai sem eszik a mézet, pedig nem csak értik, tán szeretik is...

Milyen szavakat használunk egy bírói ítéletre? Eszembe jutott néhány: igazságos ítélet, jogszerű ítélet, kedvező ítélet. Mennyire mást jelentenek!

Ijesztő, hogy egy jóllakott bírónak is minden harmadik ítélete „kedvezőtlen”.

„Ha körülnéznénk, hányan mennek most éppen ebben a pillanatban olyan irányba, ami nagy jóindulattal sem vezet sehova, elég elkeserítő adatot kapnánk.”
Tovább fűzöm Baráti Péter gondolatát. E megjegyzés feltételezi, hogy Péter látja mi nem vezet sehova. Esetleg még azt is, hogy ami valahova vezet, az később sem válik sehovává. Megkockáztatom, hogy akik mennek a sehova vezető úton, meggyőződéssel mennek az általuk vágyott valahova. Talán, ha megérkeznek oda, akkor derül ki, hogy ez a valahova egy sehova volt.
Honnan lehet tudni, hogy melyik út vezet valahova, illetve, amikor megérkezünk oda, akkor nem válik sehovává? Más szavakkal: melyik út zsákutca, vagy milyen célok vezetnek zsákutcába? Nem folytatom a perspektíva bővítését. E kérdések sorsdöntő fontosságuk ellenére kevesek kérdései. A mindennapok során úgy tűnik elegendő, ha amikor nyerni látszik, akkor rábeszélünk mindenkit a svájci alapú hitelre, majd, amikor megérkeztünk és kiderül a sehova, akkor szidunk mindenkit, majd követeljük nadrágunk kimosását a nagy közös mosógépben. A sort hosszan folytathatnám akár a tudományos élet területén is.

Az elfeledett ősi pszichológia szerint viselkedésünk meghatározottságát egyénileg bárki képes tágítani. Ezt nevezi a tudatosság fejlesztésének, és egyben egyedüli távlati célként jelöli meg. Leírja ismérveit, a fejlesztés módszereinek alapját.

Nekem az "éberség" szóhasználat alatt értett dolog jut erről eszembe. Az ember mindenhová rohangál(-na), és azt gondolja e nélkül nincs létezés, pedig van, és nem is akármi minőségű...és akinek erről van fogalma, aki nincs rosszban, hanem kényelmesen jóban van önmagában (és -val), élvezi a puszta létét is, annak számára nem is olyan lényeges sok helyre odajutni, és kezd átlátni a ligetté szelidülő sűrű erdőn, mert kevesebb megmászandó fát képzel bele önmagának, elszórakoztatására kevesebbet is elégnek tart, és így élhetőbben, fenntarthatóbban él. "Megy a gőzös kanizsára" és indul a lakodalomban a körtánc, és negyedóra múlva már mást járnak, másképp mulatnak, és ez így van rendjén, hogy senki sem ért oda Kanizsára...A baj azokkal van, akik a pesti buli harmadnapján mérgezett egérként rohangálnak a fehérvári vasútállomás peronjai közt, hogy mégis elérjék a kanizsai gyors amiről lemaradni látják magukat...igen, a 2008 ig tartó hét bő esztendő akkora "buli" volt, hogy hét szűk éven át tart tán a józanodás és macskajaj...((-: