Hol lehet megtalálni a biztonságot ma? [1]

Az elmúlt évszázadokban a nyugati civilizációban élő ember biztonságigénye a sokszorosára nőtt. Az erre való törekvés persze természetes. Minden biológiai rendszer igyekszik stabilizálni a környezetét. De ez nem ad választ arra, hogy miért növekedett meg ennyire a biztonságigényünk mostanában. A munkamegosztás bonyolodásával egyre kiszolgáltatottabbak és gyámoltalanabbak lettünk. A világ összetettsége nagyságrendekkel megnőtt. Az élet felgyorsult. Az ember társadalmi hálózatainak egyre inkább kifejlődő túlkötöttsége olyan lavinaszerű folyamatokat is eredményez, amelyek átláthatatlanok és jósolhatatlanok. Mindezt a bizonytalanságot a különlegesre specializálódott média felerősíti, és egy olyan ország, mint Magyarország az átalakulások miatt még a többinél is erősebbnek éli meg.

A bejegyzés második felében tíz olyan cselekvési formát sorolok fel, amelyekkel csökkenthető a bizonytalanságérzetünk. Hogy melyikük utca és melyikük zsákutca? Erre általános választ nem lehet adni, a megoldások helyességét csak a konkrét helyzet döntheti el.

A bejegyzés után nagy örömmel közöljük Vereczi Andrásnak, az AEGON vezérigazgató-helyettesének [2] a hozzászólását.

Az elmúlt évszázadokban a nyugati civilizációban élő ember biztonságigénye a sokszorosára nőtt. Elfoghatatlanná vált a számunkra az, hogy mi, vagy a közeli ismerőseink meghaljanak, megbetegedjenek, életüket váratlanul kizökkentő események történjenek velük, avagy gyarapodás helyett szegényedés legyen a sorsuk. Az erre való törekvés persze természetes. Minden biológiai rendszer igyekszik stabilizálni a környezetét. A baktériumok biofilmeket [3] képeznek, az erdő fái földalatti mycorrhiza gombafonadékokkal [4] stabilizálják magukat, az állatok csordákba tömörülnek. Az a szint azonban, amit a biztonságra való törekvésben elértünk, éppen olyan megszaladási jelenség [5]nek tekinthető, mint amit Csányi Vilmos [6] írt le a túlzabálással, az édességőrülettel és még sok-sok mással kapcsolatban.

Miért növekedett meg ennyire a biztonságigényünk?

• A munkamegosztás bonyolodásával egyre kiszolgáltatottabbak és gyámoltalanabbak lettünk. Egy mai városi ember (ha csak nem csöves) áramszolgáltatás, de ma már szinte akár internet tartós hiányában éhenpusztulna, és az északibb vidékeken előbb utóbb meg is fagyna. Ez valahol a mélyben tartós szorongással tölt el bennünket.
• A világ összetettsége nagyságrendekkel nőtt meg akár csak az elmúlt évtizedekben is. Egyre kisebb szelete látható át, érthető meg azoknak a folyamatoknak, amelyek körülvesznek bennünket. Ma már szinte semmilyen olyan eszköz működését nem értjük maradéktalanul, amelyet minden nap használunk. Ha ezek az eszközök elromlanak, a megjavításukra egyedül esélyünk sincsen. Egyre kevesebb azoknak a társadalmi folyamatoknak a száma, ahol akár csak közelítőleg átlátjuk azokat a történéseket, amelyek valamilyen eredményhez elvezetnek, avagy azt meghiúsítják. Mindez tovább fokozza bizonytalanságérzetünket.
• Az életünket érintő folyamatok gyorsulása olyan reakcióidőket vár el tőlünk, ahol a biztosan helyes döntések sokkalta több információt igényelnének, mint amennyit a felgyorsult idő még akkor is megszerezni enged, ha ez egyébként lehetséges lenne. Ez is elbizonytalanít.
• A globalizáció, az ember társadalmi hálózatainak egyre inkább kifejlődő túlkötöttsége olyan lavinaszerű folyamatokat (pl. világgazdasági válságok) is eredményeztek, amelyek teljesen átláthatatlanok, sokszor megjósolhatatlanok, és így még jobban aláássák a biztonságérzetünket.
• A kifejlődő globális éghajlatváltozás első jelei olyan időjárási extrémumokat hoznak (aszály, áradás, fagy- és hőségrekordok), amelyek a kiszámíthatatlanság egy újabb dimenzióját jelentik.
• A fenti hatások kivételesen egyedi elemeinek legtöbbjét az átlag helyett a különlegesre kiéhezett média a sokszorosára erősíti fel. A különleges felnagyításával a média nagyságrendekkel növeli meg a bizonytalanságérzetünket.
• Az olyan átalakuló helyzetben lévő országok, mint amilyen Magyarország, a fenti hatásokat még fokozottabb mértékben élik meg és szenvedik el.

A fenti, bizonytalanságnövelő hatások miatt a biztonságkeresés sokkal erőteljesebbé vált az elmúlt évtizedekben, mint bármikor korábban. Mi mindenben jelentkezik ez?

• Felértékelődtek azok az egyformaságot igénylő csoportok, amelyek a bizonytalan világban biztos viselkedési és döntési minták adásával leveszik az eligazodás felelősségét az egyén válláról, és ezzel biztonságot adnak tagjaiknak. A szekták és félkatonai szervezetek térhódítása jelentős részt e hatásoknak tudható be.
• Sokkal nehezebb az egyformaságot igénylő csoportoknál azoknak a közösségeknek (ide sorolom az igazi szereteten alapuló családokat) a kialakítása, amelyek a bizalmon és az egymás megsegítésén alapulnak. A változatos helyzetekre adott változatos reakciók a legtöbbször nagyon egyéni és nagyon felelős viszonyulást követelnek. Emiatt az ilyen közösségek száma – sajnos – annak ellenére sem nőtt ugrásszerűen, hogy egyre nagyobb igény lenne rájuk.
• A fenti nehézségek miatt a nem egyénileg kiküzdött, hanem hivatalosan garantált szolidaritásnak számos olyan formája is erőre kapott, mint amilyenek a biztosítások, avagy a váratlan helyzetekre garantált megoldásokat adó erős állam.
• A biztonságot az életünket meghatározó szabályok kiteljesítésével is növelni igyekszünk. Ilyen például a diplomáciában az egymást nagyon nem ismerő emberek közeledését segítő etikett. A szabálykerülés magas foka kis hazánkban ezt a biztonságnövelő elemet különösen túlfejlesztette, ami erőteljes túlszabályozáshoz és rendeleterdőhöz vezetett.
• A biztonságra való törekvésnek az egyformaságot igénylő csoportvédelem pontosan ellenkező véglete is megfigyelhető. Ez a sajátosan paradox forma az előre menekülés stratégiája, amely a régi és könnyen bizonytalanná váló helyzetet egy olyanra cseréli fel, ahol a játékszabályokat az előre menekülők határozhatják meg, és így bebiztosíthatják a helyzetüket a követőkkel szemben. A GDP-növelési mánia egy része tehát biztonságnövelésből is fakad.
• A biztonság az élettér redukciójával is elérhető. Ez a visszavonulási stratégia pl. az idős korban figyelhető meg, ahol az idősödő test egyre kiszámíthatatlanabb viselkedése a gazdáját az igen kevés rizikót jelentő legmegszokottabb cselekvési sorokba szorítja vissza.
• A biztonságérzet növelésének a legáltalánosabb formája az ismeretek szerzése. Az Internet, az elburjánzott emberi kapcsolatrendszer, a média mind-mind ilyen információszerzési, biztonságnövelő stratégiának is tekinthetők.
• A biztonság növelésének a látszólagos információk is fontos eszközei. Egyáltalán nem ismerem, de bebeszélem magamnak, hogy ismerem. Emiatt nem félek tőle. Ezzel a pszeudo-információs formával már az ősember is élt akkor, amikor megnevezte az őt körülvevő dolgokat. Van neve, emiatt ismerem, emiatt hatalmam van felette. Ez a voodoo jellegű önmegnyugtatás ma is igen gyakran megfigyelhető például az orvostudományban, illetve más, nagyon komplex és ezért nehezen megismerhető jelenségekkel foglalkozó területeken.
• Az információszerzés biztonságnövelő szerepe a sokszorosára nőhet meg, ha az információkat a gazdájuk használja is. Ennek egyik legfontosabb formája az előre való átgondolás. Aki rendszeresen azon kapja magát, hogy cselekvések és viszont-cselekvések, válaszok és viszontválaszok ezreit gondolja át előre, az ennek a biztonságnövelő stratégiának egy igen intenzív alkalmazója.
• A biztonság növelésének egy látszólagos, de igen hatékony módja az, ha eltereljük a figyelmünket a bizonytalan dolgokról. A hobbikba, cselekvési és pótcselekvési formák sokaságába való menekülés nagyon gyakran ilyen szerepet tölt be. Számos embertársunk életében a túlhajszolt szex is bizonytalanságcsökkentő cselekvésként jelentkezik.

Idáig jutottam a biztonságnövelő technikák igen rövidke felsorolásával. Hogy melyikük utca és melyikük zsákutca? Erre általános választ nem lehet adni, a fenti cselekvési formák helyességét csak a konkrét helyzet döntheti el. Örömmel várom a fentiekhez a T. Olvasók észrevételeit és kiegészítéseit.

Hozzászólás (Vereczki András [2])

Arra a kérdésre, hogy miért nőtt meg olyan nagymértékben a biztonság iránt vágy bennünk Maslow szükséglet piramisa [7]egyszerű választ ad. Ha a fizikai szükségleteink kielégítettek, akkor egy szinttel feljebb már a biztonságot keressük.  A nyugati világban a jóléti társadalmakban élő emberek pedig már ennél magasabb szinteken gondolkodnak: szeretetre, szociális kapcsolatokra, elismerésre vágynak, sőt (szinte) mindenki már az önmegvalósításra törekszik. A személyes egzisztenciánk  növekedésével  (mindegy, hogy ez valós vagy vélt- például egy  túlvállalt hitelből megteremtett egzisztencia)  egyenes arányban nő a biztonság iránti igény. 
 

Egyszerű a képlet: minél több erőforrás felett rendelkezünk – egy nem várt esemény, vagy egy  katasztrófa okán annál  többet veszíthetünk.  Éppen ezért, ebből az igényből nőtte ki magát a modern biztosítás alapgondolata, a szolidaritás elvén alapuló intézményesített segítségnyújtás. A babilóniai kereskedők  egy-egy utazás előtt megállapodtak abban, hogy az utazásban a kereskedésben rejlő egyéni kockázataikat baj esetén a szolidaritás elvén alapuló közösségük viseli, és segítséget ad az újrakezdéshez. A szolidaritáson alapuló segítségnyújtás persze működött már korábban is a család, a barátok, vagy a kisebb közösségek szintjén is, de mostani ismereteink szerint ekkor, úgy 5000 évvel ezelőtt vált intézményesítetté [8].

 
Másképp közelítve a kérdést az emberi társadalom egy meglehetősen nagy rendszer, amely sok-sok szintén nagy alrendszerből áll, és része egy még nagyobb rendszernek. Az ilyen rendszer a rendszerelmélet törvényei szerint meghatározatlan, és meghatározhatatlan rendszer, avval a fura paradoxonnak tűnő igazsággal, hogy minden eleme, és alrendszere egyaránt határozatlan, és meghatározhatatlan. (A határozatlan rendszerben az elemek között – melyek önmagukban is lehetnek alrendszerek – sztochasztikusak a kapcsolatok, nem determináltak. Az inputok és outputok a rendszer kiinduló állapotának ismeretében csak valószínűsíthetőek, bármily nagy is a valószínűség. A meghatározhatatlan rendszer az elemek – alrendszerek – bonyolultsága, nagy száma, és a kapcsolatok dinamikus változása miatt szintén csak valószínűségi alapon írható le.) Ugyanakkor a társadalom egyben olyan öntanuló rendszer is, amely képes a leíró algoritmusok elemzésére és korrigálására.

 
A rendszerelméleti törvények az anyagi világ valamennyi rendszerére érvényesek, így a társadalmi rendszerekre is. Ha egy adott térben adott erőforrásnál az anyagi részecskék száma sokszorosára növekszik, a részecskéket sokszorosára növekvő impulzusok érik, a részecskének sokszoros impulzusválaszt kell leadnia, a részecske instabilitása szükségszerűen nő. Ez történik a társadalmi rendszerekben is. Az emberi társadalomra is alapvetően jellemző az elemek (egyedek) számának drasztikus és gyors növekedése, a sebesség növekedésével arányosan a tér átjárhatósága (időben és gyakoriságban), valamint az impulzusok számának és erejének sok nagyságrenddel való megnövekedése (információ = impulzus). Az impulzus-továbbításra felerősítésre, és a dezinformálásra teljes iparágak jöttek létre, ennek része a média is. Rendszerelméletből levezethető törvényszerűség tehát, hogy az egyes elemek (egyedek) instabilitása szükségszerűen nőtt.

 
Az egyes ember ugyanakkor biológiai lényként törvényszerűen a homeosztázisra törekszik. A biológiai rendszer homeosztázis törekvése minden rendszerre, különösen az öntanuló rendszerekre kiterjeszthető. A homeosztázis az esetek egy részében alkalmazkodással, más részében a környezet stabilizálásával érhető el. Az ember genetikailag kódolva „falkaállat”. Ez a tény létezésének feltétele. A szolidaritás, és a kötődés a humorális rendszer (testnedvek rendszere) szintjén genetikai program szerint kódolt. Az egyes egyedekben csupán a mérték, és a szekréció ideje, valamint tartóssága változó, a tény maga nem. Önmaga is öntanuló rendszerként működve a szolidaritás előnyeit nem csak vegetatív szinten, hanem  tudatosan is felismeri, és rögzíti. Az ember ösztönösen keresi a vele hasonló egyedeket, így azokat is, akikről látja, hogy a kockázataik azonosak, és akikkel a kockázatait meg tudja osztani, evvel mérsékelve a saját kockázatát. Önként, és tudatosan csatlakozik azokhoz a kockázatközösségekhez, és evvel a csatlakozással a homeosztázis helyreállításában is komoly lépést tesz, valamint a genetikailag kódolt szociális attitűd megvalósításában is! A biztosítási rendszer olyan intézményesített és önkéntes szolidaritási rendszer, ahol az egyes egyednek a rendszer jellemzőiből fakadóan nem sztochasztikus, hanem algoritmikus jogai vannak, ezek kiszámíthatóak, törvényszerűen és nagy biztonsággal működnek, és működésük ismert. Egy ilyen rendszer az egyed által felismert és tudatos, maga által kiküzdött, és egyenrangú megvalósulása a genetikailag kódolt szociális attitűdnek, valamint a homeosztázisra való törekvésnek. Intézményesített és rendszerszerű működése miatt a leghatékonyabb szolidaritási magatartás, amely egyaránt mérsékli a bizonytalanságot, ugyanakkor a szolidaritás cselekvőjeként növeli a magabiztosságot.

  

Válaszok (2011. június 7.)

„Marci”-nak (és „Ferenc”-nek) igaza van abban, hogy az emberi társadalom által kikényszerített „felgyorsítandó, de felgyorsulni csak-csak nem akaró evolúció” egy fontos oka a bizonytalanságérzet fokozódásának. „kincseszoli” fején találta a témát az -- az lenne a jó, ha a „kockázatokkal tisztában lennénk, tudatosan vállalnánk azokat, és kezelnénk őket” -- megjegyzésével. „Paál András” e gondolatmenetet folytatva igen találóan fejtette ki a statikus biztonság helyett a dinamikus biztonság előnyeit. Hadd igazoljam András meglátásának helyességét Palla Gergely [9], Barabási Albert-László [10] és Vicsek Tamás [11] barátom hálózatos eredményeivel, amelyet az itt letölthető Nature cikkben [12] közöltek 2007-ben. Vizsgálataik szerint azok a hálózatos csoportok, amelyek kicsik, akkor maradhatnak stabilak, ha őrzik a kapcsolatrendszerüket. Azok a csoportok viszont, amelyek nagyobbak, az ilyenfajta statikus stabilitás esetén egy ideig kitartanak, aztán igen sokszor megszűnnek, eltűnnek. A nagyobb csoportok stabilitása a dinamizmusukban rejlik. Azaz: könnyen lehet, hogy a csoport tagsága már annyira cserélődött, hogy szinte senki sem ugyanaz közülük azokkal, akik elkezdték szervezni a csoportot egykoron: mégis, a csoport él, működik és virul. „Baráti Péter” nagyon jól fogalmazza meg ugyanezt azzal, hogy „Letáborozni akarunk a hídon ahelyett, hogy átkelnénk rajta, közben eszközöket avatunk céllá, és csodálkozunk, ha ez egzisztenciális meddőségbe fullad.” A félelem a félelemtől csapdája valóban a bonyolultság és a gyorsulás mindennapi elutasításává vált.