Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra - II. rész
Avagy: a célról: széljegyzetek Weöres Sándor "A teljesség felé" c. kötetéhez
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Weöres SándorA teljesség felé” című kötetéhez fűzött múlt heti széljegyzeteim a kötetnek az emberélet során megtett úttal kapcsolatos néhány gyöngyszeméhez íródtak. E bejegyzésben az emberélet céljával kapcsolatos Weöres idézetekhez fűzök néhány kommentárt.

Ahhoz, hogy az út végét célunkat elérve, azaz nemesedve érhessük el, tisztában kell lennünk azzal, hogy földi valónk csak útitárs, amelyet magunkkal viszünk. Az út végén csak akkor lesz tanulsággal tele a puttonyunk, ha túl tudunk lépni a mindennapok apró gondjain. Csak így vonhatjuk le azokat a következtetéseket, amely életünk egészének igaz értelmét, igazi célját képezik.

Az út végén „Az embernek nem a léte, hanem a külön-léte szűnik meg.” Ez az a pillanat, amikor a szeretet végtelenségét éljük át. Weöres utolsó itt idézet megfogalmazása ezt a végtelenséget, a lélek végtelenségét hasonlítja össze Isten teljességével:
„Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség: a lélek. A kibontakozásra nem szoruló időtlen végtelenség: az Isten.”

Weöres SándorA teljesség felé” című kötetéhez fűzött múlt heti széljegyzeteim a kötetnek az emberélet során megtett úttal kapcsolatos néhány gyöngyszeméhez íródtak. E bejegyzésben az emberélet céljával kapcsolatos Weöres idézetekhez fűzök néhány kommentárt.

Ahhoz, hogy az út végét célunkat elérve, azaz nemesedve érhessük el, tisztában kell lennünk azzal, hogy földi valónk csak útitárs, amelyet magunkkal viszünk. E felismerés egy gyönyörű példája található a következő idézetben: „TALÁLKOZÁS EGY TELJES EMBERREL Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg csomaggal. … Szemre nem volt rajt semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt … Megszólítottam: Megvan-e minden csomagja? Elgondolkodott és számolni kezdett: ’Egy, kettő, három … nyolc, kilenc’, azután saját magára mutatott: ’tíz’.”



Az út végén csak akkor lesz tanulsággal tele a puttonyunk, ha túl tudunk lépni a mindennapok apró gondjain. Csak így vonhatjuk le azokat a következtetéseket, amely életünk egészének igaz értelmét, igazi célját képezik. A mindennapi és a távlatos szemléletmód közötti különbségtétel egy gyönyörű példája olvasható a következő sorokban: „A képzelődés az élet törvénye szerint működik és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.”



Az út végét Weöres egy nagyszerű képsorozattal írja körül. Az út végén „Az embernek nem a léte, hanem a külön-léte szűnik meg. … Vannak emberek, akik úgy belemosódnak a tömeglélek alaktalanságába, vagy valamely züllöttség értelem alatti áramába, hogy teljesen feloldódnak benne, eltompulnak és külön-létük csak látszat. És haláluk már csak e látszatnak halála: testük felbomlásával a külön-létük utolsó jele is megszűnik, végképp beleolvadnak a sötét, ragacsos áradatokba. Ez a kárhozat. És vannak, akik egyéniségük fölé emelkedve igazi lényükké a személytelen, örök mértéket teszik; halálukban úgy omlik le róluk a különlét, mint egy börtönfal és átömlenek, időbeli, zárt életükből az időtlen, határtalan teljességbe. Ez az üdvösség. Legtöbb ember a haláláig őrzi egyéniségét. Tervei, körülményei, apró kedvtelései jelentik részére az élet értelmét, s a haldoklás perceiben feltáruló időtlen végtelenségtől, az üdvösségtől éppúgy visszariad, mint az elfoszló tudat alól feltörő homályos vonzástól, a kárhozattól; egyikben sincs érzés, értelem, változás, tagoltság, melyek az ő kedvteléseihez szükségesek; szétmálló ösztöne az élet végső roncsába kapaszkodik, s ez már nem nyújt menedéket. Az élet, változás, idő kicsúszik alóla, s a változatlan örökléttől iszonyodva elhúzódik: dermedt állapotba kerül, melyből az élet tagoltsága és a lét teljessége egyformán hiányzik. Meghalás utáni sorsa kisrészben attól függ, hogy miképpen emlékeznek rá, imádkoznak-e érte, földi és nem-földi jószándékok segítik-e; főképpen pedig attól, hogy volt-e az életében valamely egyén fölötti, általános erény, mely nem a személyiségéhez, hanem az alkat mélyén rejlő örök mértékhez tartozik, a személyiség elpusztulásával nem pusztul el, és őt támogatni bírja. Ez a tisztítótűz. ” Ehhez nincs mit hozzátenni. (Tulajdonképpen a többi idézet is olyan mélyértelműen gyönyörű, hogy ahhoz sem lenne mit hozzátenni, így hát ez az a pont, ahol az Olvasó bocsánatát kérem az oktalan kotyogásomért.)



Hadd álljon itt mégis két személyes megjegyzés. Az elsőnek az a lényege, hogy nagy hálával tartozom Weöres Sándornak. Az előző néhány sorból értettem meg először ugyanis a tisztítótűz lényegét. Kiskoromban a menny és a pokol fogalmai nagy gondot okoztak nekem, mert sehogyan sem tudtam elfogadni az angyalok fehéres kara között lengedező, vagy – pláne – az üstökben vörhenyesen rotyogó további létet a halál után. A tisztítótűz még ezeknél is gyanúsabb volt. Olyannak tűnt a számomra, mint a népmesei legkisebb fiú megpróbáltatásai, ami után elnyerheti a királykisasszony kezét: az örök életet. Túl gyermekinek tűntek ezek a képek nekem – a gyermeknek… Istent nem tudtam elképzelni, mint valami felügyelőt, aki egyesével osztályoz, címkéz, jutalmaz és büntet. Nem fért ez bele nekem már akkor sem a szeretet mindenhatóságába. Már gyermekként is bizonyos voltam benne, hogy kell lennie valamilyen egyéni irányultságnak a sors beteljesítésében. Sok évtized után éreztem meg úgy igazán az üdvösségre való nyitottságot és az üdvösség befogadottságát, amelyet Weöres oly szépen leír. Bár Weöres kárhozat-megfogalmazásában kicsit megfontolásra késztető a „tömeglélek alaktalansága”, hiszen Weöres e sorokat a fasizmus tombolásának csúcspontján írta le, mégis a kárhozat sötét, ragacsos, züllött körei is egyértelműen megérezhetőek – sajnos ma is. Az előző leírás a tisztítótüzet is teljességgel hihető és érthető kategóriává tette a számomra azzal, hogy az oda kerülők egyéni létükhöz való ragaszkodásával azonosította.
 
Második szubjektív megjegyzésként egy nagyon fura példát fogok hozni az üdvösségre vezető életútra: a közkedvelt pasziánsz, vagy fekete özvegy kártyajátékokét. „Nofene,” – mondhatja a kedves Olvasó – „hogyan kerül a léhaság az üdvösség asztalára?” Ezekben a játékokban is az a lényeg, mint az életünkben: a rendezetlenséget elszántsággal, ügyességgel és sok elemi lépéssel egyre inkább renddé alakítjuk át. Ahogyan a rend formálódik, úgy szabadulunk meg egymás után a rendetlenséget adó kártyáktól: életünk darabjaitól. Mire nyertünk, addigra eljutottunk abba az állapotba, amikorra már mindent rendbetettünk: addigra már egy kártyánk sem maradt. Ahogyan Weöres üdvözültjeinek. Nézzünk tehát ezentúl résztvevőbb szemmel pasziánszozó kollégáinkra. Nem lusták ők, dehogy! Az üdvösségükhöz vezető utat gyakorolják éppen…
 


Az út végén a szeretet végtelenségét éljük át. Weöres utolsó itt idézet megfogalmazása ezt a végtelenséget, a lélek végtelenségét hasonlítja össze Isten teljességével: „Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség: a lélek. A kibontakozásra nem szoruló időtlen végtelenség: az Isten.” Ehhez sincsen mit hozzátenni, csak a fohászt, hogy minél többünknek lehetőség szerint mindkettő mutatkozzon meg. Úgy legyen. Ámen.

A kötettel kapcsolatos széljegyzetek első része az útról itt olvasható.
 

Megosztás

Hozzászólások

A semmi hozzászólás egy héten át a hallgatás bólintó, elfogadó beleegyezése. Jó, hogy ilyen mély és személyes vonatkozásban is előkerülő témáknak, gondolatoknak polgárjogot adsz e fórumon. Kösz. Remélem nem illetlenül törtem meg a csendet, a legegyetemesebb táradalmi érintkezési formát...
ld. még Barabási Albert László: Villanások c. könyvét.
kincses zoli, csendtörőtárs ;-)


András hozzászólása inspirált írásra. Két gondolata. Az egyik, a hallgatás beleegyezés, a másik „Jó, hogy ilyen mély és személyes vonatkozásban is előkerülő témáknak, gondolatoknak polgárjogot adsz e fórumon.”

Én is a köszönöm Péternek, hogy ilyen mélységű érzelmeket közvetítő gondolatokat is leír a blogon. Érzékelhető, hogy olyan személyes megtapasztalásokat próbál közvetíteni, amelyekre (a ritkaságuk miatt) még nincs kialakult fogalomrendszer, illetve a meglévő fogalomrendszer használata kicsit félrevezető. Félrevezető, mert a használt fogalom tartalmához, amivel meg van töltve, csak hasonlítanak a megtapasztaltak, de nem fedik egymást (több annál). Aki már tapasztalta, az látni fogja, de aki még nem, az a saját, általa ismert fogalomtartalommal azonosítja, így szükségszerűen félreérti.

Végtelenség, beérkezettség, teljesség, időtlenség, kárhozat, pokol, tisztítótűz mind túlnyomó részt érzelmeket kifejező fogalmak. Nincs objektív, mindannyiunk számára közös, megnevezett anyagi alapja, anyagi alapokon nyugvó magyarázata. A tudatállapotoknak ugyan van objektív anyagi alapja, amely mindannyiunk számára közös, a megélése, megtapasztalása (nem a „látása”! az objektív) viszont egyéni, szubjektív. Az említett fogalmak nem az objektív anyagi alapra vonatkoznak, hanem a megélésükre, így nincs két ember, aki számára pontosan ugyanaz a tartalma e fogalmaknak

Itt kanyarodnék vissza András első gondolatához, hallgatás beleegyezés. Szerintem a hallgatás, az hallgatás. Az oka lehet beleegyezés, de lehet sok más is.
Eddigi hallgatásom oka összetett. Péter megtapasztalásai a sajátja. Tiszteletben tartom. Legfeljebb az ezzel rímelő sajáromét tehettem volna hozzá. A világszemléletre vonatkozóan, amibe Weöres Sándor beillesztette (istenkép, emberi út célja, stádiumai stb.), már leírtam nézetem az előbbi blogbejegyzés során.

Egy kérdés merül fel bennem. Pétertől kérdezem, hogy van-e helye e blogon olyan világszemléletnek, amely a tudományosság igényével helyezi a valóságot akár egy gyerek számára felfogható formába? Ennek alapján objektív, nem összekeverhető istenfogalmat, valóságfogalmat lehet alkotni, egyértelművé tehető a létezés értelme (aminek egy pici szelete az emberlét), a valódi út stb., és megismerhetők a számunkra esszenciális törvények. E világszemlélet, amely sokáig csak a beavatottak számára volt hozzáférhető, az anyagi alapjain keresztül magyarázza azt az egyetlen valóságot, amely mindannyiunk számára közös. A tudományos megközelítés pedig kizárólag anyagi alapokon keresztül lehet eredményes.
E világszemlélet megismerését és munkahipotézisként történő vizsgálatát fontosnak tartom a gondolkodó ember számára. Ez a későbbiek során alapot jelenthetne a következő blogbejegyzés „Merre menjünk, kinek higgyünk, és hogyan tegyünk jót?” gondolatai számára is.
Barátsággal, Sándor