Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra - I. rész
Avagy: Az útról: széljegyzetek Weöres Sándor "A teljesség felé" c. kötetéhez
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Weöres Sándor a világháború utolsó két évének rettenetében, a krisztusi kort elérve, 32-33 évesen írta meg „A teljesség felé” című kötetét. A háború borzalma Weöresben olyan harmóniát szült, amelynek néhány gyöngyszemét a következő két blogbejegyzésben járom körül. Weöres arra buzdít, hogy életünk során mindennek a javára tegyünk. Node hogyan? Az utunk egészére, a dolgok mintázatára és iramára való figyeléssel.

Az út egészét csak akkor láthatjuk meg, ha meg tudunk szabadulni kicsinyes vágyainktól és szubjektív tévedéseinktől. Node hogyan? Kicsinységeink velünk utaznak utunkon: sem elutasítani nem szabad őket, sem azonosulni nem szabad velük. Ez vezet megszelidítésükhöz, uralmukhoz és egyben meghaladásukhoz is. A meg nem szelidített kicsinységek lázadozni kezdenek, és gátolják az igazi megismerést.

Az életben megtett utunk irányt és egyben mértéket mutat. Az irányt és a mértéket kicsinységeink miatt veszítjük el, és a tömeg áramától időről-időre való függetlenedésünkkel nyerhetjük vissza. Utunk célja azonban a kiindulópontjával azonos. Nem a cél tehát a fontos, hanem a minket megnemesítő út maga. A helyes utat megjárt, irányát és mértékét végleg megtalált utazó a szeretet végtelenségét éri el. Hogy hogyan éri el, arról a következő bejegyzés szól.


Weöres Sándor a világháború utolsó két évének rettenetében, a krisztusi kort elérve, 32-33 évesen írta meg a „A teljesség felé” című kötetét. A kötet előszavában így mond köszönetet Hamvas Bélának, a mesterének: „ő teremtett bennem harmóniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, birtokba vehesd.” A háború borzalma Weöresben olyan harmóniát szült, amelynek néhány gyöngyszemét a következő két blogbejegyzésben járom körül. E bejegyzés a kötetnek az emberélet során megtett úttal, a következő pedig az emberlét céljával kapcsolatos gondolatait fejti ki.



Weöres elsőként felidézett sorai Szilárd Leónak az előző bejegyzésekben leírt parancsait foglalják keretbe. A megidézett gondolat összefoglalja az emberélet útján követendő viselkedés lényegét: „Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél”. (Érdemes felfigyelni arra, hogy Weöres nem „mindenkinek”-et, hanem „mindennek”-et ír, azaz a jótett kötelezettségét a világ egészére kiterjeszti – jogosan.) Node: hogyan is lehet mindennek egyszerre a javára lenni? Mindennapi kis gondolatainkkal azt latolgatva, hogy ha az egyiknek használok, akkor vajon melyiknek árthatok – bajosan. A szeretet áramába való öntudatlan belesimulással – könnyedén. Napi kicsinyke bajainkat így oldja meg automatikusan az, ha utunk egészére figyelünk.


Az út egészére való figyelés módját adja meg a következő idézet: „A dolgoknak ne a szerepét és hatását figyeld, inkább mintázatát és iramát: csak ezen az úton értheted meg az életet, természetet, embertársaidat és önmagadat.” A szerep és hatás Weöresnél a mi életünkben játszott szerepként és ránk gyakorolt hatásként jelenik meg. A tanács tehát a kicsinyes vágyainktól, szubjektív tévedéseinktől elvonatkoztatott egész szemlélésére bíztat. (Hálózatosan megfogalmazva Weöres a világ csoportjellemző (emergens) tulajdonságainak a szemléletére buzdít. Nem a vízmolekulák mozgását és egymásra való hatását, hanem az olvadást állítja a központba, nem az ember konkrét életét, hanem az életet magával sodró sorsot.) Ebből az alapállásból még érthetőbbé válik a konkrét, szavakba önthető tudás korlátosságának és kicsinységének mesteri láttatása: „A bölcs csak addig bölcs, ameddig hallgat; mihelyt megszólal, bolond, mert tápláló tudásának csak az emészthetetlen héját adhatja át.”

 
A szubjektum alapvetően rossz, mert eltérít a világ és önmagunk lényegének a megértésétől. De attól még van, hiszen létezünk. Mit kezdjünk emberi kicsinységünkkel, amíg együtt kell vele élnünk? Az „arany középutat”, a kicsinységünkkel való együttélés felismert bölcsességét fogalmazzák meg a következő sorok: „Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni. Ha vágyaidat kényezteted, párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelidíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga. … Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.” Kicsinységeink velünk utaznak utunkon: sem elutasítani nem szabad őket, sem azonosulni nem szabad velük. Ez vezet megszelidítésükhöz, uralmukhoz és egyben meghaladásukhoz is.

A meg nem szelidített kicsinységek lázadozni kezdenek és kikezdik a világgal való viszonyunkat. Gátolják az igazi megismerést, a világ áramának megérzését akár azzal, hogy valamit nagyon vonzónak, akár azzal, hogy valamit nagyon taszítónak mutatnak nekünk. Az utóbbira adnak nagyszerű tanácsot a következő sorok: „A külvilágból se utasíts el semmit. Ne gyűlölj, ne irtózz, ne undorodj. Ha valami iránt ellenszenvet érzel, ez annak a jele, hogy nem ismered eléggé. Mindaz, ami a világban szenny, csak hozzád való vonatkozásában szenny és nem önmagában; húzódj ki belőle és már nem szenny többé, hanem semleges jelenség. Ha egy tányérról levest ettél, az üresen maradó tányérra azt mondod: piszkos, pedig nem tapad rája más, mint annak a levesnek a maradéka, amelyet az előbb mint tisztát ettél.”

Az életben megtett utunk irányt és egyben mértéket mutat. Vakon jár az, aki az irányt és a mértéket fel nem ismeri. Az irány és a változó mérték egyik nagyszerű összefoglalása rejlik a következő sorokban: „A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik. A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig él, vagy maga és mások rovására, rejtek utakon él. Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot és életet akar.”
 

Az irányt és a mértéket kicsinységeink miatt veszítjük el. A mérték elvesztésének egyik fontos példája a szépség kicsinyes vágyaink alapján diktált, túlzottan szűk értelmezése: „Az ifjú arc, váltakozó vidám és szomorú tündéreivel: mozgalmas, szikrázó, örvénylő, csábító szépség. Az öreg arc, szilárd formáival, a ráncok egyenletes hálózatával, nem csábító, önmagában-való, fenséges, nyugodt szépség. A mai embert az érzékiség rángatja, csak a csábító-szépet ismeri s az öreg arc hatalmas szépségéhez kevésnek van szeme.”


Miért lehet igaza Weöresnek akkor, amikor napjaink emberéről beszél? Miért vesztettük el ma jobban irányunkat és mértékünket, mint korábban? A világ mintázata és irama megérzéséhez nyugalom, figyelem és idő kell. Rengetegen lettünk. Városokba tódulunk, és ettől még többnek érezzük magunkat. Embertársainkkal való kölcsönhatásaink száma nagyságrendekkel megnőtt. E hatások ide-oda dobálnak, és egyre jobban begyorsítanak bennünket. Hát csoda, hogy egyre kevésbé nyilvánvaló az irány? Hát meglepő, hogy eltorzul a mérték? Az irányt és a mértéket a tömeg áramától időről-időre való függetlenedésünkkel nyerhetjük vissza. Emlékezzünk vissza Szilárd IX. parancsának elvonulására! Az irány és mérték visszaszerzésének értelmében megvilágosodik az is, mikor jön el Szilárd „hetedik éve”, amikor az átmeneti elvonulás sürgető parancs lesz. Nyilvánvalóan nem hétévente, hanem akkor, amikor már érezzük azt, hogy megváltozott bennünk az irány és a mérték, de még nem éreztük meg azt, hogy hogyan.

Az útnak tehát iránya és mértéke van. Igenám, de ez az irány és mérték önmagába tér vissza. Utunk célja a kiindulópontjával azonos. Nem a cél tehát a fontos, hanem a minket megnemesítő út maga. Az út kerekségének egy gyönyörű leírása olvasható a következő sorokban: „Ami az úton el nem indult, vagy ami az út elején van – a kő, a csecsemő – még nem szerzett magának semmi kincset és önmagában-véve szeretetreméltó. S a teljességbe érkezett lény, aki szerzett kincseit már magába-olvasztotta és éppúgy nincsen semmije, mint a kőnek, vagy a csecsemőnek: szintén önmagában-véve szeretetreméltó. S a még el nem indult, s a már megérkezett: azonos. A gyarapodás útján járó embert, aki félig-megszerzett csonka kincsek alatt roskadozik, csak az idétlen kincsek csábereje okozta tévedésből lehet szeretni, vagy rokonság kapcsán, vagy részvétből, vagy a végtelen-szeretet hőfok-nélküli, tökéletes egykedvűségéből.” Pontosan ezt a végtelen szeretetet éri el a helyes utat megjárt, irányát és mértékét végleg megtalált utazó. Hogy hogyan éri el, arról a következő bejegyzés szól.

A kötettel kapcsolatos széljegyzetek második része a célról itt olvasható (majd csak október 22.-től).

 

Válaszok (2010. október 14.)



Vitatkoznék picit Sándorral, amikor ezt írja: „Az emberlét célját Weöres saját erőből nem ismerhette, forrásokat viszont nem említ.” A vita első része aprócska és tényszerű. A blogbejegyzésben is írom, hogy Weöres említ forrást: Hamvas Bélát. Hamvast érdemes kiolvasni. Kevés nálánál jobb magyar forrást tudnék ajánlani. Ellenvetésem sokkal fontosabb része azonban ennél általánosabb: Az emberlét célját mindenki éppen hogy „saját erőből” ismerheti meg a legjobban. Nem okvetlenül úgy persze, ahogyan „Sándor” definiálja: a maga teljességében, ahogyan Pallas Athéné pattant ki Zeusz fejéből. Hanem apródonként. De hát mire való az egész élet, ha nem erre? Javasolom, hogy legyünk kellő türelemmel és alázattal a saját életünk iránt. Aki NAGYON akarja a tanulságot, az sose kapja meg.

Ugyanakkor Sándornak igazat adva visszavonom a tanaimat, és hamut szórok a fejemre a „A szubjektum alapvetően rossz, mert eltérít a világ és önmagunk lényegének a megértésétől” mondatom miatt. Ez így – újraolvasva – egy nagy hülyeség. Nem „szubjektumot” kellett volna írjak, hanem olyan zsigeri érzelmeket, amelyek tévesen és feleslegesen kötik a figyelmünk és lényeglátásunk fókuszát egy-egy olyan eseményhez, amely nekünk valamikor régen vagy éppen most nagyon fájdalmas, avagy nagyon örömteli volt ugyan, de attól még az általános kép szempontjából mellékes és felesleges. Ezektől a berögzött kötöttségektől kell megszabadulnunk, ahhoz, hogy megértsük a világ és önmagunk lényegét, nem a szubjektumtól.

Paál Andrásnak e mondatából nagyon sokat tanultam: „A tudatos-megértő dolgaink igazabbá tevése nem vezet közvetlenül, mint egy létra egy fenti világba, hanem csak tágabbá teszi a gondolataink közti rést-szünetet, hogy elég illata szűrődhessen be a fenti világnak”. András, köszönöm, ehhez még hozzátenni valóm sincsen, annyira tömör és igaz. A szeretetáram pontosan ebben a gondolatközi résben érhető tetten igazán. Miért? Azért, mert ahogyan Sándor is igen jól írja, a szeretetáram nem egy konkrét személy szeretete (csak), azaz nem úgy fókuszált, mint ahogyan a gondolataink azok. A szeretetáram a világ egészének a szeretete. A szeretetáram megérzésében a lényeg azonban nem ez. Hanem ennek éppen a fordítottja. Annak a megérzése, hogy a világ egésze (Isten) micsoda hihetetlen teljességgel szeret minket, és ez a szeretetfolyam micsoda erővel terjed szét az egész világban. Sajnos persze messze nem mindenhova. Pontosan erről fog szólni a holnapi, rendkívüli blogbejegyzésem is.
 

A szeretetáramot valóban meg lehet tapasztalni egy olyan „all-for-now” misztikus tapasztalással, mint amit Sándor említ, de ez nem okvetlenül szükséges hozzá. Ha az ember elcsendesedik (mint ahogyan én tettem tegnap, amikor elmentem egy csendfürdőbe, amelyet MINDEN blogolvasónak nagy meggyőződéssel tudok ajánlani), akkor egyszer csak észreveszi misztikus megvilágosodás jellegű élmény nélkül is, hogy a mélyben, saját maga egyéniségének a legmélyén pontosan ez a szeretetáram folyik, amelyik fogékony MINDEN szeretet befogadására és viszonzására, egészen a legteljesebb, az isteni szeretetig is.

Hadd osszak meg veletek még egy apró tegnapi történetemet itt: amikor végeztem a csendfürdővel, bementem egy templomba, hogy hálát adjak azért a megnyugvásért, amely eltöltött ezekben a napokban, hetekben, és azért a nagyon sok örömért, amely e közben ért. A templomban este hatkor már sötét volt. Ahogyan ott ültem, arra a sok mocsokra és szennyre gondoltam, amelyről a holnapi blogbejegyzés szólni fog. Behunytam a szemem, és egy érzés fogalmazódott meg bennem: „Péter, Te nem ezen az elmocskosodott földön jársz. Te Isten Kegyelmében jársz.” (Isten Kegyelmét szeretetáramnak is hívhatjuk.) Ahogyan ez felzendült bennem, a szorosan becsukott szemem mögött gyönyörű fehér világosság támadt. Kinyitottam a szemem. Izzó fényárban úszott az egy perce még sötét templom. A tisztelendő úr éppen akkor kapcsolta fel az összes izzót az esti miséhez. Véletlen. Véletlen?

 

 

Hozzászólások



Többször szó esett arról, hogy jelentősége van a tapasztalatok feldolgozásának. Azaz a bennünk spontán alakuló, vagy tudatosan alakított összefüggésrendszerbe helyezzük azokat. Megmagyarázzuk magunknak, következtetéseket vonunk le belőlük, általánosításokat képzünk belőlük stb. A továbbiakban igyekszünk ezek alapján, ezeket hasznosítva, okulva belőlük, az életről alakított képünkön picit módosítva élni tovább. A feldolgozásunk helyességére a további tapasztalataink fognak bizonyosságot szolgáltatni, amelyet az újabb tapasztalatok feldolgozásával fogunk megkapni. Ez egy állandóan fejlődő, a valósággal egyre jobban egyező életszemléletet, és egyre harmonikusabb életet eredményez. Ez a lehető legtudományosabb megközelítése az életnek.

Ha valaki számára igaz, amit eddig leírtam, akkor számára is nyilvánvaló kell legyen, hogy jelentősége van a magyarázataim helyességének. Minél helyesebbek a magyarázataim, annál gyorsabban és annál nagyobb harmóniában, azaz egyre jobban leszek képes élni.

A magyarázataim kialakításához, az életszemléletem karbantartásához sokféle segítség áll rendelkezésemre a környezetemben. Tőlem függ melyiket használom fel. Az a képesség is rajtam múlik, hogy melyiket utasítom el. Ez fontos például a tudatunkba alattomos módon belopódzó reklámok, környezeti szennyezés, „tuti tipp” stb. kirostálása végett.
Többek között felhasználhatjuk az életre vonatkozó, egyre szaporodó tanításokat, ajánlásokat, jó tanácsokat. Meglehetősen nehéz időnként rendet vágni közöttük és kiválogatni melyikkel érdemes próbálkozni. Minél mélyebb területeket érintő magyarázatot keresünk, annál nagyobb a jelentősége a megszívlelésre kiválasztott tanítás, ajánlás stb. helyességének, mert annál messzemenőbb a kihatása az életünkre (és a környezetünk életére).

Mitől függhet egy tanítás helyessége?
Erre a választ teljességében nem tudom. A jelen tudásommal a következőt használom. Függ a tanítást megfogalmazó egyén fejlettségétől, bölcsességétől, képességeitől. Egy Mester csak addig viheti a Tanítványát, ahol Ő is áll. A Tanítvány ezután a saját erőfeszítésével haladhatja meg a Mestert. (Tudatosan használtam nagybetűket.)
Valószínűnek tartom, hogy vannak e blogon olyanok, akik a Tudományt tartják Mesternek. Legutóbb egyetértettünk abban, hogy szükségszerű és legyőzhetetlen korlátai vannak a Tudománynak. Kizárt dolog, hogy megoldja isten létének, a lélek halhatatlanságának és az élet értelmének nagy kérdéseit. (Talán nem kell Buddhát idéznem e megállapítás hiteléül, aki ezt a megállapítást magára az emberre tette.)

Mindezeket
A háború borzalma Weöresben olyan harmóniát szült, amelynek néhány gyöngyszemét a következő két blogbejegyzésben járom körül. E bejegyzés a kötetnek az emberélet során megtett úttal, a következő pedig az emberlét céljával kapcsolatos gondolatait fejti ki.
célkitűzés okán fogalmaztam meg.
Az emberlét célját Weöres saját erőből nem ismerhette, forrásokat viszont nem említ. Ebből arra következtetek, hogy csak a saját elképzelését írhatta le, amelynek helyessége kérdéses. Számomra munkahipotézisként sem használható.

Mit fogadok el munkahipotézisnek?
Az emberlét céljára vonatkozóan egy olyan választ, gondolatrendszert vagy világszemléletet, amely
- ha azonnal nem is érthető (a megértés egy hosszabb folyamat eredménye), de felfogható számomra,
- a lehető legteljesebb perspektívát adja (kozmosz),
- összhangban van a tudomány végleges (nem módosuló) megállapításaival,
- ellentmondásmentes,
- magában rejt minden választ az élet által adott és adható minden kérdésemre,
- segít eligazodni az egyre szaporodó tanítások, ajánlások, lételméletek dzsungelében,
- megadja a tapasztalataim feldolgozásához a helyes értelmezés lehetőségét,
- igazolódik minden tapasztalásommal,
- kielégíti az igazságérzetemet.
Eddig ezek fogalmazódtak meg, és váltak be nekem.

Igazi gyöngyszemek találhatók viszont a mindennapjainkra vonatkozó A teljesség felé című kötetében olvasható fejtegetéseiben.
[...] igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél
tökéletes megfogalmazása létünk egyik egyéni teendőjének. Érdemes észben tartani, hogy amennyire tömör a megfogalmazás, annyira árnyalt a jelentése, árnyalt a tartalma mindenki számára. Hasonlóan ahhoz, hogy mindenki azt veszi észre a másikban, ami saját magában is benne lapul.

A szeretet áramába való öntudatlan belesimulást egy lehetetlenségnek látom annak számára, aki igyekszik, törekszik az előbbiekben megfogalmazott teendőjét megvalósítani. E megvalósítás ugyanis tudatosságot követel. Öntudatlanság valamire viszont kizárja a tudatosságot rá.

A szubjektum alapvetően rossz, mert eltérít a világ és önmagunk lényegének a megértésétől
állítás igazát (a szubjektum fogalmat szubjektív tudatosságként értelmezve) a saját tapasztalatom cáfolja. Éppen a saját szubjektumom az (mi más lehetne), amin keresztül tapasztalatokhoz jutok, amelyek feldolgozásával, majd újra próbálkozással enyém lesz a megértés, a bölcsesség. Az út a szubjektív tudatosságon keresztül vezet az objektív tudatossághoz. Szükséges lépcső, ezért nem lehet alapvetően rossz.

Az utunk céljáról (amit, mint ember-útja céljaként értelmeztem) megfogalmazott gondolat,
Utunk célja a kiindulópontjával azonos,
nem emlékeztet arra a mondásra, hogy nem lehet még egyszer ugyanabba a folyóba lépnünk. Rámutat arra, hogy mennyire a képzeletünk az, ami meghatározó mértékben működik az utunk céljára adott válaszainkban.
A élet maga az örök változás. Tudataspektust tekintve kizárt, hogy visszaérkezhessünk a kiinduló pontra. Ellentmond a tudomány által részben felfedezett evolúciónak is. A kincseit magába olvasztó ember több, mint a születésekor, kincsek „nélküli” gyermekként. Nincs gyermek sem, aki ne hozná a magába olvasztott kincseit az újabb inkarnációba, amelynek bizonyítékai a tehetségek, a kiváló adottságok, amelyre példa akár Mozart stb.
Az utunk céljára megfogalmazott elképzelését a magam számára munkahipotézisnek sem tudom elfogadni.


Mérő László egyik írása jutott eszembe soraidat böngészve (akinek gondolatit -hasonlóan Péter Bátyánk írásaihoz- nagyon komálom), Pont egy Weöres versikén mutatta be a világ és megértésünk temészetének törköt fogott állpotát. A vers: Ha a világ rigó lenne,...kötényemben ő fütyülne,...éjjel-nappal szépen szólna,...ha a világ rigó volna..........De ha a világ rigó lenne,...be se férne kötényembe,...kötényem is honnan volna,... ha a világ rigó volna...............Ez egy ilyen a kölcsönösen egymásba ágyazott hálózatot alkotó gondolati mőbiusz szallag, vagy minen nevezzem versike az én olvasatomban. A "tud e a gondolat olyat gondolni ami nincs is?", a "tud e az Isten négyszögletes kört teremteni?" 22-es cspdáján rugózó gondolat koankánt feszíti szét a megértésünk határait, és enged be egy kis fényt odakintről. "Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat,...s aki feléje fordul, egy percig bene ééghet." mondja Weöres az Ars poetica c.versében. A Péter által szeretetáramnak nevezett jelenség világának következménye, leképződése, vetülete a megértésünk is. Így számomra nem csoda, ha a szeretetáram világa mindig "felülről kompatibilis" lesz a megértésünkéhez képest, mely megértés mindig is okozatként "alulról nem kompatibilis" marad okozójával. A "szeretetáram 8.0 világ és szövegszerkesztő" megrajzolja négyszögletes köreit, és természetes, ha ezt egy "múlt évezredi szövegszerkesztő2.0"-val rendelkező ember megnyitja, akkor olyan kusza és tényleg önellentmondásos, meg értelmetlen dolgot kap, mint amikor én nyitom meg múlt évezredi Windows-os gépemmel az ezévi által írt dokumentumot (Meg sem próbálom, abból csak a baj lesz.). Ezért meg sem próbálom kétségkívül igaz logikádat sem pro, sem kontra, sem sehogy értékelni, mindössze jelzem én örülök, ha valaki e fórumon így megosztja tűnődéseit, és viszontajándékként küldök egy nézőpontot: A megértésünk leképzett világa persze sosem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Tulajdonképpen egyszer sem léphet ugyanabba a folyóba. De a szeretetáram valahogy mindig ugyanabban a pocsolyában áll, vagy fenköltebben ugyanaz(ban) az óceán(ban).......................A tudatos-megértő dolgaink igazabbá tevése nem vezet közvetlenül, mint egy létra egy "fenti világba", hanem csak tágabbá teszi a gondolatink közti rést-szünetet, hogy elég "illata" szűrődhessen be a "fenti világnak", hogy kivágyjunk oda, és a "Megértés rögös útja" című szappanopera álomvilágát egy mozdulattal fontossági sorrendben hátrébb helyezzhessük magunk számára, mint a Péter által szeretetáramnak nevezett "életzérzést".


Négy-öt éves lehettem, amikor a hittanórán azzal nyektettem az oktatót, hogy „tud-e Isten akkora követ teremteni, amit maga sem tud felemelni”. (Mai válaszom, igen.)
Szögletes kört is tud teremteni és a fontossága miatt el is nevezték négyszögnek... :-)

Szubjektív megtapasztalásokról a beszélgetők számára azonos tartalommal rendelkező fogalmak hiányában elég nehéz beszélgetni. Ilyen megtapasztalás a Péter által említett szeretetáram is, amely nyilván nem a szeretetnek nevezett érzelem, amely érzelem egy vonzódást jelent a tárgyához. Talán a mindennel való egység misztikus megtapasztalása lehet. Ennek szavakba öntése Péter feladata. Ekkor is kérdéses, hogy megértjük... Ez minden bizonnyal felülről kompatibilis a szeretettel.

Kétszer azért nem léphetünk ugyanabba a folyóba, mert a folyó minden pillanatban változik. Ez arra utal, hogy más a kimondott, vagy leírt szó, más a mögötte lévő fogalom és más az a történés, dolog, amire a fogalom vonatkozik, amit leírni próbál. Amit leírni próbál, az mérhetetlenül több, mint amit sikerül a fogalomba begyömöszölni. A szó is csak köszönőviszonyban van a fogalom tartalmával, ami tapasztalatfüggő. A mondásban a szó a minden pillanatban változóra, és nem az ebből néhány állandóságot kiragadó fogalomra utal.

Sajnos nem tudom milyen tartalommal bír a tudatos-megértő dolgaink igazabbá tevése fogalmad. Számomra éppen a megértés, a tudatos tevékenység ami közelebb vezet a „létrához”, vagy segít a „létrán”, így valószínű mást takarnak a fogalmaink. A megértést, az értő tudatos cselekvést örömteli útnak nevezem. Úgy gondolom, hogy igaz az az állítás, hogy a mindennel való egység misztikus tapasztalása az igazi kezdete ennek az útnak.


Ez a válaszod lényegesen több, mint amit gondoltam, hogy "lépsz" tűnődéseimre. Lassan de biztosan megérkezünk valahová, és nagyon kiváncsi vagyok merre kanyarodnak a pénteki bejegyzés gondolatai. Amióta Péter polgárjogot engedett e (nevezzük misztikusabb) megközelítésmódnak, valmikor Szilárd Leó első három parancsára adott válaszának környékén, azóta pattog egy magas labda, és nagyon várom, mint és ki csapja le...nagy játék...nem vita folyik, fogalmakkal "kisérletezünk" egy olyan területen, melyekere nyelvi formát öltő fogalmainknak akig van ráhatása...


Kedves Péter!
Hamu a fejemre. Valóban említi Hamvas Bélát, mint mesterét, aki harmoniát teremtett benne.
Abban is igazad van, hogy „Az emberlét célját mindenki éppen hogy „saját erőből” ismerheti meg a legjobban” . Saját erőből, azaz saját elhatározással és kitartó saját erőfeszítéssel, akarattal juthat el mindenki oda, hogy egyre teljesebben megismerhesse, majd beteljesítse. Ehhez minden segítséget megkap.
Egyetértek azzal is, hogy „Aki NAGYON akarja a tanulságot, az sose kapja meg” . Hozzátenném még azt, hogy a tanulságokhoz csak a tapasztalataink feldolgozásával, egyre tudatosabb újra és újra próbálkozással, egyre növekvő saját akarattal juthatunk hozzá. Erre szolgál ember-életünk.
Barátsággal,
Sándor