Szilárd Leó utolsó négy parancsa
Avagy: A megengedhető hazugságról, a gyermekek tiszteletéről, a megújulásról és a békében való eltávozásról
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A szükségtelen hazugság kizárja a hazudót a világ szeretetáramából, míg a megengedhető hazugság benne tartja, sőt: néha még jobban bele is emeli.

A gyökeresen új kérdéseket feltáró gyermeki naivitást a bölcs haláláig őrzi és gyakorolja. A kisgyermek akkor képes a tehetségének kibontakoztatására, ha olyan csodaváró környezetbe kerül, amely áhítattal figyeli a szavát, végtelen szeretettel szól hozzá, minden új és szép megnyilvánulásának örül. Csak annak a nemzetnek van igazi jövője, amely így közelít a kisgyermekeihez.

A belső énünk mindig változik és előreszalad. Ezt az emberi kapcsolatrendszerünkbe is belekövesedett napi rutin nagyon sokszor nem követi. Fontos az, hogy adjunk néha esélyt magunknak arra, hogy eltávolodjunk a tegnapunktól, és felfedezzük magunkban a jövőt.

Ha úgy éltünk, ahogyan Szilárd javasolta: ha felismertük az összefüggéseket, ha tetteink példák voltak, ha részesei voltunk a világ szeretetáramának, ha gyarapítottunk és nem romboltunk, ha le tudtunk mondani a sóvárgásról és a birtoklásról, ha megoldottuk önfejlődésünk nagy problémáit, ha időről időre meg tudtunk újulni annak érdekében, hogy megtalálhassuk, és tényleg betölthessük azt, amire hivatottak voltunk, akkor a távozás már valóban nem lesz nehéz. Az ilyen távozás az utolsó megtisztító lemondás, az utolsó megújulás, amelyben már csak a szeretetáram változatlan, mert az örök.


A bejegyzésben Szilárd Leó tízparancsolatából és Klein György ezzel kapcsolatos gondolataiból az első és a második három parancs után az utolsó négy parancsot idézem meg.

7. parancs: Ne hazudj szükségtelenül!

8. parancs: Tiszteld a gyermekeket! Áhítattal figyelj a szavukra és végtelen szeretettel szólj hozzájuk.

9. parancs: Végezd munkádat hat éven át, de a hetedik évben vonulj el magányba, vagy menj idegenek közé, hogy barátaid hozzád fűződő emlékei ne akadályozzanak meg abban, hogy az legyél, amivé már lettél.

10. parancs: Könnyű kézzel kormányozd életed, és légy kész a távozásra, amikor elhangzik a hívó szó.


Szilárd VII. parancsa: Ne hazudj szükségtelenül! Klein György ehhez indításnak még ezt teszi hozzá: „Tényleg vannak olyan emberek, akik azt gondolják, ők soha nem hazudnak. Természetesen ez a legnagyobb hazugság, hiszen saját maguknak hazudnak.” Kleinnek ez a gondolata pontosan a szükségtelen hazugság egyik legfontosabb alfajára mutat rá. Saját magunknak totálisan szükségtelen hazudnunk. Mégis, mennyiszer tesszük… Különösen gyakorivá válik az önhazudozás akkor, ha valamely hibánkat kellene elismernünk – saját magunk előtt. Ennek sajátos esetei az önfelmentés csodálatos hazugság-leleményei. Mit ki nem tudunk találni annak a megmagyarázására, hogy valamit nem tettünk meg, amit meg kellett volna tennünk. Nem törpék, nem gyávák voltunk, á dehogy! „Mások sem tették volna meg. Ezért az emberért? Minek!” És így tovább. Az önvád hiánya elzárja a katarzis és a megtisztulás esélyét. Aki mindig felmenti, aki mindig védi magát, az fejlődni sem tud.



Szilárd VII. parancsának érdekes értelmezést ad a harmadik parancs „ugyanúgy szólj az emberekhez, mint magadhoz” részlete. Itt bizony kivétel képződik a harmadik parancs ezen része alól. Ha ugyanis szükséges hazudnom, akkor bizony mást mondok az embereknek, mint magamnak. De mikor szükséges, mikor engedhető meg a hazugság? Ahogyan Klein György is jónéhány példán át kifejti, nehéz erre a kérdésre általános választ adni. Amikor az igazság kimondása engem vagy másokat aránytalanul nagy veszélybe sodorna, amikor a hazugság jóval kevesebbet árt bárkinek, mint az igazság tette volna, nos, ilyen körülmények között nehéz egyértelműen elítélni azt, aki hazudik. Nyilván persze ez alól is lehetnek kivételek, amelyeket nagy örömmel várok a hozzászólások között. A szükségtelen és a megengedhető hazugság közötti határvonal úgy is megfogalmazható, hogy a szükségtelen hazugság kizárja a hazudót a világ szeretetáramából, míg a megengedhető hazugság benne tartja, sőt: néha még jobban bele is emeli.


Szilárd VIII. parancsa: Tiszteld a gyermekeket. Áhítattal figyelj a szavukra és végtelen szeretettel szólj hozzájuk. A kedves Olvasónak, akit éppen hat gyermeke nyúz szanaszét, ennek a parancsolatnak az olvastán bizonyára az jut először eszébe: Ennek a Szilárdnak biztos nem volt gyermeke, azért beszél így.” Bingó! Szilárd Leónak tényleg nem volt gyermeke. Ennek ellenére teljesen igaza van. Különösen kis hazánkban, ahol a gyermekek tiszteletének elsorvadása nemcsak a pesti metrón érhető tetten, ahol kivételesen értelmes kérdéseket rendre a „Hagyjál már kislányom/kisfiam!” kivételesen értelmetlen válasza követ, hanem abban is, ahogyan az áldott állapotban lévő asszonyból az idők folyamán először állapotos asszony, majd várandós anyuka és végül terhes nő lett. Nem járhatunk messze a vemhestől sem már. (Főnevet ide már írni sem mertem, mert azt a moderátor lemoderálta volna…)

„Miért kéne áhítattal hallgatnunk a gyermekek szavait?” teszi fel a kérdést Klein. „Az egyik ok az lehet, hogy ők könnyebben mondanak igazat.” Válaszol. „Ezenkívül könnyen különbséget tesznek a valódi és tettetett érzelmek között. … A gyerekek még a lovakkal és kutyákkal is úgy képesek kommunikálni, mint ahogyan a felnőttek soha. Van olyan elmélet, miszerint a világtörténelem legnagyobb biológiai kísérletét, az ősember utánozhatatlan hőstettét, a vadállatok háziasítását kizárólag a gyerekek végezhették.”


A gyermek nemcsak gondolataiban és érzelmeiben tiszta, hanem megközelítéseiben is. A kisgyermek új utakon jár. Kreativitása példát ad és tanít. Sokszor rosszra tanít, és ilyenkor a kisgyermek tanítandóvá válik. De ez soha nem előre eldöntött. A gyökeresen új kérdéseket feltáró gyermeki naivitást a bölcs haláláig őrzi, és gyakorolja.

 


A kisgyermek akkor képes a tehetségének kibontakoztatására, ha olyan csodaváró környezetbe kerül, amely áhítattal figyeli a szavát, végtelen szeretettel szól hozzá, minden új és szép megnyilvánulásának örül. A bátorító, a szeretetteljes figyelem szárnyakat ad. Csak annak a nemzetnek van igazi jövője, amely pontosan azzal az áhítattal és végtelen szeretettel közelít a kisgyermekeihez, amelyet Szilárd VIII. parancsa előír. A gyermek a világ szeretetáramának folytatása – akkor, ha segítünk neki bekapcsolódni ebbe az áramba. Ezért is fontos a kisgyermek felé áradó végtelen szeretet.

 
Szilárd IX. parancsa: Végezd munkádat hat éven át, de a hetedik évben vonulj el magányba, vagy menj idegenek közé, hogy barátaid hozzád fűződő emlékei ne akadályozzanak meg abban, hogy az legyél, amivé már lettél. Ez egy elképesztően mély-értelmű parancs. Nemcsak a hetedik év Istent idéző megpihenésének parancsa, nemcsak az egyetemeken gyakori alkotóév („sabbathical year”) tanácsa ez, hanem az első három parancs által előírt önfejlődés egyik nagyon fontos mozzanata is. A belső énünk mindig változik és előreszalad. Ezt az emberi kapcsolatrendszerünkbe is belekövesedett napi rutin nagyon sokszor nem követi. Fontos az, hogy adjunk néha esélyt magunknak arra, hogy eltávolodjunk a tegnapunktól, és felfedezzük magunkban a jövőt. Figyeljünk a megfogalmazásra a IX. parancsban: Szilárd nem arra bíztat, hogy égessük fel magunk mögött a hidakat, és hagyjunk ott családot, barátot, mindent. A hetedik évről beszél, ami lehet akár csak egy intenzív hét is, vagy néhány meditatív óra csupán. Az a fontos, hogy néha a figyelmünk csak és kizárólag magunkra irányuljon. Fontos ilyenkor az a korábbi bejegyzésben már körüljárt csend, ami ehhez kell. Csak az önmagunk időszakos újrafogalmazásával tudjuk újra és újra teljessé tenni azt a flow-t, ami az V. parancsnak is a központi eleme volt.

Hadd hozzam a szakaszos megújulás parancsa illusztrálására a kismadár énektanulásának számomra nagyon fontos példáját. A kismadár nem úgy tanul meg szépen énekelni, hogy egyre jobban és jobban és még jobban énekel. A kismadár éneke reggel még szegényes. Estére már sokkal gazdagabb lesz, mert a nap közben szorgalmasan tanult. Aztán jön az éjjel. A kismadár éjjel felejt, és csaknem ugyanolyan szintű énektudással kezdi a következő napot, mint ahogyan az előzőt kezdte. Hülye ez a madár? Evolúciós selejt? Mire jó ez a sziszifuszi énektanulás, ami sokszor annyi energiát invesztál ezzel a felejtéses marhasággal annál, mint amit felejtés nélkül kellene? A madár azért felejt, hogy szabaddá tegye magát egy még szebb ének kifejlesztésére. Ha nem felejtene, tanulni sem tudna többet. Bennragadna az első nap végére elért énektudása zsákutcájában. Pontosan ilyen zsákutcákban tipródunk életünk jelentős részében. Ezek a zsákutcák nem értéktelenek. Életünk szinte minden zsákutcája egy-egy lokális optimum. Az a legtöbb, amit ki tudtunk hozni magunkból épp ott és épp akkor. A legtöbb, amit a kismadár aznap megtanulni tudott. De a lokális optimumban való megragadás a legtöbb esetben elérhetetlenné, megtalálhatatlanná teszi a globális optimumot, életünk igazi célját. A kismadár sose lesz igazi nagy Énekesmadár. Ezért kell meglazítanunk néha a köteleket pontosan úgy, ahogyan a kismadár meglazítja az addigi énektudását akkor, amikor alszik, és – látszólag – bamba, hülye tyúk módjára felejt.

 
Szilárd X. parancsa: Könnyű kézzel kormányozd életed, és légy kész a távozásra, amikor elhangzik a hívó szó. Ha úgy éltünk, ahogyan Szilárd javasolta: ha felismertük az összefüggéseket, ha tetteink példák voltak, ha részesei voltunk a világ szeretetáramának, ha gyarapítottunk és nem romboltunk, ha le tudtunk mondani a sóvárgásról és a birtoklásról, ha megoldottuk önfejlődésünk nagy problémáit, ha időről időre meg tudtunk újulni annak érdekében, hogy megtalálhassuk, és tényleg betölthessük azt, amire hivatottak voltunk, akkor a távozás már valóban nem lesz nehéz. Az ilyen távozás az utolsó megtisztító lemondás, az utolsó megújulás, amelyben már csak a szeretetáram változatlan, mert az örök.

A gondolatok folytatását képező széljegyzetek Weöres SándorA teljesség felé” c. kötetéről itt olvashatóak.

Az első három paranccsal kapcsolatos gondolatok itt olvashatóak.

A második három paranccsal kapcsolatos gondolatok itt olvashatóak.

 

 

Válaszok (2010. október 6.)



Hadd emeljem ki „Sándor” hozzászólásából az alábbi mondatot: „Ha nincs időnk, vagy szándékunk tapasztalataink folyamatos feldolgozására, akkor képtelenek vagyunk változtatni az újra próbálkozásokon, így nem tudunk a hamisságok végére járni.” Bizony. Ahogyan írtam már egy korábbi blogbejegyzésben, illetve a múltkori bejegyzés október 1-i válaszában is, KELL találni időt arra, hogy megálljunk, átgondoljuk a dolgainkat és változtassunk életünkön. Kicsit, vagy nagyot. Ez a tökéletesedéshez és mások tökéletesítéséhez vezető legszebb feladatunk.

Természetesen van hazugság a tudományban, abban a vonatkozásban bőven is, ahogyan „Sándor” írja: „a módszertani lehetőségekből szükségszerűen következő korlátok miatt. Pontosabban e korlátok nem látása, rosszabb esetben a figyelmen kívül hagyása miatt.” A tudomány csak szeretne objektív lenni, a valóságban e törekvése a „Sándor” által írottak és ezer más ok miatt is (amelyet az adott témában írt könyvünkből – letölthető innen – illetve majd a november 5-i blogbejegyzésből lehet megtudni bővebben) állandóan korlátokba ütközik, azaz egy idealisztikus objektivitás-értelmezés szempontjából a tudomány folyvást hazudik. (De legalább megpróbál legkevésbé hazudni a lehetőségekhez képest, és folyvást korrigálja is önmagát.)

„Paál András” telibe találta a kibontakozó „hazugság-vita” lényegét a „valójában feltett kérdés” fogalmával, illetve Baráti Péter azzal, hogy „a hazugság arról ismerszik meg leginkább, hogy kárt okoz.” A hazugságot általában ténybeli, szóbeli hazugságként szoktuk értelmezni. Ez azonban messze nem az egyedül lehetséges értelmezés. A világ túl sok dimenziós ahhoz, hogy azt hihetnők, hogy egy egydimenziós  szósorozatba gazdag tartalmai egyértelműen begyömöszölhetőek. Erre becsülettel törekedni lehet és kell is. Másféle értelmezést kizáró módon megvalósítani nehéz. Emiatt a hazugság fogalmát szerintem sem elég a kimondott szó szintjén értelmezni, hanem megértéséhez és teljes értékeléséhez szükséges a szituáció, a kor, a lehetőségek kontextusa is. Ebben a gazdag viszonyrendszerben pedig – sajnos – a kristálytiszta vonal a hazugság és az igazság között bizony elmosódik. Ezért vagyunk teljes élettapasztalattal (Uram bocsá’ erényes életvitelre való törekvéssel) megáldott emberek, hogy ebben a nagyon nehéz szövevényben is el tudjuk dönteni, mit érzünk hazugnak és mit nem. Baráti Péter fent idézett sorával teljesen egyetértve: A jóság irányítsa igazmondásunkat.

 
Nagyon egyetértek „András” soraival ott is, ahol azt írja: „ha sikerül jól ismerni másokat, akkor megnövekszik megosztható, cserélhető értékeink (legyen az szeretet, hatalom, pénz, idő, bármi)valószínűsége környezetünkben”. A szeretetáramba való bekapcsolódás VALÓBAN hihetetlenül kreatív megoldásokat szabadít fel. Erről szólt a múltkori blogbejegyzés október 1-i válasza is.
 

 

Megosztás

Hozzászólások

7.-hez
Én mégis azt mondom: nincs megengedhető hazugság.
Adott helyzet gondos mérlegelése vezethet ahhoz, hogy megengedjük magunknak, hogy hazudjunk.
Dehogy engedjük meg, rákényszerülünk.
És ez erő kérdése. Jobban mondva az elegendő erő hiányának következménye.
S lelkierő kérdése az is, hogy ha nincs elég erőnk tenni valami rossz ellen, akkor hazugsággal oldjuk meg a dolgot.
Vagy csak áltatjuk magunkat, hogy megoldottuk? Akkor érdemes volt hazudnunk?
Különösen elgondolkodtató ez mai világunkban és ezen a blogon. Amikor állandóan a szabálykerülést kerülgetjük. Siránkozunk a korrupción. A nagyon.
A nagy hazugságokon háborodunk fel. Persze a másokén.
Én azt mondom kerüljük az úgynevezett kis hazugságokat.

Sajnos nem tudok németül. Ezért nem könnyű kifejtenem, hogy egy olyan nagyon okos ember, mint Szilárd Leó mi mindent gondolhatott erről: Lüge nicht ohne Notwendigkeit. Do not lie without need.
Mi a helyes fordítás magyarul? Szükség nélkül ne hazudj! Ne hazudj szükségtelenül.
Német-Magyar háló szótár szerint:
die Notwendigkeit - szükség, szükségesség, kényszerűség.
notwendig - szükséges
die Not - szükség, szükségesség, kényszerűség, szorultság, baj

Tehát: a hazugság nem megengedhető, sose hazudj.
Aztán: az igazság nem kimondása, nem megmondása hazugság-e? Vagy csak az a hazugság, amikor tudatosan valótlant állítunk? Aztán: Mi az, hogy a valótlan?
A szükség tényleg szükség? A kényszerűség tényleg az? A szorultság tényleg szorultság? A baj tényleg akkora baj, hogy csak hazugsággal lehet kilábalni belőle? Egyáltalán a hazugság tényleg megoldás (az adott helyzetben)?
Ideig-óráig az, aztán majd lesz valahogy! Mit teszünk, ha nagyobb lesz a baj? Mikor nem lehet már végképp hazugsággal túlesni rajta?
Nem véletlen, hogy Szilárd Leó így fogalmazott ne.. -telenül! A kettős tagadás dialektikájához jutottunk el.

Mondj igazat, betörik a fejed! Védhetjük a fejünket elhallgatással? Kötelező bármi áron védeni? No de itt nem az igazmondásról, hanem a hazugságról elmélkedtünk. A gond az, ha túléljük, akkor mindig eljön az igazság pillanata.

8.-hoz
Lukács György mondta valahol: gyermeket nevelni annyit tesz, hogy a valóság pontos ismeretére megtanítani.
Erről szól ez a parancs is. Felnőttként, szülőként, nagyszülőként, tanárként, tanítóként figyeld, fejlődésének mely pillanatában van, s ennek megfelelően gondoskodj róla: terheld, de ne terheld túl! Fizikailag is, szellemileg is, érzelmileg is, intellektuálisan is. Vezesd be a munka világába. Adj neki feladatokat. Hagyd önállóan tevékenykedni. Mindent a korának, fejlettségének megfelelően. Egy régi kínai mondás: a gyerek akkor van jól tartva, ha mindig egy kicsit éhes, s mindig egy kicsit náthás. És hagyd felnőni!
Szilárd Leó gyermeke az emberiség volt. Ezért harcolta ki a Manhattan tervet és a Pugwash konferenciákat. Kíméletlenül igazat mondott mindig. Butaság azt mondani, ha tudta volna .... , akkor nincs Hiroshima és Nagasaki.

9.-hez Kérdés kinek mennyi szabadság, autonómia adatott, hogy ezt ténylegesen megtehesse ...?

10.-hez Ha nem hazudtunk és tettünk a dolgunkat, akkor ... nem jó! Ez a múlt. Ha nem hazudunk és tesszük a dolgunkat, akkor kis izgalommal, de nyugodtan várhatjuk a jövőt, békével távozhatunk. Szeretteink emlékezni fognak ránk.
Hazugság vagy Igazmondás? -- egy példa a sok közül:
szörnyű kínok között hal meg a balesetet szenvedett barátod.
a kórházba érkező feleségét jól ismered, átérzed a fájdalmát, érdeklődik, hogy ugye nem szenvedett sokat a férje? nincsenek kétségeim, hogy mit válaszolsz!
kz
Ő már nem szenved tovább. Most mi szenvedünk .... , a hiányától, ..., ... , s idő amíg ezt feldolgozzuk. Persze tényleg átérzed a fájdalmát.
Van egy olyan kategória, hogy "a valójában feltett kérdés" amire a válasz nem hazúg, ha a szó szerintire az is, mégha kegyes is. A feleség kérdése a nem szó szerinti de az élethelyzet szerinti értelmezésben: Megforgatod e bennem mégegyszer a tőrt? A válasz "Nem."....Kommunikációnk állítólag 55% ka nem verbális, hanem testbeszéd...de vegyük jobban szemügyre...Ha így nézzük lehet akár 60% élethelyzet beszéd, 25% tetbeszéd, hanghordozás, várás és egyébb nem közvetlen betüvel leírhetó infó és esetleg 15% a közvetlen verbális...A művészet abban van, hogy a valóban feltett kérdésre úgy válaszoljunk, hogy amit helyénvalónak látunk. Más minősített eset, amikor valójában nem lenne joga engem válaszra kérnie a másik félnek, de a helyzetben nem tehetem meg hogy szótlan maradok, hallgatás-beleegyezést, vagy más félrement infót hoznék létre. Ilynkor jönnek a "kell e adót fizetni a császárnak?" beugrató kérdésekre az "adjátok meg a császárnak ami a császáré..." típusú kitérő de mégis válaszok, melyet ha valójában feltett kédés és valójában megadott válasz sziontre fordítunk, akkor: "Be mersz szólni az uralkodónak?" a kérdés és "Bőven elég neked beszólnom." a válasz.
- Ki az? - kérdezte, miután letettem a kaputelefont.
- Szórólapos, beengedtem, ebben a rossz időben... - hazudtam mindezt fapofával.
A napok óta egyeztetett találkozó sínen volt, legjobb barátnője látogatja meg, hogy lelket öntsön belé.
- Kinyitom egy kicsit az ajtót, hogy járjon a levegő.
Közben felért a barátnője, csendesen beosont, lepakolt, majd belépett a szobába.
- Úristen, Ica, hát te meg honnan...? - aztán sírni kezdett, mert nagyon megörült, és átfutott a fején, hogy Ica százvalahány kilométerről utazott el hozzá, miatta, érte, amíg otthon a férj vigyáz a két gyerkőcre.
- Szórólapos... - szipogta, és mindenki boldogan mosolygott.
Jó(k) ez(ek) a példa(k). Remekül alázongorázol a darabos logikus megközelítésemnek ezekkel. Végül is, aki megszólal az a valóságról valamit először tudatának ernyőjére, onnan a nyelv keretei közé, majd a másik ember teljes bizonyossággal nem is ismert tudatának ernyőjére vetíti. Ez már akkor is tortzult, hazug lesz ha megfeszül a jó szándéktól. Hasonló minőségű kockázatot , biznytalanságot, randomitást, teremtünk ha élünk, mintha hazudnánk. A fő kérdés nem az (az én nézőpontom számára), hogy szabad e hazudni? Ez joggal feltehető, de nem az elsősorban felteendő kérdés. A fő kérdés, hogy amíg a teremtett kockázatot egyfajta kommunális-kommunikációs hulladékként döntjük magunkból, addig teszünk e ennek kezelésére, kompenzáklására valamit, tudunk e esetleg egymást kioltó kockázatokat létrehozni, vagy plusz lehetőséget termeteni mintegy szemétbányából újrahasznosított értéket létrehozni. Végül is azzal az állítással, hogy "én nem hazudok" mindenképpen hazudok, de még jobban kiélezve e tűnődést csattanósra, mondjuk úgy, azzal, ha nem tartok fenn, vagy legalább gőzerővel nem keresek egy magam körül működtethető kockázatkompenzáló, vagy ha tetszik valószínűség-lehetőségteremtő tevékenységet, akkor tettekkel is hazudom azt, hogy nem hazudok. Ha megnézzük a fenti példádat, a kaputelefonnal kezdődőt, akkor remek példa egy olyan ember tettére, aki az okos kockázatvállaláson túlnőve a bölcs valószínűségkezeléssel irányítja életvitelét, aki a hazugságot, a kockázatot, a bizonytalanságot, a lehetőséget mind a valószínűség egy egy más más nézőpontból elkeresztelt szinonímájaként érti. A verbális infón túl és annál több a testbeszéd és mindekettőnél több infót ad át az "élethelyzet beszéd". Persze nem baj, ha e három egybeesik, de nem szűkséges az egybeesés, sőt a kölönbség is lehet bölcsen információhordozó (..megölni? Nem! Ellenzem!..megölni nem ellenzem...). Élethelyzet beszéd szinten arra a kérésre, hogy "elronthatom e valaki meglepetését egy előre előtt poénal" az a válasz, hogy "nem". És a szavak mezején, mert nem tudják csak torzultan ,hazugan követni az életet a hazugság válik igazsággá. A tagadott tagadás igazságává.
„Saját magadat egyetlen gondolatodtól sem kímélheted meg” Balogh Béla
Miért kellene? S hogy jön ez ide?
Két ponthoz szösszennék. Egy, elsiklottunk a "könnyű kézzel kormányozd az életed" felett, pedig nagyon lényegesnek tűnik számomra. Ne eröltess olyasmit amit nem kapnak fel örömmel, ami nem megy azt ne eröltessük, stb.-vel összecsengő ez. Az élet(vitelünk) történései, rezgései apróbb nagyobb hullámoknak, körforgásoknak is felfoghatók. Nem mindig lehet a forgóajtóba belépni és kilépni. És nem csak órával mért, hanem egyfajta "eseményidővel" mért idővel is jól időzítve, a többi együttműködésbe résztvevő partner ritmusát figyelembevéve lehet önmotivált -így magasabb bizalmi szintű- kapcsolatokat kialakítani. Ha nem fogadom el a környezetem ritmusát, sajátosságait, akkor tulajdonképpen szűkségtelenül hazudok élethelyzet-beszéd szinten arról, hogy ki is pontosan a másik, és hogy neki is joga van önmotivációjához, meg arról is, hogy az élet gyakran jobban tudja a szerencsénket mint mi. (A suszter hozzávágja a sámfát a pimaszkodó inasához, aki lehúzza a fejét és a sámfa az éppen belépő anyósát találja el. Mire a suszter: Így is jó!) A környezetemben élő partneresélyes népek szinte minden tulajdonsága jó valamire, csak meg kell tanulnom kapni, elfogadni azt amit éppen adni tudnak, egy együttműködés, csere, megosztás ténye ilyenkor fontosabbá válik a tárgyánál, és megindulhat egy építkezés, apró-következetes lépésekben, mindig azon a forgóajtón át ami éppen kinyílik. Így mindenki azzá válhat egyre inkább aki valójában (akar lenni) és én figyelmemmel értékké nézhetem tulajdonságaikat. Pusztán, hogy önmotivációikat megértve figyelem meg őket, annak nézem őket amik, próbálom nem kategóriák hazugságaival mérni őket (nem portás, nem mérnök, nem stb,hanem Gipsz Jakab, és ebbéli mivoltában páratlan érték) értékek hozhatók létre, melyeket már csak megfelelő időben megfelelő partnerhez kell juttatni. Ha pár évig -még egy mai világban is mindössze pár évig- így viszonyulok, akkor majmolni kezdik a viselkedésmintát a környezetemben, és "a pont megfelelő infók és tagok pont jókor érkeznek" állapota alakul ki. Ki tudja, ahogy a tárgyak lefelé esnek, a folyamatok energia minimumra törekednek, ahogy az élet élni akar, valahogy "az értő figyelem megosztott ajándékká akar válni", ebben az alapvető erőtérben élünk, és ha ennek teret nyitunk, ez az áramlat a hátára veszi a személyes késztetéseimet is. Talán rokon e gondolatkör a "szeretetárammal", melynek soraim egy kevésbé ünnepélyes, technológiai leírásaként sántítanak itt. És talán pont ezt az áramlatot tettekkel hazudtoljuk meg az eröltetések pillanatában. Kettő: "Ne hazudj szűkségtelenül." nek is lehet még olyan aspektusa ami e pont felvetését érdekes irányba nyitja meg. Az életben bármit lépve, mérlegelve, leírva, leképezve tudatunkba, papírra, stb-bármire kockázatot, negatív lehetőséget-valószínűséget, bizonytalanságot teremtünk. Életünk során millió leképzés, transzformáció, leírás árán látunk, és értünk meg, így aki él fizikailag a világban, az felél valamennyi valószínűséget. Akkor pedig méltányos, és önző módon érdekünk is, hogy a sok apró kamatos kamattal felhalmozódó kockázatot állandóan kompenzáljuk, ellentételezzük, megfizessük az "életben való részvétel árát". Ezel a témakörrel valahogy nem foglakozunk manapság, és nem csoda a felhalmozódó kockázatokat -mint adósságot- túlmunkával, erölködéssel, bizalmi-, gazdasági-, hitel-, válságok viselésével , stb. fizetteti meg az élet. Ez olyan "Aki nem választ kockázatot magának, az kap egyet." történet. És itt visszakanyarodik e második szösszenés az elsőhöz, mert azt, hogy ki kicsoda önmotivációival és valójában, azt energiába -kockázatatott energiába- kerül megismerni. És ha sikerül jól ismerni másokat akkor megnövekszik megosztható, cserélhető értékeink (legyen az szeretet, hatalaom, pénz, idő, bármi)valószínűsége környezetünkben, és akkor a leképzések teremtette adósság pótolhatóvá válik . Valahogy az életvitelünkhöz szűkséges energiát figyelemmel, az információt a szándék által visszük be környezetünkbe, a mások szándékaira figyelemmel levéssel...

Szerintem nincsenek parancsok, azaz kötelező utasítások az életünkben. Mindenki a saját döntése, elhatározása alapján cselekedhet. Ez egyforma joga mindenkinek.
Természetesen minden cselekedetnek, mint oknak, vannak elválaszthatatlan okozatként következményei. Ezen következményekért a felelősség kizárólag az elkövetőt terheli. Amennyiben valaki cselekedetével egyensúlytalanságot, harmóniátlanságot okoz, ennek helyreállítását sem kerülheti el.

A tapasztalat hozza meg, hogy mely következmények a kívánatosak és melyek a kerülendők. Miután az okok és okozatok viszonya szabályszerűséget mutat, így a szabályok minél teljesebb ismeretével és alkalmazásával egyre kiszámíthatóbb lesz a következmény, így egyre többször juthatunk a kívánthoz és kerülhetjük el a nem kívánatosat.

A kozmoszban minden törvénynek alávetett és mindenben törvény nyilvánul meg.
Minél teljesebb körben ismerjük e törvényeket és minél szélesebb körben vagyunk képesek súrlódásmentesen alkalmazni azokat, annál nagyobb a szabadságunk. Tehát a tudás, ami ismeretet és alkalmazásának képességét jelenti, szabadság, egyben felelősség. Minél nagyobb a tudásunk, annál nagyobb a szabadságunk (felelősségünk). Miután a tudást mindenki a saját erőfeszítéseivel tudja csak megszerezni, nincs királyi út, így a szabadság sem adható. Felelősségből is csak a tudásunk mértékének megfelelő a miénk. Nem úgy a következményeket, az aratást illetően. Amit akár tudottan, akár nem tudottan vetettünk azt előbb vagy utóbb mindenképpen nekünk kell learatnunk.

A fejlődés a fentiek alapján nem más, mint a tudásunk, képességeink mennyiségi és minőségi növekedése tulajdonságaink nemesedése. Miután mindez egyéni, így mindannyian megjártunk már minden olyan szintet („lépcsőt, létrafokot”), amelyet alacsonyabbnak tartunk a jelenleginél és el fogjuk érni nemcsak azokat a magasabb szinteket, amelyeket most látni vélünk, hanem a jelenleg elképzelhetetlenül magasabbakat is. Kezdetben a „parancsok”, szabályok, törvények legfeljebb mint ajánlások szerepelhetnek az életünkben. A tapasztalásainkkal fognak egyre inkább „testet ölteni”, szükségszerűségekké, majd végül nyilvánvalósággá, természetessé válni számunkra. Nevelő célzatú, embertársi fizikai kényszerítéssel, érzelmi zsarolással torzóvá silányult komplexusokká válhatnak.

Ezeket az ismereteket mindvégig az eszünkben tartva érdemes megfontolni mind a hazugság és mind a tíz parancsolat szükségességét életünkben. Minél inkább a józan eszünk uralja az érzelmeinket, annál inkább kívánatos lesz tulajdonságaink, érzelmeink nemesítése, tudásunk fejlesztése. Annál kevésbé leszünk megalkuvóak a hazugságot illetően. Annál árnyaltabban leszünk képesek értelmezni és élni nemcsak Szilárd Leo tízparancsolatát, hanem azok esszenciáját, a valódi élettörvényeket is. Mindezt nem külső kényszerből, nem a környezetünk elvárásának engedve, hanem a saját, egyre biztosabban érzékelhető, jobbításra törekvő késztetésünk alapján. Minden ember az adott pillanatban felszínen lévő ismeretének megfelelő legjobbat akarja, és azt a képességének megfelelően teszi.
Ha az ismeret hamis, a képesség hiányos, akkor nem sok jóra számíthatunk...
Ha nincs időnk, vagy szándékunk tapasztalataink folyamatos feldolgozására, akkor képtelenek vagyunk változtatni az újra próbálkozásokon, így nem tudunk a hamisságok végére járni.
Hazugsággal nem lehet igaz ismeretekhez jutni.
A cél nem szentesíti az eszközt!
Nemes cél kizárólag nemes úton érhető el.


A kérdés, hogy vannak-e és milyen módszerek vannak tulajdonságaink, érzelmeink nemesítésére, tudásunk, képességeink fejlesztésére.


Kincses Zoli példáján elgondolkodva egy szimpatikusabb megoldást próbálnék. Nem adnék konkrét választ a szenvedésre vonatkozó kérdésére. A figyelmét próbálnám a szituációból következő, általam hasznosabbnak és igaznak tartott irányba terelni. Eközben mindvégig figyelemmel kísérve az érzelmi állapotának és befogadó készségének hullámzásait, hogy mondanivalómat ennek megfelelően tudjam megfogalmazni, csomagolni.

„Paligreggel” egyetértve a hazugság mindig hazugság.
A természetéből (miután valótlanság) következően nem tudhatom, hogy valójában milyen szerepe volt a célom elérésében, vagy valami nem kívánt elkerülésében. Akár maga a cél is valamilyen formában lehet hazugság. A hazugság rejtettebb következményeit illetően viszont nincsenek kétségeim...
Mindezek ismeretével nem voltam képes egyik pillanatról a másikra száműzni a hazugságot az életemből :-).


E blogon megfontolandó kérdés van-e hazugság a tudományban. Nem a szándékosságra gondolok. Az nem különbözik az előzőkben tárgyalttól és nem tartozik a tudomány eszméjéhez sem a módszertanához. Hanem amelyet a módszertani lehetőségekből szükségszerűen következő korlátok tesznek lehetővé. Pontosabban e korlátok nem látása, rosszabb esetben a figyelmen kívül hagyása tesz lehetővé.
Egy megalapozatlan szemléletmódra. Egy elbizakodottságra. Amelyet minden önállóan gondolkodó ember nyilvánvalóvá tehet a maga számára.
Értelmezésem szerint a tudomány eszméje a valóság, a törvények megismerése és e törvények pontos alkalmazása. Ehhez tényeket, objektív mérési adatokat használ. Ezeket értelmezi, magyarázza, reprodukálja, előre jelzi, ennek eredményeit méri, újra értelmezi, folyamatos revizíóval módosítja magyarázatait. A magyarázatok, elméletek, nem tények, csak feltételezések. Magyarázatokat, elméleteket lehet nem kielégítő tények, sőt akár tények nélkül is gyártani. Idáig rendjén is van.
Elérkeztem azokra a területekre, amelyek nem mérhetőek a jelenlegi eszközeinkkel, képességeinkkel, mégis részei a mindennapi életünknek. Ezek megismerése alkotják (a teljesség igénye nélkül) az orvostudomány egy részének kutatási területeit, illetve a pszichológia kutatási területeihez tartoznak. Ezek a mérhetőség, reprodukálhatóság, így az objektivitás hiánya következtében közel sem olyan megalapozottak, mint mondjuk a fizikai, vagy akár a kémiai jelenségek tudománya. A mindennapi életünkben tapasztaljuk a hagyományos tudomány eredményeinek, a technikának használhatóságát. Ez természetessé tette, hogy az orvostudomány eredményei, valamennyi eredménye ugyanolyan alapokon nyugszik, így ugyanolyan megbízható. Véleményem szerint itt érhető tetten a hazugság... Ezt a jelenséget a tudományt művelőinek oldaláról egy veszélyes elbizakodottságnak a felhasználóinak oldaláról vak hitnek tartom.

Írásomra is igaz a blog céljában megfogalmazott gondolat:
„Ezek az okfejtések azonban – bevallottan – szubjektívek, és a saját életérzésem bemutatásai, azaz kötődnek a társadalmi helyzetemhez, a múltamhoz és a pillanatnyi érzéseimhez is. A leírtak tehát nem általános érvényű tudományos tételek, avagy hitbéli kinyilatkoztatásoknak szánt, megfellebbezhetetlennek hitt szövegek. Nem több (és nem kevesebb) támasztja alá őket, mint az élettapasztalatom. Emiatt a blog minden egyes mondatát úgy kell olvasni, hogy az olvasó elégondolja a „tapasztalatom szerint”, „véleményem szerint” avagy az „érzésem szerint” bevezető szavakat. A könnyebb olvashatóság érdekében e bevezetéseket az egyedi mondatok elől mellőztem.”


Kedves beismerésedre (-:, miszerint nem sikerült száműzni a hazugságot életedből, valójában -és talán- sikerként is tekinthetsz. A valószínűségek világában élünk és biztos állításokkal modelleznénk azt. A modellválasztásnál már ha nem is hazudunk, de hazugság értékűt tévedünk. Deepak Chopra példája erről egy tűzoltók vödröt adogató láncolata ahol mindenki a másiktól kapja vödör vizet, kivétel az első, aki valahogy a semmiből vesz. A vizesvödör fogalomkörével nem leírható a csap, amiből folyik a víz és nem minden pillanatban kapható föl a csap alól egy teli vödör, vehetjük úgy, csak valószínűségi szemléletet alkalmazva írható le mi történik valójában, a csap vízhozama, és az első ember erről való tudása az üres vödröt mágikus módon televarázsolják vízel...szigorúan véve a példát a vizesvödör fogalmával az üres vödröket tucatjával egybepakoló és azokkal a csaphoz visszszaladó ember sem jeleníthető meg. A hazugság fogalmával és az igazság fogalmával sem tudjuk életünkben játszódó dolgokat leírni, pedig -hogy rúgná meg a ló- rá vagyunk kényszerülve, illetőleg azt "hazugság értékű tévedjük" magunknak hogy rákényszerültségünket , ésaz ebből fakadó nem szűkséges állandó folyamatossággal kezelni. Paradox módon egy olyan világban, ahol a dobozban már egyszer megdöglött macskát további fél óra elteltével még mindig élőként találhatunk, ahol a semmiből vödrök emelhetők ki, mint kalapból a nyulak, az igazság válik a legingoványosabb területté, ám szerencsére egyben a bizonytalanság is csak valószínű...((-: Nem a hazugság talán a nagy baj, a baj igazán ott kezdődik amikor elhisszük...(és most jön amire nem számítottál)..azt hogy igazunk van...És mindennek a töketlen helyzetnek a tettekben (az élethelyzetbeszédben) való legharmónikusabb elismerése a Nash egyensúlyt betartó viselkedésminta, hogy várunk amíg a másik fél befejezi lépését, iiletve ennek fordítottja (egyfajta ellentétes spinü lendülete) ,hogy nem kötelezzük a másik felet addig lépni, amíg szerinte mi nem léptünk válaszra méltót. Ez a "várás joga", mely ha be van tartva, akkor nem számít, hogy a szavak szintjén kinek, mi okból, és pont akkor és pont ott, hogy és mint sikerült-e, és miféle félelmeitől vezérelve jogosnek hitten, sete-sután éppen a legpraktikusabban kegyeset füllenteni. A "várás joga" az igazságot megközelíteni legjobban képesség szempontjából a hazugságok hierarchiájának csúcsán látszik (az én csipás látószerveim felől) lenni. A többi részletkérdés.


Biztos vagyok abban, hogy az egyszer megdöglött macska nem lesz élő fél óra múlva, akkor sem, ha vannak, akik ezt bizonygatják. Ha a valóság és a térkép nem egyezik, akkor a térképben van a hiba!

Biztos vagyok abban, hogy nem lehet az időben visszafelé utazni, miután az idő nem tér. A tér a valóság anyagaspektusához tartozik, míg az idő a mozgásaspektusához. Nem összekeverendő.

Biztos vagyok abban, hogy semmiből nem lehet valamit teremteni. Mindennek anyagi alapja van. Legfeljebb az anyag a finomsága miatt nem érzékeljük a megszokott módon (érzékszervek, műszerek). Viszont, amint durvább lesz, érzékelhetővé válik, illetve másik lehetőségként - ami a jövőnk - az érzékelésünket céltudatosan fejlesztve eljut(hat)unk a durvább anyagot felépítő finomabb anyag „látásához” is.

Biztos vagyok abban, hogy miután a múltunkat tekintve nincsenek lehetőségek, így azok nem valószínűségek, hanem tények. Miután a jövőnket tekintve csak lehetőségek vannak, azokat csak mint valószínűségeket tekinthetjük. Tehát a hazugság, ami valótlan állítás, a múltat nézve nyilvánvalóság (lesz).

Nemhogy a hazugság és igazság fogalmával, de más fogalmakkal sem tudjuk az életünket a maga teljességében leírni. A hazugság kérdésével nem is ezért foglakozom itt. A hazugsággal, mint a fejlődésemet, a fejlődést akadályozó tényezővel szeretnék leszámolni. Ennek messzeható, el nem képzelhető, de tapasztalható hatását azóta érzékelem, hogy egyre intenzívebben törekszem az igazság, a valóság megismerésére. Elszörnyülködtem, mikor kitartó önmegfigyeléssel látni kezdtem, milyen mértékben eltorzította személyiségem a hazugság, a sunyiság, a félelem. Ráadásul hazugsággal nem lehet a valóságot felfedezni. Hozzá kell tennem, hogy környezetem nem ismert hazugnak.

A várás joga, úgy mint a cselekvésé, a szabadság törvénye alapján megillet minden lényt, így annak akadályozása rossz vetés az elkövető számára. Ha meggondolod, ezt lehetséges hazugsággal is akadályozni, ezért a jövőjében a „füllentő” is elnyeri méltó aratását. Ezt mindenképpen jó észben tartani.

Az egyre kisebb hazugságok piramisának a csúcsa az igazság, illetve az ismert egyre teljesebb körű igazságok végállomása az igazság, talán(!) csak szemléletmódban különbözik, hasonlóan a félig üres, félig tele állításhoz. E szemléletmódnak látni vélek kihatásait az életem minőségére, így a magam részéről a második meghatározást részesítem előnyben.

Baj hinni, hogy igazunk van, egyetértek Veled. Magam részéről megkülönböztetek két fogalmat: hinni és feltételezni. A hitben nincs felülvizsgálat, revízió. A feltételezés pedig állandó figyelést, vizsgálódást, ha szükséges módosítást követel. Légy résen állandóan, mondják...


A macska példa a kb következő, reméltem ismert példázatból van: Egy macskát beteszünk egy légmentes dobozba, melyben mondjuk egy órá elég levegője van. Ha az állat izgága akkor fél óra alatt is kinyiffanhat, ha meg bealszik élhat majd másfél óra múlva is. Ha mondjuk háromnegyed óra múlva kinyitjuk a dobozt akkor mondjuk kb 30% eséllyel döglött. Ha egy-és -egynegyed óra után nyitjuk ki, akkor mondjuk kb 80% eséllyel döglött. A példázat úgy mutatja be a hagyományos és a részecskefizikai szemlélet közti különbséget, hogy: Ha egy háromnegyed óra után megnézzük a dobozt és látjuk hogy döglött az állat, az nem akadálya annak, hogy egy és egy negyed óra után még a "20% életesély az legyen érvényesülő, és éljen a macsek .Ez arra szemléltető, szemléletépítő példa, hogy a leírások mindig szűkebb tartományban értelmeznek mint az amiről készült a leképzés, mindig marad egy kiskapu az igazságok köréből tágabb igazságok mezejére. Ez nem időutazás, nem annak a kérdéskörébe tartozik elsősorban. Azt mutatja csak a példázat, hogy amekkorát sántít a valószínűségi szemlélet megszokott életünkre alkalmazása, azaz amennyire paradox, vagy ha tetszik képtelen, annyira képtelenség egy csökkentett értelmezési felületen belül igazságról és hazugságról beszélni. Azt is bemutatja a példa, hogy a szavak lehetőségein belül megértésünkért ennyit még éppen tehet a példa, de többet nem....Ahogy mondod a tér-képben van a hiba. abban, ha a valóságról (legyen az bármi) "faragott képet" ábrázolást akarunk magunknak csinálni. Az pedig minek a világot látjuk tudatunk által egy kép...A térkép fogalmaival nem értelmezhető a térképet néző megfigyelő, a térképre berajzolt útvonalterv a semmiből kerül oda, legalábbis a térkép fogalmai szerint nem létező világból. Az igazság és hazugság szavak által megjeleníthető világát túl komolyan venni, kis engedékenységgel nélkül viszonyulni hozzá olyan mint a valóságos terület helyett a térképen kirándulni...Az igazság nincs rajta a hazugság piramison, olyan mintha túl lenne rajta, amikor a várás jogát a legkevésbé torzító tett-beszédnek mondom, akkor még a szavakkal leírható tartományban értelmezhető csak. A hini és feltételezni megkülönböztetése fontos, például számos ősi nyelvben olyamit jeletett a hit, hogy hűség, azaz egybevágóság, annál nagyobb hite volt valakinek abban az értelmezésben minnél inkább úgy látta a dolgokat ahogy vannak, téveszmévé vált érdekeinek szemüvege, és más kényszerképzetek nélkül......................Csak arról tűnődök, remélem nem nagyon távoli és párhuzamos vágányon haladva Veled, hogy hagyományosan kézzel fogható világunk legtöbb égető problémájára létezik a "semmiből előkapható tűzoltóvödrök" lehetősége, és ezeket a "vödröket" nem siránkozás, lázas tevékenység, hanem egy teljességet a mainál jobban megközelítő megértés útján nyúljhatjuk le((-: a semmiből.
A hazugságokkal kapcsolatban két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy nehéz addig igazságot tenni hazugság ügyben, amíg nincs korrekt definíciónk, mi is a hazugság. Tudom, van: minden, ami valótlan, de ezzel nem megyünk sokra. A másik, és ezzel összefügg, hogy a hazugság szerintem egy kommunikációs aktus, én ekként is kezelném, vagyis elsősorban nem az a fontos, mennyire korrelál a vélt/valós igazsággal/valósággal, hanem az, milyen a hatása.
Lent már volt rá példa, hogyan lehet szituációs környezetűre bővíteni a kimondott szót, ami így nemcsak abbéli megfelelésében érdekes, hogy valós-e az adott állítás, hanem hogy milyen hatást vált ki. Az emberi kommunikáció többcsatornás és többszintű (így szól a fáma szakmai körökben), ami azt jelenti, nemcsak szavakkal zajlik és nemcsak tartalmi, hanem viszonyrelációja is van. Ha már ilyen sokrétű és fejlett az emberi kommunikáció, kár lenne leragadni ott, hogy csak az igaz, ami a szó szoros értelmében az. "Szenvedett a haldokló?" Ez a kérdés csak a szavak szintjén jelenti, hogy szenvedett-e vagy sem, de a valódi kérdés itt megint csak akkor érthető meg helyesen, ha a teljes szituációra kibővítjük (ahogy Paál András is teszi).
Azt gondolom, a hazugság arról ismerszik meg leginkább, hogy kárt okoz. Azt nem tudom, ki mérte meg, és milyen módszerekkel, hogy hány százalékot tesz ki a verbális és nem verbális elem a kommunikációban (ami azt illeti ezeket maximum arányoknak tudom elfogadni, pontosnak semmiképpen), de az tény, hogy amennyiben a szavak szintjén igazat mondok, de az összes többi non-verbális jelem nem harmonizál a szavaimmal, a hatás ugyanúgy fals lesz és kárt okoz. Alacsonyabb tudatosságú szinten még csak nem is mondhatjuk, hogy szándékosan hazudik az illető, mert ő lehet, hogy valóban elhiszi, amit mond, csak a "szervezete tiltakozik", ami meg igen látványos tud lenni, főleg, ha valamilyen pszichoszomatikus betegséget is produkál vele.
Tetszett a lenti példa a meglepetés látogatóval - megintcsak nem értékelném hazugságnak. A szavak szintjén annak tűnhet egy adott pillanatban, de mivel azok a szavak a szituáció egészébe ágyazva töltötték be szerepüket (ha csak úgy jön valaki, akkor tényleg nem is lenne értelme ekkora marhaságot mondani), így jött létre a hatás, a meglepetés. Károsnak semmiképpen sem nevezném, így hazugságnak sem az eszközeit. Ha hazugság lenne, a szó definitív értelmében, akkor csak éles lelkifurdalásokkal lehetne a legtöbb meglepetést, mint hatást létrehozni. És ez csak egy a sokból.
A hazugságot tehát mindig hatásában vizsgálnám. Az önhazugságnak ugyanúgy megvan a maga hatásmechanizmusa, és ez sem csak a szavak általi aktusokban figyelhetők meg: ez érzelmi és hit kérdése is. Ezek ugyanúgy performatívan nyilvánulnak meg minden a témát érintő kommunikációs aktusban, mint a szavak. És kárt is okoz, nem keveset (mert valódi tétekről szól, amire a környezet is energiát fektet, bár így hiába, mert hamis úton jár), pedig egy szó sem lett kimondva.
Egy másik nyilvánvaló terep hazugságügyben a "tudom, hogy... de ő nem tudja, pedig ha tudná, dönthetne". Ilyenkor kinek a felelőssége, hogy napvilágra kerüljön az információ, ami nyilvánvalóan megváltoztatná az adott szituáció hatásmechanizmusát? Én nem dönthetem el egyedül (pedig de sokan megteszik, hogy "engem kíméljenek"), de csak azért, mert tudom, a másikra se zúdíthatom. (Erről szól például Ibsen: A vadkacsa c. drámája - zseniális!) Ha diszkrét akarok lenni, annyit tehetek, hogy jelzem, tudok valamit, ami számíthat - innentől döntse el a befogadó, akar-e róla tudni/fel van-e készülve rá, hogy tudja stb. Amíg ezek a döntések nem születnek meg az információ által leginkább érintett fél részéről, addig nekem nincs legitim pozícióm arról dönteni, elmondom-e magamtól vagy sem. Hazugság? Ha én dönteném el egyedül az információ birtokában, akkor az lenne. Nem a szavak szintjén, természetesen, hanem mert az elhallgatásommal/tolakodásommal kárt okoznék egy rajtam kívül álló szituációban. Itt már régen elrugaszkodtunk a hazugság és valóság szinkrón metszetétől, vagyis attól, "igazat mondok-e".
Nagyon érdekes olvasmány (és film is készült belőle) Borisz és Arkagyij Szrtugackij: Sztalker című szövege. Gyönyörűen látszik benne, hogy az önhazugság a legveszélyesebb hazugság mind közül. És olyan mélyen tud rejtőzni, hogy az ember alapkarakterét is meg tudja kérdőjelezni egy válságos pillanatban. Vajon tényleg azt gondolom-e, amit hiszek magamról? Tényleg azt szeretném a lelkem mélyén, amit hiszek magamról? Mert ha nem, akkor az egész személyiségem fog kifordulni önmagából, hiszen akkor az egész életem egy hazugság volt - kárt okoztam magamnak és mindenkinek, aki hitt bennem... Érdekes gondolatmenet :)
nagyon jó! ez a kárt okoz definíció már jobban közelít! de még mindig van valami, nem mindegy kinek okoz kárt:
- ha egy bizonyos helyzetben egy svéd diplomata hazudik, és erről papírokat is kiállít? mi nem mondjuk, hogy kárt okozott egyes munkatábor vezetőknek.
- ha egy ország informatikai biztonsági szakemberei hazudnak, zavart okoznak egy mindenféle jelzővel ellátott ország atombomba kísérletét végző rendszerében? mi nem mondjuk, hogy kárt okoztak egy másik ország és barátainak lebombázási terveiben.

és ha valakinek az egész élete hazugság volt, de nem vette észre, akkor azt hiszi, hogy igaz volt...mert, aki mindig a sátor felett van, annak Sátoraljaújhely! bocsiiiiiiii, csak oldani akartam a hangulatot az ünnepi nap előtt :-)
kz
Egy vatikáni okfejtés szerint e definíciós kérdésben odáig lehet elmenni, hogy: a "legkisebb rossz elve" szerint dönthetünk, ez olyan "azt az újjamat harapom meg amelyik legkevésbé fáj" módszer. Amikor azt kérdeztem mi a rossz és jó mértékegysége, akkor egyszer azt a választ kaptam: "Miatyánk -per-légköbrőf-ben(-: mérhetjük". Nem hagytam annyiban: "Mivel, mérhetjük?". "Mivel rá vagyunk kényszerülve, olykor valamit igaznak kell vennünk."-hangzott a válasz.....aki kitalál a jó és rossz mérésére egy készüléket, szóljon, összehozom egy profi szabadalmi ügyvivő ismerősőmmel((-:.......................mellesleg Péter Bátyánk e bloggal egész használható eszközt fabrikált...
...aztán itt ez a kismadár éneke-dolog. Soha nem hallottam, hogy a madarak elfelejtenék az énektudásukat, de ezentúl biztosan este megyek madárdalt hallgatni :) Ami azt illeti, Péter, ez a madaras példa sokmindent helyrerakott bennem, illetve megerősített olyan dolgokban, amik már a helyükön voltak. Ezt külön köszönöm :)
Péter!
Nagyon nem értek egyet:
"Természetesen van hazugság a tudományban, .... "
Akkor az már rég nem tudomány. A tudománynak, ha van leglényegesebb ismérve, akkor az a cáfolhatóság.
Azaz örökké készen áll arra, hogy a már megállapított ismereteket - nem tévedéseket - újra ellenőrizze, tévesnek bizonyuló megállapításokat elvesse. Idézett könyvetekben ezt - amennyire hirtelen átolvastam, úgy látom - kellőképpen körül is járjátok.
Ti írjátok:
"Ha azonban sebtében összecsapott munkával egy meglehetősen selejtes bizonyítását hozza ki annak, amit mások precízebb, pontosabb, hihetőbb és hozzáértőbb munkával járnak körül, akkor teljesítményét kevéssé fogja övezni a szakma elismerése."
Az úgynevezett szakma úgynevezett elismerése csak ideig óráig számít. Persze az egyén és az egyéni hiúság .... .
Sajnos a mai Internet és tömegmédia világban ennek szomorú következményei vannak, de ez külön misét érne meg.
" egy idealisztikus objektivitás-értelmezés szempontjából a tudomány folyvást hazudik." - Ezt ne nevezd értelmzésnek.
"(De legalább megpróbál legkevésbé hazudni a lehetőségekhez képest, és folyvást korrigálja is önmagát.)" - még ha zárójelben is - nem "megpróbál" és nem "is"! Hisz eleve pont a folytonos ellenőrzés és csak a szükséges korrekció a lényege. Persze a mindennapi nyelvben a korrekció szónak pejoratív kicsengése van. Általában az igazi tudományos korrekció az nem a régebbi tudományos ismeretek megdöntésében, hanem paradigmaváltásokban jelentkezik. A régi ismeret nem válik hazuggá, hazugsággá - ellenben az érvényességi köre pontosabban körvonalazódik. Ezáltal még érvényesebb igazság lesz. Ezért sohasem mindegy, hogy milyen régi tanításokra hivatkozunk. Olyanokra, amelyek már tudományosak voltak, s azok is maradtak, vagy pedig másfajta, nem ellenőrzött tanításokból származnak.