A szükségtelen hazugság kizárja a hazudót a világ szeretetáramából, míg a megengedhető hazugság benne tartja, sőt: néha még jobban bele is emeli.

A gyökeresen új kérdéseket feltáró gyermeki naivitást a bölcs haláláig őrzi és gyakorolja. A kisgyermek akkor képes a tehetségének kibontakoztatására, ha olyan csodaváró környezetbe kerül, amely áhítattal figyeli a szavát, végtelen szeretettel szól hozzá, minden új és szép megnyilvánulásának örül. Csak annak a nemzetnek van igazi jövője, amely így közelít a kisgyermekeihez.

A belső énünk mindig változik és előreszalad. Ezt az emberi kapcsolatrendszerünkbe is belekövesedett napi rutin nagyon sokszor nem követi. Fontos az, hogy adjunk néha esélyt magunknak arra, hogy eltávolodjunk a tegnapunktól, és felfedezzük magunkban a jövőt.

Ha úgy éltünk, ahogyan Szilárd javasolta: ha felismertük az összefüggéseket, ha tetteink példák voltak, ha részesei voltunk a világ szeretetáramának, ha gyarapítottunk és nem romboltunk, ha le tudtunk mondani a sóvárgásról és a birtoklásról, ha megoldottuk önfejlődésünk nagy problémáit, ha időről időre meg tudtunk újulni annak érdekében, hogy megtalálhassuk, és tényleg betölthessük azt, amire hivatottak voltunk, akkor a távozás már valóban nem lesz nehéz. Az ilyen távozás az utolsó megtisztító lemondás, az utolsó megújulás, amelyben már csak a szeretetáram változatlan, mert az örök.

A bejegyzésben Szilárd Leó tízparancsolatából és Klein György ezzel kapcsolatos gondolataiból az első és a második három parancs után az utolsó négy parancsot idézem meg.

7. parancs: Ne hazudj szükségtelenül!

8. parancs: Tiszteld a gyermekeket! Áhítattal figyelj a szavukra és végtelen szeretettel szólj hozzájuk.

9. parancs: Végezd munkádat hat éven át, de a hetedik évben vonulj el magányba, vagy menj idegenek közé, hogy barátaid hozzád fűződő emlékei ne akadályozzanak meg abban, hogy az legyél, amivé már lettél.

10. parancs: Könnyű kézzel kormányozd életed, és légy kész a távozásra, amikor elhangzik a hívó szó.

Szilárd VII. parancsa: Ne hazudj szükségtelenül! Klein György ehhez indításnak még ezt teszi hozzá: „Tényleg vannak olyan emberek, akik azt gondolják, ők soha nem hazudnak. Természetesen ez a legnagyobb hazugság, hiszen saját maguknak hazudnak.” Kleinnek ez a gondolata pontosan a szükségtelen hazugság egyik legfontosabb alfajára mutat rá. Saját magunknak totálisan szükségtelen hazudnunk. Mégis, mennyiszer tesszük… Különösen gyakorivá válik az önhazudozás akkor, ha valamely hibánkat kellene elismernünk – saját magunk előtt. Ennek sajátos esetei az önfelmentés csodálatos hazugság-leleményei. Mit ki nem tudunk találni annak a megmagyarázására, hogy valamit nem tettünk meg, amit meg kellett volna tennünk. Nem törpék, nem gyávák voltunk, á dehogy! „Mások sem tették volna meg. Ezért az emberért? Minek!” És így tovább. Az önvád hiánya elzárja a katarzis és a megtisztulás esélyét. Aki mindig felmenti, aki mindig védi magát, az fejlődni sem tud.

Szilárd VII. parancsának érdekes értelmezést ad a harmadik parancs „ugyanúgy szólj az emberekhez, mint magadhoz” részlete. Itt bizony kivétel képződik a harmadik parancs ezen része alól. Ha ugyanis szükséges hazudnom, akkor bizony mást mondok az embereknek, mint magamnak. De mikor szükséges, mikor engedhető meg a hazugság? Ahogyan Klein György is jónéhány példán át kifejti, nehéz erre a kérdésre általános választ adni. Amikor az igazság kimondása engem vagy másokat aránytalanul nagy veszélybe sodorna, amikor a hazugság jóval kevesebbet árt bárkinek, mint az igazság tette volna, nos, ilyen körülmények között nehéz egyértelműen elítélni azt, aki hazudik. Nyilván persze ez alól is lehetnek kivételek, amelyeket nagy örömmel várok a hozzászólások között. A szükségtelen és a megengedhető hazugság közötti határvonal úgy is megfogalmazható, hogy a szükségtelen hazugság kizárja a hazudót a világ szeretetáramából, míg a megengedhető hazugság benne tartja, sőt: néha még jobban bele is emeli.


Szilárd VIII. parancsa: Tiszteld a gyermekeket. Áhítattal figyelj a szavukra és végtelen szeretettel szólj hozzájuk. A kedves Olvasónak, akit éppen hat gyermeke nyúz szanaszét, ennek a parancsolatnak az olvastán bizonyára az jut először eszébe: „Ennek a Szilárdnak biztos nem volt gyermeke, azért beszél így.” Bingó! Szilárd Leónak tényleg nem volt gyermeke. Ennek ellenére teljesen igaza van. Különösen kis hazánkban, ahol a gyermekek tiszteletének elsorvadása nemcsak a pesti metrón érhető tetten, ahol kivételesen értelmes kérdéseket rendre a „Hagyjál már kislányom/kisfiam!” kivételesen értelmetlen válasza követ, hanem abban is, ahogyan az áldott állapotban lévő asszonyból az idők folyamán először állapotos asszony, majd várandós anyuka és végül terhes nő lett. Nem járhatunk messze a vemhestől sem már. (Főnevet ide már írni sem mertem, mert azt a moderátor lemoderálta volna…)

„Miért kéne áhítattal hallgatnunk a gyermekek szavait?” teszi fel a kérdést Klein. „Az egyik ok az lehet, hogy ők könnyebben mondanak igazat.” Válaszol. „Ezenkívül könnyen különbséget tesznek a valódi és tettetett érzelmek között. … A gyerekek még a lovakkal és kutyákkal is úgy képesek kommunikálni, mint ahogyan a felnőttek soha. Van olyan elmélet, miszerint a világtörténelem legnagyobb biológiai kísérletét, az ősember utánozhatatlan hőstettét, a vadállatok háziasítását kizárólag a gyerekek végezhették.”

A gyermek nemcsak gondolataiban és érzelmeiben tiszta, hanem megközelítéseiben is. A kisgyermek új utakon jár. Kreativitása példát ad és tanít. Sokszor rosszra tanít, és ilyenkor a kisgyermek tanítandóvá válik. De ez soha nem előre eldöntött. A gyökeresen új kérdéseket feltáró gyermeki naivitást a bölcs haláláig őrzi, és gyakorolja.

A kisgyermek akkor képes a tehetségének kibontakoztatására, ha olyan csodaváró környezetbe kerül, amely áhítattal figyeli a szavát, végtelen szeretettel szól hozzá, minden új és szép megnyilvánulásának örül. A bátorító, a szeretetteljes figyelem szárnyakat ad. Csak annak a nemzetnek van igazi jövője, amely pontosan azzal az áhítattal és végtelen szeretettel közelít a kisgyermekeihez, amelyet Szilárd VIII. parancsa előír. A gyermek a világ szeretetáramának folytatása – akkor, ha segítünk neki bekapcsolódni ebbe az áramba. Ezért is fontos a kisgyermek felé áradó végtelen szeretet.

 
Szilárd IX. parancsa: Végezd munkádat hat éven át, de a hetedik évben vonulj el magányba, vagy menj idegenek közé, hogy barátaid hozzád fűződő emlékei ne akadályozzanak meg abban, hogy az legyél, amivé már lettél. Ez egy elképesztően mély-értelmű parancs. Nemcsak a hetedik év Istent idéző megpihenésének parancsa, nemcsak az egyetemeken gyakori alkotóév („sabbathical year”) tanácsa ez, hanem az első három parancs által előírt önfejlődés egyik nagyon fontos mozzanata is. A belső énünk mindig változik és előreszalad. Ezt az emberi kapcsolatrendszerünkbe is belekövesedett napi rutin nagyon sokszor nem követi. Fontos az, hogy adjunk néha esélyt magunknak arra, hogy eltávolodjunk a tegnapunktól, és felfedezzük magunkban a jövőt. Figyeljünk a megfogalmazásra a IX. parancsban: Szilárd nem arra bíztat, hogy égessük fel magunk mögött a hidakat, és hagyjunk ott családot, barátot, mindent. A hetedik évről beszél, ami lehet akár csak egy intenzív hét is, vagy néhány meditatív óra csupán. Az a fontos, hogy néha a figyelmünk csak és kizárólag magunkra irányuljon. Fontos ilyenkor az a korábbi bejegyzésben már körüljárt csend, ami ehhez kell. Csak az önmagunk időszakos újrafogalmazásával tudjuk újra és újra teljessé tenni azt a flow-t, ami az V. parancsnak is a központi eleme volt.

Hadd hozzam a szakaszos megújulás parancsa illusztrálására a kismadár énektanulásának számomra nagyon fontos példáját. A kismadár nem úgy tanul meg szépen énekelni, hogy egyre jobban és jobban és még jobban énekel. A kismadár éneke reggel még szegényes. Estére már sokkal gazdagabb lesz, mert a nap közben szorgalmasan tanult. Aztán jön az éjjel. A kismadár éjjel felejt, és csaknem ugyanolyan szintű énektudással kezdi a következő napot, mint ahogyan az előzőt kezdte. Hülye ez a madár? Evolúciós selejt? Mire jó ez a sziszifuszi énektanulás, ami sokszor annyi energiát invesztál ezzel a felejtéses marhasággal annál, mint amit felejtés nélkül kellene? A madár azért felejt, hogy szabaddá tegye magát egy még szebb ének kifejlesztésére. Ha nem felejtene, tanulni sem tudna többet. Bennragadna az első nap végére elért énektudása zsákutcájában. Pontosan ilyen zsákutcákban tipródunk életünk jelentős részében. Ezek a zsákutcák nem értéktelenek. Életünk szinte minden zsákutcája egy-egy lokális optimum. Az a legtöbb, amit ki tudtunk hozni magunkból épp ott és épp akkor. A legtöbb, amit a kismadár aznap megtanulni tudott. De a lokális optimumban való megragadás a legtöbb esetben elérhetetlenné, megtalálhatatlanná teszi a globális optimumot, életünk igazi célját. A kismadár sose lesz igazi nagy Énekesmadár. Ezért kell meglazítanunk néha a köteleket pontosan úgy, ahogyan a kismadár meglazítja az addigi énektudását akkor, amikor alszik, és – látszólag – bamba, hülye tyúk módjára felejt.

 
Szilárd X. parancsa: Könnyű kézzel kormányozd életed, és légy kész a távozásra, amikor elhangzik a hívó szó. Ha úgy éltünk, ahogyan Szilárd javasolta: ha felismertük az összefüggéseket, ha tetteink példák voltak, ha részesei voltunk a világ szeretetáramának, ha gyarapítottunk és nem romboltunk, ha le tudtunk mondani a sóvárgásról és a birtoklásról, ha megoldottuk önfejlődésünk nagy problémáit, ha időről időre meg tudtunk újulni annak érdekében, hogy megtalálhassuk, és tényleg betölthessük azt, amire hivatottak voltunk, akkor a távozás már valóban nem lesz nehéz. Az ilyen távozás az utolsó megtisztító lemondás, az utolsó megújulás, amelyben már csak a szeretetáram változatlan, mert az örök.

A gondolatok folytatását képező széljegyzetek Weöres Sándor „A teljesség felé” c. kötetéről itt olvashatóak.

Az első három paranccsal kapcsolatos gondolatok itt olvashatóak.

A második három paranccsal kapcsolatos gondolatok itt olvashatóak.

Válaszok (2010. október 6.)

Hadd emeljem ki „Sándor” hozzászólásából az alábbi mondatot: „Ha nincs időnk, vagy szándékunk tapasztalataink folyamatos feldolgozására, akkor képtelenek vagyunk változtatni az újra próbálkozásokon, így nem tudunk a hamisságok végére járni.” Bizony. Ahogyan írtam már egy korábbi blogbejegyzésben, illetve a múltkori bejegyzés október 1-i válaszában is, KELL találni időt arra, hogy megálljunk, átgondoljuk a dolgainkat és változtassunk életünkön. Kicsit, vagy nagyot. Ez a tökéletesedéshez és mások tökéletesítéséhez vezető legszebb feladatunk.

Természetesen van hazugság a tudományban, abban a vonatkozásban bőven is, ahogyan „Sándor” írja: „a módszertani lehetőségekből szükségszerűen következő korlátok miatt. Pontosabban e korlátok nem látása, rosszabb esetben a figyelmen kívül hagyása miatt.” A tudomány csak szeretne objektív lenni, a valóságban e törekvése a „Sándor” által írottak és ezer más ok miatt is (amelyet az adott témában írt könyvünkből – letölthető innen – illetve majd a november 5-i blogbejegyzésből lehet megtudni bővebben) állandóan korlátokba ütközik, azaz egy idealisztikus objektivitás-értelmezés szempontjából a tudomány folyvást hazudik. (De legalább megpróbál legkevésbé hazudni a lehetőségekhez képest, és folyvást korrigálja is önmagát.)

„Paál András” telibe találta a kibontakozó „hazugság-vita” lényegét a „valójában feltett kérdés” fogalmával, illetve Baráti Péter azzal, hogy „a hazugság arról ismerszik meg leginkább, hogy kárt okoz.” A hazugságot általában ténybeli, szóbeli hazugságként szoktuk értelmezni. Ez azonban messze nem az egyedül lehetséges értelmezés. A világ túl sok dimenziós ahhoz, hogy azt hihetnők, hogy egy egydimenziós  szósorozatba gazdag tartalmai egyértelműen begyömöszölhetőek. Erre becsülettel törekedni lehet és kell is. Másféle értelmezést kizáró módon megvalósítani nehéz. Emiatt a hazugság fogalmát szerintem sem elég a kimondott szó szintjén értelmezni, hanem megértéséhez és teljes értékeléséhez szükséges a szituáció, a kor, a lehetőségek kontextusa is. Ebben a gazdag viszonyrendszerben pedig – sajnos – a kristálytiszta vonal a hazugság és az igazság között bizony elmosódik. Ezért vagyunk teljes élettapasztalattal (Uram bocsá’ erényes életvitelre való törekvéssel) megáldott emberek, hogy ebben a nagyon nehéz szövevényben is el tudjuk dönteni, mit érzünk hazugnak és mit nem. Baráti Péter fent idézett sorával teljesen egyetértve: A jóság irányítsa igazmondásunkat.

 
Nagyon egyetértek „András” soraival ott is, ahol azt írja: „ha sikerül jól ismerni másokat, akkor megnövekszik megosztható, cserélhető értékeink (legyen az szeretet, hatalom, pénz, idő, bármi)valószínűsége környezetünkben”. A szeretetáramba való bekapcsolódás VALÓBAN hihetetlenül kreatív megoldásokat szabadít fel. Erről szólt a múltkori blogbejegyzés október 1-i válasza is.