Szilárd Leó második három parancsa
Avagy: A pótolhatatlan megóvása, az élet odaadással történő élése és a birtoklás módján való létezés elkerülése
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szilárd IV. parancsa („Ne rombold le, amit meg nem alkothatsz.”) saját magunktól védi a létező világot, és a múlt tiszteletére tanít. A pótolhatatlan különbségtétel nélküli megóvásával Szilárd a sokszínűséget, a diverzitást, és ezáltal a bonyolult rendszerek stabilitását is védelmezi.

Az V. parancs („Csak akkor nyúlj az ételhez, ha éhes vagy.”) arra ösztönöz, hogy csak akkor van értelme belekezdeni valamibe, ha tényleg megértünk arra, hogy azt a valamit véghez is vigyük. A motiválatlan, félszívvel dolgozó, unott ember több kárt tesz, mint hasznot.

A „Ne kívánj olyat, amit nem kaphatsz meg." parancsa az önemésztő sóvárgástól, a birtoklás módján való létezés eluralkodásától óv. A birtokló ember bizonytalan és sokszor a tulajdonában álló dolgok mértékét a saját önértékelésével köti össze. A saját értékünk a Szilárd első három parancsa szerint leélt egész példamutató életünkben és az ezzel az élettel összegyűjtött életbölcsességünkben (ha tetszik: életszentségünkben) van, és nem azokban a tárgyakban, díjakban (pláne: emberekben), amelyeket a tulajdonukként kezelhetünk.

 

A bejegyzésben Szilárd Leó tízparancsolatából és Klein György ezzel kapcsolatos gondolataiból az első három parancs után a második három parancsot idézem meg.

4. Ne rombold le, amit meg nem alkothatsz.

5. Csak akkor nyúlj az ételhez, ha éhes vagy.

6. Ne kívánj olyat, amit nem kaphatsz meg.



Szilárd IV. parancsa: Ne rombold le, amit meg nem alkothatsz. Erről a parancsról a legelőször az édesanyám jut az eszembe, aki napimádó volt. Akárhányszor eléálltunk, és eltakartuk előle a napot, kedvesen ránk förmedt: „Ne vedd el, amit nem adhatsz.” Ezzel az anyai intelemmel Szilárd negyedik parancsa kisgyerekkorom óta belémivódott alapérték. A parancs saját magunktól védi a létező világot.


A IV. parancs a múlt tiszteletére is tanít. Az értékek, a hagyományok tisztelete nagyon nehezen a helyére tehető fogalom Magyarhonban. Vagy a ló egyik oldalán vagyunk, és nagy forradalmi hevületünkben mindent lerombolunk, amit csak lehet, vagy megborzadunk az előállott káosztól, és mindent, ami csak előkaparható a múlt sötét bugyraiból, őrzendő értéknek és hagyománynak kiáltunk ki. Szilárd megfogalmazása a kettő közötti mércét ajánl. Rombolni lehet ugyan, de nem minden rombolható.


A IV. parancs értéknek a pótolhatatlant tartja. Nagyon fontos azonban, hogy nem tesz ehhez hozzá semmit. Nem az áll a parancsban, hogy „ne rombold le azt az értéket, amit meg nem alkothatsz”. A pótolhatatlan különbségtétel nélküli megóvásával Szilárd a sokszínűséget, a diverzitást, és ezáltal a bonyolult rendszerek stabilitását is védelmezi. A IV. parancs nemcsak viselkedési norma tehát, hanem minden komplex rendszer fennmaradásának alapja is. Talán kicsit túlegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnók, hogy a fenntartható fejlődés bonyolult fogalma Szilárd parancsával akár egy gyermek számára is érhetővé tehető.

 
Szilárd V. parancsa: Csak akkor nyúlj az ételhez, ha éhes vagy. A parancs első értelmezése a mohóság, a kapkodó, értelmetlen felhabzsolás tiltása, és ilyenformán az előző, a pótolhatatlan rombolását tiltó ötödik parancs természetes folytatása. Az éhség azonban még ennél átvittebb értelemben is értelmezhető. Csak akkor van értelme belekezdeni valamibe, ha tényleg megértünk arra, hogy azt a valamit véghez is vigyük. Így értelmezve az V. parancs a nem-választás parancsa is. A kellőképpen nem felkészült lélek nem azt cselekszi, amit cselekednie kellene. Tette megismételhetetlen, és ezáltal jóvátehetetlenül hibás. Kapkodásával szembehelyezte magát a világ áramával, és ezáltal ki is zárta magát ezen áramból. Tao-tlan lett, elkárhozott. Ha mélyebben belegondolunk Szilárd V. parancsába, akkor az akár együgyűnek tetsző egyszerűség mögött egy egész életszemlélet is fellelhető.



Klein György is egy hasonló értelmezését fejti ki a fenti parancsnak. Az ő gondolatai szerint az éhség nélkül evő tulajdonképpen motiválatlan, félszívvel dolgozó, unott. Klein Csíkszentmihályit idézi meg, aki „angol irodalom szakos diákokkal végzett kísérletet. A résztvevők nagyjából azonos képzettséggel rendelkeztek. Mindegyiküknek ugyanarról a témáról kellett dolgozatot írniuk. Miközben dolgoztak, időnként megcsörrent egy kis óra a zsebükben. Olyankor a pszichológus magnóról elhangzó kérdéseire kellett válaszolniuk. Izgalmasnak találja a munkáját? Kihívásnak érzi? Tudja alkalmazni valamely speciális tudását az írás során? Csak azokat sorolták a flow kategóriába, akik kihívásnak érezték a feladatot, és tudták valamely speciális képességüket alkalmazni. Az elkészült munkákat egy irodalomkritikus értékelte. A kritikus semmit sem tudott a pszichológiai felmérésről. Kiderült, hogy a flow állapotban írt dolgozatokat jobbnak találta, mint azokat, amelyeket flow élmény nélkül írtak. Az eredményt Szilárd ötödik parancsolata gyakorlati igazolásának tekinthetjük.”
 

A motiválatlanul, unottan élő elmegy az élete mellett, ahelyett, hogy élné életét. Az intenzív élet ad igazán teljes örömöket. Az ilyen életet élő, ha valamibe belekezd, akkor teljes örömteli egyéniségével ott van, és nem ezer más helyre vágyakozik. Ha valakivel beszélget, akkor igyekszik megérteni minden rezzenését, és nem egy másiknak a mobilhívását várja. Ha mosogat, akkor a megtisztult poharak csillogásában gyönyörködik, és nem a feladat végét lesi. A teljes életben igen sokszor több módus van (hivatás, család, barátok, önkéntes munkák, kedvtelések, hobbik sora), amely kellő váltogatásával állandó motiváció, figyelem és öröm érhető el. Az életének igazi folyamát, értelmét meglelt ember napjainak jelentős része a „flow” állapotában telik.



Szilárd VI. parancsa: Ne kívánj olyat, amit nem kaphatsz meg. A parancs első értelmezése a IV. parancs mértéktelenség és mohóság ellenes üzenetének megerősítése, kifejtése, kiterjesztése. A parancs mélyebb értelmezése az önemésztő sóvárgástól, a birtoklás módján való létezés eluralkodásától óv. Ha a világot nem megélendő, örömmel megtapasztalandó, hanem megszerzendő, uralmunk alá hajtandó környezetként fogjuk fel, akkor folyamatosan ki akarjuk terjeszteni az uralmunk alatt, a tulajdonunkban lévő világot, és folytonosan azon jár az eszünk, hogy amit addig még nem kaphattunk meg, azt hogyan szerezhetnénk meg magunknak. A birtokló ember valahol végtelenül bizonytalan. Nem érezte meg a világ szeretet-áramát, nem jött rá arra, hogy a világ akkor sem fogja elpusztítani, ha nem ő pusztítja el a világot. Az ilyen ember csak akkor érzi biztonságban magát, ha birtokolja, uralja mindazt, amit csak el tud képzelni. Az ilyen ember számára bármi, amit még nem hajtott az uralma alá, bizonytalan fenyegetésként jelentkezik.



A birtokló típus másik formája az uralmában, a tulajdonában álló dolgok mértékét a saját önértékelésével köti össze. „Akkor leszek valaki, ha az enyém…” – és itt egy soha véget nem érő felsorolás következik. Még tragikusabban tévelygő formája ennek az embertípusnak az, aki a fenti mondatot úgy fogalmazza meg, hogy „Addig nem vagyok senki, ameddig nem az enyém…”. Még ezeknél is sokkal szerencsétlenebb emberfajta az, ahol az „enyém” után nemcsak tárgyak, hanem mondjuk a majdani partnere (akit ezek után nehezen tudok a szerelmének nevezni…) is ott sorakozik.



 
Az önértékelését a birtokolt javakkal azonosító embertípus speciális esete a sikerhajhász, illetve a népszerűséghajhász típus. Az ilyen a valós tárgyak sorába a díjakat, az elismeréseket is besorolta. Nem a birodalmát, hanem a saját szobrát építgeti. Be nem vallja ugyan, de életének várva várt megkoronázása a temetése lesz, amikor a teteme előtt kígyózó végeláthatatlan sorok, katonazenekar, ágyútalp, díszsortűz, nekrológok tömege, napokon át tartó meghatott beszédek, legyilkolt virágok zuhatagai és egy hihetetlen méretű síremlék bizonyítja azt, hogy mekkora érték is volt ő. Titkos kedvtelése, hogy találgatja, hogy vajon melyik utcát, iskolát (sőt: hidat, várost) fogják róla elnevezni a halála után. Legszívesebben piramist kérne magának, de hát sajnos az mostanában nem szokás.
 

 

Érdekes belegondolni az „úgy vágyom rá, hogy akár az üdvösségemet is odaadnám érte” kijelentés mélyebb értelmébe. Aki ilyet mondd, annak nem kell aggódnia. Pusztán azzal, hogy valamire ennyire vágyik, már odaadta érte az üdvösségét, mert lekötötte magát vágyának tárgyához – lekötözve pedig üdvösség nem nyerhető. Azaz a csere már régen megköttetett: ő odaadta az üdvösségét – és nem kapott érte semmit. Mihelyt képes lesz arra, hogy eleressze vágyának tárgyát – megnyerte mindkettőt: lelki üdvét, és nagyon sok esetben Isten kedves leckéjeként, aki addig nem adja oda a vágyott tárgyat, ameddig sóvárgunk érte – a tárgyat magát is.

 


A Szilárd VI. parancsát betartani nem képes emberek nem jöttek rá arra, hogy a saját értékünk a Szilárd első három parancsa szerint leélt egész példamutató életünkben és az ezzel az élettel összegyűjtött életbölcsességünkben (ha tetszik: életszentségünkben) van, és nem azokban a tárgyakban, díjakban (pláne: emberekben), amelyeket a tulajdonukként kezelhetünk. Az életbölcsesség értéke a felhalmozott – és rendszerbe szedett – tudás értékében is megmutatkozik. A saját értékét a hozzá tartozók értékével azonosító ember minden veszteséget hatalmas tragédiaként él meg, hiszen az uralma alól kikerülő (tönkrement, elveszett, ellopott, meghalt, stb.) dologgal önértékelése meginog, és létbizonytalansága nő. Szilárd VI. parancsa igazi megértéséhez szeretettel ajánlom mindenkinek Erich Fromm: „Birtokolni vagy létezni” című könyvének elolvasását.

Az első három paranccsal kapcsolatos gondolatok itt olvashatóak.

Az utolsó négy paranccsal kapcsolatos gondolatok itt olvashatóak.
 

 

Válaszok (2010. szeptember 27.)


Nagyon köszönöm „Vincenzio”-nak Lin-Csi apát „Amikor éhes vagyok eszem, amikor álmos vagyok alszom.” (zen) buddhizmus parafrázisát. Hadd álljon itt Szilárd második parancsolatának kiegészítéseként Lin-Csi saját története is.


A szerzetesfelügyelő, Mu Chou, megfigyelte Lin-csi-t, és felfigyelt a különlegesen tiszta és egyetlen dologra koncentrálódó módszerére, amellyel a dolgait végezte: tehát amikor evett, akkor evett, amikor meditált, akkor meditált. Az egész lénye összhangban volt azzal a tevékenységgel, amelyet éppen csinált, mindenféle ön-érdeklődés, vagy akaratosság, vagy büszkeség nélkül, s így cselekedetei aranyként csillogtak a fémek villogásában. De amiért olyan becsületes és őszinte volt, soha semmi kérdezni valója nem volt a mestertől, és ok nélkül nem akart a mester elé tolakodni.  Egy napon, Mu Chou, aki azt akarta, hogy a mester felfigyeljen Lin-csi-re, felszólította, hogy tegyen fel a mesternek egy kérdést. Mivel, ennek ellenére, nem voltak saját kérdései, amiket feltehetett volna, Mu Chou azt tanácsolta, hogy kérdezze meg mi a Buddhizmus alapvető lényege. Amikor Lin-csi Huang-po elé állt és feltette neki a kérdést, az válaszul megütötte nagy botjával. Lin-csi újra feltette a kérdést, de újra ütést kapott. Harmadszorra ugyanígy. Úgy döntött, hogy valami gát lehet a tudatában, amely meggátolja abban, hogy meglássa az igazságot, és elhatározta, hogy otthagyja a kolostort és koldusnak áll, hogy talán az egyszerű élettől megtanulja azt, ami nem vált világossá számára a kolostor zárt világában. Beszámolt Mu Chou-nak terveiről, aki továbbadta Huang-po-nak, hozzátéve: "Egy nagy fát lehetne belőle faragni, amely egyszer sok embernek adna árnyékot." Mikor Lin-csi a mester elé járult, hogy elbúcsúzzon, Huang-po a következőket mondta: " Nem kell messze menned. Menj el Ta-jü mesterhez, ő megtanítja, amit kell." S így Lin-csi Ta-jü kolostorába ment és nagy reménnyel mondta el a történteket. Ta-jü így válaszolt: "Huang-po annyit törődött veled mint a saját nagyanyád. Miért jöttél ide, a saját hibáidról kérdezősködni?"


Ezekre a szavakra Lin-csi azonnal megvilágosodott és úgy érzete, mintha szemei teljesen kinyílnának. Ezidáig úgy gondolkozott a buddhizmusról, mint egy önmagától független, erőteljes tanításról. Most belátta, hogy csak egy képzet a tudatában. Azonnal emberré lett. Eddig olyan volt, mint egy állat; voltak szemei, fülei, de nem úgy használta őket, mint sajátját. Eddig teljesen a külső világgal volt azonos, az emberek, tárgyak és események világával, és szemei, fülei is oda tartoztak. Most, egy szempillantás alatt, elengedte a világot, és abban a pillanatban megértette a létezést, mint magában lévőt, és az azt leíró szavak valótlanságát. Huang-po botja saját énjének legbelső igazságára mutatott rá, míg saját kérdése a buddhizmusról illúzióból született.


Pontosan ugyanez a megvilágosodási lehetőség van az elmosott poharak csillogásában, és a Paál András által – nagyon kiválóan! – megírt várás jogában, azaz az önös énünket visszafogó, teljes ott-létben, és teljes figyelemben. Ha ÉN vagyok, aki ott vagyok, akkor soha nem értem meg, hogy hol vagyok. Ha ÉN vagyok, aki mosogatok, akkor nem értem meg, mi a mosogatás. Ha ÉN vagyok, aki eszem, ÉN vagyok, aki alszom, akkor nem értem meg az evést és az alvást. Ameddig (csak) ÉN vagyok, addig semmit nem értettem és semmit sem éltem meg csak állandó, változatlan és buta ÉN-ségemet, ami ettől semmit sem fejlődik soha. Ha ÉN-ségemben felfedezem a Másikat, ha ÉN-ségemben felfedezem a Mindent, ha ÉN-ségemben felfedezem az Istent, akkor kezdtem el életemben először enni, aludni, mosogatni és megérteni bárkit és bármit is ezen a Földön. Ha ezt mélyen, igen mélyen átélem: az maga a megvilágosodás. (Nota bene: a teljességgel azonosulás és a Lin-Csi, valamint a zen által megélt és megénekelt „magában lévő létezés” megértése látszólagos ellentéte ellenére tökéletesen ugyanaz. Ugyanis ha magamat Teljesen megértem, akkor nem az ÉN-t értettem meg, hanem a Mindent. Ez pedig csakis a Mindennel való azonosulással lehetséges. Hogy „kifele” vagy „befele” indulunk el a Minden felé, az egyremegy, mert a kettő komoly erőfeszítés láttán igen hamar összeér.)

 

 

Válaszok (2010. október 1.)


Nagyon köszönöm Zsuzsának, hogy elküldte az alábbi idézeteket. „Az erény lényegi jutalma maga az erény, mely boldoggá teszi az embert. Mert az emberi természet semmi nagyobbat nem bírhat, mint az erényt magát, mert ez bizonyosságot ad neki, és megóvja minden zavarosságtól … egyetlen bűnös sem marad büntetlen, mert a bűnös büntetése maga az elkövetett bűn.”


Bizony. Az erényes élet önerősítő kör. Olyan angyali köröket terem, mint amilyenekről már egy korábbi blogbejegyzésben és a „Hálózatok bűvöletében” c. interjúkötetben írtunk Kapitány Katival. Sajnos a bűnös élet is lehet önerősítő kör, ami ördögi köröket termel. Így (így is) válhat az erény lényegi jutalmává az erény, és a bűnös lényegi büntetésévé a bűne maga. Ki lehet azonban törni az ördögi körökből – és segíteni is lehet másokat abban, hogy ezt tegyék. Ha lehet valamit „erény a négyzetennek” nevezni, akkor ez az. Teljes formájában ezt az állapotot akár bódhiszattva állapotnak is hívhatjuk. Sajnos általam – külföldi utam miatt – nem megélt, de nagyon szép eseménye lehetett ennek az, amikor a Dalai Láma szeptemberi budapesti látogatása során sok százan tették le a bódhiszattva fogadalmat:



A szenvedő lények számtalanok, fogadom, hogy mindnek segítségére leszek.
A szenvedélyek kötelékei sokfélék, fogadom, hogy mindtől megszabadulok.
A tanítások sokrétűek, fogadom, hogy mindet megismerem.
Az Út a teljesség elérése, fogadom, hogy végigjárom.


Szívemből kívánom, hogy segítő szándékuk minél több válaszra találjon.


Nagyon tanulságos a csaknem ötszáz évvel ezelőtt kibontakozott vita az erényes életről. Zsuzsa idézetének megfogalmazásában a keresztény „morális cselekedeteinek célja … a kontempláció, keresztény kifejezéssel a beatitudo. Ezt teljességgel csak akkor érheti el, ha a lélek halhatatlan, és megtisztult minden földi vágytól és szenvedélytől.” Pietro Pomponazzi reneszánsz gondolkodó szerint viszont „az ember célja nem a szellemi kontempláció, és nem is magas technikai színvonalú dolgok létrehozása, hanem az erényes élet.” Az idézet megállapítja, hogy „Ezzel érvényét vesztette a lélek halhatatlanságát bizonyító egyik fő érv. … A vitából kitűnik, hogy Pomponazzi milyen nagyra becsüli az élő-eleven emberi személyt. Azáltal, hogy az emberi élet célja nem a jövendőbeli mennyei üdvösség, hanem az evilági élet, ez az élet saját, elidegeníthetetlen jelentőségre tesz szert.”



a beatitudohoz vezető kontemplációt szembeállította az erényes élettel, holott a beatitudo elérése éppen hogy az erényes élet eredménye. Teljesen egyetértek Paál Andrással abban, hogy ha valaki ezt a gondolatmenetet megpróbálja a lélek „hallhatatlanságát cáfoló érvéként” használni, akkor egy olyan kérdést próbál meg a logika eszközeivel elemezni, ami nagyságrendekkel túlnő azon, amire a bal oldali agyféltekénk logikus gondolkodása valaha is képes lesz. Bár a reneszánsz az egyik legszebb kor, amelyet ismerek, az ember magára eszmélésében, és (jogos) öndicséretében (is) meg kell őriznünk az evolúciós korlátaink által ránk szabott mértéket.
 


Hadd reflektáljak még Baráti Péter soraira is: „Persze, lehet azt mondani, hogy mindenki a maga sorsáról dönt, de nem. Nagyon-nagyon sokan nem, még annyira sem, amennyire szükséges lenne. Ennek több oka is van, az egyik legfontosabbra pont a következő tétel mutat rá: mert nemcsak a tárgyak birtoklása lehet beszűkítő hatású, hanem az emberek, emberek idejének/döntési helyzetének más általi birtoklása is, ráadásul abban az esetben az érintett különösen rosszul jár. És már kezdődhet is a játszma, az aberráció, hogy visszaszerezzük a saját életünk felett az uralmat... Egyetlen birtokló ember tehát nagy eséllyel két áldozatot követel: a birtoklót és a birtokoltat. Azoknak, akik a tárgyakhoz kötődnek, vagy magukat a tárgyaik alapján határozzák meg, nagyon tudom ajánlani, hogy költözzenek külföldre és próbálják ki magukat.”
 

Teljesen igazad van Péter abban, amikor azt írod, hogy a környezet mérhetetlenül beszűkíthet bennünket, akár tárgyak, akár emberek, akár viszonyrendszerek formájában. Egész életünk egy ilyen beszűkülési folyamat lehet (ahogyan sajnos helyesen írod, sok emberé az is), amely egy leépült, vegetáló öregkorban érheti el a szomorú végpontját. Semmiképpen sem menthetjük fel azonban ezzel magunkat, mert ezt a beszűkülést meg lehet, és meg is kell törni. A játszmák, a beszorító, az elnyomorító helyzetek kreatív megtörésével, pontosan olyan kitörési pontokkal, mint amilyen a Te külföldi utad, és a „felfele” a beatitudo, a bódhiszattva állapot, Isten felé való kitöréssel. Egy ilyen élet méltó jutalma lehet a bölcsességhez vezető, szép öregség.



Egész életem ilyen kitörések sorozata volt és (remélem) lesz is. Ha azt érzem, hogy a környezetem nem fejleszt, nem növel, hanem bezár, felrobbanok, és – az értékeket megtartva – lerázok pont annyit magamról, hogy megint szabad legyek, és fejlődhessek újra tovább. Aki hasonlóképpen időről-időre kitörve-fejlődni akar, javasolom, hogy olvassa el a Delfinstratégia című könyvet – én is vissza fogok erre a témára térni még a tél elején.

Hozzászólások

Ez a "Ne vedd el, amit nem adhatsz!" valahogy a közepe a parancsoknak. Görögtelen műveletlenségem számára derend, hogy mintha: Diogenészt, mikor a lakó-hordója elött napozott meglátogatta a király, és egy "azt kérsz amit akarsz" -már nem dereng mi okból akart nagylekű leni az uralkodó- jellegű felvetés után a hordólakó görög a "Ne vedd el, amit nem adhatsz!" szavakkal arra kérte a királyt áljon odébb, mert eltakarja a napot. A "Ne vedd el a napot!" olvasatban is emlegetett mondás ez. Nem tudom kísértetet látok e akkor, amikor a "Nash egyensúly", az együttműködések kialakításának módja, egy előző bejegyzésben is kitárgyalt gondolat körvonalait látom e mondás-parancs mögött. Végül is mi az amit el tudunk venni? Legelemibb szinten nézve a "várás jogát", azt, hogy nem várjuk meg amíg a másik fél befejezi lépését. Azt sejtem, hogy ahol nem -vagy rosszul- alakulnak a dolgok, ott valaki "elveszi" megerőszakolja a "várás, passzivitás, távolmaradás, hallgatás vétó-jogát". És mi az, amit nem adhatunk? Nem várhatok a másik helyett. Legjobb szándékkal sem, mert akkor én vártam. Itt nincs légyszi, légyszi, mégis. Egy együttműködés a másik fél hiányában, valós jelenléte nélkül nem együttműködés. Nagyon rokon e szabály a pünkösdi bejegyzéssel, talán e szabály minden "az élet élni akar" egyetemes szándékkal jogharmonizált társadalmi megállapodásunk, törvényünk, alkotmányunk, rendeletünk, szerződésünk, stb. mindenhol ható szent(nem sértendő) lelke(alapjellegzetessége)...Ajaj! Eretnek hozzászólás!((-:Fújjjj!
"Ha mosogat, akkor a megtisztult poharak csillogásában gyönyörködik, és nem a feladat végét lesi."
írod most;
"Amit Csermely Péter szeret: .....; mosogatás; .... "
írtad a bemutatkozásban.

Tetszik.

Gyerekek! Csendben akartam elmélkedni, gondolkodni, rágódni ezen bejegyzéseken, de azért egy történetet hozzá - illl. mellé teszek...

AZ IGAZI BUDHASÁG

(Su-La-Ce: Reggeli beszélgetések Lin-Csi apát kolostorában, Magyar Könyvklub, Budapest, 2003)

Lin-csi apát kolostorába egy nap ifjú szerzetesjelölt érkezett.

– Hogy hívnak? – kérdezte tőle az apát.

– A nevem Taj-lung – felelte az ifú. – Buddha és a pátriárkák tanításáért jöttem. Egy kissé már ismerem a Magasztos és a mesterek tanítását, de tanácsokat még szívesen fogadok – tette hozzá határozottan.

Lin-csi szeme elkerekedett, nem látott még ilyen szemtelen jelöltet. Elhatározta, hogy kifaggatja.

– Mondd, szoktál azon fáradozni, hogy rátalálj a helyes útra? – kérdezte.

– Szoktam.

– Na és milyen gyakorlatokat végzel olyankor?

– Amikor éhes vagyok eszem, amikor álmos vagyok alszom – vágta rá az ifjú.

– Ne beszélj! Ez a te buddhizmusod?

– Ez az én buddhizmusom.

– Na és mindenki buddhista, aki ezt teszi?

– Nem mindenki.

– Miért nem?

– Mert amikor ők esznek, nem esznek, hanem különféle más dolgokra gondolnak, és amikor alszanak, akkor nem alszanak, hanem különféle dolgokról álmodnak. Ezért nem olyanok mint én. Én tudom, hogyan kell enni, hogyan kell aludni.

– Taj-lung! Ha te ezt valóban tudod, akkor neked nincs szükséged semmiféle tanácsra! – csapott az ifjú vállára jókedvűen Lin-csi, aztán mégis tanácsokat kezdett osztogatni. – Nincs szükséged tökéletlen tanítók tökéletlen tanítására! Nincs szükséged se a Tanítás Nagy Kocsijára, se a Tanítás Kis Kocsijára, se a négyes alaptételre, se a tizenkettes szabályra, se a tíz belátásra, se a száz tagadásra, se a többi marhaságra. Hagyd a fenébe az egészet! Te normális vagy! Kerüld el messzire a kolostorokat és a filozófusokat! Ha éhes vagy, egyél, ha álmos vagy, feküdj le! És ne hallgass soha senkire! – záporoztak Lin-csi apát tanácsai, alig tudta végre abbahagyni. – Indulj, Taj-lung! Csak így tovább! Nincs már messze a buddhaság! – búcsúzott tőle az apát, amikor eszébe jutott még egy tanács. – Mindig gondolj rá, hogy így élni nagy bátorság! Mert csak kevesek tudják, hogy ez a legbölcsebb tanítás!

Éhes vagy – hát egyél!

Álom jő rád – feküdj le!

Balgák néznek, nevetnek,

Csak a bölcsek érthetnek –

szólt még Lin-csi apát Taj-lung után, kolostorában, a Huo-to folyó partján.


Kedves Péter!

Írásod lényegét, mondanivalóját nem érintő gondolatot írok le.

Avagy: A pótolhatatlan megóvása, az odaadással leélt élet és a birtoklás módján való létezés elkerülése

Az és kapcsolattal összekötött két mondatrész kétféleképpen érthető.
1) Az odaadással leélt élet. A birtoklás módján való létezés elkerülése.
2) Az odaadással leélt élet és a birtoklás módján való létezés elkerülése. Azaz mindkettő elkerülése.
Talán kicsit egyértelműbb:
A pótolhatatlan megóvása, az élet odaadással (történő) élése és a birtoklás módján való létezés elkerülése.

Szeretettel, Sándor


Köszönöm, igazad van, félreérthető volt, a "történő" elleni zsigeri iszonyom ellenére: javítottam (mert nem találtam én sem ki jobbat). Barátsággal: Péter

Ne haragudjatok! Így is úgy is rossz. Magyarul ez mindenképpen imperatívusz. Még alcímben is.
Talán így:
Avagy: Őrizz meg minden pótolhatatlant! Megérett szándékkal fogj bármihez is! Kerüld a pusztán birtoklás adta lét gondolatát!

És akkor folytatva a játékot az előző rész alcímére az eredeti
Avagy: A világ teljessége megértésének, a minden elemében példaszerű útnak és a világ áramának a fontossága
helyett a fentire rímelő stílusban talán így jobb:

Értsd meg a világot! Válassz méltó célokat! Ugyanazt mondd másoknak, mint önmagadnak!

És ha már lúd, legyen kövér!
Avagy: A megengedhető hazugságról, a gyermekek tiszteletéről, a megújulásról és a békében való eltávozásról
helyett az utolsó alcímjavaslatom:
Avagy: Ne hazudj szükségtelenül! Tiszteld a gyermekeket! Időnként újulj meg! Légy kész a távozásra!
Nagyon örülök ezeknek a tételeknek. Remélem, hogy nyernek annyi teret a közgondolkodásban, amennyire szükség lenne, és nem fakul meg a "bármikor vissza tudom mondani, mert az sikk, de betartani azt nem"-mentalitás miatt.
Az, hogy ezek egyetemes gondolatok, nem vitás - ahogy olvastam például a negyedik parancsolatot, különösen a hagyománytisztelettel kapcsolatos értelmezést, máris Babits Mihály A gazda bekeríti házát című verse dobogott a fülemben: az őrizve változtatás egyensúlya talán a legnehezebb dolog az életben még egyéneknek is, nemhogy társadalmaknak. A Mint különös hírmondóban pedig ez áll: "gondolhatta, házat vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl gépfegyvert próbál - oly mindegy volt neki! tudta, balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is, százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és a konok isteneket vakítva lobogjon az égig szellem és szerelem".
A flow-élmény kapcsán még mindig azt hajtogatom, amit eddig: van annak azért előfeltétele, ami nemcsak az egyénen múlik. (Ez természetesen nem érvényteleníti az egyén felelősségét!) Az unottság/motiválatlanság, úgy tűnik, elég nagy részét tekintve abból ered, hogy az egyén nem azt teszi, amit tenni szeretne, helyette "kompromisszum" álnéven megalkuszik. Ebből flow nem lesz, stressz igen. Persze, lehet azt mondani, hogy mindenki a maga sorsáról dönt, de nem. Nagyon-nagyon sokan nem, még annyira sem, amennyire szükséges lenne. Ennek több oka is van, az egyik legfontosabbra pont a következő tétel mutat rá: mert nemcsak a tárgyak birtoklása lehet beszűkítő hatású, hanem az emberek, emberek idejének/döntési helyzetének más általi birtoklása is, ráadásul abban az esetben az érintett különösen rosszul jár. És már kezdődhet is a játszma, az aberráció, hogy visszaszerezzük a saját életünk felett az uralmat... Egyetlen birtokló ember tehát nagy eséllyel két áldozatot követel: a birtoklót és a birtokoltat.
Azoknak, akik a tárgyakhoz kötődnek, vagy magukat a tárgyaik alapján határozzák meg, nagyon tudom ajánlani, hogy költözzenek külföldre és próbálják ki magukat. Vigyázat: veszélyes művelet, bele is lehet bukni! Először ugyanis odáig jut el az ember, hogy ő tulajdonképpen "senki", mert semmije nincs. Aki itt tovább tud menni, az már rendben lesz :)
Lin-csi apát pedig az egyik kedvencem. :)
... mindenki a maga sorsáról dönt ...
... nagyon tudom ajánlani, hogy költözzenek külföldre és próbálják ki magukat. ...

????

A szabad döntés lehetőségéről és a követendő úthoz:
http://index.hu/video/2010/10/06/mar_most_unneplik_a_chilei_banyaszokat/
Figyeljük meg a legfontosabbat: minden helyzetben a fiatalság képzéséről kell gondoskodni!
http://index.hu/video/2010/10/06/ide_mar_senki_nem_jon/
Vannak teljesen kiürítő helyzetek, amiből fel kell állniuk az embereknek - nem kell, nem lehet a rajtunk kívül álló vllágot "felelőssé" tenni. Sem valóságosan, sem mentálisan.
http://www.ted.com/talks/charles_leadbeater_on_innovation.html
A mauntinbájk (sic!) feltalálása tényleg valódi innováció az ember(i)ség életében?
Az ötletek kergetése viszi előre a világot? Nem a tudás gyűjtögetése, csiszolgatása, ellenőrzése és másoknak történő rendezett és rendszeres átadása?

Figyeljük meg minden helyzetben a fiatalság képzéséről kell gondoskodni!
S ez nem megy a misztikus gondolatokon és tanításokon való merengéssel. Sem a flow élmény kergetésével. Azt csak a minden figyelmet lekötő értelmes tevékenység végzése, az arra történő összpontosítás adhatja meg.
Nagyon jó. Nekem még ennyi hiányzott:
-- ,,Isten bennünk él'' (először egy Beatrice dalban hallottam valahogyan, Nagy Ferótól, azóta sokat gondolkodtam rajta: http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/3500/beatrice/meditacio-zeneszoveg.html)
-- Megvilágosodás = Megtérés, nem tudom pontosan, mennyire igaz, mennyire tranzitív.
-- Légy hű magadhoz, légy hű mindhalálig!
-- Annyi minden előttünk hever, készen...lehet, hogy túl sok is, mint az égből hulló manna, és csak az a titok, hogy tudni kellene, mennyit és mikor vegyünk belőle (akkor és annyit, amikor és amennyire szükségünk van), jó-jó, nade... de nagy titok az idő és a mérték!
Ha zavaros, akkor az csak a 7végi lázam utóhatása miatt lehet, de holnapra elmúlik, és ha nem javítok bele, akkor egészségesen(?) is így látom ;-)
kz
Kedves Péter, Egy hamarosan megjelenő könyvből idézek,

http://www.typotex.hu/konyv/Kepes%20filozofiatortenet

Más témákhoz is ajánlom. De nem ez én dolgom mindenhová beidézni.

szívélyes üdvözlettel, Zsuzsa

"Az erény lényegi jutalma maga az erény, mely boldoggá teszi az embert."

230. o., keretes szöveg

„A harmadik valóban fontos érvvel szemben, ahol azt vezetik elő, hogy Isten a mindenséget nem, vagy igazságtalanul kormányozza, azt tudom mondani, hogy magam egyik következtetést sem merném levonni. Azt is állítom, hogy egyetlen rossz cselekedet sem marad lényegi büntetés, ahogy egyetlen jó sem lényegi jutalom nélkül. Ezzel kapcsolatban tudnunk kell, hogy kétféle jutalom és büntetés létezik: egy, amely lényegi és elválaszthatatlan, és egy, amely járulékos és leválasztható. Az erény lényegi jutalma maga az erény, mely boldoggá teszi az embert. Mert az emberi természet semmi nagyobbat nem bírhat, mint az erényt magát, mert ez bizonyosságot ad neki, és megóvja minden zavarosságtól. A tudatosan élő emberben ugyanis harmonikus minden: nincs benne szorongás, nem él benne reménykedés, egykedvűségét megőrzi jóban-rosszban, amint az Etika I. Könyvének végén olvasható. Platón is azt mondja a Kritónban: egy jó emberrel se életében, se halálában nem történhet semmi rossz. Egy vétekkel azonban pont fordítva áll a dolog: elkövetőjének büntetése ugyanis maga a vétek, és nincs nyomorúságosabb, se boldogtalanabb, mint éppen ez. Hogy egy bűnös ember élete milyen visszás, és mennyire kerülendő, azt Arisztotelész mutatja be az Etika VII. Könyvében, ahol elénk tárja, hogy a bűnösben nyoma sincs a harmóniának, senki sem bízik meg benne, még saját maga sem, így aztán se éjjele, se nappala, testi és lelki gyötrelmek kínozzák – nagyon boldogtalan egy élet. Ennélfogva bármennyire tökéletlen és gyönge is testileg, és bármennyire el is hagyta a jószerencséje, egyetlen bölcs ember sem kívánná magának egy zsarnok vagy egy nagyhatalmú bűnös életét, akkor inkább megmarad jelenlegi helyzetében. Így jutalmaz meg a maga erénye és boldogsága minden erényes embert. Ezért érvel azzal Arisztotelész a Problémák (Problemata) XXX. Könyvének 10. szakaszában, ahol azt a kérdést teszi fel, miért van az, hogy a tornákon díjakat osztanak, miközben az erények mezején nem, hogy az erény önmaga jutalma. Minthogy a jutalomnak nagyszerűbbnek kell lennie a tornánál, s a belátásnál nincs nagyszerűbb, ezért az önmaga jutalma. A vétekkel kapcsolatban ennek pont a fordítottja történik. Ezért aztán egyetlen bűnös sem marad büntetlen, mert a bűnös büntetése maga az elkövetett bűn.

Járulékos a jutalom vagy a büntetés, ha leválasztható, mint például egy pénzdíj vagy egy bírság. Nem minden jó nyeri el jutalmát, nem minden rossz a büntetését ezen a módon. És ez így is van rendjén, mert itt járulékos dolgokról van szó. Ezzel kapcsolatban két dolgot jó tudnunk: először is, hogy egy járulékos jutalom sokkal tökéletlenebb egy lényegi jutalomnál, lévén a pénz tökéletlenebb az erénynél. A járulékos büntetés is sokkal kisebb súlyú a lényegi büntetésnél, a járulékos büntetés ugyanis csak a bírság, a lényegi büntetés viszont maga a bűn; bűnként a büntetés sokkalta rettenetesebb, mint bírságként. Ezért érdektelen, hogy a járulékos olykor elmarad, ha közben a lényegi megmarad.

Másodszor azt is tudnunk kell, hogy amikor a jó járulékos jutalomban részesül, olyankor a lényegi jó kisebbedni látszik, és veszít tökéletességéből. Példának okáért, ha valaki erényesen cselekszik, de semmiféle jutalmat sem vár, és egy másik jutalom reményében teszi ugyanazt, akkor annak cselekedetét kevésbé erényesnek tartjuk az elsőénél. Ezért az, aki nem részesül járulékos jutalomban, már ezáltal lényegibb jutalomban részesül annál, aki járulékos jutalomban részesül. Ugyanígy, ha valaki bűnös módra cselekszik, és járulékos büntetésben részesül, úgy tűnik, kevésbé súlyos büntetésben részesül annál, aki nem járulékos büntetésben részesül. Mert az olyan büntetés, amelynek a bűn is része, nagyobb és rettenetesebb, mint a bírság formáját öltő büntetés. És amikor még bírság is társul a bűnhöz, az kisebbíti a bűnt. Ezért van az, hogy aki nem részesül járulékos büntetésben, az lényegibb büntetésben részesül annál, aki járulékos büntetésben részesül. Ezt jól szemlélteti az, amit Laertius ír Arisztotelészről: amikor ugyanis arról kérdezték Arisztotelészt, mennyit okult, mit szűrt le magának a filozófiából, a következőt válaszolta: amit te jutalom reményében teszel, és a félelemtől rettegve nem teszel, azt én az erény iránti szeretetből és az erény kiválósága miatt teszem, és a bűn elutasítása okán nem teszem. Hogy egyesek miért részesülnek járulékos jutalomban vagy büntetésben, mikor mások nem, az most nem tartozik ide.”

Pomponazzi

A lélek státusáról szóló vitában annyiféle szellemi véleményformáló vett részt, a vita annyira élesen és elkeseredetten folyt, hogy az ötödik lateráni zsinaton (1512–1517) az egyház szükségesnek ítélte annak megerősítését, hogy a testhez kötött egyedi lélek halhatatlansága, örök- életűsége filozófiailag bizonyítható. Ez a kijelentés hatalmas vitát indított el, a konfliktus abban tetőzött, hogy Pompanazzi 1516-ban megjelentette Tractatus de immortalitate animae (Értekezés a lélek halhatatlanságáról) című munkáját. A kor számos gondolkodója teljes művel vett részt a vitában. Azok közül, akik szembehelyezkedtek Pomponazzi nézetével, a legjelentősebbek Gasparo Contarini (1483–1542) és Agostino Nifo (1469–1538).

Pietro Pompanazzi (1462–1525) Mantovában született. Metafizikai, természetfilozófiai és orvosi tanulmányait Padova híres arisztoteliánus egyetemén végezte, ahol eleinte az averroizmus hatása alatt állt. Itt kezdett el tanítani is, majd 1496-ban egyetemi állását a ferrarai udvar magántanítói praxisával váltotta fel. Egy évig Ferrarában is tanított. Módszere, stílusa, szóhasználata arról tanúskodik, hogy alig hagyta magát befolyásoltatni a humanista ékesszólástól vagy retorikától. Noha mindent megtett azért, hogy megértse Arisztotelészt, a görög nyelvet nem sajátította el. Eredményeinek jelentőségéből ez semmit sem von le. Szenvedélyes és éles hangú írásaiban, valamint előadásaiban, mert szuverén gondolkodó volt, sohasem szégyellte elismerni tévedését, ha rámutattak logikai következetlenségeire.

Pomponazzi Alexander Aphrodisiensis kommentárjai alapján elvetette azt az elgondolást, hogy Arisztotelész filozófiája alapot ad a lélek halhatatlanságának bizonyíthatóságára, akár a testhez kötött egyedi lélekről, akár az egyetemes értelemről van szó. Azt az álláspontot látszik képviselni, hogy éles vonalat kell húzni a filozófiailag bizonyítható és a teológiailag értelmezhető, a hit számára nyitva álló dolgok között.

Pompanazzi elemzései olyan nagyhatásúak voltak, hogy a 16. századi filozófiai diskurzusban megtörték Arisztotelész hegemóniáját. Arisztotelészre immár nem mint a Filozófusra tekintettek, és éppily kevéssé lehetett a lélekről vallott tanát Aquinói Tamás elképzeléseivel vagy az egyházi dogmával összehangolni. A filozófiai érveket egyre inkább az eredeti szövegekre alapozták, és eredeti összefüggésükben, saját logikájuk és megalapozottságuk alapján ítélték meg, nem pedig abból a teológiából kiindulva, amelybe beleágyazták őket, sem pedig annak tekintélye alapján, aki az álláspontot hangoztatta..

Pomponazzi azzal adott különös fordulatot a lélek halhatatlansága körüli vitának, hogy súlyt helyezett az erkölcs igazi terepének kérdésére is. Ezt megelőzően a teológusok és filozófusok a lélek halhatatlanságát alátámasztó egyik legfőbb érvüket Arisztotelész morálfilozófiai műveiből merítették. Az ember és morális cselekedeteinek célja eszerint a kontempláció, keresztény kifejezéssel a beatitudo. Ezt teljességgel csak akkor érheti el, ha a lélek halhatatlan, és megtisztult minden földi vágytól és szenvedélytől.

Pomponazzi azonban másként látta. Az emberben háromféle intellektust különböztetett meg: egy spekulatív-teoretikust, amely a gondolkodásra és a kontemplációra irányul, egy gyakorlati-praktikust, amelynek feladata a jó és a rossz közötti választás, és egy technikai-létrehozó intellektust, amelynek segítségével az ember képes szerszámokat és segédeszközöket alkotni. Talán nyilvánvaló, hogy nem minden ember egyformán jó a gondolkodás tekintetében, másrészt, hogy az emberben és az állatban egyaránt megvan a technikai-létrehozó intellektus. A gyakorlati intellektus azonban minden emberben közös, és ez csak nekik jut osztályrészül. Csak a gyakorlati intellektus alapján nevezhetők az emberek jónak vagy rossznak. Egy rossz ács rosszul végzi az ácsmunkáját; egy rossz gondolkodó hibásan érvel – ettől még egyikük sem rossz ember. Ha viszont a gyakorlati intellektus hibádzik, akkor az ember rossz. Pomponazzi szerint az egyes emberen múlik, hogy erkölcsi értelemben jó vagy rossz lesz-e, miközben nem lehet mindenki jó gondolkodó vagy rátermett szakember. Ebből arra a következtetésre jut, hogy az ember célja nem a szellemi kontempláció, és nem is magas technikai színvonalú dolgok létrehozása, hanem az erényes élet.

Ezzel érvényét vesztette a lélek halhatatlanságát bizonyító egyik fő érv. Az ember sajátos természete Pomponazzi felfogása szerint nem az intellektusában rejlik, amelynek vagy az ember saját lelkeként, vagy általános lélekként mindenképpen halhatatlannak kell lennie, ha az ember el akarja érni kontemplatív célját. Az ember céljaként az erényt nevezve meg, amelynek követése elvileg mindenki számára egyformán lehetséges, Pompanazzi az ember célját a földi életben jelöli ki. Azáltal, hogy a gyakorlati intellektust kiáltja ki kifejezetten emberi intellektusnak, Pomponazzi ráadásul a politikát és az etikát is „demokratizálja”.

Ehhez a vitához szorosan kapcsolódott a lélek halhatatlanságának tanát vallók elgondolása, mely szerint racionálisan szükségszerű, hogy a jó és a rossz cselekedetekért ez után az élet után büntetés vagy jutalom jár; különben Isten nem lehetne igazságos bíró. Pomponazzi szerint azonban az erényes cselekedet valójában nem erényes, ha pusztán a jutalom reménye vagy a büntetéstől való félelem irányítja.

Ezt a tanítást Pomponazzi részben Platón írásaiból, részben a sztoikus gondolkodóktól merítette. Vagyis a testhez kötött egyedi léleknek nem kell feltétlenül halhatatlannak lennie, legalábbis nem a túlvilági jutalom vagy büntetés okán, hiszen szerinte nincs szükség túlvilági kompenzációra az olyan cselekedetek miatt, amelyeket e világon követtek el. Ezen a ponton ismét tisztán látszik a reneszánsz filozófia gyakorlati jellege.

A vitából kitűnik, hogy Pomponazzi milyen nagyra becsüli az élő-eleven emberi személyt. Azáltal, hogy az emberi élet célja nem a jövendőbeli mennyei üdvösség, hanem az evilági élet, ez az élet saját, elidegeníthetetlen jelentőségre tesz szert. Az erény Pomponazzi-féle szekularizációja és az individuális személyhez, nem pedig annak halhatatlan lelkéhez kapcsolása a dignitas-gondolat végső konzekvenciájának tekinthető, amely különösen a 15. században terjedt el, a legkülönfélébb felfogású humanisták nézetei révén.

Jó történeti kitekintés ez, nem hozzáfűzendőként, nem hozzászólásként, nem pro vagy kontra, csak amit bennem felvetettek e sorok: Valahogy méltatlan dolog az emberhez a boldogság, az erény, a jutalom ...és bármi minőségek... iránti "kábítószerfüggő" vonzódás. A Péter által említett szavakon túli megértés ezekkel nem akar mit kezdeni. Ha egy zenei művet meghallgatok akkor ismerem, de nem tehetem meg, hogy csak behívom a karmestert külön kalimpálni, az énekest vinyogni, a bőgőst bőgni, stb. -mintegy tehetségkereső vetélkedő válogatójára- külön-külön már nem a mű maga, bár kétségtelen a részek azonosak, a műről szólnak de leképzés, vetítés, közvetett érzékelés, és pontatlan, torzít. A Péter által említett szavakon túli megértés, átélés (ugye a szavakkal kínlódok ((-:ezügyben) olyan 100%-os átélés, melynek bármiféle kicsi torzítása -ha tetszik- végtelenszeres torzítás és ígyolyan a bizonyítások mezejére léps e témában, hogy nem lehet csak egy kicsit, csak alig, mint a vonat alá esni sem lehet csak kicsit és alig, és csak kivételes sátoros ünnepek alkalmából. A fő kérdés számomra (és ez csak "szerény vélemény" ) nem az, hogy miből áll és milyen a világ, és mit hogyan bizonyítunk. Nem a hagyományos tudományos kerékvágásban haladnék, hanam az a fő kérés, hogy ha már élünk és torzítunk leképzések, élethelyzetek kiértékeklése és élethelyzetekben való lépéskényszerünk miatt elkerülhetelenül, akkor a teremtett kockázatot tudjuk-e kompenzálni, megfizetni, ellentételezni, vagy idővel a felhalmozódó kockázat (mintegy "áldozati kényszer", "karmatikus adósság", "bizalmi- ,hitel-, stb válság", "vonzás törvénye", vagy bármifél fantázianevekkel illetett tartozásunk) a körmünkre ég. És ha erre találunk -és találunk, mert szerintem van- olyan vielkedésmintát, mely egyszerre felel meg a közösségi és magán érdeknek, akkor...akkor az egy nagyon nagy dolog lenne (hát még ha könnyen örökíthető, érthető minta lenne)...
„A keresztényeknek – kerül, amibe kerül – mindenképpen meg kell győzniük a pogányokat és ateistákat Isten lé­tezéséről, hogy lelküket megmentsék a kárhozattól. Az ateisták – kerül, amibe kerül – mindenképpen meg kell, hogy győzzék a keresztényeket arról, hogy az istenhit nem több gyerekes, primitív babonánál, amely csak árt a társadalmi haladásnak. Így aztán üvöltöznek, egymás torkának esnek, vég nélkül csatáznak, míg a taoista bölcs békésen üldögél a folyó partján egy verses kötet, egy pohár bor vagy néhány ecset és paletta társaságában. Átad­ja magát a Tao élvezetének, és egy cseppet sem izgatja, létezik-e a Tao. A bölcsnek semmi szüksége rá, hogy bi­zonyítsa a Tao létezését, teljesen leköti annak élvezete.” (A tao hallgat, SMULLYAN, Raymond, Fordította: György Katalin)

kōan - "the meaning of which cannot be understood by rational thinking but may be accessible through intuition."
Hamis dolog az intuíció és a racionálitás szembeálltása, ahogy a wikipédia teszi. Ráadásul az intuíciót azonnal a spiritualizmussal azonosítja. Az intuíció csak a racionális gondolkodót látogatja meg.
Ezt a demokratikus enciklopédiát ugyanolyan óvatossággal kell kezelni, mint a kínai császár magasságának kérdését. A gond ugyanis az, hogy a kínai császárt senki sem mérheti meg (nem érhet hozzá, nem tekinthet rá, ..., etc.). Ennek kikerülésére meg kell kérdezni az összes kínait mondja meg szerinte mennyi, s az átlag - miután nagyon sokan vannak - nagyon nagy pontosságú eredményt ad. Ez az érték nagy pontosságú mérési eredmény, csakhogy semmi köze a kínai császár tényleges magasságához. Akkor mit is ad vissza ez a pontos mérés? A kínai emberek átlagmagasságát.

Köszönöm a Pomponazzi-ra történt emlékeztetést azs Zsuzsának, s haddd emeljem ki "... Pomponazzi milyen nagyra becsüli az élő-eleven emberi személyt."
Pomponazzi érvelése miszerint "Talán nyilvánvaló, hogy nem minden ember egyformán jó a gondolkodás tekintetében, ..." nem ment fel senkit a gondolkodás erőfeszítésétől, mivel nem zárja ki azt, hogy " minden ember egyformán rossz a gondolkodás tekintetében".

"Talán nyilvánvaló, hogy nem minden ember egyformán rossz a gondolkodás tekintetében, ..." - GP