Három kérdés az élet fontos dolgairól
Avagy: Merre menjünk, kinek higgyünk, és hogyan tegyünk jót?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A bejegyzés London Gábor barátom alábbi kérdéseire adható válaszokat járja körül. „Van-e értelme olyan dolgokkal foglalkozni, amiben úgy érzed, hogy (majdnem) mindenki jobb nálad, vagy hogy te nem igazából tudsz újat hozni? Például, ha író vagy, de nem veszik a könyveidet, de te azért csak írsz. Ha a könyveket kiadják, ahhoz papír kell, amihez kivágják a fákat. Van értelme tovább írni és kiadni a könyveidet? Vagy inkább keresni kell mást, amivel foglalkozhatsz?”

„Hogyan alakul ki az emberek véleménye? Elég olvasni a vélemény tárgyáról, és ha tetszik az, amit más mond, akkor az lesz a te véleményed is? És az a te véleményed igazából? Vagy minden csak tapasztalat kérdése? És ha így van, akkor csak arról lehet véleményed, amiről tapasztalatod is van? Egyébként meg maximum érzéseid lehetnek? És ha elmondod az érzéseidet, az onnantól kezdve már vélemény? A vélemény az felelősség is?”

„Lehet jót tenni úgy a népesség szélesebb rétegeivel, hogy az ember irtózik mindenféle felelősségvállalástól? Szerinted mindenkiben van olyan érzés, hogy valamit csinálni kellene? Valami jót? Valami maradandó jót?”


Az egyik kedves barátom, London Gábor tette fel néhány hónappal ezelőtt az alábbi kérdéseket. Akkor el voltam taposva éppen a magamra lódított feladatokkal, így nem tudtam a kérdések súlyának megfelelően válaszolni neki. Ha akkor nem is sikerült a válasz, most, a Szilárd tízparancsolat és a Weöres-testamentum után érdemes talán nekifutnom.


Az első kérdés: „Van-e értelme olyan dolgokkal foglalkozni, amiben úgy érzed, hogy (majdnem) mindenki jobb nálad, vagy hogy te nem igazából tudsz újat hozni? Például, ha író vagy, de nem veszik a könyveidet, de te azért csak írsz. Ha a könyveket kiadják, ahhoz papír kell, amihez kivágják a fákat. Van értelme tovább írni és kiadni a könyveidet? Vagy inkább keresni kell mást, amivel foglalkozhatsz?”


A november 19-i blogbejegyzésben fogok összegezni számos olyan tapasztalatot, amelyek erőteljesen megkérdőjelezik azt, hogy a józan ésszel meghozott döntéseink minden esetben objektívek lennének. Így az első válaszom az, hogy ha bármelyikünk ilyen helyzetbe kerül, először alapos önvizsgálatot kell tartania. Vajon helyes-e az az érzése, hogy „majdnem mindenki jobb nála”, és hogy „nem igazából tud újat hozni”?

  • Ténylegesen arról a cselekvéséről beszél, amiről ezt a véleményét kimondja, vagy valami egészen más területen szenvedett el egy olyan kudarcot, amelyet ide csak kivetít, mert nem igazán mer vele szembenézni?
  • Mit ért pontosan az alatt, hogy „majdnem mindenki”? Esetleg nem egészen pontosan egy- vagy néhány valakire gondol, akinél ő rosszabb? Ha igen, biztos abban, hogy ezek nem kivételesen jók, és így az ő „rosszasága” minden más környezetben kiváló színvonal lenne, csak ebben az egy környezetben nem az?
  • Mire alapozza azt, hogy „nem igazándiból tud újat hozni”?  Biztos abban, hogy tudja, hogy azon a területen mi lenne az „igazándiból új”?
  • Elég hosszú időt tekint-e át ahhoz, hogy valószínűsíthesse e kijelentéseinek az igazát? És a kérdések sorát nyilván lehetne folytatni tovább.
Az első válaszom kiegészítése egy széles körben ismert történet a parasztról és a csacsiról. Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni, hogy mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat amúgy is ideje lenne már betemetni: nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, hogy mi történik, és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédjai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált. Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje az, hogy mindez rázd le magadról, és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút akkor, ha nem adod fel, és nem állsz meg! Rázd meg hát magad, és lépj egyet feljebb.


 

A második válasz visszakanyarodik egy korábbi blogbejegyzéshez, amely arról szólt, hogy messze nemcsak a kivételes tehetség hasznos tagja a társadalomnak, hanem az a „zongoracipelő” is, aki nem hoz igazándiból újat, „csak” becsülettel elvégzi azt a munkát, ami rá szabatott.

 


A harmadik válasz érinti (végre már…) a kérdés lényegét. A kérdés lényege egyetlen szó: „érzed”. Ha úgy érzem magamat, ahogyan a kérdések körülírták, akkor elfogyott a motivációm. Reménytelennek tartom azt, hogy az elvégzett cselekvés során valamikor is elérjek a flow állapotába. Ha ez kellően hosszú távú érzésen alapul, és minden tevékenységemre kiterjed, akkor érdemes az életemnek egy olyan új szegmensét elkezdeni keresni, amelyben alkotó módon kedvem lelhetem. (Félreértés ne essék: ez lehet a tom sawyer-i kerítésfestés, vagy mákostészta készítés is. Bármi, ami hasznos lehet.)



A második kérdés: „Hogyan alakul ki az emberek véleménye? Elég olvasni a vélemény tárgyáról, és ha tetszik az, amit más mond, akkor az lesz a te véleményed is? És az a te véleményed igazából? Vagy minden csak tapasztalat kérdése? És ha így van, akkor csak arról lehet véleményed, amiről tapasztalatod is van? Egyébként meg maximum érzéseid lehetnek? És ha elmondod az érzéseidet, az onnantól kezdve már vélemény? A vélemény az felelősség is?”



A vélemény a tapasztalás mondatokba szedett (szubjektív) sűrítménye. Az, hogy a sűrítmény mennyire fejezi ki a tapasztalást, és az, hogy az a tapasztalás, amit kifejez, az mennyiben csak az adott egyén sajátja, és mennyiben mondható általánosnak, minden egyes véleménynél más és más. A vélemény helyességét nemcsak az adott helyzetről való saját konkrét tapasztalásunkkal vetjük egybe, hanem minden más olyan helyzettel kapcsolatos tapasztalatunkkal is, amely az adott helyzettel összefügg. Minél több olyan helyzetet éltünk át, amelyek igazolják az adott vélemény egyik vagy másik részletét, annál igazabbnak és általánosabbnak fogjuk azt tartani. Véleményünk tehát tükrözi az élettapasztalatunk (és persze az őszinteségünk) szintjét, így megbízhatóságunk mércéje is. A vélemény felelőssége annál nagyobb, minél kevesebb esélye van a véleményt meghallgatónak a vélemény helyességének ellenőrzésére (illetve: minél nagyobb befolyással bír a véleményt mondó a véleményt meghallgatóra).

 

A harmadik kérdés: „Lehet jót tenni úgy a népesség szélesebb rétegeivel, hogy az ember irtózik mindenféle felelősségvállalástól? Szerinted mindenkiben van olyan érzés, hogy valamit csinálni kellene? Valami jót? Valami maradandó jót?”

 



A válasz első megfogalmazása inkább fogalmi, semmint lényegi. Tetteinkért felelősséget viselünk, azaz jót tenni felelősségvállalás nélkül még kisebb körben sem lehet, nemhogy „a népesség szélesebb rétegeivel”. Ha azonban mélyebbre ásunk, akkor kiderül, hogy az igazi válasz ennél jóval nehezebb. Nem mindegy ugyanis, hogy a kérdésben említett „jó” kinek a szempontjából jó? Ha a népesség szélesebb rétegei számára nyilvánvaló, hogy a „jó” nekik valóban „jó”, és hajlandóak is „elszenvedni” ezt a jót, akkor nyilván a felelősség kisebb. A felelősség ilyenkor is tetten érhető, hiszen ha hatalmamban áll választani két, a népesség által elismert jó között, akkor nem kevés felelősség az, hogy népesség tagjai helyett én mit választok ki nekik. Ha a népesség tagjai nincsenek tisztában azzal, hogy az általam (általunk, stb.) gondolt „jó” nekik valóban jó, akkor a felelősség és az önvizsgálat kényszere (azaz annak ellenőrzése, hogy igazam van-e, amikor azt hiszem, hogy a „jó” nekik tényleg jó-e) igencsak megnő.


Az emberi cselekvésnek vannak körei. Messzemenően teljes emberi élet az is, amely a „népesség szélesebb rétegei” helyett „csak” a saját családjára koncentrál, és ebben a körben teremt kiegyensúlyozott, szeretetteli életet.



Weöres Sándornak a múlt héten idézett sorai is igen jól rávilágítottak arra, hogy – sajnos – messze nem mindenkiben van olyan érzés, hogy valami maradandó jót kellene tennie. Igen sokan a maradandó rossz elkövetésében élik le, és élik ki kárhozó életüket. Ugyanakkor messze nemcsak a népesség szélesebb rétegeivel kapcsolatos jótett lesz maradandóan jó, hanem az is, amellyel akár csak egyetlen valakinek tettük szebbé az életét. Minden tettünk lenyomata megmarad a világban, a legkisebbé is. Ezt lehet nyomasztó felelősségként is felfogni, de ugyanakkor végtelen nagy ajándékként is, hiszen mi is részesei lehetünk, mi is mindannyian részesei vagyunk a világ szeretetközössége teremtésének.
 

 

Válaszok (2010. november 1.)


Elnézést kérek előre is mindenkitől azért, hogy ez a válasz kicsit pesszimistán kezdődik. A vége optimista lesz! Teljesen igaza van Paál Andrásnak, amikor a „nem tudunk kapni” problémáját emeli ki. A magyar (átlaga) hagyományosan én-centrikus, individualista nemzet, amelyet a jelenlegi kor médiahatásai által is világtípussá emelt „énceleb” kultusza a végletekig fokoz. Nagyon megfontolandó a „sereg apró, közvetlenül nem anyagi értékek létrehozására irányuló együttműködésecskékből, ha néhány százalék tartós és hatékony lesz, akkor az mindenre elég”  tanácsa is. Nagyon sok minket körülvevő ember kapcsolatépítési modellje a „csak abba a kapcsolatba ruházok be, ami rövid távon – ha lehet még aznap…– megtérül" formulával írható le. A szervezett kapcsolatépítési alkalmakon rendre arra kell figyelmeztetni a résztvevő magyar üzletembereket, hogy „ne másszanak rá” a frissen megismert partnerre, és lehetőleg ne az első 3 perc után akarják üzleti aprópénzre váltani a még meg sem száradt ismeretséget, mert az (különösen a kultúrországból érkezettek számára…) gyanús. A nyer-nyer helyzetek kimunkálása nagyon sok kreativitást, egymás alapos megismerését és szabad, bizalomteli légkörben a millió lehetséges új esély közös latolgatását igényli. EZ AZ, ami nincsen meg idehaza. Csak három elem hiányzik hozzá: 1.) a megismerés és elfogadás igénye, 2.) a hosszú távú gondolkodás alapszokása, és a 3.) közösségi kreativitást szülő bizalomteli együttműködés ösztöne. Ez a hármas gát összegzett hatásban a nullára redukálja a win-win szituációk kimunkálásának esélyét, és meghagyja nekünk az egymás kéjes ölését, ahol az egyetlen pontnyi koncért folyik a gyilkos harc, a tíz, vagy százpontnyi közös nyeremény begyűjtése helyett. (Szánalomra méltóak sajnos errefele sokan - mi magunk is bizony sokszor - uraim, hölgyeim…)



Néhány reflexió még – röviden. A „szar-detektor”  hemingwayi igénye jól rímel a „XXI. század az etika százada” gondolatra is. Paligreg-nek igaza van a „tudjunk, és ne képzelegjünk” igényében, de ebbe a tudásba érdemes belevenni az einsteini formulát is a „csak az Isten gondolatait szeretném tudni, a többi másodlagos” igényével, amit nem hívők számára úgy tudnék „lefordítani”, hogy a lényeg keresését szem elől vesztő tudományos igazság egyetemes fontossága nem biztos, hogy elsöprő lesz. Kincses Zoli közlekedési udvariassági példája az én szememben pontosan azoknak a hihetetlenül nagy mozgatóerővé összegződő általános kis hatásoknak az egyik kivételesen jó esete, amelynek a „mosolyogjunk egymásra emberek” egy másik jó eleme. A „ha kiderül, hogy téves volt a vélemény, akkor milyen felelősség van a helyrehozatalban” kérdése az őszinte szembenézés, a megbánás, a tetteinkért viselt felelősség és a velük való elszámolás mérhetetlen hazai hiányait tükrözi. Nem az a baj, ha egy vezető, ha egy politikus, ha egy családtag, ha bárki megváltoztatja a véleményét. Az a baj, ha ezt „sutyiban” teszi, elhitetvén azt, hogy a vélemény mit sem változott. Ha nem tárja a többiek elé a változás indokait. Ha nem követi meg a többieket azért, ha addig esetleg tévedett. Ha nem mutat őszinte megbánást a hibái felett. Ebben az országban a megbánás, a bocsánatkérés a legyőzetés fogalmával egyenértékű. Az együttműködés hiányának a jellemekbe égett kultúrája az országot tízmillió veszekedő és neheztelő, félkegyelmű óvodás hazájává formálta. (Most jön az optimista végkifejlet:  Najó, páran kivételek… A blog közössége is azért dolgozik, a Liliomos mozgalom is azért indult el, hogy a kivételek száma növekedjen. Növekedik is. Ez a mi egyetlen esélyünk.)

 

 

Válaszok – London Gábor (2010. november 3.)

 

Az első kérdés az önkritikát célozza inkább, mintsem hogy hogyan legyünk a leghíresebbek, legjobbak, legszebbek. (Egyébként az írósághoz semmi köze – az csak egy példa volt.) „Mikor kell abbahagyni valamit és mikor érdemes még megpróbálni erőltetni?” Mint ahogyan Sándor írta: „Folyamatosan figyelem döntéseim, cselekedeteim következményeit (lásd Szilárd Leó hetedik éve), újabb és újabb ismereteket gyűjtök, és a felismeréseim, belátásaim nyomán időben módosítom a ’stratégiámat’, ha nem vagyok megelégedve a várható további következményekkel.”

Baráti Péter írta: „Az pedig, hogy életvitel és hivatás szintjén létezik a ’hozzunk már valami újat’ kényszere, engem nem győzött még meg.” Győzködném Pétert tovább: Vannak olyan területek (pl. a tudományos kutatás), ahol „azért fizetik az embert”, hogy igyekezzen valami újat felmutatni. És ahol tehetségről beszélsz, ahol kreativitásról beszélsz, ott mindig ott van az újat hozás igénye. Mitől tehetség a tehetség, vagy mitől kreatív egy kreatív ember, ha nem attól, hogy valamit kitalál, ami nem volt, vagy javít azon, ami volt, de nem volt elég jó, vagy gyorsabban fut, mint mások, magasabbat ugrik, stb. Ha nem is valami kézzel fogható újat ad, de legalábbis új kihívást hoz a többieknek. Vagy egy jó tanár... Azzal hoz újat, hogy felismeri a tehetséget, felismeri az újat, vagy éppen új, hatékonyabb módszerrel oktat. Hadd írjak még egy záró megjegyzést – a kérdéseket megfogalmazó jogán: a „jó” az utolsó kérdésben inkább valamiféle érték létrehozását jelenti, nem pedig azt, hogy megmondja valaki másoknak azt, hogy mi nekik a jó.

 

Megosztás
Témakörök:

Hozzászólások

köszönet ezért a bejegyzésért is (a kérdésekért és a válaszokért is!), és mennyi kérdés még, amit felvetettetek bennem:

  1. és ha kiderül, hogy téves volt a vélemény, akkor milyen felelősség van a helyrehozatalban?, és hogyan érhető el, hogy megbocsátás legyen, ami növeli a beismerési hajlandóságot is (nem pedig csakazértis kitartok, nehogy számon kérjék, nehogy gyengének nézzenek...és akkor erre rakódik a csakazértis számon kérem, lenyomom és megalázom)?
  2. és kik a véleményformálók, és mitől lesznek azok? moreover: miért kell nekünk véleményformáló? divatdiktátor (brrr...) és piaci elemző és hitelminősítő, akik sorra buknak, de mégis sokszor felfelé...legalábbis nincs ,,2 perces kiállítás'' a félreformálásért, merthogy a megbocsátás se legyen minden feltétel nélkül.
  3. és mi van a hallgatással? azt mondják, az is vélemény (egyszer egy politikus azt mondta, hogy nemcsak igen-nem-tartózkodás van, de nemszavazás is), és az is lehet eredményes és bűnös is.
  4. és milyen lehet a vélemény véleménye vagy ítélete? mi alapján lehet valakit elítélni a véleménye alapján (van, aki szerint Trianon ,,igazságos'' volt, a töritanára jól meg is indokolta...széles az érzelmi skála, ki hogyan vélekedik és ítélkezik erre, engem az érdekel, hogyan alakulhatnak ki ennyire ellentétes vélemények, ha feltesszük, hogy nem aljasság van mögötte), vagy mi alapján lehet 42 évvel később békében élve bölcsészként ítélkezni történelmi személyiségek felett, hogy akkor és ott hogyan lett volna helyesebb döntést hozni a fegyverek árnyékában két tűz között (amúgy megtapasztaltuk mindkettőt)?
  5. időben távolodva, hogyan kopik a vélemény? mi az ,,átértékelési faktor'' a társadalmi, politikai vagy éppen tudományos vélemények (sőt, sokszor tényeknek elfogadott rendszerek) esetében, amikor idővel fel kell adni a képletekkel vagy kémiai reakciókkal alátámasztott bizonyításokat, vagy egyszerűen elavulnak gurunak tartott emberek kijelentései...és ekkor visszatekintve szabad véleményt formálni, hogy az illető akkor és ott hibázott?
  6. és mitől erős, hiteles, elfogadható egy vélemény? elfogadja-e a fiatal zseni labdarúgó a sohasem volt válogatott edző véleményét? és a székely ember mit ad annak véleményére, aki szerint középszerű műdal a Székely Himnusz? és melyik milliárdos vállalkozónak hiszünk, ha négyen öt véleményt formálnak, hogy mibe fektessük pénzünket, milyen hitelt vegyünk fel és hogyan takarékoskodjunk nyugdíjas éveinkre?

,,Ember küzdj, és bízva bízzál'', a földet meg rázzuk tovább!

zoliszamár 8-)

Rázzuk!
Ha már nem hallják az ordításunkat, nem tehetünk mást.
Persze ha meghallanák és megbeszélnénk .... ?
Vagy uram bocsá!, a kint lévők is rájönnének a megoldásra? Esetleg ismernék a protokollt?
Persze a világ úgy működik, hogy többnyire mindkét oldalon rájönnek, s együttműködve teszik a dolgukat, akik teszik. Nem hinném, hogy kivételes optimizmus tombol bennem.
Csak miért, hogy a csacsiságoknak, butaságoknak nagyobb a visszhangja?
Talán azért, mert vannak olyanok, akik nem tudják mit kellene tenniök, de a jó szóra sem hallgatnak?

Kedves Zoli!
A magam módján válaszolok a kérdéseidre. Ne tévesszen meg a válasz kérdéseidhez hasonló tömörsége, örömmel kibővítem, ha igényled.

1) Teljes körű helyrehozatali felelősség van azok számára, akik alkották és akik elfogadták, felhasználták a véleményt. Az arányok ebben a felelősségben eltérőek, de maga a felelősség eltörölhetetlen.
2) Eredendően nincs szükség külső véleményformálóra. Szerintem a lustaságunk az oka, hogy ilyen mértékben és mélységben léteznek. A társasjátékhoz legalább kettő játékosra szükség van. Aki véleményt formál és aki elfogadja.
3) A hallgatás nem más, mint hallgatás. A céljától függően lehet káros és hasznos.
4) Valakinek a megítélése mindig az ítéletet alkotók tudatlanságának terméke. Az ítélet minősége fejezi ki a tudatlanság mértékét. Az igazi, csalhatatlan, megvesztegethetetlen, kikerülhetetlen ítélőszék az élet maga. Az élet maga az igazságosság.
5) Ha nem is az idővel, hanem az ismeretek gyarapodásával változik a vélemény. A múltban elhangzott véleményeket kizárólag a tanulságok levonása céljából és nem a véleményt alkotó illetve elfogadó megítéléséért érdemes elemezni. Adott pillanatban elhangzott vélemény mindig a véleményt formáló tudásának és képességeinek abban a pillanatban nyújtott legjavát tükrözi. Mások megítélésére, ami nem más, mint egy vélemény, is ez vonatkozik. Ezt lehet axiómaként is kezelni.
6) A vélemény hitelessége, egyrészt a példamutatás minőségétől, másrészt a véleményt hallgató tudásának és képességeinek pillanatnyi (éppen a felszínen lévő, megnyilvánuló) részétől függ. A vélemény továbbadása esetén az eredeti vélemény valamilyen formában mindig torzul.

Összefoglalva. Nincs semmi baj a véleménnyel. Amit tehetsz és érdemes tenni, az Te magad. (És ez nem mond ellent, hanem egyik feltétele a közösségért történő életnek.) Kitartó önmegfigyeléssel, a környezeteddel történő „interferenciákon” keresztül megkeresed az utadat és utána egyre öntudatosabban járod. Ezt mutatja Jonathan Livingston története is.
Barátsággal, Sándor

Hadd próbáljak meg válaszolni én is ezekre a kérdésekre a magam módján (még ha engem nem is kérdezett senki ;)).

Az első kérdéscsokor kapcsán egy másik példa jutott eszembe, amit egy ideje rágok, mint a gittet: érdemes-e udvariasnak lenni a közlekedésben? Látszólag könnyű kérdés; lelassítok/megállok, elengedek egy gyalogost, kiengedem a buszt, beengedek valakit egy mellékutcából magam elé a főútra, stb. Persze, hogy megteszem. Ugyanakkor ennek is van következménye, mint a fák kivágásának a könyvekhez - ha megállok, mögöttem 23 másik autó áll meg velem, hogy átmenjen a gyalogos, elinduljon a busz, stb. Ez azt jelenti, hogy 23 autónak kell használni a féket, a ferodol kopik (be is lélegezhető!), újra kell indulni mindenkinek (első fokozat, második, stb.), ami rengeteg plusz üzemanyag elégetését és károsanyag-kibocsátást jelent, és még a kuplung is négyszer annyit kopik, mintha nem lettem volna udvarias... és mégegyszer: nemcsak az enyém, hanem 23 másik autóé, amiből mondjuk a fele dízel, esetleg teherautó, stb. Ha ezt összeszámolom, akkor kiderül, hogy a jópofizás olyan löketet ad a természet tönkretételéhez, hogy ihaj. És hányan, hányszor csinálják ezt naponta! Ráadásul ebből sokan lakott terülten kívül, ahol 90km/h-ról kell lelassítani zéróra és visszagyorsulni ugyanoda... Ez így rettenetes, mégis megtesszük, sőt, erre biztatunk mindenkit. A hiba talán nem is itt van - mindenki olyan eszközökkel tud emberré válni, ember lenni, amilyen megadatik neki, amilyet észrevesz. Vagyis az eszközök szintjén az a kérdés, "mennyire tudok újat hozni", hétköznapi értelemben gyakorlatilag értelmezhetetlennek tűnik. Számomra legalábbis. Az pedig, hogy életvitel és hivatás szintjén létezik ez a "hozzunk már valami újat"-kényszer, engem nem győzött még meg. Tudom, az eszkatologikus keresztény kultúra jó alaposan beprogramozza az emberbe itt nyugaton a "hagyj nyomot magad után, különben senki vagy"-kényszerét, de aki vet egy pillantást a keleti, ciklikus és organikus kultúrákon felnőtt társadalmakra, ott nem nagyon létezik ez a kényszer, így dilemma sem. Szóval a kérdésfeltevés ebből a szempontból kicsit sarkos és nélkülözi az alaposabb tájékozottságot. De ha az megnyugtatóbb, azt is szokták mondani: elvileg létezik a világ legrosszabb orvosa. És biztos, hogy holnapra egy tucatnyian bejelentkeztek már hozzá...
A vélemény és felelősség kérdésében nagyon tetszett Péter konklúziója: "A vélemény felelőssége annál nagyobb, minél kevesebb esélye van a véleményt meghallgatónak a vélemény helyességének ellenőrzésére." Körülbelül így lehetne summázni, miért is hagytam el Magyarországot bizonytalan időre - ez gyakorlatilag az ember feje fölött, de róla való döntések problémája. Olyanok döntenek nap mint nap súlyos hatékonysággal a mindennapi emberekről abban az országban, akiket nem is érdekel azok véleménye, akikről a döntés szól, miközben a kompetenciájuk és helyzetismeretük messze alulmúlja azt a szintet, ahol a bizalom átengedné a döntés lehetőségét számukra. És ez még súlyosabbá teszi a következményeket, ha a döntést elszenvedők számára esély sincsen (vagy csak minimális) a korrekcióra vagy a felülvizsgálatra, felülbírálatra. (Például azért kell elszenvedjen valaki egy sor megalkuvást (hívhatjuk nyugodtan árulásnak), mert nincs elég anyagi fedezete váltani, és a családja is rámehet. Nem hinném, hogy ez egyedi eset...) Azt gondolom, a mai társadalmi gyakorlatok bürokratizálódása ennek a felelősségét remekül porlasztja, de egyre eltávolít a valódi kérdések és valódi megoldások lehetőségétől. Ezt tudatosan kihasználni a döntéshozók részéről igen aljas megoldás.
A harmadik kérdés kapcsán nekem a "mi a jó tulajdonképpen?" örök dilemmája ugrott be. Hol az a határ, ahol valaki eldöntheti valaki másról, mi neki a jó? Ez emberenként is zűrös, nemhogy szélesebb rétegek kapcsán. Segíteni valakinek csak azért, mert úgy gondoljuk, azzal tényleg segítünk, igen alaptalan és kártékony eljárás tud lenni, ami csont nélkül torkollik a "egyénileg mindenki Barabást kiáltott, de összességében Jézusnak hangzott"-esetbe. A "segítség" fogalma egy nagyon érzékeny, minden szituációban és mindenki kapcsán minden alkalommal újradefiniálandó fogalom, és akik ezt elmulasztják megtenni, mondogathatják, hogy "ők csak jót akartak", adott esetben nehéz lesz elhinni. Szóval ami engem illet, nem hiszek abban, hogy egyénenként nekünk a naaaagy jót kell a szemünk előtt lebegtetni, amikor döntünk, ennyi erővel vezetés közben azon is gondolkodhatnék, vajon piros lesz-e a lámpa a város másik végén, miközben jól teliverem az előttem haladót, mert nem oda figyelek, ami valóban az én hatóköröm. Ha mindenki addig él, ameddig ellát, és nem csinál úgy, hogy azt is érti, amit igazából nem, abból kevesebb baj származna, vagyis közelebb kerülhetnénk ahhoz a naaaagy közjóhoz, amit mindenki bőszen nyakába vesz, pedig a saját súlyát is alig bírja. Pár hónapja beszélgettem egy angol kertésszel, aki azt mondta: "Ha meghalok, utánam csak három kert marad, és azok sem tudni, meddig." Erre ma is ugyanazt válaszolnám, mint akkor: "Ez pont három kerttel több, mint ami miatt esetleg érdemes lehet ilyesmin gondolkodni." Szóval mélyen egyetértek Péterrel - egyenként mindenki a saját harmóniájáért felel, a nagy közös harmónia majd összeáll ezekből. Ahogy a koncert is az egyes zenészek egyedi játékából.
Kedves Baráti Péter!
Ne kínozzon már a lelkiismeret azért, mert "bizonytalan időre" elhagytad Magyarországot! S szerintem nincs szükség ennek minden hozzászólásodban kimondva tanújelét adnod. Anélkül is látható, érezhető, hogy folyamatosan ezen vívódsz magaddal.

Érdemes-e udvariasnak lenni? Hamis kérdés - kell. S hamis morfondírozás az indoklás - ugyanis nem szabadna autót vezetni, közlekednie mindazoknak, akik nem tanulták meg. Az igazi kérdés az, hogyan érjük el a kiművelt emberfők világát. Udvariasnak lenni - ez egyszerűen az etikett ismeretét igényli - a szabályok ismerete oldaláról. Persze azok követése még bonyolultabb dolog - ahhoz is megszerzett tudás, képesség, begyakorolt készség kell. Azaz nem önmagában kell az etikett ismerete, hanem annak a tevékenységnek az ismerete is, amelyben az etikett az együttműködést szabályozza. Aki nem tud pukkedlizni, az hasra esik a bálban, s amellett, hogy kiröhögik, felborítja a bál menetét is, egyszerre borít fel akár egy egész tálca pezsgőt is. Persze ki vehet részt, s ki nem, azt a báli meghívottak listája eldönti.

Aztán elgondolkoztál már azon, hogy tényleg van-e legrosszabb orvos? Szerintem legfeljebb "nem orvos" van. Az ovos, az orvos. Az "Olyanok döntenek nap mint nap súlyos hatékonysággal .... " általános vagdalkozásnak ugyan mi az értelme?

A morfondírozásod közreadásának értékét itt most az adja meg, hogy ráhangol minket a szerdai blogtalálkozónk témájára: a ("játék")szabályokra, azok rendszerére: szokások, etikett, erkölcs, jog.

A közös harmónia pedig csakúgy magától nem áll össze. Azért minden egyes ember önmaga is, és közösen együtt is - felelős. Ugyanúgy, ahogy az egyén saját harmóniájáért sem teljesen csak önmaga felel. Különben hogyan ostorozhatnád állandóan a körülményeket?
Kedves Greguss Pál, a lelkiismeret, bizony, addig nem nyugszik, amíg így vagy úgy meg nem kapja a magáét. Vagyis csak annyit tudok erre mondani, addig vívódom ezen, ameddig kell. Egy perccel sem tovább, ígérem :)
Hogy hamis lenne-e a morfondírozás az udvariasság kérdéséről, abban még nem vagyok teljesen biztos. Mert attól függetlenül, hogy mi emberek csak a szituáció egyik felét vagyunk hajlandóak legitimnek elismerni (ahol "nyerünk"), ennek ára van, amit mások fizetnek meg. Ennek is van felelőssége, csak az már "nem olyan fontos".
Az "Olyanok döntenek nap mint nap súlyos hatékonysággal .... " általános vagdalkozásomnak nagyon egyszerű az oka: nem akartam az első tizenhét nevet felsorolni, akik eszembe jutnak, hogy bármiféle céltalan, de megterhelő perek legyenek a következményei teljesen felesleges jelleggel. :) Szerintem akikben először felmerül, hogy ez nem általános (még ha vagdalkozás is, amúgy jó huszárosan), azok tudják, mire gondoltam, és szerintem Te is, csak a benned kiforrott tudós könyörtelen szigorúsága nem tűr meg effajta pontatlanságot. Ami pedig jogos, köszönöm, és elnézést kérek érte :)
A "legrosszabb" mint attribútum pedig eleme lehet az "orvosok" halmazában található bármelyik (de szigorúan csak egyik) elemének, vagyis itt továbbra sem azt látom kérdésnek, hogy orvos-e vagy sem, mert az nem adott halmazon belül, hanem két halmaz közötti relációt határoz meg. Ahogy mondtad, itt is a szabályok és törvényszerűségek adják meg az értelmezés lehetőségeit (pl. "van orvosi végzettsége" = a társadalom szabályai szerint orvos), így ez amíg működő (nem feltétlen "valódi"!) közmegegyezésre épül, a "nem orvos" halmaza a Te értelmezésedben kilóg a kánonból. Mindegy is, mert ezzel a példával, talán elkapkodva, azt szerettem volna elmondani, hogy a "legjobb" szintén egy attribútum csak, amit ha helytelenül értelmezünk, akkor motiválatlanság lesz az eredménye, nem pedig építő jellegű gondolat. Nem legjobbnak kell lenni, hanem csak "elég jónak".
Kedves Baráti Péter!
"azok tudják, mire gondoltam, és szerintem Te is," - típusú megjelölés az előző laza fogalmazásra utal. Az ilyen "összekacsintás" teszi lehetővé azt, hogy akinek inge ne vegye magára, akinek meg nem, az esetleg butaságból, kishitűségből, vagy csak azért, mert valakinek meg kell szólalnia, magára veszi. Nem tudósi szigorúság, amit én megkövetelnék, hanem a nyelv szigorúsága, ha szólunk. Szóljunk egyértelműen, hogy ne lehessen kibúvó!
Ha fel kell rakni egy polcot a falra, ki kell fúrni a lyukat a tiplinek, bele kell azt tenni, fel kell csavarozni. Ezt meg lehet jól csinálni. Nem lehet jobban. Így értem én azt is, ki az orvos, s ki nem. Az orvoslásnak is megvannak a pontos szabályai, nem rögtönzésként működik, meghatározott protokolok szerint kell eljárni. Így értem én, hogy ki az orvos, ki nem. (Minden szakmában megvan annak is a szabálya, hogy kell a protokolokat megújítani, a régieket elvetni, újakat létrehozni.) A halmazelméleti okoskodásnak nem itt van a helye. (A polcfelrakásnál a protokol régebben úgy szólt: faragni kell egy fadarabot (eredetileg ezt nevezték tiplinek), ki kell vésni a falat neki, odagipszelni, megvárni, amíg megköt, majd felcsavarozni facsavarral. Az a "mester", aki nem így csinálja, nem mester, hanem kontár - akár van papírja róla, akár nincs.)
"Nem legjobbnak kell lenni, hanem csak "elég jónak" - attól tartok itt két különböző dolgot állítasz szemben (megint hamisan - nem te vagy a hamis, csak az érvelésed). Igen, elég jónak kell lenni az adott feladat teljesítéséhez, végrehajtásához. De a legjobbnak kell lenni, ahogy Jevgenyij Jevtusenkó mondja "Naggyá lenni" című költeményében:
Tőle, ki gyógyít és a ki fát vág
és aki az öltönyt varrja nekem -
Elvárom: remekül tegye dolgát,
dolga bármi legyen.
Nem, ne legyen közepes, vacak átlag,
sem a sárcipő, sem a ház.
Bűn a középszerűség, akárcsak
a hazug szó: elfajulás.
Buzdítsa ki-ki magát, hadd
tenne dicsőt, remeket.
Naggyá nem lenni - gyalázat.
Mind naggyá legyetek!

Tehát a sorrend: először tenni a dolgunkat, lehetőleg remekül, s aztán talán sikerül naggyá lenni. (Ha nem, kisnyúl.) Ha valaki teszi a dolgát, az nem közepes, vacak átlag. Ha az a dolgod, hogy olimpiai bajnok légy, akkor azt kell tenned - remekül. De nagyon sok tennivaló van, ahol nem bajnoknak kell lenni. Olykor akár hiba is lehet, ha az ember mindenáron bajnok akar lenni. Tehát, mit is jelent, hogy legjobb?
Kedves Greguss Pál, az "elég jónak lenni" és a "naggyá lenni" között valóban nehéz igazságot tenni - ez két külön vetület, két külön viszonyítási pont, és el tudok képzelni sok olyan állapotot, ahol egyszerre vannak jelen. És itt abszolút igazad van, hogy a nyelv pontossága fogja megadni az értelmezési lehetőségeket, vagyis elmegyek most egy zsák kukoricáért, a felére rátérdeplek, míg a másik felét a feleségem megcsinálja salátának egy kis majonézzel.
A versről Babits: In Horatium-ja jut az eszembe, és az, hogy ezek ketten milyen élesen ellent tudnak mondani egymásnak, miközben mindketten mekkora alapkövek... A "közepes, vacak átlagot" pedig megmenteném azzal, hogy két szín között is egy harmadik az átlag (ha van olyan egyáltalán) - vagyis ha színek akarunk lenni, akkor minden színnek megvan a maga létjogossága a maga helyén. Ha pedig annak a szaturációját akarjuk fokozni segítségképpen, nem pedig a színkörön akarjuk - ha jóindulattal is - arrébb tologatni, akkor meg is érkeztünk az egyén önálló, legitim létének elismeréséhez, amiben pedig teljesen egyet értünk :)
Köszönettel, és gyümölcsöző blogtalálkozót kívánva, Baráti Péter
Kedves Péter! Ez egy ajándék válasz: http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1997/9727/veges/veges.html
".... Kurkó Gyárfás így emlékezik erre a Nehéz kenyérben:
– Meg tudod-é javítani? – törte meg a csendet édesapám.
– Még egyszer sem csináltam – felelte András.
– De láttad a kerekesmesternél.. Nem?
– Láttam, de ott van szerszám es, ami kell.
– Jó szerszámmal Ambarus János is megcsinálja. Van-e faragó fejsze, keskeny és széles fűrész, kézvonó, fúró, véső?
– Van.
– Na, velük csináltam azokat a kerekeket, amikkel elmenekültünk, s egyszer sem romlottak meg, igaz-é?? Majd reggel megmutatom, hogy kell megjavítani, s osztán újat es csinálok, legyen tartalék. Ha felfordulok, tudjatok segíteni magatokon, mert aki nem tud, annak reggel es este van." barátsággal paligreg (Figyeljék meg a többiek is - te biztos észreveszed - mennyire fontos az ékezethelyes gépelés és központozás az Internet pongyolán használt világában is!)


érdemes-e udvariasnak lenni a közlekedésben?
Átérzem mennyire nehéz e látszólag egyszerű kérdésre válaszolni annak, aki megnyugtató válaszhoz szeretne jutni és ezért egyre szélesebb körben vizsgálódik. Szélesítve a perspektívát egyre inkább olyan kérdésköröket kezd érinteni, amelyekre jelenleg kevés az elfogadható, vagy nincs elfogadható válasz. Az értelem által végsőkig bővítve a perspektívát, előbb-utóbb elfogadható, biztos választ igényel a jó és rossz kérdésére, amely nyilvánvalóan elvezet a létezés célja értelme kérdéskörhöz. Miután csak e végső célhoz mérten lehetséges az előbbire is tartható választ adni, ugyanis, logikusan azt nevezhetjük jónak, ami segíti, és rossznak ami, gátolja e cél felé haladásunkat. A gondolkodó ember eljut a materialista válasz - amely a jelenleg tért hódító fiskális szemlélet, a fogyasztói társadalom kialakulásához, a pusztulás árnyképéhez vezetett - tarthatatlanságához és megkérdőjelezi a vallások dogmáit is. Mint, ahogy egyre többen teszik. Biztos választ szeretne kapni a Szfinx kérdésére: Honnan, Hová, Hogyan?

A magam részéről a társaslét kérdéseire, így a fenti kérdésre is, egy eddig bevált válasznak megfelelően cselekszem. Azt teszem, amit szeretném, hogy más is tenne velem az adott helyzetben. Akár udvariasságnak is nevezhetem, bár ez nem az, hanem egy megfontolt döntést követő következetes cselekedet. Folyamatosan figyelem döntéseim, cselekedeteim következményeit (lásd Szilárd Leó hetedik éve), újabb és újabb ismereteket gyűjtök, és a felismeréseim, belátásaim nyomán időben módosítom a „stratégiámat”, ha nem vagyok megelégedve a várható további következményekkel. Nevezhetjük folyamatos tanulásnak, amelynek saját tapasztalásaimból extrahált tapasztalataim adnak egyre szilárdabb alapot. Tapasztalatnak a tapasztalás mondatokba szedett (szubjektív) sűrítményét nevezem.
Barátsággal, Sándor


Kezdjük a fenomenalizmus felől: London Gábor fényképe és Péter szamaras meséjének illusztrációja mulatságosan rímel egymásra. Ez az európai változata annak a néma koannak, amikor a Mester botütésekkel válaszolt az élet értelmét firtató tanítvány kérdéseire. Item. A kérdések egyszerre hívják ki a filozófia (válságos) egészét és az etika ebben foglalt illetékességét. A huszadik század az ontológia reneszánsza volt. Most az etika van soron? Egyre nehezebb erkölcsről értelmesen beszélni, mert a felvilágosodás után = az ember után. A jóság nem racionális. Mi marad belőlünk az eszünk nélkül? Item. Nem tudom kiadni a könyveimet. Tehát nem vagyok író. Tényleg: miért írok? Vannak író nem-írók. (Kukorelly - szobatársak voltunk egy péterfalvi nyári akadémián - nyugtatott: elég jól csinálni. De valahogy nem értette a problémám. A dicsőségre gondolt?)
A jóság talán magától számunkra nem racionális, de találhatunk, teremthetünk -kitartó szándékkal- olyan nézőpontot ahonan egybeesik a racionalitás és a jóság. Talán a jóság és a racionalitás egy helyes nézőpont két külön következménye, nem egymásból származtathatók, hanem belőlünk...mi marad az eszünkből nélkülünk((-:...így megfordítva ugyanazon gondolat menetét beljebb kerülhetünk. Lehet, hogy a szamaras és a másik kép nem csak egymásra, hanem Péter humorára és látásmódjára rímel...Bikicsunáj és tékitízi! Valahogy megkomolyodott a téma hozzászólásokban, -próbálkozó típusú szamár lévén-lerázunám e komoly rögöket -ha szabad bátorkodnom-...Ha lerajzolunk egy kockát az kiugró és beugró szögletnek is látható. Olykor leragadunk ez egyik nézetnél. Aztán hátralépünk és meglátjuk a másikat is.
Kedves András! A paradoxonok feloldásának hagyományos (megnyugtató) módja egy magasabb nézőpontból való egybelátása az antinómiának. S ebben én is megnyugszom... Az ész és az individuum nyelvjátékszerű összekapcsolása (újrakonfigurálása) nem eredményez újabb dimenziót (indul a pap aludni). Kiterjeszti a tárgyat, amely viszont kétség kívül méltó. Péter humorát kedvelem, a magam módján én is "viccelődöm" a blogjában. A látásmódja a maga csökönyösségével és becsületességével példa értékű. Ha nem túl konzervatív a szókapcsolat: tiszteletre méltó. Ám András: miért e szamárkodás? Az én fülem is kilóg a sorok közül. A kubista exemplum és az alkotó sasszéja... Hm... Malevics? (Ja, nekem Hemingwayről a 150 macska jutott eszembe, akik (sic) (és nem sic!) még napokig őrizték a holttestét. Einsteinről meg a hegedű... Ha zongorázni tudnám a különbséget :)))
Egy fiatal költőkről szóló rádióadásban, autózva kaptam el egy mondatot (sajnos nem tudom már miféle összefüggésben, a műsor legvégét hallottam csak) mely magtól bevésődött hézagos emlékeimbe: "...aki túl komolyan veszi önmagát, az elöbb utóbb valóra válik...". Mivel nem ismert a szövegkörnyezetet, szabadon játszhatok e mondattal, és -tán ezért-nincs érdekemben utánajárni, így vehetem tanulságának, hogy aki nem marad könnyed -humor vagy bármi által- az a realitások talajára ragad, egyfajta szellemi, megoldástaláló énjének elvesztésével. No ez ellen most tettünk egy egy lépést. Még ha szamárságomat is kell elismernem, megköszönve megfontolom tanácsát, miszerint: András, csökönyösségét múlasz-szamár el...((-:
Tegnap jelent meg:
"Napjaink átlagemberét nem zavarja tudatlansága. Sőt kérkedik azzal, hogy nem hisz a tudománynak."
Pedig a legbiztosabb, legmegalapozottabb véleményeket szállítja gondjaink megoldásához, a fiatalember kérdéseire a válaszokhoz.
http://nol.hu/lap/hetvege/20101030-vesztesre_all_a_tudomany
"Meglepő diagnózissal állt elő a reumatológus, amikor 92 éves anyósomat – akinek remeg a feje és fáj a válla – megvizsgálta: a tünetek arra utalnak, hogy elveszítette kapcsolatát Istennel és amíg meg nem találja, addig ne számítson gyógyulásra. Feleségemnek pedig – aki kétségét fejezte ki e terápia hatásosságát illetően – azt tanácsolta, mindenféle haszontalanság helyett inkább több spirituális ismeretet szívjon magába."

Nem tehetünk mást, mint rázzuk saját magunkat. Csakhogy ezt könnyű megtenni a kútban, ahol egy irányból jön a kikerülendő, s hasznosul, mert a lábunk alá kerül. Eddig érvényes a tanmese, nem tovább.

Ne csak a mások véleményét, inkább a tudásukat keressük, és ismerjük meg. S az így megszerzett tudásunkra alapozva alakítsuk ki a magunkét!

S még egy: ne véleményeket ütköztessünk egymással, hanem tudásokat!
Nem teljesen hagyományos szempontból tűnődöm e három kérdéskörré összeálló kérdésen. Merre menjünk? A probléma inkább az, hogy nem tudunk kapni, mintsem, hogy nem tudunk adni. Ma Dunát lehet rekeszteni a mások figyelmére pályázókból. Tök fölösleges beállni a versenybe és vadászni a figyelmet. Úgy közelítem e kérdést, hogy elfogadom és észreveszem, ha kapok valamit (itt kis gesztusoktól, meghallgatott véleményeken át nagyobb dolgokig bármit érthetünk), pontosabban, ha adnának valamit, ha az adás szándékával érkezik valaki. Egyszerűen elfogadom a felhívást a keringőre, ha figyelmemre pályázik valaki, és apró lépésekben kölcsönösség esetén hagyom magam kiismerni. Végül sok ilyen „kapcsolatépítés” után bőven kerül a látóterembe olyan ember, akivel tárgyibb együttműködéseket és nagyon hatékonyan lehet folytatni. Péter említette ezt valamely találkozón, a valaha élt fajok közül a 90 (vagy 99 talán) százalék kihalt. A kapcsolatok kialakulására is igaznak látom, hogy sereg apró, közvetlenül nem anyagi értékek létrehozására irányuló együttműködésecskékből, ha néhány százalék tartós és hatékony lesz, akkor az mindenre elég. Megmutatja az utunkat a kihalt fajnak számító rengeteg pusztába kiáltott szónak tűnő találkozás, azt, hogy minket hol és miképpen látnak szívesen, hol, és miképpen lehetünk mások számára páratlan értékké. A mai világban valahogy arra vannak technikák, hogy hogyan adjunk(el) valamit másoknak. De ezzel arányban kellene álljon, a „hogyan kapjunk szeretettel” útmutatások sora. Péter a szeretet-áram kifejezését használja sokszor. Vigyük ezt le a hétköznapi, technikai, alkalmazási szintre: Például, volt olyan MLM ügynökkel találkozásom, aki valami hálózatba invitált vehemensen. Több körben elbeszélgettünk egymás megismeréséig, végül ő ajánlotta az én termékemet egy ismerősének, vevőt hozott nekem a magam dolgára, vettem is tőle viszonzásként ezt az és bemutattam egy másik, MLM hálózatokban bogarászásra nálam hajlamosabb ismerősnek, aki azóta veszi az MLM ügynök cuccait. Tanítsuk meg ismerőseinket kapni (jó-jó, igen, ez rafináltabb kérdés, mint elsőre tűnik) így sereg nem csak anyagi téren gazdag barátunk lesz…és mi leszünk a barátjuk. Nincs adok, nincs kapok, nincs kérem, nincs köszönöm, csak a megosztások továbbgördülő körtánca…Ennél gömbölyűbb nyer-nyer helyzetet akarni már pofátlanság lenne((-………………………………………………………………………………………………………......................................................................Kinek higgyünk? Azt nem tudom, kinek hihetek, de azt felismerem, ha valakinek nem. Apró lépésekben ismerkedve valakivel, valamivel a kölcsönösség hiányában nem felelek további „kapási szándékommal” a felvetéseire. Ez a felelőssé (felelő-ség) egy sajátos értelmezése. Van a jól működő és igaz dolgoknak egy sajátos „illata” –ritmusa, jellege. Egy zeneiskolásoknak matekot tanító mondta, hogy számára azért öröm ott matekot tanítani, mert ezek a nebulók legalább egy dologban, a zenében tudják, hogy valami mikor van megtanulva, meddig hamis-fals és mikor jó, így ezt az ismeretet átültetik a többi dolgaikra, valahogy ismerik a még nem tudom, a már értegetem, és a jól tudom „illatait”. A felelősség sajátos értelmezését gyakorolva hamar helyreáll az ember lelki szaglószerve, és illatot a szagtól meg tud ösztönösen különböztetni, zenében, matekban és bármiben. ………………………………………………………………………………………………………………………………................................................................Hogyan tegyünk jót? Hemingway-től egyszer megkérdezte egy riporter, hogy mivel kell egy jó író mindenképpen rendelkezzen. A válasz egyszerű volt: „Egy kikapcsolhatatlan, ütésálló szar-detektorral.” Tehát lássa meg tévedhetetlenül és mindig a nem harmonikus dolgokat, az életben és írásaiban, a többi részletkérdés. Ha együttműködéseket, kölcsönös „kapásokat”, apró részleteikben a kölcsönösség (a felelő-ség sajátos értelmezése) szerint építek csak, és ennek hiányában nem, akkor jó felé megyek, a többi részletkérdés, mint az is részletkérdés naggyá, híressé, sokaknak látványosan adóvá válok e. Einstein mondott valami effélét: „Isten gondolatit akarom ismerni, a többi részletkérdés.” Talán Einstein által vágyott gondolatoknak –és tetteknek is- a jellegét, közös nevezőjét, illatát ismerhetjük: nem jelez be rájuk Hemingway detektora…És merjük észrevenni, hogy az összes többi „részletkérdésben” szabadságot kaptunk az élet kalandjátékának rendszergazdájától((-:


„Merre menjünk, kinek higgyünk, és hogyan tegyünk jót?”
Köszönöm Péternek a lehetőséget, így elgondolkodtam rajta, mit válaszolnék rájuk. A válasz e kérdésekre komoly felelősség. Lehetséges-e mindenki számára választ adni. Szép lassan beláttam, hogy egy levélben csak magam számára válaszolhatok. Csak én tudom, mi rejlik a leírt szavaim mögött. Reményteljesen csak beszélgetni lehet róla.
Merre menjünk,
Egy ima jutott eszembe.
„A valótlanból vezess a Valóba!
A sötétségből vezess a Világosságba!
A halálból vezess a Halhatatlanságba!”
kinek higgyünk,
Magunknak. Ne higgyünk, tudjunk, törekedjünk rá.
hogyan tegyünk jót?
Azzal, hogy alakítsuk magunkat olyanná, aki mindig képes észrevenni és tudni mi a jó, valamint sajátítsuk el a képességeket is tenni azt.



Köszönöm London Gábornak a pontosítást - igazából nem a tudományos kutatók szemszögéből közelítettem elsősorban, de amit állítasz, teljesen igaz. Csak a teljesség kedvéért világítok rá a tengely másik végpontjára, ahol az újítás és kreativitás igen kártékony tud lenni (ha mondjuk a hetes busz sofőrje úgy gondolja, nem arra megy, amerre kell neki és még csak nem is ott áll meg...). A kérdés úgy hangzott, foglalkozzunk-e mással inkább, ha egy adott területen nálunk jobbak is vannak (akik adott esetben több újat tudnak hozni) - ezt még most is attól tenném függővé, hogy (a "legjobbtól" mint minőségtől eltekintve) a tevékenységünknek van-e hozzáadott értéke az adott közösséghez, amelyben megszületik. Negyvenhetedik sarki fűszeres is sikerrel lehet valaki a környéktől függően. Lehet, hogy a negyvennyolcadik már nem ad, hanem elvesz attól a negyvenhéttől. A másik vetülete pedig az egyén maga - ha Te élvezed, amit csinálsz, azonosulni tudsz vele, örömmel meg tudsz merülni benne (és nem okozol vele másoknak kárt), akkor számomra nem lenne kérdés, folytassam-e. És itt kapcsolnám vissza a "mindenáron újítás" kényszerét, ami ilyenkor el tudja venni még azt is, amit Te magadnak adhatsz az adott tevékenységgel.
A "jó" = "valamilyen érték" még mindig túl viszonylagos nekem, de értem, mit értesz alatta.

Köszönettel, és további jó munkát kívánva, Baráti Péter