Az objektivitás határai
Avagy: Mi mindennel tudjuk mi emberek, átverni magunkat?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Képesek vagyunk-e a tisztánlátásra? A blogbejegyzés néhány megdöbbentő tényt sorol fel a befolyásolhatóságunkról és az ezzel kapcsolatos emberi gyengeségeinkről. Az első, a holdudvarhatás szép példája, ahol ugyanazt az embert 6 centivel magasabbnak vélték, amikor professzorként, semmint akkor, amikor tanársegédként mutatták be.

Bizonyított, hogy az amerikai választásokon egy férfiasabb képű jelölt nagyobb eséllyel nyer, mint egy puhább, kedvesebb arcú férfi. Azt is igazolták, hogy sportgyőzelmeket követő tíz napban a hivatalban lévő elnök szavazati aránya 1,6 százalékkal megnő…

Nehéz tárgyak megfogása után az állásinterjút készítők fontosabbnak tartották az éppen akkor érkező jelöltet, mint a többieket; durva felszínű tárgyak érintése után ugyanazt a szociális konfliktust sokkal nehezebbnek gondolták, mint puha felszínű tárgyak érintése után; kemény tárgyak érintése megmerevítette a tárgyalási pozícióikat. És ezek csak ízelítők az objektivitásunkat alaposan kétségbe vonó sok-sok tényező közül…


Szilárd Leó tízparancsolata és Weöres Sándor Út a teljesség felé kötete egyformán hangsúlyozta az elfogulatlan tisztánlátás fontosságát. De vajon képesek vagyunk-e a tisztánlátásra? A blogbejegyzés néhány – számomra legalábbis – megdöbbentő tényt sorol fel a befolyásolhatóságunkról és az ezzel kapcsolatos emberi gyengeségeinkről. (Mit is ábrázol a kép? Kacsát vagy nyulat?)

 


Az első történetem a pszichológiában jól ismert holdudvarhatásra egy igen szép példa. Egyetemi hallgatóságnak bemutattak egy embert, mint a városba érkezett világhírű kutatót, aki az őt bemutató professzor nagyon nagy örömére szakított néhány percet a drága idejéből arra, hogy az évfolyamnak elmagyarázzon valamit. A magyarázat után megkérték a hallgatóságot, hogy tippelje meg az illető magasságát. Ezek után egy másik, de hasonló összetételű hallgatóságnak ugyanazt az embert bemutatták imígyen: „Nagyon sajnáljuk, de a városunkba készülő neves professzor nem tudott eljönni egy váratlan családi esemény miatt. De annyira kedves volt, hogy elküldte maga helyett a tanársegédjét, aki el fogja most magyarázni Önöknek azt, amit a professzor szeretett volna. Nem rutinos előadó, de kérem, fogadják szeretettel.” Ezek után az előadó tökéletesen ugyanazt elmondta, mint a másik hallgatóságnak. Majd ezt a hallgatóságot is megkérték, hogy tippelje meg az előadó magasságát. A két magasságbecslés között 6 centiméter eltérés volt. A tisztelt Olvasóra bízom, hogy kitalálja, mikor volt ugyanaz az ember 6 centivel alacsonyabb…



Az amerikai választásokat elemezve, ahol a jelöltek neve mellett a fényképük is szerepel a szavazólapon, arra jutottak egy 2005-ben a Science-ben megjelent cikk szerzői, hogy a határozottabb, férfiasabb fényképű jelöltnek (a képen a jobboldali úr) sokkal nagyobb esélye van a választások megnyerésére, mint a puhább, kedvesebb arcú férfinak (a képen a baloldali úr). A választók öntudatlanul egy markánsabb arcú emberre bízzák fontos döntéseiket. Júliusban jelent meg egy cikk az amerikai tudományos akadémia lapjában, amely igazolta, hogy a nagy nemzeti sportgyőzelmeket követő 10 napban a hivatalban lévő elnök (kormányzó, szenátor, képviselő, stb.) szavazati aránya 1,6 %-kal megnő. Ha visszaemlékszünk arra, hogy hányszor volt ennél szorosabb szavazati arány emberek vagy pártok között, akkor ez eléggé hátborzongató.

 

Arra, hogy a döntések néha mennyire nem egyértelműek, hadd tegyek fel két kérdést, amelyeket Bengyák Vince barátom küldött át nekem.
  • 1. kérdés: Ha ismernél egy nőt, akinek szifilisze van és éppen terhes, már van 8 gyermeke, akik közül 3 siket, 2 vak és egy szellemileg visszamaradott, ajánlanád-e neki egy újabb gyermek megszülését vagy inkább az abortuszt javasolnád?
  • 2. kérdés: itt az idő, hogy megválasszák az Egyesült Világunió új vezetőjét és a Te szavazatod számít a döntésben. Az alábbiakban olvashatsz néhány tényt a vezető-jelöltekről. A-jelölt: Tisztességtelen politikusok veszik körül, és asztrológussal konzultál döntései előtt. Két szeretője van. Láncdohányos és napi 8-10 martinit megiszik. B-jelölt: Hivatalából kétszer elbocsátották, délig alszik, az egyetem alatt ópiumot használt és minden este megiszik legalább egy üveg whisky-t. C-jelölt: Kitüntetett háborús hős. Vegetáriánus, nem dohányzik. Nem iszik, bár néha elfogyaszt egy-egy sört. Hűséges típus, soha nem volt házasságon kívüli kapcsolata. Melyik jelöltre esne a választásod?

A kérdésekre a válaszokat a blogbejegyzés végén lehet megtalálni.

 
Idén júniusban jelent meg az a Science cikk, amely azt igazolta, hogy

  • nehéz tárgyak megfogása után az állásinterjút készítők fontosabbnak tartották az éppen akkor érkező jelöltet, mint a többieket;
  •  durva felszínű tárgyak érintése után ugyanazt a szociális konfliktust sokkal nehezebbnek gondolták, mint puha felszínű tárgyak érintése után;
  • kemény tárgyak érintése megmerevítette a tárgyalási pozícióikat.


(És még azt hisszük, az eszünk vezérel minket…)

 

Oxitocin hatására sokkal jobban, tesztoszteron hatására pedig sokkal kevésbé bízunk meg embertársainkban. Az oxitocin hatása alatt olyan mértékű lehet a bizalomnövekedés, hogy még a tudatos énünk számára teljesen megbízhatatlan alakokban is bízni kezdünk. Az intim együttlét során nagyon sok oxitocin szabadul fel mindkét partnerben. A következtetések levonását a T. Olvasóra bízom…

 


Még ha úgy hisszük, hogy tényeket hasonlítunk össze, akkor sem birkózunk meg velük, ha a számuk tíznél nagyobb. Ez a baloldali agyféltekénk sajátossága miatt van, amely képtelen 6-7 (uraknál kissé kevesebb, hölgyeknél kissé több) független információt egymással párhuzamosan kezelni. Tíz kölcsönhatás esetén ugyanis a lehetséges elemi párosítások száma már 3,6 millió. Bruce Bueno de Mesquita éppen ezért fejlesztett ki egy „jóslóprogramot”, amely akár 200 résztvevős problémát is „át tud gondolni”, ha a professzor megfelelően precíz adatokat táplál bele az adott társadalmi konfliktusban részt vevők szándékairól, és e szándékok egymáshoz viszonyított súlyáról.



A köznapi életben azonban nem áll rendelkezésünkre egy magunk után húzott szuperszámítógép. Ilyenkor lép a helyére a jobboldali agyféltekénk, amely az információtömeg egészét dolgozza fel képszerűen és a tudatalattink, amely sok ezer hasonló korábbi szituáció elemzésének eredményét küldi fel a tudatos énünkbe „ezt a megoldást szeretem” „ezt a megoldást nem szeretem” jellegű érzelmi impulzusok gyanánt. Az igazán jó üzletemberek az ilyen „szeretem/nem szeretem” jellegű döntéseiben tévedhetetlenek. Könnyen lehet, hogy a pártok intézményét is ezért találta ki az emberiség, hogy a kezelhetetlenül sokféle véleményt 5-6, markánsan elkülönülő és megérthető véleménnyé gyúrhassa össze.

 
Ne keseredjünk azonban el agykapacitásunk fenti korlátai miatt. Nemrég a Science-ben megjelent cikk azt foglalta össze, hogy ahhoz, hogy kiderüljön, hogy egy sejt adott mennyiségű káros mutáció elszenvedése után milyen rákos sejtté válik, nagyjából száz gén átíródásának a megváltozása kell. 80-nál kevesebb nem elég, 200 már túl sok. Egy emberi sejtben összesen sok tízezer gén van. Azaz a sejtek már a saját szintjükön is szelektálnak, és a lehetséges változásoknak csak egy tört részét, kevesebb, mint 1%-át veszik igénybe egy mégoly drasztikus változás előidézésekor, mint amilyen egy rákos transzformáció. A bonyolult rendszerek döntéseik során egyszerűsítenek, hogy ne kelljen minden variációt bejárniuk. De nem mindegy, hogy ez az egyszerűsítés hogyan megy végbe. Ezért is nagyon fontos, ha tisztában vagyunk az e bejegyzésben leírt tényezőkkel, amelyek szubjektivitást csempésznek a mégoly objektívnek gondolt döntéseinkbe is.

 

A bejegyzés végén ideje, hogy megadjam a blogbejegyzés elején feltett két kérdésre is a választ.
  • Ha a szifiliszesen terhes, 8 gyermekes anyának, akinek eddigi gyermekei közül 3 siket, 2 vak és egy szellemileg visszamaradott, abortuszt ajánlottál – akkor sikeresen megölted Ludwig van Beethovent, mielőtt akár egy darabot is meg tudott volna írni…
  • Ha a befolyásolható, csélcsap, láncdohányos, iszákos A-jelölt; valamint a kétszer kirúgott, délig alvó, ópiumszívó és whisky-függő B jelölt helyett a vegetáriánus, kitüntetett, hűséges C jelöltet választottad, akkor Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill HELYETT Adolf Hitlert tetted meg a Világúnió Vezetőjének…

 

 

 

 Válaszok (2010. november 23.)

 

A bejegyzésben írott példákhoz nagyon szépen illik Nótár Ilona roma szülésznő blogjában leírt kísérlet, amelyben először a mellékelt fényképet mutatta meg az előítéletességgel kapcsolatos órája hallgatóinak. „A hallgatók a kép alapján együtt alkotnak véleményt az emberről. Az esetek többségében a középkorú urat jómódú, cigány embernek vélték. Sokszor elhangzott a vajda kifejezés, illetve olyan jelzők, mint irányító személyiség, befolyásos, seftes-bizniszelős-alvilági, rosszarcú, tisztességtelenül meggazdagodott, vagyonos-befolyásos, gőgös. Gesztusa és metakommunikációja alapján ellenszenvesnek, agresszívnek, negatív kisugárzású személynek mondták.” Kevéssel később Federico Fellini-ről kérdezte a hallgatókat, akit „mindenki nagyra becsült, néhányan egyenesen géniusznak tartották. Kedves, odaadó művészt láttak benne. Tisztelték és becsülték, mivel értéket teremtett és letett valamit az asztalra.” A rosszindulatú, seftes cigányvajda nem volt más, mint a géniusznak mondott olasz rendező, Federico Fellini. (No comment…)

 

„Smithi19” nagyon helyesen említette, hogy fontos annak a megfontolása, hogy az 5%-hoz és ne a 95%-hoz tartozzunk. Ez a (másutt is előkerülő) integráns magatartás nemcsak kreatív, nemcsak új játékteret nyithat, és elvezethet egy valóban nem zéró-összegű játszmához, hanem minden olyan esetben, amikor a sokaság egy válság fele rohan (amelyet a fizika fázisátalakulásként értelmez), késleltet, vagy elkerülhetővé tud tenni egy közeledő válságot, mert alternatív viselkedésformát ad. Ez a jelenlegi földi létben azért központi kérdés, mert a sokaság fogyasztói önpusztítása alternatív viselkedésformák híján egy olyan ökológiai válságot idézhet elő, amelynek a mértékét sejteni sem tudjuk.

 

 

Megosztás

Hozzászólások

Kedves Barátom, Ismét csak egy nagyon fontos témát érintettél írásoddal. Az emberi elme egy igen összetett szuperszámítógép, melynek, mint minden másnak, vannak hibái. Senki sem tökéletes, senki sem egyforma. Hibázni mindenki tud, a lgefontosabb az, hogy képes-e a saját hibáját felismerni. Nagyon sok ember (ahogy köztük gyakran én is), sokszor egy álomképet keregetünk, s tényleg nem tudjuk realizálni azt, amivel saját magunkat csapjuk be. Sok esetben egyszerűbb a könnyebb utat választani, az általunk nagyobbnak, jobbnak tekintett dolgot követnünk. S ilyenkor jön elő: Mi lenne, ha mondjuk most az egyszer nem 95 %-ot követném, hanem azt az 5%-ot, akit a társadalom mondjuk teljesen "furának és idegennek" tart? Mitől igazán nagy egy kutató? Nem attól, hogy ő pl. professzori ranggal rendelkezik, hanem attól, mert olyan dolgokat képes felfedezni, meglátni, amit egy átlag ember nem. S mi van, ha mondjuk a kép se nem kacsa, se nem nyúl, hanem egy liba, akit a gének nem árasztottak el a legjobb fenotípussal? Igen is, saját magunkat rá kell arra ébreszteni, ha egy nagyon rossz útra tévedünk, és igen is, el kell fogadni a kritikákat, mert olykor már kevés az önlélek-tükör. Minig próbálom figyelni az embereket, olvasni a tekintetükből, a mimikájukból, s ezáltal megismerni őket. Nem szabad csupán egy határozottab tekintet miatt letenni például a voksunkat, vagy a véleményünket. Lehet egy ember nagyszerrű, de mégis "trehány". Nem attól jó valaki, mert tökéletes életet él, hanem attól, hogy mennyi érték rejlik a szívében. A válaszok elolvasása nélkül a gyermek megtartása mellett döntöttem, illetve azonnal lejött, hogy a vegetáriánus, kitüntetett, hűséges katona sosem tudott élni igazán, s belül nem tiszta mnden. CSupán az alapján dönteni, hogy szeretem/nem szeretem, nem szabad. Szeretem a csoki fagyit, de nem szeretem a káposztát. Anyám csak káposztát főzött, kint -220 fok van, csokifagyi sehol, akkor maradjak éhen, mert nem szeretem a káposztát? Tényleg nem szeretem a káposztát, de pl. ma megettem, mert másként éhesen maradtam volna. Az élet csupa kompromisszimból áll, csupán az a fontos, hogy a mérleg melyik oldalára akarod dönteni a szituációt, a helyzetet, vagy épp az életed. S kérdésedre válaszolva: Mi mindennel tudjuk mi emberek, átverni magunkat?---> Nincs annyi csillag az égen, amennyi számot be kellene írni ide. Köszönöm, hogy megosztottad velünk a gondolataidat, nagyon jókat mosolyogtam a példákon..:). Üdvözlettel: Józsibarát
Nagyon örülök, hogy a két kedvenc kérdés-válasz(ommal)láthatólag nem vagyok egyedül. Az 1) számút Czeizel Endre dr. úrtól halottam, ő a budapesti orvosi egyetem egyik genetika professzorát jelölte meg forrásként. A névre, sajnos, nem emlékszem. A 2) számút is régebbről ismerem, de a forrást nem tudom. Szerintem viszont ez a két (kiváló és elgondolkodtató) kérdés nem az objektivitásról- szubjektivitásról szól, hanem arról, hogy döntéseink meghozatalakor azokkal a paraméterekkel foglalkozunk-e, amik az eredményt valóban lényegesen befolyásolják, ill. az 1) esetben arról is, hogy ezeket a paramétereket egyáltalán ismerhetjük-e.
Szerintem ez egy nagyon jó meglátás.
Amikor azzal hitegetjük magunkat, hogy objektíven, logikusan járunk el, akkor ne kötelezően gondoljuk azt, hogy objektív eredményre akarunk jutni. Sokszor csak hidat építünk ki az intuícióhoz, „megidézzük”. Az intuíció sokszor szándékosan kialakítható. A keleti kultúrákban az „intellektus kimerítésével” (igen szorgosan törjük fejünket valamin, majd amikor már minden lehetségesnek gondolt utat végiggondoltunk felhagyunk az erőfeszítéssel, és akkor valahogy a logikánk felteszi a kezét, pörgő gondolatink „agyi vezérhangyái” fáradtan feladják, és csend terem) a sikertelenségtől stresszes gondolatok helyén egy barátságos ötlet merül fel. A tudománytörténet tele van olyan esetekkel, amikor az évekig keresett megoldásról lemondva, egy mély alvás után reggel csodálkozva látja (majd derengve visszaemlékszik) az illető, hogy a megoldást éjjel felkelve leírta, majd aludt remekül tovább. Vegyük úgy, logikánk, intellektusunk, objektivitásunk csak kijelöli a megoldandó problémát az intuíciónk számára. A világot ilyenkor „válaszok helyén, mint kérdéseket” értjük, a „lelki Gugil”-nkban kitöltjük a kulcsszavak ablakát, írunk „intuíciónk mikulásának” egy kívánságlistát. Végül is a logikánk ellentmondás keresésre igazán optimális, és nem megállapodásokon, azaz axiómákon alapuló hiedelemrendszerek létrehozására (bár arra is alkalmas)………………………………Nézzük mindezt példákon. Többmillió programsorból álló állandóan új verziókkal piacra kerülő rendszert építő barátom szokta élvezettel mesélni, miféle problémákon lett úrrá. Az a tudatosan használt munkamódszere, hogy mikor „szétveti már az ideg” a tehetetlenségtől (látja, ha így jár el úgy farag rá, ha meg úgy jár el, akkor más bajt okoz, és kb. 6-8 darab „csak még nagyobb probléma lesz belőle” típusú ötleten átesik) akkor elmegy megebédelni, alszik egyet, vagy kimegy egy néptelen ingerszegény sötétebb épületrészbe mászkálni és semmire sem gondolni, vagy felhív telefonon csevegni valakit. És hirtelen eszébe villan a megoldás, ami természetesen utólag pofon egyszerű és logikus……………...Exupéry így fogalmaz „Citadella” c. könyvében: „Ne kérd, hogy magyarázzam el neked a várost. Csak körbevezetlek…Csak a térben és időben kiteljesedett mű logikus…ki mondaná a kedveséről, a neve bizonyítja, hogy szép?”…………Vitorlás hajók túraversenyén kb. az a feladat, hogy a versenyző a több száz résztvevő egymás mozgásától változó várható mozgását, meg az akár ötven kilométeres körzetben és egész nap változó, és százméterenként változónak tekinthető időjárást, valamint a csapatok olykor egy kategóriába is alig sorolható technikai eszközeinek és emberi tehetségének előnyeit és hátrányait az adott szituációban saját előnyére kihasználja, (azaz a célkikötő büféjében legalább mielőbb a söréhez jusson, hamár nyerni nyilván csak kevesek fognak). Ez a sport (nem elhanyagolható mértékben, a technikai felkészültségén túl) az intuíció megidézéséről (is) szól, meg arról, hogy valaki az ösztöneit, intellektusát és az intuícióját mikor, miben, mennyire tudja egymás segítésére kezelni és kordában tartani . Hajózók intuíció megidézésének egyik módszere teljesen azonos a programozó barátom hibakereső módszerével……….Ahol az „ész megáll” ott kezdődik a csoda. A verseny után sztorizó résztvevők egy kaptafa szerint beszélnek: Így jártunk, meg az a baj történt, és ez volt és azt nem lehetett, és amikor már minden kötél szakadt…és akkor ÉN (a hős, ((-:csupa nagybetűvel). Aki ismeri e népek világát, az tudja az „akkora szél támadt, hogy a világítótorony fénycsóváját is elgörbítette” típusú hencegések nem az egónak rossz értelemben veendő, hol kultúrált, hol együgyű hőstett-mesélő párbajai. Az elmondhatatlant mondják el. Annak a megértésnek a sete suta szavakba öntött kifejezései, hogy: „A különböző egyenként mind torzító érzékeléseink és logikusnak tűnő hibás megállapításaink számunkra negatív bizonytalanságaiból olyan EGYÜTTMŰKÖDÉSEK számunkra pozitív lehetőségei tudjuk kialakítani és célba juttatni a gyakorlatban, ami elvileg lehetetlen. Tudom, hogy tudod, hogy meg tudjuk élni, kik vagyunk valójában az intellektusunkon (logikán, objektivitáson) túl, és ez jó.”……………..Valahogy az élet valószínűségei, lehetőségei, bizonytalanságai is saját szintjükön szelektálnak, egyszerűsítenek…itt sem mindegy, hogy az egyszerűsítés mint megy végbe, belekontárkodik-e „a térben és időben kiteljesedett mű”-be a logika.

Egyszer hallottam egy rádióbeszélgetést, sajnos semmilyen adatra nem emlékszem belőle, így kezeljétek inkább anekdotaként, mint tudományos érvként az alábbiakat. Ez a gondolat azóta bennem van, és viszem magammal mindenhova, ahol demokráciáról és/vagy kollektív bölcsességről van szó. Azt hiszem, ide vág, legalábbis bennem rezonancia keletkezett a fenti blogbejegyzés és ezen gondolatok között.

A lényeg, hogy arról volt szó, hogy hogyan működött a demokrácia a – talán – 60-as években az USA-ban, és miért nem működik ugyanúgy nálunk illetve már ott sem. Az volt a tézis, hogy a kollektív bölcsesség (ami a demokrácia eszméjének az alapja) valójában inkább egy kevés megmondóember, azaz véleményformáló értelmiségi ember sajátja volt, akik aztán éppen olyan arányban alakították a közvéleményt, hogy a teljes választókorú népesség mégiscsak bölcsen döntött. Vagyis a politika közvetlenül hozzájuk szólt, és ők alakították ki az emberek nézeteit. Ennek persze feltétele, hogy a tömegek ezekre az emberekre figyeljenek inkább.

Ahol ez a formáló réteg nem alakul ki, ott a politikusok közvetlenül a népet befolyásolják, ami elvezet a populizmus irányába.

80-200???Többször említettem már, (és kedves hozzá-szösszenő társaim többször kértétek már), így egyféle adósságom van felétek annak a módnak a bemutatásával, mellyel kapcsolatrendszert építgettem az elmúlt lassan egy évtizedben. Van az úgy, hogy a kontextus módosítja a jelentéstartamot. De hányszor! Két koma megy a hídon, a fiatalabb beleesik a vízbe és ordít, hogy, „Nem tudok úszni!”, mire az öreg, „Én se, de nem csinálok belőle ekkora ügyet..(-:………..Péter mostani írása és az eddig összerázódásunk jó kontextust teremtett, a szerencsém lehet jobban tudta nálam, ez a 80-200 ismert volt nekem a kapcsolatrendszerek tapasztalataiból. Átlagoljunk csak! Kb 140, és az emberi kapcsolatrendszerek is ekkorák, száznegyvenakárhány-egész-valamennyi, a 2,71 ,azaz „e” az ötödiken… Aki úgy 80 fő alatti elérhető kapcsolattal csatlakozott, az furcsa és olyan sehová és semmiért nem illeszkedő, mit kezdjek vele fajta volt, aki meg úgy 200 feletti meg rendre kezelhetetlenebb pattogós volt, és „le is pattantak” ezek elég hamar. A kapcsolatrendszerünkkel valójában környezetünk információit szelektáltatjuk automatán, csak diskurálva, és néha, felkapjuk és felhasználjuk a nem kihaló 1% értékké váltható infót. Van a „2X gazdagabb ember harmadannyi van” jelenség, a szavak, a színészek, tudományos hivatkozások és az emberi kapcsolatrendszer kapcsolaterősség eloszlásában is, ahol valójában az ”ajándékká akarni váló értő figyelmünkből” kétszer többet egyharmad ismerős kap (ez a közös nevező a rendszerekben).A szerencsénket, az intuíciót, úgy tudjuk megidézni, ha sokszínű infót keringetünk magunk körül, majd kiválasztjuk belőle a kedvünkre való harmadát (meg van egy kis transzformációs veszteség ezért a 2.71)és ezekkel többet és más fajta megosztásokat végzünk, majd az ebből a kedvünkre valóbbak harmadát, stb és egy infó megmondja a tutit. (Nem a leg-tutit, csak az optimálisan tutit, mert aki még egyszer harmadol az éhenhal, aki meg eggyel kevesebbet harmadol az pontatlan és nem elég hatékony amit talál.) Egy rendszer (Péter Rejtett hálózatok erejében írja) erős kapcsolatai arculatát adják, a gyengék stabilizálják. Tapasztalatom és logikus végiggondolás alapján úgy sejtem, az optimálisra állított (természetes úton létrejött, vagy ha elcsúszott művileg helyreállított)arányai meg a hatékonyságát adják.) Úgy működik a sávos kapcsolati háló, hogy egy szinten kapott infó kiértékelhetetlen az előző szintek kitárgyalása (annak eseményeken át és időráfordítással való) nélkül, azaz hogy ki volt e harmad-szelektálva mát vagy sem. Van a gyermekmondóka: Elment vadászni, meglőtte, hazavitte, megsütötte, megette. De nem sütheti meg, ha nem lőtte meg még((-: Aki betartja e kapcsolatépítési módszer-együttest, annak hatékonysága úgy megnő, mint a blogtalálkozóhoz írt összefoglalómban említettem. Ez a módszer 1: automatikusan, és lekerülhetetlenül betartja és betartatja a várás jogát a fogat-fogért megbocsátós verzióját használja, büntet és jutalmaz figyelmünkkel és megvonásával helyes arányban, 2: finoman apró lépésekben kedvünkre való szerencsét juttat nekünk, 3:frissíti köreink infóit, aktualizál és utána megy az élet változásainak 4:hatásfokoptimalizálja tevékenységeinket. Végülis szigorúan nézve három alaptörvényt tart be, mely három törvény az „élet élni akar” szándéknak 3 olvasata: entrópia szabálya, azaz egy állapot fenntartásához energiát kell bevinni (és ezért az értő figyelem ajándékká akar válni) , az energiaminimum elvét, azaz aki olcsóbb áramlásokat talál az előbbre sorolódik az élni akarásában, és a Nash egyensúlyt, a várás jogát. (Igen ,igen, Péter pünkösdi bejegyzésének az erős, a kreatív és a gyenge kapcsolati…és amikor ezek nevében cselekszünk az élet, az élni akarás, „ament” mond ügyeinkre…) Hát ezért állati fontos, hogy ismerjük kapcsolatrendszerünk működését, felépítését és felismerjük ha tévútra léptünk-csaltak-jutottunk és korrigálni tudjunk. Ahol válság, értékek hiánya lép fel, ott egy nem tettek meg, nem alkalmazták-üzemeltették a természetadta infóválogató módszert, mely felnöveli környezetünkben a relevánsság fokát az infóknak, majd időnként e „páratartalomból kicsapódó” valós materializálódó értékekkel ajándékoz meg. ez a közösségi ön(működés)ismeret és hiányának játéka. Ezt írja le „Paligreg” „Kincseszoli” és Németh Péter által kért és számukra a blogtalálkozón odaadott táblázat, periódusos rendszer. Nézzétek meg, függőlegesen a kapcsolati szinteket mutatja, vízszintesen meg ugyanaz felaprítva, egymásba ágyazódva, (olyan a ha a kályhában nem bírjuk az egész fahasábot lángra lobbantani, akkor aprítjuk a fát és vékonyabbal kezdjük), És bármikor bármely kapcsolatunkra megnézhetjük vele, hol maradt még kiértékeletlen, harmad-szelektálatlan infó, mert ezek bennmaradt zárványként, vérrögként meg fogják stressz érzésének kíséretében akadályozni a szabad infóáramlást körülöttünk. (A csoportokban jelentkező kognitív feszültséget, nevezzük akárhogy, detektálhatjuk, és a feloldáshoz szükséges kommunikáció mintát és annak tartalomtípusát kiolvashatjuk……………..Saját különbejáratú objektív-hiedelemmé tévedett elképzelésem szerint az élet egyszerű. Csak a „bonyolító kultúráink” túldimenzionálják valahogy. A válságok, az erőszak, és hasonló nyalánkságok nem mások, mint az élet szeretetének és intelligenciájának meg nem értett önmagunkról való visszatükröződései. És amíg „a tükör a görbe”, addig úgy verjük át magunkat, hogy nem ismerjük azt amin nézzük a képet………… Teljesen mindegy mit építenénk. Két ember kapcsolatát, egy tanuló kapcsolatát a tannal, egy ügyfél kapcsolatát a rátukmálandó termékkel, minden emberi és tárgyi kapcsolódásunk így jön létre, ez a fenntarthatóság ritmusa, mert érzékelésünk (a többfázisú harmad-szelektáló módszerrel valójában érzékelünk) módszere-korlátai-jellege számunkra ezt teszi lehetővé. Akárhogy is van a világ, úgy is efféle módon látjuk. Az elmúlt idők témai, reformkor, együttműködés, önismeret, világ-törvények, stb. sikerre vitele nem tőlünk függ, az ajándékból alap az életben, hanem hogy felismerjük e és elfogadjuk e használatra az ajándékba kapott ritmusát világunknak. Ideje megtanulnunk kapni...Ez VAN…..

A Tesztoszteron csak akkor hat, ha hiszünk benne!

Prejudice vs. biology - testosterone makes people more selfish, but only if they think it does http://scienceblogs.com/notrocketscience/2009/12/prejudice_vs_biology_-_...
Egy több gyógyszergyárban is magasságos gazdasági munkakört régebben betöltő ismerősöm szokta vigyorogva mondani, hogy a placebó hatás (pluszba-mínuszba) hasonló arányban hat a vizsgált csoportban, mint ahány százalékán egy csoportnak javulást kell mutatnia egy gyógyszer hatásának. Azaz, ha megmondják egy egészségesnek, hogy mondjuk "nibrinubrikusz"-ban szenved, és az mincsoda, akkor kb olyan valószínűséggel beszerzi magának, mint kigyógyítható belőle...és ennek mesélése közben jól szórakozik a hallgatóság döbbenetén...Persze kisfiú vagyok én ahhoz, hogy efféle dolgok igazságtartalmát megítéljem, és a polgárpukkasztás arányát a valóságtartalommal betegségenként súlyozott átlagot megállapítva összevessem, ahhoz viszont érzem magam elég nagy gyereknek, hogy tudjam a pénz és egy iparág túlélési ösztöne nagyon nagy úr...

„tudjam a pénz és egy iparág túlélési ösztöne nagyon nagy úr” Tapasztalataim feldolgozása során (Szilárd Leó hetedik éve) eljutottam annak megállapításához, hogy régóta a pénz a nagy úr. Az iparág túlélésének ösztöne alárendelt a pénz uraságának. Ha természetes módon folyhatna életünk, azaz megtalálnánk az igazi preferenciákat (értékeket), akkor az, ahogy egy iparág feltűnik, fejlődik, virágkorát éli, majd elhal, pontosan annak megfelelően történik, ahogy számunkra, emberek számára az igazi preferenciák (értékek) mentén szükségesnek ítéltetik. Arra jutottam, hogy a gazdasági növekedés, a haszon növelése egy olyan cél, amely előbb utóbb elkerülhetetlenül hiányhoz, szenvedéshez vezet.

„kisfiú vagyok én ahhoz, hogy efféle dolgok igazságtartalmát megítéljem” Én is kisfiú vagyok ehhez. Viszont látva az emberek érzelmeik általi „megvezetettségét”, amelyre meggyőző bizonyítékok olvashatóak e blogbejegyzésben is, kétségek ébredtek bennem. Elgondolkodtat, hogy ennek mekkora a hatása a jelenlegi tudományunk által produkált ismeret valóságtartalmára. Vagy megfordítva, az említett „megvezetettség” szükségszerűen (objektívan) mennyire torzítja el az egyes tudományterületeken publikált eredményeket (amely eredmények nem csak a konkrét mérési eredmények súlyozását, hanem a következtetések tálalását, elméletek kialakítását stb. jelenti). A tudomány területén is emberek dolgoznak, akiket ugyan pontosan ki nem derített mértékben, de befolyásolnak az érzelmeik. Talán ők maguk sincsenek tisztában ennek tényével, vagy mértékével. Ahogy Péter írta egyik válaszában „Nagyon kevesek mondhatják el azt magukról, hogy integránsak lennének (egység), hogy kialakult egyéniségük lenne (állandó egó), és ezzel valódi tudatosságuk és a tömeggel való sodródástól független cselekvési képességük.”

Így igaz a felvetés. Magam, sajnos-vagy szerencsére rengeteg tudós és kutató közt nőhettem fel, és láttam egyfajta szélmalomharccá váló sorsukat. Úgy érzem, látni vélem (objektivitás határain innen és olykor túl is) hogy egy tudományterület eredményeinek jellege önhasonlóvá válik a támogatás (anyagi, és más is) jellegével. E blog viszont kitörési pontot talált ebből a problémából, lazítani tud a hagyományos keretek csapdáján, és ebben az önfinanszírozott hozzászólók felettébb sokat tehetünk puszta jelenlétünkkel, figyelmünkkel, suta hozzászösszenéseinkkel, ráadásul egy nagyon kellemes interaktív "köny" olvasása közben, melyért itt döngicsélni már megéri alapból is. Ez is egy olyan szempont, aminek jelentőségével nem vagyunk, és nem is lehetünk eléggé tisztába...
Ebben a kutatásban az az érdekes, hogy a nők a tesztoszteron miatt együttműködőbbek lettek. Legalábbis valószínűleg újra kell értékelni a tesztoszteron szerepét. Ha egy egész társadalomnak hamis-negatív hite van valamivel kapcsolatban ( negatív asszociáció ) - akkor ezt nagyon nehéz kiszűrni ..

Így igaz a szösszenet, tovább is kanyarítom :-). A „kitörési pontot”, hogy ne váljon a sorsunk elkerülhetetlenül „egyfajta szélmalomharccá”, abban látom, hogy leküzdve a nehézségeket a lehető legalaposabban átgondoljuk a kérdést. Oly módon mérjük fel hol is vagyunk, mik a lehetőségeink, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben mozduljunk el az objektivitás felé. Amely elmozdulás akadályairól bevezetőképpen nyerhettünk némi fogalmat e blogbejegyzés olvasásával is. A magam részéről folyamatosan arról „döngicsélek”, hogy előbb utóbb (jobb előbb, mint utóbb) elkerülhetetlen, hogy időt szakítsunk az ismereteink feldolgozására (Szilárd Leo hetedik éve). Nemrégiben hallottam egy Szókratésztól vett idézetet: A megvizsgálatlan életnek nincs értelme! Ezt egy kicsit átformálva, számunkra, emberek számára „a folyamatosan feldolgozott élettapasztalatok szerint élt életnek van értelme”. Az értelme annak, hogy folyamatosan „hányjuk a borsót a falra” az, hogy egyénileg bebizonyítsuk magunk számára az értelmetlenségét. Szerintem ennek meggondolása legkésőbb akkor fog bekövetkezni, amikor minden erőforrásunk elfogy, és mást sem tudunk rávenni erre.
Nekem is kellőképpen sikerült megközelítenem e határt... :-)