Miért lehet ma is Széchenyi a legnagyobb magyar?
Avagy: Egy óriás sokoldalúságának néha elfeledett, de annál aktuálisabb részletei
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

„Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.” Számomra Széchenyi legnagyobb tette az, hogy egy olyan intézményrendszert épített fel, amelynek elemei egymásra hatóan segítették a magyar polgárság társadalmi hálózatának kiépülését.

Széchenyi legtöbbet idézett tette, a Magyar Tudományos Akadémia 1825-ös megalapítása is egy közösségnek, a tudás közösségének a megteremtése volt. A bejegyzés példaadó tevékenységek tucatjaival mutatja meg, hogy hányféle módon segítette Széchenyi a magyar polgárság közösségeinek kialakulását.

A hálózatosodás stabilizáló ereje nemcsak az akkori magyar társadalmat, hanem a Széchenyi életművet is válságtűrővé tette. Széchenyi életműve a rendszerben gondolkodás életműve volt. Az eltelt két évszázadban nagyon kevesen nőttek fel ahhoz, hogy a magyar társadalom akár egy kisebb szeletét is rendszerként megélhessék. Széchenyi nemcsak egy kis szeletet, hanem a társadalmi szerveződés egészét is rendszerben látta. Ezért volt és – valahol sajnos – ezért maradt is a legnagyobb magyar.


Három aktualitása is van annak, hogy Széchenyiről szóló írással kezdjem meg a blogbejegyzések őszi sorozatát. Az első és legfontosabb, hogy idén van Széchenyi halálának 150. évfordulója. Az írás tisztelgés kíván lenni az óriás emléke előtt. A második, hogy szeptember 1-én Hankiss Elemérrel beszélgethetünk el a harmadik blogtalálkozón. Elemér nagyon rokonszenves és követendő kezdeményezései közül a legújabb, az Új Reformkor mozgalom Széchenyi szellemét próbálja újrahonosítani ma. A harmadik ok személyes. A bejegyzés írása közben tudtam meg, hogy szeptember 20-án, Széchenyi születésnapjának előestéjén – nagy megtiszteltetésként – átvehetem a Széchenyi Társaság éves díjainak egyikét.



Számomra Széchenyi legnagyobb tette az, hogy egy olyan intézményrendszert épített fel, amelynek elemei egymásra hatóan segítették a magyar polgárság és a polgárosodás ügyét fontosnak tartó nemesség társadalmi hálózatának kiépülését. Vegyük sorra, mire alapozom e kijelentésemet. Széchenyi István apjától, a Nemzeti Múzeumot és Könyvtárat megalapító Széchényi Ferenctől és anyjától, a Georgikont alapító Festetics György gróf leányától, Festetics Juliannától nagy vagyont és a mecénás főúr szerepét örökölte meg. Első nagy műve címének, a Hitelnek kettős jelentése volt: a jelentéstartalomban a gazdasági hitel mellett az erkölcsi hitel is megjelent. Már itt megfogalmazódott a felismerés, hogy a gazdaság fellendítésével (csaknem) egyenértékű, hogy a magyar nemes nemes magyarrá legyen. Legalább ennyire fontos azonban, hogy a hitelesség maga is közösséget feltételezett, amely e hitelesség mércéjét kimunkálta, és folyamatosan ellenőrizte.

Széchenyi talán legtöbbet idézett tette, a Magyar Tudományos Akadémia 1825-ös megalapítása is egy közösségnek, a tudás közösségének a megteremtése volt. 1827-ben az utazásai során megcsodált angol klubok példájára létrehozta az egy korábbi blogbejegyzésben már említett Nemzeti Kaszinót, amely elkülönítette, de egyben közösséggé is formálta azokat, akik a nemzet felemelkedésének részesei voltak. A Kaszinó megalapításának egyik szellemi vezérfonala az az „eszmesúrlódás” volt, amely a nézeteknek a társadalmi rangtól független vitáját jelentette. Ahogy Gerő András történész megfogalmazta: Széchenyi viselkedéskultúrát is teremtett. Angol polgári öltözködése, a mosdásra való bíztatásai, az Önözés bevezetése a magyar nyelvbe mind-mind egy magára eszmélő közösség identitásának kialakulását segítették.

 
Széchenyi a lóverseny, a gimnasztika, a kopós vadászat, az evezés, a vitorlázás, a korcsolyázás társasági bevezetője, és a Nemzeti Színház gondolatának egyik felkarolója volt. Ezek mind-mind olyan alkalmak voltak, amelyeken az úri közönség tagjai egymással újra és újra találkozhattak, és változatos helyszíneken erősíthették meg az ugyanahhoz a körhöz való tartozásukat. Elterjesztésük számos, Széchenyi által alapított, vagy felkarolt, önmagában is közösségformáló egyesület aktív működését igényelte, amelyek közül talán az Országos Magyar Gazdasági Egyesület volt a legnagyobb hatású. Széchenyi gazdasági elképzeléseit, így pl. a selyemhernyó tenyésztés, vagy a minőségi bortermelés széleskörű bevezetését, ugyanúgy, mint a gőzhajógyártást és a gőzmalomépítést számos általa alapított, vagy támogatott részvénytársaság és egyesület segítette. A Széchenyi által fellendített takarékpénztári mozgalom is egyfajta közösséget képzett azok között, akik megtehették, és meg is tették, hogy befizetőivé, vagy hitelezettjeivé váltak ezen új pénzügyi formának.


Széchenyi közlekedésbeli újításainak sokasága, a Lánchíd maga, a vasút és a gőzhajózás nyilván a gazdasági élet felpezsdítésének is igen fontos elemei voltak, de e mellett – messze nem elhanyagolható módon – közösségi élménnyé tették az addig lóháton és hintóban egyéniesült utazást, és ezzel széles csoportoknak adtak újabb közösségformáló alkalmakat.

 


Lackó Mihály megállapítása szerint Széchenyi alapvetően „fizikai rendszerben” képzelte el a világot. E fizikai világban, ha megmozdítunk valamit, az hat minden szomszédjára is. Ez pontosan az a hálózatos szemlélet, amelyet az általa alapított intézmények jelentős része hordozott. Nem véletlen, hogy Sólyom László Széchenyi halálának 150. évfordulóján, 2010. április 10-én elmondott emlékbeszédében az alábbiakat emelte ki: „A rendszerváltás előtti „körök kora” kereshetett párhuzamokat Széchenyi társadalmat felrázó egyleteiben. S az idei évfordulóra is olvasható olyan – nem jogosulatlan – értékelés, amely szerint Széchenyi ma különösen aktuális, mint az államon kívüli civil önszerveződés nagy alakja és megvalósítója.”
 

A hálózatosodás és az ezzel együtt járó közösségképződés azonban nemcsak a társadalomra hatott, hanem a Széchenyi életműre magára is. A hálózatos fonatok ezer szálon erősítették meg azokat a kezdeményezéseket, amelyek önmagukban akár még gyengének is bizonyulhattak volna. Széchenyi életműve a rendszerben gondolkodás életműve volt. Az eltelt két évszázadban nagyon kevesen nőttek fel ahhoz, hogy a magyar társadalom akár egy kisebb szeletét is rendszerként megélhessék. Széchenyi nemcsak egy kis szeletet, hanem a társadalmi szerveződés egészét is rendszerben látta. Ezért volt és – valahol sajnos – ezért maradt is a legnagyobb magyar.

 

 

Válaszok (2010. aug. 28.)


Az első szó az örömé. A hozzászólók nagyszerűen elkezdték a szeptember 1-i blogtalálkozó vitáját az új magyar reformkor esélyeiről. Nyilván lehet ostorozni a nagyvagyonú magyarokat (nota bene, Soros kivételével barátaimat), hogy „tetszenének többet tenni, mint Széchenyi”. Nyilván meg is lehet védeni őket, mert – ahogyan Kincses Zoli helyesen írja – tesznek azért ők, nem is keveset. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a helyzet különbségeiről sem.

  • Az 1800-as évek elején Magyarországon – egy napóleoni kalandot leszámítva – száz éve béke van. Folyik a mindennapi élet, apránként gyűlik a vagyon. Legalább a harmadik generáció él úgy, hogy meglehetős nyugalomban folytatnia kell azt, amit az ősök ráhagytak.
  • Ugyanakkor a XVIII. És XIX. század fordulóján Európa nyugati felén forradalmak sora zajlott és zajlik. Nem elsősorban a politikában (bár a Nagy Francia Forradalmat aligha lehet úgy zárójelbe tenni, mint ahogyan most én teszem), hanem a mindennapi életben. Másként kell csépelni, közlekedni, -- és hogy a blog témájánál maradjak – másként kell a társadalmat szervezni, mint ahogyan eddig.


Az 1800-as évekre tehát az országban felgyűlt a változást érlelő nyugalom, és a változást kivívók esetén az a biztos tudat, hogy ebbe saját anyagi helyzetük egésze nem rendül bele. Ugyanakkor az Európában zajló változások egyértelműek és néhány kulcsfontosságú ponton (gőzgép, közlekedési reform, polgári intézményrendszer, stb.) igen jól megfoghatóak voltak. Széchenyi egész életműve e kulcsfontosságú pontok meghonosításának sorozata.



Ma Magyarországon nincsen mögöttünk százévnyi béke. Állati méretű, zsigeri szorongás gyűlt itten fel, nem változást érlelő nyugalom. A jelenlegi változásokat esetleg kezdeményezők még maguk is sok esetben kiszámíthatatlan hatások játékszerei voltak, nemhogy a szüleik és nagyszüleik. Kinek a nagypapája is volt itt egy Georgikont megalapító Festetics? (Akit utána nem zártak mély börtönökbe emiatt, vagy nem kellett Új-Zélandig futnia, hogy ott felvirágozzon minden a keze alatt?) És a mai magyarok megértéséhez vezető helyzetképnek ez csak az egyik fele.
 

Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy a felgyorsult világ mely vívmányát is kell ide átplántálni? A Web 8.0-at? Muhammad Yunus szegénybankját? Vagy esetleg a paleolitikumbeli étkezést? Ha arra jut itten bárki is, hogy ő kiismerte magát és plántálni kezd, hány forrás is van rajta kívül, amelyik ugyanezt elhozza ide? Honnan is lesz ebből közmegbecsülés? Egyáltalán. Lehet-e jelenleg ebben az országban bármiért közmegbecsülés? (Najó, Széchenyi esetén is csak egy évtizedig volt, aztán ő lett az isteni Kossuth mocskos kerékkötője…)

Érdemes a fentieken alaposan elgondolkodni, mielőtt másokat szidunk, hogy nem tesznek eleget. És érdemes nekigyürkőzni odahaza. A saját családunk, a saját közvetlen környezetünk reformkoráért mi magunk vagyunk a felelősek. Ha nem másoktól várjuk, hanem mi (is) tesszük: menni fog.

 

Válaszok (2010. szeptember 2.)

 

Igen egyet tudok érteni Paál András soraival a „megszelídítésre váró” (ezt a nagyon személyes és egyedi folyamatot a bejegyzés témájára szűkítve: hosszú távon gondolkodó, közösségi emberré váló) ismerősök táguló köreiről. Azzal is mélyen egyetértek, hogy a példaképek messze nem csak a pulpitusokon, hanem a mindennapi kis köreinkben (is) vannak. Gondos Bendegúz, a segítőkész szomszédunk, Pontos Berta, a mindig kedves fodrászunk, és Szerető Bea, a gyermekünk türelmes, igazságos tanító nénije ugyanolyan példakép, mint – mondjuk – Hankiss Elemér, vagy akár Széchenyi. Nagyon fontos megjegyzés az is, hogy nem elég a meglátás, hanem – hosszú távon – működőképes tett is kell. Amit Gondos, Pontos és Szerető tesz, az azért hiteles, mert tényleg működik. Nota bene, amit Hankiss vagy Széchenyi tett és tesz az is. (Sőt, még talán az általam szeretgetett néhány dolog is. Bár mindezt úgy igazán a jövő dönti el.)

Megosztás

Hozzászólások

Széchenyi bölcs volt és nem elhanyagolható, hogy nagyon módos ember volt, és kiterjedt kapcsolatrendszere volt. Munkájába vagyonát is be tudta fektetni. Így nem csak üres szavakat hagyott hátra. De ma is vannak magyarság körében tőkeképes emberek. Demján, Csányi, Soros, előttük ott áll a történelmi példakép. Ők nem szeretnék, ha a történelem később olyan nagyként emlegetné mint a legnagyobbat? Mit kéne tenni, hogy motiválódjanak korunk "legnagyobb magyar"-jelöltjei? Mi hiányzik belőlük? Mi hiányzik a magyar társadalomból, emberekből, hogy nem alakul ki a 150 évvel ezelőtti áldott állapot? És mindent nem lehet a pártpolitikára kenni. Akkor is volt pártoskodás. Elég csak Kossuth-Széchenyi viszonyra gondolni (de nem megismételni).
hali,
1. nem lehet elvárni a tehetős emberektől, hogy adakozzanak, mert nem kötelező...ugyan a vagyon és a tehetség is kötelességgel jár, és felelősséggel, mégsem köteles és nem felelős a gazdag vagy a tehetséges mindenért, de ha él a lehetőségekkel, akkor köszönjük!
2. nem is értem, hogy ment át a moderáláson lazac3 olvasókolléga kommentje a három névvel, hiszen csak nagyon keveset kell keresgélni a neten, hogy találjunk konkrétumokat, alapítványokat, melyeket az említett urak hoztak létre, és támogatnak elesetteket, tehetségeket, akár több országra is kiterjedve!
persze, lehet mondani, hogy D. úr fúrja a szomszéd telken menő építkezést, mert előbb a sajátja kapjon engedélyt, és valósuljon meg, azt is lehet mondani, hogy S. úr nemzeti valutákkal machinál, és rengeteget keres rajta, Cs. úr pedig hogyan is lett egy közgáz szakközép tanárából az ország egyik leggazdagabb embere...nem szabad!
örülünk a Soros alapítványnak (felsorolni is nehéz lenne, hány országban hány embernek mennyi pénzzel segített), a Demján alapítványnak és a Csányi alapítványnak, köszönjük, hogy teszik, amit tesznek, és legyenek minél többen, akik legalább ennyit tesznek!
Annak idején Széchenyit is kérdezték az MTA alapításakor, hogy ha éves vagyonát erre ajánlja fel, akkor miből fog élni, mire azt válaszolta, hogy majd a barátok eltartják...és minden cinizmus ellenére, minden vádaskodás ellenére, és minden vita ellenére (uramatyám, Kossuth mekkora vitapartner volt? és mégis ki vonja kétségbe ma, hogy mindketten az ország javát akarták?) mégis képes volt megtenni, amit akart, amiért nem mindig kapott annyit sem, hogy köszönjük...
mert adni, ahogy szeretni is feltétel nélkül kell!
tisztelettel,
kincses zoli
Más dolog a rendszert látni és építeni, megint más dolog használni és kihasználni. Az viszont valóban esedékes lenne már, hogy azok, akik megtehetnék, tegyék már meg, hogy követendő példává válnak. Mert lehet itt beszélni a "sok kis mindennapi hősről", akik naponta felfeszülnek a keresztre, de ez a magunk/maguk önmegnyugtatásánál nem lő sokkal messzebbre. A Széchenyi-Kossuth párhuzam erre is kiváló: Kossuth ugyan alulról és nagyobb erővel építkezett, de ha felülről nem érkezik segítőkész, legitim konszolidációs erő, akkor nagyot lehet esni fartájékra (illetve lehet menni világkörüli Woodstock-turnéra eszme-dalokat énekelni, hogy aztán titokban és félig illegálisan temessék hazai földbe a koncertezőt évtizedekkel később). Valahányszor ezekre az igen kivételes formátumú magyar karakterekre gondolok, nem tudok elsiklani felette, hogy az egyiknek miért az öngyilkosság, a másiknak pedig miért az emigráció volt az utolsó olyan pont az életükben, amikre ők maguk vissza tudnának emlékezni... Szóval valóban nagyon várom, hogy követhető és példaértékű karakterekkel tudjon előrukkolni a magyar nemzet. Olyan értékek mentén, amivel lehet azonosulni, és érdemes (illetve inkább öröm, kevésbé áldozat) energiát fektetni bele. A reformkor is bírt minden olyan sajátossággal, amit ma "magyarnak" lehet nevezni - aki végigolvasgatta a korabeli publicisztikát, el tud képedni rajta, milyen iszonyatos csőlátás és barbarizmus állt szemben igen befolyásos emberek részéről a Széchenyi-féle kezdeményezésekkel (Berzeviczy Gergely gazdaságelemzései sem voltak kés a vajban, pedig világosak, mint a nap). A mentalitás reformja az valami olyasmi, ami szántszándékkal nehezen és lassan megy, de egy óriási trauma képes annyira kizökkenteni egy társadalmat, hogy a keletkező repedésekbe be tud folyni némi bölcs megfontolás. És azt is el tudnám képzelni, hogy az új nemzetformáló karaktereink megelégedéssel és megbecsülésben fejezik be az életüket, de tudom, kicsit idealista vagyok, mert okom ebben a pillanatban nem sok van komolyan ezt hinni. És mivel mást éppen nem tehetek - hiszen láthatóan nem rajtam múlik ez az egész -, várok... :)
Péter, gratulálok a díjhoz!
hali,
új idők szavai, egyik (liberális) barátom mondta annak idején, hogy ,,nem érdekel, hogy lopják az autópálya-pénzeket, csak épüljön'', mert az már sok, hogy lopják is, és nem is épül (az éj leple alatt átengedtem volna a horvátokat a határon, hogy építsék harmadannyiból ;-)), ezért mondom azt, hogy még ha kétes is egyes vagyonok eredete, de adakoznak belőle, akkor az jó (Széchenyi is elég duhaj életet élt fiatalon...), és ha az ember nem elvárja, hanem megköszöni, akkor az adakozó kedv is nagyobb lesz...majd elérünk oda, ahova egy müncheni jótékonysági koncert, hogy sok az üres hely a lelátón, de minden jegy elkelt...és az operabálozók között az a sikk, hogy ki kit _képes_ támogatni.
egyszer elkezdtek magyar példaképeket gyűjteni Fridi egyik műsorában, de sok volt a politikus köztük, elég kétes személyek is, nade ezen a helyen gyűjtsünk együtt, itt jobb emberek vannak :-) max. annyi szabály legyen, hogy olyan ajánlható, akit még életében ismerhettünk (ezért nem lesz a listán pl. Klebelsberg Kunó).
adok három példát a listához: Vitéz Dr. Béres József, Csaba atya - Dévai Szent Ferenc alapítvány, Déri János...és egy a ráadás: Montágh Imre.
kz

p.s.: nemcsak a magyarokra igaz, régi idézet, hogy senki sem lehet próféta a sajátjai között :-(

Ritkán szoktam így válaszolni, de ide muszáj írnom megint, annyire tetszik Kincses Zoli javaslata. Valóban! Gyűjtsünk magyar példaképeket! Én még hadd ne írjak itt egy listát, de aki megnézi a témaköröknél a neveket, az sokat talál. Azaz hajrá! Cs. Péter

Nem tudok... akárhogy tekerem-forgatom. Azt hiszem, arra is van ötletem, miért: Széchenyi mögött összeszedett és stabil lábakon álló, a döntésképes köz számára nyilvánvalóvá tett, írott munkásság állt. Hitel, Világ, Stádium. És az egyéb performatív gesztusok, amik egyike például az Akadémiában végződött. Számomra ez igen fontos kritérium, és ha most azt kéne latolgatnom, ki adott eddig olyan programot, ami egy társadalom számára hiteles és követhető (mert, mondjuk, olyan horizontja van az illetőnek, hogy rálát és megosztja a tapasztalatait), az egyik lehetne Hankiss Elemér is, a másik meg Csermely Péter a Szárny és Teherrel. Hogy őket/Titeket mi tehetne a fenti értelemben vett legnagyobb magyarrá, arról feljebb már írtam: a hatókör. Vagyis amint elkezd működni mindaz, amikről beszélnek/beszéltek. Erre a legjobb garancia egy erre alkalmas társadalmi lélek lenne (ami például hiteles politikai elitet is teremtene), nos, én ezt még erősen híjával látom. Hogy a fent említett urak alapítványai és egyéb tevékenységei hogyan függenek össze a fenti kérdéskörrel, számomra nem világos. Ebből következik, hogy semmilyen "Követelést" nem támasztok egyikük felé sem (ahogy egyéb, néven nem nevezett figurák felé sem), hogy legyenek ilyenek vagy olyanok. Azon viszont elgondolkodom, hogyan hangzana ma a Hitel c. munka? Vagy mik lennének a Stádium pontjai? Amíg ez nem tiszta, addig nehéz ötlettel előállni, kiből is lehetne igazán emlékezetes magja a jövőnknek...
Gyorsan gyüjtöttem a magam ismerősei közül és 10 fő után abbahagytam (mert elfogytak a kéz újjaim és nem akartam levenni a zoknimat), meg mert rájöttem rengeteg igazi adakozó lélek vesz körül, és a maga területén a maga méretében teljesek...................Olyan ez, mint egy pohár úgy teljes, hogy tele van a két-három decivel, és a medence meg úgy, hogy több ezer köbméter is lehet benne...........................A világ minket különböző nagyságú és nagyságrendő izékkel, bigyókkal, dolgokkal és monstrumokkal vesz körül, nem kell az ökosziasztémában mindenki elefánttá váljon. A példaképek megtalálása helyett(és mellett)a teljes életek bemutatása, vagy a nagyság helyett a teljesség közös nevezőinek felsorolása-megtalálása nekem fontosabbnak tetszik...................................Nagyon fontos szempont, hogy a hírességet nem kellene a példaképpé válás közös nevezői közt említeni, bár nem mindig kizáró ok, de tapasztalatom szerint sokszor komoly akadály.........................................Másik fontos szempont, ha teljes -vagy a teljesség felé példaértékűen törekvő- "népeket" keresünk, hogy az anyagi és itt nem csak pénz, hanem minden nem materiákis értékek-javak területén is körül kell nézni. A gazdagság vagy bőség-jóllét sokkal több síkú mint szavakkal jellemezni lehetne. Van ide egy jó duma: "Országúton haladva régi, elvadult erdők mellett olykor be-be lehet látni a sorok közé, bizonyos nézőpontból meg lehet látni a fák ültetési rendjét." A nagyságot mint látható, megjelenítő, szemünk elé kivetítő tényezőt elfogadom, ám nem tartom a példakép témában a helyes nézőpontnak, ha az első tíz szempont közé bekerül...a második tízbe jöhet(-:
A történelemórák után a kíváncsi műkedvelő szemléletem számára is elég érhetetlen ellentmondás volt a történelmünk során meglévő megélni érdemes élet utáni hatalmas vágy és akarat mégis rendszeres zsákutcába kerülése. Mi is az "átoksúly" ami alatt az "az ész, erő és akarat" meg-meg rogyik? A kérdést számomra a "világfalu jelenség" (hogy egy átlagos ember kb 150 fővel tud értelmezhető kapcsolatban lennio, éljen sivatagban vagy világvárosban úgy rendezi kapcsolatit, minthja egy 150 fős faluban lenne) adta meg. Azt -az egyébként teljesn önkényes feltételezésnek is tekinthető- a gondolatot kezdtem dédelgetni, hogy ez a 150 fő akit neki kellene állni "megszelidíteni" (Exupery kis rókája nyomán) mely számomra valószínűleg az egész világ egyfajta "reprezentatív mintája" képes lenni. ahogy a közvéleménykutató sem kell valahánynál több főt megkérdezzen, mert tudható mennyi a "reprezentatív minta a kérdésben" úgy elég lesz "megszelidíteni" 150 főt. És innetől kezdve nem érdekelt kihez kellene hasonlítanom. Jó, akkor "megszelidítem" a családomat, barátaimat, munkatársakat, partnereket, foci, sportok, kocsma, sarki fűszeres, régi és újonan telálható ismerősök stb. és megvan a 150 fő. Arra, hogy mit is jelent "megszelidíteni" a "kapcsolati marketing" adta megfogalmazás kíváló: "a résztvevő felek kapcsolatát-bizalmát kialakítani, erősíteni, javítani, míg céljaik találkoznak..mindez rendszeres, apró, ölcsönösen betartott igéretekkel lehetséges". Tehát 1 kialakul (és az élet során frissülve aktualizálódik-cserélődik, jönnek-mennek körülöttünk)kb 150 fővel valami kapcsolódás (nem iwiw hogy láttam már valahol), ahol elmondható "volt már, tehát miért ne lehetne együttműködésünk". Ebből kb 50 fő akivel rendszeresnek beállítható-ráfogható viszony lett, kapcsolat "erősítés" erősség -azaz kopmaratív előny- alapján "van együttműködésünk". Ebből kb 17 fő akivel jav-íthatom kapcsolatomat, azaz a "javak", a javadalmazóság, a "jószágok értékek " létrehozása a téma, egyféle "lesz a jövőben is, folyamatossá vált együttműködésünk" alapon. És ebből csak kb. 8 akivel van bármi konkrét, matriálisabb értelemben értéklétrehozásnak tekinthető konkrét "céljaink egybeesésével együttműködünk" típusú dolgunk. Ebből kb 3-4 olyan ember marad akivel "feltétlen együttműködésünk van", és magunk vagyunk egyszem legszorosabb kapcsolatunk. Ennyit kell megszelidíteni, és ez úgy nagyjából megtehető és kb háromnegyedig kész is van legtöbbünknél. Ha megvan a környezetünkben elemi szinten a bizalom és a kapcsolat fonala erősítve-javítva -és e fonalak nem elemi szálanként szétmálott álpotban vannak- akkor az a fonal már kötegelhető és a kötegekre köthető rafinált csomó, nem járunk úgy mint Sándor György humorista célzott, hogy :"Szarból nem fonsz ostort, vagy ha fonsz is, nem pattogtatsz vele." Talán a jó szerencse kegyelmezzen nekünk, hogy elöbb építsük ki kapcsolatinkat, mint hogy a sors teremne megint egy nagy embert? Mert nagy ember teremni fog időről időre, ez a dolgok rendje valahogy, és ostort fog fonni abból amit talál, és szerintem pattogtatni is megpróbál majd... Úgyhogy ne nagy embert soroljunk példának, ha lehet javasolnom, mutassunk olyanokat akik 150 főt már "megszelidítettek". Meg azt is jó lenne tudni, kb hány százaléka kell 150 főt sikerrel "megszelidített" legyen egy társadalomnak, hogy "pattogtatásállóvá" válhasson. Mert az olvastam ott tartunk, hogy az magyar ember 40 éves kora körül átlagosan már 1-nél kevesebb baráttal rendelkezik csak. A bőségnek sosem gátja, hogy nincs ki adjon, ám annál nagyobbnak tűnik, hogy még nem tudunk kapni.
Elnézést kérek az emlitett személyekkel kapcsolatban. Elismerem, nem jogos az, hogy előszedtem Őket. Rajtuk kívül is még sokan vannak. Sok alapítvánnyal lehet Őket kapcsolatba hozni. Az a sok külföldről behozott kíváló szakkönyvnek pedig külön örülök. De nem az a baj, hogy nem adakozzák el a vagyonukat (ezt el se várnám, adakozni szép dolog, de egy jövőt segítő új tendenciát hozó befektetés sokkal többet ér). Őket felhoztam mint példa. Kérdésemre Péter megírta a választ. Nem olyan békés korban élünk, nyilvánvaló. Péter gondolatait igazolja az is, hogy Széchenyi sose támogatta magát a szabadságharcot és milyen igaza volt. Viszont a felsorolt méltóságok vagyonszerzését nem firtattam (korunk "legnagyobb magyar"-jelöltjei meg kifejezetten hízelgő és biztató)! Kárt becsületükbe nem akartam okozni. Ha, mégis bocsánatot kérek érte. „Erdély Széchenyije” Mikó Imre kertjéből, nem lehet érzelmeket kizárva írni egy ilyen témában.