Csermely Péter blogja

Nyomtatóbarát változat

„Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.” Számomra Széchenyi legnagyobb tette az, hogy egy olyan intézményrendszert épített fel, amelynek elemei egymásra hatóan segítették a magyar polgárság társadalmi hálózatának kiépülését.

Széchenyi legtöbbet idézett tette, a Magyar Tudományos Akadémia 1825-ös megalapítása is egy közösségnek, a tudás közösségének a megteremtése volt. A bejegyzés példaadó tevékenységek tucatjaival mutatja meg, hogy hányféle módon segítette Széchenyi a magyar polgárság közösségeinek kialakulását.

A hálózatosodás stabilizáló ereje nemcsak az akkori magyar társadalmat, hanem a Széchenyi életművet is válságtűrővé tette. Széchenyi életműve a rendszerben gondolkodás életműve volt. Az eltelt két évszázadban nagyon kevesen nőttek fel ahhoz, hogy a magyar társadalom akár egy kisebb szeletét is rendszerként megélhessék. Széchenyi nemcsak egy kis szeletet, hanem a társadalmi szerveződés egészét is rendszerben látta. Ezért volt és – valahol sajnos – ezért maradt is a legnagyobb magyar.

Három aktualitása is van annak, hogy Széchenyiről szóló írással kezdjem meg a blogbejegyzések őszi sorozatát. Az első és legfontosabb, hogy idén van Széchenyi halálának 150. évfordulója. Az írás tisztelgés kíván lenni az óriás emléke előtt. A második, hogy szeptember 1-én Hankiss Elemérrel beszélgethetünk el a harmadik blogtalálkozón. Elemér nagyon rokonszenves és követendő kezdeményezései közül a legújabb, az Új Reformkor mozgalom Széchenyi szellemét próbálja újrahonosítani ma. A harmadik ok személyes. A bejegyzés írása közben tudtam meg, hogy szeptember 20-án, Széchenyi születésnapjának előestéjén – nagy megtiszteltetésként – átvehetem a Széchenyi Társaság éves díjainak egyikét.

Számomra Széchenyi legnagyobb tette az, hogy egy olyan intézményrendszert épített fel, amelynek elemei egymásra hatóan segítették a magyar polgárság és a polgárosodás ügyét fontosnak tartó nemesség társadalmi hálózatának kiépülését. Vegyük sorra, mire alapozom e kijelentésemet. Széchenyi István apjától, a Nemzeti Múzeumot és Könyvtárat megalapító Széchényi Ferenctől és anyjától, a Georgikont alapító Festetics György gróf leányától, Festetics Juliannától nagy vagyont és a mecénás főúr szerepét örökölte meg. Első nagy műve címének, a Hitelnek kettős jelentése volt: a jelentéstartalomban a gazdasági hitel mellett az erkölcsi hitel is megjelent. Már itt megfogalmazódott a felismerés, hogy a gazdaság fellendítésével (csaknem) egyenértékű, hogy a magyar nemes nemes magyarrá legyen. Legalább ennyire fontos azonban, hogy a hitelesség maga is közösséget feltételezett, amely e hitelesség mércéjét kimunkálta, és folyamatosan ellenőrizte.

Széchenyi talán legtöbbet idézett tette, a Magyar Tudományos Akadémia 1825-ös megalapítása is egy közösségnek, a tudás közösségének a megteremtése volt. 1827-ben az utazásai során megcsodált angol klubok példájára létrehozta az egy korábbi blogbejegyzésben már említett Nemzeti Kaszinót, amely elkülönítette, de egyben közösséggé is formálta azokat, akik a nemzet felemelkedésének részesei voltak. A Kaszinó megalapításának egyik szellemi vezérfonala az az „eszmesúrlódás” volt, amely a nézeteknek a társadalmi rangtól független vitáját jelentette. Ahogy Gerő András történész megfogalmazta: Széchenyi viselkedéskultúrát is teremtett. Angol polgári öltözködése, a mosdásra való bíztatásai, az Önözés bevezetése a magyar nyelvbe mind-mind egy magára eszmélő közösség identitásának kialakulását segítették.

 
Széchenyi a lóverseny, a gimnasztika, a kopós vadászat, az evezés, a vitorlázás, a korcsolyázás társasági bevezetője, és a Nemzeti Színház gondolatának egyik felkarolója volt. Ezek mind-mind olyan alkalmak voltak, amelyeken az úri közönség tagjai egymással újra és újra találkozhattak, és változatos helyszíneken erősíthették meg az ugyanahhoz a körhöz való tartozásukat. Elterjesztésük számos, Széchenyi által alapított, vagy felkarolt, önmagában is közösségformáló egyesület aktív működését igényelte, amelyek közül talán az Országos Magyar Gazdasági Egyesület volt a legnagyobb hatású. Széchenyi gazdasági elképzeléseit, így pl. a selyemhernyó tenyésztés, vagy a minőségi bortermelés széleskörű bevezetését, ugyanúgy, mint a gőzhajógyártást és a gőzmalomépítést számos általa alapított, vagy támogatott részvénytársaság és egyesület segítette. A Széchenyi által fellendített takarékpénztári mozgalom is egyfajta közösséget képzett azok között, akik megtehették, és meg is tették, hogy befizetőivé, vagy hitelezettjeivé váltak ezen új pénzügyi formának.

Széchenyi közlekedésbeli újításainak sokasága, a Lánchíd maga, a vasút és a gőzhajózás nyilván a gazdasági élet felpezsdítésének is igen fontos elemei voltak, de e mellett – messze nem elhanyagolható módon – közösségi élménnyé tették az addig lóháton és hintóban egyéniesült utazást, és ezzel széles csoportoknak adtak újabb közösségformáló alkalmakat.

Lackó Mihály megállapítása szerint Széchenyi alapvetően „fizikai rendszerben” képzelte el a világot. E fizikai világban, ha megmozdítunk valamit, az hat minden szomszédjára is. Ez pontosan az a hálózatos szemlélet, amelyet az általa alapított intézmények jelentős része hordozott. Nem véletlen, hogy Sólyom László Széchenyi halálának 150. évfordulóján, 2010. április 10-én elmondott emlékbeszédében az alábbiakat emelte ki: „A rendszerváltás előtti „körök kora” kereshetett párhuzamokat Széchenyi társadalmat felrázó egyleteiben. S az idei évfordulóra is olvasható olyan – nem jogosulatlan – értékelés, amely szerint Széchenyi ma különösen aktuális, mint az államon kívüli civil önszerveződés nagy alakja és megvalósítója.”
 

A hálózatosodás és az ezzel együtt járó közösségképződés azonban nemcsak a társadalomra hatott, hanem a Széchenyi életműre magára is. A hálózatos fonatok ezer szálon erősítették meg azokat a kezdeményezéseket, amelyek önmagukban akár még gyengének is bizonyulhattak volna. Széchenyi életműve a rendszerben gondolkodás életműve volt. Az eltelt két évszázadban nagyon kevesen nőttek fel ahhoz, hogy a magyar társadalom akár egy kisebb szeletét is rendszerként megélhessék. Széchenyi nemcsak egy kis szeletet, hanem a társadalmi szerveződés egészét is rendszerben látta. Ezért volt és – valahol sajnos – ezért maradt is a legnagyobb magyar.

Válaszok (2010. aug. 28.)

Az első szó az örömé. A hozzászólók nagyszerűen elkezdték a szeptember 1-i blogtalálkozó vitáját az új magyar reformkor esélyeiről. Nyilván lehet ostorozni a nagyvagyonú magyarokat (nota bene, Soros kivételével barátaimat), hogy „tetszenének többet tenni, mint Széchenyi”. Nyilván meg is lehet védeni őket, mert – ahogyan Kincses Zoli helyesen írja – tesznek azért ők, nem is keveset. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a helyzet különbségeiről sem.

• Az 1800-as évek elején Magyarországon – egy napóleoni kalandot leszámítva – száz éve béke van. Folyik a mindennapi élet, apránként gyűlik a vagyon. Legalább a harmadik generáció él úgy, hogy meglehetős nyugalomban folytatnia kell azt, amit az ősök ráhagytak.

• Ugyanakkor a XVIII. És XIX. század fordulóján Európa nyugati felén forradalmak sora zajlott és zajlik. Nem elsősorban a politikában (bár a Nagy Francia Forradalmat aligha lehet úgy zárójelbe tenni, mint ahogyan most én teszem), hanem a mindennapi életben. Másként kell csépelni, közlekedni, -- és hogy a blog témájánál maradjak – másként kell a társadalmat szervezni, mint ahogyan eddig.

Az 1800-as évekre tehát az országban felgyűlt a változást érlelő nyugalom, és a változást kivívók esetén az a biztos tudat, hogy ebbe saját anyagi helyzetük egésze nem rendül bele. Ugyanakkor az Európában zajló változások egyértelműek és néhány kulcsfontosságú ponton (gőzgép, közlekedési reform, polgári intézményrendszer, stb.) igen jól megfoghatóak voltak. Széchenyi egész életműve e kulcsfontosságú pontok meghonosításának sorozata.

Ma Magyarországon nincsen mögöttünk százévnyi béke. Állati méretű, zsigeri szorongás gyűlt itten fel, nem változást érlelő nyugalom. A jelenlegi változásokat esetleg kezdeményezők még maguk is sok esetben kiszámíthatatlan hatások játékszerei voltak, nemhogy a szüleik és nagyszüleik. Kinek a nagypapája is volt itt egy Georgikont megalapító Festetics? (Akit utána nem zártak mély börtönökbe emiatt, vagy nem kellett Új-Zélandig futnia, hogy ott felvirágozzon minden a keze alatt?) És a mai magyarok megértéséhez vezető helyzetképnek ez csak az egyik fele.
 

Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy a felgyorsult világ mely vívmányát is kell ide átplántálni? A Web 8.0-at? Muhammad Yunus szegénybankját? Vagy esetleg a paleolitikumbeli étkezést? Ha arra jut itten bárki is, hogy ő kiismerte magát és plántálni kezd, hány forrás is van rajta kívül, amelyik ugyanezt elhozza ide? Honnan is lesz ebből közmegbecsülés? Egyáltalán. Lehet-e jelenleg ebben az országban bármiért közmegbecsülés? (Najó, Széchenyi esetén is csak egy évtizedig volt, aztán ő lett az isteni Kossuth mocskos kerékkötője…)

Érdemes a fentieken alaposan elgondolkodni, mielőtt másokat szidunk, hogy nem tesznek eleget. És érdemes nekigyürkőzni odahaza. A saját családunk, a saját közvetlen környezetünk reformkoráért mi magunk vagyunk a felelősek. Ha nem másoktól várjuk, hanem mi (is) tesszük: menni fog.

Válaszok (2010. szeptember 2.)

Igen egyet tudok érteni Paál András soraival a „megszelídítésre váró” (ezt a nagyon személyes és egyedi folyamatot a bejegyzés témájára szűkítve: hosszú távon gondolkodó, közösségi emberré váló) ismerősök táguló köreiről. Azzal is mélyen egyetértek, hogy a példaképek messze nem csak a pulpitusokon, hanem a mindennapi kis köreinkben (is) vannak. Gondos Bendegúz, a segítőkész szomszédunk, Pontos Berta, a mindig kedves fodrászunk, és Szerető Bea, a gyermekünk türelmes, igazságos tanító nénije ugyanolyan példakép, mint – mondjuk – Hankiss Elemér, vagy akár Széchenyi. Nagyon fontos megjegyzés az is, hogy nem elég a meglátás, hanem – hosszú távon – működőképes tett is kell. Amit Gondos, Pontos és Szerető tesz, az azért hiteles, mert tényleg működik. Nota bene, amit Hankiss vagy Széchenyi tett és tesz az is. (Sőt, még talán az általam szeretgetett néhány dolog is. Bár mindezt úgy igazán a jövő dönti el.)