A júliusi-augusztusi nyári szünet előtti utolsó blogbejegyzésben az együttműködést sürgető, legkedvesebb tételemet szeretném pontosítani. Mi a helyes? Játszom a másikkal és úgy őrzöm meg a tisztességemet, vagy nem játszom és éppen ezzel őrzöm meg a tisztességemet? Melyik a követendőbb? Az, ami hasznos, avagy az, ami igaz?

Szerencsés az a kor, amelyben a hasznosság és igazság nincsenek kibékíthetetlen ellentmondásban egymással. A hosszú távon, töretlen szeretettel művelt hasznosság e korokban közelebb visz minket az igazsághoz is. Puha, flexibilis környezetben van értelme az igazságkeresésnek, mert egy ilyen környezetben a bejárható utak számosak. Merev, rugalmatlan, csak csekélyszámú igen és nem választást lehetővé tevő környezetben az igazságkeresés esélye kicsi.

Kézenfekvő a kijelentés: „Az alapvető emberi normákat be nem tartó emberekkel együttműködni nem lehet.” Ugyanakkor a környezetünket mi is alakítjuk saját magunknak. Így válik az együttműködés parancsa egyetemessé, mert az értékalapú együttműködés kicsi körei elviselhetőbbé tehetik és kikezdhetik a legmerevebb rendszert is.

Eddig szinte minden blogbejegyzésben az egyik unásig ismételgetett gondolatom az volt, hogy együttműködni, együttműködni és megint csak együttműködni kell (Az idősebb korosztályoknak ajánlom figyelmébe a „pénz-pénz-pénz”, vagy később az „ucsityszja-ucsityszja-ucsityszja” kedves mondásait...) Együtt kell működni azért, 1.) mert csak így válunk közösen is értékessé; 2.) mert csak így tudunk olyan cselekvési teret megtalálni, amely külön-külön elképzelhetetlen lett volna bármelyikünknek egyedül; és 3.) mert erre tanít bennünket a szeretet világárama is. A július-augusztusi nyári szünet előtti utolsó blogbejegyzésben ezt a legkedvesebb tételemet szeretném tönkrezúzni . Mikor nem lehet, mikor nem szabad együttműködni? Mikor mocskol be az együttműködés? Van-e bárki, akire nem vonatkozik a szeretet parancsa?

Az együttműködést támogató példaként hadd hozzam Böjte Csaba testvér 2010-es csíksomlyói igehirdetésének egy részletét. „Hiszem azt, hogy valamilyen módon meg kell tudnunk értetni egymással azt, hogy elég nagy ez a világ, elég nagy ez a Kárpát-medence: ha összefogunk, ha bízunk egymásban, ha Istenre figyelünk, akkor igenis felépül az, amiért mindennap imádkozunk a Miatyánkban, hogy jöjjön el az Isten országa. Kell, hogy bátorítsuk egymást ezen az úton. Nem az ellenségeskedést, nem a háborúskodás parancsát kaptuk sem a románokkal, sem a más velünk élő nemzetekkel, hanem azt, hogy együtt közösen építsük fel Isten csodálatos szép országát ezen a világon.” Csaba testvér szavai hitelesen bizonyítják, hogy az együttműködés parancsa a szeretet egyetemes parancsa.

A második példám, a sokak által nagyon jól ismert, és már egy korábbi blogbejegyzésben is érintett Milgram-kísérlet, az együttműködés veszélyeire mutat rá. Ebben a kísérletvezető elmagyarázta a kísérleti személynek és a másik kísérleti személyt játszó színésznek, hogy a kísérlet, amelyben részt vesznek, a büntetés hatását vizsgálja a tanulási folyamatra. A kísérleti személy és a színész is kaptak egy-egy papírlapot. A kísérleti személynek úgy állították ezt be, mintha az egyikre „tanuló”, a másikra „tanár” lett volna írva, és a szerepek véletlenszerű kiosztását szolgálnák. A valóságban azonban semmi véletlenszerű nem volt a „sorsolásban”, mert mindkét papírlapon „tanár” felirat szerepelt, és a színész egyszerűen mindig azt állította, hogy övé a „tanuló” feliratú lap. Ezután mindkettejüket bevezették egy szobába, ahol a „tanulót” lekötözték egy székbe. Demonstrációs céllal mindketten kaptak egy 45 voltos áramütést a székhez erősített készülékből. A tanárt ekkor egy szomszédos szobába vezették, melyben egy generátor volt 30 kapcsolóval, mindegyik mellett felirattal, amelyek szerint a feszültség 15 voltonként nőtt, 15-től 450 voltig. Ezenkívül minden felirat mellett minősítés is szerepelt, „enyhe áramütés”-től „vigyázat: súlyos áramütés”-ig. Az utolsó két kapcsoló „XXX”-szel volt megjelölve. A „tanárt” felkérték, hogy olvasson fel egy szópárokat tartalmazó listát, amit a „tanulónak” el kellett ismételnie. Ha a „tanuló” helyesen válaszolt, továbbhaladtak a következő szópárra. Helytelen válasz esetén a „tanárnak” növekvő feszültségű áramütést kellett adnia a „tanulónak”, 15 volttól indulva. Valójában a tanulót alakító színész csupán eljátszotta a szimulált áramütések hatásait. Elérve a 150 voltot, a „tanuló” kérte a kísérlet befejezését. A kísérletvezető ekkor azt mondta neki: „A kísérlet szerint folytatnia kell. Kérem, folytassa.” Ezután, folytatva a kísérletet az emelkedő feszültségekkel, a „tanuló-színész” fokozódó kellemetlenséget, majd komoly fájdalomérzetet játszott el, végül már kiabálni kezdett, hogy állítsák le a kísérletet. Ha a tanár szerepét betöltő résztvevő nem akarta folytatni, a kísérletvezető elmondta neki, hogy ő, a kísérlet vezetője vállal minden felelősséget a kísérlet eredményeiért és a tanuló épségéért, és a kísérlet szerint a tanárnak tovább kell folytatnia. A kísérlet elvégzése előtt Milgram megkérdezett más pszichológusokat, mit gondolnak, mi lesz a kísérlet eredménye. Egyöntetűen azt felelték, hogy szerintük csupán néhány szadista személy lesz hajlandó elmenni a legnagyobb, XXX-szel jelzett, halálos feszültségig. Milgram első kísérletsorozatában a kísérleti személyek 65%-a volt hajlandó kiadni a legnagyobb, 450 voltos áramütést, bár sokuk meglehetősen rossz érzéssel tette ezt meg. Egyetlen résztvevő sem állt meg 300 volt alatt. Thomas Blass a Marylandi Egyetem pszichológia tanszékének professzora, összegyűjtve a világ országaiban azóta megismételt kísérletek eredményeit, úgy találta, hogy a halálos feszültséget megadni hajlandó kísérleti személyek száma időtől és helyszíntől függetlenül nagyjából állandó: 61% és 66% között van. Együtt kell működni a Milgram-kísérletben a kísérletvezetővel? Együtt kellett működni a XX. század embertelen borzalmait kiagyalókkal is? Nyilván nem.

A kérdés tehát feltehető úgy is, hogy: „Mi a helyes? Játszom a másikkal és úgy őrzöm meg a tisztességemet, vagy nem játszom és éppen ezzel, éppen ezért őrzöm meg a tisztességemet?” A dilemma úgy is megfogalmazható, hogy: „Ha én nem kezdek el játszani, aki legalább törekszem a tisztességre, akkor mások fognak játszani helyettem, akiknek ez eszükbe sem jut.”. Megint más olvasatban: „Melyik a követendőbb? Az, ami hasznos, avagy az, ami igaz?”



Szerencsés az a kor, amelyben a hasznosság és igazság nincsenek kibékíthetetlen ellentmondásban egymással. Az elveinket töretlenül megőrző különállás ilyenkor nem érték. A hosszú távon, töretlen szeretettel művelt hasznosság e korokban közelebb visz minket az igazsághoz is. Ez az igazság nem kinyilvánított, hanem felépített igazság. Nem megkapott, hanem saját göröngyös utunk tanulságaival keservesen megszenvedett igazság.



Az igazság felépítésének esélye környezetfüggő. Puha, flexibilis környezetben van értelme az igazságkeresésnek, mert egy ilyen környezetben a bejárható utak számosak. Merev, rugalmatlan, csak csekélyszámú igen-nem választást lehetővé tevő környezetben az igazság tapasztalással való megkeresésének esélye kicsi. Ahogyan egy valódi demokrácia fokozatosan átnő egy diktatúrába, úgy válik a feltétel nélkül önépítkező, hálózatképző hasznosság létidegenné.

 

Kézenfekvő tehát a kijelentés: „Az alapvető emberi normákat be nem tartó emberekkel együttműködni nem lehet.” De vajon mennyire alkalmazható ez a nagyon világos elv a gyakorlatban? Ennek megvilágítására hadd meséljem el egy magát Hungaristának nevező kutató diák barátom esetét. Talán tíz éve találkoztam vele a legjobb 80 kutató diák számára minden évben megrendezett káptalanfüredi táborban. Amikor megkérdeztem, hogy miért visel nemzeti színű pólót, erre jött a magától értetődő válasz: „Azért mert Hungarista vagyok.” „Hmm. És miért tartod magadat Hungaristának?” „Mert szeretem Magyarországot.” „Ez érdekes. Én is szeretem Magyarországot, de mégsem gondolom, hogy Hungarista lennék. Más okod nincsen?” „Van egy magyar zászlóm is.” „Nekem is van.” „De az enyém nagy, méterszer kétméteres.” „Ilyen zászlója sok focirajongónak is van, mégsem mind Hungaristák.” „De én ezzel a zászlóval szoktam betakarózni, amikor alszom.” A beszélgetést folytatva kiderült, hogy kedves fiatal barátomnak fogalma sincsen arról, hogy amikor ő azt állítja magáról, hogy ő Hungarista, akkor nagyon sokak szemében azonnal egy platformra kerül a fasiszta terrorral, és mindazzal, amit ez jelent. Valóban jól tettem volna tehát, ha az első szóra, hogy ő „Hungarista” megszakítom vele az együttműködést? Nyilvánvalóan nem. Az értékválasztás tényleges tartalmát csak az értékválasztás tényleges vizsgálata döntheti el. (Szerencsés persze az a kor, amelyben egy ilyen vizsgálatra – mondjuk saját életem veszélyeztetése nélkül – sor kerülhet.)

 

Mi a történet vége? A történet vége az, hogy a környezetünket (amelyik szélsőséges állapotában vagy teljesen flexibilisnek – véletlenszerűnek, anarchikusnak –, vagy teljesen rigidnek – szélsőségesen diktatórikusnak –, köztes állapotában pedig demokratikusnak neveztetik) mi is alakítjuk saját magunknak. Így válik az együttműködés parancsa egyetemessé, mert az értékalapú együttműködés kicsi körei pontosan úgy elviselhetőbbé teszik és kikezdik a legmerevebb rendszert is, mint ahogyan a cseppek ezreinek ereje kivájja a legkeményebb követ is.


 

Zárszó: sokat gondolkodtam azon, hogy van-e jogom leírni a fenti következtetést. Ennek az oka az, hogy magam is együttműködtem egy olyan korban, amikor az együttműködés nem volt minden esetben felvállalható. 1981-ben én voltam az ELTE TTK KISZ titkára, 1988-ra pedig a KISZ KB Középiskolai és Szakmunkástanuló Tanácsa elnökeként én lettem a százezernél jóval több középiskolást képviselő „főközépiskolás” (jellemző volt arra a korra, hogy egy seregnyi hihetetlenül értelmes középiskolást egy kopasz harmincéves képviselt…), és így részt vettem a KISZ KB Intéző Bizottságának a működésében is. A mindebből fakadó dilemmát nem oldja meg az, hogy a legjobb emlékeim szerint egyetlen olyan döntést sem kellett hoznom, ami miatt ma leköphetném magam. Nem mentség, hogy 1981-ben a vezetésemmel jött létre az egyik első hallgatói önkormányzat az országban, azaz aktívan létrehoztam a saját ellenzékemet… Az sem, hogy a lelkes tagság a lemondásom után a vállán vitt körbe a teremben. Az sem mentség, hogy 1988-ban nagyon nem „főelvtársként” viselkedtem: így például iskolák sorában lázítottam fel a középiskolásokat azzal az akkoriban lehetetlenségnek tűnő ténnyel, hogy vannak jogaik; a középiskolás FiDeSz-esekkel együttes tiltakozó akciót szerveztem Bős-Nagymaros ellen. Csak adalék, hogy Békesi Lászlót, mint akkori pénzügyminiszter helyettest rábeszéltem egy 300 mFt-os Közoktatásfejlesztési Alapra – nota bene: Békesi már akkor is a jóra rendkívül nyitott ember volt, így ez sok rábeszélést nem igényelt… –, ami a mai Oktatásért Közalapítvány alapjait teremtette meg. Estébé. Végezetül az is mutathat valamit, hogy sok KISZ-es vezetőtársammal ellentétben, akik FiDeSz-es ellenségek nagy csokrát gyűjtögették össze, én FiDeSz-es barátok sorával fejeztem be a munkámat. Mindez azonban az alapdilemma súlyát nem csökkenti le.



[Csak zárójelben még egy emlék ebből a korból. Máig emlékszem egy vitára, amit a „Melyik a jobb: az egypártrendszer, vagy a többpártrendszer?” címmel szerveztem 1988-ban a középiskolás KISZ vezetőinek. A csapat annyira lelkesen sorolta a többpártrendszer melletti érveket, hogy fél óra után arra kértem őket: „Hagyjuk abba srácok, a többpártrendszer kiütéssel győzött. Pusztán a vita kedvéért próbáljunk akárcsak egyetlen érvet összeszedni az egypártrendszer mellett.” Véres verejtékkel egyetlen érvet tudtam a végén én elmondani: „Ha csak egy párt van, és az tényleg demokratikus, akkor rákényszerít mindenkit arra, hogy minden más nézettel vitázzon. Ha több párt van, akkor az ellentétes nézetűek különböző csoportokba verődhetnek, e kis csoportok a nézetellentéteiket felerősíthetik, ami végső soron nem egyeztetéshez, hanem körbeköpködéshez vezet.” Ez a néhány mondat azóta sokszor eszembe jutott. Fontos megjegyeznem, hogy mindezzel nem az egypártrendszer visszatérését szeretném megideologizálni, hanem – egy korábbi bejegyzéshez hasonlóan – a jelenlegi magyar többpártrendszerben az egyeztetési kényszer hiányára mutatok rá.]



 
Kornai János nagyon szigorú – saját maga az ötvenes években tanúsított viselkedésére is kimondott – ítélete alapján ezekben a helyzetekben mentség nincsen semmire. (Megjegyzendő, hogy az ötvenes éveket semmilyen módon nem lehet összehasonlítani a későbbiekkel. Nagyon szélsőséges, életveszélyes években a döntések közege és súlya teljesen más, mint egy ennél könnyebb korban. Az ötvenes évekről úgy igazán az ítélkezhet - nota bene, bármiről úgy igazán az ítélkezhet... - aki nagyon sokat tud róluk, és mindezt elfogulatlanul tudja. Kornai János ilyen ember. Nem tízezrekben mérhető azoknak a száma, akik idáig eljutottak...) Az alapjaiban helytelen rendszerekkel való együttműködés minden körülmények között olyan helytelen tett, amelyet utólag csak a teljes megbánás, és a korábbi éntől való teljes elhatárolódás tehet helyre. Sok éve gondolkodom azon, hogy elhatárolódjak-e 1981-es, avagy 1988-as magamtól. Néhány, abban az időben tett felszólalásom, akkoriban írott publicisztikám szóhasználata ma már szégyelleni való. Ez így igaz akkor is, ha ezek soha senkit nem „jelentettek fel”, vagy aláztak meg. De e szégyelleni való megfogalmazások mellett az akkori tetteimben annyi ma is igaznak bizonyuló példa akad, hogy a fürdővíz megtagadásával a szemétre jutna a gyermek is. Érdemes tehát ezen gondolkodni tovább.

Kétségtelenül mázlim volt, hogy egy olyan korszakban keveredtem vezető pozícióba, amikorra már csak két tabutéma maradt. 1958-ban született emberként fogalmam sincs arról, hogy az „együttműködés és a szeretet egyetemes parancsa” és az „értékalapú együttműködés kicsi körei” mekkora balfácán illúziók lehetnek egy Rákosi-terror, vagy egy koncentrációs tábor közepén. De azért hadd idézzem ide Placid atya visszaemlékezését a Gulágról: „Mint a sikeriskolák mesterei, a pozitív gondolkodás prófétái ragyogó túlélési szabályokat állítottak össze: 1. A szenvedést ne dramatizáld, a panaszkodástól csak gyengébb leszel. 2. Keresd a lágerélet apró örömeit. 3. Mozgósítsd az életenergiád, légy különb rabtartóidnál. 4. Kapaszkodj, amibe tudsz, ha a Jóistenbe, akkor rájössz, Ő is akarja a túlélésed. Versenyt rendeztünk az örömök gyűjtésére. Egész nap lestük őket, és este beszámoltunk róluk egymásnak. Ha a levesben kettő helyett három krumplicska volt, az már öröm. Az győzött, aki a legtöbbet találta. Aztán a győzteseket eresztettük össze. A harmadik forduló győztese lett az olimpiai bajnok. Egyszer valaki tizenhét örömöt tudott felsorolni: „Gyerekek, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és soroltam, soroltam, nehogy elfeledjem!”  Hosszú a nyár. Érdemes gondolkodni ezen is tovább.

Válaszok (1)

Elöljáróban szeretném megköszönni a válaszokat. Ezekben a nem egyszerű kérdésekben igen szép gondolatok születtek már eddig is. Hadd emeljem ki elsőnek Gurbacs Gábor egyik mondatát: „a tudatos kollaboráció az együttműködés mivoltától függetlenül elfogadhatóbb, mint a tudattalan”. Nagyon elgondolkodtató tétel. Valóban a sodródó birkalét sokkal alacsonyabb rendű, mint a felelős, a körülményeket átgondoló, önálló döntés. Valóban igaza van Ellie Wiesel-nek, amikor kiemeli a közöny pusztítását. De vajon tényleg gondolkodás-e mindig az, ami annak látszik? Hány és hány esetet ismerünk, amikor – ha nem is ilyen horderejű kérdésekben – kiváló észérvekkel győztük meg magunkat arról, hogy amit teszünk, az bizony helyes (és ezekben az észérvekben, tételezzük fel, hogy a „mások is így csinálják” még hiányzott is). A gondolkodás csak eszköz, amit az erkölcs irányít – ha irányít. Azaz az igazi kérdés a tudatosságnak az a szintje, amit a mindennapi cselekvések tanulságainak morális tartássá való összegződése ad. Ha tetszik, az igazi kérdés a szeretet egyetemességének és a konkrét helyzetre való alkalmazhatóságának (Bengyák Vince barátom szavaival: az ÉLET-nek) a megértése.

Ami Gábornak az együttműködés és a rezisztencia tudatos váltásaira utaló megjegyzését illeti, azzal egyetértek. Világ életemben a „kisebbségnek van mindig igaza” bár automatikusan nem minden helyzetre alkalmazható, de ugyanakkor nagyon megfontolandó parancsa vezetett. Valahol az embernek saját magának is hozzá kell járulnia egyfajta „checks and balances” egyensúlyhoz, ha már egyszer a magyar társadalomnak nem volt még pár száz demokratikus éve, hogy ezt kifejlessze és megtanulja – kicsiben is. A másik nagy tanulság az, hogy morális döntéseket célszerű emberről meghozni, és nem embercsoportról. Ráadásul az emberenkénti viszonyulást is érdemes felülvizsgálni újra meg újra. A tömegnek mindig ezer arca van, és ebben minden arc mindig változik. Kijár tehát a „generous tit-for-tat” viselkedésből (amelyet én is mindig követtem) a „generousity” újra meg újra mindenkinek. Egyszer. Aztán, ha méltatlanná vált rá, akkor sokáig soha többet.

Gábor kérdései a karneválról nagyon találó kérdések. Valóban a „Miként viselkedünk ott? Mikor jövünk haza? Kivel? Felállunk-e a színpadra, ha van mit mondanunk? Jól éreztük-e magunkat? Hazajövetelünk után ki emlékszik ránk? Mennyit változtattunk a karneválon magán? Lesz-e új karnevál, ha igen, akkor az vajon milyen lesz?” kérdései sokkal több döntést és sokkal több felelősséget igényelnek, semmit a „nem megyek el a karneválra” döntése. (Ebben a szembeállításban nem beszéltem a „befejeztetem ezekkel a karnevált” alternatívájáról, ami nagyon nemes tett, ha a karnevál velejéig megrohadt, csak nem biztos, hogy ezt a karnevál is mindig észreveszi.)

Sok hozzászólásban visszaköszön a „vétkesek között cinkos, aki néma” alapdilemmája. Azt hiszem, hogy ezt a kijelentést csak kétfajta ember mondhatja ki. a.) Aki ott volt, és néma volt – saját magáról. b.) Aki ott volt, és hangos volt – az ottani némákról. Valahol az a.) igazságában én még a b.) igazságánál is jobban hiszek, mert a hangos sosem tudhatja teljesen, hogy a néma mit kockáztatott volna, ha ő is hangos lett volna. Ugyanakkor az is nagyon igaz, hogyha sokan hangosak, akkor már az ő hangjuk a közös hang. A „tartsd a szád” („nem a te dolgod”) dilemmája a játékelmélet egyik tipikus szociális dilemmája tehát. Ez az, ami miatt tétlenül szemlélik busznyi emberek, hogy egy társukat négy másik csaknem agyonveri két megálló között, és ez az, ami megteremti Martin Niemöller gondolatainak a hátborzongató valóságát is. Paligreg gondolataiban igaz az, hogy a lojalitás és a konformitás nem egyenlő azzal, hogy valaki mások tömeges és tervszerű megölésében segédkezik. De a példák arra világítanak rá, hogy a kettő között bizony nincsen éles határvonal. Aki ma felad egy elvet, az holnap feladhat egy következőt, és megint, és megint. És a végén ott áll a kivégzőosztag közepén…

Vicenzio írja, hogy „Talán nem lenne rossz néha egy tüzet rakni, körbeülni és ŐSZINTÉN beszélgetni, megmutatni egymásnak a lelkünket.” Azt hiszem pontosan ez zajlik, itt a blogon. És pontosan azt köszönöm mindenkinek, hogy ez lehetséges. Mert mi megmutatjuk, hogy az. (És köszönjük, Vince a történeteket!)

Végezetül hadd csatoljam ide Weöres Sándor „Téma és variációk” című versét. A verset az egyik nagyon kedves barátomtól, Kovács Istvántól (érdemes figyelni rá, csakúgy, mint a Győri-Madaras duóra!) kaptam Péter-Pál napra. Azt hiszem a vers amellett, hogy szép, sok-sok mindent elárul az együttműködés nehézségeiről is egy felfordult világban…

 
Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen, és
mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.
Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az árokszélek a futkosásban,
és a nap nótával tölt mindenkit, még a hangzásból is rabkocsi remekel.
Ma szép futkosás van, csupa mindenki, sugárzik az árokszél a kutyákra,
és az idő remekül tölti a napot, még a hangban is nóta rabkocsizik.
Ma szép kutya van, csupa futkosás, rabkocsi nótáz telten, és mindenki
hangosan remekel az árokszélen, még a napból is idő sugárzik.
Ma szép árokszél van, csupa nóta, remek hangzás a kutyákból, és
rabkocsiban tölti mindenki a napot, még az idő is sugarazva futkos.
Ma szép mindenki van, csupa remek, futkos a rabkocsi az árokszélen, és a
kutyák hangosan sugárzanak az időbe, még a nap is nótázva tölt.
Ma szép remek van, csupa hang, futkosás az árokszéli napon, és idős
rabkocsi sugárzik a kutyákra, még mindenki is töltésen nótázik.
Ma szép töltés van, csupa kutya, sugárzó nóta a napban, és remekül időz
mindenki a rabkocsiban, még a futkosás is hangosan árokszélezik.
Ma szép idő van, csupa rabkocsi, remek hang a futkosásban, és kutyát
tölt mindenki az árokszélen, még a nóta is sugárban napozik.
Ma szép rabkocsi van, csupa töltés, sugárzik a remek napba, és kutyás
árokszélek hangzanak a futkosásba, még az idő is nótázva mindenkizik.
Ma szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen, és
hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz.
Ma szép hang van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen, és remek
rabkocsi sugárzik az időben, még a töltésen is mindenki kutyázik.

Válaszok (2)

Úgy érzem, hogy „Balint03” nagyon fején találta a szöget azzal, hogy „azt is meg kell tanítani egy fiatalnak, aki már kellően érett, hogy a szabályok is mérlegelendők, … amiket sokszor meg is kell szegni, hogy így akár olyan dolgot is létrehozhassunk, ami addig nem is létezett”. Nekem ez az igazság – megdöbbentő módon – a katonaságnál esett le. Szinte egyetlen pozitív erkölcsi élményem a hódmezővásárhelyi laktanya kripli- és élsportoló-századában eltöltött néhány hét alatt (lehet találgatni, hogy én melyik felében voltam… ) az volt, amikor a Szolgálati Szabályzat azon passzusához értünk, ami a katona felelősségét hangsúlyozza, és kimondja, hogy „népellenes parancsot nem szabad végrehajtani”. Ez a tétel minden bizonnyal már akkor sem így hangzott pontosan, ma meg nem tudom, milyen fogalmazás lehet helyette, de a lényeg az, hogy a katona is egyszemélyben felel a tetteiért, és még ő sem hivatkozhat mindig arra, hogy a szabály felülírhatatlan lenne.


Radics Bence érvel a Kornai Jánosnak tulajdonított mondás: „amit az ’alapjaiban helytelen’ rendszerekkel való együttműködésről ír” ellen. Meg kell, hogy kövessem Kornai professzor urat, Bencét, és minden olvasót. Az ominózus mondat ugyan nincsen idézőjelben, de a szövegkörnyezetből mégis úgy tűnik, mintha Kornai írta volna. Nem. A mondatot én írtam így. (Azaz nem vele, hanem saját magammal vitatkoztam…) Kornai soha nem írna le ilyen pongyolán általánosító hülyeséget. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, hogy olvassa el „A gondolat erejével” című könyvét. Hadd álljon itt ebből két részlet, ami jellemző arra, az erkölcsi nagyságra, amellyel Professzor Úr magát és a világot szemléli.

„Talán van, aki egyetlen drámai fordulattal képes átállni új pályára. Nekem mintegy öt évig, 1954-től 1959-ig tartott, hogy kialakítsam, hogyan akarok élni a jövőben. … Öt döntést emelek ki:

1. Szakítok a kommunista párttal.

2. Nem emigrálok.

3. Nem a politika, hanem a tudományos kutatás lesz a hivatásom. Nem vállalkozom a kommunista rendszerrel szembeni küzdelem hősies, illegális formáira. Tudományos tevékenységemmel kívánok hozzájárulni a megújuláshoz.

4. Szakítok a marxizmussal.

5. Elsajátítom a korszerű közgazdaságtan alapismereteit. Tanulmányaimmal, kutatásaimmal a nyugati közgazdászszakma részévé kívánok válni.

… Negyvenöt év telt el azóta. Ez már elég hosszú idő ahhoz, hogy elmondhassam: ez az öt elhatározás az egész további életemre szóló döntés volt. Nem állítom, hogy mindegyiknek kivétel nélkül minden esetben eleget tettem. Az ember esendő lény. Mindenesetre nagyon igyekeztem a választott életstratégiához minél inkább ragaszkodni. Ha vétettem saját elveimmel szemben, utólag súlyos szemrehányást tettem magamnak. A ’légy hű önmagadhoz’ erkölcsi parancsa nagy érték lett a szememben.”

Válaszok (3)

A szomszédos államokban nem kevés, a jelenlegi magyarországi helyzetnél sokkal élesebb együttműködési dilemma található. Ennek egyik példája a koszovói miniszterelnök, az egykori albán szabadságharcos, Hashim Thaci kisebbségügyi tanácsadója, a szerb Srdan Sentic helyzete. Sentic-et nagyon sok szerb barátja és rokona árulónak tartja, hiszen a szerbek szemében – ahogyan Sentic maga mondja – Thaci egy terrorista. Ugyanakkor, ha Sentic-et megkérdezi valaki, hogy kihez is lojális voltaképpen, akkor így válaszol: „Az én fővárosom Brüsszel. Európa felé kell, tartani, ez az egyetlen út.” (Sentic pontosan olyan „belga”, a széthúzó flamandok és a vallonok között, mint amilyennek e válasz írásának napján leköszönt Sólyom László tartotta magát a magyar párviszályok közepette.) Sentic a szerbek és az albánok megbékélésének előmozdítására tette fel az életét. Jelenleg a szerbek többsége albán kollaboránsnak, az albánok többsége pedig szerb betolakodónak tartja. Azt csak remélni lehet, hogy a képlet változni fog, és Sentic a mindkét oldali kitagadásból a mindkét oldali befogadás, a hídképzés embere lesz. Ha a Sentic által szolgált Thaci korábbi tetteiből indulunk ki, a személye a legtöbb szerb szemében – érthetően – elfogadhatatlan. Azaz Thaci múltjára utalva kézenfekvő a bejegyzésben található kijelentés „az alapvető emberi normákat be nem tartó emberekkel együttműködni nem lehet” alkalmazása Sentic helyzetére is. Mi a helyes nézőpont azonban akkor, ha ugyanazt a Thaci-t közben (demokratikusan) megválasztották miniszterelnöknek, és immáron betartja az alapvető emberi normákat? Érdemes ezen is gondolkodni tovább.