A júliusi-augusztusi nyári szünet előtti utolsó blogbejegyzésben az együttműködést sürgető, legkedvesebb tételemet szeretném pontosítani. Mi a helyes? Játszom a másikkal és úgy őrzöm meg a tisztességemet, vagy nem játszom és éppen ezzel őrzöm meg a tisztességemet? Melyik a követendőbb? Az, ami hasznos, avagy az, ami igaz?
Szerencsés az a kor, amelyben a hasznosság és igazság nincsenek kibékíthetetlen ellentmondásban egymással. A hosszú távon, töretlen szeretettel művelt hasznosság e korokban közelebb visz minket az igazsághoz is. Puha, flexibilis környezetben van értelme az igazságkeresésnek, mert egy ilyen környezetben a bejárható utak számosak. Merev, rugalmatlan, csak csekélyszámú igen és nem választást lehetővé tevő környezetben az igazságkeresés esélye kicsi.
Kézenfekvő a kijelentés: „Az alapvető emberi normákat be nem tartó emberekkel együttműködni nem lehet.” Ugyanakkor a környezetünket mi is alakítjuk saját magunknak. Így válik az együttműködés parancsa egyetemessé, mert az értékalapú együttműködés kicsi körei elviselhetőbbé tehetik és kikezdhetik a legmerevebb rendszert is.
Eddig szinte minden blogbejegyzésben az egyik unásig ismételgetett gondolatom az volt, hogy együttműködni, együttműködni és megint csak együttműködni kell (Az idősebb korosztályoknak ajánlom figyelmébe a „pénz-pénz-pénz”, vagy később az „ucsityszja-ucsityszja-ucsityszja” kedves mondásait...) Együtt kell működni azért, 1.) mert csak így válunk közösen is értékessé; 2.) mert csak így tudunk olyan cselekvési teret megtalálni, amely külön-külön elképzelhetetlen lett volna bármelyikünknek egyedül; és 3.) mert erre tanít bennünket a szeretet világárama is. A július-augusztusi nyári szünet előtti utolsó blogbejegyzésben ezt a legkedvesebb tételemet szeretném tönkrezúzni
. Mikor nem lehet, mikor nem szabad együttműködni? Mikor mocskol be az együttműködés? Van-e bárki, akire nem vonatkozik a szeretet parancsa?
Az együttműködést támogató példaként hadd hozzam Böjte Csaba testvér 2010-es csíksomlyói igehirdetésének egy részletét. „Hiszem azt, hogy valamilyen módon meg kell tudnunk értetni egymással azt, hogy elég nagy ez a világ, elég nagy ez a Kárpát-medence: ha összefogunk, ha bízunk egymásban, ha Istenre figyelünk, akkor igenis felépül az, amiért mindennap imádkozunk a Miatyánkban, hogy jöjjön el az Isten országa. Kell, hogy bátorítsuk egymást ezen az úton. Nem az ellenségeskedést, nem a háborúskodás parancsát kaptuk sem a románokkal, sem a más velünk élő nemzetekkel, hanem azt, hogy együtt közösen építsük fel Isten csodálatos szép országát ezen a világon.” Csaba testvér szavai hitelesen bizonyítják, hogy az együttműködés parancsa a szeretet egyetemes parancsa.
A második példám, a sokak által nagyon jól ismert, és már egy korábbi blogbejegyzésben is érintett Milgram-kísérlet, az együttműködés veszélyeire mutat rá. Ebben a kísérletvezető elmagyarázta a kísérleti személynek és a másik kísérleti személyt játszó színésznek, hogy a kísérlet, amelyben részt vesznek, a büntetés hatását vizsgálja a tanulási folyamatra. A kísérleti személy és a színész is kaptak egy-egy papírlapot. A kísérleti személynek úgy állították ezt be, mintha az egyikre „tanuló”, a másikra „tanár” lett volna írva, és a szerepek véletlenszerű kiosztását szolgálnák. A valóságban azonban semmi véletlenszerű nem volt a „sorsolásban”, mert mindkét papírlapon „tanár” felirat szerepelt, és a színész egyszerűen mindig azt állította, hogy övé a „tanuló” feliratú lap. Ezután mindkettejüket bevezették egy szobába, ahol a „tanulót” lekötözték egy székbe. Demonstrációs céllal mindketten kaptak egy 45 voltos áramütést a székhez erősített készülékből. A tanárt ekkor egy szomszédos szobába vezették, melyben egy generátor volt 30 kapcsolóval, mindegyik mellett felirattal, amelyek szerint a feszültség 15 voltonként nőtt, 15-től 450 voltig. Ezenkívül minden felirat mellett minősítés is szerepelt, „enyhe áramütés”-től „vigyázat: súlyos áramütés”-ig. Az utolsó két kapcsoló „XXX”-szel volt megjelölve. A „tanárt” felkérték, hogy olvasson fel egy szópárokat tartalmazó listát, amit a „tanulónak” el kellett ismételnie. Ha a „tanuló” helyesen válaszolt, továbbhaladtak a következő szópárra. Helytelen válasz esetén a „tanárnak” növekvő feszültségű áramütést kellett adnia a „tanulónak”, 15 volttól indulva. Valójában a tanulót alakító színész csupán eljátszotta a szimulált áramütések hatásait. Elérve a 150 voltot, a „tanuló” kérte a kísérlet befejezését. A kísérletvezető ekkor azt mondta neki: „A kísérlet szerint folytatnia kell. Kérem, folytassa.” Ezután, folytatva a kísérletet az emelkedő feszültségekkel, a „tanuló-színész” fokozódó kellemetlenséget, majd komoly fájdalomérzetet játszott el, végül már kiabálni kezdett, hogy állítsák le a kísérletet. Ha a tanár szerepét betöltő résztvevő nem akarta folytatni, a kísérletvezető elmondta neki, hogy ő, a kísérlet vezetője vállal minden felelősséget a kísérlet eredményeiért és a tanuló épségéért, és a kísérlet szerint a tanárnak tovább kell folytatnia. A kísérlet elvégzése előtt Milgram megkérdezett más pszichológusokat, mit gondolnak, mi lesz a kísérlet eredménye. Egyöntetűen azt felelték, hogy szerintük csupán néhány szadista személy lesz hajlandó elmenni a legnagyobb, XXX-szel jelzett, halálos feszültségig. Milgram első kísérletsorozatában a kísérleti személyek 65%-a volt hajlandó kiadni a legnagyobb, 450 voltos áramütést, bár sokuk meglehetősen rossz érzéssel tette ezt meg. Egyetlen résztvevő sem állt meg 300 volt alatt. Thomas Blass a Marylandi Egyetem pszichológia tanszékének professzora, összegyűjtve a világ országaiban azóta megismételt kísérletek eredményeit, úgy találta, hogy a halálos feszültséget megadni hajlandó kísérleti személyek száma időtől és helyszíntől függetlenül nagyjából állandó: 61% és 66% között van. Együtt kell működni a Milgram-kísérletben a kísérletvezetővel? Együtt kellett működni a XX. század embertelen borzalmait kiagyalókkal is? Nyilván nem.
A kérdés tehát feltehető úgy is, hogy: „Mi a helyes? Játszom a másikkal és úgy őrzöm meg a tisztességemet, vagy nem játszom és éppen ezzel, éppen ezért őrzöm meg a tisztességemet?” A dilemma úgy is megfogalmazható, hogy: „Ha én nem kezdek el játszani, aki legalább törekszem a tisztességre, akkor mások fognak játszani helyettem, akiknek ez eszükbe sem jut.”. Megint más olvasatban: „Melyik a követendőbb? Az, ami hasznos, avagy az, ami igaz?”
Szerencsés az a kor, amelyben a hasznosság és igazság nincsenek kibékíthetetlen ellentmondásban egymással. Az elveinket töretlenül megőrző különállás ilyenkor nem érték. A hosszú távon, töretlen szeretettel művelt hasznosság e korokban közelebb visz minket az igazsághoz is. Ez az igazság nem kinyilvánított, hanem felépített igazság. Nem megkapott, hanem saját göröngyös utunk tanulságaival keservesen megszenvedett igazság.
Az igazság felépítésének esélye környezetfüggő. Puha, flexibilis környezetben van értelme az igazságkeresésnek, mert egy ilyen környezetben a bejárható utak számosak. Merev, rugalmatlan, csak csekélyszámú igen-nem választást lehetővé tevő környezetben az igazság tapasztalással való megkeresésének esélye kicsi. Ahogyan egy valódi demokrácia fokozatosan átnő egy diktatúrába, úgy válik a feltétel nélkül önépítkező, hálózatképző hasznosság létidegenné.
Kézenfekvő tehát a kijelentés: „Az alapvető emberi normákat be nem tartó emberekkel együttműködni nem lehet.” De vajon mennyire alkalmazható ez a nagyon világos elv a gyakorlatban? Ennek megvilágítására hadd meséljem el egy magát Hungaristának nevező kutató diák barátom esetét. Talán tíz éve találkoztam vele a legjobb 80 kutató diák számára minden évben megrendezett káptalanfüredi táborban. Amikor megkérdeztem, hogy miért visel nemzeti színű pólót, erre jött a magától értetődő válasz: „Azért mert Hungarista vagyok.” „Hmm. És miért tartod magadat Hungaristának?” „Mert szeretem Magyarországot.” „Ez érdekes. Én is szeretem Magyarországot, de mégsem gondolom, hogy Hungarista lennék. Más okod nincsen?” „Van egy magyar zászlóm is.” „Nekem is van.” „De az enyém nagy, méterszer kétméteres.” „Ilyen zászlója sok focirajongónak is van, mégsem mind Hungaristák.” „De én ezzel a zászlóval szoktam betakarózni, amikor alszom.” A beszélgetést folytatva kiderült, hogy kedves fiatal barátomnak fogalma sincsen arról, hogy amikor ő azt állítja magáról, hogy ő Hungarista, akkor nagyon sokak szemében azonnal egy platformra kerül a fasiszta terrorral, és mindazzal, amit ez jelent. Valóban jól tettem volna tehát, ha az első szóra, hogy ő „Hungarista” megszakítom vele az együttműködést? Nyilvánvalóan nem. Az értékválasztás tényleges tartalmát csak az értékválasztás tényleges vizsgálata döntheti el. (Szerencsés persze az a kor, amelyben egy ilyen vizsgálatra – mondjuk saját életem veszélyeztetése nélkül – sor kerülhet.)
Mi a történet vége? A történet vége az, hogy a környezetünket (amelyik szélsőséges állapotában vagy teljesen flexibilisnek – véletlenszerűnek, anarchikusnak –, vagy teljesen rigidnek – szélsőségesen diktatórikusnak –, köztes állapotában pedig demokratikusnak neveztetik) mi is alakítjuk saját magunknak. Így válik az együttműködés parancsa egyetemessé, mert az értékalapú együttműködés kicsi körei pontosan úgy elviselhetőbbé teszik és kikezdik a legmerevebb rendszert is, mint ahogyan a cseppek ezreinek ereje kivájja a legkeményebb követ is.
Zárszó: sokat gondolkodtam azon, hogy van-e jogom leírni a fenti következtetést. Ennek az oka az, hogy magam is együttműködtem egy olyan korban, amikor az együttműködés nem volt minden esetben felvállalható.
1981-ben én voltam az ELTE TTK KISZ titkára, 1988-ra pedig a KISZ KB Középiskolai és Szakmunkástanuló Tanácsa elnökeként én lettem a százezernél jóval több középiskolást képviselő „főközépiskolás” (jellemző volt arra a korra, hogy egy seregnyi hihetetlenül értelmes középiskolást egy kopasz harmincéves képviselt…), és így részt vettem a KISZ KB Intéző Bizottságának a működésében is. A mindebből fakadó dilemmát nem oldja meg az, hogy a legjobb emlékeim szerint egyetlen olyan döntést sem kellett hoznom, ami miatt ma leköphetném magam. Nem mentség, hogy 1981-ben a vezetésemmel jött létre az egyik első hallgatói önkormányzat az országban, azaz aktívan létrehoztam a saját ellenzékemet… Az sem, hogy a lelkes tagság a lemondásom után a vállán vitt körbe a teremben. Az sem mentség, hogy 1988-ban nagyon nem „főelvtársként” viselkedtem: így például iskolák sorában lázítottam fel a középiskolásokat azzal az akkoriban lehetetlenségnek tűnő ténnyel, hogy vannak jogaik; a középiskolás FiDeSz-esekkel együttes tiltakozó akciót szerveztem Bős-Nagymaros ellen. Csak adalék, hogy Békesi Lászlót, mint akkori pénzügyminiszter helyettest rábeszéltem egy 300 mFt-os Közoktatásfejlesztési Alapra – nota bene: Békesi már akkor is a jóra rendkívül nyitott ember volt, így ez sok rábeszélést nem igényelt… –, ami a mai Oktatásért Közalapítvány alapjait teremtette meg. Estébé. Végezetül az is mutathat valamit, hogy sok KISZ-es vezetőtársammal ellentétben, akik FiDeSz-es ellenségek nagy csokrát gyűjtögették össze, én FiDeSz-es barátok sorával fejeztem be a munkámat. Mindez azonban az alapdilemma súlyát nem csökkenti le.
[Csak zárójelben még egy emlék ebből a korból. Máig emlékszem egy vitára, amit a „Melyik a jobb: az egypártrendszer, vagy a többpártrendszer?” címmel szerveztem
1988-ban a középiskolás KISZ vezetőinek. A csapat annyira lelkesen sorolta a többpártrendszer melletti érveket, hogy fél óra után arra kértem őket: „Hagyjuk abba srácok, a többpártrendszer kiütéssel győzött. Pusztán a vita kedvéért próbáljunk akárcsak egyetlen érvet összeszedni az egypártrendszer mellett.” Véres verejtékkel egyetlen érvet tudtam a végén én elmondani: „Ha csak egy párt van, és az tényleg demokratikus, akkor rákényszerít mindenkit arra, hogy minden más nézettel vitázzon. Ha több párt van, akkor az ellentétes nézetűek különböző csoportokba verődhetnek, e kis csoportok a nézetellentéteiket felerősíthetik, ami végső soron nem egyeztetéshez, hanem körbeköpködéshez vezet.” Ez a néhány mondat azóta sokszor eszembe jutott. Fontos megjegyeznem, hogy mindezzel nem az egypártrendszer visszatérését szeretném megideologizálni, hanem – egy korábbi bejegyzéshez hasonlóan – a jelenlegi magyar többpártrendszerben az egyeztetési kényszer hiányára mutatok rá.]
Kornai János nagyon szigorú – saját maga az ötvenes években tanúsított viselkedésére is kimondott – ítélete alapján ezekben a helyzetekben mentség nincsen semmire. (Megjegyzendő, hogy az ötvenes éveket semmilyen módon nem lehet összehasonlítani a későbbiekkel. Nagyon szélsőséges, életveszélyes években a döntések közege és súlya teljesen más, mint egy ennél könnyebb korban. Az ötvenes évekről úgy igazán az ítélkezhet - nota bene, bármiről úgy igazán az ítélkezhet... - aki nagyon sokat tud róluk, és mindezt elfogulatlanul tudja. Kornai János ilyen ember. Nem tízezrekben mérhető azoknak a száma, akik idáig eljutottak...) Az alapjaiban helytelen rendszerekkel való együttműködés minden körülmények között olyan helytelen tett, amelyet utólag csak a teljes megbánás, és a korábbi éntől való teljes elhatárolódás tehet helyre. Sok éve gondolkodom azon, hogy elhatárolódjak-e 1981-es, avagy 1988-as magamtól. Néhány, abban az időben tett felszólalásom, akkoriban írott publicisztikám szóhasználata ma már szégyelleni való. Ez így igaz akkor is, ha ezek soha senkit nem „jelentettek fel”, vagy aláztak meg. De e szégyelleni való megfogalmazások mellett az akkori tetteimben annyi ma is igaznak bizonyuló példa akad, hogy a fürdővíz megtagadásával a szemétre jutna a gyermek is. Érdemes tehát ezen gondolkodni tovább.
Kétségtelenül mázlim volt, hogy egy olyan korszakban keveredtem vezető pozícióba, amikorra már csak két tabutéma maradt. 1958-ban született emberként fogalmam sincs arról, hogy az „együttműködés és a szeretet egyetemes parancsa” és az „értékalapú együttműködés kicsi körei” mekkora balfácán illúziók lehetnek egy Rákosi-terror, vagy egy koncentrációs tábor közepén. De azért hadd idézzem ide Placid atya visszaemlékezését a Gulágról: „Mint a sikeriskolák mesterei, a pozitív gondolkodás prófétái ragyogó túlélési szabályokat állítottak össze: 1. A szenvedést ne dramatizáld, a panaszkodástól csak gyengébb leszel. 2. Keresd a lágerélet apró örömeit. 3. Mozgósítsd az életenergiád, légy különb rabtartóidnál. 4. Kapaszkodj, amibe tudsz, ha a Jóistenbe, akkor rájössz, Ő is akarja a túlélésed. Versenyt rendeztünk az örömök gyűjtésére. Egész nap lestük őket, és este beszámoltunk róluk egymásnak. Ha a levesben kettő helyett három krumplicska volt, az már öröm. Az győzött, aki a legtöbbet találta. Aztán a győzteseket eresztettük össze. A harmadik forduló győztese lett az olimpiai bajnok. Egyszer valaki tizenhét örömöt tudott felsorolni: „Gyerekek, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és soroltam, soroltam, nehogy elfeledjem!” Hosszú a nyár. Érdemes gondolkodni ezen is tovább.
Válaszok (1)
Elöljáróban szeretném megköszönni a válaszokat. Ezekben a nem egyszerű kérdésekben igen szép gondolatok születtek már eddig is. Hadd emeljem ki elsőnek Gurbacs Gábor egyik mondatát: „a tudatos kollaboráció az együttműködés mivoltától függetlenül elfogadhatóbb, mint a tudattalan”. Nagyon elgondolkodtató tétel. Valóban a sodródó birkalét sokkal alacsonyabb rendű, mint a felelős, a körülményeket átgondoló, önálló döntés. Valóban igaza van Ellie Wiesel-nek, amikor kiemeli a közöny pusztítását. De vajon tényleg gondolkodás-e mindig az, ami annak látszik? Hány és hány esetet ismerünk, amikor – ha nem is ilyen horderejű kérdésekben – kiváló észérvekkel győztük meg magunkat arról, hogy amit teszünk, az bizony helyes (és ezekben az észérvekben, tételezzük fel, hogy a „mások is így csinálják” még hiányzott is). A gondolkodás csak eszköz, amit az erkölcs irányít – ha irányít. Azaz az igazi kérdés a tudatosságnak az a szintje, amit a mindennapi cselekvések tanulságainak morális tartássá való összegződése ad. Ha tetszik, az igazi kérdés a szeretet egyetemességének és a konkrét helyzetre való alkalmazhatóságának (Bengyák Vince barátom szavaival: az ÉLET-nek) a megértése.
Ami Gábornak az együttműködés és a rezisztencia tudatos váltásaira utaló megjegyzését illeti, azzal egyetértek. Világ életemben a „kisebbségnek van mindig igaza” bár automatikusan nem minden helyzetre alkalmazható, de ugyanakkor nagyon megfontolandó parancsa vezetett. Valahol az embernek saját magának is hozzá kell járulnia egyfajta „checks and balances” egyensúlyhoz, ha már egyszer a magyar társadalomnak nem volt még pár száz demokratikus éve, hogy ezt kifejlessze és megtanulja – kicsiben is. A másik nagy tanulság az, hogy morális döntéseket célszerű emberről meghozni, és nem embercsoportról. Ráadásul az emberenkénti viszonyulást is érdemes felülvizsgálni újra meg újra. A tömegnek mindig ezer arca van, és ebben minden arc mindig változik. Kijár tehát a „generous tit-for-tat” viselkedésből (amelyet én is mindig követtem) a „generousity” újra meg újra mindenkinek. Egyszer. Aztán, ha méltatlanná vált rá, akkor sokáig soha többet.
Gábor kérdései a karneválról nagyon találó kérdések. Valóban a „Miként viselkedünk ott? Mikor jövünk haza? Kivel? Felállunk-e a színpadra, ha van mit mondanunk? Jól éreztük-e magunkat? Hazajövetelünk után ki emlékszik ránk? Mennyit változtattunk a karneválon magán? Lesz-e új karnevál, ha igen, akkor az vajon milyen lesz?” kérdései sokkal több döntést és sokkal több felelősséget igényelnek, semmit a „nem megyek el a karneválra” döntése. (Ebben a szembeállításban nem beszéltem a „befejeztetem ezekkel a karnevált” alternatívájáról, ami nagyon nemes tett, ha a karnevál velejéig megrohadt, csak nem biztos, hogy ezt a karnevál is mindig észreveszi.)
Sok hozzászólásban visszaköszön a „vétkesek között cinkos, aki néma” alapdilemmája. Azt hiszem, hogy ezt a kijelentést csak kétfajta ember mondhatja ki. a.) Aki ott volt, és néma volt – saját magáról. b.) Aki ott volt, és hangos volt – az ottani némákról. Valahol az a.) igazságában én még a b.) igazságánál is jobban hiszek, mert a hangos sosem tudhatja teljesen, hogy a néma mit kockáztatott volna, ha ő is hangos lett volna. Ugyanakkor az is nagyon igaz, hogyha sokan hangosak, akkor már az ő hangjuk a közös hang. A „tartsd a szád” („nem a te dolgod”) dilemmája a játékelmélet egyik tipikus szociális dilemmája tehát. Ez az, ami miatt tétlenül szemlélik busznyi emberek, hogy egy társukat négy másik csaknem agyonveri két megálló között, és ez az, ami megteremti Martin Niemöller gondolatainak a hátborzongató valóságát is. Paligreg gondolataiban igaz az, hogy a lojalitás és a konformitás nem egyenlő azzal, hogy valaki mások tömeges és tervszerű megölésében segédkezik. De a példák arra világítanak rá, hogy a kettő között bizony nincsen éles határvonal. Aki ma felad egy elvet, az holnap feladhat egy következőt, és megint, és megint. És a végén ott áll a kivégzőosztag közepén…
Vicenzio írja, hogy „Talán nem lenne rossz néha egy tüzet rakni, körbeülni és ŐSZINTÉN beszélgetni, megmutatni egymásnak a lelkünket.” Azt hiszem pontosan ez zajlik, itt a blogon. És pontosan azt köszönöm mindenkinek, hogy ez lehetséges. Mert mi megmutatjuk, hogy az. (És köszönjük, Vince a történeteket!)
Végezetül hadd csatoljam ide Weöres Sándor „Téma és variációk” című versét. A verset az egyik nagyon kedves barátomtól, Kovács Istvántól (érdemes figyelni rá, csakúgy, mint a Győri-Madaras duóra!) kaptam Péter-Pál napra. Azt hiszem a vers amellett, hogy szép, sok-sok mindent elárul az együttműködés nehézségeiről is egy felfordult világban…
Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen, és
mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.
Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az árokszélek a futkosásban,
és a nap nótával tölt mindenkit, még a hangzásból is rabkocsi remekel.
Ma szép futkosás van, csupa mindenki, sugárzik az árokszél a kutyákra,
és az idő remekül tölti a napot, még a hangban is nóta rabkocsizik.
Ma szép kutya van, csupa futkosás, rabkocsi nótáz telten, és mindenki
hangosan remekel az árokszélen, még a napból is idő sugárzik.
Ma szép árokszél van, csupa nóta, remek hangzás a kutyákból, és
rabkocsiban tölti mindenki a napot, még az idő is sugarazva futkos.
Ma szép mindenki van, csupa remek, futkos a rabkocsi az árokszélen, és a
kutyák hangosan sugárzanak az időbe, még a nap is nótázva tölt.
Ma szép remek van, csupa hang, futkosás az árokszéli napon, és idős
rabkocsi sugárzik a kutyákra, még mindenki is töltésen nótázik.
Ma szép töltés van, csupa kutya, sugárzó nóta a napban, és remekül időz
mindenki a rabkocsiban, még a futkosás is hangosan árokszélezik.
Ma szép idő van, csupa rabkocsi, remek hang a futkosásban, és kutyát
tölt mindenki az árokszélen, még a nóta is sugárban napozik.
Ma szép rabkocsi van, csupa töltés, sugárzik a remek napba, és kutyás
árokszélek hangzanak a futkosásba, még az idő is nótázva mindenkizik.
Ma szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen, és
hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz.
Ma szép hang van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen, és remek
rabkocsi sugárzik az időben, még a töltésen is mindenki kutyázik.
Válaszok (2)
Úgy érzem, hogy „Balint03” nagyon fején találta a szöget azzal, hogy „azt is meg kell tanítani egy fiatalnak, aki már kellően érett, hogy a szabályok is mérlegelendők, … amiket sokszor meg is kell szegni, hogy így akár olyan dolgot is létrehozhassunk, ami addig nem is létezett”. Nekem ez az igazság – megdöbbentő módon – a katonaságnál esett le. Szinte egyetlen pozitív erkölcsi élményem a hódmezővásárhelyi laktanya kripli- és élsportoló-századában eltöltött néhány hét alatt (lehet találgatni, hogy én melyik felében voltam…
) az volt, amikor a Szolgálati Szabályzat azon passzusához értünk, ami a katona felelősségét hangsúlyozza, és kimondja, hogy „népellenes parancsot nem szabad végrehajtani”. Ez a tétel minden bizonnyal már akkor sem így hangzott pontosan, ma meg nem tudom, milyen fogalmazás lehet helyette, de a lényeg az, hogy a katona is egyszemélyben felel a tetteiért, és még ő sem hivatkozhat mindig arra, hogy a szabály felülírhatatlan lenne.
Radics Bence érvel a Kornai Jánosnak tulajdonított mondás: „amit az ’alapjaiban helytelen’ rendszerekkel való együttműködésről ír” ellen. Meg kell, hogy kövessem Kornai professzor urat, Bencét, és minden olvasót. Az ominózus mondat ugyan nincsen idézőjelben, de a szövegkörnyezetből mégis úgy tűnik, mintha Kornai írta volna. Nem. A mondatot én írtam így. (Azaz nem vele, hanem saját magammal vitatkoztam…) Kornai soha nem írna le ilyen pongyolán általánosító hülyeséget. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, hogy olvassa el „A gondolat erejével” című könyvét. Hadd álljon itt ebből két részlet, ami jellemző arra, az erkölcsi nagyságra, amellyel Professzor Úr magát és a világot szemléli.
„Talán van, aki egyetlen drámai fordulattal képes átállni új pályára. Nekem mintegy öt évig, 1954-től 1959-ig tartott, hogy kialakítsam, hogyan akarok élni a jövőben. … Öt döntést emelek ki:
-
Szakítok a kommunista párttal.
-
Nem emigrálok.
-
Nem a politika, hanem a tudományos kutatás lesz a hivatásom. Nem vállalkozom a kommunista rendszerrel szembeni küzdelem hősies, illegális formáira. Tudományos tevékenységemmel kívánok hozzájárulni a megújuláshoz.
-
Szakítok a marxizmussal.
-
Elsajátítom a korszerű közgazdaságtan alapismereteit. Tanulmányaimmal, kutatásaimmal a nyugati közgazdászszakma részévé kívánok válni.
… Negyvenöt év telt el azóta. Ez már elég hosszú idő ahhoz, hogy elmondhassam: ez az öt elhatározás az egész további életemre szóló döntés volt. Nem állítom, hogy mindegyiknek kivétel nélkül minden esetben eleget tettem. Az ember esendő lény. Mindenesetre nagyon igyekeztem a választott életstratégiához minél inkább ragaszkodni. Ha vétettem saját elveimmel szemben, utólag súlyos szemrehányást tettem magamnak. A ’légy hű önmagadhoz’ erkölcsi parancsa nagy érték lett a szememben.”
Válaszok (3)
A szomszédos államokban nem kevés, a jelenlegi magyarországi helyzetnél sokkal élesebb együttműködési dilemma található. Ennek egyik példája a koszovói miniszterelnök, az egykori albán szabadságharcos, Hashim Thaci kisebbségügyi tanácsadója, a szerb Srdan Sentic helyzete. Sentic-et nagyon sok szerb barátja és rokona árulónak tartja, hiszen a szerbek szemében – ahogyan Sentic maga mondja – Thaci egy terrorista. Ugyanakkor, ha Sentic-et megkérdezi valaki, hogy kihez is lojális voltaképpen, akkor így válaszol: „Az én fővárosom Brüsszel. Európa felé kell, tartani, ez az egyetlen út.” (Sentic pontosan olyan „belga”, a széthúzó flamandok és a vallonok között, mint amilyennek e válasz írásának napján leköszönt Sólyom László tartotta magát a magyar párviszályok közepette.) Sentic a szerbek és az albánok megbékélésének előmozdítására tette fel az életét. Jelenleg a szerbek többsége albán kollaboránsnak, az albánok többsége pedig szerb betolakodónak tartja. Azt csak remélni lehet, hogy a képlet változni fog, és Sentic a mindkét oldali kitagadásból a mindkét oldali befogadás, a hídképzés embere lesz. Ha a Sentic által szolgált Thaci korábbi tetteiből indulunk ki, a személye a legtöbb szerb szemében – érthetően – elfogadhatatlan. Azaz Thaci múltjára utalva kézenfekvő a bejegyzésben található kijelentés „az alapvető emberi normákat be nem tartó emberekkel együttműködni nem lehet” alkalmazása Sentic helyzetére is. Mi a helyes nézőpont azonban akkor, ha ugyanazt a Thaci-t közben (demokratikusan) megválasztották miniszterelnöknek, és immáron betartja az alapvető emberi normákat? Érdemes ezen is gondolkodni tovább.
Hozzászólások
A hasznosság-igazság tengelyt csak idealisztikus esetben látom harmonikusan rendeződni, az meg annyira nem jellemző az emberiségre. A hasznosság számomra egy olyan reláció, ami a legtöbb esetben "önmagát rendezi", pedig ugyanolyan absztrakció, mint bármilyen más, ember alkotta fogalom. Valahogy mégis kézzelfoghatóbb (mérhetőbb, ha úgy tetszik), reprodukálhatóbb, mint az igazság teljességgel ideologikus és kompetenciafüggő rendje. Főleg, mert ami "igaz" (és itt most nyilván a magasabb rendű igazságokról van szó), csak akkor lehet igaz, ha minden ember hasonló kategóriájú absztrakciós képességekkel rendelkezik. Egy gyerek és egy felnőtt igazsága más, egy valamilyen rendszert ismerő és azt nem ismerő ember igazsága is más, és így tovább. Az igazság amolyan sejtjellemzőnek tűnik - igen sok paraméterben meg kell egyezni adott csoport tagjainak ahhoz, hogy igazságot lehessen hirdetni.
A hasznosságban sokkal könnyebbnek tűnik megegyezni, mert egymás mellett megférhet többféle hasznosság is, ellenben igazság nem nagyon... Szóval a kérdést kicsavarom egy kicsit: vajon a hasznosság felől kellene megközelíteni az igazságot, vagy valamiféle igazság alapján kellene felállítani a hasznosság rendjét?
Nekem az első praktikusabbnak tűnik, több benne az együttlét, a tolerancia. Valami ilyesmit látok működni is - két ország/közösség csípőből lövi a másikat, ha az igazságról van szó, de azért kereskednek is egymással a kávészünetekben, mert az legalább hasznos. (Persze egy alapos világgazdasági és szellemtörténeti szinkrón és diakrón elemzés jelentősen árnyalhatná ezt, de talán nem annyira fontos most, és amúgy sem tudnám sikerrel végrehajtani...) Az összetevők viszont érdekesek - egy ilyen igazság-hasznosság problémakörben mindenképpen értelmezni kellene a szellemi és fizikai összetevőket, főleg ezek egymásra hatását. A mindennapi életben azért lehetne ez érdekes, mert az folyamatos "igazságtalanság" bizony erősen csappantja a hasznosságot (főleg, ha egymást követik a pszichoszomatikus betegségek), míg az igazságközpontúak is rá-ráébrednek, hogy enni is kéne valamit, vagy egy 20 fokos lakás télen félhavi munka ára. Az ember egyszerre szellemi és testi valója bizony akkora probléma, hogy a legtöbbször választásra kényszerít olyan helyzetekben (például az igaz-e vagy hasznos kérdése), amelyekben nem választanunk kéne, hanem együtt látni, együtt megvalósítani. Biztosan ennek is van célja, vagy legalább értelme, és biztosan közelebb is kerülnénk a megoldáshoz, ha megértenénk és elfogadnánk azt, de egyelőre nincs több időm ezen pörögni, mert vár a munka... :) (Ej, de kevés egy ebédszünet ilyesmire...:))
Mindenkinek kellemes, gondolatgazdag nyarat kívánok, a pihenésben meg nem hiszek :P
Néhány gondolat "innét-onnét":
KÉT HEXAMETER
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
(József Attila - 1936. november-december)
-------------------"Ezért mondom nektek: ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába." (Jézus - Máté Evangéliuma 5,20)
-------------------- Néhány ember azt állítja, hogy nincs élet a halál után - mondta az egyik női tanítvány -Tényleg?- kérdezte a Mester közömbös hangon. -Borzasztó lenne úgy meghalni, mert akkor nem láthatnánk, hallhatnánk, szerethetnénk és nem mozoghatnánk soha többé. -Számodra ez borzasztó? -kérdezte a Mester. - A legtöbb ember már halála előtt is ilyen.
-------------------Aztán a tanítványokhoz fordult: "Egy gazdag embernek volt egy intézője. Bevádolták nála, hogy eltékozolja vagyonát. Magához hívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok felőled? Adj számot vagyonomról, mert nem maradhatsz tovább intéző. Az intéző így gondolkodott magában: Mitévő legyek? Uram elveszi tőlem az intézőséget. Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek házukba, amikor elcsap az intézőségből. Egyenként magához hívatta urának minden adósát. Megkérdezte az elsőt: Mennyivel tartozol uramnak? Száz korsó olajjal - felelte. Erre azt mondta neki: Fogd adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet. Aztán megkérdezett egy másikat: Te mennyivel tartozol? Száz véka búzával - hangzott a válasz. Fogd adósleveledet - mondta neki -, és írj nyolcvanat. Az úr dicsérte a mihaszna intézőt, hogy okosan járt el. - Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba. (Jézus - Lukács Evangéliuma 16,1-9)
-------------------"Ember, küzdj, és bízva bízzál!"
-------------------http://www.youtube.com/watch?v=VZZh47e_3ig
-------------------Az elő madár hol kinyitja szárnyát, hol összecsukja. Ha csak kinyitva vagy csak összecsukva volna, képtelen lenne röpülni.
-------------------A tanítvány egyszer így panaszkodott mesterének: - Te csak történeteket mondasz nekünk, de sosem mondod meg, hogy mi az értelmük. A Mester ezt válaszolta: - Örülnél-e annak, ha valaki megkínálna gyümölccsel, de mielőtt át adná, meg is rágná? Ami számodra értelem, cél, azt senki nem fogja helyetted felfedezni. Még a mester sem.
Igenis főelvtársként (mi a francért kell nekem itt most rögtön odaírnom, hogy pozitív értelemben!?) viselkedtél.
Nincs is semmi okod szégyellned életed történetét. Több építő dolgot tettél.
Főelvtárs pedig volt ilyen is, meg olyan is ... . Csakhogy ennek elismerése - különösen manapság - nem fér össze a tudatlanságból, műveletlenségből sokat szajkózott "igazságok"-hoz való görcsös ragaszkodásokkal. Ráadásul ezen "igazságok" igazsága sokszor már első kimondásukkor sem feltétlenül igazság (mármint a kimondójuk sem gondolja igaznak).
Attól tartok, hogy már a Te korosztályod többsége sem, de ennek a blognak olvasóinak és íróinak többsége sincs tisztában a kollaboráció szó igazi jelentésével. Nehéz is, amikor összemossák a nácizmust, fasizmust és a kommunizmust úgy is mint eszméket, úgy is mint megvalósult(????!) politikai/társadalmi rendszereket. A tényleges emberi történelem hamis és sekélyes ismeretében a dolgok tényleges megnevezése helyett előbb címkézünk, billogozunk, megbélyegzünk azok vizsgálatának megkezdése előtt: orbánozunk, gyurcsányozunk, sólyomozunk, kommunistázunk, istentagadósozunk, (neo)liberálisozunk, konzervatívozunk, ... . Persze mindig csak a másik oldal felé mutogatva! Aztán a mundérokat persze elvekre való tekintet nélkül védeni kell! Sajnos ezt láthatjuk még az orvoslási és természettudományok területén is. Az idézett Milgram kísérlet tudományosságában is vannak kétségeim - utánanéztem az itt megadott linkek, meg némi guglizás után: szakmabelit kellene megkérdezni, s tovább kérdezni. Valószínűleg nem párszavasak a válaszok és viszontválaszok. (Az eredeti kísérlet régiségéhez képest nem tűnik elég gazdagnak és szerteágazónak az irodalma, mégha maga Milgram egy nyilvánvalóan karakteres figura) Az eredeti megfogalmazás inkább a parancsra gyilkolás/kínzás és szadista hajlam problémakörére rímel, míg a Te gondolataid inkább a lojalitás és konformitás kérdéskörébe tartoznának.
Tisztességes gondolkodás, viselkedés, közösségi és személyes történetírás ilyet nem ismer(het)(ne)! A tisztesség határvonalai a valaha volt egypárt rendszerben sem a párttagok és a nem-párttagok között húzódtak. Sem a mindenféle értelemben vett hívők és szintén mindenféle értelemben vett nem hívők között. A mára kialakult (?!) , (inkább ránkszakadt) de facto egypártrendszerben is ugyanaz a helyzet.
1982-83-ban pártbeszélgetés (úgy hivták akkoriban a teljes mintavételezéses közvéleménykutatást) keretében arra a kérdésre, hogy mit jelent kommunistának lenni? azt válaszoltam, mint ma is: kommunistának lenni annyit tesz, mint vallástalan kereszténynek lenni.
Az általad idézet ucsityszás webhelyet, tényleg érdemes meglátogatni. Nem csak a lózung és történetének értelmezéséhez. Te az idősebbek figyelmében ajánlottad - nekik is kell, mert sajnos sokan eredetileg is csak félszavak szintjén, brosúra szinten (ez ma a Blikk magazin szintje) találkoztak vele - de a fiataloknak kötelezően - mint akkor is - tanulni kell. S jó ez a fiatal történészek álta karbantartott site.
A körbeköpködésből pedig már végre mindenkinek, akit illet, ki kellene szállnia.
A gond csak az, hogy nem nagy érdem az, hogy ha valaki sosem köpködött. Remélném mára talán már elfogyott mindazok nyáltermelő képessége, akik ezt a tevékenységet a politika szükségszerű velejárójának tartják.
Picit félve - mert a "fiatalabbak" közé tartozom (még mindig, de sajnos már nem sokáig) - szólok hozzá. Módfelett kellemetlenül érzem magamat, mert sokszor dilemmában vagyok, hogy a hivatalos - tőlem "elvárandó" - álláspontot képviseljem, vagy hangot adjak a meggyőződésemnek vállalva ezzel azt a kockázatot, hogy "mindkét oldal" megorrol rám. Mire gondolok:
Papként azzal a sztereotípiával találkozom, hogy "a templomba a hívők járnak és akik a templomon kívül vannak, ők a pogányok". Mivel sok, nálam idősebb ember között élek, gyakran találkozom az 1989 előtti idővel kapcsolatban ezzel az osztályozással: "hívők" és "komonisták". Pedig a valóság ennél árnyaltabb.
Az 1989 utáni eufórikus hangulatban lettem fiatal "felnőtt" és nagy reményekkel kezdtünk egy új világ építésébe, ahol néhány próbáltunk tenni ezt-azt magunkért, remélve, hogy azok, akik a templom(ok)ból és a magyar kisebbségi létből (Csehszlovákiában volt ez) ismerjük és (szeretjük - gondoltuk) egymást, egyetértünk és ugyanazt akarjuk. Menet közben kiderült hogy nem. Legtöbbször kiderült, hogy mindig a háttérben rejtett vagy nem annyira rejtett anyagi természetű érdekek voltak. Sokszor a párbeszédre való készséget és hajlandóságot is ez az anyagi érdek "moderálta"... Ez a mumus végig kíséri az egész - általam ismert - 1989 utáni Csehszlovák és később Szlovák (kisebbségi és többségi) politikát (is) kivétel nélkül bár néha lehet fehér hollót és fekete bárányt is látni.
Az egyházi léttel kapcsolatban is sok érzés kavarog bennem De jó lenne, ha legalább a templomba járók szót tudnánk egymással érteni! Ha legalább mi össze tudnánk fogni. De lehet, hogy csak a jelenlegi árvíz kaliberű történések fordítják a szíveinket egymás felé.
Nemrégiben eltemetett - Géza Bácsi - a falu legidősebb férfijának (1913-ban született és megjárta a II. világháborút) kedvenc mondása volt: "Állat és állat, ember és ember között óriási különbség van! Nem akarok senkit se - mást sem és magamat sem - elítélni vagy felmenteni a dolgai miatt. Minden kor minden emberének van egy olyan felelőssége, ami alól nem bújhat ki, amit nem ruházhat át másra. "EMBER - nemesen hangzik!" írja Gorkij. És a nemesség kötelez! Mindenkinek miden korban kötelessége a tőle telhető legjobbat és legtöbbet megtenni. Egy - általam tisztelt, szeretett és nagyra becsült - idős pap mondása így hangzik: "Mindenkinek abban a vízben kell tudnia úszni, amilyenben van." Az élet körülményeinket nem tudjuk mindig a magunk kívánalmai szerint módosítani, de az élethez való hozzáállásunkat csak mi tudjuk magunkban kialakítani.
Kedvenc rajzfilmmesém kedves jelenete, mikor a törpikék a tűz körül egymás kezét fogva vidáman táncolnak. Talán nem lenne rossz - bár a mesét emberi kéz rajzolta - néha egy ilyen tüzet rakni, körbeülni és ŐSZINTÉN beszélgetni, megmutatni egymásnak a lelkünket. Önmagában az ÉSZ kevés az együttműködéshez. Kellene érzés is vinni az életbe. Valami olyat, amit a "SZÍV" vagy "LÉLEK" kifejezésekkel próbálunk egymásnak mondani. Ezeket is meg kellene tanulnunk megélni.
Nem kis szarkazmussal és fájdalommal nézem, ahogy a "tanulni-tanulni-tanulni"-t a "butának maradni - butának maradni - butának maradni" váltotta fel. Az utolsó időben felnövekvő nemzedék nagy része felületes lelkületű, felszínes és csak haszonelvű tudással rendelkező emberek halmaza... Már nem közösség... A hitet felváltotta a hiszékenység, az őszintén kereső ember ritkaság, a szertartásokból csak a külsőség kell, a mélysége keveseket érint meg...
Hol a helyem ebben a világban? Kivel lehet őszintén együtt működni, együtt dolgozni, együtt gondolkodni az ÉLET-en, a jövőn? Mi a dolgom ebben a világban? Mit kell tennem? Melyik az a kompromisszum, ami az ÉLET felé visz és melyik az, ami a pusztulásba dönt? Mi a kettő között a különbség, hol a határ? Mit tegyek???
Ha soremeléshez a "< b r >"-t szóközök nélkül beírva tagolnád a hozzászólásaidat, akkor követhetőbbek lennének a gondolataid!
Altalanos jogi ismereteinket es a jozan esz aparatusait hasznalva az elso ketto kerdesre konnyen valaszt kapunk hisz a cserbenhagyas buncselekmenynek szamit, mig a szakadekba lepessel direkt modon sajat eletunket veszithetjuk el. Mint szereny korulmenyek kozott nevelkedett huszadik szazad utolso evtizedeben elsodlegesen szocializadott es a huszonegyedik szazad elso evtizedeben tenyleges muvelodott diak a harmadik kerdes szamomra erdekes, tobb valtozos, komplex, olyan tenyleges dilemmakent sejlik fel.
Ha a kollaboracio termeszetet vizsgaljuk, akkor a huszadik szazad elso feleben tortent Masodik Vilaghaborus esemenyek vizvalasztokent szolgalnak, mert hatalmas letszamban az engedelmeskedo sokaknak szocio-okonomia, fragmentalt mentalis es restriktalt egyeni latokoruk adta helyzetuknel fogva nem volt lehetoseguk megerteni sem a top-down nyomas altal keltett problemakat nem hogy a kovetkezo lepcsofokra emelkedve azok ellen fellazadni tudtak volna. Vegyuk peldanak egy altalanos kozeposztalyba tartozo SS katonat, aki –megjegyzem az Elso Vilaghaboru altal generalt ket evtizedes nyomor utan– a propaganda gepezet altal felvazolt kollektiv erdeket illetve anyagilag sajat erdekeit –qvazi a ket jelentos psziche fejlodeshez szukseges komponenst- kepviseli. Mivel az egyuttmukodo egyen beosztott es ugymond katona ezert elso fazisban a “kozos ellenseg modszerrel” kijelolt embereket terelt munkataborokba, kesobb ha kellett “egyet-egyet” megolt majd a kotelesseg, a tomeg, illetve masnak teljesitett parancs egisze segitsegevel megnyugtatta sajat lelket. A praktikussagot szem elott tartva lehet vitatkozni azon, hogy az elkovetett bun mely ponttol szamit bunnek. Fontosabb a fiszkalis fuggoseg, a propaganda gepezet altal tortent felre vezetes, a megertes hianya, avagy talan a batortalansag intezmenye? Barbarnak tunhet a valaszom, de triviat hasznalva “tok mindegy”, mert ebben a nehany sorban statisztikailag egy csekely szazalekrol beszelunk, tehat a reszt vevo SS katonakrol akiket ha kellett az altaluk elkovetett bunok miatt post ex facto torvenyeket hozva is eliteltek, bunosnek titulaltak, mert tulajdonkeppen egy rendszer aldozataikent, am tenylegesen bunosok voltak.
Erdekesebb kerdes azonban, hogy mit gondoltak azok az emberek akik nem katonakent, tisztviselokent, marhavagon zarokent vagy barmilyen fiszkalis profitot nyujto munkakorben kisertek figyelemmel a szornyusegeket. Bunosok-e azok a lakok, akik ereztek a mukodo krematorium buzeit, azon telepulesi\vallasi\kultralis\barminemu erdekkepviseleti vezetok akik engedtek a deportalasokat illetve a vilag tobb orszaga, akik a precedens nelkuli torteneseket ¬–onmaguknak folyamatosan hazudva– partot nem fogva kozonyosen normat kovettek? A kerdesre kerdessel valaszolva ideznem Csermely Peter nagyszeru kerdeset: “van-e barki, akire nem vonatkozik a szeretet parancsa”? Ot honapja mas szavakkal, hasonlo kerdest tettem fel Ellie Wiesel-nek egy Boston University-n tartott Eichmann Perrol es a Hannah Arendt altal irt Gonosz Banalitasarol szolo beszelgetes soran kiegeszitve azzal, hogy nem gyuloli-e azon SS katonakat akik megoltek a csaladjat es egy eleten keresztul sem feldolgozhato nyomokat hagytak benne? A valaszat ugy kezdte, hogy “a szeretet ellentete nem a gyulolet, hanem a kozony”. Tehat igazabol –a szituacio abszurditasat figyelembe veve– azon nem kollaboralolo emberek jelentettek es jelentenek problemat, akik elvakultan dontest nem hozva, partot nem fogva onmagukat ezzel a megnyilvanulastol es dontesi jogtol megfosztva celtalan tomegekben kollabornak. Velemenyem szerint a tudatos kollaboracio az egyuttmukodes mivoltatol fuggetlenul elfogadhatobb, mint a tudattalan mert a vegkimenetel a vegrehajto egyen szamara kezzel foghato jutalmazasba vagy retorzioba torkollik, amit a kulso kozonseg is szemlelhet, alakithat mig az ellentetjere mindez nem mondhato el. Tehat tenylegesen, tudatosan egyuttmukodni, reszben kollaboralni, az egyuttmukodest szisztematikusan szimulalni, avagy ezek kozott oda-vissza valtogatni adott ideig elfogadhatobb,( sot velemenyem szerint egy kivant eredmeny eleresehez szukseges is)¬ mint kozonyt tanusitani vagy a gondolat ereje nelkul ugymond “felfegyverezetlenul”szembe szallni a nagy tobbseggel. Peter eseteben az egyuttmukodes es a rezisztancia jol muvelt, logikus, ertektarto intervallumonkenti tudatos valtasait latom. Kulcsszo a tudatossag… (Ha nem igy latod Peter, akkor elnezesedet kerem es visszavonom az allitast.)
Viszont ha mar Peterrol van szo, aki egy “nem mindennapi figura” kinek tiszta szemelyisege, kitarto munkaja es felfedezo vagyabol fakado elettapasztalata sokaknak peldakepnek szolgal, akkor szeretnek atterni azon emberekre, akik nem rendelkeznek hozza es sok blog kommentalohoz hasonlo zsenialitasbol, faradhatatlan munkabol, athato megertesbol es toretlen kitartasbol szarmazo lehetosegekkel. Tehat a kerdesem az lenne, hogy bunos-e ma a 70 eves “Rozi Neni” aki egyuttmukodott s ma kis falumbol nem tud partatlan mediaforrasokhoz jutni majd intelkezni? Bun-e ha a “fiatalemberekkel” szeretett avagy szeretne ma is egyuttmukodni tovabba hinni az igereteiknek? Bun-e, hogy az egyik legkedvesebb baratnom a SOTE-n immaron harmadeves hallgatova vallasa utan fel az orvosi praktizalastol, mely felelem az uj generacio diakjainak egyuttmukodesenek vagy egyutt nem mukodesenek, batorsaganak dilemmajabol fakad fakad. Mint barat es mint valami hasonlo probemakkal foglalkozo diak megprobaltam megosztani a holggyel minden apro kormonfont(amely lenyegeben reszletesseg szamomra) titkomat, hogy ne feljen attol ami jon, alljon ki a velemenyeert, kuzdjon ha valtoztatni akar… mire vegul is tizenot perc agyfurkaszas es szocialpszichologia elemzes utan egy egyszeru mondattal ugymond elhallgattatott : “ Gabor ertem, tudom s koszonom, de en gyogyitani szeretnek.” Szamomra ez az 5 napja elhangzott mondat bebizonyitotta, hogy az egyenek gyakran zsenialitasuk ellenere keptelenek egy bizonyos szituacioert erdemben tenni, atadni, megfogalmazni, ezert akiknek ez a feladatuk azoknak olyan rendszert kell epiteni, ahol gyakran a furdokad zavaros vizenek szukseges reszet kiontve, tolthetjuk ujra a feltorekvo generaciok lehetosegeinek medencejet friss vizzel, igy lehetoseget adva magunknak, hogy a kad aljra lassunk es hogy utanunk mas is esetleg megfurodhessen… Persze mindez nehez talan abszurd is, mert ahogy Kierkegaard is mondta, “Az elet eletet elore eljuk,de csak utolag erthetjuk meg.” Kerdes azonban, hogy engedhetjuk-e, hogy orvoskent ne legyunk politikusok; vegyeszkent tehetsegkutatok; vagy Rozi Nenikent hangadok? A sokak altal gyakorolt csend vajon velemeny-e? (Reszt kell-e venni a karnevalban?) Kornai Janos (jomagam altal legjobban becsult magyar kozgazdasz) allaspontjat is akkori viszonyok kozt megertve Gurbacs Gaborkent az egyuttmukodestol nem elhatarodva, kesobbi szemelyisegem integritasat kockaztatva, azt gondolom, hogy reszt kell vennunk abban a bizonyos karnevalban, ez nem kerdes(szamomra)… a kerdesek azonban hogy: Mikent viselkedunk ott? Mikor jovunk haza?, Kivel? Felallunk-e a szinpadra ha van mit mondanunk?Jol ereztuk-e magunkat? Hazajovetelunk utan ki emlekszik rank? Mennyit valtoztattunk a karnevalon magan? Lesz-e uj karneval, ha igen akkor az vajon milyen lesz?
Bucsuzoul a nyarra Martin Niemöller ketto vilaghaborut es a kommunizmus eveit megelt nemet teologus kozonyre visszavezetheto szavait ideznem ismeretlen magyar forditasbol. Niemöller tiszteletes szavait mely elgondolkodasra ajanlom.
A szabályok megszegésével nem árt vigyázni - éppen ez okozza a legtöbb problémát. Túl sok az önjelölt zseni, aki azonnal meg tudja indokolni, miért is szegett meg egy-egy szabályt (ami elvileg az egész közösség közmegegyezése, vagy mifene), és lám, a gazdaság romokban, a társadalom pedig újra feudális. A "névtelen hatalmat képviselő kísérletvezető" pont azt teszi próbára, hogy az ember képes-e az alapvető, transzcendens emberi parancsok megszegésére (mint a "ne ölj" is például). Ennek a prioritása, azt hiszem, kétségtelen.
Azt viszont valóban érdemes megvizsgálni, hogy miért ilyen "alapvető érték" a szabályszegés - az önhatalmú megoldások helyett inkább egy olyan szabályrendszer létrehozása lenne a megoldás, amivel együttműködni nem minősül kollaborációnak, mert valódi közmegegyezés az alapja, nem pedig felülről, hatalmi úton, "bölcsen" eldöntött rend, esetleg valami túlhaladott múltbéli maradvány, amit nem lehet eltávolítani, de kerülgetni kell. (Egy jól kalibrált szabályrendszert a zseninknek sem megszegni kell, hanem kreatívan használni - vagyis nem kisstílű csaló lesz belőle, hanem teremtő erő.) Amikor kollaborációról beszélünk, akkor az igazi értékekért folyó partizánharc ideológiája mögött lehet lavírozni. Én nem szeretek lavírozni, de valahogy azt látom, ma már nem divat szemtől szemben harcolni semmiért. Már nem az első generációnál tartunk, amelyik inkább azt kezdi el megindokolni, ha valamilyen nehézségbe ütközik, hogy miért NE csináljuk úgy, ahogy kompetenciánk, érzésünk, tudásunk diktálja, ahelyett, hogy valódi visszajelzést adna némi erőfeszítés árán arról, hogy mit gondol igazán. Valódi visszajelzések nélkül (ami a kollaboráció alapja) nem is lehet várni semmit - marad a "hősies" partizánharc. És akkor mindenki lelke megnyugodhat, hogy "igenis, megtettem mindent", pedig egy frászt. A szabályszegés indoklása helyett valódi, elfogadható szabályokért kellene küzdeni - nem kerülne több energiába, de egész más lenne az érzés.
A félelem mindig kerülőutakat (aberrációt) szül. Egy erősen aberrálódott társadalom esélye bármiféle egységre vagy koncepciózus terv megvalósítására nagyon kevés. Aki úgy akar vezér lenni, hogy folyton hátranéz, követik-e, azt én nem követném (már csak azért sem, mert egymás mellett kellene menni). Libasorban, arcvonal nélkül nem lehet csatát nyerni, ezt minden stratéga tudja. Ahhoz viszont kell az az alapvető bizalom, hogy akik egymás mellé állnak, tudják, számíthatnak egymásra. Ezt nem nagyon látom, enélkül pedig nem tudom elképzelni az egészet.
Kedves András!
Köszönöm a kiváló javaslatot, a "Válasz"-ok ezentúl dátumozva fognak megjelenni. Ez valóban sokkal követhetőbbé teszi a folyamatot. (Amit írsz, azzal pedig mélyen egyetértek.)
Barátsággal: Péter