Hogyan terem a tehetség ma Magyarországon
Avagy: Visszhangok a Győri Noémivel és Madaras Gergellyel közös második blogtalálkozóról
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A második blogtalálkozó főszereplői Győri Noémi és Madaras Gergely fuvola-művészek voltak. Sugárzott belőlük a harmónia, az érzelmi és értelmi intelligencia, a kreativitás és az alkalmazkodóképesség. Egyszerűen csak jó volt rájuk nézni, hallgatni őket, s érezni tehetségüket. Ezt az érzést még különlegesebbé tette, hogy Noémi és Gergő pároscsillag: kilenc éve vannak együtt, s kilenc hónapja össze is házasodtak.

Mindketten rendkívüli időszervezési képességekkel bírnak, és otthonosan mozognak az egész világban. Noémi és Gergő kapcsolatának és egyben művészi stabilitásának a titka az egymás iránti csodálat és a másik kölcsönös „felemelése”.

A szünet előtt Csermely Péter Kincses Zoli ötletét megfogadva három perc csendben üldögélést „rendelt el”. Bár az egész beszélgetés nagyszerű élményt adott, rám ez a három perc tette a legnagyobb hatást.

 



A második blogtalálkozó témájára nagyon jellemző volt Paál András egy korábbi hozzászólása, amelyben azt emelte ki, hogy a Csermely, ami németül – kis pontatlansággal – Bach, nagyon jól illik a találkozó helyszínéhez, a FUGA-hoz (ami – kis pontatlansággal – fúga is lehet), és mindkettő roppantul passzol a két fiatal, tehetséges zenészhez, Győri Noémihez és Madaras Gergőhöz, akik a találkozó vendégei voltak. A találkozóról Farkas Anikó írta le gondolatait, a fotókat pedig (az utolsó kivételével, amely Szilágyi Zsuzsa műve) Kiss Tamás készítette.



A formálódó közösség erejének, amelyről Csermely Péter az első blog-találkozót követően írt, ékes bizonyítékát szolgáltatta az a légkör, amely már a beszélgetés kezdete előtt uralta a helyszínt. Ismerősök és ismeretlenek kezdtek rövid beszélgetésekbe a kint zuhogó „június-őszi” esőről, árvízről, az előző heti blog-bejegyzésről, vagy épp munkájuk örömeiről és bosszúságairól. Az egészen újaknak pedig remek ismerkedési lehetőséget szolgáltatott annak a megvitatása, hogy a szünetben esedékes játék előkészületeként milyen állatot rajzoljanak névtáblájukra.



A tehetségnek nincsen általánosan elfogadott definíciója, fogalmát körüljárni és jelentését megérteni pedig korántsem könnyű feladat. A beszélgetés során mégis közelebb kerültünk hozzá, annak ellenére, hogy egyszer sem hangzott el a szó: „tehetség”. Ott ült e helyett két ízig-vérig tehetség, csodálattal, de nem irigyléssel figyelt művész, akikből sugárzott a harmónia, az érzelmi és értelmi intelligencia, a kreativitás, az alkalmazkodóképesség. Egyszerűen csak jó volt rájuk nézni, hallgatni őket, s érezni tehetségüket. Ezt az érzést még különlegesebbé tette, hogy Noémi és Gergő nem csupán két művész, hanem egyetlen pároscsillag is: kilenc éve vannak együtt, s kilenc hónapja össze is házasodtak.


Nekem az első rácsodálkozásra az adta az okot, hogy kiderült, mindketten rendkívüli időszervezési képességekkel bírnak, ami a művészvilágban ritkának gondolt tulajdonság, a sikeres tehetségeknek viszont alapkövetelmény. Elmondásuk szerint erre már a középiskolai évek során szert kellett tenniük, mivel a zeneművészeti szakközépiskola mellett mindketten jártak hagyományos gimnáziumba is, majd különböző egyetemeken és ösztöndíjas utazások során tanultak tovább, ami nem csak a saját, de a közös élet összehangolását is megnehezítette. „Ugyanúgy meg kell szervezni a találkozóinkat, mint a koncerteket” – hallhattuk Noémitől, aki most éppen Budapest és Bécs között ingázik, de ősszel mindketten Manchesterbe költöznek.


Lenyűgöző volt hallani, hogy utazásaik révén mennyire otthonosan mozognak a világban. Szeretik ezt az életformát, ami nagyfokú alkalmazkodóképességüket és nyitottságukat mutatja (ezek szintén a tehetség jellemzői), hiszen a különböző országokban az emberek máshogy fognak kezet, máshogy panaszkodnak, máshogy zenélnek. E különbségek megértése és feldolgozása olykor igen nehéz, sok bölcsességet igénylő művelet. A világlátás ugyanakkor, ha hasznosulni tud, a filozófiai értelemben vett „jó élet” egyik garanciája lehet. Az Egyesült Államok után Japánban, Grúzia után Ausztriában, Magyarország után Angliában csak az tudja jól érezni magát, aki képes arra, hogy magukhoz mérje az őt körülvevő helyeket, s aki kellően stabil saját lábakon áll ahhoz, hogy ez bárhol otthonosságot nyújtson neki. Mindez persze akkor az igazi, ha – ahogy zenészpárunk is fogalmazott – otthonosságban azért Magyarország az első.


Engem a beszélgetés kezdetétől az a kérdés foglalkoztatott leginkább, hogyan segítik át kapcsolatukat azokon a konfliktusokon, amelyeket ez a feszített életforma szükségszerűen kell, hogy eredményezzen. Az egyik válasz természetesen az előbbiekben már említett időbeosztás, és pontos tervezés minden téren, de még ennél is fontosabbként említették a mindennapi beszélgetést. Mint fogalmaztak, „az összes európai telefontársaságnak ők a legfőbb magántámogatói”, ha távol vannak, minden este megbeszélik a nap eseményeit és élményeit. A válaszomat mégis akkor kaptam meg végérvényesen, amikor néhány perc különbséggel egymás rendkívüli csodálatát lehetett kiérezni mondataikból. Gergő arról beszélt, hogy azért kezdett el utazni, mert megirigyelte Noémit, hogy már milyen sok mindent látott, és ez mennyit adott neki; Noémi pedig arról, hogy Gergő a szellemileg nagyon megerőltető zeneszerzés mellett is gyerekként tud fénykardokkal szaladgálni a próba helyszínén. Ezek a példák – kedvességük mellett – azt a felismerést is megerősítették bennem, hogy igazán mély érzelmi kapcsolataink megteremtésének elengedhetetlen feltétele az egymás iránti csodálat, a másik kölcsönös „felemelése”. Ez értelmezésemben a Teremtő iránt érzett csodálat földi megfelelője, és saját magunk szeretetének a kiteljesítése egyben.


Több történetben is előkerült a számomra nagyon kedves, és a tehetség jellemzőiről szólva megkerülhetetlen alkalmazkodás és beilleszkedés kérdése. Noémi életében ez akkor jelent meg először hangsúlyosabban, amikor a Bécsi Filharmonikusokhoz került, amiről azt kell tudni, hogy csak 1997 óra lehetnek női tagjai is, de a mai napig Noémi közöttük az első nő, aki fúvós hangszeren játszik. Érthető tehát, ha beilleszkedése nem volt zökkenőmentes, érdekes ugyanakkor, hogy hogyan sikerült mégis elfogadtatnia magát. Az egész kulcsa – számomra nagyon tanulságos módon – a teljesítmény volt, ugyanis miután egy váratlan fordulatnak köszönhetően, kevés gyakorlás után beugrott Prokofjev Rómeó és Júliájára, és a borzasztóan nehéz darabban kiváló teljesítményt nyújtott, társai dicsérni és segíteni kezdték. Gergő a karmester szerepében a szociális kapcsolatok és hálózatok megértéséhez feltétlenül szükséges empátiát emelte ki.


A szünet – és a kitűzőkre rajzolt állatokat összepárosító játék előtt – előtt Csermely Péter újabb lazítással lepett meg minket, amikor Kincses Zoli ötletét megfogadva három perc csendben üldögélést „rendelt el”. Bár az egész beszélgetés nagyszerű élményt adott, rám ez a három perc tette a legnagyobb hatást. Az első pillanatokban még nem is volt szokatlan a csend, gondolataim ugyanolyan sebességgel és belső hangzavar mellett kavarogtak, mint azelőtt, ám egyszer csak lassulni kezdett minden, a gondolatok, a szívverés, a lélegzet, már csak magamra koncentráltam, s elsöprő erővel tört bennem felszínre a kérdés, miért rohanunk állandóan, mikor olyan jó egy kicsit megállni. És tudom, mindenki erre gondolt, mert egy metró elrobogása alattunk az egyéni csendekből közös gondolati teret kovácsolt.


A beszélgetés második részében – mely Mozart Varázsfuvolája három áriájának fuvolaváltozatával kezdődött – hosszan beszélgettünk a pihenés és a lazítás különböző formáiról és lényegéről. Noémiék hallatlanul érdekes trükkökről meséltek, olyanokról, melyekre magunktól sosem gondolnánk. Ahogy fogalmazott, „ha az ember négy órán át tökéletesen koncentrál, és ezt havonta negyvenszer megteszi, akkor három év után meghal”. Ezért kulcsfontosságú az agy kikapcsolódása, melyet el lehet érni például virtuális újságolvasással (csak a kotta mögé kell képzelni a lapot), vagy elektronikus helikopterreptetéssel, de az a történet mindent visz, mely szerint egy koncert közepén az egyik klarinétből kiesett egy nagy csavar, és azt a zenészek nem adták vissza a tulajdonosának, hanem a koncert közepén körbecsúsztatták, miközben a karmester hiába próbálta megrendszabályozni őket. A lazítás része a zenészek számára a koncert előtti bejátszás néhány perce is, melynek során át lehet gondolni, hogy „ki vagyok én, mit tudok, kik a többiek, stb.” E példákból érzékelhető igazán, hogy milyen nagy szellemi teljesítmény mindaz, ami a hangversenyterem nézőteréről könnyed játéknak tűnik csupán.


Az egyik vendég az épített és a szabadtéri környezetben való zenélés különbségéről kérdezte a vendégeket. Noémi válaszából a zenéhez cseppet sem értő, egyszerű földi halandók (így például én…) számára is kiderült, hogy nem úgy van az, hogy fuvolájával az ember csak úgy kiül a mezőre, és operettbe illő módon játszik valamit, mert a hangok bizony rettentő finom dolgok, egy teremben odakoccannak a falhoz, visszapattannak, körbe keringenek, s zenévé állnak össze, ám minderre a szabadban nem képesek. Gergő ennek ellenére szeret szabadban vezényelni, többször volt is rá alkalma, s megtudhattuk tőle, hogy olyankor a hangokat egy külön berendezéssel térítik megfelelő irányba. Gergő-t legközelebb június 30-án 20.30-tól lehet meghallgatni a budai Várban, ahol a Nemzeti Filharmonikusok „Gracioso” kamarazenekarával az alábbi műveket adja elő:

  • P. I. CSAJKOVSZKIJ: C-dúr vonósszerenád op. 48
  • W. A. MOZART: G-dúr fuvolaverseny KV. 313
  • W. A. MOZART: "nagy" g-moll szimfónia KV. 550

Jegyek elővételben itt kaphatóak.


Végül egy utolsó gondolat, mely a beszélgetés során fogalmazódott meg bennem: tehetség és tehetség között is létezik egy fontos különbség, ha külön választjuk az önmagáért való tehetséget, és azt, aki tenni szeretne valamit környezetéért. A jobbítás szándéka a tehetséget a társadalom nem csak csodált, de megbecsült tagjává is teszi, s a közjó építéséhez járul hozzá. Noémi és Gergő esetében kétségünk sem lehetett e szándék létéről, mind a közönség felé sugárzott nyitottság, mind korábbi életpályájuk tevékenységei (így az Ifjúsági Kortárs Zenei Estek általuk rendezett sora is) bizonyítékául szolgálnak a közösségért való tenni akarásuknak. Kicsit ennek jegyében is, a beszélgetés végén újabb, immár fizikailag is közös fuvolajátékkal ajándékoztak meg minket, melyet érzelmeinkben hosszan tárolható emlékként hoztunk el magunkkal onnan.

 

Válaszok (Csermely Péter)

Kállai Gábor és Paál András számomra igen rokonszenves olvasatában a tehetség tulajdonképpen egy olyan önmegvalósítási folyamat érték-muníciója, amely egy teljes, önálló, felnőtt, integráns személyiséghez vezet el. De jó is lenne, ha sokkal több lenne kicsiny hazánkban ilyen! Én még tovább is megyek annál, mint amit Kállai Gábor mond, illetve pontosan azt írom le megint, amit mond: nem is kell mégcsak újítani sem ahhoz, hogy valaki tehetséges szupermarket-pénztáros legyen. „Csak” átlagot messze meghaladóan precízen, jól és kedvesen végezni azt, amit végezni kell. A mindennapi munka dicséretéről szóló blogbejegyezésben erről többet is olvashattok.



Egyetértek Gullai Nórával, hogy az igazi tehetség bár rengeteget dolgozik, de megtanulta nem görcsösen akarni, nem sóvárogni, nem centinként hajszolni a sikert. Az igazi tehetség az önkiteljesedésének örül, és a fele megy, amerre ez a belső öröme teljesebb. A siker is pontosan arra van – de ez az igazi tehetségnek totálisan másodlagos, mert a siker öröme az ő számára az önkiteljesedés öröménél sokkalta csekélyebb. Az illusztrációm Salieri és Mozart az Amadeusból. Aki még nem nézte meg ezt az alapfilmet, tegye. Ahogyan Salieri minden reggel leül a zongorája elé, felnéz a feszületre, és akarja, hogy ma is legyen meg neki egy szép motettája, úgy nem születhet remekmű sose. Ahogyan Mozart belefeledkezik a nők fenekének csipkedésébe, de mindezek mellett kiírja magát az élők sorából, mert annyira elnyeli a zene – naja: ez más, nagyon más, mint a szokásos hétköznapok.
 

Válaszok (2)


Madaras Gergő vizsgakoncertjére június 23-án, szerdán este került sor a bécsi Musikverein Aranytermében, a Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekarának (RSO Wien) közreműködésével. Délután érkeztem meg Bostonból Budapestre, és utána mentünk át kocsival Bécsbe. Kíváncsi voltam, hogy meddig bírom ébren a koncertet… A legjobb négy, most végző karmester kapott lehetőséget egy-egy zenemű bemutatására. Gergő a negyedik volt. Az első karmester végig azt kereste, hogy vajon hol is kezdődik el az ő egó-ja, néha segélykérő pillantásokat vetve a zenekarra, hogy mondják már meg neki, hogy mi is neki a dolga itt. A második karmester ennek pont az ellentéte volt. Neki az okozott óriási problémát, hogy megtalálja, hogy hol is végződik az ő egó-ja. Cirkuszt csinált az Aranyteremből. Egyszerre volt akrobata és zenebohóc. (Még nyoszolyólánynak öltöztetett rózsacsokorhordozó is volt, de oroszlánt és fókát szerencsére nem hozott…) A felüdítő szünet után jött a harmadik végzős. Nagyon szépen kidolgozott, nagyon finom, nagyon szép zene. Végre. Ez volt az a pont, amikor elkezdtem aggódni azon, hogy „hogyan is fogja ezt felülmúlni Gergő”, aki több mint egy éve igen jó barátom, de akit még vezényelni sem élőben, sem lemezen soha nem hallottam.

És akkor belépett Gergő. Mosolyogva, kedvesen, játékosan. „Dejó, mondtam magamban, örömzene jön!” Nem az jött. Ahogy felemelte a pálcáját, a 32. sorban is érezni lehetett az alkotás feszült figyelmét. DebussyTengere” 2-3 olyan kedves dallamot is tartalmaz, amelyekre, ha csak egyszer hallja őket az ember, akkor is örökre emlékezni fog. No, ezeket a dallamokat Gergő előadásában alig-alig lehetett felfedezni. Helyettük olyan mélységeket bontott ki Debussy darabjából, ami alapján az ember rájött, hogy ez nemcsak 2-3 szép dallam, hanem mestermű. Minimum hússzor hallottam már a „Tengert”. A legnagyobb karmesterektől is. Soha senki még csak meg sem közelítette azt, amit Gergő elért. Az egy dolog, hogy minden (minden darab!) hang a helyén volt. Az azonban már ritkaság, hogy minden zenészből, a csaknem százra egyesével figyelve külön-külön azt hozta ki, amire a zenész maga is rácsodálkozott: „Nofene, én ezt is tudom?”. Az még ritkább, hogy érezte azt is, hogy hogyan hangzik minden hang ott, ahol ő sose állt, a zeneterem közepén. Uralta és finomra hangolta a hangzás minden elemét. Nem voltak „kedvenc és kidolgozott részek” és „nem is értem, hogy ez hogy került ide” részek, mint szinte minden karmesternél. Minden egyes másodpercben teljes volt a figyelem. Ez még mind csak olyan munka, ami a mesterség magas foka. (Atyavilág, de milyen magas foka…) Burjánzott a zene. Finom hangsorok ölelkeztek. Végig Rousseau vad őserdői jártak az eszemben. Amit hallottunk, nem zene volt. Maga volt a Tenger.

 
És aztán jött az első rész vége. Amikor nagyon jó zenét hallok (félévente egyszer…), akkor libabőrös lesz a hátam. Amikor kivételesen jó zenét hallok, akkor „megnyílik a fejem”, eggyé olvadok a világgal, és megérzem Isten végtelen szeretetének teljességét. Sokévente egyszer adódik ilyen ritka alkalom. Gergő művében az első rész vége volt a két (!) ilyen élményből az első. Egy olyan egységbe kovácsolt gazdag összhangzás sugárzott szét a teremben, ami megolvasztott mindent, ami embert a szépségtől és a szeretet egyetemes áramától valaha is elzárhatott. Az első rész után ugyanolyan döbbent csend követte a zenét, mint a legvégén. A közönség egyszerűen nem hitte el, hogy embertől ilyet is lehet hallani (az volt az érzése az embernek hogy a zenekar sem…). Egy magyar zenész 26 évesen belépett a világ legnagyobbjai közé. Szívet melengetően büszke érzés volt magyarnak lenni június 23-án, a bécsi Musikverein Aranytermében.

Madaras Gergely soron következő koncertjeinek idejét és helyét itt lehet megnézni.
 

 

Hozzászólások

hali,

sztem nagyon jó összefoglaló, és ha így bejött a csend, akkor annak is örülök, és éppen aznap láttam meg ezt az idézetet egy indiai gurutól egy informatikus e-mail-ben: ,,The quieter you become, the more you are able to hear''...pl. metrókocsit is :-) nincsenek véletlenek!

aminek a legjobban örülök, hogy a zenei nyitottságon keresztül láthatjuk a társadalmi létben való hasznát is annak, ha valaki igyekszik elfogadó lenni...persze kellenek szigorú korlátok is, pl. a határidők, a minőség, a korrektség terén, mert ahogyan volt, aki a ,,humorban nem ismerek tréfát'' alapon élt és alkotott, úgy mindenkinek a maga területén is így kellene eljárnia.

gondoljon mindenki a legutóbbi helyzetére, amikor vízvezeték-szerelővel, postáskisasszonnyal vagy buszsofőrrel találkozott, hogy az autós előzékenységről ne is beszéljünk (apropó: http://www.fairvezeto.hu/fairtemak), ugye milyen jó lett volna, ha ,,csak pontosan, szépen'' tették volna a dolgukat ;-)

nade, amire készülök a tali óta, mert a vizuális élményt is hozzá kell adni, hogy meséljek a zene és a nyitottság okán egy személyes tapasztalatról: MetallicA tangóharmonikán...

ööö, még itt vagytok? :-) őszintén, mi az első, ami eszedbe jut a MetallicA-ról? írd le egy papíra, most, és aztán olvass tovább.

oks. akkor röviden: szüleim nem kedvelték azokat a zenéket, amiket már érettségi előtt elkezdtünk hallgatni páran a suliban, de amikor apám meglátott nálam egy nyitott MetallicA kottát, és belenézett, akkor kiderült számára, hogy a basszer tkp. a kontrásra ,,hasonlít'', és felkapta a harmonikát, majd elkezdett játszani, kottából, MetallicA zenét...életem egyik meghatározó élménye volt, hogy metál zenét lehet más hangszeren is játszani (később apu hegedűn is játszott a kottából).

Az Apocalyptica sokkal később lett világhírű a MetallicA feldolgozásokkal: http://www.youtube.com/watch?v=rbTozgoj9OQ (ez is mutatja, hogy nincs üzleti érzékem, nem én gazdagodtam meg az 5let után a feldolgozásokból :->)

...és mi minden történt még azóta? hányan dolgozták fel többek között ezt a számot?

mit is írtál fel a lapra? és most mit írnál? nyugi, nem fogom javasolni Péternek, hogy a következő alkalommal hallgassunk egy kis MetallicA zenét :-)

kincses zoli

Először is Farkas Anikónak üzenem, hogy nagyon jól ír. :) Másodszor pedig annyival egészíteném ki, amit nekem különösen jól esett látni ezen az estén (mert már régóta sejtettem, de most végleg meggyőződtem róla), hogy az igazi tehetség nem erőlködik. Nem akar zseni lenni, nem vért izzadva kapar minden kis kapaszkodó után, hogy egy centivel feljebb juthasson, hanem könnyedén és mosolyogva emelkedik abba a magasságba, amibe akar és ez nem is biztos, hogy mindig a világ teteje... Noémi és Gergő valóban tehetségesek és valóban tiszteletre méltóak.

bocs, de az igazi tehetség nagyon sokat dolgozik, szenved és sokszor kételyekkel teli, és bár úgy lenne, hogy könnyedén és mosolyogva emelkedne az általa akart magasságba...és bár mindegyik jól tudná kezelni, ha nem engedik oda emelkedni, vagy éppen elvonulni, magányt választani vagy éppen engedni, hogy segítsen.

a tehetség lehet kötelesség, de inkább lehetőség, áldás vagy áldozat, netán áldozathozatal az egyén vagy az Őt körülvevők részéről, és a sikeres tehetség példája erőt adhat a többieknek is, de okulni kell abból is, ahogy tehetségeket vesztettünk vagy vesztették el magukat, vagy nem éppen a jóra használták tehetségüket.

ahogy a bajból is lehet okulni, úgy a tehetséggel is lehet rosszul sáfárkodni, de ahogy ,,bűn'' a gyümölcsfán hagyni a termést, úgy az is vétek, ha a hasznos és jóravaló tehetség nem kap lehetőséget...aztán reménykedjünk, hogy jól sül el a cselekedet.

kz

Igen, dolgozik, nem is mondtam én egy szóval sem, hogy nem dolgozik. Nem erőlködik, én azt írtam. Persze az erőlködést többféleképpen is lehet értelmezni, így valóban nem 100%-ig tiszta a megfogalmazás. Ha erőlködés alatt azt a (sokszor fárasztó) munkát, lemondást, áldozathozatalok sorát stb. érted, amire szükség van ahhoz, hogy a veleszületett képességekből kijöjjön valami kézzel fogható eredmény, akkor teljesen igazad van. Én erőlködés alatt nem ezt értem, hanem azt, amikor folyamatosan azt a látszatot akarja kelteni valaki, hogy ő mekkora nagy szám és nem bír elviselni 5 percet, amíg nem rajta csüng mindenkinek a tekintete és nem őt "éljenzi a tömeg". Ezt próbáltam érzékeltetni azzal, hogy nem akar, hanem az... (Lehet, hogy nem sikerült megfelelően kifejeznem magam.) Könnyedség alatt pedig pont azt értem, hogy nem külső megerősítésekre és mások elismeréseire épül az igazi tehetség fejlődése, hanem arra, hogy a saját elképzeléseinek és elvárásainak megfeleljen és önmagát valósítsa meg, ne pedig valami nagy rózsaszín lufit, amit úgy nagyjából elvárnak tőle bizonyos emberek. Ehhez kell az igazi bátorság és tehetség. Szerintem. :) (Most erre lehet azt írni, hogy igenis kell a külső segítség, a megerősítések, a tanácsok, a visszajelzések és igen, ez is igaz. Ugyanakkor mégis a legfontosabbnak azt tartom, hogy az emberek azok legyenek, akik, nem pedig akiket kitalál a környezetük.)

jaja, egyetértünk, illetve így már nekem is világosabb :-) igen, a ,,szenvedés'' alatt azt értem, amikor valaki 12 órán át gyakorol, de lehet, hogy nem szenvedésnek éli meg...mert ha valaki szenvedésnek fogja fel, akkor egy idő után nem fogja művelni.

a drámához: Szentgyörgyi Albertet nagyon zavarta, hogy ,,az adófizetők pénzén'' kutat minden nap, és közben ,,nem tudja visszafizetni'' ezt, majd a C vitamin előállításakor (elnézést a pongyola megfogalmazásokért, de most a tudományos pontosság helyett a példa fontosabb) megnyugodott, hogy ,,rendezte a számlát'', és boldog volt...de amikor látta, hogy a tengeralattjárókon a nagy mennyiségű C vitamint azért tartják, hogy hosszabb ideig tudjanak a víz alatt maradni az időszakos felszínre jövetel nélkül, és így több ember halálát okozhatják (tudom, legjobb védekezés a támadás, de akkor is), akkor szomorúság is vegyült az örömbe.

igen, fontos, hogy mindenki megtalálja a helyét, és egy sokadik tévésztár versenybe már ne jelentkezzen olyan, akin csak élcelődnek az emberek...vegye észre, hogy miről szól az egész, és mindenki tegye a dolgát, amihez a legjobban ért. a minisztertől (szolgát jelent) Lópici Gáspárig, aki az utca hírmondója volt, legalábbis egy korosztálynak ;-)

kz

Ja és még annyi, hogy ez a "tehetség rengeteget szenved és sokszor kételyekkel van teli", ez szerintem azért annyira nem igaz. Vannak kételyek, vannak nehézségek, sok türelem és munka kell hozzá, de azért ezt nem kell úgy beállítani, mintha valami hatalmas kínszenvedés lenne. Általában ha valaki valamiben tehetséges, akkor szeret foglalkozni azzal, amiben jó és többnyire tele van sikerélményekkel is. Sőt, nagyobbrészt valószínűleg élvezetes, kalandokkal és izgalmas kihívásokkal teli, kreatív és szórakoztató ez a bizonyos munka, nem pedig szenvedéssel és kétségekkel teli. Csak ez az utóbbi olyan drámaian jól hangzik.

A munká(ink)hoz való viszonyunkról, ami többnyire változtatásra szorul Nem mintha pont ide tartozna, de mégis. Annak a gondolati ívnek - ami a tehetséggel, tehetségszemlélettel kapcsolatban velünk és általunk is alakul - azt hiszem, kezdem megsejteni azt a szálát, ami végül az enyém lesz... Néhány éve még ott tartottunk, hogy tehetséges embernek legfőképpen olyan fiatalokat hívtunk, akik elsősorban az akadémiai tudás területén, vagy esetleg a művészetek és a sport világában, kiemelkedő eredménnyel vitézkedtek. Innen nem könnyen jutottunk el oda, hogy „Mindenki Tehetséges” (ahogy én szeretem), illetve „Mindenki Tehetséges LEHET” (ahogy például Te szereted, Péter). Az utóbbi megfogalmazás kétségkívül pontosabb, én mégis az előbbit szeretem, mert az befogadóbb. Muszáj volt ide eljutnunk, mert nem akarhattuk, hogy a tehetség kevesek kiváltsága legyen. Ez borzasztó lenne, hiszen akkor a tehetségesek környezetét többnyire nemtehetségesek alkotnák, akiktől hogyan lehetne elvárni, hogy inspirálják, a közösségükben megtartsák azokat, amilyenek ők sosem lehetnek? Arról nem is beszélve, hogy ez a felosztás alapjaiban hibás. Mindenki megtalálhatja azt a területet, feladatot, munkát, amiben kiemelkedőt produkálhat. Az, hogy eddig még nem találta meg, nem jelenti azt, hogy nincs ilyen terület vagy munka. A mi könyvtárunkban minden könyv érdekes. Mindegy, hogy mekkora, milyen állapotban van, milyen a borítója, mindegy hogy honnan merre olvassuk, milyen nyelven írták, az is mindegy hogy ismerjük-e a betűit. A könyvek érdekesek, az emberek tehetségesek. A tehetséget feladattal, munkával, tevékenységgel összefüggésben értelmezzük. Lehetek tehetséges szakács, de ez nem jelenti, hogy tehetséges gombfocista is vagyok. Legyek például tehetséges szupermarket-pénztáros. A tehetségem abból áll, hogy a már kialakult rendet és szabályokat elemeire bontom, hozzáadok és elveszek belőle, átstrukturálom, majd a főnökségnek beterjesztem, hogy ilyen meg olyan változtatásokkal, mennyivel magasabb szinten tudnám ellátni a pénztárosi feladataimat. (Ezt azért is érdemes megtenni, mert már másnap nem kell bemennem.) És akkor el is érkeztünk oda, ahova a gondolataim vittek. Tehát: mindannyiunknak lehet olyan területe, ahol tehetséges tud lenni, és ezt a területet vagy már megtaláltuk, vagy még megtalálhatjuk. Ugyanakkor azt, hogy akár még a „kényszermunkáinkra” is megpróbáljunk újszerűen nézni, az elemeit másképpen összerakni, ezt a képességet, ha a miénk, semmiképpen nem adhatjuk fel. A tehetség öröm, de már a tehetségre törekvés is öröm. A bármilyen(!) feladattal, munkával kapcsolatos tehetségre törekvést inspirálni kell magunkban és másban, illetve akiben ez még nincs meg, annak segítenünk kell. Ez ember-ember, illetve ember-közösség és közösség-ember feladat is. (Ezzel kapcsolatban hadd mondjak egy saját példát. Ha a közértben kérek 25dkg párizsit, és az eladó pont 25 dkg-t tesz fel a mérlegre, nem mulasztom el hangosan és örömtelien megjegyezni: "Bingó!". "Olaj"-mondaná Molnár Ferenc, "Tehetséggondozás"-mondom én.) Persze Péter már erről is beszélt, a munkához, a feladathoz való általános viszonyunk megváltoztatásáról. Valószínűleg Péterhez képest nem mondtam sok újat, sok okosat, de jól esett összefognom a gondolataimat. Bocs: Kállai Gábor

Én a "mindenki tehetségesre" szavazok a végtelen dimenziójú életben, mely nem matekre, törire, zenére, bármire bomlik, hanem az életet élő egyéniségekre... több boldogságra tehetséges hontalant láttam mint managert...Megpróbálok bemásolni egy idézetet: „Induljunk már, körmünkre ég a munka!” – mondjuk, és nekilátunk fiatalon húzni az igát, pedig meg kellene várni, amíg kapcsolatrendszerünk tényleg ránk szabott szerepünkbe helyez bennünket. Sok ”Hogyan gazdagodjunk…?” könyv javasolja, hogy dolgozz szinte vagy teljesen ingyen többfelé, és idővel majd meglátod, hol az igazi helyed az életben. A megélhetés minimális biztosítása után a szövetségesi (távolibb baráti) kapcsolatok kiépítése előbbre való a karriernél.................................................................................................................................................................................................. A népmesei szófordulat, miszerint „elindult szerencsét próbálni”, ugyanerre utal. Nem azt próbálja a mesehős, hogy lesz-e szerencséje, hanem azt, hogy hol lesz!!! Egyszerűen saját szerepére talál. Gipsz Jakab lehet orvos, focista, eladó vagy bármi. Mindezen mivoltában sosem lehet a legjobb. Mindig lesz aki fiatalabb, okosabb, gyorsabb, keményebb nála. Gipsz Jakabot egyedül Gipsz Jakabságában nem lehet és nem is akarja senki lepipálni. Ráadásul ebbéli mivoltában garantáltan nem sérül önmotiváltsága............................................................................................................................................................................................................................. Egy igazán neked való szerep, melyet te fémjelzel, és melyben a legértékesebb vagy a világon. Önmotivált szerepedre és szereped piacára lelsz. Kapcsolataid megfelelő aránya ebbe az irányba segít haladni........................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................ Péter szerint erős kapcsolatink az arculatunkat, gyenge kapcsolatink stabilitásunkt adják...szerintem ezen túl, és mindezekkel együtt a körülöttünk lévő különböző kapcsolaterősségek megfelelő mennyiségei és egymáshoz kapcsolatsága adja a hatékonyságunkat-tehetségünket (szerencsénket)a társadalom számára közvetítő kommunikációs csatornarendszert, mely megléte a mi tehetségünknek tűnik, pedig a mindenki tehetsége az VAN, legfeljebb éppen akkor és ott nem látszik, nem kerül láttatásra, megfelelő kapcsolatrendszer hiányában közvetítetlen marad...ismét Magilla Gorila idézete: "Egy dolog, hogy igazad van, ám ezt valakinek el is kell hinnie"...

A fénykarddal rohangáló Gergelynek ezúton üzenem, hogy ha már Manchesterbe jönnek, nem messze onnan van egy gyönyörű walesi kisváros, Holyhead (Anglesey-szigeten). Azért is érdekes ez, mert ott van bejegyezve Nagy-Britannia egyetlen hivatalos(!) Jedi-rendje. (Legutóbb, mondjuk, azért került hírbe ez a rend, mert egy fekete nejlonzsákot öltő, magát Darth Vadernek mondó, erősen ittas figura a kerítésen beugorva seprűnyéllel mutatta meg az Erő sötét oldalát a meditáló jediknek, de ez mit sem változtat azon, hogy bizonyára nagyon szívesen befogadnak kóbor lovagokat).
Egyébként pedig Paál Andrással és Kállai Gáborral egyetértek, és megintcsak sajnálom, hogy nem voltam ott. (Majd jelentkezem levelező tagnak :))

Hogy pontot tegyek önmagamra: csak közbeeső cél az, hogy eljussunk oda, hogy a pedagógusok képesek legyenek segíteni a fiatalok tehetségének kibontakoztatásában. A végső cél az lehet, hogy a pedagógusok, a szülők és a közösségek (iskolai, munkahelyi, szakmai, stb.) arra tanítsanak és inspiráljanak mindenkit, hogy a bármilyen területen adódó munkáját/feladatát/hobbiját tehetségesen igyekezzen elvégezni. Ez a tehetségszemlélet. Sztem. kg

Csupán Szent-Györgyi Albertet tudom idézni: "Amit az iskolának el kell végeznie, hogy megtaníttassa velünk, hogyan kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson arra, hogy szeressük, amit csinálunk, és segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni, hogy a tudás oltáráról a tüzet vegyük el, és ne a hamut, hogy a húst vegyük, ne a csontokat."

Van amikor az ember felettébb udvarias, és olyan móson szól valamihez, hogy "talán" meg "szerintem", vagy "bátorkodom azt gondolni"...nos most ennél határozottabban, de továbbra sem kontra-ként, hanem az elöttem szólók gondolatát továbbfűzve kiemelnék egy szempontot: "Ami mérünk az megjavul" mondják a szervezetfejlesztők, de nem mondják meg mit mivel mérjünk, és kaptafát használnak mindenhez, mégha az nem is cipő történetesen. Nem a munkánkat kell tehetségesen végezni, hanem azt a területet kell meglelnünk, ahol tehetségesek vagyunk. Ha ez megvan, akkor nem kemény munka, hanem szerelemként hajszolt ám következetes szórakozás, játék az életvitel. A mágikus 10.000 óra rutinszerzés (ami a profizmus közös nevezőjének láétszik minden életterületen) kedvünkre és örömünkre tellik el, ekkor (és egyész életünkben is) "PÁRATLAN ÉRTÉKEINK KIBONTAKOZTATÁSÁBAN ÉLÜNK" (ez itt Chopra megfogalmazása, a szerintem legtalálóbb a témában). Minden egyébb hozzállás könnyen belecsúszik abba a helyzetbe, amikor egy tehetséget nem önmagával, hanem más, tőle szűkségszerűen különböző minőséggel, mértékegységgel mérünk, és bemanőverezzük az egyének, így a közösség- (akár mondhatnám fajtnk-)világát abba a helyzetbe ahol most van. Ez a "Fázunk éhezün, átlőve oldalunk, de szabadok vagyunk!" hozzáállás a szabadságot attól való függetlenségnek értve, hogy elsősorban magamat (illetve másokat is) hamis mértékegységgel tévesen mérjem. Az minden más részletkérdés.

Öt mozgóképes és hangos kiegészítés a beszámolóhoz a Facebook-on: http://www.facebook.com/?ref=home#!/profile.php?id=100000256482184&v=app_2392950137
http://www.facebook.com/home.php?#!/paligreg?v=wall&ref=ts innen mindenki láthatja
Véleményem szerint túl sok tehetség pazarlódik el különböző okok miatt. Szerintem fel kéne mérni a diákokat a középiskolás koruk körül, hogy pl. milyen IQ-juk van és mi az amiben tehetségesebbek és ezeken belül mi az amit szeretnek is. Ez azért lenne jó, mert, ha valaki nem tudja mi szeretne lenni, akkor ez egy célzott lökést jelenthetne, hogy elinduljon egy olyan pályán ami fekszik neki. Ha valakiből tehetséges matematikus lehetne, miért menjen el olyan szakra az egyetemen amiben csak szimplán jó? Így nem aknázzuk ki az illető tehetségét... Jelenleg a szerencsén múlik, hogy valaki megtalálja-e mi az ami fekszik neki úgy igazán, amiben kiemelkedik, túl sok intelligens, hasznos ember végez szakmunkát vagy akármit ahelyett amivel hozzátehetne valamit az emberiségnek, de sajnos ez van... Tanárképzés se valami jó, hihetetlen milyen tanárokat hagynak tanítani, ha arra is figyelnének, akkor színvonalasabb lehetne az oktatási rendszer, de ezek persze csak töredékei azoknak amiken javítani kellene