Mitől lehetne hatékonyabb az együttműködés Magyarországon?
Avagy: Visszhangok az első blogtalálkozóról
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Az első blogtalálkozón az együttműködés lehetőségeit jártuk körül. Nemcsak elbeszélgettünk erről, hanem bizonyítottuk is. A nagyon sikeres találkozó igazi értéke a formálódó közösség ereje volt. Amikor a félidőben megrendezett játék elkezdődött, akkor már mindenki úgy fordulhatott a másikhoz, mintha régi jó barátok lennének.

A bejegyzésben a négy előre felkért hozzászóló, Csermely Péter, Gullai Nóra, Szakolczi Zalán és Bengyák Vince írja le, hogy mi volt a saját és mások hozzászólásából számára emlékezetes. 

Néhány a fontosabb megállapítások közül: az együttműködés feltétele a bizalom, a biztonság és a hiteles önismeret; feltétel az is, hogy elfogadjuk a másképpen gondolkodókat, ez pedig az elme teljes kiürítésével lehetséges maradéktalanul; az együttműködés legbiztosabb alapja a szeretet; rendkívül fontos az őszinte hit abban, hogy lehet az együttműködést javítani, és ezért a változásért érdemes küzdeni.

 

Csermely Péter: Óriási élmény volt számomra az első blogtalálkozó annak ellenére, hogy a találkozó idejére már olyan beteg voltam, mint a csacsi (másnapra már semmi hangom sem maradt). Az egy dolog, hogy legalább húsz régen látott barátommal találkoztam aznap, az meg egy másik, hogy minimum húsz másik, újonnan megismert baráttal gazdagodtam. A találkozó igazi értéke a formálódó közösség ereje volt. Gullai Nóra hozzászólása kapcsán számomra sokat mondott annak az átgondolása, hogy a bizalomhiány megöli a múltkori bejegyzésben körüljárt kockázatvállalási készséget, hiszen ha valaki attól retteg, hogy a kockázatvállalásával kiszolgáltatja magát, az soha nem jön rá arra, hogy a kockáztatással olyan mezőre téved, ahol mások nem járnak, azaz éppenhogy nem veszélyesebb, hanem kevésbé veszélyes a helyzete, mint az állatian versengő, egymást taposó közegben. Megelőzte a tömeget, kiszakadt belőle, és végre maga szabhatja meg a játékmezőt és a játékszabályokat.

Bengyák Vince nagyon mélyen elgondolkodtató történeteiből az Isten válasza ragadott meg a legjobban, amikor valaki vádlón szólt hozzá, hogy miért nem tesz valamit a szerencsétlen kislány érdekében. „Én tettem valamit. Megteremtettelek téged.” Ezt a két mondatot bele kellene égetni mindenkinek a lelkébe. A saját személyes felelősségünket senki sem veheti le a vállunkról. Fontos, hogy csodaváró, másra-mutogató korunkban és országunkban jó mélyen elgondolkodjunk ezen.



A saját példáim közül az első a fehérjék együttműködésének példája volt. Bemutattam, hogy az már a fehérjék szintjén sem megy, hogy mindkét fehérje azt hiszi, hogy a másikkal való összekapaszkodáshoz semmit sem kell tennie, mert tökéletesen egybeillenek. (Ez volt a kép nagyapám születése idején, a kulcs-a-zárban modell.) Nem, a fehérjék sem illenek egybe tökéletesen. Az sem működik, hogy az egyik fehérje úgy gondolja, hogy neki semmit sem kell tennie, majd a másik idomul hozzá. (Ez volt a kép az én születésem idején, az indukált-fit modell.) Az a húsz évvel ezelőtti modell is elavult, ami szerint az egyik fehérje állandóan változik, és a másiknak mindig ki kell találni, hogy most éppen melyik állapotában van (ez volt a konformációs szelekció modell). Ahogyan egy éppen most megjelenő cikkünkben leírjuk, a fehérjék egyfajta “táncot” folytatnak. A vízen keresztül küldött jelek segítségével egy különös, sok lépésből álló egyeztetés zajlik a lehetséges összekapcsolódásukról. Az együttműködés érdekében tett kölcsönös engedmények már a fehérjék szintjén sem megspórolhatóak.

 
Ahogyan korábban leírtam, a legtöbb fehérje közepén vannak olyan részek, aminosavak, amelyek a fehérje működésében alapvetően fontosak. Ezek az aminosavak végzik a munkát. Ők alakítják át a molekulákat. Ugyanakkor a fehérjékben jó pár száz aminosav csak körülállja ezt a néhány aktív aminosavat. Olyan tehát egy fehérje, mint amilyen egy szocialista nagyüzem volt, ahol négyen dolgoztak, és kétszázan csak nézték őket. Csak az a nagy különbség a fehérjék esetén, hogy itt a kétszázra is szükség van, mert a kétszáz nélkül nem lenne középen az a négy. Az agyunk azonban teljesen máshogy működik. Ott minden egyes pillanatban más idegsejt van a középen, és mindig mások állják körül. Egy jól működő társadalomnak inkább az agy, semmint a fehérjék példáját kellene követnie. Azaz a társadalomnak engednie kellene, hogy, ha rövid időre is, bármely tagja a középpontba kerülhessen. Ez a mindig változó helyzet adná meg azokat az együttműködést elősegítő új és új viszonyulásokat, amelyek felrobbantják a kialakult játszmákat, és mobilizálná azokat az új és új közvetítőket, mediátorokat, akik az együttműködések kialakulását és fennmaradását segítenék.

Gullai Nóra
: Múlt szerdán izgalommal vegyes kíváncsisággal indultam el az első "blogtalálkozóra". Kíváncsi voltam, hiszen még soha életemben nem voltam jelen akkor, amikor egy virtuális közösség hirtelen életre kel, és örültem is, hiszen végre megadatott a lehetőség arra, hogy becenevek és betűk helyett arcokat és élő reakciókat, emberi hangokat hallhassunk. Fokozta a lelkesedésemet, amikor láttam, hogy a feszengés gyorsan múlik és 15-20 perc elteltével már egy egészen otthonos, kellemes hangulatú beszélgetésnek vagyok a részese. Amikor a félidőben megrendezett játék elkezdődött, akkor már mindenki úgy fordulhatott a másikhoz, mintha régi jó barátok lennének, és ez azt hiszem, mindenképp sokat ígér a jövőre nézve.

A találkozó témájával, az együttműködéssel kapcsolatosan először én kaptam szót. Fő kérdésem az volt, hogy hogyan látom a (káros) sémáinknak és az ezek által aktivált (egyelőre többnyire negatív) automatikus gondolatainknak a szerepét abban, hogy mennyire vagyunk motiváltak együttműködni másokkal. Ezek a káros sémák, melyeket többnyire már megtörtént, valós, rossz tapasztalatok táplálnak, bizonyos kiváltó események hatására működésbe lépnek és elindítják azokat a csak részben tudatos automatikus gondolatainkat, amik aztán meghatározzák többek között az együttműködésre való hajlandóságunkat is. Kopp Mária és a TÁRKI vizsgálatainak eredményeire hivatkozva az együttműködés három legfontosabb feltétele a bizalom, a biztonság és a hiteles önismeret. Ezek erősítése a családokon, pedagógusokon és a tágabb környezeten (akár a tömegkommunikáció eszközein) keresztül alapvető érdeke lenne Magyarországnak már csak a gazdasági stabilitás, a demokrácia megerősítése és a fenntartható fejlődés megalapozásának céljából is. Az emberek hangulatának, közérzetének javulása, mentális és fizikai egészségének megőrzése, vagy akár a születések számának az emelkedése hosszú távú életminőségbeli javulást eredményezhetne az ország, illetve a régió egészére nézve. (Akit bővebben érdekel a téma, annak ajánlom figyelmébe Francis Fukuyama, Robert D. Putnam, Kopp Mária, Hunyady György és Székely Mózes, David Blanchflower, valamint Andrew Oswald munkáit.)

Másodikként Bengyák Vince olvasott fel számára kedves és a témához kapcsolódó történeteket. Az egyik legfontosabb üzenet, amit Vincétől ezen az estén kaptam, ahhoz a történethez kapcsolódik, amelyben a feldobott pénzérme mindkét oldalára fej volt veretve. A túlerővel szembenálló hadvezér azt mondta katonáinak, megkérdezi a sorsot, mit tegyen: feldob egy érmét, és ha fej lesz, akkor győzni fognak és belemennek a csatába, ha írás, akkor veszítenek és akkor inkább visszavonulót fúj. Természeten az eredmény csak fej lehetett, de ez a színjáték elég erőt adott katonáinak, hogy hitükkel és lelkesedésükkel győzedelmeskedni tudjanak a tízszeres túlerőben lévő ellenség felett. Jelenleg talán a "másként gondolkodók" is többszörös túlerővel szemben próbálják a szemléletüket terjeszteni, de rendkívül fontos a meggyőződés, az őszinte hit abban, hogy ezen lehet változtatni és ezért a változásért érdemes küzdeni.



Vincét Szakolczi Zalán követte, aki többek között beszélt a közösségek hiányáról, valamint arról, hogy ha közösség szerveződik is, az jelenleg többnyire valami ellen szerveződik, ami valószínűleg kevésbé tud produktív lenni, mint a proaktív szerveződésű közösségek. Ezzel kapcsolatban több saját élményem is felidéződött, melyek egybehangzó tanulsága, hogy egy bizonyos életkor (amit én körülbelül 30 évre tennék) felett előszeretettel zárnak le az emberek, nem szívesen vesznek részt új ismeretségekkel kecsegtető rendezvényeken, illetve nehezen kaphatók új barátságok, kapcsolatok kialakítására, többnyire időhiányra hivatkozva. Nyilván az embernek gyerekei születnek, háztartást kell vezetnie, keményen dolgozik, hogy egzisztenciát teremtsen, de mégis számomra nehezen hihető, hogy ennyire ki van számolva minden percük. Talán ügyesebben kellene szervezni az életünket, és akkor több lehetőségünk lenne jobban megismerni egymást?



Végezetül Csermely Péter a fehérjemolekulák és az emberek "kölcsönhatásainak" analógiáját mutatta be. Ha a sejtek szintjén, majd pedig értelemszerűen szövetek, szervek, szervrendszerek és az egész szervezet szintjén minden pillanatban óriási energiák kötődnek le és szabadulnak fel az együttműködés (a sikeres interakció) érdekében, illetve eredményeképpen, és ez létrehoz egy élettani egyensúlyt, ami a biológiában évezredek óta működik, akkor miért ne lenne ez a jelenség érvényes az egyén szintje felett is? Jelen állás szerint azonban kulcsfontosságú, hogy ne a működő szervezet összhangjának az irányából közelítve, elvárásoktól telve, ám passzivitásban várjuk az eredményeket, hanem alulról építkezve – vállalva azt, hogy a fehérjékhez hasonlóan nekünk is pillanatról pillanatra a saját energiáinkat kell mozgósítanunk a zavartalan (együtt)működés érdekében – próbáljuk megteremteni az a kielégítő egyensúlytt a, amelyre valószínűleg mindannyian vágyunk.




Szakolci Zalán: Meglepve (és nagy örömmel) tapasztaltam, hogy egy egyszerű ismerkedős játék milyen mértékű közösségépítést tud produkálni. A játék lényege az volt, hogy mindenkinek egy papírra fel kellett rajzolnia egy olyan témát, ami hozzá nagyon közel áll (pl. tevékenységet, vagy eseményt). Ezután mindenki körbement és keresnie kellett két –három embert, akinek a rajzai közel állnak az ő saját rajzához.  2-3 perc után az egész terem közönsége önfeledten beszélgető blokkokra oszlott. Új közösségek, kapcsolatok jöttek létre! Az embereken látszott, hogy nem érzik kényelmetlenül magukat, sőt feloldódtak, és megnyíltak! A játék ereje szerintem abban rejlett, hogy egy igen egyszerű módszerrel mindenkinek volt lehetősége mutatni magából valamit, olyan dolgot, ami rá a legjellemzőbb. Egy kis időre mindenki újra felfedező gyermeknek érezhette magát: „Hahoo, nézzétek! Itt vagyok Én! Ez vagyok Én! Nahát, dejó! Te is ilyen vagy, akkor mi nem is különbözünk annyira!” 

Sokaknak egész életünk összes erőfeszítése a biztonságra törekvés jegyében zajlik. Mi adhat valódi biztonságérzetet? Ha igazából meggondoljuk, akkor semmi. Bármelyik pillanatban meghalhatunk; az élet minden pillanata veszélyes. A halál és a múlandóság elfogadása lehet az első lépés az együttműködés elkezdéséhez.  A legnagyobb biztonságot szerintem az adja, ha tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, merre tartunk, és miért élünk. Az együttműködésben az első lépés tehát az, hogy magunkkal tisztában legyünk. Megtaláljuk, és elfogadjuk saját magunkat. Ezáltal valódi életcélokat fogunk kitűzni és a megtalált bizonyossággal már bátran nyílunk meg mások felé. Az ilyen ember spontán és erőfeszítés nélkül fog megnyilvánulni mások felé, ahelyett, hogy mindig azt fürkészné, hogy „ebben a helyzetben most mit kellene csinálni, hogy az nekem a legjobb legyen?”. Amint megtanuljuk szeretni önmagunkat (ami nem egyenlő az egoizmussal!), rögtön elkezdjük szeretni embertársainkat is.



A második lépés az, hogy elsajátítjuk a bölcsességet. Szeretet és bölcsesség – mindkettőre szükség van. A bölcsességet én a távolra látás képességével szoktam jellemezni. Az előttünk álló problémák csak évtizedek alatt oldhatóak meg, ráadásul nagyon bonyolult folyamatok összjátékaként. Ezért fontos látni az egész rendszer ok-okozati összefüggéseit a legnagyobb teljességben. Ezen a ponton már elkezdhetünk a konkrét cselekedeteken is gondolkodni.

 


Itt jutottak eszembe Péter elhangzott szavai a fehérjékről, meg arról a szemléletről, hogy nekem semmit nem kell tennem a kapcsolat kiépítéséhez, majd a másik idomul hozzám.  Valójában csakis egyszemélyes felelősségem a kapcsolataim alakulása. Ha valakivel nem sikerült szót értenem, az nem a másik hibája; lehet hogy nem voltam elég kreatív, vagy nem voltam elég nyitott, nem hallgattam meg eléggé, esetleg nem volt megfelelő a metakommunikációm. Ez a gondolat már a találkozón is váltott ki vitát, de elfogadása igazi szabadságot ad. Másrészt egy őszinte, nyitott, következetes és feddhetetlen embernek erős a kisugárzása. Ha ehhez még az a szándék is társul, hogy tényleg meg akarom ismerni a másikat pusztán önmagáért, és képes meghallgatni, odafigyelni a másikra (nem csak a felszínt hallani), akkor automatikusan vonzani fogja a hasonlóan nyitott embereket. Ezekből az emberekből aztán közösség alakul, mely nagyon inspiráló külső, kevésbé nyitott emberek számára is. Egy ilyen közösségnek valódi, átütő ereje van, ahol megjelenik! A külső szemlélő azt fogja látni, hogy nem lesz hosszú távú vesztesége abból, ha félreteszi a rövidtávú gondolkodást és tisztességesen áll embertársaihoz. Egy lelkesítő, egymást segítő közösség sokkal nagyobb biztonságot ad, mint bármilyen hatalom, vagy pénz. Együtt sokkal többre vagyunk képesek, mint külön – külön.


A harmadik lépés az együttműködésben az, hogy elfogadjuk a másképpen gondolkodókat. Hogy ezzel mennyire nem állunk jól hazánkban azt nap mint nap láthatjuk. A keleti filozófiák azt tartják végső bölcsességnek, ha felismerjük minden dolog ürességtermészetét. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a dolgok mentesek minden elképzeléstől, ideológiától vagy elmélettől. A közösségek általában az által vannak szétválasztva, hogy milyen értékeket vallanak, vagy mit gondolnak dolgokról. Sok helyen sajnos az értékek csak azért vannak, mert nem tudják elfogadni a jelen valóságát, ezért kitalálják, hogy a dolgoknak hogyan kellene lenniük. Ez megöl minden spontaneitást. Ezért fontos, hogy kapcsolatunkban mindig közvetlenül embertársunkra figyeljünk; ne ragadjunk le annál, hogy mit gondol, vagy milyen elképzelései vannak – ezek egyébként is állandóan változnak. Prekoncepcióink és előítéleteink kiiktatása alapvető a kapcsolatteremtésben. Ez pedig csak az elme teljes kiürítésével lehetséges.


Ha valódi holisztikus szemléletváltást szeretnénk, azt csak az oktatás megreformálásával lehet elérni. Erről már többször volt szó a blog keretein belül – én ezt kulcslépésnek gondolom. Eric Berne és Thomas Harris elmélete szerint nagyjából 6 éves korára mindenkiben kialakul egy életpozíció, (Oké vagyok  - Nem vagyok oké, Oké vagy – nem vagy oké valamilyen kombinációja). Ezt az életpozíciót utána már nagyon nehéz egy személyben megváltoztatni, néhány embernél egyenesen lehetetlen.  Úgy gondolom, hogy az óvoda és az oktatás alapvető feladata ezen életpozíció helyreállítása lenne (OKÉ VAGYOK, OKÉ VAGY). Vagyis rátalálni önmagamra, azt elfogadni, megtalálni helyemet a világban. Ebben a közegben lenne mód elsajátítani a helyes kapcsolatépítési mintákat is. Ez csak úgy lehetséges, ha a pedagógus pályát elitképzéssé alakítjuk. Csak a legrátermettebbek, legbölcsebbek mehessenek pedagóguspályára, és munkájukat közmegbecsülés, köztisztelet övezze, melyet fizetésük is tükröz. Az oktatás siker centrikus szemléletben történjen, ne pedig azt próbálja meg erősíteni, amiben a diák alapvetően gyenge. Mindenkire egyedi figyelem szükséges. Ha ezen az úton elindulunk, néhány évtizeden belül a legerősebb nemzet lehetünk a világon.


És hogy konkrétan hogyan indulhatsz el Te, kedves olvasó ebben a folyamatban? Kezdetnek gondolkozhatsz azon, hogy mik a valóban fontos dolgok az életedben…

Bengyák Vince: Történetek néhány kedvenc könyvemből. Bevezető: mivel, hogy nem ismerlek, nem tudom, hogy honnan jöttél, meddig időzünk együtt, és hogy azután hová mész, történeteket hoztam néked, könyvbe csomagolva. Beléjük töröm lelkemet, rejtem szavaimat. Ezzel kínállak: Kóstold meg! Ha ízlik, vidd magaddal! Az első: József Attila összes versei, Osiris Kiadó, Budapest, 2000 „Tanítások” (2.;7.)

 

Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát a rosszat?
Ti jók vagytok mindannyian,
Hisz mindnyájan örültök a jónak
   
Hányjátok el fegyvereiteket,
Mert a szerszámok nem férnek kezetekbe,
Még a múzeumokból is vessétek ki azokat,
Nehogy ők, akikből én előrejöttem,
Titeket vessenek ki majd magukból,
Mint a fegyverek fegyvereit,


Békétlenségben a fegyvereink a harag, a düh, a gyűlölet, az irigység, a rosszkedv, a reménytelenség. „Hányjátok el fegyvereiteket” – az (is) jelent(het)i, hogy mindezen rossz dolgok ellentété, a JÓT tesszük, cselekedjük meg!

A második: Anthony de Melo S J, A madár dala, Korda Kiadó, Kecskemét, 2002, Sánta róka Egy ember az erdőn ballagott keresztül. Egyszer csak megpillantott egy rókát, amelyiknek hiányzott az egyik lába. A férfinek az a kérdés motoszkált a fejében, hogy vajon hogyan maradt a róka életben? Aztán megpillantott egy tigrist, elejtett zsákmányával a szájában. A tigris teleette magát, s a maradékot hagyta, hogy a róka elfogyassza. A rókát Isten ugyanezen a tigrisen keresztül táplálta másnap is. Az ember ámulatba esett Isten jóságától. Nyomban el is határozta, hogy ő is meghúzza magát egy sarokban, és teljesen az Úrra bízza magát, aki majd gondoskodik minden szükségletéről. Úgy is tett, de hosszú ideig semmi sem történt. A szerencsétlen már majdnem halálán volt, amikor egyik napon hangot hallott: Ó, te tévelygő, nyisd ki a szemed, és pillantsd meg az Igazságot! Ne a sánta rókát utánozd, a tigris példáját kövesd!


(a történet kísérő szövege) Az utcán megpillantottam egy kislányt, aki didergett vékonyka ruhájában. Szemmel láthatóan semmi reménye nem volt arra, hogy tisztességes ételhez jusson. Dühömben így szóltam Istenhez: Miért engedted ezt meg? Miért nem teszel valamit! Egy darabig Isten semmit sem szólt. De akkor éjjel, egészen váratlanul, Isten válaszolt: – Én tettem valamit. Megteremtettelek téged.


Az élelem–Isten Az Isten elhatározta, hogy meglátogatja a földet. De még a látogatása előtt elküldte egy angyalát, hogy nézze meg, mi a helyzet a földön. Az angyal visszatért, és jelentette: – Az emberek zömének nincs ennivalója, a legtöbbnek munkája sincs. Ekkor Isten így szólt: – Akkor hát ennivalóként jelenek meg az éhezőknek, és munkaként a munkanélkülieknek.

 



Sors a feldobott érmében
A híres japán tábornok, Nobunaga, elhatározta, hogy megtámadja az ellenséget, noha annak tízszer annyi katonája volt, mint neki. A tábornok biztos volt a győzelemben, katonái azonban nem tudtak szabadulni kételyeiktől. Útban az ellenség felé megálltak egy sinto szentélynél. Miután Nobunaga elmondta imáit, kijött a szentélyből, és így szólt katonáihoz: – Feldobok egy érmét. Ha fej, győzni fogunk. Ha írás, elveszítjük a csatát. A sors most kinyilvánítja magát nekünk. Azzal feldobta az érmét. Fej volt. A katonák annyira fellelkesültek, hogy könnyűszerrel megnyerték a csatát.    Másnap egy szárnysegéd így szólt a tábornokhoz: – Senki sem változtathatja meg a sorsot. – Teljesen igazad van – hagyta rá Nobunaga, miközben egy érmét mutatott a szárnysegédnek, amelynek mindkét oldalára fej volt ütve.
(a történet kísérő szövege) Az ima ereje? A sors hatalma? Vagy pedig annak a hitnek az ereje, amely biztos abban, hogy valami történni fog?



A harmadik: Su-La-Ce, Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, Írás Kiadó, Budapest, 2005, 6. Lin-csi apát kolostorába egy nap vendég érkezett. A közeli kolostor elöljárója volt, az apát reggeli beszélgetései érdekelték. Egyszerű szerzetesként látogatta reggelente Lin-csi kolostorának keleti csarnokát. – Mester! Áruld el nekem, mi Buddha tanításának lényege? – tette fel a vendég egy reggel az óvatlan kérdést, miután addig tisztelettudóan hallgatott. A szerzetesek elhűltek ekkora otrombaság hallatán. Lin-csi udvariasan elengedte a füle mellett a kérdést. De Ting apát, így hívták a szomszéd elöljárót, nem nyughatott. – Mester! Mi Buddha tanításának a lényege? – kérdezte ismét. Mire Lin-csi odasétált Tinghez, galléron ragadta, lekevert neki egy nagy pofont, majd ellökte magától. Ting először megtántorodott, aztán csak állt döbbenten, mintha még várna valamire. Ekkor Lin-csi rákiáltott.    – Ting apát! Miért nem köszönöd meg válaszomat mély meghajlással?Ting erre, köszönete jeléül, mélyen meghajolt, és valóban őszinte hálát érzett szívében. Tudod-e már, Ting apát, hogy mi Buddha tanításának lényege? – kérdezte Lin-csi. – Tudom – vágta rá Ting, aki addigra megvilágosodott a híres mester pofonjától – Hívek! – fordult most szerzeteseihez a mester. – Sajnálom, ami Ting apáttal történt. De elöljárók se lehetnek kivételek. Iránta érzett szeretetemtől hajtva még elmélkedőzsámolyomat is fejéhez vágtam volna, csakhogy végre megvilágosodjon. Ám ha műveltebb szerzetessel van dolgunk, általában elég egy pofon. Elméjében fényt gyújt, s nem keresgéli többé a nem létező könnyebbik utat. Mely nem maga a Tanítás, csak annak lényege. Nincs könnyebbik út, nincs rövidebb út, nincsenek fontos és kevésbé fontos részletek. Az egész megértése a cél, hogy aztán az egészet végre elfeledd. Ez az út. És ez se rövidebb, se hosszabb nem lehet – szólt Lin-csi mester, majd Ting apát felé meghajolva, magukra hagyta szerzeteseit, kolostorában, a Huo-to folyó partján. Életünk Útjába beletartoznak egyaránt az egyenes és görbe utak, útjaink. Az erényeink – bűneink, sikereink – kudarcaink, örömeink – bánataink, ünnepnapok – hétköznapok. Az egészen végig kell mennünk, hogy célba érjünk!

A negyedik: Újszövetség: János apostol evangéliuma (13 fejezet, 4 – 15 vers; 34-35 vers) „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,34-35)

Jézus felkelt a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt, és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted.” De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!” Jézus azt felelte:„Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám!” Erre Péter így szólt:„Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is?” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” (Jn 13,4-15)

„Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,34-35)


   

A valódi szeretet tartósabb, mint csupán az érdekszövetség, vagy üzleti kapcsolat. A szeretet – a tevékeny szeretet – gyakorlása legjobb forrása, táplálója az „angyali körök” létrejöttének, erősödésének. A másik ember – embertestvérem – nem ellenségem a zsákmányért folyó harcban, hanem társam, zarándoktársam az Úton – Élet Útján. Sokféle szál fűzhet össze minket: családi szál, baráti szál, munkatársi szál, esetleg egy utcában, faluban – városban, országban lakunk, egy nyelvet beszélünk, egy cél felé törekszünk, azonos értékek mentén élünk, az emberiség nagy családjához tartozunk. Embertestvéremet szeretve neki is, magamnak is jót cselekszem. Egyszerre adok és kapok. Az együttműködés legbiztosabb alapja a szeretet: - az emberi szeretet, amit egy vízszintes vonal jelképezhet; az Isteni szeretet, amit egy függőleges vonal jelképezhet. A két vonal metszéspontjában ott van az ember, akiben a szeretet két iránya találkozik, és a másik ember felé megnyit. Egymás lábainak a megmosása jelképes cselekedet. A régi világban a rabszolgák mosták gazdag gazdáig lábait. Tehát a másik ember – embertestvérem – szeretete egyszerre lehetőség a JÓ cselekvésére, és egyszerre kötelességem is.

Befejezés: E néhány történettel egy utat vázoltam fel, ami lehet a mi utunk. Elhányva fegyvereinket, tevékenyen szeretet gyakorlásával elinduljunk a JÓ útján, bejárjuk az egész utat, hogy általunk is létre jöhessen egy olyan világ, közhangulat, ahol egymás társaiként szeretettel tudunk együttműködni, és teljes életet élhetünk.
 

Válaszok (1)

„Paál András”-nak nagyon igaza van abban, amikor a bizonytalanságtűrést, mint igen fontos együttműködés és sikerelemet említi. Valóban, csak megfelelő bizonytalanságtűrés esetén lehet hosszabb távon gondolkodni, kockáztatni és bármely új irányban együttműködni. Honnan jön az erre való képesség? Leginkább a család gyermekkori biztonságadó szerepéből, amely segít elviselni a külvilág bizonytalanságait. De hozzásegítenek ehhez a későbbi baráti és ismeretségi körök pozitív visszajelzései is. Ezek alapján alakul ki az a biztos belső tudat, az az integritás, amely a lét bizonytalanságát felnőttkorban elviselhetővé teszi.



„Horváth Péterrel” valahol nem tudok egyetérteni abban, hogy „bármilyen csoportot veszünk, mindig valami nehézség legyőzése ellen szerveződik” mert igaz az ugyan, hogy Kolumbus és hajósai az óceán mint nehézség legyőzése ellen szerveződtek, de azért az én értékrendemben és világlátásomban inkább egy új földrész felfedezésére. A Péter által említett kutató diák mozgalom is persze szerveződött az iskolai üresség ellen is, de számomra mégiscsak az volt az oka annak, amikor megalapítottam, hogy pozitív élményeket, a természet és egymás felfedezésének élményét adjunk sokezer diáknak. Mindezek ugyanannak az érméknek a két-két oldalai, de aki mindig csak az alul lévő oldalt látja, azaz csak a „valami ellen”-t és nem a „valamiért”-et, az nagyon borús életnek néz szerintem elébe. A félig telt pohárnak én mindig a tele részét nézem és nem az üreset. Úgy gondolom ez szebb életet ad, mint a másik. Nekem legalábbis.



A szabálykerülésről való eszmecsere fontosságát felvéstem. A negyedik blogtalálkozónak (november 3-án szerdán este 18 és 20 között) ez lesz majd a témája.
 

Megosztás

Hozzászólások

Jé, meglep, hogy szombaton még nincs látható hozzászólás, máskor mintha ilyenkorra már lenne egy pár. Engedjétek meg, hogy személyes élménybeszámolómat és hozzáfűzni valóimat megosszam veletek.

Az előadások közül nekem az első (Gullai Nóráé) tetszett a legjobban, mert felkészült, érvekkel, tényekkel alátámasztott előadás volt, és csakugyan arról szólt, amiért elmentem. A másodikban – Bengyák Vince előadásában – voltak jó dolgok, de összességében nem az én világom volt, habár mindent egybe vetve inkább jó volt, mint nem – csak át kellett hangolódni rá. A harmadik előadás (Szakolczi Zalán) nekem egyáltalán nem tetszett, mert szerintem sem igazi problémaleírás, sem igazi problémamegoldás nem volt benne, ellenben egy felkészületlen és zavart fiatalembert láthattam, amint közhelyeket ad elő. (Itt kérek elnézést, amiért a negatív, de építő szándékú gondolatokat nem csomagolom mázas cserépbe – ha valakit sértenek a szavaim, akkor átfogalmazom a gondolatot. És itt tenném hozzá, hogy ez természetesen mind saját szerény véleményem.) Végül Csermely Péter előadása nekem szintén nagyon tetszett, mert három nagyon jól összefogott történettel (ha ide vesszük a korábbi kommentként elhangzott történetet is) három nagyon fontos pontra hívta fel a figyelmet.

A nézetkülönbség, vagy inkább nem is tudom, világnézeti eltérés a harmadik előadás azon mondata miatt alakult ki, miszerint ma Magyarországon újabban csak „valami-ellenes” közösségek, társadalmi csoportok alakulnak ki. Egy részről szerintem ez csak egy „életérzés”, semmi nem támasztja alá. Inkább azt mondom, hogy van pár elhíresült példa, amiből én nem vonnék le következtetést. Más részről pedig azt állítom, hogy a csoportok többnyire valami ellen, de legalábbis egy negatív hatásra (reaktívan) jönnek létre.

Az utolsó hozzászóló úr (sajnos a nevére nem emlékszem) is említette, hogy szerveződés általában akkor jön létre, ha az igény és a kapott szint nem ér össze, azaz elégedetlenség van. Tulajdonképpen bármilyen csoportot veszünk (akár a társadalmat magát), mindig valami nehézség legyőzése ellen szerveződik, és ebből következőleg első lépésben mindig reaktív, valamilyen környezeti hatásra reagál. Kivételként említhetők talán a csoportos hobbit űzők, pl szerepjáték társaságok, ők a saját belső igényeik kielégítését teszik lehetővé kölcsönösen egymásnak, vagyis csak belső ingerre reagálnak. Azonban senki se fog mondjuk Budapest Háztetőinek Megóvásáért Társaságot létrehozni, amíg legalábbis valami komoly felhívás nem jelentkezik, hogy ezek a háztetők valami veszélynek vannak kitéve. Az nem jó hívószöveg, hogy a háztetők tök jó állapotban vannak, semmi nem fenyegeti őket, nem akarnak beomlani, de azért legyen egy szövetség, hogy ez így is maradjon. Parlagfűért Mozgalom se lesz sosem, mert parlagfű magától is van, pedig utáljuk, és ugyanígy nem lesz Ne Hívják A Kossuth Teret Hitler Térnek Egyesület, mivel ilyesmi senkinek nem jutott eszébe. Bármilyen mozgalom, akár a KUDOK is valamilyen hiányérzetből vagy fenyegetettságből ered, például azt látod, hogy a tehetséges gyerekek elkallódnak, de legalábbis abból a hiányérzetből, hogy valakik létrehoztak egy hasonló csoportot, nekünk is kéne, másoljuk le. Ebből a reaktivitásból egy jó csoport kitör aztán nagyon hamar, talán már második lépésként, bár szentül meg vagyok győződve arról, hogy igazi proaktivitás nem is nagyon létezik, de legalábbis nagyon ritka. A legtöbb proaktivitás, azaz megelőzés végső soron egy biztosra vehető ellenfél vagy környezeti hatás biztosra vehető lépésére adott megelőző akció (tehát tulajdonképpen korábbi tapasztalatokra épül), vagyis végső soron egy nagyon proaktív csoport igazából nagyon sok veszélyt lát, sok ellenfélről sok ellenlépést képzel el (az ellenfél átvitt értelemben, akár természeti csapás is lehet), ezért sok védelmet épít ki. Például a pedofilokat lebuktató társadalmi szerveződések nagyon reaktívak a fenti felosztás szerint, a legtöbben akkor tesznek lépéseket, amikor a saját családjukat veszélyeztetve látják (pl meglátják, hogy milyen üzeneteket kap a gyerekük idegenektől), és ha nem léteznének pedofilok, ilyen csoport se létezne – ebből a szempontból mindig meg vannak kötve azzal, hogy várniuk kell az ellenfél (külvilág) első lépésére. Viszont azt nem várják meg, hogy tényleg baj legyen, hanem elébe mennek, csapdát állítanak, rendőrökkel elfogatják az illetőket (jópár ilyen esetről hallani a médiából). Ugyanakkor Budapest tetőit senki nem dúcolja alá éppen, mert senki sem hiszi, hogy be akarnak omlani.

Én egyébként nem hiszek az elnevezés pszichológiájában abból a szempontból, hogy szerintem a Dohányzás Ellenes Egyesületet hiába hívnánk Dohánymentes Életért Egyesületnek, ez nem jelentene semmit. Mindenki tudja, hogy miért és mi ellen küzdenek. Attól, hogy sok csoport viseli a nevében az Ellen szót, még nem biztos, hogy a tevékenységeik kizárólag reaktívak, és fordítva.

Egy nagy téma, amiről szívesen hallottam volna (és szerintem nagyon összefügg az együttműködéssel) az a szabályok – szabálykerülés témaköre volna, amit épp csak érintettünk. A „két fej-oldalú” érmével kapcsolatban is felmerült, hogy vajon szabad-e ilyet csinálni. (Egy ugyanilyen érme játssza a főszerepet a Csontbrigád c. Rejtő-regényben, csak ott a pozitív főhőst veri át nagyon csúnyán a negatív figura egy érme-feldobással.) A kérdés az, hogy vajon szabad-e ilyen érmét használni (mert akkor mindenkinek szabad), és hogy a történetbeli tábornokot vajon felmenti-e utólag az, hogy nyertek. Vajon mi lenne a történet kicsengése, ha a tábornokot elveri az egyébként túlerőben levő ellenfél ellenfél, miután csalt az érmével? És mi van, ha az ellenfél tábornokának is van egy ilyen érméje?

A szünetben a beszélgetések során felmerült, hogy jó ügyért szabad szabályt kerülni. De hát a jó ügy mindenkinek más, és éppen a szabálynak kéne megmondania, hogy a társadalom mit tekint jó ügynek, vagyis a szabályok egy részének nem előíró, hanem leíró jellegűeknek kellene lennie, és rögzítenie kellene az aktuális társadalmi morális viszonyokat, amiket csak nagyon finoman lenne szabad terelgetni, szükség esetén. Tulajdonképpen a tömeges szabálykerülés motívuma valószínűleg (szerintem) összefügg azzal, hogy a szabályalkotás teljesen süket a társadalmi igényekre.

Itt persze rögtön felmerül egy kérdés, hogy ha a társadalom igénye az lenne, hogy ne legyen adó, vagy le lehessen lőni a betörőket, akkor ezt mennyire szabad „figyelembe venni”. Illetve a kérdés az, hogy egy saját esetleges konzervativitása miatt hátrányba került társadalmat egy tehetséges vezető kirángathat-e a bajból annak akarata ellenére.

Összességében én mégis azt gondolom, hogy egy a társadalom igényeire érzékeny szabályalkotás magával vonhatná a szabálykövetési morál növekedését (mint szükséges, de nem elégséges feltétel). Persze sok esetben kompromisszummal. Ha megjelenik az igény, hogy lelőhessem a betörőt, akkor az tulajdonképpen egy indikátor (sokkal jobb, mint a rendőrségi statisztika), és azt jelzi, hogy túl sok a betörés. Ha ez ellen lép valami mást a szabályalkotó, akkor jó eséllyel elmúlik az igény a lelövésre.

A szabályalkotás alatt persze nem csak a törvény betűjét, hanem azok végrehajtását is értem. A környezet egyféle meta-szabályokat ad az írottak mellé. A „nem mehetsz a busz-sávban, de senki se ellenőrzi” azt jelenti, hogy ha elég pofátlan vagy, akkor mehetsz ott. A „ne lopj, de 20000 forint alatt csak szabálysértés” azt jelenti, hogy egy 100000 forintos áruért ötször kell fordulni, hogy biztos ne legyen bajod belőle. Az esetleges kampányszerű ellenőrzések (amikről amúgy is mindenki tud) szerintem nem oldanak meg semmit.

Összességében azt hiszem, hogy egy élhetőbb írott szabálykörnyezetben, aminek a végrehajtása kiszámítható és nagymértékű, sokkal kisebb lenne az inger a szabálykerülésre.

Körülbelül ezeket gondoltam még elmondani, és ha érdekel, akkor itt egy cikk azokról, akik mertek vállalkozó szelleműek lenni, de a szabályok közbeszóltak: http://vastagbor.blog.hu/2010/05/07/alkalmi_munka_legalisan (A stílussal nem értek egyet mindenhol, a történet elkeserítő.)

Kedves Horváth Péter,

Köszi, hogy elmondtad a véleményedet. Pár mondatban reagálnék rá, mert nem csak Te láttad így. Zalán vagyok, (a harmadik előadó). Hozzászólásod részben igaz: valóban zavart voltam és valóban felkészületlen. Nem szeretném (túlzottan:) magamat menteni, de ennek részben az volt az oka, hogy teljesen másra számítottam. Én egy kerekasztalbeszélgetésre számítottam, nem egy előadásra. Arra gondoltam, hogy én pár percben kezdeményezek egy összefoglaló beszédet, amit aztán közösen átbeszélünk. (Mivel Péter korreferátumot kért). Hogy ez mennyire nem így volt, azzal csak a helyszínen szembesültem. És utólag nagyon bánom, hogy nem készültem fel. Ha számítok rá, hogy engem vagy 100 ember fog hallgatni, akkor biztos hogy összeszedem a gondolatamiat. Zavartságomat még csak fokozta, hogy amikor kiálltam, jópár közép- és idősebb korú hölgyet és urat láttam. Elég kényelmetlenül éreztem magam, hogy én a 24 életévemmel szeretnék bölcsességeket osztogatni...
Nagyon sajnálom, hogy csalódtál, és nem azt kaptad az előadásban amit vártál.

Azt viszont hogy valós problémamegoldást nem adtam maximálisan szeretném cáfolni. Több lényeges dolgot is elmondtam ami a helyzet valós megoldása lehetne. Az viszont biztos, hogy nem olyan formában mondtam el, hogy megfelelőképpen átjöjjön a közönségnek. (Viszont itt a blogon is összefoglaltam).
A reaktív-proaktív témával kapcsolatban továbbra is vitába szállnék. A dohányzásellenesség is függőség. A társadalom nem a nehézség legyőzése ellen szerveződik, hanem pont hogy a nehézség legyőzéséÉRT. Ez nem kukacoskodás, hanem szerintem egy nagyon lényeges különbség. Természetesen nagyon sokszor az elégedetlenség szüli ezeket a mozgalmakat, de sokkal nehezebb egy állapot fenttartása, az állapot elérésénél. Sokunknak lehet jó hangulata, sokunk érhet el eredményeket, de megtartani ezeket nem sokunk tudja. Így ezeknek a mozgalmaknak alapvetően arra kellene irányulni, hogy fenntartsa valamiben az egyensúlyt. Egy dohányellenes mozgalom például csak addig marad mozgalom amíg jó sokan dohányoznak, amint ezt megoldotta, leteszi a fegyvert, hogy őneki itt már nincs tennivalója...

A reaktív meg a proaktív szemlélet ebből a szempontból gyökeresen különböző megoldásokat is kínál. A dohányos példánál maradva: Egy dohányzásellenes mozgalom inkább azzal van elfoglalva, hogy mondjuk minél kevesebb kölyök szívjon cigarettát, míg mondjuk egy 'közösség az egészséges fiatalokért' mozgalom inkább azt kutatná, hogy milyen pszichológiai és szocializációs mechanizmusok késztetik arra kölyköt hogy feszültségoldásként valamilyen szerbe meneküljön, (ami lehet cigi vagy alkohol is). Így az előbbi állandóan a tünetekkel küzdene, az utóbbi viszont eleve a gyökerénél oldja meg a problémát. Az előbbi függ attól, hogy hányan dohányoznak, míg az utóbbi nem, mert nem az a valós probléma, hanem csak egy tünet. Ezt szerettem volna elmondani az elején a holisztikus szemlélettel és a problémák holisztikus leírásával. Üdvözlettel: Zalán
Szerintem jó volt, hogy ennyire különböző módon próbáltunk közelíteni a témához. Én vagyok olyan kényszeres, hogy igyekeztem összeszedett lenni, meg tényekkel alátámasztani, különben is nagyjából ehhez szoktam (amúgy örülök, hogy tetszett). Vince van olyan olvasott, hogy elő tudott kapni pár ilyen lényegre törő irományt, meg ő hivatásából adódóan gondolom inkább ilyesmihez szokott. Zalán meg van annyira laza, hogy rögtönzött egyet, szerintem nincs ezzel semmi baj, nekem tetszett. :) Péter amúgy nagyon jókat ír a csoportosulásokról meg a szabályokról, nekem eszembe se jutott pl., hogy nagyjából minden csoport reaktív, de Péter logikáját követve most egészen így tűnik nekem is. Ezért aztán finomítanék és inkább azt írom, hogy akkor a baj azzal van, ha egy csoport agresszív, veszélyeztet, fenyeget, félelemben tart egy másikat és ebben szerintem nem is nagyon lesz vita. Azért ez sem olyan ritka mostanában. Hogy mennyire életérzés... Az életérzést is kiváltja valami, nem? Hát erről egy csomót lehetne írni, meg beszélni, de most már mennem kell.
Sajnálom, hogy nem értem oda, és örömömre szolgál az irány amerre e találkozó haladt. Az önismeret, a biztonság és bizalom hármasa nagyon lényeges, ám a következő szempontok megemlítésével:.............Önismeret, mely magamról és környezetemmel való viszonyomról szerves egységben kell szóljon működni képes modellként, sőt valószínűséget-azaz bizonytalanságot tartalmazó modellként(-ide fog visszakanyarodni a gondolat-) ............A bizalom véletlenül sem jelent vakon megbízást kölcsönösség(ek) hiányában, azaz én megbízhatónak mutatkozom, és aki ezt viszonozza, azzal továbbléphetünk, aki rendre nem viszonoz, azzal nem ("jótett helyébe jót várj!" azaz ne adj állandóan kölcsönösség nélkül, várd meg amíg valaki viszonoz, ő a te embered).............A biztonság pedig közvetlenül nem, hanem a önismeret jelenlétében a bizonytalanság ésszerű felvállalásával, a kockázatok okos porításával érhető el..................E témában nagyon lényeges elem minden ismeret-tudás-leképzés-leírás esetlegességével, bizonytalanságával, pontatlanságával tisztában lenni. A leképzés "ára" a pontatlanság, a bizonytalanság (egy sík lapra térbeli kockát rajzolva nem tudom, hogy egy szögletbe nézek e be, vagy egy kiugró csúcsot látok---vagy egy sík Föld-térképen, melyet japánok számára Japánnal a közepén rajzolunk meg simán egyenes a Dunakanyar, stb) . Önismeretünk is mindig torzít, mindenképpen kicsit irreleváns kommunikáció magunkról magunknak. Amikor okosan és optimálisan porítva kockázatot vállalunk, akkor tulajdonképpen méltányosan (mondhatjuk kölcsönösséget gyakorolva) megfizetjük annak az árát, hogy egy élethelyzetben bármit lépve kockázatot teremtünk elkerülhetelenül, hiszen pontatlan ismeretek alapján léptünk. AKINEK ÖNISMERETE ARRÓL SZÓL, HOGY BIZTONSÁGOT BIZONYTALANSÁGOK OKOS PORÍTÁSÁVAL ÉRHET EL, ABBAN INKÁBB MEGBÍZHATUNK, MERT VÁRHATÓAN KERESNI FOGJA AZ OKOS KOCKÁZATVÁLLALÁS LEHETŐSÉGÉT ÉS NEM A KOCKÁZAT MÁSOKRA HÁRÍTÁSÁBAN ÉRDEKELT (-itt kanyarodik vissza a gondolat-). AZ ÖNISMERET ÉS BIZALOM ÉS BIZTONSÁG VALÓJÁBAN EGY: Az önismeretünk -vagy mondjuk úgy- a "világunkról bennünk élő kép" működőképességébe-helyességébe való bizalmunk vetül ki másokra és jövőnkre-életünkre..........Ha egy egyetemes törvény (idealizált jog és kötelesség) formájába szeretnénk mindezt foglalni -igen valószínű((-: módon- a "Jótett helyébe jót várás joga és kötelessége" lenne minden élő elidegeníthetetlen joga és kötelessége (és valószínűleg a fenntarthatóság záloga is)...........Az persze jogos kérdés, hogy mekkora kockázatdarabkákat vállajunk és miként, miben, mekkorára porítsunk (itt kialakítható egy a kémiai periodusos rendszerhez hasonló élethelyzeteket hosszába -keresztbe harmonikusan rendszerbe foglaló táblázat, meg lehet számos módszert és leírásrendszert kitenyészteni), de szerencsére -úgy tapasztaltam- ez nem lényeges kérdés, mert amíg -és amennyire- ezt az egy törvényt betartani sikerül addig -és annyira- az élet elrendezi-megválaszolja a "jogos kérdést" (Lao Ce szerint: "Az egységbe rendezett lét utánjárás nélkül ismer, keresés nélkül lát és tevékenység nélkül végbevisz."). Úgyhogy legvalószínűbben annyira és úgy lesz jó a magyarnak, az oktatottnak, a jövőnek, egy közösségnek, stb ahogy és amennyire ezt az egy irányelvet lépéseink, intézkedéseink, szabályozásaink segítik megvalósulni (azaz betartják) minél elemibb szinten..............Mindennek széleskörben megvalósuló belátásának (közismertté válásának) számos -olykor talán túlontúl békés- világos következménye lenne...bár szerencsére egy nagyon egységes szemlélet bizonytalanságába vethető bizalomban mindig bízhatnánk...
Hűha... Nem tudom, hogy minden ponton sikerült-e követnem a gondolatmenetedet, de óvatosan azért reagálnék néhány dologra. Először is: a biztonság + bizalom + önismeret hármasa nyilván egy durva váz, melynek mind a 3 elemét egészen részletesen (és baromi hosszan...) ki lehetne bontani. A bizalom tekintetében teljesen igazad van, a vak bizalom hülyeség. Nem a vak bizalmat értem bizalom alatt, talán ezt nem kell tovább ragozni. Feltételezem, hogy nem véletlen, hogy Magyarországon ennyire nagy a bizalmatlanság, valószínűleg nem ritka, hogy tényleg kiszúrunk egymással, ezt azt hiszem mindannyian tapasztaltuk már. Éppen ezért kezdtem el már a találkozón is arról beszélni, hogy a szabályok tiszteletét és a rend megtartására való igény fejlesztését már egészen kicsi korban meg kellene kezdeni. Erre jött az a válasz, hogy igen ám, de a túlzott szabálykövetés megöli a kreativitást, amire viszont szükség van a "túléléshez" (pl. válság esetén), tehát a szabályszegés bizonyos esetei kifejezetten hasznosak. Ez is igaz. Ne felejtsük el ugyanakkor, hogy szabályszegés és szabályszegés között óriási különbségek vannak. (Eleve újra kellene gondolni a szabályokat, az ésszerűtlen szabályokat el kellene törölni, bizonyos új szabályok meghatározására pedig szükség lenne. Azért akárhogy is nézzük, az együttéléshez mindenképp szükség van szabályokra. A szabályok megfogalmazásához viszont széles körű együttműködés szükséges. --> Már ebből is látszik, hogy mennyire komplex ez az egész probléma és csak nagyon átgondoltan, szervezetten és nagyon az alapoktól kezdve lehet megpróbálni a változtatást.) Az önismeret, a biztonság és a bizalom tényleg nagyon erős hatással vannak egymásra, de én azért azt hiszem, hogy külön-külön is értelmezhetőek. Vegyük most csak a biztonságot. Biztonság alatt nagyon sok mindent lehet érteni. Érthetem alatta például az egzisztenciális biztonságot, amivel általában mindig csak én hozakodom elő, de nem baj, én még mindig úgy gondolom, hogy (mivel rengeteg embert érint) hatalmas szerepe van az ország egész hangulatának és mentalitásának a formálásában. Ha tetszik nekünk, ha nem, még ha nem is tartjuk túlságosan elegánsnak és fennköltnek, akinek megélhetési gondjai vannak, az szorong. Szorong attól, hogy ki lesz-e fizetve x közüzemi számlája, lesz-e hónap végén még normális kaja az asztalon, be tudja-e fizetni a gyereknek a nyári tábort stb. Aki szorong, az lehangolt, nem vonzza a társaságot, elmagányosodik. Aki szorong, az ingerlékeny, sokat veszekszik a feleségével/férjével/gyerekével, amivel aztán csak tovább ront a helyzetén, még több feszültséget generálva maga körül. Aki szorong, annak beszűkül az érdeklődése, a gondolatai szorongása tárgyára. Aki szorong, abban hatalmas energiák dolgoznak azon, hogy kitörjön a szorongató helyzetből, akár szabályszegés, akár más kárának az árán is. Ha ez időről időre nem sikerül, akkor elkeseredik, beforul, apátiássá és jövőkép nélkülivé válik. Fontos, hogy most nem valami totál neurotikus emberről beszélek, hanem egy teljesen normális átlag magyar (vagy akármilyen más) emberről, aki tökéletesen élettani módon reagál a nyomasztó helyzetére. Rengetegen élnek így ebben az országban, egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni őket. Ezekből az élethelyzetekből nagyon nehéz kimozdulni, aminek millió oka van, amikhez én nem is értek, úgyhogy bele se megyek. A lényeg az, hogy el kell ismerni: sokan önhibájukon kívül jutnak nagyon nehéz helyzetbe (pl. az a számtalan ember, aki megalázóan alacsony fizetésért dolgozik) és aki ilyen hangulatban éli a mindennapjait, attól nem tudom mennyire reális elvárni, hogy hosszú távon, mások felé nyitottan, türelemmel, bizalommal és hiteles önismerettel élje az életét. Vegyük mindehhez hozzá azt, hogy ezeknek az embereknek egy része kicsit kevésbé jó képességű (remélem ezzel nem bántok meg senkit), tehát amit közülünk néhányan erre válaszolni szoktak, az csak egy bizonyos (jobban képzett, jobb veleszületett képességekkel megáldott, szerencsésebb) réteg válasza és nem ad igazi, valós, használható választ az ő problémáikra. Hogy valós választ lehessen adni, ahhoz minimum feltétel, hogy bele tudjuk képzelni magunkat ezeknek az embereknek a helyzetébe. Ezt pedig úgy hívják, hogy empátia. Talán ez a negyedik legfontosabb dolog az együttműködéshez. A harmadik dolog pedig, hogy "az önismeretünk mindig torzít". Szerintem nem. :) Ezt viszont már nem fejtem ki, mert már így is messzire mentem. Talán majd legközelebb.

"Ha tetszik nekünk, ha nem, még ha nem is tartjuk túlságosan elegánsnak és fennköltnek, akinek megélhetési gondjai vannak, az szorong. Szorong attól, hogy ki lesz-e fizetve x közüzemi számlája, lesz-e hónap végén még normális kaja az asztalon, be tudja-e fizetni a gyereknek a nyári tábort stb. Aki szorong, az lehangolt, nem vonzza a társaságot, elmagányosodik. Aki szorong, az ingerlékeny, sokat veszekszik a feleségével/férjével/gyerekével, amivel aztán csak tovább ront a helyzetén, még több feszültséget generálva maga körül. Aki szorong, annak beszűkül az érdeklődése, a gondolatai szorongása tárgyára. Aki szorong, abban hatalmas energiák dolgoznak azon, hogy kitörjön a szorongató helyzetből, akár szabályszegés, akár más kárának az árán is. Ha ez időről időre nem sikerül, akkor elkeseredik, beforul, apátiássá és jövőkép nélkülivé válik. Fontos, hogy most nem valami totál neurotikus emberről beszélek, hanem egy teljesen normális átlag magyar (vagy akármilyen más) emberről, aki tökéletesen élettani módon reagál a nyomasztó helyzetére. Rengetegen élnek így ebben az országban, egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni őket."

Ez egy igen fontos és remek definíció. Alaposan az eszébe kéne vésni mindenkinek.

Idézet, de honnan? Ez, akárhogyan is nézem, nem egy definíció. Valami levezetésféle. Önigazolásféle.

Örülök, hogy valakit ennyire hosszú válaszra késztettek gondolataim -nem számítottam rá. Bármely téma enyire részletes boncolgatásához a szavak, a felek számára a szavakhoz társított kontextusok, és így egymás alaposabb ismeretére lenne szűkség, így megelőzendő, hogy tűnőéseink-gondolatink-érveink elmenjenek egymás mellett, mint két hajó az éjszakában, vita helyett a vélemények megosztását, kölcsönös megismerését pártolom, és az a tapasztalatom, hogy ha van mondanivalója az álláspontoknak egymás számára akkor úgyis révbe ér a folyamat, kevesebb energiából válhatunk egymás -és magunk- hasznára................................Mindennek szemléltetésére vegyük az utolsó mondatot, a "Talán majd legközelebb." ből is a "Talán"-t. Egy régi anakdóta szerint a diplomata és az úri hülgy közt az a különbség, hogy :"ha a diplomata igent mond, az talánt jelent, ha talánt mond az nemet, mert egy diplomata sohasem mond nemet- míg az úri hölgy, ha nemet mond az talánt jelent, ha talánt mond az igent, mert egy úri hölgy sohasem mond igent"((-: Így vagyunk ezzel nemtől függetlenül, egyszer a diplomata egyszer az úrihölgy szól belőlünk helyzettől-másoktól-stb. függően, így mivel a helyzetek kimenetelét előre teljesen sohasem ismerhetjük 100% ig, ezért önismeretünk sem mindig tudja melyik énjét vegye elő- egy kicsit mindig bizonytalan, torzít, valószínűségi, kevert stratégiai, misztikus (kinek melyik szó tetszik jobban vegye azt), azaz torzítva adja vissza nekünk is -pláne másoknak- még a magunkról, sőt akár hiteles- valóságnak gondolt dolgokat. Kevert astratégiai állapotunkban, belső csöndünkben, gondolatink között valóban lehet akár torzításmentes az önismeret, azonban amint szavakba foglalunk, szabályokban gondolkodunk, tiszta stratégiává válunk (válnak elképzeléseink), megfizetik a leképzés árát, a valószínűség felüti fejét...................Most ugrok, és a válasz első felére nézve tűnődök, és az Önismeret-bizalom-biztonság hármasa mellé beveszem az empátiát is negyediknek (és szívesen fogadok akár ötödik hatodik bármit). Mert nem a hosszú kibontás ami a felvetésem. Hanem pont az egy közös nevező megtalálása a gondolatom. Az pedig az önismeret, mely tiszta stratégiák vidékén alkalmazva igazán hiteles csak akkor lehet, ha valószínűséget tartalmaz. Aki szegény, stresszes, bizalmatlan, bizonytalan, bármi baja van a leginkább akkor kaphat empátiát, ha meglátjuk önismerete hol támogatható-segíthető. Minden más praktika tüneti kezelés. Csak jó kérdéseket teszünk fel, és maximum "tüzet oltunk" ha nincs más beavatkozásmentes mód. Hagyjuk, hogy a saját elképzelése szerint éljen, maga tapasztaljon, és nem túlszabályozott szabályokkal jó útra térítjük. Ha nem hagynánk, hogy maga lépjen, akkor nem ő hanem a mi elképzelésünk (mémünk) lépne, felborulna a kölcsönösség, és megenné a fene Nash játékelméletét is, és elmaradna az együttműködés. Egy báb nem együttműködik...............................Ha mindenki a maga útján jön rá az "igazságaira" úgy különbözők lesznek a "világról bennünjk élő képek", (különbözők, tehát -legalább esetleg-lehet bennük komparatív előnyöket találni), így javaink, értékeink lehetnek a tiszta sratégiák "anyagibb" világában is. (Lehet, az bármely érték-válság oka, hogy túlszabályozzuk egymás "világról kötelezővétett képét", uniformizáltabb elképzeléseket kevésbé van miért megosztani, és ezzel nehezebben járhatóvá tesszük a társadalomban bármely érték létrehozását, a komparatív előnyök ritkábbá válnak.)......................Nem az empátia, az elesettek felé való szolidaritás ellen szólok. Csak úgy látom, hogy minden ami túlmegy a hiteles önismeret kialakításának segítésen (és vészhelyzetekben való tűzoltáson) az mind elég nagyobb valószínűséggel még mélyebb problémákhoz vezető szélmalomharc, mint még akár egy mai állapotban maradás...............Ha a világról-így magunkról is- bennünk élő képet építjük fel tarthatóra-valószínűbbre, akkor ennek az önképnek a használhatóságába-működőképességébe vethető bizalom kivetül társainkra jövőnkre is. E nélkül marad a bizonytalanság, sressz, bizalmatlanság. A "Hogy lesz nekem jobb?" kérdéséből hiába oldjuk meg bármely empátiára szoruló embertársunknak a "hogyan jobb" részt, ha a "nekem"-re a "ki vagyok énre" nem talál megbízhatóbb válasz az eddigieknél.......................Efféle gondolatok jutottak eszembe válaszod kapcsán, remélem mind a "diplomata" mind az "úri hölgy" talál soraimban magának kivetni valót((-:

Sajnálom, hogy nem voltam ott. Szikrázó lehetett, tele pozitív feszültséggel. (Péter, az a kép rólad fantasztikus - sosem gondoltam volna, hogy egy hangszálakat támadó betegség képes optikai módon is torzítani :))))

Sajnálhatod is! :-) Én már csak azt sajnálom, amit többféle módon, különböző fórumokon elmondtam, hogy: "Kár, hogy nem lakunk egy utcában, kár, hogy vagyunk egymás szomszédai. Így egyszerűbb lenne néha átmenni egymáshoz egy-egy beszélgetésre, egy bögre teára, pohár borra, vagy csak közös hallgatásra..."

Picit reménykedem, hogy a mostani politikai kurzusnak sikerül olyan közhangulatot teremteni, melyben az emberek ismét egymás felé fordulnak, és lesz az embereknek annyi bátorságuk és jó kedvük, idejük és pénzük is, hogy le tudjanak ülni egymással beszélgetni és kölcsönösen meg tudják egymás kínálni azokból a javakból - lehet ez egy pohár ital, egy falat étel, vagy egy élmény - amit az Élettől ők magunk is kaptak!

Azt én is sajnálom, hogy B. Péter nem lehetett köztünk. Úgy vélem nagy szüksége lenne rá. Messziről - Angliából, keserű hazai tapasztalatokkal ifjú szívében -, meg az eddig megjelent tartalmakból úgy véli, hatalmas pozitív indulatok feszültek egymásnak.
Pedig.
H. Péter jogosan "csodálkozott" rá, hogy nem volt azonnali reakció a várva várt blog bejegyzésre. Ő már időntúli hozzászólással ott is elmondta, hogy Zalán korreferátuma enyhén szólva nem sikerült. S emiatt is már időzavarba keveredtünk. Bár ketten is Zalánt az ő korosztályából nagyon ügyesen próbálták segítőkészen (természetesen az elmondottakból kihámozhatókkal nem egyetértően) kirángatni a kátyúból, de nem sikerült. Zalán itteni válaszbejegyzésében egy bekezdésben magyarázkodik, talán elnézést kér, aztán sokkal hosszabban újra előadja azt, amit ott terjengősebben elmondott, s amivel elvette a hozzászólás és beszélgetés időt a társaságtól. No comment.
Sajnos nem tudtam az utóbeszélgetésen ott maradni.

Maga a megvalósult összejövetel és az eddigi hozzászólások is megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy azok szavaztunk jól az első témakörre, akik az értékekre szavaztak! Mondom mindezt azért, mert mielőtt együttműködésről beszélnénk - pláne olyan kérdéssel, hogy együttműködő-e a magyar, avagy sem, - azt kell tisztázni, hogy miben lehet, kell, kötelező együttműködni? Milyen értékek mentén lehetséges ez? Milyen szabályt tekintünk értéknek? Kinek a szabálya érték? Hogyan ismerjük meg egymás értékeit? Hogyan oldjuk fel, hogyan oldhatjuk fel az egymásnak feszülő értékeink közötti ellentmondásokat? Hogyan ismerjük fel értékeink közös részét? Hogyan hozzunk közös szabályokat? Hogyan és kik hoznak nekünk szabályokat?

Csermely Péter története a bebetonozott klotyóról kiváló alkalom lett volna ennek kifejtésére. Még ma is az a legközelebbi diszkurzusunkra.

hali,

jegyzeteltem közben, hogy kicsit összeszedetten tudjak reagálni, mert nem tudtam maradni, és ezer gondolat jutott eszembe, így nagyon érthetetlen lettem volna...azért remélem, a ,,házi feladat'' egyszerű volt, és bevezetünk valami hasonlót, hogy legyen valami kézzel fogható és egyszerű feladat, amit meg tudunk oldani.

 

  1. bizalom piramisjáték: ha jót tesznek Veled, tégy 2 jó dolgot aznap, ha rosszat tettek Veled, akkor 3 jó dolgot
  2. jótét, ami nem kerül szinte semmibe (2 számot kell beírni az adóbevallásba): az 2x 1%-ról való rendelkezés
  3. mindenki álljon jobb oldalra a mozgólépcsőn, hogy a bal oldalon lehessen haladni (ott a matrica még pár helyen a mozgólépcsők végénél, de sokan nem ismerik)

jegyzetelések és kapcsolódó infók-gondolatok:
a.) ,,mosoly előleg elvárás nélkül'' -- mosolyogj rá az emberekre a hivatalban, munkahelyen, üzletben, és ne várd el, hogy visszamosolyogjanak

ír ismerős mondta, hogy a legrosszabb, amit kerülne, az emberek arca reggelenként a metrón...mindenki szomorú, míg a legjobb a kaják, és az emberek barátságossága és vendégszeretete szűkebb ismerősi körben.

b.) mindkét érme oldala ugyanaz, motiváció: kutatócsoportnak mondták, hogy X dolgot meg kellene oldani, amire azt mondták, hogy az lehetetlen; de az ellenség megoldotta már...na erre nekiestek, és megoldották ők is...pedig az ellenség sem oldotta még meg a dolgot, de ezt csak azután vallották be nekik, hogy megoldották a lehetetlent...sztem ez kevésbé kockázatos, mint az érmés példa, ahol azért bele lehet futni a vereségbe, és akkor a vezérkép összeomlik...volt rá példa a történelmünkben párszor...

c.) győztes vs. vesztes: http://ftc96handball.gportal.hu/gindex.php?pg=31257654&postid=221472

d.) az együttműködéshez kell a közös cél, amiből mindenki levonhatja a maga célját, de van úgy, hogy a szabályok betartása vezet a káoszhoz (pl. Putyinnak sem tanácsolták, hogy a fekete gazdaságot egyik napról a másikra felszámolja, mert összeomlana az ország...de van rá példa, hogy sokkal balesetveszélyesebb egy korlátozó közlekedési tábla betartása mint figyelmen kívül hagyása), tehát alkalmazkodni is kell a környezethez (mindenki szembe jön az autópályán...); csak eszembe jutott a kisebbségben lévő türelme a többség átalakítására, hogy hiába motoroznék be egy amish közösségbe, attól még nem térnek át a lovasszekerekről...de elhangzott a beszélgetés során, hogy tudni kell veszíteni, csak kérdés, hogy mikor érti meg az ember, hogy miért mennyit kivel hogyan stb. érdemes küzdeni? na, majd a következő alkalmon vesézhetjük még a szabályok betartása vagy be nem tartása kérdését!?

e.) tökéletesség vs. hiba: az előzőhöz is kapcsolódóan van, amikor nem a tökéletes a jó, ld. a korcs kutya is ellenállóbb mint a fajtiszta, a félvér nő szebb mint a echte, de magyar csapat is nyert már harcászati programozási versenyt, mert a specifikációban követelteken túl hiba volt a programban, ami ellen az ellenfelek nem voltak felkészülve ;-)

f.) az együttműködés sem mindig pozitív, ha csoportokba szerveződve teszik = kartell, amikor a résztvevők megállapodnak a követendő szabályokban (mesélte egy vizsgáló, hogy régebben még céges dokumentum-kezelőben is találtak iktatott kartell-megállapodást, de ma már okosabbak a cégek, tilos bevinni mobilt, rögzítőt, még a jegyzetelést is tiltják, és nincs emlékeztető a tárgyaltakról...)

g.) bizalom: egy ismerős Los Angeles-ben meglátogatta a pár évvel korábban kivándorolt nagybátyát, és látta, hogy az egész utcában csak a nagybácsi háza körül van kerítés...kinek mi a rögeszméje...a hipochonder az ismerősének a temetőben mondja, hogy ,,na ugye?''

h.) alkalmazkodás, mediátor: megint a vallás, mit lehet kezdeni egy Franciaországban élő és dolgozó, burkába burkolt női csapattal? http://www.dba-oracle.com/images/burka_license.jpg a belgák (akik amúgy nagyon közel állnak a vallon-flamand szakadáshoz) elkezdték tiltani a használatát, nade ez még hagyján, viszont hogy néz ki az, hogy az évtizedek óta Németországban élő török család legidősebb fia megöli húgát, mert az házasságon kívül létesített szexuális kapcsolatot egy férfival?

végül írtam Péternek egy kívánságlistát, hogy kivel lenne jó beszélgetni a blogtalin, és háromból eltaláltam, de aki még érdekes lenne: a ,,Féltudású magyar elit'' sorozat szerzője, Vele lenne jó beszélgetni, főleg így válság és választások után:


http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud070321/
http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud2/
http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud090127/
kapcsolódó: http://index.hu/belfold/2009/06/14/hankiss_hihetetlen_magyarorszagon_a_s...

kz

Üdv mindenkinek!! Én az elme kiüritésének technikája iránt érdeklődnék!!!:))ha van ötletetek szóljatok:) ---nagyon tetszett az a hozzászolás hogy kár hogy nem egy utcában lakunk:) nekem meg az jutott eszembe, hogy talán szerencsés hogy nem egy utcában lakunk:) amit mi egészséges távolságnak tartunk, annak van a mikrobiologiában is alapja, vagy nem?péter mi a véleményed?:)na jo a héten negativ vagyok, ki akarom üriteni az elmém, de nem megy(no nem azért mert olyan sokminden lenne benne:))).

Elmekiűrítés.... Egy olyan világban ahol még például a zöld szín alatt sem tudjuk pontosan mit lát a másik, elég bizar ötlet egy ennyire akár másképpen is megélhető dologról szólni, de adok egy pár tűnődésre használható ötletet, melyek nekem tetszetős rávezetések voltak. Mutatok egy pár síknézetet erről a témáról, a "térbeli képet" meg saját tapasztalataiddal kiegészítve állítsd össze magadban. -----Keleti kultúrákból származik a "Próbálj meg belenézni a gondolatid /belső párbeszéded közti csendbe, majd ezt az időszakot próbáldmeg elnyújtani /amolyan önmagam összegyüjtött hallgatásai((-: módjára/, e csendben megtapasztalhatod igazi önvalód."-----Más racionálisabb megközelítés, hogy a látásunkhoz hasonlóan a gondolataink is másodpercenként kb 20 képet-különálló egységet képeznek, köztük a csenddel. /Ez teszi lehetővé hogy a melletted gyorsuló autó kerekét stroboszkóp jelenség miatt a küllőit nézve előre, majd hátra, majd ismét előre forgónak látod, más mókás példa, hogy azt kérik valakitől: "Próbálj meg ne gondolni egy zöld kutyára!" és az illető állandóan arra gondol, és nem veszi észre, hogy másodpercenként 20 szor nem.../ Ez a két állapotunk -a csend és a párbeszéd- közül életünk során a párbeszéd irányítását-tudatos kezelését eröltetjük, és van pár évtized elmaradásunk a csend világában. E két állapotot a kevert és tiszta stratégiákkal is párhuzamba állíthatjuk, egyesek az anyagi és hullámtermészet kettősségéhez éreznek áthallást, ez valójában nem két énünk, hanem énünkre való rákérdezésünk-ránézésünk-önképépítésünk hatásáraa kérdés mikéntjétől függően módosul önmagunknak adott válaszunk, olyan a "mérés ténye meghatározza az eredmény" módon. Egyszerűen ha elfogadjuk e csendet -vagy legalább feltételezzük- magunk megtapasztalásának, akkor pusztán e megengedő hozzáállással az üres elme csendjét is birtokba vesszük.------------------Egy harmadik megközelítés szerint a figyelmünket a jelenre és szándékunkat a jövőre irányítva szabadulunk meg a görcsös akarás és stressz állapotától, lévén a stresz nem más mint amikor a szándék is a jelenre koncentrál, sőt elfajzottabb esetben a figyelem pedig a jövőre, azaz belekerülünk a "légyszi-légyszi, ugyemégse történt meg" állapotába és figyeljük valóban nem történt e meg az a baj amiben már vagyunk. amikor a "szétválasztás technikájával" figyelmünk az elme világába irányul és a szándékunk a csendébe /bocs a szavak itt nem túl pontosak, nincs ide vonatkozó társadalmilag jól elfogadott köz-realitás/akkor a dolgaink megindulnak, mellénk áll a szerencse, amint a leírt technikával hidat verünk a két állapotunk közé, akkor a csend világának érintetlen és kimeríthetetlen energiáit finoman bevihetjük anyagi világunkba segítségünkre--------------Mérő László egyik könyvében ír érdekes dolgokat, melyek ide társíthatók, van egy ott nem túlmagyarázott költői kérdés jellegel tett mondata: "Nem a tudatnak vannak kevert stratégiái, hanem a kevert stratégiák összessége a tudat." A részecskefizika, a lélektan, a társadalomtudomány, a gazdaságismeretek, a biológia, stb közös zárókő után kiált, mely mindig is megvolt a csendünk birodalmában, de mire kimondjuk mindig elveszik((-:

:) folyamatosan kiderül számomra, hogy George Lucas nem csak a fénykardozásban jó, hanem ugyanúgy a tanításban is, egyszer már írtam, még egyszer megteszem: a Jedijei szintén arra buzdítanak (többek között), hogy az elmét meg kell tisztítani, ezzel érezni, látni fogja az ember a szükséges dolgokat :).

hali,

minden elismerésem Lucas felé, de azért tegyük hozzá, hogy az ürességre alapozott teljesség régebbi: a buddhizmus Ürességtana (súnjavádá).

amúgy kedvencem Yoda tanácsa: ,,tedd vagy ne tedd, de sohase próbáld'' :-)

kz

Szia! Kösz, ezt nem tudtam! :) Igen, Yoda tanácsai nekem is tetszenek, annak örülök, hogy már a tanítványok is mondogatják néha némelyiküket ("A szerencsejátékok a vesztesek sportja"-Qui Gon Jin), jó érzés, hogy nem csak az akcióra figyelnek ;)!

Tisztelt Csermely Péter! Köszönöm önnek ezt az interjút: http://nol.hu/belfold/20100129-_magyarorszag_husz-harminc_ev_mulva_szete... Örülök, hogy van valaki aki kritizálni meri a felsőoktatás "bulizósfiataljait".