Milyen a mai kor jó vezetője?
Avagy: Milyen vezérre vár a magyar?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Jelenleg formálódik egy új vezetői csapat, amelynek a stílusa is nagyon fontos tartalmi jegy. A négy gyakori vezetői típusból az Atya, a Varázsló és a Vezér a honfoglalástól egészen a reformkorig uralta a magyar vezetők viselkedésformáit. A kiegyezés szinte teljes magyar szellemi elitje, a világháborúk és Trianon utáni magunkra-találás legfontosabb alakjai azonban mind-mind a Hivatalnok típusába tartoztak.

A halogatott lépések miatti lépéskényszer a vezetői stílust igen könnyen a Vezér irányába tereli. A feladat sok elemében vállalhatatlanul nagy, ami a Vezérből akár a Varázslót is előhozhatja. Mindkét típus zsákutca. Jelenleg a változások akarásánál csak a stabilitás kényszere a nagyobb. Ez a stabilitáskényszer az, amelyik a Vezéri alaptípust helytelen válaszként azonosítja, és a Hivatalnoki alaptípust teszi az elkövetkezendő évek kívánatos vezetői mintájává.

A Széchenyi-típusú „Hivatalnoknak” van víziója, de tudja, hogy ezt a víziót nem holnap, hanem akár csak évtizedek múltán lehet elérni, és tudja azt is, hogy ehhez minden áldott nap szorgos, kitartó és következetes munkára van szükség. A Vezér típusú vezetőknek tehát Atyává kell változniuk, hogy hagyják magukban és társaikban érvényesülni a Hivatalnokot. Ez az, ami esélyt ad annak a közösségteremtő kiegyezésnek és belső stabilitásnak az elérésére, amely a XXI. század egészében kivételes versenyelőnynek ígérkezik.

 


Az első kérdés nyilván a kételyé. Minek a mai kor jó vezetőjéről írni most? A kérdés eldőlt, a vezetők megszülettek, méghozzá példátlanul magas arányú egyetértés mellett. (Ami még akkor is az, ha a magyar választási rendszer a nyertes pártnak a tényleges szavazati aránynál jóval nagyobb arányú képviseletet biztosít.) Az első válaszom nem túlzottan támasztja alá a bejegyzés időszerűségét. Nem a vezetők, hanem mi együtt (a „nép”) teszünk csuda dolgokat. Fel kell számolnunk azt a magatartást, amelyik a vezetőktől várja a megváltást, és a demokráciát a TV szappanoperái szerint nézni, és nem tevékenyen alakítani szeretné. Szappanopera-demokrácia ugyanis nincsen. A demokrácia minden részesétől irdatlanul sok munkát követel. Ez a bődületesen sok, extra demokrácia-munka az ellenértéke annak, hogy túlnépesedtünk, hogy rendkívül komplex a munkamegosztásunk, és hogy a zsigereinkben lévő állati küzdelem ellenére is nyugalmat akarunk. (Ez utóbb kettő hazánkban – nem utolsósorban a sok-sok megspórolt demokrácia-munka miatt – messze nem optimális mértékben jelentkezik, ahogyan azt egy hete már részleteztem.)



Úgy érzem, a fentiek ellenére mégis érdemes a vezetői tulajdonságokról írni most, hiszen jelenleg formálódik egy új vezetői csapat, amelynek a stílusa is nagyon fontos tartalmi jegy. Szilágyi Ákos gondolatait is felhasználva négy vezetői típus alakult ki a történelem során: a nemzet zord de igazságos Atyja; a karizmatikus nagy Varázsló, a nemzetgyarapító, népet védő Vezér és a feladatokat intéző Hivatalnok. Az első három vezetői kép nagymértékben átfed egymással. Az Atya, a Varázsló és a Vezér a honfoglalástól egészen a reformkorig uralta a magyar vezetői elit szinte egészének a viselkedésformáit, és az elmúlt kétszáz évben (az inkább Atya kései-Ferencz Józseftől, és kései-Kádártól az inkább démonikus Varázsló Szállasin és Rákosin át az inkább Vezér Kossuthig és Horthyig) is a legtöbb minta kiformálója volt. A magyarság nagyjai közül (ha a régmúlt példáit, így Szent István, IV. Béla vagy II. József államszervező teljesítményét elhagyjuk) Széchenyi tekinthető az első „Hivatalnoknak”, azaz olyan embernek, akinek a tevékenységében a mindennapi, szorgos építkezés dominált. A kiegyezés szinte teljes magyar szellemi elitje, a világháborúk, a Trianon utáni magunkra-találás legfontosabb alakjai mind-mind a Hivatalnok típusába tartoztak. Ezek az évek voltak azok a ritka pillanatok a magyar történelem közelmúltjában, amikor a nyugalom és biztonság (vagy ennek látszata) az építkezésre lehetőséget adott.


A fenti két kategóriával nagymértékben egybevág Mihalik Judit tipizálása, aki szerint „A szervezetelmélettel foglalkozó tudományok két vezetőtípusról beszélnek: a mendzsertípusú vezető kiváló szervező, remekül irányítja a rá bízott nagy szervezetet. De ő inkább végrehajtó, sem mint nagy víziókkal rendelkező, karizmatikus figura. Ezzel szemben a leader („vezér”) típusú vezető olyan ember, aki képes megteremteni önmaga vezetői mítoszát, és az általa vezetett szervezet számára közös célokat, távlatokat, értelmezési kereteket tud adni.” A fentiekhez érdemes hozzátenni azt, hogy a menedzsertípusú vezető (azaz a Hivatalnok) sok esetben hosszú távon gondolkodó, vízióval rendelkező vezető volt, a magyar Vezérek jelentős része pedig – igen sajnálatos módon – csak rövid távú „víziókkal” rendelkezett, és ennek érdekében mozgósította a nemzetet. A hosszú távú célok kiemelt fontosságáról a kis cével és a nagy C-vel írott creativity óriási különbsége kapcsán már korábban írtam.


 
A hivatalba lépő kormánnyal szemben óriási elvárások fogalmazódtak meg. A halogatott lépések miatti lépéskényszer a vezetői stílust igen könnyen a Vezér irányába tereli. A feladat sok elemében vállalhatatlanul nagy, ami a Vezérből akár a Varázslót is előhozhatja. Mindkét típus zsákutca. Nemcsak azért, mert a változtatásra érett kérdések annyira komplexek, hogy a huszáros rohamot biztos kudarccá teszik, hanem azért is, mert a Vezér és a Varázsló engedelmes tömeget feltételez. Az arctalan tömeg azonban csak átmenetileg engedelmes. Ennél sokkal fontosabb vonása az, hogy kiszámíthatatlanul gyorsan változtatja a véleményét. Márpedig a jelenlegi magyar és világhelyzetben a változások akarásánál csak a stabilitás kényszere a nagyobb. Ez a stabilitásigény az, amelyik a Vezéri alaptípust helytelen válaszként azonosítja, és a Hivatalnoki alaptípust teszi az elkövetkezendő évek kívánatos vezetői mintájává.



„Micsoda marhaság!” Gondolhatja sok olvasó most. „Szürke Hivatalnok??? Ebben a helyzetben??? Csermely úr nyilvánvalóan megőrült.” Mielőtt a tisztelt olvasói kör beutalna valamely sárga házba, hadd tegyek néhány pontosító megjegyzést. A Hivatalnoki alapállást Széchenyi-típusú „hivatalnokként” értelmezem. Azaz olyan emberként, akinek vannak távlati tervei, van víziója, de tudja, hogy ezt a víziót nem holnap, hanem akár csak évtizedek múltán lehet elérni. A Hivatalnok tudja azt is, hogy a vízió eléréséhez minden áldott nap szorgos, kitartó, és következetes munkára van szükség.



„Évtizedekre szóló, következetes munka? Ebben a világhelyzetben, ami válságról válságra evickél? Mekkora naivitás!” Horkanhat fel az olvasó megint. A szingapúri látogatásom győzött meg arról, hogy a stabilitás akkora érték lett a világpiacon, amelyet a magunk kis, folyton-folyvást lötyögő Kárpát-dézsájában fel sem mérhetünk. Nem a hullámzással való együtt-hullámzás az egyedüli választásunk! Egy egyetértő közösség ereje olyan stabilitást teremt, amely – pontosan azért, mivel jelenleg diktatúramentes, fejlődésképes állapotban igen ritka – elképesztően nagy, profittermelő helyzeti előnyként jelentkezik. Ezt a fejlődésképes stabilitást pontosan az a társadalmi hálózatosodás szolgálja, aminek érdekében az elmúlt néhány évben rojtosra beszéltem a számat – és amelyet a blog rendszeres olvasói már kellően unhatnak is…  A stabilitás ára tehát a közösségteremtő kiegyezés. Nádas Péter szerint: "Nem lehet egy országot a szakmák nélkül kormányozni, habár a szakmai kritériumok mások, mint a politikai kritériumok. Ezt az ellentétet csak a demokrácia képes tartósan feloldani." Azaz a kiegyezésnek messze nem csak a politikai árkok mentén kell megvalósulnia. Amennyiben a nemzeti konzultációk sorozata tartalmi lesz, az pontosan ezt a kiegyezést mozdíthatja elő. Az hogy ezek tartalmiak legyenek, minden magyar véleményhordozón (a formálódó establishment egészén) múlik.


 
A kiegyezéssel elért belső stabilitás lehetővé teszi a hosszú távú célok kitűzését. Ugyanakkor a hosszú távú célok kitűzése egyben a kiegyezés feltétele is. Pontosan a közösen vállalt hosszú távú célok irányába történő folyamatos és garantált araszolással lehet egyedül leszerelni a „Minden változást ide nekem ma!” ősi magyar akarnokságát. A Vezér típusú vezetőknek tehát Atyává kell változniuk, hogy hagyják magukban és társaikban érvényesülni a Hivatalnokot. Atyaként kivételes váteszi erővel jeleníthetik meg a sok évtized múltán ránk váró Kánaánt. Feltámaszthatnak nagyszerű, összetartást erősítő szimbólumokat. Mindezekért nem szabad őket bírálni – amíg az Atya demokratikus viselkedésmódot nem bántó keretei között maradnak. Mihalik Judit kutatásai mutattak rá arra, hogy az azonnali eredményt akaró Vezéreknek fontos, hogy legyen jónéhány olyan hobbijuk, amelyek tényleg azonnali eredményt adnak, és előhívhatják bennük az Atyát. Mindezekben támogatni kell a mai kor Vezéreit, hiszen  mindannyiunk érdeke, hogy Atyává nemesülve elhagyják végre a számukra oly sok azonnali örömöt hozó csatamezőt.



A kívánatos vezetői típusnak persze a hosszú távú vízióval bíró Hivatalnok más vonásaival is rendelkeznie kell. Elsősorban a szabályszerű szolgálat erényével, amely nem tűri a különalkukat, és amely a jogos igények kielégítésére mindig, mindenki számára elérhető, szabályos megoldást keres, vagy teremt. Másodsorban mérhetetlen kreativitással, amely nem ugyanazokat a köröket futja be unos-untalan, hanem megmutatja mások számára is az új viselkedési mintákat és az új piacokat. A kívánatos vezetői típus tehát nem biztonságkereső, hanem újdonságkereső kapcsolati hálót épít – amivel elkerüli az önimádó körök öngerjesztő kialakulását, és az egyre jobban köré-szűkülő hivatalnoki-szakértői réteg túlhatalmát is. (És – nem mellesleg – gyakorolja, és egyben tanítja a demokratikus működést. De ezzel vissza is tértünk a kiegyezéshez, azaz a téma kifejtése itt véget is ért.)
 

 

Válaszok (1)

 

Vozparag-nak nagyon igaza van abban, hogy igencsak elkelne nálunk egy olyan intézmény, mint a francia École Nationale d’Administration. Ahogyan a pedagógusképzést elitképzéssé kellene tenni úgy (legalább úgy) az államszolga képzést is. És ahogyan a pedagógus esetén is fontos lenne az alkalmassági vizsga, úgy az államszolga esetén is igen hasznos lenne komolyan tisztség betöltése előtt megvizsgálni, hogy a.) elfogadta-e már magát olyannak, amilyen; b.) kialakult-e benne a közösség magas szintű szolgálatának ethosza. Ide tartozik „radnay” megjegyzése is a rengeteg főhősről. Valóban. A szolgálat (pláne a közszolgálat) „hősisége” errefele sajnos nem érték. Pedig de nagy szükség lenne rá…

 

Hozzászólások

hali,

a Gladiátor c. film azon jelenete jutott eszembe, amikor a nagyon esélytelennek tűnő csapatnak azt mondja az önjelölt, de többek által elfogadott Vezére, hogy bármi jöjjön is ki a kapuk mögül, ha együtt maradnak, akkor van esélyük túlélni...és a vadvízi evezésen is ezt rágta a fejünkbe a vezető, hogy az együtt-egyszerre evezés miért viszi majd ki a zuhanás után az örvénylő ,,árokból'' a gumicsónakot (fontos a határokon belüli hajlékonyság, de evezni kell, barátim, evezni).

ööö, ez Horvátországban volt, a háború alatt, így az is fontos infó volt, hogy melyik part van aláaknázva, hogy ne oda ússzon ki a folyóba esett ember, a kis ,,mine'' feliratú táblákat elkerülni, és a folyóba vert cölöpöket is, mert ott biz'akna van, és visszavonuláskor kihúzzák ezeket... 8->

békeidőben a jó vezető megérzi, hogy az Istenadta merre menne, és arra vezeti őket, zavarosban viszont valóban határozottan mutatni kell az utat, és ha ma ólmot is kell valakinek a fülébe önteni (ne tegye, a kor szellemére kell adaptálni ezt a fajta ,,határozottságot''), még lehet a legnagyobb hazai Szent ezer évvel később...ezért fontos, hogy lemondjon róla, hogy csak elnök, politikus, vezér legyen, államférfinek kell lenni.

mi meg legyünk olyanok, mint az Öbölháború titkos kommandósai, akik max. a győzelmet ünneplő tömegben nasizva vettek részt az egyenruhások felvonulásán, miközben tudták, hogy ha ők nincsenek, akkor több rakéta zuhan a másik vallású nép országára, és az belépve a háborúba, kiszélesíti a balhét...meg legyünk olyanok, mint Bletchley-park kódfejtői, akik nélkül mégtöbb áldozat lett volna, mégis kevesen ismerik a nevüket, max. Turing nevét...apropó, a katonás és a másságot elítélők táborának számít az, hogy Turing melyik nemhez vonzódott? ugye-ugye...

szóval, legyünk névtelen hősök, akik teszik a dolgukat a maguk területén a lehető legjobban, ezért hát Csermely gladiátorok: tartsuk a vonalat (,,hold the line'', de csak a szellemi lerohanásban)! ;-)

kz

Nem lehet erre a kérdésre válaszolni, mármint milyen vezérre vár a magyar. Nagyon sokfélék vagyunk: életkor, tapasztalat, kultúra, társadalmi helyzet, egyéni személyiségjegyek, egyéni és csoport értékek, érdekek..., ki tudja milyen hosszú ez a felsorolás. Mindez visszatükröződik a kérdésre adható válaszok sokféleségében. Amit nem szeretek az a képernyőn látható sok agresszív, erőszakos, és ezért sikeres főhős. Ők sokszor valamilyen mértékben vezérek, a legnagyobb darabszámban elérhető minta a vezérszerepből, gyermekeink első igazi vezérmintái. Nem tudom, hogy egy szabadságelvű társadalomban hogyan lehet a képernyőn kisebb darabszámra csökkenteni ezeket a szuper vezéreket, de hogy ezekkel a legjobb szülői és tanári példa is alulmaradhat az bizonyosnak látszik. A képernyők szerkesztői végső soron csakis a nézettségi és profitalapon döntenek arról, hogy ki is a sikeres vezér. És rövidesen ezek a vezérek kilépnek a képernyőről és megmutatják nekünk magukat élő valóságukban.
Nem magamtól vagyok ilyen okos, az újdonságkereső "kapcsolatépítésem" során hallottam: jó kérdés, hogy a vezetői képességek mely része szerzett és mely része nem. A vezetői képességek előbbi része többé-kevésbé felszedhető élettapasztalattal, sőt, tanítható is. A francia École Nationale d’administration egy elitképző intézmény, amelyhez hasonló Magyarországon nem létezik a mai napig sem. Az ott szerzett diploma rendkívül értékes papírnak számít, birtokosa előtt nyitva állnak a francia államigazgatás vezető posztjai. Nem egyszerűen egyetemek ezek, hanem szuperegyetemek. Nem szakmát adnak a szó magyarországi értelmében, tehát nem történészeket, orvosokat képeznek, hanem politikai elitet. Az itt végzettek azután politikusok, vállalatvezetők lesznek. Ezeknek az elitképzőknek az oktatása a jelenből indul ki, nem a múltból vagy a jövőből, megpróbálva azt extrapolálni a jelenre. Közgazdaságot, filozófiát, szociológiát, jogot, politológiát tanulnak a felvettek, akik névsorát a legnagyobb francia lapok közlik. Olyan vegyítékét adják az elméleti tudományoknak és a gyakorlati ismereteknek, hogy az képessé teszi a végzett hallgatókat a vezetésre. Kreatív embereket nevelnek, akik meg tudják szervezni a dolgokat, olyanokat, akiknek erkölcseik és tudásuk is van ehhez. Nem kell nekik mindenhez érteni, de ahhoz igen, hogy megszervezzenek, felépítsenek egy rendszert, azoknak a rendszerét, akik speciális dolgokhoz értenek.
Néha az az érzésem, hogy nem csak a vezetőn múlik minden. Ha a társadalom annyira rászokott a rövid távú élvezetekre, hogy nem képes olyan vezetőt választani, mely hosszú távon garantálná a fejlődését, de legalább a túlélését, akkor egy jó vezetőnek kevés esélye van az érvényesüléshez.
Ez már majdnem tiszta játékelmélet: adott két vezetőjelölt, ha az egyik kényelmet és mindent felzabáló jólétet ígér, akkor egy demokratikus, de ostoba társadalom őt fogja választani a kemény munkával valamit teremteni akaróval szemben, még ha világos is, hogy alig néhány évtized múlva katasztrófa lesz a vége. Tehát ha valaki meg akarja magát választatni, az az emberi jogokat emberi kötelességek és felelősségvállalás nélkül hirdeti, pedig egymás nélkül semmit nem érnek. De hát kényelmesebb kötelesség és felelősség nélküli kizárólag az előnyöket élvezni, és a buta nép most akar mindent élvezni. Nevezhettek paranoiásnak, de az az érzésem, hogy valahogyan, valami nagyon "ezt hirdeti". A szabadság azt jelentené, hogy mindent szabad, korlátok nélkül? A nagyobb internetes fórumokon az folyik, hogy ha valaki kultúráról, értékekről, józanságról és az önpusztító életmód veszélyeiről beszél, azonnal akadnak lelkes önkéntesek, akik keselyű módon vetik rá magukat, és antidemokratikusnak, emberijog-ellenesnek és a szabadság ellenségének nevezik. Ezek a lelkes önkéntesek meg egész napjukat arra fordítják, hogy ilyenekre "vadásszanak", mintha ez lenne a szakmájuk. Láttam már néhány ilyent. Lehet ennek is csupán játékelméleti alapjai vannak, és egyszerűen csak akkora nyomatéka van ennek a gondolkodásmódnak, hogy szinte mindenkit magával sodor, divathóbortként?
Kedves "vita"!
Veled nincs vitám. Egyetértek. Egyáltalán nem vagy paranoiás, legfeljebb a "buta" jelzőt tenném idézőjelbe. Továbbá hozzátenném: aztán vannak olyan lelkes önkéntesek, ..... . Nagyon sok másféle lelkesen vadászó önkéntes próféta is van. Aztán kérdéses, hogy sikeresek-é a vadászatok, s annak sikeréből, hogy részesedik a világ.
Mióta az a példa terjesztődik, amit Nagy Sándor mutatott be Gordiuszban, azt óhajtják elhitetni a néppel, hogy a problémák megfelelően kiválasztott nagy vezér segítségével a csomót átvágva megoldhatók (az igazi megoldások "kényelmesen" kikerülhetők?). A vezetők és vezetettek viszonya ennél sokkal összetettebb.
Ebben a blogban is kissé túlmisztifikálódik a vezető és az elit, a vezető- és elitképzés szerepe. Én a kiválasztás helyett a kiválasztódásra és annak mikéntjére fektetném a hangsúlyt.
Katasztrófa azért nem lesz, legfeljebb újabb sokadik negyven év a sivatagban ... .
Az emberiség által felhalmozott tudásokat mind szélesebb körben terjeszteni, továbbadni, s befogadni kell. Amíg az aktuálisan meglevő hamis tudások kikopnak az emlékezetből. Sajnos a mai Internet és média világában az áltudások is szép sima duna-kavicsokká kopnak. Sajnos azokat könnyebb/kellemesebb, nem olyan munkás kézbe venni, mint az érdes igaz drágaköveket megkeresni, ha egyáltalán meglátjuk, meg tudjuk láttatni a felvillanásukat. A tömegeknek is színvonalas oktatás kell már az iskolában, de azon túl is. (Hogy senki se beszélhessen még véletlenül sem buta, de azért ügyeskedően leleményes népről, különösen úgy, hogy szembeállítjuk a tudás és hatalom letéteményesével, az elittel).
A szabadságról szólva: épp szakmai jellegű magánlevelezésekben vagyok a hogy kell oktatni a kvantummechanikát kérdéssel kapcsolatban a szabad akarat kérdéséről. Leguglizva a "quantum mechanics" AND "free will"-t 75000 a találatok száma. Magyarul kérdezve 745. Még jobban bele kell mélyednem a dologba.
hali,

az összeesküvés-elméletekkel az a gond, hogy nehéz igazolni, de cáfolni is, így ez jól jön a mindenben biztosaknak, mert szerintük az úgy van, és kész, és jól jön a filmiparnak :-)

ha úgy érzed, hogy valaki bértollnok, önkéntes vagy csak sima félretanult ember, akkor ajánlj Nekik (és ezáltal a többi olvasónak is) olyan hitelesnek vehető forrásokat, melyekből megismerhetik az érme másik oldalát is (amúgy éle is van az érmének, nagybátyám szerint meg annyi oldala van, amennyit akarsz...de Ő nálam több mocskát ismeri a történelemnek).

a minap egy elég tájékozott barátom mondta egy ismert diktátorra, hogy ,,szobafestő'', mert Neki ezt mondták a tanárai, de ha rákeres a neten, akkor láthatja a festményeit...ami persze nem mentő körülmény, csak érdekes példa arra, hogy a fejekben mennyi mindent kellene rendbe tenni, miközben a bér- önkéntes és nem eléggé tájékozottaknak a hada is ott van.

amúgy elérhetők az egyes források, de ki tudja, hogy melyiknek van igaza, és most szándékosan nem írok történelmi szereplőket, de hosszú a lista azokról, akiknek a személyéről nem ugyanazt gondoljuk, tetteit nem úgyanúgy ítéljük meg stb. és ha a definíciók nem közel azonosak, akkor mi lesz a tételekkel? rakat segédlemmát kell gyártani, hogy valahogy egyben maradjon a rendszer, amit több irányban széthúzás helyett egy irányba kellene húzni a ,,szürkemarháknak'', bocs, de ugye értitek, hogy jó szándékkal írtam (mert unikum, mert hungarunikum, mert tkp. a szürkemarha külön szürke és külön marha, egyben viszont nagyon pozitív!)

kz

No, erre mondtam én, hogy fontos lenne a kompetencia a választások alkalmával - és legyek "antidemokratikus" bárki szemében, de én bizony kompetencia-alapon határoznám meg a szavazati jog birtoklását, nem pusztán életkori mutatóhoz kötném (egy korábbi bejegyzéshez fűzött hozzászólásomban erről részletesebben írtam). Ha a gépjárművezetést jogosítványhoz kötni nem antidemokratikus, ennek sem kellene annak lenni.
Valóban, csak a vezetőinktől várni a megváltást, sima öngól. De ezt árnyalnám egy kicsit - mert bizony muszáj néhány dolgot elvárni ezektől a vezetőktől. A vezetők ugyanis mintha elfelejtenék, hogy mintaértékű (?) személyiségek, egyfajta "lelkiismereti projekciók" - így ők a hordozói az istenadta nép kivetített lelkiismeretének. Amit a vezetők tesznek, azt bárki megteheti azután, hiszen a vezető személye legitimálja a tettet, még akkor is, ha esetleg az magát a törvényt sérti, amit a nép közös érdekének, megegyezésének tekintünk, és a vezér feladata lenne ennek érvényt szerezni, nem pedig áthágni. Ennek az iszonyú felelősségét akár véletlenül, akár szándékosan figyelmen kívül hagyni nem méltó, sőt, továbbmegyek: dühítő arcátlanság. (Ennek a hibának egy töredékéért egy egyszerű tanárt vagy hivatalnokot már meghurcolnának.)
Szóval igenis várok néhány dolgot a vezérektől ahhoz, hogy ugyanaz elvárható legyen bárki mástól is - nyilván akad olyan, aki szuverén és ezen felülemelkedik, de nézzünk körül magyarhonban, és ismerjük be, hogy a "laza szabálykövetés" hová juttatta/juttatja az egész ország morális minőségét. Személy szerint nekem az állam esett le, amikor valaki arra hivatkozott, hogy "maga a minisztérium sem képes ezt a pályázatot szabályosan kezelni, úgyhogy nekünk sem kell aggódni!" Amíg tehát a vezetők lejjebb teszik a mércét, addig a massza velük süllyed, még ha páran verik és borítják is az asztalt.
Vitathatatlan, hogy az igazi eredmények hosszú távú tervezést és óriási fegyelmet igényelnek. Ennek csak azt az egy akadályát látom, hogy a magyar emberek többsége nem ilyen (ezer okból kifolyólag). Egyszerűen nem - ennek egy igen komoly összetevője ösztönös: a megszokás. Képzeljünk el valakit, aki egyik hétről-hónapról a másikra él; számára nincs jutalomértéke a tíz-húsz évnek, főleg nem az ötvennek, mert nem érzi azt, hogy létezhet hiteles visszaigazolás ilyen távlatban, miközben ő a családjáért küzd nap mint nap. Nem tudom, valaki érzi-e most, hogy jelen világunk a húsz évvel ezelőtti terveinek egyenes következménye. Én nem. Nekem valahogy azt kellett tudomásul vennem az utóbbi években, hogy fontosabb az a készség, hogy megfelelően reagáljak egy-egy elképesztő helyzetre, ami sorsfordítónak bizonyul az életemben, mint terveket alkotni, amelyek a következő héten/évben a körülmények tőlem független változásainak áldozatává válik. Ami egyedül hosszú távú ebben, az az értékrend, ennek viszont ezerféle megvalósulása létezhet minden új pillanatban.
Azt gondolom, nem lehet ukmukkfukk azt mondani, hogy gondolkodjon az ember hosszú távon, mert ugyan ennek mindenki érti és elfogadja a lényegét, mégsem sikerül megvalósítani, vagyis valahol hiba van. Egy ésszerű kompromisszum kellene legyen egy stabil, emelkedő folyamat (szándékosan nem "átmenetnek" hívom, mert azzal már tele van a padlás), ami elvezet egy hosszabb távú célhoz. De ha a jelen és a messzi cél között nem érzem naponta/hetente/havonta, hogy ez nekem már most is jó, már most is elismeri a környezetem is, hogy jól csinálom, akkor megette a fene az egészet. Enélkül nehéz bárkit rávenni még arra is, ami nyilvánvaló. (Főleg, mert semmilyen átállást nem lehet háttértőke nélkül megoldani, az viszont mintha híjával lenne az egyszeri embernél, aki napi 10-12 órányi munka után huncut krajcárokat keresi.)
Szóval nem tudom elképzelni a hosszú távú építkezést mérhető és érezhető rövidtávú mérföldkövek nélkül. Ami például engem illet, nem kertelek: ugyan még fiatal vagyok, "harmincközép", de nincs időm kockáztatni egy évtizedet, hogy vagy bejön, vagy nem - és ha nem, akkor "negyvenközépnél" kitalálni, hogyan kezdhetem újra az életem. (Remélem, a negyvenesek, ötvenesek értik, mire gondolok és hogy egy újrakezdésnek mennyi lehetősége van Magyarországon abban a korban.) Érdekes módon, mióta Angliába jöttem, megnyúlt a horizontom, és a vérnyomásom is normális értékre esett vissza... :)
És itt újra a vezetőkre utalok - ők felelősek a rendszerért, amit az ember nap mint nap működtet. Ezért vannak, ezért választják őket, ennek kellene leginkább megfelelni, ráadásul hitelesen, mintaértékűen. Az, hogy nekem mivel telik a napi 8-12 órám, ennek a rendszernek a minőségén is múlik, nem kicsit. Egy tanár napja eltelhet értékteremtéssel is, meg úgy is, hogy mindenféle statisztikákat írogat nyolc példányban és olyanok számára bizonygatja önnön pedagógusi létjogosságát, akik ezt semennyire sem kompetensek megítélni, de ezen múlik az állása. Úgyhogy én mégiscsak azt mondom, tessék a vezetőknek megemberelni végre magukat és azt tenni, amire felhatalmazást kaptak, a legjobb tudásuk szerint (ha van nekik olyan). És utána beszállok. De amíg a hajó miattuk van tele lékekkel, addig ne várja el senki, hogy a víz kivödrözésén kívül a minőségi hajózásra is tudok energiát fordítani, pedig ahhoz értenék igazán...
hali,

érdekes, hogy én is mennyivel nyugisabb vagyok külföldön, és ahogy száll le a gép, száll le bennem is valami a pozitív hozzáállásból...lehet, hogy tényleg van valami mágikus erő a Pannon medencében, de most negatív hullámokat dobog a kő?

morfondoltam sokat ezen, és annyit szűrtem le, hogy akkor voltam nyugodt külföldön, amikor azt éreztem, hogy mindenki teszi a dolgát, és sok más mellett ebben is kiszámítható volt a rendszer a szó szoros értelmében a takarítótól az EU-s tisztviselőig (akiket amúgy a brüsszeli fiatalok 'eurocrats'-nak ,,becéznek'')...de így van ez egy focimeccsen és egy paintball partin is, hogy tudnod kell, a társad is teszi a dolgát.
persze, biztonságtudatos gondolkodással a vészhelyzetre is gondolni kell, és legyen megoldás arra, ha valami nem a megszokott módon működik, de ez más téma.

csak nagyon kérlek, ne tedd azt, hogy ,,utána beszállok'', mert ha csak azok szállnának be, akik úgy érzik, hogy utána szállnak be, már sokkal jobb lenne a világ! ismered a szaunás példát, amikor két ember kinézi egymást, hogy majd, ha ő kimegy, akkor én is...együtt főnek.

amúgy, ha a tudásodat ott tudod jobban kamatoztatni magad és családod számára, de figyelsz az itthoni eseményekre és megosztod pozitív gondolataidat, amiből tanulhatunk, akkor az is nagyon hasznos, és köszönet érte!

kz

Kedves Kincses Zoltán, köszönöm a biztató szavakat! Ami azt illeti, nem egyszer éreztem már én is Magyarország sajátos "auráját", amikor egy-egy repülőút alkalmával gyakorlatilag két óra alatt fordul meg a világ körülöttem. Érdekes, hogy a puszta jelenlét mennyi reflexet és érzést tud bemozdítani egy pillanat alatt... :)
Hogy a tudásom jobban kamatozna itt, azt kétlem, legalábbis publikus értelemben. Egyelőre csak a szűk környezetem és jómagam élvezzük az előnyeit (pont azok, akik eddig mindig kimaradtak) - érdekes, hogy olykor ilyen választásokra kényszerül az ember. De ez gyorsan változni fog, mégpedig úgy, hogy a "többiek" halmaza úgy kerül be a képbe, hogy nem üti ki a "mi" halmazát... :)
Kedves Baráti Péter!
1.bekezdésedhez
Azt hiszem - amellett, hogy nem is lehet megvalósítani, - sok értelme nincs a "kompetencia" cenzusnak.
Két hónapja egy reggel a Kossuth rádióban igen világos értékelés hangzott el a szakállamtitkár szájából a Bolognai rendszer magyarországi bevezetésének állapotáról.
Nosza, hallgassuk vissza az Interneten!
http://www.mr1-kossuth.hu/hirek/itthon/bolognai-rendszer-maskent-latjak-...
Mi jelenik meg elsőként?
"Bolognai rendszer: másként látják a hallgatók"
Az rendben van, hogy másként látják, no de mennyire kompetensek?
Hadd másoljak ide egy másik hírt kies hazánkból! Mennyire kompetens az, aki nem tréfál?
"Nem tréfál: csak egy kicsi hiányzik az örökmozgóhoz FELSŐTÁRKÁNY | A felsőtárkányi nyugdíjas villanyszerelő szabadalmát négy éve helyezte oltalom alá a Magyar Szabadalmi Hivatal. "
http://www.heol.hu/heves/kek-hirek-bulvar/nem-trefal-csak-egy-kicsi-hian...
Témánk szempontjából a link kommentjei az igazán érdekesek. A kommentelők (tisztelet a kivételnek - nem hozzászólók) mennyire kompetensek?
Térjünk vissza a bolognai riport fülszövegéhez! Nézzük mi jelenik meg? - a kép egy diáktüntetés .... Íme a teljes vastagbetűs fülszöveg a reklámvideo felett
"Az egyetemistáknak nem igazán tetszik a bolognai rendszer, a fejvadász és karrierszakértő szerint még nincsenek komoly tapasztalatok, de ha Nyugaton működött, itt is működnie kell, Manherz Károly szakállamtitkár pedig úgy véli, a tanterveket kell felülvizsgálni."
Vegyük észre a kompetencia sorrendet!
Vizsgáljuk meg a törzsszöveget is! Itt már elkülöníthető a riporter saját szövege is.
Vessük egy pillantást a bekezdések méretére:
1. Riporter 6 sor
2. Riporter 5 sor
3. Egy tízes skálán hetest adna Magyarországnak Hiller István oktatási miniszter, 2 sor ... a Fidesz oktatáspolitikusa, Pokorni Zoltán, aki 1999-ben aláírta a csatlakozást jelző bolognai nyilatkozatot, 8 sor
4. Pintér Zsolt, fejvadász és karrierszakértő szerint csak egy-két év múlva lehet megmondani 11 sor
0 sor, a szakállamtitkár válasza a diák tapasztalatára: az ötévi anyagot három év alatt kell megtanulni! - nem egészen így van ..... világos vita a riporterrel és problémaelemzés
5. Manherz Károly felsőoktatási és tudományos szakállamtitkár rádiónknak elmondta - 6 sor
6. Manherz Károly szerint nem igaz, - 5 sor ”
Tehát érdemes figyelmesen végighallgatni! Azért is, mert más és más a tömörítés és kihagyás mértéke!
Teljes mértékben egyetértek az államtitkárral: a tanterveket kell felülvizsgálni!
De sürgősen és okosan ám! Illetve okosabban, mint eddig!
És beszéljünk erről! Itt nyilvánvalóan az egyetemi-felsőoktatási képzések tanterveiről van szó! No, de mire épül, épülhet a felsőoktatás?
Milyen fogalmakkal, milyen ismeretekkel és milyen tapasztalatokkal kell és kellene rendelkeznie a mai Magyarországon 18 éves korára egy fiatal embernek (ifjú hölgy vagy fiatalembernek), amikor belép a szavazóképes véleménynyilvánítók körébe?
És milyenekkel rendelkezik? És a már nem fiatalnak? Mikor tekinthető érett tudásúnak az ember? Mi az érettség követelménye? S mi a kompetens tudásé?
Hogyan jussunk minimális közmegegyezésre a különféle világképek, világnézetek, világlátások tengerében kit és mikor fogadunk el kompetensnek? Egyáltalán elfogadás kérdése-e a kompetencia?

a 2. 3. 4. és 6. bekezdéseidhez lásd "vita" hozzászólását, és az ahhoz írt kiegészítésemet!

az 5. bekezdésedhez
Az ember az életét sosem kezdheti újra. Nekem három gyermekem harmincközép, veled egykorúak, negyedik gyermekem huszonéves egyetemista. Megértem hozzászólásaidban többször jelzett lelkesedésedet Anglia iránt. Nekem életemben egyszer volt hosszabb lehetőségem (három hónap) külföldön élni: épp Yorkshire-ban. Mindez 27 éve volt. Akkor jött ki a piacra a Commodore64. Három hónapig egy magyar szót nem hallottam. (Telefonálni elvileg ritkán megengedve, de rossz szemmel nézve esetlegesen a tanszékvezető szobájából volt, azaz nem volt lehetőség). Ha emigrálnom kellene, én is oda vágynék.
a 6. bekezdésedhez
DE! Kiszállni - beszállni, azt nem lehet! Bizonyára okkal van Benned nagy-nagy keserűség. Nekem mégis valami hibádzik azzal az "És utána beszállok"-kal .... . A minőségi hajózás sem úgy működik, hogy ráparancsolunk a tengerre, hogy nyugodjon meg, mert én hajózni szeretnék! (Kövesd Seafalcon-t a blogter-en!)
Ez igen, nem hittem volna, hogy valaki ilyen komolyan veszi, amit írok :) Köszönöm szépen, megtisztelsz!
Azt hiszem, értem, miről beszélsz, amikor a kompetencia relativizmusát bizonyítod, és efelől semmi kétségem nincs. Természetesen nem állítom, tudom, mi a pontos megoldás, mert azt nem egyedül és nem egy pillanat alatt kellene kitalálni, de az irány mellett mindenképpen lándzsát törnék. Azt kérded, jogosan, vajon milyen kompetenciával kellene rendelkezzen egy 18 éves illető, amikor belép a szavazók körébe. Ehhez néhány gondolat (szigorúan csak gondolat! :))
- először is az egész kompetencia alapú rendszert kivenném az életkori meghatározottság köréből - pont azért, mert egyik üti a másikat. Remek dolog ez a 18 év, de a kérdésedből is látszik, hogy okafogyott. Mivel kompetenciáról lenne szó, az életkor csak egy lehetőség lenne, nem kitétel.
- a kompetencia fogalmába politikai értelemben akár integrálhatnánk is azokat a sarokpontokat, amikről igazából szól. Néhány ezek közül: adózás, járulékfizetés, mérhető érték teremtés, annak elosztása, innováció, törvény és annak betartása, stb. A választásokról szóló blogbejegyzés egyik hozzászólásában írtam, hogyan lehetne ezt aprópénzre váltani: az szavazhat, aki legalább egy éve legalább a minimálbér után adózik, az erkölcsi bizonyítványa tiszta, stb - vagyis TEREMTŐ RÉSZT VESZ ABBAN, AMIRŐL DÖNT. Ez egy igen fontos kompetencia lenne.
- ezek olyan kitételek, amelyek előbb-utóbb létrejönnek (de jó lenne!), így potenciálisan mindenki szavazó lesz, javarészt önmagán múlik, mikor. Így legfeljebb életkor minimumot lenne érdemes meghatározni, bár nem vagyok benne biztos, hogy valaki 17 évesen, 2 év munkával maga mögött kevésbé látna tisztán, egy még iskoláit végző húszévesnél. Egyszerű okból: érzi az ÉRTÉKÉT a mindennapi életének, tevékenységének, míg akiket a család tart el, nehezebben tudnak hitelesen nyilatkozni arról, én hogyan tartsam el a sajátomat...
- amilyen példákat fent belinkeltél, remekül illusztrálják, hogy a teoretikus kompetencia, bizony, ingoványos talaj. Ebben nehéz igazságot tenni, egy szint felett talán nem is érdemes (bár én hajlok rá, hogy megpróbálni mindenképpen meg kellene :)). Itt is egy minimumot érdemes meghatározni, ami azért sem lenne nehéz, mert a mai 18 év egy optimális iskolázottsági ívet ad, vagyis egy elvégzett középiskolát. Ettől én ugyan elrugaszkodnék, és addig harapnám a megfelelő nyakakat nagy erőkkel, amíg egy amolyan "Állampolgári Bizottság" sajátos, FÜGGETLEN (hehehheeh) állampolgári vizsgáját sikerrel le nem tette az illető abból az iszonyatosan elhanyagolt tantárgyból, amit úgy hívnak: állampolgári ismeretek. Lehet valaki országos első halbiológiából, ha egy minimális szinten fogalma sincs, hogy néz ki a választási rendszer, vagy nincs tisztában alapvető politológiai fogalmakkal. Megdöbbennél, ha találomra benyitnál végzős (vagyis ma szavazóképes) diákokhoz és feltennél pár zavarba ejtő kérdést, mit jelent például az, hogy konzervatív vagy liberális, törvény vagy alkotmány, nyugdíj vagy segély - hogy ezek honnan jönnek, hogyan működnek. Pedig erről szavaznak a következő pillanatban. Biztos vagyok benne, hogy már az sem lenne vicces, amikor a vandál gyerekek összebarmolják a villamosokat, mert a kedves szavazó szülő rájönne, hogy ő dolgozik plusz órákat a helyreállításért. Meg te, meg még sokan. És már el is jutottunk a jogok és kötelességek kérdéséhez, amit sok kedves 18 éves egyáltalán nem ért, de ahogy jön ki a szavazófülkéből, már fújja is a grafitit az iskola falára, persze pocsék helyesírással, mert írni meg olvasni azt nem tud, maximum technikailag.
- ez a modell egyébként remekül működik már fejlettebb országokban - próbáljon meg bárki állampolgári jogot szerezni például a tengerentúlon: be kell jelentkezni a megfelelő irodában, számot kell adni a nyelvi képességekről, az adott országról való történelmi, gazdasági és politológiai alapkérdésekről. És nem kevés időt kell AKTÍVAN eltölteni ehhez az adott országban. Utána lehet szavazgatni... (Talán a mi országunk sem kivétel, csak saját magunk részére.)
- szóval itt nem világnézetekről, világképekről vagy vallásokról kell konszenzusra jutni, ez nem "kultúrcenzus" lenne - ezek igen szikár és mérhető adatok, tények, definíciók, amelyek nélkül nem tudom hitelesnek és megbízhatónak elképzelni az állampolgári jogok gyakorlását. Mégegyszer, megerősítésképpen: ezek az elvárások mindenki által teljesíthető elvárások - csak azok nem tudnák teljesíteni, akik nem akarják, illetve akik megengedhetik maguknak, hogy ne tegyék. Alapvetően ezt a feladatot az iskolarendszernek kellene ellátni, erre azonban most messze nem képes.
- a kompetencia így valóban elfogadás kérdése lenne, mert mérhető. Van is rá gyakorlat, évről-évre finomodik a "kompetenciamérés" néven elhíresült iskolai rém (azért rém, mert itt szokott felfesleni a mérés értékelése és a naplóban olvasható általános és szakmai értékelések közötti óriási különbség).

Hogy újrakezdeni egy életet lehet-e, az valóban fogós kérdés. Tulajdonképpen igazad van, én sem újrakezdtem, csak gyökeresen másképp folytatom. Ha nem így lenne, nem lennék most itt :)
A kiszállás-beszállás kérdésben viszont nem győztél meg. Talán azért, mert félreértetted - én nem a tengert akarom nyugtatni, hanem a kapitányokat kérném arra, hogy ne fúrják agyon a hajót indulás előtt lyukakkal, csak mert nem nekik kell a vizet vödrözni kifelé :)) A Tengerrel semmi bajom, ha a hajóval se lenne, akkor nem is lenne miről beszélni. Abból viszont - engedtessék meg - akkor szállok ki, amikor akarok.
Amúgy erről egy karikatúra jutott eszembe, ahol Noé és az állatok ott zsúfolódnak az ezernyi lyuk miatt süllyedő bárkán, mire Noé: "Ej, a harkályt nem kellett volna magunkkal hozni!"

Kedves Greguss Pál, mégegyszer köszönöm, hogy segítesz mélyíteni ezt a beszélgetést! És elnézést, hogy ez már érintőlegesen is nehezen kapcsolódik az eredeti poszthoz :)
Kedves Péter, Örömmel olvastam ezt az írásod is. Szerintem a 21. századra a Vezér és Varázsló típus tovatűnt. A 20. század zivatarai rámutattak a Vezér hátrányaira, a rendszerváltozás húsz éve pedig megértette a magyar társadalommal többségével -15% híján - hogy Varázsló nincs. Más a helyzet az Atyával, ez közép-európaiságunk miatt mindig megmarad. A római jogelv is a "leggondosabb családapa gondosságából" indul ki, és népünk ezt mindig elvárja. Legyen valaki, aki gondoskodik rólunk. Csak a gondoskodás nem mindig azt jelenti, hogy tőle várjuk a megoldást, horribile dictu a parancsot, utasítást. Volt erre is példa: figyeltük sokáig Bécset, aztán Moszkvát, az új divat Brüsszel és Washington.... Volt?... De ne térjünk el nagyon. Handy alapján négyféle szervezeti kultúrát különböztetünk meg: hatalomkultúra, szerepkultúra, feladatkultúra, és személykultúra. Mindegyiket egy-egy görög istennel azonosít, sorrendben: Zeusz, Apolló, Pallasz Athéné és Dionüszosz. Különböző méretű, funkciójú szervezetekben persze más-más a hangsúlyosabb. Mindegyikben látok pozitívumot, de valamiért egyre többet szeretnék Dionüszoszból... Idézem Handy leírását: "...Itt a kollégák nagyon önállóak szakmai munkájukban is, nem igazán kötődnek morálisan a szervezethez, mindenkinek megvan a maga territóriuma, egy jól körvonalazott feladatot látnak el meghatározott keretek között (idő, tárgyi és anyagi erőforrások). A szervezet kevéssé formalizált, a közös érdekek biztosítják a kohéziót. Nem működhet szigorú irányító mechanizmus, főleg nem vezetői hierarchia, csak a közös megegyezés szabályozza a működést, a szakértői hatalom az elfogadott..." Mostanra ennyit.
Új fiú vagyok ezen a blogon. Ezért igyekszem rövid lenni, és nem osztani az észt.
Egyik szakmám miatt Mihalik Judit fenti tipizálása (leader vs. manager) áll hozzám közelebb. Bár azt gondolom, hogy olyan nagy szervezetben, mint egy állam, ez a kérdés is bonyolultabban vetődik föl.
Igazán viszont azt szeretném hozzátenni a mondottakhoz, hogy zavar, hogy a poszt és minden hsz. a vezetői tipológia oldaláról közelít. (Talán vita megjegyzései mutatnak más irányt is.) Azt gondolom, ugyanis, hogy a vezetői magatartás (tipikus attitűd, szerep stb.) nem pusztán elhatározás, netán jóindulat, netán ideológia, netán karakter kérdése. (Utóbbin persze nem a számítógépen megjelenő betűket és betűhelyeket, hanem az alany jellemét értem.)
Van egy meglehetősen profán, sok tekintetben igazságtalan, lényegét tekintve mégis igaznak tűnő közmondás: "Minden népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel" (és ennek néhány parafrázisa). Azért gondolom lényegében igaznak, mert a vezető tartósan abban a kultúrában tud műxeni, amelyből vétetett, és amely őt fenntartja.
Vagyis számomra az alapkategória e tekintetben a kultúra (szociálpszichológiai vagy antropológiai értelemben véve).
Ezért azt gondolom, hogy az elmúlt évezred (na jó, néhány száz év) magyar kultúrája az Atya irányába tolta az ország vezetőit, és az Atyákat respektálta oly módon, hogy akár meg nem szolgált bizalmat is fektetett beléjük, de főleg tőlük várt mindent, elsősorban saját (mármint az adott kultúrát hordozó és egyúttal fenntartó egyén) megváltását. Más kérdés, hogy azután a nehéz vajúdások közepette megszült megváltót nemsokára keresztre is feszítette. (Ennek hagyományai persze vagy 2000 évesek, amikor ez a nép nem is létezett.)
Így a szerző által a reformkorban lezárni vélt szakasz szvsz valójában ma is tart. És az ilyen szakaszokat fenntartó kultúrákat szokják paternalizmusnak nevezni.
Itt abba is hagyom, mert e pillanatban csak kérdéseket tudok föltenni, ha a fenti szövegemben nem is találtok kérdőjeleket. Nem tudom, mi a megoldás, de nagyon nem tetszik a Hivatalnok túlsúlyának elővételezése, valamint ennek normatív megjelenítése. (Ami nem azt jelenti, hogy a Cs.P. által megfogalmazott értelemben nem is lenne rá egyáltalán szükség.)

Az elmúlt száz év magyar történelme HaKohen véleményét látszik igazolni. Nemcsak az 1867 utáni Ferenc József és az 1967 utáni Kádár, hanem Horthy is "Atyaként" kormányzott. Ezt szokta meg a magyar nép, így csak ezt lehet sikeresen folytatni. A Horthy rendszer parlamentje az ellenzék számára csupán vélemény nyilvánítási lehetőséget adott, mivel a kormánypárt abszolút többségben volt. A Kádár rendszernek nem volt valódi parlamentje, de EGYRE NAGYOBB mozgásteret adott az embereknek- már azoknak, akik ezt igényelték. Ez is hozzátartozott az atyai vezetéshez. A három rendszer eszmevilága antagonisztikusan különböző volt, de a struktúrája nagyon is hasonló. Úgy látszik, hogy ez A STRUKTÚRA FONTOSABB MINT AZ IDEOLÓGIA és a problémánk az, hogy a sikeres polgári demokráciának nem az atya tipusú vezetés a struktúrája, hanem valami más. Egy olyan struktúra, ami az egyéni kezdeményezésen és felelőségvállaláson alapul.

Örülök ennek a bolgnak, fontos témákat boncol, kellemes és értelmesen hozzászóló népek közt örömmel telnek itt töltött prceim. Többévtizedes vállakozóként, gyakorlati kapcsolatépítésben megélt hasonló tapasztalások után érzek-látok egy kis különbséget az egyébként hibátlan elmélet és a megvalósuló gyakorlat között. (Nem csak ennek a cikknek, hanem már a többi általam olvasottnak is jellegzetessége ez. És udvarias kérdőjelet téve megosztásra kerülő meglátás mögé előre elfogadom ha kiderül, hogy "mégsem a tükör a görbe...")........... Végignéztem csoportok (cégek- kapcsolatrendszerek-klubok, stb) bizonságkereső és újdonságkereső próbálkozásait és mindkettő ha túlhangsúlyozták széteséshez illetve klikkesedő harácsoláshoz vezetett, csak más kanyarok után. Az elméletet értve mégis zsigerből és tapasztalatból egyaránt ellene lennék az újdonság és biztonság keresés ennyire fekete-fehér szétválasztásának árnyalt világunkban. Mindkét viselkedésminta túlzó lábrakapása a közösségek kárára lesz, igaz ma nyilvánvalóan bármely oldali vezetői szinten tényleg hiányzik az újdonságkeresés, jogos az érte való felszólalás. Egy olyan világban ahol 6 kézfogáson át bárki elérhető és kb 4 kapcsolaton át országos szinten bárki régi-erős-hű- kapcsolatink ugyanúgy nyitott ajtót jelenthenek az új kapcsolatok felé mint a találomra ismerkedés. Így nem az a választóvonal, hogy miféle kapcsolatot építünk (ez csak egy jó, de nem egy-egy értelmű jel adott esetben), hanem az, hogy elfogadjuk e a nulla érték alatt játékon nyert hasznot, illetve keressük-szomjazzuk e az effélét, vagy tudatosdan nem élünk a kockázatvállalás és befektetés nélküli hasznokkal. Nem a biztonságra törekvés a baj, hanem az ha a kockázatokat aránytalanul áthárítva másokra érezzük magunkat biztonságban és ezt klikket szervezve magunk köré érjük el. Igaz, hogy a kockázatot becsülettel felvállaló emberek jobbára érdeklődő, emberszerető, bárkit barátsággal fogadó népek, de úgy tapasztaltam, hogy nem keresik ezek túlhangsúlyozva az új kapcsolatokat-dolgokat, hanem a gyakorlatban az történik, hogy az új kapcsolatok és jó dolgok állandóan megtalálják őket.........."Az egységbe rendezett lét (élet-élő) utánjárás nélkül ismer, keresés nélkül lát, és tevékenység nélkül végbevisz" (Lao Ce) Egy ilyen,a "szakrális semmittevésében" magát, másokat, a világot egységben látni tudó vezetőtípus mint ötödik típus lenne az igazi, aki talán eddig a nem elég sokszínű világban nem jelenhetett meg. Viszont egy ilyen vezetőt észre kellene tudni venni, ez pedig egyéni képesség és szándék kérdése, azaz amíg bennünk -emberekben egyesével- "a vilgról bennünk élő kép" nem elég sokszínű addig nem fogjuk észrevenni. Ha meg elég sokszínű akkor bárkiben meg fogjuk látni a puszta létével minket tanító-segítő lehetőséget............ "A világról bennünk élő kép megváltoztatásával megváltoztathatjuk magát a világot", minden más módszer ideiglenes -bár olykor jól használható és időszerű- de segédeszköz. ??????????????????
Szívemből beszélsz a válaszodban Péter! A tanári elitképzés... Hogy miért nem említettem első hozzászólásomban a szegedi Eötvös Kollégium szakkollégiumi koordinátoraként; talán csak nem akartam a magunk lovát dícsérni. Azonban most, hogy felhoztad, hadd írjak egy kis összegzést. A szegedi Eötvös Loránd Kollégiumban a párizsi École Normale Superiere alapelvei találtak táptalajra. Az École Normale Superiere-t 1794-ben, a francia forradalom eszméitől vezérelve hívták életre, hogy az a francia nemzet kiváló tanárait, vezetőit nevelje ki. Az École hamarosan a francia kutatás, szellemi élet és elitképzés fellegvárává vált. Soraiból olyan nagyságok kerültek ki, mint Sartre, Foucault, Derrida, Pasteur, Pompidou vagy Simone Weil. A budapesti Eötvös József Collegium a Báró Eötvös József által kidolgozott oktatási reform eredményeként – szintén a középiskolai tanárképzés támogatására – jött létre. Eötvös Loránd (Eötvös József fia) már 1875-ben javaslatot tett Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszternek egy új – Magyarországon egyedülálló – bentlakásos tanárképző intézmény megalapítására, példaként ajánlva a nagy nevű párizsi École Normale Supérieure-t. A Collegium megalapításra végül 1895-ben került sor, amikor maga Eötvös Loránd lett rövid időre a kultuszminiszter. Eötvös Loránd az intézmény feladatát a következők szerint jelölte meg: „… a Collegium feladata lesz a tanárjelöltek főiskolai tanulmányainak sikerét biztosítani, s ezért oda kell hatnia, hogy növendékeink ne csupán ismereteit gyarapítsa, hanem bennök a tudomány és műveltség iránti szeretet felkeltse. Csak ez a tudományszeretet biztosítja a tanárnak hosszú pályáján folytonos érdeklődését, és csak annak a tanárnak tanulói haladnak igazán, aki maga is halad.” A Collegium a maga liberális szellemével és magas tanulmányi követelményeivel a Magyarországon egyeduralkodó, csak a formai követelményeket számonkérő, porosz stílusú oktatás kaszárnyaszellemével szállt szembe. Gróf Klebelsberg Kuno az 1921-ben Kolozsvárról Szegedre került egyetem és az 1928-ban Szegedre telepített Állami Polgáriskolai Tanárképző Főiskola mellé egy – a budapestihez és párizsihoz – hasonló szellemű bentlakásos intézményt kívánt alapítani. Az előzmények fényében adódott, hogy ennek névadójául Báró Eötvös Lorándot válassza, mintájául közvetve a párizsi École Normale Supérieure-t, közvetlenül pedig a budapesti Eötvös József Collegiumot tekintse. Klebelsberg – a legnagyobb álmú kultuszminiszter, Szeged város önkormányzati képviselője – Magyarország útját az oktatás és a kultúra fellendítésében látta. Elérte, hogy a trianoni békediktátum értelmében a haderő korlátozása folytán felszabadult költségvetési források tárcájához kerüljenek. A rendelkezésre álló anyagiakból országszerte nagyívű építkezéseket valósított meg, tudatosan törekedett a vidék fejlesztésére. Szegedet, amely különösen közel állt a szívéhez, természetttudományos központtá kívánta tenni. Tervével összhangban a szegedi Eötvös Kollégiumot is természettudományos irányultságúnak szánta. Klebelsberg grandiózus terve, miszerint két – egyenként 75 fős – lány és fiú Eötvös Kollégiumot hoz majd létre, végül nem sikerült. A Kollégium csupán 9 bentlakó és egy bejáró fiú taggal kezdte meg működését 1931 szeptemberében és mai is működik...
Részlet Szabó Gábor, akadémikus, SZTE rektorjelölti programjából: "Hosszú távon a finn modellt tartom a követendő példának, amely szerint a tanárképzés az elitképzésről szól."

érdemes az egészet elolvasni a sommás idézet mellett.
http://www.u-szeged.hu/rektori-program-szabo-gabor-akademikus
egy másik részlet:
......(A helyzetet persze árnyalja az is, hogy amellett, hogy eszerint pl. a természettudományi szakok lényegében megszűntek, más területeken jelentős a túlképzés. Ez azután oda vezet, hogy a média időről-időre – természetesen általánosítva – felkapja a munkanélküli pedagógusok ügyét, ami a jelentkezési hajlandóság szempontjából további károkat okoz a hiányszakmákban is.) Itt is látni kell azt, hogy igen mély problémakörről van szó, melynek igazi okai talán leginkább az általános társadalmi értékválságban keresendők. Az is tény, hogy a kedvezőtlen folyamatok jórészt már a 90-es évek végén megindultak, tehát nem arról van szó, hogy a bolognai folyamat lenne az oka mindennek. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy a tanárképzés beleerőltetése a kétlépcsős rendszerbe igen nagy károkat okozott. ..........