Hogyan lehetne jobbá tenni az oktatásunkat? II. rész
Avagy: Gondolatok a „Szárny és Teher” ajánlásainak visszhangja kapcsán
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat



A köztársasági elnök úr felkérésére a Bölcsek Tanácsa által készített, és egy korábbi blogbejegyzésben ismertetett „Szárny és Teher” című kötetnek az elmúlt két és fél hónapban alapvetően igen pozitív visszhangja volt. A mostani bejegyzésben ennek okait, és a – sok esetben jogos – kritikai megjegyzések némelyikére adott válaszokat foglalom össze.

A „Szárny és Teher”-rel kapcsolatos visszhangok és személyes tapasztalatok között sajnos akadtak nagyon keservesek. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy valami változófélben van. Az ország némely szegletében kezd visszatérni a tanári öntudat. A bejegyzésben írok az iskolai értékrend és a kreativitás összefüggéseiről, az okos gyermekszeretet és a sikercentrikus iskola hasznáról is.

Befejezésként pedig van egy további jó hírem. A beszélgetés az oktatásról nem ért véget. Sőt. Május 20-án konferenciát rendezünk az oktatásnak a „Szárny és Teher” című kötetben érintett kérdéseiről. A bejegyzés tartalmazza e konferenciára való jelentkezés módját.


A köztársasági elnök úr felkérésére a Bölcsek Tanácsa által készített, és egy korábbi blogbejegyzésben ismertetett „Szárny és Teher” című kötetnek az elmúlt két és fél hónapban alapvetően igen pozitív visszhangja volt. Bevallom így utólag azt, hogy nagyon sok kritikai megjegyzésre számítottam. Sokkal többre, mint amennyi érkezett. Nemcsak azért, mert úgy véltem, hogy az értékelés, avagy az ajánlások ne lettek volna elmélyült gondolkodás termékei, hanem inkább amiatt a bozótharc miatt, amely az oktatással kapcsolatos nézeteket is megfertőzte az elmúlt években. A „harcosok” már a Nemzeti Alaptanterv „homousion” vitáin megedződtek, és sok más hasonló vitán csiszolták tovább azt a kivételes képességüket, hogy egyetlen árva szóba egy egész világnézetet lássanak bele. Nagyon nagy szerencsének tartom, hogy ez a Szárny és Teher esetében a legtöbb helyen nem így történt. Nyilván szerepe lehetett ebben a kiegyensúlyozott, ideológia-mentes, töprengő, a fogalmakat értelmezni és újraértelmezni vágyó alaphangnak. Ugyanakkor az eltelt időszak meggyőzött valami másról is. Úgy tűnik, hogy akkor sokkal jobban tudunk nemcsak hibát, hanem értéket is felfedezni valamiben, ha az egy tekintéllyel bíró, de párt-független helyről érkezik. Így ugyanis nem indulnak be azok az évtizedes zsigeri célzóreflexek, amelyek mindent levadásznak, ami akár csak az ellenfél közelében mozog. Érdemes lenne ezt a felismerést, ezt a mechanizmust tudatosan is kiterjeszteni. Ebben nagyon nagy szerepe lenne minden olyan párt-független (elnöki, akadémiai, civil, stb.) szervezetnek, amely számottevő elfogulatlan szellemi erőt tud felmutatni a háta mögött.


Remélem, hogy nem okozok vele megbotránkozást, amikor felidézem a „Szárny és Teher” kötetre érkezett reflexiók kapcsán eszembe jutott azon jelenetet a „Tanú” című filmből, amelyben az ikonszerűen buta ÁVH-s tiszt, Bástya elvtárs szomorúsággal vegyes csodálkozással és dühvel imígyen csattan fel azon, hogy a koncepciós perek ítéleteinek koholt indoklásából az ellene tervezett ál-merényleteket bizony kihagyták. „Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni?” Mindez persze nem azt szeretné sugallni, hogy kedves barátaimat arra bíztatnám, hogy „sohasem késő alapon” alázzák most porig a kötetet, mert ezzel baráti gesztusként – amúgy is „jól ismerten óriási” – fontosságtudatomat növelgethetnék tovább…
 


Az általános megértés mellett természetesen volt azonban jónéhány olyan kérdés, amely vitát kavart. Ilyen volt az integrációval kapcsolatos álláspontunk, amely az iskolarendszer integrációját tartotta az első számú megoldásra váró kérdésnek, és nem tartotta helyesnek azt a hevületet, amely – különösen néhány évvel ezelőtt – szegregáció ellenes hadszíntérré változtatta a magyar oktatás jelentős részét.

 
Sok helyen elmondtam már, de itt is fontosnak tartom megismételni, hogy ez a nézőpont messze nem a magyar iskolarendszert szétziláló differenciálódás elleni küzdelem szőnyeg alá söprését jelentette. Éppen ellenkezőleg! Azt a felismerést tükrözte, hogy nem a negatív tendencia (a szegregáció) ellen kell küzdeni (pláne nem jogi szankciókkal és morális alapon), hanem a pozitív tendenciát (az integrációt) kell erősíteni – tevőlegesen és minden eszközzel. A mi szóhasználatunkban az „integráció” elsődlegesen nem a gyermekek integrációját (és itt az elsődleges szón hangsúly van, mert nagyon fontos megőrizni a gyermekeket integráló sok jó gyakorlatot), hanem az iskolarendszer integrációját jelenti, azaz azt, hogy a rosszul működő iskolákat azonosítani, és igen nagy erőfeszítéssel felzárkóztatni (vagy okosan előkészítve becsukni) kell. Ennek a feladatnak neki kell látni ma, ugyanis nem engedhetünk meg még sok olyan évet, amely kiváló gyermekek sorát zárja be rossz iskolákba. Ha harcolni kell valami ellen, akkor az némely iskola tartósan alacsony színvonala. Ennek a megszüntetésével (ami messze nem minden esetben egyenlő az iskola megszüntetésével) lehet elvárni azt, hogy a szegregáció csökkenjen – persze nem magától, hanem megfelelő programok sokaságával együttesen.


Valahol nagyon jogos volt sok olyan kritika, amely a „Szárny és Teher” által nem kellőképpen kifejtett részekre, így az iskolarendszer elemzésének a hiányára, a finanszírozási javaslatok kidolgozatlanságára, a felsőoktatásról szóló részek további bővíthetőségére (általában is, szinte minden rész további bővíthetőségére) hívta fel a figyelmet. Nem írhattunk tele köteteket. Nemcsak azért, mert a Bölcsek Tanácsa tagjai által társadalmi munkában végzett feladat ezt fizikailag nem tette volna lehetővé, hanem azért is, mert azt szerettük volna, hogy az összefoglalásunk elolvasható méretű legyen.


Sokan félreértették az „iskola legyen egy sziget” koncepciónkat is, amely nem azt akarta hangsúlyozni, hogy az iskola izolálása kívánatos lenne, hanem arra figyelmeztetett, hogy egy értékrendet magáénak valló közösség törvényszerűen sziget lesz egy értékzavaros közegben, és ez az állapot csak lassan oldható.

 


Kritika érte a leírtakat abból a szempontból is, hogy sok esetben nem tettük le egyetlen szélsőséges koncepció mellett sem a voksunkat. Én ezt értéknek és nem hiányosságnak tartom. Az igazság általában nem fekete és nem fehér, hanem szürke. A szürke persze lehet deprimáló szín, de az is fontos, hogy ha valami tényleg szürke, akkor álljunk ellen mind a fekete, mind pedig a fehér csábításainak.


A visszhangok, a személyes tapasztalatok százai között sajnos akadtak nagyon keservesek is. Elfacsarodott a szívem, amikor azokról az alkoholista igazgatókról hallottam, akik zugkimérést csináltak az igazgatói irodából. Mélyen megdöbbentem, amikor az egyik tanítóképző főiskolán arra a megjegyzésemre, hogy a korábbi blogbejegyzésben is említett jó tanárra mindig is emlékezni fogunk, azt mondta az igazgató asszony, hogy a tanítványai 3 (azaz három!) %-a tud mondani akár csak egyetlen olyan nevet is, aki a saját jó tanára lett volna.

Ugyanakkor az előadásaim tucatjain láttam csillogó, változást akaró szemeket. Nagyon nagy élményem volt Urbán József atyával, a piaristák tartományfőnökével és a munkatársaival való találkozásom. Szívet melengető az, ahogyan egy tanító rend tanulni szeretne sokmindenkitől, és még jobbat akar. Nagyon jó érzés volt látni azt, hogy a pedagógus kollégák jelentős része nem retten meg attól, hogy a jobb pedagógus többet kapjon. Miért? Mert bízik saját magában. Mert tudja, hogy ő – többet ad. Úgy érzem, hogy valami változófélben van. Némely szegletben, némely kis szigetben kezd visszatérni a tanári öntudat. Minden erőnkkel azon kell, hogy legyünk, hogy ezt segítsük tovább.

Jóval a „Szárny és Teher” útjára bocsátása után, néhány héttel ezelőtt ismertem azt fel, hogy a könyvben alapvető fontosságúnak tartott iskolai értékrend és a – számomra, tehetséggondozóként szintén kiemelten fontos – kreativitás milyen mélyen függenek össze egymással. Kopp Mária Beteg társadalom, egészséges nemzet” c. könyvében így ír erről:


„Mivel a szorongás elkerülése az egyik legerősebb motiváló tényező, ezért az ember megpróbálja a szorongást keltő, bizonytalan helyzeteket elkerülni. Éppen ezért nagyon sokan próbálnak visszaélni a szorongáskeltéssel. Például az a szülő, aki ugyanazért a dologért hol megdicséri, hol megszidja a gyereket. Az ilyen gyerek számára a helyzet kiszámíthatatlanná válik, nem tudja, mikor kap büntetést, mikor nem, és szorongó, megfélemlített emberré válhat. Sajnos a tanárok, tanítók is sokszor élnek ezzel az eszközzel, mert egy szorongó, megfélemlített osztályt sokkal jobban lehet kezelni, mint azokat, akik beleszólnak a dolgokba, vitatkoznak az órán. A fegyelemre persze szükség van az osztályban, de meg kell találni az egyensúlyt, mert a gyerekek jövőjére nézve veszélyes, ha a tanárok, ú. n. debilizáló szorongást alakítanak ki a gyerekekben. Az ilyen gyerekek lekushadnak, nem mocannak, meg se szólalnak az órákon. Magyarországon sajnos ez eléggé jellemző.”


 A szilárd iskolai értékrend tehát a kreativitást éppenhogy nem gúzsba köti, hanem felszabadítja. Ez egy nagyon megszívlelendő felismerés. 

Nagyon szép megerősítését kaptam a Szárny és Teher egyik legfontosabb pedagógiai tételének, a sikercentrikus iskola megteremtésének szintén Kopp MáriaBeteg társadalom, egészséges nemzet” c. könyvében:


„Az embernél a ’tanult tehetetlenség’ állapota alakulhat ki olyan … iskolai viszonyok között, amikor arra jön rá, hogy bármit csinál, úgyse sikerül neki. A tanár úgyse őt fogja megdicsérni, úgyis rossz tanuló marad. … Az ebbe való belenyugvás, a dolgok föladása a ’tanult tehetetlenség’ állapota. Ezzel szemben írta le Martin Seligman a ’tanult leleményesség’ állapotát. Azt, hogy az ember megtanulhatja, és természetesnek tarthatja azt is, hogy általában sikerülnek a dolgai.


Kopp Mária írt arról is, hogy ha egy családban a gyermeket úgy várják, és úgy fogadják, mint egy „potenciális Messiást”, azaz a kisgyermeket a fejlődését serkentő, minden kis előrehaladásának örvendező szeretetteli környezet veszi körül, akkor sokkal nagyobb arányban születik kivételes teljesítmény, teremtődik tartós motiváció, bomlik ki tehetség, akár a világhírig is.

 


Befejezésként van egy további jó hírem is. A beszélgetés az oktatásról nem ért véget. Sőt. Május 20-án, csütörtökön délelőtt 9 és 12 között az MTA Dísztermében konferenciát rendeztünk az oktatásnak a "Szárny és Teher" című kötetben érintett kérdéseiről. A konferencián részt vett és felszólalt a köztársasági elnök úr, az MTA elnöke, a kormánynak az oktatással foglalkozó képviselője, és a felsőoktatás valamint a közoktatás szakértője is. A konferencia hozzászólásait anyagait itt lehet megnézni.

 

 

 

Válaszok (1)

 

„gubaba” helyesen mutat rá arra, hogy a „Szárny és Teher” szövege sajnos bizony nem látott lektort. Ez a nyilvánosságra hozás időkorlátjai és a Bölcsek Tanácsa Alapítvány szűkös anyagi helyzete miatt következett be. Emiatt bizony maradtak hibák bőségesen. Én magam kb. 450 pártállami hangulatot idéző „kell”-t irtottam ki a saját, oktatási szövegemből. Ez is csaknem egy napi munka volt. Fodor István barátom is küzdött a korrupció ellenes rész szövegével eleget. Többre egyszerűen nem tellett.



Nagyon egyetértek „gubaba” „soha annyira nem volt szükség arra, hogy a személyesség, kölcsönösség, együttműködés jellemezze az iskolai munkát, mint ma” megállapításával. Pontosan ezek azok a minták, amelyek nagyon hiányzanak a mai magyar társadalomból. Nem véletlen hogy a szavazás eredményeként az első blogtalálkozó témája is éppen ez lesz.



„Gyoma” megjegyzéseire néhány válasz: a hálózatépítésnek rengeteg módja van, többek között mindaz, amit te is írtál. A módozatokból néhányat ezen a pénteken fejtek ki majd részletesen. A kötetlen beszélgetések, amelyekről írsz, pontosan az ilyen hálózatképzés iskolán belüli segítői is lehetnek. Az érték-közvetítés nagyon komplex folyamat, hasonlóan minden rejtett tudás („tacit knowledge”) átadásához. Emiatt a virtuális térben csak mérsékelten érvényesül. Kellenek hozzá az élethelyzetek, a metakommunikáció és – leginkább – az az érzelmi töltés, amely a virtuális térben csak tompítottan van jelen. A pedagógus kedvezményeket és a mentorálást/szupervíziót leírtuk a munka javaslattevő részében.



Néhány napja Ferge Zsuzsa műhelyének tagjaival beszélgettem egy jót az oktatás kérdéseiről. A sok tanulságból most csak egyet emelnék ki. A pedagógusjelöltek szinte mindenütt „mintaiskolákban” tanítanak. Végzés után meg a legtöbbjük messze nem mintaiskolába kerül, és szinte semelyik helyzetre nincsen felkészülve, amivel szembesül. Ezért is lenne fontos a gyakorlati idő további növelése, ahol lehet ugyan „minta” körülményekkel kezdeni, de aztán jönnie kellene a fokozatosan egyre jobban nehezített terepeknek is.
 

Megosztás

Hozzászólások

Én már el is küldtem jelentkezésemet:
"Elsősorban a korszerű (természet)tudományos tantervi követelmények, és az ennek érvényesítését nemcsak a kiemelt tehetségek számára biztosító iskola- és felnőttoktatási rendszer kialakításának témaköre érdekel. Greguss Pál László nyugdíjas fizikus, növényvédőszer- és gyógyszergyártó, informatikus 1056 Budapest, Fővám tér 2-3. I. em. 5. a."
Ezzel szerintem meg is van a blogtalálkozó fő témája az érték és együttműködés vetélkedése jegyében!
Kiemelném Péter mai szövegéből:
"ha egy családban a gyermeket úgy várják, és úgy fogadják, mint egy „potenciális Messiást”, azaz a kisgyermeket a fejlődését serkentő, minden kis előrehaladásának örvendező szeretetteli környezet veszi körül, akkor sokkal nagyobb arányban születik kivételes teljesítmény, teremtődik tartós motiváció, bomlik ki tehetség, akár a világhírig is."
Lásd a magyar "marslakók" gyermekkorát!
De ha figyelembeveszzük a magyar lakosság statisztikai életfáját, és összevetjük a tudományok rohamos fejlődésével, akkor látnunk kell azt, hogy mennyire sürgős feladataink vannak az iskolából már kikerültek tudásszintjének karbantartására, megújítására, az erre szolgáló rendszerek megújítására. Különösen most, mikor az Internet és médiavilágban az áltudományok könnyen terjeszthető voltuk és egyéb üzleti érdekek miatt erőteljesen tért nyernek. S a tudomány az ismeretmennyiség hihetetlen növekedésének ellenére a tudás integrálására való képesség még gyorsabb fejlődését tudja nyújtani - mindenkinek.
Tudományt - magyarul! A tudományt művelni, az áltudományokat ki kell gyomlálni a művelődés kertjében! Mert különben demokratikus döntéseink értelmetlenné válnak, esetleg csak formájukban lesznek demokratikusak.
Ugye készül majd videó is erről a konferenciáról, ami elérhető lesz egy weboldalon? ;) Ha van nyersanyag, és átküldi nekem valaki, szívesen megvágom és összerendezem. Azt hiszem, rengeteget jelentene, ha minden platformon meg tudna jelenni egy-egy ilyen fontos esemény és annak színvonalas tartalma.

... jobb lenne, teljesebb összképet adna, ha a nyersanyag jelenne meg szerkesztés nélkül...

Szegény vagyok hozzá, hogy bármilyen rendezvényre is el tudjak menni... Nem tudok annyi plusz munkát találni, és elvállalni, hogy szabadabban tudjak mozogni. "Saját eklézsiámban én harangozok." Ez van... :-) bár ez nem baj.

Akik el tudnak menni a beszélgetésekre, konferenciákra, ők ott a nyers anyagot élik meg, és nem egy szerkesztett, vágott verziót a szemlélnek... Bár, lehet, hogy az egészen apró részletek- amikbe a lényeg bújik- a nyersanyagból se "jönnek át"...

A hétvégén lejegyzeteltem az oktatással és a Bölcsek Tanácsának munkájával kapcs. néhány véleményemet:
Írtad Péter, hogy több kritikai megjegyzésre számítottál. Bár csak pár éve tanítok, de szerintem a könyv annyi igazságot és helyes szemléletmódot tartalmaz, hogy egyelőre nem találok sok lehetőséget a leírtakkal szemben, viszont annál több egyetértést mellette. :)

1) A könyv többször megemlíti a "pozitív pedagógiai munkákat, módszereket, jó gyakorlatokat elterjesztő hálózatok" hiányát. Nem tudom, itt konkrétan valami fórumra, ezen oktatók által tartott továbbképzésekre, "pletyka" (szebben fogalmazok: elmesélés jellegű) szintű kommunikációra, vagy milyen más egyébre gondol az írás?

2) Szó esik a különböző, értékformáló csoportok hiányáról is: utóbbi időben a tanítványaim többször jelezték igényüket egy olyan iskolai foglalkozásra, ami viszonylag kötetlen és ismerkedésre (esetükben a másik nemmel való ismerkedés) lehetőséget tudna adni. Ahogy beszélgettem velük, körvonalazódott, hogy egy olyan foglalkozás lenne alkalmas, ahol nem kötött a téma (itt szakkör-szerű órákra gondoltak), de mégis lenne valami olyan közös tevékenység, ami egyfajta "alibit" adna nekik, miért vannak ott jelen, meg gondolom, amely során ki tudnák fejezni magukat, be tudnák mutatni képességeiket, személyüket. Ez az igényük egybevág a Könyvben írottakkal. Úgy gondolom, hogy az iskolai szabadidő szervező tanárok munkája eme csoportképző tevékenység irányába (is) elindulhatna, folytatódhatna (és nem csak a kirándulások, színházlátogatások megszervezésében merülne ki)! Ezek kitűnő alkalmat adnának a mindennapi élet problémáinak megbeszélésére, valamelyest a flusztrációk levezetésére, értékátadásra, életmodell-közvetítésre.

Az "értékadó/-képző" csoportokkal kapcs. lenne egy kérdésem. Valamelyik korábbi bejegyzésben említésre került a számítógéphasználók köre (hülye kifejezésem ez, nincs már nagyon olyan ember, aki ne használná), kisebb vitára is emlékszek :). A virtuális környezetben kialakuló csoportok milyen mértékben képviselnek érték(át)adó, modelleket kínáló funkciót? Többféle-fajta csoportra is gondolok most: szgépes játékok során, közösségi portálokon létrejövő, érdemi munkát kiváltó csoportokat...stb.

3) Az anyaországon túli oktatásról: régebben olvastam róla, de monstanában nem hallottam a határon túli magyar oktatás támogatásairól, pl.: új/használt magyar nyelvű tankönyvek küldése. Nem tudom, hogy az adott szomszédos országok milyen törvényekkel rendelkeznek jelenleg, mennyire engedik mostanában meg a magyar kisebbségek számára a magyar tankönyv használatot... de ahol lenne erre igény, oda lehetne gyűjteni nem csak magyar tankönyveket, hanem mesekönyveket, magyar dokumentumfilmeket. Lehetne támogatni a határon túli oktatók képzését és helyben foglalkoztatását, akár fizetés kiegészítéssel is (függően az adott országok törvényeitől), vagy életkörülményeinek támogatásával... Illetve az adott ország helyi viszonyaival lenne jó egyeztetni az oktatást, többször hallottam és olvasható az újságokban is manapság, hogy sok határon túli magyar egytannyelvű iskolákban tanul (nem magyarul),beköltözik a nagyobb városokba a munkák miatt, ahol mint kisebbség élnek tovább (csak magyarul tudók nem tudnak dolgozni úgy hallom). Lehetne fokozni az anyaországi-határon túli magyar iskolák együttműködését, közös programok szervezését, vegyes csoportok létrehozását, személyes találkozókat, vagy akár internetes videókonferenciákat, közös kutatásokat (Kutdiak pl. :)).

4) Úgy emlékszek, a Könyv foglalkozik a pedagógusok fizetésével is, abban a vonatkozásában, hogy az nem nyújt jelenleg egzisztenciális biztonságot és mellékfoglalkozások elvállalására késztet. Nem tudom mennyire diszkriminatív most a gondolatom, de ha az állam fizetésben nem tudja garantálni a megfelelő bért, akkor adhatna kedvezményeket, támogatásokat a pedagógusnak: gyermekvállalási, lakás, étkezési, utazási (akár az egész családjára nézve) ügyekben. Tudom, ezek közül van több is most, de lehetne szélesíteni a támogatások körét, növelni azok mértékét.

5) Ha jól emlékszek, korábban is írtam egy hozzászólásomban: lehetővé kellene tenni törvényszinten azt, hogy a különböző cégek, irodák, intézmények támogathassák az óvodákat, iskolákat, egyetemeket új vagy használt eszközökkel, szakemberekkel, úgy, hogy megérje nekik megkeresni az oktatási intézményeket. Akár az adó 1+1+1% formájában.
6) Részt vettem tavaly egy jó továbbképzésen, amin többek között (szaktudásuk miatt muszáj nevesítenem őket) a pesti Zöld Kakas Líceum 2 oktatója is tanított minket. Tőlük ered az ötletem: jó lenne a pedagógusképzésbe belevenni a kollégák mentorálását, lehetővé tenni, hogy egymással megvalósíthassanak egyfajta "szupervíziót" a pedagógusok, tudják hatékonyan megbeszélni egymással, feldolgozni közösen munkahelyi problémáikat akár a segített, akár a segítő szerepkörben a kiégés és a flusztrációk elkerülése, csökkentése érdekében! Esetleg időszakonként pszichológus felmérhetné az óvónők, tanárok, oktatók lelkiállapotát (ezt mondjuk nem csak ebben a munkakörben lenne szükséges...), hogy ne csak a szaktudás legyen monitorozva.

7) Hiteltelenségek elkerülése és objektív osztályozás, reális önkép erősítése: eszembe jut az egyik barátom szakdolgozatának véleményezése, ami egy teljesen magyartalanul, helytelenül megfogalmazott értékelés volt, teli helyesírási hibákkal, hihetetlen szóhasználatokkal ("A hallgató igyekezett a feladatkiírással is igyakezett a megvalósításban a minimumot megcélozni"). A konzulens, vagy a véleményt megfogalmazó személy, egy erős dys-betegséggel küszködhet, vagy fordítóprogramot használt. Ennek negatív hatását azonban csak erősítette a néha jogtalan -akár önmagából kiinduló- kritika is. Osztályzásként pl. "Rossz, hibás fogalmazás, helytelen szakkifejezés" -t kapott! Ha jól tudom, ennek a szakdolgozatnak a közös, rendes megbeszélése nem történt meg. Komolytalanná vált az egész és nem csoda, ha ezek után az őt foglalkoztató egyetemre is rossz fény derül. Vagy említhetném a "pofára" osztályzások rendjét egyes felsőoktatási intézmények oktatói részéről. Reális önkép: a fejpénztől függő iskolák, akik a nagy "eredményversenyben" kénytelenek alulosztályozni, ezzel viszont akaratlanul is csak a gyerekek, tanulók irreális önkép fejlődését segítik elő, motiválatlanságukat erősítik.

8) Apám mesélte, hogy régebben náluk, a szakmunkásképző 2. osztály végén aki nem ütötte meg a meghatározott szintet, küldték el egy alacsonyabb képzést és képzettséget adó iskolába. A fejpénztől függő iskolák manapság ezt ugye nem tehetik meg, ezzel viszont folytatódik a pazarlás: képzésük nem megfelelő helyen történik, képzettségük megint nem megfelelő. Talán nem ártana egy hatékony és objektív monitoring rendszer, ami a képességek és tudás alapján szűrné a tanulókat (vagy ez megint túl diszkriminatív?).

Nekem adott a könyv munkámban átgondolni valókat, bevallom, lelkesít is egy szebb jövőkép formájában :).
Nos, én az elmúlt napokban átrágtam magam ezen az anyagon, és rengeteg dologgal nagyon is egyet értek. Amivel nem: 1, az írásmű sok részlete azon a hivatali bükkfanyelven íródott, amelyet egyszerűen szégyen használnia az átlagosan művelt embernek is, hát még... A "kidolgozásra került", a "meg történő valósítás" olyan bunkó variáció, amely felett nem szabadna átnézni. 2, a helyesírása nem kevés helyen botrányos. Milyen alapon elmélkedik az idegennyelv-tudás helyzetéről az, aki a szá-za-lék-kal kifelezést %-al formában bírja leírni. 3, jó, tudom, 250 oldal, ámbár attól még a szöveget alaposabb lektorálásnak kellett volna alávetni, és akkor az olyan röhejes formulák, mint a közmegegyezés helyett használt közmeggyezés tán' nem vigyorognak ott a szövegben. Egy kedves, elsősöket tanító ismerősöm a kezére adott hat-hét évesekről azt mondta:"az a baj, hogy nem vagyok nekik eléggé vibráló". Amikor az oktatás helyzetéről elmélkedünk, nem tehetünk mást, mint figyelembe venni a 2000. év utáni valóságot: a verbalitást felváltó képi világot, abból is a mozgó, vibráló, lüktető változatot, amiben a születésüktől fogva élnek a gyerekek. Másrészt pedig soha annyira nem volt szükség arra, hogy a személyesség, kölcsönösség, együttműködés jellemezze az iskolai munkát, mint ma. Az a formula, amit a mai ötvenesek gyakran megkaptak az iskolában, miszerint "különben mehetsz fiam kapálni", már nem játszik, helyette azzal kell számolni, ha bármilyen motiválatlan az illető, végig fog döcögni az adott iskolán, sőt számolhat arra, hogy előre fogják lökdösni, "ne rontsa itt sokáig a levegőt". Tehát a ma iskolájában szinte harmadrangú, hogy mit tanítanak, sokkalta fontosabb, hogy mire képeznek és milyen módon teszik azt. Milyen eszközöket használ az intézmény általában és konkrétan egy-egy tanár? Hogyan jutalmaz és mivel büntet? Milyenek a versenyzés/versengés lehetőségei egy-egy közösségben? Középiskolai történelemtanárként egy, az átlagosnál jobb középiskola "elit" osztályában azt a feladatot adtam, hogy a 12. évfolyamon használt tankönyvből vadásszák össze a hazai cigányság helyzetére vonatkozó részeket a két világháború között, a Rákosi- és Kádár-rendszer idején, illetve a rendszerváltás utáni időszakokra vonatkozóan. Több olyan gyerek volt, akik csak azért, mert az egyik lap tetején volt nagyjából nyolc sor a magyarországi németség helyzetére vonatkozóan, azt is belevette, biztos, ami biztos alapon. Néha üvölteni tudtam volna, hogy mennyire lelkesen rágják át magukat a törikönyvek kásahelyén, és hogy felejtik el mindenestől, amitől emésztetlenül sikerült megszabadulni.
Nem meglepő, csak megdöbbentő:
"Az EU tagállamaiban a felnőtt korú (25 és 64 év közötti) aktív lakosság 42 százaléka vesz részt valamilyen szervezett vagy informális képzési, tanulási folyamatban. Az országok közötti különbségek számottevőek: Ausztriában és Szlovéniában, hogy csak a hozzánk közeli kultúrákat említsem, 80 százalék fölötti, míg Magyarországon 12 százalék. Ezzel az adattal mélyen mi vagyunk a legrosszabb felnőtt tanulók, hozzánk hasonló adattal (17 százalék) csak Görögország rendelkezik. Különösen elkeserítő, hogy a legmagasabban képzett vezető szakemberek (highly skilled white collars) esetében a nem formális tanulásban részt vevők aránya 10 százalék, az európai átlag harmada. A felsőfokú végzettségűek 17 százaléka tanul valamilyen informális módon (könyvtár, számítógép, internet segítségével). Az utánunk következő legrosszabb ebben a tekintetben Spanyolország, ahol ez az arány 34 százalék, az európai átlag viszont 55." http://galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=41033:mie...