Csermely Péter blogja

Nyomtatóbarát változat

Ahogyan nagypéntek a húsvét előfeltétele, úgy fontos az is, hogy az öröm ezer arca mellett az ember átgondolja, átélje a szenvedés ezer arcát. Az elmúlt évszázadokban a világ nyugati fele egyre inkább szenvedésellenessé vált. Pedig a szenvedés mindig egy jel. Egy olyan jel, amely egy lehetőségre utal, hogy valamit kijavítsunk, hogy valamit másként, jobban végezzünk, mint előtte. A mai ember azonban annyira szenvedésellenes, hogy az első fájdalomra eltompul, és nem veszi észre ezeket az utakat.

A bejegyzésben írok a letaglózó gyász veszteségéről, az önsajnálat, a világfájdalom, a beteljesületlen vágyak szenvedéséről, az öngyűlöletről, mások gyűlöletéről, a testi szenvedésről, az elhagyatottság, a reménytelenség, a kiúttalanság, az Isten nélküliség szenvedéséről és mindennek az ördögi köreiről. Megmutatom mindezek mélyebb arcának és okának néhány részletét is.

A szenvedésnek a tisztító, megváltó, katartikus ereje akkor jelentkezik igazán, ha éppúgy elfogadjuk a szenvedést, mint ahogyan elfogadjuk az élet csodálatos színeinek mindegyikét, mert tudjuk, hogy az öröm a szenvedés ellenpontja nélkül nem öröm igazán, és bízunk abban, hogy a világ egysége pont a legmegfelelőbb időben mutatja meg nekünk azt a pillanatot, amikor a szenvedésünk véget ér. A belátott és ténylegesen megélt szenvedés így válik a megváltás esélyévé. Áldott és megváltó húsvéti ünnepeket kívánok a blog minden kedves olvasójának!

 
A húsvét, mint minden fontos ünnep, a számvetés alkalma is. Nagyhéten, nagypéntek közeledtével fontos, hogy az ember elcsendesedjen, és elgondolkodjon az életén. Mennyiben öröm, és mennyiben szenvedés az, amit átéltünk eddig, és amit megélünk most. Jézus példája, a megváltás példája, a húsvét példája is figyelmeztet bennünket arra, hogy a szenvedés nem okvetlenül csak a borzalom, az elkerülendő pokol maga. Emiatt is választottam a nagypénteki blogbejegyzés témájának a szenvedést. A korábbi, karácsonyi blogbejegyzésben leírt öröm ezer arca mellett fontos, hogy átgondolja, átélje az ember a szenvedés ezer arcát is. Miért jó a szenvedés?

Az elmúlt évszázadokban a világ nyugati fele egyre inkább szenvedésellenessé vált. Menekülünk mindentől, ami nem cukrozott. Nem ismerjük el a halált, és elfutunk, elfordulunk a mások bajától is. Nem vesszük észre azt, hogy a szenvedés nem csapás. A szenvedés mindig egy jel. Ez a jel egy lehetőségre utal, hogy valamit kijavítsunk, hogy valamit másként, jobban végezzünk, mint előtte. A szenvedés egy olyan válaszutat jelöl meg, amellyel Isten minket tanít. De nem is akárhogyan tanít, hanem tisztítva tanít. Isten a szenvedés terhével letisztítja rólunk mindazokat a hibákat, amelyekkel együtt érkeztünk, és egy olyan új utat mutat, amely megszabadít minket a szenvedéstől. A mai ember azonban annyira szenvedésellenes, hogy az első fájdalomra eltompul, és nem veszi észre ezeket az utakat. Isten tanítása így kárba vész. A saját életem is a példa arra, hogy a Jóisten micsoda türelemmel ajánlja fel újra és újra, megint és megint az embernek lényegükben ugyanazokat a válságokat, hogy végre, a sokadik alkalommal jöjjön már rá a megoldásra, és fejlődhessen vele. No persze ha változás- és tanulásképtelenek vagyunk, ha nem bízunk abban, hogy Isten segítségével meg tudjuk találni a megmutatott új utat, akkor a fejlődésünk felajánlott esélye elvész, és marad a ránk kövesedett szenvedés. Így, ezen a szemüvegen át olvassuk a szenvedésnek a következőkben felsorolt példáit.

A letaglózó gyász vesztesége. Április 4-én lesz öt éve, hogy meghalt az édesanyám. Júliusban lesz tíz éve annak, hogy elvesztettük az édesapámat. Minden közeli eltávozó űrt hagy maga után. Szeretet-űrt, biztonság-űrt és öneszmélésünk, énségünk űrét is. A távozó magával visz egy részt belőlünk, azt a lenyomatot, amelyek mi voltunk benne és neki. Énünk kicsorbul, egy szöglete elvész. A veszteség mégis leckét jelent. Az elengedni tudás bölcsességének leckéjét. A világ egysége felismerésének a leckéjét. Annak a megértését, hogy ami volt, az van, és ami van, az lesz. Az önzésünkön való túlemelkedés leckéje ez. Annak felismerése, hogy mások halála nem a mi történetünk. Mások halála az ő legnagyobb történetük, amelynek méltóságát és kegyelmét éppen a mi a folyamatosságot megértő, a változáson átsegítő emberi nagyságunk segítheti.

Az önsajnálat. A veszteség, de a minket érő bármely baj, bármely szenvedés önsajnálathoz vezet. Az önsajnálat kiteljesíti a fájdalmat, és egész énünket behálózó dimenziót ad neki. Az önsajnálat önerősítő kör, mert önzésünkbe bezár, és minden gyógyulástól elszigetel. Az önsajnálat azonban meg is tisztít, mert a rész és az egész viszonyának a leckéje, saját magunk az egészhez viszonyított jelentősége felismerésének a leckéje lehet. Mennyire fontos a világban az én saját bajom? Mit változtat a világon az én saját bajom? Ha tartósan elmerülök az én saját bajomban, mennyire haladhatok a világgal együtt tovább? Ha saját bajomba zártan kizárom magamat a világ sodrából, marad-e még haszna, értelme az életemnek? Marad-e mindezek után jogom arra, hogy az én saját bajomba bezárjam magamat? Érdemes az önsajnálónak mélyen elgondolkodnia e kérdéseken.

A világfájdalom. A világfájdalom az önsajnálathoz hasonló önerősítő kör, amelyben a minket körülvevő világ rosszasága az, amely egyedül elér minket. Mindkét állapotban közös, hogy a világtól elidegenít, elzár. Az „Én nem vagyok OK” és a „Ti nem vagytok OK-k” állapotaiban az én elszigeteltsége közös elem. A világfájdalom pontosan ugyanúgy a saját énünkön való felülemelkedés leckéje, mint az önsajnálat. Biztos, hogy az én nézőpontom a helyes? Biztos, hogy az én nézőpontom az egyedüli? Biztos, hogy jól látom mindezt? Biztos, hogy az ezer színben pompázó világ ennyire egysíkú? Érdemes a világfájdalomba temetkezőnek elgondolkodnia e kérdéseken.

A beteljesületlen vágyak szenvedése. Minden, ami az életünkben fontos, így a vágyak beteljesülése is, akkor válik igazán mardosóvá, ha vágyaink tárgya az önmeghatározásunk része lesz. „Csak akkor leszek boldog, ha…” „Csak akkor leszek teljes értékű ember, ha…”  Mindegy, hogy ezek a mondatok emberrel vagy tárggyal folytatódnak, mert mindenhogy a saját bizonytalanságunk, önértékelésünk bizonytalanságának kivetülései. A beteljesületlen vágy tárgya szinte mindig személy, tárgy vagy állapot és nem cél, vagy irány. A vágy birtoklást akar, és úgy véli, hogy a birtoklással a bizonytalanságot szünteti meg. De a bizonytalanság belülről fakad, így a vágy újratermeli önmagát, és örökre kielégítetlen marad. A fogyasztói társadalom expanziójának éppen az atomizált fogyasztóknak a tárgyi kiterjesztésükkel megszüntethetetlen belső bizonytalansága az egyik oka. Tényleg függ az én értékem mindattól, amit birtokviszonyban magamhoz láncolok? Tényleg tulajdonom a párom, a családom? Nem vagyok végérvényesen egyedül egy pusztán csak birtokolt világban? Tényleg a szerzés és nem a fejlődés a világ és benne az én lényegem? Vajon az, hogy „én akarom azt” összhangban van-e azzal, amit akarok és a világ egészének a fejlődésével? Tényleg csak a vágyam pillanatnyi tárgya szolgálja a fejlődésem célját? Érdemes a beteljesületlen vágyaktól szenvedőnek elgondolkodnia e kérdéseken.

Az öngyűlölet és mások gyűlölete. Az önsajnálat és a világfájdalom elidegenítő hatásainak magasabb foka önmagunk és mások gyűlölete. A gyűlölet érzelmi pusztítása a megoldhatatlanság és a megoldhatatlanságba való bele nem törődés ellentétének a terméke. A gyűlölet mindig állóháború. A gyűlölet a változás ellensége, mert bemerevít. A gyűlölet akkor is önpusztító, ha mások ellen irányul, mert a fejlődést megakasztó, önmagunkat bezáró és leépítő érzelem. Az öngyűlölet csalóka vigaszt ad, ugyanis elfedi azt, hogy mindaddig, ameddig minden hibánkkal együtt nem vagyunk képesek a magunk teljességében elfogadni és szeretni saját magunkat, mindaddig semmilyen változásra nincsen esélyünk, mert még nem értük el önmagunk megváltásának az állapotát. 

A testi szenvedés. Testünk szenvedése sokkalta többször megoldatlan lelki problémáink hű tükre, semmint azt valaha is gondolnánk. Ennek egyik formájaként a gyűlölet mardosása olyan feszültségeket generál a testünk hálózataiban, amelyek szinte bizonyosan kiégetik e hálózatok egyik vagy másik elemét. Fontos tehát testi szenvedéseinket metaforaként is értelmeznünk, keresve azt, hogy milyen belső baj felismerésére tanítanak.

Az elhagyatottság, a reménytelenség, a kiúttalanság, az Isten nélküliség szenvedése. A szenvedés minden eddig leírt formája elszigetelt minket – abban az esetben, ha nem fogadtuk el a lényegét. Az elszigeteltség állapota maga is szenvedés. Továbbmegyek: az elszigeteltség állapota maga a szenvedés. Az elhagyatottság, a reménytelenség, a kiúttalanság érzése mind annak az érzése, hogy a szenvedésünkkel egyedül maradtunk. Az egyedüllét végső és teljes foka, a világból való kitaszítottság meghaladhatatlan foka az Isten nélküliség szenvedése. Jézus szavai a keresztfán, az „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” nemcsak az Atyának a Fiát elhagyó tragikumát, hanem a világ egészéből való kitaszítottság mindennél mélyebb tragikumát is hordozzák. 
 

Az ördögi kör. Azoknál, akik bezáródtak, minden új esemény, minden új kapcsolat zavarként jelentkezik, és nem az öröm, hanem a félelem forrása lesz. A bizalmatlanság bizalmatlanságot szül. A bizalmatlan fogadtatástól fakadó rettegés leértékel, és tovább távolít mindenkitől. A távolodás önerősítő, ördögi körei folytatódhatnak egészen a mélybe taszító depresszióig, az üldözési mániáig és a mindent átható gyűlöletig is. Az ördögi kör azonban megtörhető. Szeretet, nagyon sok és nagyon állhatatos szeretet kell ehhez. De a sikerhez néha megdöbbentően rövid idő is elég. A szeretet, ha mély és hiteles, a bizalmatlanság minden páncélját átégeti. A szeretet ereje előtt nincs akadály. Honnan töltekezik a szeretet ilyen mértéke? Egymásból is. A nemrég megjelent interjúkötetemben leírt angyali körökből. De az igazi utánpótlás az angyali körök teljességében, a megváltásban, Istenben és a Szentlélek erejében van.

A szenvedés örömei. Amikor nekiindultam ennek a blogbejegyzésnek, úgy gondoltam, hogy a szenvedés örömeit fogom megénekelni benne. Azt, hogy a szenvedés mennyire megtisztít, mennyire elmélyít, és mennyire fejleszt. Azt, hogy a hálózatok is arra tanítanak bennünket, hogy a változás, a stressz izoláló szenvedése az új megtanulásának, a megfiatalodásnak a szükségszerű előfeltétele. Azt, hogy a ránk mért szenvedés Isten micsoda kivételes ajándéka arra, hogy végre tisztán láthassuk és meghaladhassuk a világ napi nyűgeit. Mégis. Az írás közben annyira átéltem mások szenvedésének gyötrelmét, hogy minden leírt szenvedésből valahol megfogalmaztam a kiutat is. A kiút választása azonban éppúgy döntés, mint minden lépésünk. A szenvedés tisztító, megváltó, katartikus ereje akkor jelentkezik igazán, ha tudjuk, hogy hogyan keveredhetnénk ki belőle, de ennek ellenére nem küzdünk a szenvedés ellen. Elfogadjuk a szenvedést, mint ahogyan az élet csodálatos színeinek mindegyikét, mert tudjuk, hogy az öröm a szenvedés ellenpontja nélkül nem öröm igazán, és bízunk abban, hogy a világ egysége pont a legmegfelelőbb időben mutatja meg nekünk azt a pillanatot, amikor a szenvedésünk véget ér. A belátott és ténylegesen megélt szenvedés így válik a megváltás esélyévé.

Áldott, megváltó húsvéti ünnepeket kívánok a blog minden kedves olvasójának!
 

Válaszok (1)

Nagyon tanulságos volt a számomra a vita, amely a blogbejegyzés kapcsán eddig kibontakozott. Először a fő vonulatra szeretnék reflektálni, amely a „Jó lehet-e a szenvedés?” kérdése köré csoportosult. Utólag már látom, hogy nem érleltem eléggé az eredeti szöveget – sajnos a március olyan zsúfolt lett, hogy erre nem volt mód – és így nem volt eléggé nyilvánvaló, hogy semmiképpen sem szerettem volna a „szenvedés az igazi öröm” alapállását dogmaként hirdető „szenvedésprófétává” válni. Még ennél is sokkal viszolyogtatóbb a számomra a „Nektek a szenvedés öröm, de Nekem palota jár” szenvedtető praxisa, amelyre Ceausescu elmebeteg gyakorlata volt az egyik legelborzasztóbb példa a közelünkben. Abban is igaza van minden hozzászólónak, hogy a húsvét legfontosabb üzenete a feltámadás, és nem Jézus szenvedései. De ahogyan a harmadnap dicsőséges feltámadása nem jöhetne létre a kereszthalál gyötrelme nélkül, úgy (Bodhiszattva-Zalánnal egyetértve) át kell élnünk minden dolog mélységét – így a szenvedését is! (mondom én) – ahhoz, hogy „a csendben meghalljuk azt a gyermeket, aki végig a lelkünkben volt”.

Azaz pontosítva az üzenetemet amellett szerettem volna érvelni, hogy a világ teljességében a szenvedésnek is benne kell foglaltatnia. „There is no free lunch”, azaz: a boldogság nem érhető el, nem élhető meg a szenvedés megtapasztalása nélkül. Havass Miklós barátom írta erről nekem a blogbejegyzés kapcsán: „Milyen mély dolog, hogy a szenvedésnek ezeket a formáit az összes (és pedig rokonságban élő) élőlény közül egyedül az ember érti, élheti meg. Ez különös felelősséggel kell, hogy felruházzon bennünket, s ugyanakkor különös lehetőségekkel is lát el bennünket. A „jelenség” átértelmezésének képességével.” A jelenség átértelmezésének képességébe pontosan az a hosszútávú gondolkodás is beletartozik, amely tudja, elemi módon érzi, hogy a szenvedés meghaladható, uralható, legyőzhető és bízik ebben.

Teljesen egyetértek „ladamus”-szal abban, hogy „szenvedéseinket nagyrészt saját magunknak okozzuk”. Hadd idézzem Kopp Máriát, aki Nyíri Tamás „Lelkünk démonai és angyalai” című könyvét foglalja össze: „Amikor egy ember állandóan azon kesereg, hogy a főnöke önkényeskedik, kioktatja, letolja, olyan mintha démon szállta volna meg … ilyenkor a másik ember rabjává válik, és a gyűlölet éppen ahhoz köti a legszorosabban, akitől meg szeretne szabadulni.” A tartós szenvedés nagyon sokszor ilyen ördögi módon önerősítő körökből táplálkozik. Ezeket az ördögi köröket meg kell törnünk. Húsvét csodája pontosan ehhez adhat erőt.
 

A hozzászólások önvizsgálatra is késztettek. Van-e jogom nekem a szenvedésről beszélni fűtéssel a lakásban, étellel a hűtőszekrényben, biztos fizetéssel a bankszámlán, szeretetet adó és szeretetet elfogadó környezetben? Tetszett volna a Gulag-ba menni… Mindebben van igazság, és az sem mentség, hogy ötven év hozott bőven olyan gyötrelmeket, amelyek tanulságként szolgálhattak nekem is. Így utólag is megkövetem a szenvedőket. Az írásom nem azt akarta sugallni, hogy a gyötrelmük öröm. Hanem annak a világosságát akarta megmutatni, hogy ahogyan feltámadott a Jézus, úgy a szenvedésük meghaladható. Sőt. Éppenhogy a szenvedésük megtisztulásával érhetik el a megvilágosodást, a megváltást, azt az egységet, amikor megszólal bennük a Hang, a belső Gyermek tiszta hangja. Éppen ez az az állapot, a szenvedésen túljutás állapota, a karácsonyi blogbejegyzés „derű”-jének, a Szentlélekkel való folyamatos betöltődésnek az állapota (valahol Kertész Imre Sorstalanság-ának állapota is…), amely eltávolít, de ugyanakkor közel is hoz mindent: szenvedést és boldogságot egyaránt. Boldog húsvétot mindenkinek!