A szenvedés, mint a megváltás esélye
Avagy: Gondolatok 2010 húsvétján
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Ahogyan nagypéntek a húsvét előfeltétele, úgy fontos az is, hogy az öröm ezer arca mellett az ember átgondolja, átélje a szenvedés ezer arcát. Az elmúlt évszázadokban a világ nyugati fele egyre inkább szenvedésellenessé vált. Pedig a szenvedés mindig egy jel. Egy olyan jel, amely egy lehetőségre utal, hogy valamit kijavítsunk, hogy valamit másként, jobban végezzünk, mint előtte. A mai ember azonban annyira szenvedésellenes, hogy az első fájdalomra eltompul, és nem veszi észre ezeket az utakat.

A bejegyzésben írok a letaglózó gyász veszteségéről, az önsajnálat, a világfájdalom, a beteljesületlen vágyak szenvedéséről, az öngyűlöletről, mások gyűlöletéről, a testi szenvedésről, az elhagyatottság, a reménytelenség, a kiúttalanság, az Isten nélküliség szenvedéséről és mindennek az ördögi köreiről. Megmutatom mindezek mélyebb arcának és okának néhány részletét is.

A szenvedésnek a tisztító, megváltó, katartikus ereje akkor jelentkezik igazán, ha éppúgy elfogadjuk a szenvedést, mint ahogyan elfogadjuk az élet csodálatos színeinek mindegyikét, mert tudjuk, hogy az öröm a szenvedés ellenpontja nélkül nem öröm igazán, és bízunk abban, hogy a világ egysége pont a legmegfelelőbb időben mutatja meg nekünk azt a pillanatot, amikor a szenvedésünk véget ér. A belátott és ténylegesen megélt szenvedés így válik a megváltás esélyévé. Áldott és megváltó húsvéti ünnepeket kívánok a blog minden kedves olvasójának!


 
A húsvét, mint minden fontos ünnep, a számvetés alkalma is. Nagyhéten, nagypéntek közeledtével fontos, hogy az ember elcsendesedjen, és elgondolkodjon az életén. Mennyiben öröm, és mennyiben szenvedés az, amit átéltünk eddig, és amit megélünk most. Jézus példája, a megváltás példája, a húsvét példája is figyelmeztet bennünket arra, hogy a szenvedés nem okvetlenül csak a borzalom, az elkerülendő pokol maga. Emiatt is választottam a nagypénteki blogbejegyzés témájának a szenvedést. A korábbi, karácsonyi blogbejegyzésben leírt öröm ezer arca mellett fontos, hogy átgondolja, átélje az ember a szenvedés ezer arcát is. Miért jó a szenvedés?

 

Az elmúlt évszázadokban a világ nyugati fele egyre inkább szenvedésellenessé vált. Menekülünk mindentől, ami nem cukrozott. Nem ismerjük el a halált, és elfutunk, elfordulunk a mások bajától is. Nem vesszük észre azt, hogy a szenvedés nem csapás. A szenvedés mindig egy jel. Ez a jel egy lehetőségre utal, hogy valamit kijavítsunk, hogy valamit másként, jobban végezzünk, mint előtte. A szenvedés egy olyan válaszutat jelöl meg, amellyel Isten minket tanít. De nem is akárhogyan tanít, hanem tisztítva tanít. Isten a szenvedés terhével letisztítja rólunk mindazokat a hibákat, amelyekkel együtt érkeztünk, és egy olyan új utat mutat, amely megszabadít minket a szenvedéstől. A mai ember azonban annyira szenvedésellenes, hogy az első fájdalomra eltompul, és nem veszi észre ezeket az utakat. Isten tanítása így kárba vész. A saját életem is a példa arra, hogy a Jóisten micsoda türelemmel ajánlja fel újra és újra, megint és megint az embernek lényegükben ugyanazokat a válságokat, hogy végre, a sokadik alkalommal jöjjön már rá a megoldásra, és fejlődhessen vele. No persze ha változás- és tanulásképtelenek vagyunk, ha nem bízunk abban, hogy Isten segítségével meg tudjuk találni a megmutatott új utat, akkor a fejlődésünk felajánlott esélye elvész, és marad a ránk kövesedett szenvedés. Így, ezen a szemüvegen át olvassuk a szenvedésnek a következőkben felsorolt példáit.

 

A letaglózó gyász vesztesége. Április 4-én lesz öt éve, hogy meghalt az édesanyám. Júliusban lesz tíz éve annak, hogy elvesztettük az édesapámat. Minden közeli eltávozó űrt hagy maga után. Szeretet-űrt, biztonság-űrt és öneszmélésünk, énségünk űrét is. A távozó magával visz egy részt belőlünk, azt a lenyomatot, amelyek mi voltunk benne és neki. Énünk kicsorbul, egy szöglete elvész. A veszteség mégis leckét jelent. Az elengedni tudás bölcsességének leckéjét. A világ egysége felismerésének a leckéjét. Annak a megértését, hogy ami volt, az van, és ami van, az lesz. Az önzésünkön való túlemelkedés leckéje ez. Annak felismerése, hogy mások halála nem a mi történetünk. Mások halála az ő legnagyobb történetük, amelynek méltóságát és kegyelmét éppen a mi a folyamatosságot megértő, a változáson átsegítő emberi nagyságunk segítheti.

 

Az önsajnálat. A veszteség, de a minket érő bármely baj, bármely szenvedés önsajnálathoz vezet. Az önsajnálat kiteljesíti a fájdalmat, és egész énünket behálózó dimenziót ad neki. Az önsajnálat önerősítő kör, mert önzésünkbe bezár, és minden gyógyulástól elszigetel. Az önsajnálat azonban meg is tisztít, mert a rész és az egész viszonyának a leckéje, saját magunk az egészhez viszonyított jelentősége felismerésének a leckéje lehet. Mennyire fontos a világban az én saját bajom? Mit változtat a világon az én saját bajom? Ha tartósan elmerülök az én saját bajomban, mennyire haladhatok a világgal együtt tovább? Ha saját bajomba zártan kizárom magamat a világ sodrából, marad-e még haszna, értelme az életemnek? Marad-e mindezek után jogom arra, hogy az én saját bajomba bezárjam magamat? Érdemes az önsajnálónak mélyen elgondolkodnia e kérdéseken.

 

A világfájdalom. A világfájdalom az önsajnálathoz hasonló önerősítő kör, amelyben a minket körülvevő világ rosszasága az, amely egyedül elér minket. Mindkét állapotban közös, hogy a világtól elidegenít, elzár. Az „Én nem vagyok OK” és a „Ti nem vagytok OK-k” állapotaiban az én elszigeteltsége közös elem. A világfájdalom pontosan ugyanúgy a saját énünkön való felülemelkedés leckéje, mint az önsajnálat. Biztos, hogy az én nézőpontom a helyes? Biztos, hogy az én nézőpontom az egyedüli? Biztos, hogy jól látom mindezt? Biztos, hogy az ezer színben pompázó világ ennyire egysíkú? Érdemes a világfájdalomba temetkezőnek elgondolkodnia e kérdéseken.

 

A beteljesületlen vágyak szenvedése. Minden, ami az életünkben fontos, így a vágyak beteljesülése is, akkor válik igazán mardosóvá, ha vágyaink tárgya az önmeghatározásunk része lesz. „Csak akkor leszek boldog, ha…” „Csak akkor leszek teljes értékű ember, ha…”  Mindegy, hogy ezek a mondatok emberrel vagy tárggyal folytatódnak, mert mindenhogy a saját bizonytalanságunk, önértékelésünk bizonytalanságának kivetülései. A beteljesületlen vágy tárgya szinte mindig személy, tárgy vagy állapot és nem cél, vagy irány. A vágy birtoklást akar, és úgy véli, hogy a birtoklással a bizonytalanságot szünteti meg. De a bizonytalanság belülről fakad, így a vágy újratermeli önmagát, és örökre kielégítetlen marad. A fogyasztói társadalom expanziójának éppen az atomizált fogyasztóknak a tárgyi kiterjesztésükkel megszüntethetetlen belső bizonytalansága az egyik oka. Tényleg függ az én értékem mindattól, amit birtokviszonyban magamhoz láncolok? Tényleg tulajdonom a párom, a családom? Nem vagyok végérvényesen egyedül egy pusztán csak birtokolt világban? Tényleg a szerzés és nem a fejlődés a világ és benne az én lényegem? Vajon az, hogy „én akarom azt” összhangban van-e azzal, amit akarok és a világ egészének a fejlődésével? Tényleg csak a vágyam pillanatnyi tárgya szolgálja a fejlődésem célját? Érdemes a beteljesületlen vágyaktól szenvedőnek elgondolkodnia e kérdéseken.

 

Az öngyűlölet és mások gyűlölete. Az önsajnálat és a világfájdalom elidegenítő hatásainak magasabb foka önmagunk és mások gyűlölete. A gyűlölet érzelmi pusztítása a megoldhatatlanság és a megoldhatatlanságba való bele nem törődés ellentétének a terméke. A gyűlölet mindig állóháború. A gyűlölet a változás ellensége, mert bemerevít. A gyűlölet akkor is önpusztító, ha mások ellen irányul, mert a fejlődést megakasztó, önmagunkat bezáró és leépítő érzelem. Az öngyűlölet csalóka vigaszt ad, ugyanis elfedi azt, hogy mindaddig, ameddig minden hibánkkal együtt nem vagyunk képesek a magunk teljességében elfogadni és szeretni saját magunkat, mindaddig semmilyen változásra nincsen esélyünk, mert még nem értük el önmagunk megváltásának az állapotát. 


A testi szenvedés. Testünk szenvedése sokkalta többször megoldatlan lelki problémáink hű tükre, semmint azt valaha is gondolnánk. Ennek egyik formájaként a gyűlölet mardosása olyan feszültségeket generál a testünk hálózataiban, amelyek szinte bizonyosan kiégetik e hálózatok egyik vagy másik elemét. Fontos tehát testi szenvedéseinket metaforaként is értelmeznünk, keresve azt, hogy milyen belső baj felismerésére tanítanak.


Az elhagyatottság, a reménytelenség, a kiúttalanság, az Isten nélküliség szenvedése. A szenvedés minden eddig leírt formája elszigetelt minket – abban az esetben, ha nem fogadtuk el a lényegét. Az elszigeteltség állapota maga is szenvedés. Továbbmegyek: az elszigeteltség állapota maga a szenvedés. Az elhagyatottság, a reménytelenség, a kiúttalanság érzése mind annak az érzése, hogy a szenvedésünkkel egyedül maradtunk. Az egyedüllét végső és teljes foka, a világból való kitaszítottság meghaladhatatlan foka az Isten nélküliség szenvedése. Jézus szavai a keresztfán, az „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” nemcsak az Atyának a Fiát elhagyó tragikumát, hanem a világ egészéből való kitaszítottság mindennél mélyebb tragikumát is hordozzák. 
 

Az ördögi kör. Azoknál, akik bezáródtak, minden új esemény, minden új kapcsolat zavarként jelentkezik, és nem az öröm, hanem a félelem forrása lesz. A bizalmatlanság bizalmatlanságot szül. A bizalmatlan fogadtatástól fakadó rettegés leértékel, és tovább távolít mindenkitől. A távolodás önerősítő, ördögi körei folytatódhatnak egészen a mélybe taszító depresszióig, az üldözési mániáig és a mindent átható gyűlöletig is. Az ördögi kör azonban megtörhető. Szeretet, nagyon sok és nagyon állhatatos szeretet kell ehhez. De a sikerhez néha megdöbbentően rövid idő is elég. A szeretet, ha mély és hiteles, a bizalmatlanság minden páncélját átégeti. A szeretet ereje előtt nincs akadály. Honnan töltekezik a szeretet ilyen mértéke? Egymásból is. A nemrég megjelent interjúkötetemben leírt angyali körökből. De az igazi utánpótlás az angyali körök teljességében, a megváltásban, Istenben és a Szentlélek erejében van.

 

A szenvedés örömei. Amikor nekiindultam ennek a blogbejegyzésnek, úgy gondoltam, hogy a szenvedés örömeit fogom megénekelni benne. Azt, hogy a szenvedés mennyire megtisztít, mennyire elmélyít, és mennyire fejleszt. Azt, hogy a hálózatok is arra tanítanak bennünket, hogy a változás, a stressz izoláló szenvedése az új megtanulásának, a megfiatalodásnak a szükségszerű előfeltétele. Azt, hogy a ránk mért szenvedés Isten micsoda kivételes ajándéka arra, hogy végre tisztán láthassuk és meghaladhassuk a világ napi nyűgeit. Mégis. Az írás közben annyira átéltem mások szenvedésének gyötrelmét, hogy minden leírt szenvedésből valahol megfogalmaztam a kiutat is. A kiút választása azonban éppúgy döntés, mint minden lépésünk. A szenvedés tisztító, megváltó, katartikus ereje akkor jelentkezik igazán, ha tudjuk, hogy hogyan keveredhetnénk ki belőle, de ennek ellenére nem küzdünk a szenvedés ellen. Elfogadjuk a szenvedést, mint ahogyan az élet csodálatos színeinek mindegyikét, mert tudjuk, hogy az öröm a szenvedés ellenpontja nélkül nem öröm igazán, és bízunk abban, hogy a világ egysége pont a legmegfelelőbb időben mutatja meg nekünk azt a pillanatot, amikor a szenvedésünk véget ér. A belátott és ténylegesen megélt szenvedés így válik a megváltás esélyévé.

Áldott, megváltó húsvéti ünnepeket kívánok a blog minden kedves olvasójának!
 

 

Válaszok (1)



Nagyon tanulságos volt a számomra a vita, amely a blogbejegyzés kapcsán eddig kibontakozott. Először a fő vonulatra szeretnék reflektálni, amely a „Jó lehet-e a szenvedés?” kérdése köré csoportosult. Utólag már látom, hogy nem érleltem eléggé az eredeti szöveget – sajnos a március olyan zsúfolt lett, hogy erre nem volt mód – és így nem volt eléggé nyilvánvaló, hogy semmiképpen sem szerettem volna a „szenvedés az igazi öröm” alapállását dogmaként hirdető „szenvedésprófétává” válni. Még ennél is sokkal viszolyogtatóbb a számomra a „Nektek a szenvedés öröm, de Nekem palota jár” szenvedtető praxisa, amelyre Ceausescu elmebeteg gyakorlata volt az egyik legelborzasztóbb példa a közelünkben. Abban is igaza van minden hozzászólónak, hogy a húsvét legfontosabb üzenete a feltámadás, és nem Jézus szenvedései. De ahogyan a harmadnap dicsőséges feltámadása nem jöhetne létre a kereszthalál gyötrelme nélkül, úgy (Bodhiszattva-Zalánnal egyetértve) át kell élnünk minden dolog mélységét – így a szenvedését is! (mondom én) – ahhoz, hogy „a csendben meghalljuk azt a gyermeket, aki végig a lelkünkben volt”.



Azaz pontosítva az üzenetemet amellett szerettem volna érvelni, hogy a világ teljességében a szenvedésnek is benne kell foglaltatnia. „There is no free lunch”, azaz: a boldogság nem érhető el, nem élhető meg a szenvedés megtapasztalása nélkül. Havass Miklós barátom írta erről nekem a blogbejegyzés kapcsán: „Milyen mély dolog, hogy a szenvedésnek ezeket a formáit az összes (és pedig rokonságban élő) élőlény közül egyedül az ember érti, élheti meg. Ez különös felelősséggel kell, hogy felruházzon bennünket, s ugyanakkor különös lehetőségekkel is lát el bennünket. A „jelenség” átértelmezésének képességével.” A jelenség átértelmezésének képességébe pontosan az a hosszútávú gondolkodás is beletartozik, amely tudja, elemi módon érzi, hogy a szenvedés meghaladható, uralható, legyőzhető és bízik ebben.

Teljesen egyetértek „ladamus”-szal abban, hogy „szenvedéseinket nagyrészt saját magunknak okozzuk”. Hadd idézzem Kopp Máriát, aki Nyíri TamásLelkünk démonai és angyalai” című könyvét foglalja össze: „Amikor egy ember állandóan azon kesereg, hogy a főnöke önkényeskedik, kioktatja, letolja, olyan mintha démon szállta volna meg … ilyenkor a másik ember rabjává válik, és a gyűlölet éppen ahhoz köti a legszorosabban, akitől meg szeretne szabadulni.” A tartós szenvedés nagyon sokszor ilyen ördögi módon önerősítő körökből táplálkozik. Ezeket az ördögi köröket meg kell törnünk. Húsvét csodája pontosan ehhez adhat erőt.
 

A hozzászólások önvizsgálatra is késztettek. Van-e jogom nekem a szenvedésről beszélni fűtéssel a lakásban, étellel a hűtőszekrényben, biztos fizetéssel a bankszámlán, szeretetet adó és szeretetet elfogadó környezetben? Tetszett volna a Gulag-ba menni… Mindebben van igazság, és az sem mentség, hogy ötven év hozott bőven olyan gyötrelmeket, amelyek tanulságként szolgálhattak nekem is. Így utólag is megkövetem a szenvedőket. Az írásom nem azt akarta sugallni, hogy a gyötrelmük öröm. Hanem annak a világosságát akarta megmutatni, hogy ahogyan feltámadott a Jézus, úgy a szenvedésük meghaladható. Sőt. Éppenhogy a szenvedésük megtisztulásával érhetik el a megvilágosodást, a megváltást, azt az egységet, amikor megszólal bennük a Hang, a belső Gyermek tiszta hangja. Éppen ez az az állapot, a szenvedésen túljutás állapota, a karácsonyi blogbejegyzés „derű”-jének, a Szentlélekkel való folyamatos betöltődésnek az állapota (valahol Kertész Imre Sorstalanság-ának állapota is…), amely eltávolít, de ugyanakkor közel is hoz mindent: szenvedést és boldogságot egyaránt. Boldog húsvétot mindenkinek!

Hozzászólások

Kötözködni, kötekedni szeretnék:

Nagyon szép és nagyon jó és minden szava "Arany (meg Petőfi)" a blogbejegyzésnek... Ezt nem vitatom. Sok pap/lelkész megirigyelhetné, sőt, még én is... Csak egy dolgot jegyeznék meg:

Egészen más dolog kívülről, a távolság tartó precíz, tárgyilagos szemlélése a dolgoknak. És egészen más benne lenni. Ha az ember benne van a sűrűjébe, akkor nem tud ilyen szépeket írni, mondani, énekelni, és bevallom, hogy még az ember eszébe se jut. Ott és akkor csak egyetlen dolog van: TÚLÉLNI, KIKEVEREDNI BELŐLE VALAHOGY.

Egy Barátom mondása: "Mindenkinek megvan a saját, külön bejáratú pokla..." És ezek a külön bejáratú "helységek/állapotok" nem igazán "szalonképesek"...

(Nem) szeretem olvasni az ilyen bejegyzéseket, mert sokszor az az érzésem, hogy aki írja, az a megírás tárgyilagossága mellett, mintha elfelejtette volna az ízét... Tapasztalatom szerint két dolog teszi hitelessé a szenvedésről a szónok(la)ot: az egyik a személyes szenvedése; a másik pedig az, hogy mer szembenézni a másik (embertestvér) szenvedésével, nem futamodik meg és ha kell, elviseli a saját tehetetlenségét és ott marad vele a "szalonképtelen" helyen is a végéig... (sorsközösség vállalása...)

... várom a holtak feltámadását és az örök életet. Ámen. A sajátomat, a szeretteimét és a nemzetünkét is!

Áldott, Örömteli Húsvétot és a Feltámadás reményét kívánom MINDNYÁJOTOKNAK! (szeretettel: V.)

Kedves Vincenzio! Megértem amit mondasz. Pontosan ehhez a tárgyilagos, kívülről való szemléletmód elsajátításához nagyon jó módszer a meditáció. A meditatív technikák tulajdonképpen távolítási technikák és megtanítanak arra, hogy a problémáidat és a szenvedéseidet kívülről szemléld, ahogy jönnek mennek, mint felhők az égen. Szeretettel: Zalán

Kedves Bodhiszatva, Zalán! Egy történet – ahogy az angol tudását megcsillantani akaró pincér mondja a bécsi szelet felszolgálásakor: „borjú for jú” - NEKED:

Íme:

A terem zsúfolásig megtelt, többnyire idősebb hölgyekkel. Valamilyen új vallás vagy szekta tartott rendezvényt. Felállt az egyik előadó, csak turbánt és ágyékkötőt viselt. Érzelmekkel átitatva arról beszélt, hogy az értelem mennyivel hatalmasabb, mint az anyag, hogy a psziché mennyire uralkodik a szomatikus felett.

Mindenki elbűvölten hallgatta. Az előadó mondandója végén visszaült helyére – éppen elém. A szomszédja hangosan odasúgta neki: - Ön valóban hiszi is, amit mondott, hogy a test valójában semmit sem érez, csak az agyunk, s hogy értelmünket tudatosan formálhatjuk az akaratunk által.

A hamis próféta szent meggyőződéssel válaszolta: - Természetesen, hiszem.

- Akkor volna olyan szíves – kérte a szomszédja – velem helyet cserélni? Én ugyan is a huzatban ülök.

Nem értek veled egyet. A meditáció, szerintem – bár erre is használható, úgy, mint a Gyaloggalopp c. örökzöld alkotásban a biblia (a linkjét mellékelem, remélem, a moderátor nem tiltja le. . . link: http://www.youtube.com/watch?v=gRB45Jv6lW8 ) – nem erre való. Nem a magunk elkábítására kell használni. Hosszasan nem akarok róla írni, hogy mire van, mert úgy sem tudom veled éreztetni. Ha már meditáltál – és most a saját, személyes meditációdra gondolok, nem arra, hogy több-kevesebb sikerrel tudtál-e alkalmazni tanult meditációs technikát vagy sem – akkor tudnod kell, hogy a meditáció az a csoda pillanata/állapota, amikor a varázslat létrejön és JÓ. Ne keverd össze a meditációt az (ál) pszichológiai trükközésekkel, technikákkal, amik a lelki élet palástja alatt vannak reklámozva, de nem jók sok mindenre, max. ideig-óraig el van vele az ember a saját lelki világában, de előbb-utóbb fel hagy a gyakorlásukkal. Meglátásom szerint az a legnagyobb baja a mai kor emberének – és sokan mondják azt, hogy minden kor emberének – hogy ha az életben ütközik a valóság és a valóságról alkotott kép, akkor az emberek többségé a saját, valóságról alkotott képhez ragaszkodnak, és a valóságot próbálják hozzá igazítani. Szerintem nem szégyen, ha az ember bevallja, - és nekem sokáig tartott ide eljutni - hogy van olyan szenvedés, amit nem értek, nem tudok megoldani, nem tudok vele mit kezdeni, és csak várakozni tudok, hogy az Isten, Élet megoldja, és utána jobb lesz. Kapcsolatban lenni a valósággal, még ha fájdalmas is, jobb, mint magamat kábítani trükkökkel, technikákkal. Nincs az a technika, ami megoldana minden „huzatos szitut”, megmagyarázná az élet összes dolgát. Jelen pillanatban tőlem csak annyira telik, hogy élni akarok, próbálok, akkor is, amikor jó, és akkor is, amikor nehéz. . .

szeretettel: Vince

Ez a vita egyre érdekesebb :)) Ami engem illet, a meditációt nem tekintem "ál-pszichológiai trükközésnek", mivel a pszichológiához sok köze nincs - a pszichológia mint tudomány a magyarázat híve, a meditáció mint gyakorlat pedig az elfogadásé. Feldmár Andrást idézem: "Mindannyian hipnózisban élünk", és ez a legerősebb oka annak, hogy mindent abszolútnak tekintünk. Ez nem hiba, hanem egy következmény. Amint valaki felülkerekedni látszik a nagy közös hipnózison, a többiek megijednek, és megpróbálják visszarángatni a "normális" keretei közé. Aki továbbmegy, annak nehéz dolga van, mert a változás mindig kényelmetlen - el kell engedni néhány alapvető "igazságot", hogy legyen helye az újaknak, amik aztán megint mennek a levesbe...
A huzat-téma nagyon érdekes :) Azzal mélyen egyetértek, hogy a psziché állapota határozza meg a test állapotát is - el is jutottunk a mai orvostudomány legfőbb problémájához, a tüneti kezeléshez. Azt mondják, az orvostudomány nagyon fejlett, de nem látom, hogy kevesebb lenne a beteg ebben a hatalmas fejlődésben, sőt. Vagyis sikerül kikalapálni az összetört kasztnit, de amíg nem tanítják meg az embereket jobban vezetni, addig újra-és újra összetörik a verdát. A teljesítmény itt (is) mennyiségi jellegű, nem minőségi. Ugyanakkor érdekes, hol a határ - vajon ha kiülök a huzatba, azért fázom-e meg, mert éppen nincs egyensúlyban a lelkem, vagy azért, mert a külvilág fizikai hatást gyakorol a testre mint anyagra. Ugyanakkor egy rakás gyerek jól elvan gond nélkül a huzatban, a hideg kövön, míg mi csak a látványától rosszul vagyunk :)) Persze ha rászólunk a gyerekre, és látja az ijedt arcunkat, ő is gyorsan felfázik, mintegy igazolva minket, mert ő nekünk akar megfelelni, az ő biztonsága akkor még a mienken alapul. Ez viszont már inkább tartozik a pszichológia tárgyához... ;)
A meditáció segít leoldani egy rakás szíjat, amivel megkötözzük magunkat és egymást nap mint nap. Ez nem annyira trükközés, inkább tisztulás. Tudom, a "világ" odakinn erősen igényt támaszt bennünk arra, hogy jelen legyen akkor is, amikor nincs, de a sikere csak azon múlik, mennyire fogadjuk el. A meditáció csoda, igen, de nem önmagából való csoda, hanem belőlünk való. Úgy pedig máris többre képes és alkalmas ;)

Kedves Zalán! Természetesen van Örök Igazság, és a meditáció sokkal több, mint a lelki betegség kezelésére "felírható" orvosság. Én nagyon nem szívesen beszélek, írok a meditációról, mert ez olyan, mint az Amazonaszról szóló történet:

A kutató hazatért expedíciójáról. honfitársai már türelmetlenül várták, hogy őket is beavassa az Amazonas folyó rejtelmeibe. De hogyan önthetné szavakba azokat az érzéseket, melyek elárasztották a szívét, amikor lélegzetelállító szépségű virágokat pillantott meg, s amikor a dzsungel éjszakai neszeit hallgatta? Hogyan mondja el, hogy mit érzett, amikor megérezte a vadállatok közelségét, vagy a mikor a veszélyes partok közt evezett kenujában?

Ezt mondta nekik: - Menjetek és fedezzétek fel ti magatok! A személyes élményeket és a veszélyeket semmivel nem lehet helyettesíteni.

De hogy valamilyen útmutatás adjon mégis, rajzolt számukra egy térképet az Amazonasról. Azok azon nyomban felkapták a térképet. Bekeretezték, és felakasztották a polgármesteri hivatalban. Másolatokat készítettek róla saját maguknak. S akinek csak volt egy ilyen másolata, az már Amazonas-szakértőnek tekintette önmagát, hiszen tudott a folyó minden kanyarulatáról, tudta, hogy milyen széles és a mély a folyó, s hogy hol vannak a vízesések.

A kutató pedig mélységesen megbánta, hogy elkészítette azt a térképet. Talán jobb lett volna, ha nem rajzol semmit.

Picit így vagyok, hogy lassan meg fogom bánni, hogy a meditációról bármit is írtam. . . Én félek azoktól az új guruktól, akik néhány hetes "intenzív" tanfolyamon meditáció mestereit képezik. Majd a mesterek hintik a meditáció magvait.

Szívből örülök, hogy az életedben mindent meg tudsz oldani! Kívánom, hogy ez sokáig így maradjon! :)

Kedves Baráti Péter! Nem magyarázkodásként írom – bár ha annak veszed, engem nem zavar – hogy a meditáció áldásos hatásait egy vásári atrakcióban láttam ilyenképpen reklámozni:

Valahol egyszer szép hazánkban falunapot rendeztek. A program este tűzön járást hirdetett meg az érdeklődőknek. Meggyújtották a máglyát, majd mikor jó parázs lett, akkor a zsarátnokból kivéve megszőtték a járó szőnyeget, majd kiválasztották a bátor jelentkezőket. Ezután – 11-12 percig tartó – mély meditációban felkészültek a tűzpróbára, amit sikeresen kiálltak. Még a néminemű maligánfoktól felturbósított jelölt is fogadkozott, hogy - Istenuccse, ő tényleg semmit nem érzett!

Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy azért én ezeket az embereket tűzoltónak nem engedném, mert hátha olyan parázzsal találkoznak, ami nem hallott a meditációról és picit megpörköli a talpukat. . .

Viccet, tréfát félre téve, nagyon jó dolog a meditáció! Sőt, a lelki élet minden dolga nagyon jó! Kell az, hogy az ember EMBER legyen! Nagyon fontosnak tartom, hogy eljussunk arra a pontra, ahol meg tudjuk különböztetni a dolog látszatát, a valós dologtól.

Picit zavarban vagyok, mert nem szeretek hencegni a dolgaimmal. Úgy gondolom, hogy – bár csak hallomásból de – tudom, hogy létezik a Pszichológia Tudománya. Mégis úgy vélem, hogy mielőtt a Pszichológia tudománnyá fejlődött volna, éltek emberek és meg tudták oldani a gondjaikat. A mostani pszichológiában és annak a modern kori alkalmazásában– ami javarészt inkább a nagy analitikus tudósokon alapszik, bár léteznek kivételek is – olyan szitukat látok, hogy: olyan betegségbe hozzuk az embert, amit sikerrel tudunk majd kezelni, függetlenül attól, hogy mi is az ő alap problémája. Persze, ez most erős túlzás és általánosítás, de talán belefér a vitatkozásba…

Szerintem – és ebben talán egyet tudunk érteni – a legfontosabb megmaradni normálisnak. Erről is van egy történetem, de ezzel nem akarlak benneteket untatni. De ha gondoljátok, akkor szívesen megosztom veletek!

P.S. Nagyon sajnálom, hogy ezeket a beszélgetéseket nem szemtől szembe folytatjuk, mert a halott betű nem viszi át az a sok-sok közlendőt, amit esetleg egy mosoly, fintor, hangsúly vagy egy kézfogás is közvetít. . .

Nagyon igazad van, Vince, amikor felszalad a szemöldököd a vásári komédiává alacsonyított értékeken. Engem kifejezetten bosszant, amikor hiteltelen emberek járatják le az egyébként remekül működő és magyarázatra sohasem szoruló dolgokat. Találkoztam ilyenekkel, nevesebb irányzatok képviselői is voltak köztük - nem nagyon tudtak megállni előttem, pedig csak kérdeztem tőlük. A lélekkel bánni felelősség, főleg, ha máséval akarnak bánni valahogy - már itt kiderül a visszássága, mert a pszeudo-guruk nagy erőkkel próbálnak valaki másra hatni ahelyett, hogy ők maguk követendő példákká válnának. A pszichológiát még mindig másnak tartom, az ettől független, amit viszont Te annyira lándzsázol, az a pszichoterápia. Annak valóban van színe is, fonákja is, de igen sok adatot kellene gyűjtenünk ahhoz, hogy helyesebben láthassuk. A normalitás kapcsán nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mi a normális. Főleg, mert egyre kevésbé vagyok az :P
A személyesség valóban üdítő lenne, és igencsak sajnálom, hogy a blogtalálkozóra nem tudok elmenni. De biztos vagyok benne, hogy ez a blog messzebb szalad majd a saroknál ;)
Vince + Péter: Kicsit off: Mikor lesz blogtalálkozó? Nem nagyon találtam erről info-t. A szavazásnál nem tudok dönteni, mert mind a három témát nagyon fontosnak gondolom, sőt tulajdonképpen ezek egy dolognak a különböző oldalai. Zalán
Kedves Vince!

Én inkább azt mondanám, hogy a meditáció ott kezdődik, ahol a pszichológia (pszichiátria) véget ér. Nem gondolom, hogy a meditáció több mint lelki betegség kezelésére való gyógyszer. Azt gondolom, hogy súlyos lelki betegségek kezelésére alkalmatlan. Az olyan embereknek (gondolok itt pl pszichózisban vagy paranoid szkizofréniában szenvedőkre), akik túl valósnak fogják fel saját érzelmeiket vagy elképzeléseiket, a meditáció talán még kifejezetten árthat is.

Aztán ott vannak azok emberek akik nem tekinthetők pszichológiai betegnek (igazából nem értek hozzá, hol a határ), de annyira bele vannak gabalyodva saját életük hálójába, hogy képtelenek 1 mm-rel távolabb látni. Egyszerűen be van szűkülve a tudatuk. Nekik nagyon jó lenne a meditáció, viszont lehet, hogy képtelenek elsajátítani. Nekik előtte mindenképp szükséges kellő önismereti munka, és hogy megtanulják tisztelni és elfogadni saját magukat.

Akik viszont már megtanulták elfogadni és tisztelni saját magukat, akiknek elegendő tér van a tudatukban, nos azoknak igenis lehet orvosság a meditáció. Még az önbizalommal és energiával teli embereknek is tele lehet szeméttel a fejük. Ilyen szempontból én az orvosságra nem úgy tekintek mint egy egyszerű pirulára, amit két héten keresztül szedsz, aztán jobban leszel. Ezeket én inkább fájdalomcsillaptóknak hívom. Orvosság az, ami a gyökeret húzza ki tövestől: megtisztít az összes merev meggyőződéstől, ami egész életünkben a hamis biztonságérzetünk alapja volt.
Ezt a meditációt viszont senki nem tudja egy guru által elsajátítani. Mindenki saját maga fogja megtalálni a számára legjobb módszert. Azt hiszem az elejétől fogva egy kis félreértésünk volt. Te ezt úgy képzelted, hogy én arra gondolok, hogy benne vagy a szenvedés sűrűjében, akkor nekiállsz meditálni, és hopp! A probléma elmúlik. Nem. A meditáció a ragaszkodás feloldásával inkább megadja a szükséges tisztánlátást és bölcsességet, ezáltal megelelőzi azt, hogy annyira ügyetlenül kormányozzuk az életünket, hogy mindig bele kerüljünk ugyanazokba a mély gödrökbe. Ahhoz, hogy hatékony legyen minimum napi fél órában érdemes végezni. Olyan ez, mint a sport. Aztán ha valaki elég rendszeresen végzi, akkor az átélt tapasztalatokat spontán módon beülteti a mindennapi gyakorlatba. A szenvedésre úgy tekint, mint egy felhőre az égen. Csodálattal: 'Nahát, milyen érdekes, hogy ilyet is tudok érezni! Akkor éljem meg teljesen a jelenben! Válljak eggyé vele, mert nemsokára úgyis elmúlik!'
A meditációról és általában erről a fajta szemléletről az egyik kedvenc olvasmányom: Jiddu Krishnamurti: Nincs más forradalom (The only revolution). Nagyon érdemes elolvasni. Megtalálható a weben is.

Szeretettel: Zalán

Zalán!

:)

Vince

Kedves Vincenzio, az az érzésem, hogy időnként a szótárunk korlátai nagy mértékben zavarnak abban, hogy tökéletesen megértsük egymás gondolatait: amint a meditáció szót meghallom, akarva-akaratlanul is a magamutogató meditálók jutnak eszembe, akiknél az a cél, hogy mások jobban értékeljék őket, ha megtudják, hogy "szoktak meditálni". Az intenzív tanfolyamon mestereket képző gurukat is ehhez kapcsolom, amíg van piaci igény rá, ilyenek mindig is lesznek. A meditációt nagyon személyes élménynek fogom fel, amelynek lefolyása, maga a meditáció gyakorlása nem tartozik más emberekre. (Valahogy viszolyodok attól, hogy ezt meditációnak nevezzem, főleg olyankor, ha csak megemlíthetem, de nem fejthetem ki bővebben amit ezalatt értek.) Természetesen ennek a "meditációnak" az eredménye, azok az ötletek és érzések melyek ennek segítségével jutnak el hozzám, továbbadandóak.
Kedves Vince, Igen, nagyrészben nagyon egyetértek amit írtál, és meg is értem. Abban a pár sorban tényleg 'csak' egy technikát írtam le neked. Itt természetesen nincs örök igazság mert mindig a lelki betegség súlyosságától függ az orvosság is. Én azokra az egyszerű esetekre gondoltam, amikor az illető már elvégezte a megfelelő munkát magán ahhoz, hogy a meditációt elkezdhesse. Még néhány gondolatot hozzá tennék ahhoz, amit írtál. A mai kor emberének legnagyobb baját nagyon jól írtad le, mert én is ezt látom. Én ezt az előző bejegyzésemben - ami még a kommentek közt nem jelent meg, remélem meg fog - úgy írtam le, hogy ragaszkodunk bizonyos merev elképzelésekhez, amik eltakarják előlünk a valóságot. (igazából a gondosan elsajátított és gyakorlott meditáció pontosan annak a gyakorlata, hogy hogyan engedd el merev elképzeléseidet). Igazából pontosan az a szenvedés a legnyomasztóbb, amit az ember nem ért, nem tud megoldani. Én úgy gondolom, hogy pontosan ezt a tisztánlátást adja a meditáció. A tudat lecsendesítése nélkül az ember a saját szenvedéséhez ragaszkodik. Amíg pedig görcsösen akarunk megoldani valamit, abból soha nem fog kisülni célszerű eredmény. Einstein mondta, hogy az előttünk álló komoly problémákat nem lehet a gondolkodásnak azon a szintjén megoldani, amelyen azokat létrehoztuk. Azzal a hozzáállással viszont maximálisan vitatkoznék veled, hogy 'nem tudok vele mit kezdeni, csak várakozni, hogy az élet vagy Isten megoldja'. Maguktól a problémák nem oldódnak meg, és nem is fogja megoldani senki helyettünk. Lehet, hogy olyan súlyos állapotban vagyunk, hogy nincs elegendő tisztánlátásunk az ok-okozati elemek megértéséhez, ilyenkor mindig fordulhatunk egy olyan szakemberhez, aki kívülről, objektívebben látja életünk csapdáit, azokat gödröket amikbe újra és újra belesétálunk, és az e mögött lévő merev dogmáinkat. Tehát kiút mindig van, de várni a csodára, vagy a mikulásra soha nem hoz fejlődést. Kapcsolatban lenni a valósággal valóban jobb. De vajon valóság -e abban az illúzióban élni, hogy majd Isten, Élet vagy bármi megoldja a problémáinkat? Hogy én valójában nem tehetek semmit, úgyhogy inkább várakozom? Az utolsó mondatodból azt vettem ki, hogy mostanában mélyebb ponton vagy. Tényleg nyomasztó lehet, ha az ember már csak a túlélésére tud koncentrálni. Ez biztosan borzasztó. De kiút mindig van, csak néha távolabbról kell szemlélni a problémákat, meg kell érteni az ok-okozati összefüggéseket - akár más emberek, pl egy támogató közösség segítségével. Szeretettel: Zalán
Ez a blogbejegyzés eszmetörténeti jelentőségű írás. Tudom, ez később derül csak ki, de ne mondja majd senki, hogy nem szóltam! ;)
Tisztelt Professzor Úr! Kedves Péter! Nagy örömmel és erősen bólogatva olvastam húsvéti bejegyzésedet. Közben végig úgy gondoltam, hogy bizony, bizony, milyen igaza van neki! Kicsit hasonlít ez az írás ahhoz a nem egyszer ismételt mondatomhoz, hogy a "fájdalom a barátunk" (vagy nem az enyém a mondat?). Aztán ahogy a végére értem valami furcsa érzésem támadt. Ezért ragadtam klaviatúrát első ízben, hogy hozzászóljak. Azt a kérdést teszed fel, hogy "Miért jó a szenvedés?". Ez a kérdés megrázó és mellbevágó. Le kell szögeznünk, hogy a szenvedés nem jó. Talán hasznos, igen. Nagyon emberi, minden bizonnyal. De nem jó. És itt most nem arra gondolok, hogy komfortos-e, kellemes-e, mert nyilván nem az. És persze értem én a gondolatmenetet, amiben komfortos, komformista korunkról festesz képet. De mégis. Jézus, aki valóban ember (is) volt egy percig nem akart szenvedni. Pláne nem örült annak, hogy szenvednie kell. Az ember nemcsak természetétől fogva irtózik a fájdalomtól és a szenvedéstől, de maga az Istenember mutatta be, hogy a szenvedés nem jó. "Ha lehetséges múljon el tőlem ez a pohár." Persze hozzáteszi, hogy ne úgy legyen ahogyan ő akarja, hanem ahogyan az Atya. És ez benne a csodálatos. De, legalábbis amennyire én értem, nem magát a szenvedést ünnepeljük, hanem a Szenvedőt. Aki engedelmes tudott lenni a halálig. Aki oda tudta adni az életét barátaiért és ellenségeiért is. Továbbmegyek: az ember életében a szenvedés a pokol. Talán túl egyszerűnek és ószövetséginek tűnik az a gondolat, hogy az ember szenvedései jelentős részben saját bűneinek következményei. Persze nem arra gondolok, hogy Isten valamiféle serif lenne, aki rögtön lesúlyt ha vétünk valamit. De arra igen, hogy az általad is részletezett szenvedéseinket nagyrészt saját magunknak okozzuk. És ez messze nem csak a lelki szenvedésekre igaz! A mai népbetegségek döntő többsége viselkedési betegség: dohányzás, alkoholizmus, stressz, mozgásszegény életmód, rossz táplálkozás okozzák. Ezek pedig a helyes önismeret és önszeretet hiányából fakadnak. Abból, hogy az ember nem fordít kellő figyelmet a saját testére. De a lelki/pszichés betegségek nagy része is saját magunkból fakad. Itt is a helyes önismeret és önszeretet hiányzik és az ember nem fordít kellő gondot saját lelki karbantartására, fejlődésére. Ilyen értelemben a betegség, a szenvedés a saját bűnünk által létrehozott pokol. Attól, hogy jóra is válhat (Isten kegyelme által), még önmagában nem jó, nem is lehet jó, hiszen a bűn következménye. Kicsit kitekintve a kereszténységből azt látjuk, hogy a Buddha számára a szenvedés maga a legyőzendő rossz. Lelki útjának kezdete és végcélja a szenvedés legyőzése a világban. Lelki utazásának vége pedig a ragaszkodástól és ennek következtében a szenvedéstől való megszabadulás a megvilágosodás által. Egy másik gondolat: az emberre és hitére talán legjellemzőbb, hogy hogyan éli meg a szenvedést. Különösen, hogy hogyan éli meg azt a szenvedést, amiből nincs ebben az életben kiút. És talán ez az, ahol a hit legtöbbet adhatja. Ahol Nagypéntek a legjobb orvosság. Mert a keresztény ember képes a szenvedést szublimálni és odarakni Isten elé. És mégis. Valami még mindig hiányzik. Bármennyire ünnepeljük is Nagypénteket, bármennyit elmélkedünk is a szenvedésről nem lehet ez egy húsvéti üzenet központi gondolata. Mert a Húsvét igazi üzenete az, hogy a Szenvedő, Jézus Krisztus, aki valóságos ember és valóságos Isten, aki szenvedett, akit megöltek, aki halott volt, feltámadt a halálból és "halállal eltiporva a halált a sírban lévőknek életet ajándékozott." Ez az örömhír olyan fényesen ragyog, hogy legmélyebb poklunk legsötétebb zugából feltekintve is erővel és reménnyel tölt el. Ez adja meg a fejlődés, a haladás értelmét, célját és eszközét. Ezért van értelme a küzdelemnek, életnek, szenvedésnek, erkölcsnek. Ebben az értelemben nincs más kitaszítottság, csak az Istentől való elszakadás, nincs más szenvedés, csak az Isten nélküliség. Mielőtt azonban túlságosan kezdenénk élvezni saját szenvedésünket, nem szabad elfelejteni sosem, hogy nem tudjuk sem a napot, sem az órát, amikor számot kell adnunk, hogy mit műveltünk az életünkben. Ígyhát a szenvedést meg kell élnünk, de nem szabad túljátszani és túlértékelni, hanem legjobban azt teszi az ember, ha törekszik az Istenkapcsolatra. Elnézést kérek a hosszúra nyúlt hozzászólásért és kívánok Neked és minden kedves blogolvasónak Áldott Húsvétot!
Aki látta a megtörtént eseményeken alapuló ,,Lorenzo olaja'' c. filmet, az ismeri azt a szuahéli mondást, miszerint ,,Az élet értelme a küzdelem''.

Keringenek a neten is különböző tanmesék, melyek másképpen csomagolják a vallási tanokban leírt üresség-teljesség (Nirvana, megvilágosodás, szerzetesi lét, önmegtartóztatás stb.) értelmét, megközelítését, vagy éppen gyönyörét. Régebben barlangban meditálva, vagy remeteként a Hargitán is el lehetett érni valamiféle megvilágosodást, ma meg hiába a telefon, az Internet, a műholdas adások, kevesebb kerül emésztésre, megértésre, megélésre...pedig ,,tálcán kapod''.

Mindennel lehet élni és visszaélni, a visszaéléssel is lehet élni, és az élettel is vissza lehet élni, ezért elég kusza az, hogy ki miben hisz, kiért áll ki, vagy éppen mitől viszolyog...de főleg, hogy miből tanul, és mit tanít.

Taníts tovább, türelemmel, de tudod, a történelem ismétli önmagát, és nem fogunk ,,felnőni''. A szenvedésnek lehet értelme, de nem szabad elfogadni a mesterséges szenvedtetést. Sokan halnak szomjan máshol, miközben a sarki parkban újraindult a tavaszi takarítás után a szökőkút, és ez akkor se vigasztal, ha a szomjan haló nem tud erről a szökőkútról, mert az fontos, hogy én mit tehetek mások szenvedésének enyhítéséért! Ő nem tud önvizsgálatot tartani, hogy mit véshetne felül a saját sorskönyvében.

Persze, pozitív üzenettel akarom zárni, hogy azért tanulunk, vannak becsülettel dolgozó alapítványok is, és adományozók is, és egyre többen látják, hogy hosszú távon hálóra van szükség, nem halra.

kz

Kedves Péter, Kedves hozzászólók! Nekem tetszett ez a blogbejegyzés, az ilyenek mindig új gondolatokat ébresztenek az emberben, amin aztán lehet meditálni. Nagyon tetszett az a megközelítés is, hogy a szenvedés oka tulajdonképpen az elválasztás, és elszigetelődés. Megosztanám veletek én is a gondolataimat ezzel kapcsolatban egy picit más paradigma rendszerben. A szenvedés megélése és elfogadása tényleg nagyon fontos. Lényegesnek tartanám még azt is hozzáfűzni, hogy ebből az egész kérdésből nem célszerű olyan dogmát csinálni, mint "A szenvedés jó", vagy "szenvedés ajándék". Minden dogma mértéktelenséghez vezet. Buddha megvilágosodása előtt hónapokig koplalt, hogy így érje el a megszabadulást. Csaknem halálra éheztette magát, amikor meghallotta, amint egy apa tanítja gyermekét: "Ha túlfeszíted a húrt, elszakad, ha túl lazára állítod, nem tudsz rajt játszani". Buddha ekkor élte meg az egyensúly jelentőségét, és az eset után néhány nappal elérte a megszabadulást. Én is az egyensúly híve vagyok. Az orvostudomány egyik alaptétele is: Az, hogy valami gyógyszer vagy méreg, csak a dolog mértékétől függ. A mértékletesség és az egyensúlyra törekvés a beteljesülés igazi feltétele. A szenvedés is olyan, mint az öröm, vagy bármilyen érzelem: Egyszerűen csak létezik. Nem jó, és nem is rossz. Ez a létezés pedig nem olyan mint a 'nem létezés' ellentéte. Ahogy a blogbejegyzés végefele is olvasható: "A szenvedés tisztító, megváltó, katartikus ereje akkor jelentkezik igazán, ha tudjuk, hogy hogyan keveredhetnénk ki belőle,..." Ez a "tudom, hogy úgyis kikeveredek belőle" érzés hiányzik a legtöbb emberből. Ehhez az érzéshez elengedhetetlen egy belső állandóság, lelki stabilitás. Ilyenkor elfogadjuk minden dolog múlandóságát, mert van egy olyan dolog ami soha nem változik, mindig abszolút. Szó volt arról, hogy a szenvedés az elszigeteltség és elválasztás érzéséből fakad. Ehhez hozzátenném, hogy mi okozza az elválasztást és elszigetelést. Az emberek igazából attól szenvednek, hogy ragaszkodnak bizonyos merev elképzelésekhez. A ragaszkodás aztán dualizmust szül, mert elválasztja a dolgokat és az embereket. Elkülöníti a dolgokat 'jó'-ra és 'rossz'-ra, 'szeretem'-re és 'nem szeretem'-re, 'Tökéletes'-re és 'Tökéletlen'-re, 'értékes'-re, és 'értéktelen'-re. A merev elképzeléshez való ragaszkodás és az elválasztás aztán mindig mértéktelenséget szül. Ez okozza a zavaró érzelmeinket: A gyűlöletet, önsajnálatot, amikről a bejegyzésben is nagyon bölcs gondolatokat lehetett olvasni. Ha az ember bekerült abba a bizonyos ördögi körbe, elkezd kapkodni, az érzelmeitől és merev elképzeléseitől ügyetlenül fog viselkedni, belegabalyodik saját életébe, és így képtelen lesz átélni azt a bizonyos lelki stabilitást ami elengedhetetlen a változás elfogadásához, így a fejlődéshez. Én azt vallom, hogy alapvetően mindenki tisztának és ártatlannak születik. Minden baba természetszerűleg spirituális. A társadalom és szülői kondicionálás rakja tele fejüket szeméttel (merev elképzelésekkel). Az illető, így elveszti kapcsolatát önmagával, és képtelen lesz megélni az univerzummal való jelentőségteljes egységet. Én ezért a legfontosabb feladatknak a 'szemét' eltávolítását látom, megszabadulást a dogmáinktól, elképzeléseinktől és ragaszkodásunktól. Ha elengedjük merev elképzeléseinket, kapcsolatba kerülünk legbelső lényünkkel, és rájövünk, hogy igazából csak tisztaság van. A tisztasában felfedezzük az élet áramlását. Átéljük, hogy egyek vagyunk mindennel, és minden egy velünk. Ebben az állapotban teljesen feloldódnak azok az elképzelések, mint szenvedés és öröm. Ilyen szempontból nem értek egyet a blog zárógondolatával, miszerint: "tudjuk, hogy az öröm a szenvedés ellenpontja nélkül nem öröm igazán". Ha átéljük minden dolog tisztaságát, akkor minden esemény jelentőségteli, pusztán csak azért mert megtörténhet. Akkor rájövünk, hogy nagyon gazdagok vagyunk. Eláraszt a csend és béke. Átéljük, hogy szabadok vagyunk végre! Ebben a csendben meghalljuk azt a gyermeket aki végig a lelkünkben volt. Ő megmutatja nekünk azt is, hogy mi a valódi célunk és küldetésünk az életben. Életünk jelentőségteljes lesz, mert megtaláljuk azt az egyedi és különleges tulajdonságunkat, amivel csak mi járulhatunk hozzá a világ fejlődéséhez. Ez igazi csoda. A szenvedés így hát nem lesz más mint egy mozi a fejünkben, amit távolról nézhetünk, és szórakozhatunk rajta :) Kellemes Ünnepeket mindenkinek!
Udvozlet minden kedves olvasonak. A husveti szenvedesrol szolo publikaciot nagyra ertekelem. Mindannyiunknak fel kell ismerni a lehetoseget barmely szituacioban, amin atmegyunk. Azt hiszem gyermekkorom ota a szenvedes kulonbozo formainak es interpretalasuknak koszonheten valtam pozitiv, bizakodo es a termeszet csodait megerteni vagyo szemellye. Egy omladozo valyoghazban felnove elektromos aram es vezetekes viz nelkul mindennap tanultam egy szamomra meg messzinek, szinte elerhetetlennek tuno cel erdekeben. Gyermekkorom elso eveiben azt hittem, hogy nincs olyan ember aki jobban szenvedne mint en. Az athato anyagi hiany–etel, futes es gyogyszer–, edesapam mindennapos kuzdelme a halallal es edesanyam 24 oras munkaja egy falat kenyerert jobban fajt nekem mint kedves szuleimnek. Ma visszatekintek az idoszakra es tudom, hogy igazabol nem szenvedtem hanem egy termeszetes tanulasi proceduran estem at. Mas kornyezetebol es sajat kornyezetembol lekepeztem ketto kulonbozo normat magamnak– egyik pozitv, a masik kevesbe– amelyeket nap mint nap egyeztetni probaltam. Az eredmeny szenvedesnek latszott ezert gyakran megfordult a fejemben, hogy olyan meltatlan eletet elek, aminek sem eleje, sem kozepe, sem vege sincs. Bizva, hogy szenvedeseim inherens reszet kepezik fejlodesemnek igyekeztem elfelejteni a kin negativ oldalat es lehetoseg formajaban elfogado kornyezetet kerestem az erossegeim es a nehez idoszakok alatt tapasztalt erzelmeim megosztasa erdekeben. Mara a Deerfield Akademia elso Magyar post high school tanuloja lettem tovabba a Williams Egyetem buszke hallgatoja kovetkezo Szeptembertol. Szenvedeseink mindannyiunknak megnyit egy addig lathatatlan kaput; kerdes hogy fel akarjuk-e ismerni. A szenvedesrol olvasott cikk altal eloidezett gondolattal bucsuznek mindenkitol: Szenvedes nelkul nincs ertelme az eletnek, mert ami tegnap fajdalmas hatranyunk volt az holnap dicsoseges elonyunke valhat. Sok pozitiv gondolatot, kitartast es megrendithetetlen hitet kivanok mindannyiotoknak bizva egy szenvedesen atesett mult utan kovetkezo dicsoseges jovobeli Magyarorszagban. Gurbacs Gabor
Tetszik az egész blog, a témák, az ahogy gondolkodtok, ha nem vágtok nagyon orrba érte (-: magam is ideszösszenek majd időről időre. Ez a konkrét téma a következőkett juttatta eszembe, sem pro, sem kontra, csak úgy...: -Minden probléma magában hordozza a megoldás tervrajzát, sőt egy lehetőség tervrajzát. -Egy probléma nem más mint amikor az élet változván felkínált egy lehetőséget, ám mi a régi módon reagáltunk rá. -Génjeinkbe és szándékainkba késztetéseink vannak "kódolva", melyek a környezet visszahatásával együtt adják ki majd (élet)formáinkat. -Fény és sötétség, egy valami és annak hiánya, nem ellentétek. A szenvedés, -vagy nevezzük fizikai illetve kognitív vagy más bennünk jelentkező felszültségnek - (stressznek), egy elérendő-kívánt állapot és a valóság érzékelt különbségének- a megértés hiánya (ha tetszik ellenpólusa). A bennünk élő kalandvágyó, rejtvényfejtő, játszó ember élményekre (élet eseményekre) vágyik, új ismeretlen területekre kalandozik és megtapasztal dolgokat. Egy megismerésnek-megtapasztalásnak sorrendi kötelmei vannak -például egy puzzle kirakásánál nem lehet elöbb a széleit a helyére tenni és csak később kivenni a darabkákat a dobozból, vagy például nem írhatjuk meg e-mail ben, hogy elveszett az címzett mail-címe...-akkor sem ha nagyon "légyszi,légyszi, kérlek"-...de vannak ennél finomabb sorrendi kérdések is, melyekkel érdemes tisztában lenni, különben nem a legoptimálisabb (energiaminimalizát/optimalizált) módon járunk el. Az érzékeny-szenzibilis, túlélsre-fennmaradásra-fenntarthatóságra esélyes egyedek pedig érzékelik a sorrendi hibát, az energiapocséklást. És ez így van jól, mint ahogy például azt is érzékelik ha közelednek egy forró tárgyhoz. És bár Péter -a network-ös cikkben ha jól emlékszem- a társadalmi hálók sávosodása ellen szólt- magam ezt nem osztom (illetve annyiban nem, hogy nem a hálózat sávosodik, hanem a mi felfogásunk tagol sávokba, mi nézzük olyannak amilyennek látjuk, a leírás igénye, a leképzés ténye követi a leképző logikánk szabályait, és így "kockás füzetben minden rajz négyzetekre tagolódik, csíkos füzetben meg sávosra" alapon nézhetjük a kérdést). Így azt feltételezem, hogy emberi természetünk számára életünk mozzanatai, eseményei, élményei mind tipizálódnak és követnek egy optimalizált sorrendet, emberibb és anyagibb kapcsolataink fajtákra bomlanak (mint fény a szivárvány színeire), és a sorrendi hibáért az élet benyújtja a számlát. Mint sötétség a fény hiányában, valahogy így alakul ki a szenvedés, az élet eseményeink megértésének módjáról való megértésünk hiányában. Jogos a szenvedés amíg elöbb kötjük be a cipőnket mint felvennénk. Az élethelyzeteink megélése és megértése közt a megértés módjának (leképzéseink szabályainak ) ismerete ver hidat...hiszen újabb és újabb kalandokba hívó létünk során az a legfontosabb ismeret, hogy új életterületen milyen adatokat milyen sorrendben egymásraépítve lehet megfejteni a rejtvényeket-kihívásokat...Péter azt firtatta egy másik cikkben, hogy mikor válunk felnőtté végre. Hát akkor ha az enrgiaminimumra törekvés és a leképzés-érzékelés "törvényeiből" az élethelyzeteket jobban tudjuk majd megoldani (illetve hajlandóak leszünk e meglévő módszert alkalmazni a találóskérdések játszmája helyett) és ezzel legalább mások szenvedésein enyhíthetünk...ekkor lesz jobb oktatás...ország és minden stb...ha kell egyáltalán valakinek a "globális-ereszdelahajamat-kisdedóvóban" az ilyen ismeret...mert a rejtvények léte létkérdés...nehogy már előálljon valaki egy megoldósablonnal...((-:...pedig rejtvényeket építeni is lehet, és talán ez lehetne a felnőttkor kezdete...
Kedves Mindenki! Lévén új regisztráló, bemutatkozásként előrebocsátom, hogy a zene/oktatás területén tevékenykedem. Most hétvégén találkoztam először a Tanár úrral és az ő gondolataival egy konferencián, és örültem, hogy így esett. Ezért kerestem a neten információkat, és ezért léptem be ide - hozzáteszem, hogy még soha nem blogoltam. Azonban amit ebben a témakörben olvastam, az máris reagálásra késztet, íme. Én is azok közé tartozom, akik rendelkeznek fűtött lakással, hűtőszekrénnyel,stb. (sőt, laptoppal és internet kapcsolattal), és tisztelettel meghajolok azok előtt, akik mérhetetlen fájdalmakat,, szabadságkorlátozást és nélkülözéseket kénytelenek elviselni. Mégis azt gondolom, hogy a szenvedésről mindenki jogosult nyilatkozni, mert szenvedés nagyon sokféle van. Még ugyanazt a szenvedésteli eseményt is különbözőképpen éljük meg, és ezért érdemes beszélgetni róla. Hivatkoznék Pierre Bezuhovra (4.könyv, 3.rész, 12.fej.) aki " a fogságban ... nem is az eszével, hanem egész testével-lelkével, életével ráébredt arra, hogy az ember boldogságra teremtődött; hogy a boldogság őbenne magában ...van ... Ráeszmélt arra, hogy miként nincs a világon olyan helyzet, amelyben az ember boldog és teljesen szabad volna, ugyanúgy nincs olyan helyzet sem, amelyben teljesen boldogtalan és rab volna.. Azt tapasztalta, hogy van határa a szenvedésnek, és van határa a szabadságnak, hogy ez a két határ nagyon közel esik egymáshoz, hogy az ember, aki azért szenved, mert rózsaágyán felgyűrődött egy szirom, ugyanúgy szenved, ahogy most ő, aki puszta, nyirkos földön hál, és amíg az egyik oldalát melengeti, a másik oldala fázik, hogy amikor régen felhúzta szűk báli cipőjét, ugyanúgy szenvedett, mint most, amikor teljesen mezítláb gyalogol... " Minden ember életében elkövetkeznek szenvedés-periódusok, amelyek egyfajta negatív pólust képviselnek a boldogabb időszakokkal szemben. Az egész életmenetünk hullámzik, kis és nagy léptékben egyaránt, a gondolkodásunktól az élethelyzeteinkig. (A Húsvét pedig ciklikusan ismétlődő ünnep...) Jung hívja fel a figyelmet (Bevezetés a tudattalan pszichológiájába, 5.fej.) az ellentétek szabályozó funkciójára, amit Herakleitosz enantiodrómiának nevezett. Köztudott, hogy a tipikus lelki krízisek közül több is konkrét életkorhoz kötődik, tehát egyfajta rendezettséget mutat. (Egybeesvén a Saturnus pálya negyedeivel, ami tudvalevőleg a "tanító" planéta. És ezek mentén helyezkednek el a beavatási szertartások, már ahol vannak, amik az értelmezés nehéz feladatát kollektíve átvállalják.) Egy krízis megoldatlansága vezet annak ismétlődéséhez, ahogyan Tanár úr fentebb kifejtette, újabb lehetőségekhez, hogy valamit kijavítsunk. Az első igazán tudatosítható krízis időszak 21 éves kor körül esedékes, amikor az ember félig-meddig már készen áll(hat) arra, hogy szembenézzen vele, megfigyelje. Hangsúlyozom a tudatosságot, mert ezek a megismerési folyamat nagyon fontos állomásai. (Hogy ne mondjam, stációi.) Az én életemben ez történetesen éppen a Húsvéti időszakra esett, és azt hiszem, akkor hirtelen nagyon sok mindent fel is tudtam fogni a passió történetből, amit korábban nem. És itt visszautalnék Tolsztojnak arra a jelzésére, hogy Pierre teljes lényével élt át valamit. Mert szerintem lényeges különbség van aközött, ami-t tudunk, és ami-ről tudunk. Ezzel nem akarom azt sugallni, hogy mindent át kell élni, de egyrészt nem is kell mindent tudni, másrészt létezik az analógiás gondolkodás, amit jól felhasználva, a jelenségeket absztrahálva kiindulhatunk a tapasztalatainkból, és újabb tudásra tehetünk szert. De az embert a megszerzett tudás általában a statikussá váló önértékelés következtében a hübrisz vétségére csábítja, ezért valójában szükségünk lehet újabb szenvedés-véglet megtapasztalására, ahhoz, hogy kiigazítsuk a tévedéseinket, korrigáljuk és a helyére tegyük a tudásunkat. Goethe ezt választotta a Költészet és valóság mottójául: "Veretlen ember nem nevelődik" - és mint tudjuk, Isten nem bottal. A krízisek - ha az embernek van elég lelki ereje ilyenkor megfigyeléseket végezni, introvertáltak előnyben - szintén bizonyos felépítettséget mutatnak. Amíg az ember tiltakozik ellene, nem jut semmire. Mikor eljut Jézusnak a Getsemáné kertben átélt élményéhez, és azonosulni tud vele, akkor leér a gödör aljára, és akkor, ott, nagy valószínűséggel meghallja azt a bizonyos hangot. Például: "Aztán csak csönd jött már tátott, fekete szájukból, sötétség és temetői fagyos szél/ S a gyertyákat kezdte gyujtogatni valaki/ Midőn a mélyből, a mélyből egy vékony/ Csendes hang nevetett fel, oly halkan, meg se ismertem/ Hogy az enyém ez a hang, oly régen/ Restelkedett valahol, ahol a kisgyerek alszik -/ Felnevetett és szólt más, egyszerű hangon:/ Hagyjátok azt a gyertyát /.../ "Mert miután a testem /Megrágta az irigység,/ Lelkem felett megáll és/ Meglátom én az Istent"./.../ Ébren voltam s a levegőben feleselve szóltak a húsvéti harangok." (Karinthy) Még kiemelném a versből a csendes hang nevető jellegét, ami hatékony eszköz az ezen állapotban - különösen első alkalommal - szinte törvényszerűen fellépő önsajnálat ellen, ami tudvalevőleg zsákutca. Másik kettőt nevez meg Dante, a Pokolból kilépve: a derekat sással övezni (a sás meghajol a szélben, ezért nem törik el); illetve az arcról a pokolszínt harmattal (=tiszta forrás) lemosni, hogy az eredeti arcszín előtűnjön. Elfelejtettem ellenőrizni, hogy milyen terjedelembeli korlátozásai vannak a hozzászólásoknak, azt hiszem, már így is alaposan igénybe vettem az olvasgató türelmét, elnézést. Végezetül: az idézetek nem saját hiányos műveltségem fitogtatására vannak a szövegben, hanem a gondolatkapcsolatok megjelölésére. Koinos Hermes!