A tehetséggondozás eltérő útjai
Avagy: Mit tanulhat egymástól hazánk és Szingapúr?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Nemrég Szingapúrban töltöttem egy hetet, ahol az ottani tehetséggondozási gyakorlatot tanulmányoztam, és ismertettem a magyar tehetséggondozó programokat. Szinte minden beszélgető partnerem azt hangsúlyozta, hogy Szingapúr egész Ázsia lenyomata, hiszen számottevő kínai, maláj és indiai lakossággal rendelkezik, valamint, hogy Szingapúr a régió legkiválóbb embereit vonzó állam. Így válik a sokszínűség és a tehetséggondozás az egész nemzetgazdaságot segítő előnnyé. Mindez példa lehet a számunkra is.

A szingapúri tehetséggondozás nagyon más, mint a magyarországi. Talán úgy is mondhatjuk, hogy pontosan abban nagyon jó, amiben mi nem vagyunk azok, és pontosan azok a hiányosságai, amiben mi jók vagyunk. Sokat tanulhatunk tehát egymástól. A bejegyzésben ezeket a tanulságokat fogalmazom meg.

A legszebb szingapúri élményem a világ legnagyobb imamalma volt. Az imamalom mellett az ember megérzi, hogy a világ úgy megy, ahogyan mennie kell, és te nem tehetsz mást, semmint ezt türelmesen és belátóan elfogadod. Azonban nemcsak elfogadod, hanem a magad kicsiny módján, apró húzkodásaiddal segíted is. És tudod, érzed azt is, hogy ezek nélkül az apró kicsiny húzkodások nélkül a világ mozgása nem lenne ugyanaz.

A tehetséggondozásról szóló blogbejegyzésnek két aktualitása van. Ezek közül a frissebb az, hogy március 20.-án a tehetséggondozói munkámért Magyar Örökség Díjat kaptam. A díjazottak aranykönyvében az én nevem helyett négyezer névnek kellene állnia, hiszen az általam alapított kutató diák mozgalomban és a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács által összefogott más tehetséggondozó tevékenységekben minimum ennyi, hihetetlenül áldozatos munkát végző ember dolgozik. Az elismerés az ő munkájuknak az elismerése. Gratulálok mindannyiuknak, és hálásan köszönöm a tehetségekkel töltött estéiket, hétvégéiket, nyaraikat, odaadásukat, önfeláldozásukat és hitüket!



A bejegyzés másik aktualitása, hogy Chuan Poh Lim-nek, a szingapúri kutatás-fejlesztésért felelős hivatal, az A*STAR vezetőjének a meghívására nemrég Szingapúrban töltöttem egy hetet, ahol az ottani tehetséggondozási gyakorlatot tanulmányoztam, és sok-sok beszélgetésben és előadáson ismertettem a magyar tehetséggondozó programokat. Szingapúr hihetetlenül gyorsan fejlődő ország. A képeken a jelenleg építés alatt álló (második) kaszinó látszik, amelyhez ötvenöt emelet magasan a szállodák éttermeit és uszodáit tartalmazó hatalmas betonhajó társul. A fejlődés oka a kedvező földrajzi helyzet (Szingapúr Ázsia leggyorsabban fejlődő részének közepén helyezkedik el) és a politikai stabilitás (a parlamenti helyek zömét az államalapítás óta egy párt birtokolja, Szingapúr jelenlegi miniszterelnöke az előző, államalapító miniszterelnök fia, a választások után a politikai változásokat a miniszterek tárcacseréi jellemzik egyedül: ennek példájaként a vendéglátóm előzőleg oktatási miniszter, azt megelőzően pedig vezérkari főnök volt) mellett a szingapúriak önmeghatározásában is kereshető. Szinte minden beszélgető partnerem egyformán azt hangsúlyozta, hogy Szingapúr egész Ázsia lenyomata, hiszen számottevő kínai, maláj és indiai lakossággal rendelkezik, valamint, hogy Szingapúr a régió legkiválóbb embereit vonzó állam. Így válik a sokszínűség és a tehetséggondozás az egész nemzetgazdaságot segítő előnnyé. Mindez példa lehet a számunkra is.

 
A fentiekből is következően Szingapúr tehetséggondozó állam. Néhány példa erre:

  • Szingapúr 1965-ös megalapítása óta alapelv, hogy a szingapúri állami hivatalokba tehetséges, és nem (a szomszédos Malajziában megszokott) kvóták által megszabott emberek kerüljenek.
  • Az adótörvény adómentességet biztosít minden olyan költségre, amely a külföldi tehetségek Szingapúrba hozásával kapcsolatos.
  • A rendezvényekkel kapcsolatos illeték alól mentesek a tehetségek teljesítményét bemutató rendezvények.
  • A vendéglátó intézményemet létrehozó törvény az intézmény alapfeladataként sorolja fel a tehetségek gondozását.
  • Az oktatási minisztériumban 26 éve külön osztály foglalkozik a tehetséges gyermekek oktatásával.
  • Szingapúr legnagyobb napilapja, a több mint egymillió példányban megjelenő Straits Times minden száma átlagosan két olyan cikket közöl, amelyben a tehetség fogalma valahogyan előfordul.
  • Ahogy a hotelből kiléptem az utcára, az első plakát a mellékelt képen látszó óvodai plakát volt, amely egy tehetséggondozó óvodát reklámozott. Akármekkora marhaság is a két hónapos korban mért IQ, a hirdetés hűen tükrözi azt, hogy Szingapúr egy tehetségbarát társadalom.


Szingapúr oktatási rendszere jó. A szingapúri diákok a matematikai és természettudományos műveltséget vizsgáló TIMMS vizsgálatokon az első helyet érték el, az olvasást vizsgáló PIRLS felmérésben pedig az első három hely egyikét. (Szingapúr nem vesz részt az inkább alkalmazás-, semmint ismeretcentrikus PISA vizsgálatokban.) A szingapúri tehetséggondozás nagyon más, mint a magyarországi. Talán úgy is mondhatjuk, hogy pontosan abban nagyon jó, amiben mi nem vagyunk azok, és pontosan azok a hiányosságai, amiben mi jók vagyunk. Sokat tanulhatunk tehát egymástól. Melyek a legfontosabb különbségek?

A szingapúri tehetséggondozás előnyei. A szingapúri kiskölykök tudását harmadik osztályos korukban egy elég komplex teszttel (angol nyelv, matematika, általános logikai képességek) felmérik, és a felső 1% speciális iskolákba kerül. Ezekben az iskolákban mód van arra, hogy a diák gyorsítva végezze el a tárgyakat, és ha képes rá, akár az egyetemi órákat felvehesse 13 évesen is (erre konkrét példa is volt matematikából). A kiemelkedő diákoknak a hazai kutató diák mozgalom mintájára mentora van. (Az általam meglátogatott, most alapított School of Science and Technology-ban – ahol a mellékelt kép is készült – a vendégkönyv az iskola blogja, ahol a vendég bejegyzése azonnal on-line minden diák számára elérhető lesz.) A tehetséggondozás tehát elképesztően jól szervezett, és így sokkal nehezebben fordul elő az az eset (ami nálunk ma még sajnos eléggé általános), hogy egy tehetséges kölyök a lehetőségekből kimarad. A szingapúri Oktatási Minisztérium és az iskolák hosszú évtizedek óta a sikereik egyik legfontosabb mércéjének azt tartják, hogy a tehetséges gyermekek mennyivel több lehetőséget kapnak. Fontos tanulság tehát, hogy a tehetséggondozás szervezettsége, és prioritásként elismert stabilitása kiemelten fontos az oktatás sikere szempontjából. Ennek hazánkban az első lépése az volt, hogy a parlament 2008-ban elfogadta a Nemzeti Tehetség Programot, amely a tehetséggondozást a magyar oktatáspolitika 20 éves prioritásává emelte. Ehhez a kormányzat évi 1,5 milliárd forintot rendelt, amely a továbblépéshez kellő alapot teremt. Ezt a kezdeti fellángolást azonban minimum húsz évig meg is kellene őrizni – ami Szingapúrral ellentétben nem szokott az erősségünk lenni idehaza.


A szingapúri tehetséggondozás hátrányai. Az előzőekben ismertetett teszt nagyon korai életszakaszban és nagyon szelektíven mér. (Nem veszi figyelembe például a tehetség az idegen/angol nyelv és a matematika melletti más fajtáit, a kreativitást, valamint a motivációs és egyéb érzelmi intellektusbeli készségeket sem.) A tehetséggondozás nagyon központosított. A vendéglátóim arcára a sárga irigység ült ki, amikor azt hallották, hogy a magyarországi tehetséggondozás alulról építkezik. Az ottani programokhoz a mentorokat lasszóval (és sok pénzzel) kell fogni, és még úgy is nehéz. A TDK mozgalom hatvanéves hagyományai is nagyon komoly elismerést arattak. Jellemző volt, ahogyan a Singapore Science Centre-ben tartott előadásom után a mellékelt fotón látható fiatalember, Andri Santoso Taslim azt kérdezte, hogy: „A tudása még rendben is lenne, de hogyan lehetne növelni a kreativitását?” Valóban, amikor beléptem Szingapúr legjobb középiskolájába, a NUS High School-ba, akkor sok száz „okostojást” láttam, akik méltán nyerik meg sorra a diákolimpiákat. Azonban nagyon kevés olyan csillogó szemű, renitens gyerek volt, aki később a Nobel-díj várományosa lehetne, avagy meghatározná a XXI. század trendjeit. Szinte nem is találtam malájt, vagy indiait, pontosan ugyanúgy, ahogyan – sajnos – a legjobb hazai gimnáziumainkban is szinte nagyítóval lehet keresni akár egyetlen romát. Valószínűleg nem véletlen, hogy a szingapúri Oktatási Minisztérium éppen most indított egy óriási programot a tehetséggondozás kiszélesítésére az összes iskola irányába. Hasonló program indult a zenei és sport tehetséggondozás elmélyítésére is. Mindezekben tanulni szeretnének tőlünk, és a „magyar tehetséggondozó csodától” – ahogyan ők nevezték azt, amit többszöri itt jártuk alkalmával nálunk tapasztaltak. Fontos lenne tehát büszkének lennünk arra, amire méltán azok lehetünk – ahogyan egy héttel ezelőtt, a Nemzeti Ünnep kapcsán írtam is.

A tehetségről szóló rész végén hadd idézzem kedves barátomnak, Rubik Ernőnek a jelenlegi blogbejegyzéshez aktualizált, nagyon megfontolandó gondolatait: „A jó iskola nem tesz csodát, semmi mást nem tehet, mint hogy segít abban, hogy mindenki olyan legyen, amilyen lenni tud. Senkit nem lehet tehetségesre nevelni, nem lehet a hiányzó tehetséget egy injekcióval belénk ültetni. Viszont a bennünk rejlő különböző tehetségeket igenis lehet támogatni és kifejlődni segíteni. Tulajdonképpen az iskola legdöntőbb feladatát  abban látom  (és azt hiszem, hogy talán ebben a legkevésbé eredményes) hogy segítsen megtalálni önmagunkat.”
 

 

Szingapúr szinte az egyenlítőn fekszik. Az alapító miniszterelnök teleültettette fákkal. Ma is érvényes szabály, hogy minden kivágott fa helyett három másikat kell ültetni. Szingapúr méltán kiérdemelte a Garden City nevet. A város mostanában kezd rájönni arra, hogy az angol örökség nem egy terhes gyarmati múlt, hanem hagyomány és történelem. Így a botanikus kert is egyre jobban megbecsült kinccsé vált. A mellékelt két kép a botanikus kert legszebb részén, az Orchideakertben készült.

 

Zárásként hadd meséljem el a legnagyobb szingapúri élményemet. Ez a Buddha Tooth Relic Centre and Museum meglátogatása volt. E templom ötödik emeleti tetőteraszán, egy gyönyörű kert közepén található a világ legnagyobb imamalma. Az a 21 fordulat, amit az imamalommal együttesen megtettünk, nagyon mélyen belém ivódott. Az imamalom mellett az ember megérzi, hogy a világ úgy megy, ahogyan mennie kell, és te nem tehetsz mást, semmint ezt türelmesen és belátóan elfogadod. Azonban nemcsak elfogadod, hanem a magad kicsiny módján, apró húzkodásaiddal segíted is. És tudod, érzed, hogy ezek nélkül az apró kicsiny húzkodások nélkül a világ mozgása nem lenne ugyanaz. Ez az érzés valahol a keleti világlátás és filozófia egyik legmélyebb gyökere. (Záró megjegyzés: a mostanság kissé túlgyorsuló szingapúriak aggódnak a gyorsulás miatt, és már tervezik is a „puha földet érést”. Noha a „pannon puma” bármilyen gyorsulástól még nagyon-nagyon messze van, ezt sem ártana eltanulni tőlük.)
 

Válaszok (1)

A Good Will Hunting nekem is alapfilmem. A kulcsjelenet a számomra az, amikor Robin Williams meg tudja fordítani a Matt Damon által játszott főhős lelkét. Miért tudja megfordítani? Mert nem adta fel. Mert kreatív volt, új és új oldalról próbálkozott. Mert a másik boldogulása alá rendelte a saját egóját. És mert szerette a másikat. Ez a tehetséggondozás lényege. Amelyről nagyon jól írja „vincenzio”, hogy a tehetséges Embert gondozom, és ha a tehetség gondozása az Ember gondozásával bármely pillanatban is ellentétbe kerül, akkor az Embert választom, és nem a tehetségét.

„GN”-nek teljesen igaza van abban, hogy a gyors fejlődés átok és nem áldás. Én például jelenleg azon rettegek, hogy a tehetséggondozás nehogy agyontámogatódjon. Ezen a héten 2,4 milliárd forintot osztottak ki tehetségek gondozására. Nem kétlem, hogy jó helyre megy a pénz, és erősen remélem, hogy minden forint hasznosan lesz elköltve, hiszen az ország jelenlegi helyzetében ez az irdatlan pénz akkora bizalom a többiek részéről, amelyet csak elképesztően jó munkával lehet meghálálni nekik. De ugyanakkor aggódok is. Helyes az, ha a nulla támogatás után egy lépcsőben befut összesen eddig több mint 5 milliárd? Biztos, hogy nem fog megszédülni senki a könnyen jött pénz miatt? Nem önt el bennünket a következő fordulókban a pénzlesők hada? Az ajtó előtt vannak-e a „tehetségiparosok”, a „megélhetési tehetségszakértők”, a „tehetségdiploma árusok” és mindenféle más torzszülemények, amelyeket a pénzbőség állít elő? A tehetséggondozás évtizedes, évszázados hagyományait, és azokat a kiváló tehetséggondozókat ismerve, akik éjt-nappá téve robotoltak évekig ingyen, bízom benne, hogy becsukják az ajtót mindezek előtt. Én személy szerint minden erőmmel azon leszek, hogy ez így legyen. De mindezek mellett azt kell, hogy mondjam, hogy a folyamatos fejlődés nem ilyen. Még néhány év, és megint átesünk a ló másik oldalára. Már a csapból is a tehetség fog folyni, és amilyen érzékünk van minden jó elszúrására, egyesek majd „tehetségvízzel” fognak keresztelni gyermekeket. Elképzelhető, hogy eljön az az idő, amikor én, mint a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács elnöke a tehetséget fejlesztő újabb elképzelések ellen fogok mozgósítani minden erőt, mert túlfejlesztettük magunkat. De ameddig ezt látjuk, és ameddig résen vagyunk, akkora baj mégsem lesz.
 

„Maria” válaszából hadd idézzem a kezdő mondatot: „A magyar tehetséggondozás elmúlt néhány évét nem csupán a szingapúri látogatók minősíthetik "csodának", hanem azok is, akik benne élünk, benne dolgozunk.” Ahogyan járom az országot, egyre több élményem gyűlik össze a csodákról. Rengeteg magyar iskolában terem csoda. Amikor ezeket a sorokat írom, március 25-én, Bartók Béla születésnapján, a Tehetség Napján, éppen Pécsett jártam, és rendkívüli meghatottsággal figyeltem, ahogyan a pécsi Városközponti Iskola táncosai lesték a tanárjuk bíztató tekintetét, vagy ahogyan a DVD-n a nemrég eltávozott zenei csoda, Kokas Klára nézte a Bach zenét miatta megkedvelő gyermekeket.



GN nagyon helyesen írja azt is, hogy „NAGYON fontosnak tartom, hogy a tehetséggondozást úgy közelítsék meg bárhol a világon, hogy az, aki a "nem tehetség" skatulyába került, az semmiképp se sérüljön és ehhez meglehetősen nagy érzelmi intelligenciára van szükség a tehetséggondozást végzők részéről.” Nóra, TELJESEN egyetértek! Végezetül Baráti Pétertől idézek egy nagyon hasonlót: „az utóbbi évtizedekben a trendek nem annyira a meghatározójuk mentén ismerszenek meg, hanem a "névtelen követők" által is”. Igazad van Péter – megint. A világ olyan bonyolulttá vált, hogy nagyon ritkán tud egy ötlet, egy ember akármi hasznosat létrehozni. Kellenek a követők és így válik a nem kiemelkedő tudás, a tisztes munka is hihetetlenül fontos értékké – a tehetség mellett, ahogyan azt régebben írtam is.

Megosztás

Hozzászólások

Örülök, hogy ezt az írást olvashattam Péter! A tehetséggondozás alap-feladata véleményem szerint, hogy a fejlődőképességet megadja. Ennek egyik fontos eleme a kreativitás. Az egyik legjobb kreativitás-fejlesztő eszköz Polgár László találmánya, a csillagsakk. A fejlődőképesség kifejlődésében fontos pont az önképzés elérése.
"... kellő alapot teremt. Ezt a kezdeti fellángolást azonban minimum húsz évig meg is kellene őrizni – ami Szingapúrral ellentétben nem szokott az erősségünk lenni idehaza." -- Itt van az a bizonyos kutya elásva.
Gyönyörű út lehetett :) Azért is, mert Szingapúr elég messze van innen ahhoz, hogy a kérdések is átértékelődhessenek: izgalmas lehetett olyan kérdésekről tárgyalni, amelyek a gyökeresen különböző gondolkodásmód miatt más-más alapokon nyugszanak - amit idehaza meg sem kérdez az ember, mert evidens, ám egy más felfogású környezetben elveszíti evidenciáját és váratlanul "hatalmas erejű" kérdéssé válik. És viszont...
Az "okostojások és csillogó szemű renitensek" oppozíciója kapcsán azon gondolkodtam, vajon egy trend meghatározásához valóban csak egy-egy kútfő kell-e, vagy elég, ha sok az okostojás. Azt hiszem, az utóbbi évtizedekben a trendek nem annyira a meghatározójuk mentén ismerszenek meg, hanem a "névtelen követők" által is - ha csak az informatika világára gondolok, számomra szinte elkülöníthetetlen, ki a benzin és ki az, aki elégeti a benzint, de igen rövid idő alatt vagyunk nagyon máshol. Vagyis a dolgok használati képessége már iszonyú produktív, csak azokat a mikronnyi lépcsőket nem tartjuk számon, hogyan jutottunk egyről a fél kettőre. Ebben az összefüggésben, ha sok az okostojás, az már hatalmas potenciált jelent, ezt én (is) nagyon pozitívan látom, főleg, ha az így felhalmozott tudás jól van megszervezve és erőforrássá alakítva - ez a pannon rengetegben nagyon nem megy, pedig hatalmasat szólna, ha menne. A mi imamalmaink papírvékonyak, nem nagyon állnak ellen az érdekek és egók támadásainak, miközben Csermely Péterek vívnak heroikus küzdelmet a tehetségek érvényesítése érdekében, és ez egyre nehezebb az egyre tömegesedő trendekben.
Örültem Rubik Ernő szavainak is: olyan ajtókra mutatnak, amiről szinte mindenki tud már, de bemenni rajtuk nem akaródzik. Ez pedig elkerülhetetlen lenne a továbblépéshez.
Tisztelt Csermely Péter professzor! Tehetséggondozói munkájáért kapott Magyar Örökség Díjhoz szívből gratulálok! Méltó helyre került az elismerés! Remélem, még sok-sok évig osztja meg velünk nagyon hasznos, segítő gondolatait! További sok sikert és nagyon jó egészséget kívánok! Németné Dávid Irén
A magyar tehetséggondozás elmúlt néhány évét nem csupán a szingapúri látogatók minősíthetik "csodának", hanem azok is, akik benne élünk, benne dolgozunk. Hiszen kezdetben még gyakran az a furcsa viszonyulás is jellemző volt,hogy a tehetség segítése többet ad annak, akinek egyébként is több van. Ma már szerencsére tudjuk, hogy a lehetőség biztosítása nem méltatlan előnyt jelent, hanem egy természetes folyamatban a fejlődés alapja.Ebben az életszerű folyamatban a tehetségek egyszerűen csak azt a támogatást kapják, amelyre szükségük lehet ahhoz, hogy önmagukból a lehető legtöbbet hozzák ki. Ma már nagyon sokan értik és jól fogadják, hogy az a figyelem, amely a tehetségek segítésére irányul, gyakran nem anyagi értékek ráfordítását igényli tőlük, hanem egyszerűen a meglévő lehetőségeik felajánlását, jó célú, értelmes hasznosítását. Az iskolák falain kívüli világ a maga sokszínűségével felsorakozik a tehetségek mellé -és ez így jó, hiszen a sokszínűség a stabilitás alapja lehet, úgy az iskolában, mint a társadalomban-kisebb és tágabb közösségekben. Örömmel tapasztalom, hogy a tehetségpedagógia az a szál lehet , amelyre értékes aktivitások az élet minden területéről felfűzhetők- fiatalok és felnőttek részéről egyaránt. Ez a szál összeköt és megerősít , az értékteremtő kapcsolatok a tehetségsegítés folyamatában nem csupán kialakulnak,hanem szétszakíthatatlanul összetartozóvá válnak. A tehetségpedagógia -amint láthatjuk a szingapúri példa nyomán -a világ oktatási rendszereiben (minden különbözőségük ellenére) a lehetőségek megtalálását és biztosítását jelenti és " Ha jól adjuk és jól fogadjuk: titokzatos erőre kap."/Pilinszky J./
A bejegyzés elején ezt írja (és képeket is mellékel) Péter: "Szingapúr hihetetlenül gyorsan fejlődő ország. A képeken a jelenleg építés alatt álló (második) kaszinó látszik, amelyhez ötvenöt emelet magasan a szállodák éttermeit és uszodáit tartalmazó hatalmas betonhajó társul." A gigantikus építmények és a gyakran ismételgetett "gyors (gazdasági) fejlődés" hallatán nekem mindig eszembe jut, hogy vajon tényleg jó ez nekünk? Nézzük például Dubait és a Burj Khalifát. (http://en.wikipedia.org/wiki/Burj_Khalifa) Dubai fejlődik, növekszik az idegenforgalma, nő a bevétele, (szerintem elég visszataszító módon) beleépítkeztek a tengerbe, már az űrből is látszik, amit néhány év alatt odaépítettek. Ideig-óráig biztos érdekes és biztos menő, de nekem elég komoly ellenérzéseim vannak a fejlődés ilyen módon való demonstrálásával kapcsolatban. A másik pedig, hogy nem tudom miért kellene a fejlődésnek gyorsan történnie. A verseny miatt? Esetleg arra gondolt valaki, hogy jó-e nekünk ez az állandó versengés? A kapkodás, a hajtás, az, hogy naponta legalább 10 órát dolgozunk és ha hazaértünk, tele stresszel, akkor már csak veszekedni van energiánk pont azokkal, akiktől a legtöbbet kapjuk? Nem vagyok nagy politikus, sem a gazdasági ügyekhez nem értek, de nem vagyok benne biztos, hogy jó ár/érték arányban van az emberek folyamatos túlterhelése az így nyerhető haszonnal, nevezzük ezt akár fejlődésnek. Ehhez kapcsolódik a szingapúri élményekkel kapcsolatos következő gondolatom is. Az első, ami nekem annyira nem tűnt jó ötletnek (és Péter is megemlítette a hátrányok között), hogy ~9 évesen kiszelektálják a felső 1%-ot. Ez nekem kegyetlennek tűnik. Nyilván nem egyszerre érnek a gyerekek, aki kilenc évesen még átlagos matematikusnak látszik, az 14 éves korára lehet, hogy zsenivé változik, de lehet, hogy csak 20 évesen derülnek ki képességei. Arról nem is beszélve, hogy a tehetségnek egy csomó olyan dimenziója van, ami szinte kizárt, hogy kijöjjön egy ilyen pici gyerekből. Nem tudom, hogy van-e átjárás a tehetséges/átlagos skatulya között, de ez nekem mindenképpen elkapkodottnak tűnik, bár részleteiben nem ismerem a rendszert. NAGYON fontosnak tartom, hogy a tehetséggondozást úgy közelítsék meg bárhol a világon, hogy az, aki a "nem tehetség" skatulyába került, az semmiképp se sérüljön és ehhez meglehetősen nagy érzelmi intelligenciára van szükség a tehetséggondozást végzők részéről. Úgy emlékszem, hogy az oktatási témájú bejegyzések kapcsán már volt szó arról, hogy a gyerek számára a tanulásnak örömforrásnak kell lennie és lehet hogy az anyai ösztönök kezdenek bennem erősödni, de én kicsit féltem azokat a gyerekeket, akik a nagy versenyben lemaradnak és kudarcélményeket gyűjtenek. Igencsak egyetértek Péterrel abban, hogy nagyon fontos mind az egészséges személyiségfejlődés, mind pedig a sikeres szakmai és magánéleti karrier szempontjából a helyénvaló önértékelés. Ez viszont nemcsak a tehetségesekre vonatkozik, hanem az átlagos képességűekre is. Sőt... A harmadik hozzáfűznivalóm pedig, hogy hogyan fejlesszük a tehetséget? Péter írta, hogy előfordult, hogy 13 évesen már egyetemi tárgyat vett fel valaki. Nem azt mondom, hogy ez nem jó, hiszen ha van a gyereknek hozzá tudása és kedve, akkor miért akadályoznánk, hogy továbbhaladjon a tanulmányaival. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a gyerek érzelmi fejlődése szempontjából jó az, ha 5-10 évesen ideje nagy részét egyenletek felírásával tölti ahelyett, hogy a levegőn játszana és élvezné az életet. Nem értem, hogy miért kellene állandóan sietni? Hova sietünk? Én például a 21. század egyik nagy kihívásának tekintem azt, hogy lassuljunk, hogy egyezményesen kilépve a verseny őrületéből, visszatérjünk egy picit az Élethez, a családhoz, a szabadidő tartalmas eltöltéséhez és hogy lelkiismeretfurdalás nélkül élvezzünk egy munka nélkül töltött napot. Ha optimista vagyok, akkor azt mondom, hogy a tehetségekből lesznek a világ meghatározó, értékteremtő egyéniségei. Ezt figyelembe véve a tehetséggondozás szerves részévé tenném azt, hogy a tehetséggel ne csak szakmailag foglalkozzunk, hanem nagy hangsúlyt kapjon az is, hogy a munkán kívül is van élet és nagyon nem mindegy, hogy az életnek ezt a területét hogyan éljük meg. A tehetség legyen annak a képességnek a birtokában, hogy megáll, hogy pihen, hogy megnyugszik, hogy a szeretteivel tölti az idejét és ne versenyistállókká korcsosuljanak a tehetséggondozó műhelyek, hanem igazi emberi tartalom töltse meg őket és én azt hiszem, hogy így sokkal időtállóbb és értékesebb tudást adhatunk át, mintha csak száraz szakmai varázsigéket mormolunk, majd a folyosón már szó nélkül elmegyünk egymás mellett. Ne felejtsük el, hogy gyerekekről van szó, nem lélektelen alapanyagról. Hát köszi, ha valaki elolvasta... :)
én elolvastam és nagyjából egyet is értek Veled, mint ahogy Péter írásával is! :)
Valóban nálunk az a jó, hogy "alulról építkezik" a tehetségondozásunk, márha építkezik. Sajnos azt tapasztalom (tényeken alapul, nem a saját szemszögömből látom így!), hogy a jelenlegi pedagógusok (tisztelet a kívételeknek, sok van!) nem fejlesztik a tehetségeket! Jó esetben észreveszik a gyerekben megbúvó jó képességet valamihez, de jobban előtérbe kerülnek az érdemjegyek, a viselkedésbeli zavarok...stb., magyarán nem látják egyesek a fától az erdőt. Ez persze nem csak a pedagógusoké, hanem a rendszer hibája is, de erről a Bölcsek Tanácsának munkájában is lehet olvasni részletesebben :).

Nem ismerem Szingapúrt, és nem tudom, hogy milyen tehetséget gondozni se Szingapúrban, se Magyarországon. Nem is akartam nagyon hozzászólni a bloghoz.

Van egy jó film - legalább is nekem tetszik - ami egy tehetséges fiúról szól: Good Will Hunting a film címe. Érdemes többször és sokféle módon megnézni és elgondolkodni az embernek.

Szombaton csavarogtam, és közben a Kossuth Rádió szólt és az egyik műsor épp a tehetségekről szólt. Elhangzott benne egy - nekem tetsző - gondolat: "Én nem tehetséget nevelek, hanem EMBERT!" (Csak hozzá teszem, hogy a tehetséges és a tehetségtelen embernek is csak egy élete van. Jézus mondásai közé sorolja a Biblia: "Mit használ az embernek, ha az egész világot is megnyeri, ha a lelke kárt szenved.")

http://www.youtube.com/watch?v=0ltAGuuru7Q

Érdemes végig nézni és hallgatni a zenét és a hozzá való videót! Boldog arcú emberek vannak benne! Érdemes lenne elgondolkodni, hogy hová tűnt az arcunkról (lelkünkből, életünkből) a boldogság. Megérte útközben elveszíteni? Mit adtak érte cserébe? Amúgy a zene egy - másik kedvenc - filmnek a befejező zenéje: Ha eljön Joe Black (ezt a filmet is érdemes sokszor és sok féle módon végig nézni és gondolkodni)

Jaj a Dundi!!! :) Ez egy nagyon jó video! :)

Igen! Nagyon jó videó! És nézd meg, az emberek egytől egyik mosolyognak, nevetnek, boldogok és örülnek, még a hamvak tengerbe szórásakor is. Hol van ehhez a lelkülethez a mi szertartásaink szerinti temetés hangulata...? Legtöbbször az a helyzet, hogy míg élt, rá se néztünk, majd ha meghalt, akkor utána akarunk ugrani a sírba... Képmutatás! - De nem ez a blog bejegyzés témája...

Szerintem nagy baj, hogy arra lettünk idomítva mi, emberek, hogy görcsösen sikeresnek, különlegesnek ... (stb.) kell lenni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Közben az igazság az, hogy az élethez nagyon kevés kell, és sokkal többünk van, mint ami kell az élethez. Még egy filmet tudok ajánlani nézésre, gondolkodásra: Amerikai szépség! Sajnos, mi magyarok is ilyen szintre jutottunk... Sőt, ez kezd lenni a minta, az etalon... Sajnos...

...ez a zene ment az esküvői szertartásunk alatt :)
Amit írsz, egyébként súlyosan elgondolkodtató - viszont nehéz a civilizáció összes velejáróját egyszerre lesöpörni magunkról. Ahogy egyre analitikusabban gondolkodunk itt nyugaton, egyre több lesz az absztrakció is, aminek látható nyomai csak az embereken, vagyis a "hordozókon" vannak. Zsákutca pedig mindig van bőven...
Egyszer láttam valami riportfilmet Kubáról - én ott szembesültem először ezzel. Hajléktalan szinten élő emberek ülnek az utcák padkáin, a tengerparton a fák alatt, semmijük sincs, esetleg egy hangszer, amivel játszanak, mégis azokon a "műveletlen, tudatlan" arcokon sugárzik a boldogság... Ők mintha közelebb lennének az élet jól felfogható, színtiszta oldalához, mint mi, akik jóóóól megmagyarázzuk, igazoljuk, darabokra szedjük, hogy újra összerakjuk, és egyre csak beljebb megyünk az erdőbe. A darálthús filozófiája ez - apró darabokra trancsírozzuk a disznót, hogy aztán újra összerakjuk más összefüggésben (kolbász, hurka, fasírt, stb.), de mind csak a fűszerektől lesz olyan, amilyen, a disznónak ez rég nem a saját természete.
A másik, ami ilyenkor mindig eszembe jut, egy Örkény egyperces, az "Örök nosztalgia". Egészen pontosan így hangzik:
"Joliot Curie téri, ötödik emeleti, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre nézőkilátással."
A ráfizetés garantált... ;)
Én ismerem Szingapúrt, sőt, történetesen a tehetséggondozás ottani formáival is foglalkoztam és foglalkozom. Az igazat megvallva nagy híve is vagyok mindannak, ami e téren ott történik, annak ellenére, hogy természetesen csak limitáltan látom hazai viszonyokra átültethetőnek ezeket. Persze nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mi is ennek a lényege, de az biztos, hogy nagyon eredményes, minthogy a nemzetközi összehasonlító pedagógiai kutatások tanúsága szerint a szingapúri iskolákban kimagaslóan hatékonyan zajlik a tanítás/tanulás, a társadalom pedig prosperál, és a világ vezető gazdaságai közé tartozik, noha csak 4-4,5 millió lakosa van az alig budapestnyi országnak. Ez csak a rendelkezésre álló erők hihetetlen koncentrációjával történhet. A szingapúriak szeretnek azzal dicsekedni, hogy nekik semmilyen természeti erőforrásuk nincs, csak az ember. Ez persze nem teljesen igaz így, hiszen a világ második legnagyobb kikötőjével rendelkeznek, a kelet-ázsiai hajóforgalom nagy része rajtuk keresztül zajlik, amihez persze nagy arányú kikötőfejlesztés is kellett, de kétségtelen, hogy a földrajzi fekvés, elrendezés volt a meghatározó, hogy egy ennyire virágzó iparágat létre lehessen például ezen a téren hozni. De azokhoz a természeti forrásokhoz, amelyekkel rendelkeztek, szinte egészen "meredeknek" mondható, roppant kreatív, merész döntéseket hoztak, de olyanokat, amelyekkel valóban maximálni lehet az emberi erőforrást. Ilyen például az, hogy Szingapúr történetének már nagyon korai szakaszában elhatározta, hogy lényegében nem lesz mezőgazdasága, helyette inkább tudást termel, mert az gazdaságosabban és távlatosabban fejleszti az egyéneket és az országot. Így is tettek; a mezőgazdasági termékek nagy részét mai napig Malajziából importálják, és ők maguk inkább a tudásiparra, mint például a biotechnológiára, hadiiparra, vegyiparra, a pénzügy szofisztikáltabb szegmenseire, a menedzsmenttudományokra és hasonlókra koncentrálnak. Viszont az is világos volt számukra a kezdetektől fogva, hogy egy ilyen gazdaság alapja csak a legmagasabb szinteken kidolgozott tudás lehet, amelynek fő termelő helye pedig az iskola. Ezért már nagyon korán nagyon sok modernizációt hajtottak végre az oktatásban. Némelyik ilyen modernizáció talán túl jól is sikerült: annak például, hogy a kicsiny, de több nyelvű és több nemzetiségű Szingapúrban az oktatás kötelező nyelve az angol lett, ahhoz vezetett, hogy kínait már egyre kevesebben tanultak; pedig a lakosság egy jelentős része kínai származású. Most az utóbbi években korrigáltak ezen, és a kínai nyelvnek megint nagy szerepe van, de persze már csak az angol nyelven, amit lényegében mindenki jól beszél Szingapúrban (és ami más faktorok mellett azt is könnyen elérhetővé teszi mai napig is, hogy a kis városállamba nagyon könnyű a külföldi tőkét és szellemi tökét is importálni). A tehetséggondozás terén az a stratégiájuk, hogy a minél hamarabb azonosított tehetségeket minél intenzívebben fejlesszék, nagy lehetőségeket biztosítsanak számukra már az iskola és az egyetem idején is. A korai tehetségazonosítás valóban nagyon korai: szinte minden elemzőben megütközést kelt az a tény, hogy 3. általánosban (9 évesen) azonosítják a tehetségeket. Igaz, a tehetséggondozó GEP programokból ki is lehet esni, ha valaki nem megfelelően dolgozik, illetve később is be lehet kerülni, ha kimagasló eredményeket ér el a tanulásban.Támogatják a külföldön tanulást, főleg egyetemista életkorban, de azt is, hogy a támogatott diákok hazatérjenek. Stratégiájuk egy másik fontos eleme az, hogy importálják is a tehetségeket, méghozzá nagyon szisztematikusan. Az 1970-es évek óta zajló nemzeti program, hogy Szingapúrnak a tudás társadalmának kell lennie; s ennek az is része, hogy minél több már "működő", felnőtt tehetséget vonzzanak az országba. Ennek érdekében évtizedekig terveztek és viteleztek ki olyan tudományos és oktatási struktúrákat, amelyekhez aztán az elmúlt másfél-két évtizedben csak a legmegfelelőbb, nemzetközileg is kimagasló elméket kellett megszerezni. Mivel Szingapúr mindeközben működő gazdaságot s így igen nagy gazdagságot tudott kiépíteni, ma már nem téma számukra, hogy hogyan fizessék ki ezeket a világvezető tudósokat, szakembereket. Nem nehéz megjósolni, hogy mindennek mi lesz az eredménye: a tudás nemzetközileg is hasoníthatatlan koncentrációja, amely egyrészt hallatlan értékű termékeket produkál hosszú távon, másrészt mágnesként vonzza az újabb és újabb nagyszerű elméket. Igazi "knowledge hub" alakul így ki. Igaz, ott az összes többi helyi rivális is ezen a téren: Japán, Dél-Korea, Kína és azon belül Hongkong, Tajvan stb. Persze ez a versenyhelyzet egyben egymás kölcsönös inspirálását, erősítését is jelenti. Kérdés, hogy a Szilikon-völgy mellett lesz-e még a világnak olyan régiója, amely ezzel a tudásipari koncentrációval eséllyel vehetné majd fel a versenyt a 21. században. Szingapúrban egyébként ma 4,000 doktori hallgató tanul a természettudományok és informatikai tudományok terén, és ebből kb. 1,500 a külföldi, többek között magyar fiatal. Ez azt jelenti, hogy lélekszámát tekintve Magyarország akkor lenne e téren paritásban Szingapúrral, vagyis akkor lennénk nagyjából versenyképesek egymással ha nálunk kb. 10,000 (!!) doktori hallgató lenne ezeken a területeken, s abból kb. 4,000 lenne külföldi. Érdemes utánanézni e téren a valós hazai adatoknak - én most nem részletezném. Szingapúr azért is furcsa számunkra, mert ott szinte mintha megvalósulni látszana a platóni államidea: a tehetségek nemcsak a tudomány és szakmai élet terén koncentrálódnak, hanem az államvezetésben is, méghozzá maradéktalanul. Szingapúrban nincs esélye az embernek, hogy vezető hivatalnok, miniszter vagy miniszterelnök legyen, ha nem Cambridge-ben, Oxfordban, az MIT-n, Harvardon, Yalen vagy Stanfordban végzett az illető. Lehet idegennek, ellenszenvesnek, mesterségesnek látni ezt a rendszert, de nekik ez egyelőre "bejött". Én magam nem tudnék még egy olyan országot mutatni a világon, amelyet fél évszázada ilyen homogén módon magasan képzett politikai elit vezet, és bár a legtöbb embernek a világon ez a fajta elitizmus valóban nehezen "emészthető", érdekes, hogy más országok Szingapúr eredményeinek láttán sem gondolkodtak még el azon, hogy lehet, hogy "ebben azért van valami". Persze, az intellektus önmagában nem garancia semmire; de magas szintű munkamorállal és általános etikai normákkal, valamint a hasznos fejlődésre irányuló hallatlanul erős motivációval ötvöződve nagyon komoly eredményekre vezethet, mint látjuk. A legtöbb nyugati elemzőnek az is meglepő, hogy Szingapúrban általában valaki olyan személy válik oktatásügyi miniszterré, aki korábban a hadügy vezetői közé tartozott; sőt, még az is előfordulhat, hogy valaki mondjuk honvédelmi miniszterhelyettes, miközben oktatási miniszter is. Ez megint olyan jellemző, ami sokakat meglep vagy még inkább ellenérzésekkel tölt el a világon. S kétségtelen: Szingapúr nem pacifista ország abban az értelemben, hogy nem leplezi, hogy erős önvédelmi hadsereget akar fejleszteni és fenntartani (pacifista abban az értelemben viszont), hogy még soha semmilyen háborút nem indított más ország ellen). Nehezen ellenőrizhető, nem hivatalos információk szerint a légiereje felszereltségben, a pilótái képzettségben az amerikai és az izraeli mellé sorolható (persze nem a hadi gépek számát tekintve stb.). Akárhogy is, az feltétlenül jól látható, hogy a miniszteri pozíciók e meglepő összekapcsoltsága abból fakad, hogy Szingapúr számára az oktatásügy színvonala, hatékonysága nemcsak a szólamok szintjén fontos, hanem valóban egzisztenciális, abszolút "lenni vagy nem lenni" kérdés. Nyilván sok mindent lehetne még mondani a szingapúri tehetséggondozásról (jót is, kevésbé pozitívat is). De ami pár tanulság a fentiekből levonható: 1. Több évtizedes, egyértelműen a tudásintenzív gazdaság felé mutató társadalmi fejlesztési tervek. 2. A szellemi erők koncentrálása az állami vezetés és az ország fejlesztése terén. 3. Bátorság és átgondoltság a szokatlan, de megalapozott döntések meghozatalához a hosszú távú fejlődés érdekében. 4. Az oktatásügy abszolút prioritása, mint amely a tudásintenzív gazdaság megkérdőjelezhetetlen alapja. 5. korai tehetségválogatás intenzív tehetségfejlesztéssel. 6. Tudásexport, tudásimport, a tudás nemzetközi forgatása. 7. A magas szakmai tudás és az államvezetésben is koncentráltan magas képzettség párosulása morállal, elhivatottsággal, motivációval. 8. Ha részben mindezeknek is köszönhetően egy állam gazdaggá és fejletté is válik idő közben, akkor annak felismerése, hogy a jövő a tudásé és a tehetségé, ezen az úton kell tovább haladni.