Mikor lenne jobb a magyar?
Avagy: Elmélkedés a Nemzet Ünnepén
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Március 15-e tájékán érdemes elgondolkodni azon, hogy mit jelent ma a nemzet, mikor jó magyar a magyar és különösen: mitől lehetne még jobb annál, mint amilyen ma? A bejegyzésben néhány példát szeretnék hozni arra, hogy hogyan és miért lehet egészséges nemzeti öntudatunk, és arra is, hogy miért érzem azt, hogy válaszúthoz érkeztünk, ahonnan vagy a kiteljesedés, vagy pedig az önkorlátozás irányába megyünk tovább.

Jókai Mór 50 éves írói jubileumának megünneplése, a köztiszteletet, a közösségi öntudatot, a saját magam megmutatásának merészségét és büszkeségét tükrözi. Bemutatom, hogy Magyarország a G20 országok egyike akkor, ha a termékeinek sokszínűségében rejlő potenciálját figyeljük meg. A magyar főváros térségének gazdasági potenciálja megelőzi a G20 számos térségét és államát. A magyarok kultúrák találkozási pontjánál élnek, találékonyak, ügyesek és sokoldalúak.

A leírt nagyszerű lehetőségek a jelenlegi és az eljövendő válságos időszakokban különösen alkalmasak arra, hogy a nemzeti önbecsülésünket növeljék. De mindezek CSAK lehetőségek. Valóság akkor lehet belőlük egyedül, ha együttműködünk a valóra váltásukban. Ennek az új valóságnak a kimunkálását kívánom mindannyiunknak a Nemzet Ünnepén.

Március 15-e tájékán érdemes elgondolkodni azon, hogy mit jelent ma a nemzet, mikor jó magyar a magyar és különösen: mitől lehetne még jobb annál, mint amilyen ma? A „Demokrácia vagy meritokrácia?” című írásomban már idéztem Gyurgyák János gondolatait a modern nemzetfogalomról. Gyurgyák szerint a nemzet

  • az emlékek gazdag örökségének birtoklása;
  • szövetkezés arra, hogy közösen éljünk tovább és kamatoztassuk az örökséget és
  • közös terv a jövőre.


Ez az értelmezés azért fontos a számomra, mert nem reked meg a múltban, és nem áll meg a jelenben sem, hanem a jövőt, méghozzá a hosszú távú jövőt is beemeli a nemzetfogalomba. Ez a nemzetfogalom modern és cselekvő nemzetfogalom, és eltér a nálunk nagyon sok esetben honos „balsors, akit régen tép” múltba mélyedő, szemlélődő és tépelődő gondolatvilágától. A bejegyzésben néhány példát szeretnék hozni arra, hogy hogyan és miért lehet egészséges nemzeti öntudatunk, és arra is, hogy miért érzem azt, hogy válaszúthoz érkeztünk, ahonnan vagy a kiteljesedés, vagy pedig az önkorlátozás irányába megyünk tovább.



Elsőként hadd szögezzem le, hogy úgy érzem: baj van az önértékelésünkkel. Baj van egyéni és nemzeti szinten egyaránt. Ahogyan egy átlag-magyar bemegy egy szobába, ahogyan leül, ahogyan megszólal, az mind-mind azt mutatja (tisztelet a szerencsére szaporodó kivételeknek!), hogy az „én nem vagyok OK” kategóriába tartozik. Az önértékelés nemzeti szintű zavarát mutatja az is, hogy az eredménye igen gyakran a végletekbe kileng. Hol a „Ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta!” túlzásába esünk, hol meg az „Élt egy nép a Tisza táján, századokig lomhán, gyáván.” búskomor rettenetébe. (Petőfinek „A magyar nemzet” című 1846-os verse, ahol a fenti két, ellentétes képet csupán pár sor választja el egymástól, igen jól példázza ezt a végletességet.)

Pedig annyi mindenre lehetnénk jogosan és mértéktartóan büszkék. A továbbiakban három példát írok le erre.

Előrebocsátom, hogy készakarva nem olyan példákat hozok, mint amilyenek itt-ott-amott előfordulnak, és teljesen indokoltak lennének. Nem említem tehát sem Puskást, Bírót és Rubikot, sem Graphisoft-ot, Nav-N-Go-t, vagy Oscar-díjas Colorfront-ot, nem szólok Bartókról, de még a múltkori bejegyzésben kivesézett Nobel-díjasokról sem.

A példák előtt, bevezetőként elmesélem inkább azt, hogy hogyan ünnepelte meg a nemzet Jókai Mór 50 éves írói jubileumát.

A petrozsényi kaszinó a Jókai bánya kőszéntömbből kifaragott Jókai szobrát küldte el; a budapesti szállodatulajdonosok és korcsmárosok egyesülete arany szőlőszemes ezüstkelyhet adományozott; a Magyar Iskola Egyesület palatábla imitációval lepte meg az írófejedelmet; a Leányok Lapja 12 személyes magyaros stílusú asztalkészletet küldött; a szegedi asszonyok 1000 aranyforintos alapítványt hoztak létre a kezdő írók javadalmazására.

 

Mindez csak néhány apróság az ajándékok tengeréből. Mit mutat ez a szép lista? Elsőként köztiszteletet. Van-e ma hazánkban olyan ember, aki köztiszteletnek örvend akár csak tizedannyira, mint egykoron Jókai? Sajnos nincsen. Lehetne ilyen? Lehetne. Sok is. Az ajándékoknak azonban van egy még ennél is fontosabb üzenete. Öntudatot, közösségi öntudatot tükröznek. Kreativitást, játékosságot, közös identitást. A saját magam megmutatásának merészségét és büszkeségét. Milyen jó is lenne, ha ma újra lenne ilyen!


A nemzeti önbecsülésünket növelő példák sorában az első az Amerikai Tudományos Akadémia lapjának, a PNAS-nek egy elemzésén alapul. A 2009-es elemzés az országok kereskedelmi profiljának a komplexitását vizsgálta abból a szempontból, hogy egy ország hányféle terméket hányféle országba exportál. A vizsgálat szerint hazánk 129 ország rangsorában a 19. helyen áll. Lefordítom magyarra az eredményt: Magyarország a G20 országok egyike akkor, ha nem a teljes világgazdasági erejét, hanem a termékeinek sokszínűségében rejlő potenciálját, ha a komplex termékcsaládok előállítására felhalmozott képességcsokrát figyeljük meg. Mindez arra figyelmeztet, hogy a lehetőségeink sokkal nagyobbak, mint a realizált haszon. Büszkék lehetünk erre? Erőt meríthetünk belőle? Szerintem igen. Válságos időszakban pedig különösen igen, hiszen ilyenkor a komplexitás a válság túlélését biztosító kinccsé lép elő.


A nemzeti önbecsülés következő értékének második példájaként hadd idézzem Szalay-Berzeviczy Attila, a Budapesti Olimpia Mozgalom (BOM) elnöke elemzését Budapest helyzetéről: „Budapest közel kétmilliós lélekszámával az Európai Unió 8. legnépesebb városa. 600 kilométeres sugarú körzetében 12 főváros található a maga körülbelül összesen 180 millió lakosával, ahol az átlagos vásárlóerő tavaly éves szinten 15.860 USD volt. Ez a közép-kelet-európai régió 2854 milliárd dolláros éves GDP-vel rendelkezik. Területre sokkal kisebb, mint Oroszország vagy Brazília, de a lakosság létszámát és vásárló erejét tekintve sokkal erősebb. Sydney hasonló erőterét vizsgálva 400 milliárd dollárról, Riónál 800 milliárd dollárról, Athén esetében 1300 milliárd dollárról, míg Pekinget nézve is nem több mint 2600 milliárd dollárról beszélhetünk.” Sokat mondó adatok a magyar főváros térségének gazdasági potenciáljáról, amely megelőzi Oroszországot, Brazíliát, de még Pekinget is. Büszkék lehetünk erre? Tudatosíthatjuk mindenkiben, hogy mi jó helyen, Európa egyik legizgalmasabb szegmenségben, eltérő kultúrák találkozási pontján vagyunk? Szerintem igen. Nemrégiben Singapore-ban jártam (erről egy hét múlva fogok beszámolni). Ebben a rendkívül dinamikusan fejlődő országban munkahelyek tízezreit teremtették meg azzal, hogy ők olyan multi-kultúrális ország, amely Ázsia lenyomata kicsiben. A sokszínűségre, a környezet változatos gazdagságára építő önmeghatározás a válságokra készülő mai világban biztonságot ad, és ez nyerő.


A helyes önértékelés harmadik és utolsó példájaként Hankiss Elemérnek a „Csapdák és egerek” című könyvében leírt gondolatait idézem a magyar önmeghatározás lehetséges módjairól: „Smart Hungary; Extremely Hungary; Hungary: The Suprise; Hungary: The Discovery; Hungary: The Challenge; Hungary: Fun; Hungary is Different”. Ezeket az önmeghatározási kísérleteket azok a Hankiss által idézett felmérések is igazolják, amelyek szerint a magyarok három pozitív tulajdonságban értékelték magukat többre, mint a németeket: találékonyságban, ügyességben és sokoldalúságban. A mai válságos világban a találékonyság, az ügyesség és a sokoldalúság nem csak egyszerűen jó tulajdonság, hanem a túlélés záloga. Másoknak is – világméretekben. Ideje lenne elgondolkodnunk ezen és tudatosítani ezt mind magunkban, mind pedig a világban.

Az írásom végéhez közeledve hadd térjek vissza Jókaihoz és a nemzet egyetértéséhez az értékek tiszteletében. Az eddigiekben leírt nagyszerű lehetőségek a jelenlegi és az eljövendő válságos időszakokban különösen alkalmasak arra, hogy a nemzeti önbecsülésünket növeljék. De mindezek CSAK lehetőségek. Valóság akkor lehet belőlük egyedül, ha mi mind együttműködünk a valóra váltásukban. Ez az együttműködés ma nehéz. Hadd írjak le két példát arra, hogy hogyan szűkítjük a saját köreinket jelenleg, ahelyett, hogy éppen ellenkezőleg: bővítenénk őket.

Nem olyan régen besétáltam a Budapest Banknak a lakásom melletti fiókjába. Megdöbbenve láttam, hogy az átutalások elhelyezésére szolgáló dobozt a bank bejáratánál lévő kis helyiségből a belső térbe költöztették. Az ok egyszerű volt: valaki lefeszítette a dobozt az egyik éjjel. Így ezentúl csak a banki nyitvatartási időben lehet bedobni az átutalásokat, előtte és utána nem. A munkahelyemen, a Semmelweis Egyetemen néhány hete egy őr áll a bejáratnál, és mindenkitől kéri az igazolványát. Az ok egyszerű: elszaporodtak a lopások, és így a tolvaj nem juthat be. Így mindenki igazolványt és igazolást ír, cipel és kotorászik, mielőtt bejut.

 

A két jelenség összefügg. Egy-két szabályszegő egy egész közösség szabadságát ölheti meg, és esélyeit zárhatja le, hatékonyan. Belegondolunk ebbe akkor, amikor mi vagyunk éppen az együtt nem működők? Vannak azonban nagyon jó példák is: ilyen volt a Szegeden megépülő EU lézerközpont megszerzéséért létrejött összefogás, amelynek eredményeként 2015-ben a Föld legnagyobb teljesítményű lézerközpontja hazánkban lesz. Ez is példázza, hogy a lehetőségeket csak együttes erővel tudjuk valóra váltani.
 
Zárásként hadd másoljam ide Böjte Csaba testvér „Tavaszi nagytakarítás” című írásának egy részletét:

Az utolsó ítélet nem lesz más, mint amikor Isten felmutatja azt az embert, aki te lehettél volna. Nagy szelíden, csak annyit mond: «Nézd, ez lettél volna, ha reggelente szépen, idejében felkelsz és a mindennapi munkádat szépen elvégzed, ezek lettek volna a te drága gyermekeid, unokáid, ha te bennem bízó lélekkel, vidáman, szépen, szorgalmasan, a jóban kitartva éled életed... Ilyen lettél volna, ilyen lett volna a családod, néped, a közösség melyből vétettél... De sajnos, benned nem a józan ész, a szeretet, a jóság, a szorgalmas kitartás uralkodott, hanem a bűnös vágyaid, kapzsi ösztöneid, melyek aláásták önbizalmadat, életkedvedet, mely elnyelte életed megannyi drága percét, óráját.» Isten nem fog senkit elítélni, egyszerűen mi mondjuk ki magunk felett az ítéletet azzal, hogy mindennapi döntéseinkben milyen erőket engedünk életünk kormányához... Ott belül mi választunk, döntünk, és ott bent is csak mi dönthetjük le a lelkünkre telepedett bűnös zsarnokot.”

Ha a tavaszi önvizsgálatunk után kellő szeretettel és együttműködéssel a többiek felé fordulunk, mindaz a lehetőség, amelyeket felsoroltam nem száll el, hanem valóság lesz. A saját életünkben és nemzeti méretekben egyaránt. Ezeknek a lehetőségeknek a valóra váltását kívánom mindannyiunknak a Nemzet Ünnepén.
 

 

Válaszok (1)



Sajnos nem meglepő, sőt, inkább azt mondhatnám, hogy egészen természetes az, hogy a hozzászólások többsége pesszimista. Hazugságfolyondár, intézményesített szabálykerülés, feleslegessé vált családapák és családanyák, félremagyarázott kokárda és atilla, nem együtt ünnepelő magyar – ezek mind-mind igaz elemei annak a diagnózisnak, amely elmarasztal minket. Ezek fényében valóban nem elégséges a néhány bíztató jel. Érdemes azonban egyet észrevenni. Amikor a máshonnan érkező jeleket latolgatjuk, akkor pontosan abban nem bízunk, hogy képesek vagyunk megteremteni a saját szigetünket, és hogy képesek vagyunk megválogatni az oda bebocsátást nyerőket. A magyarság pesszimizmusa már szinte közmondásos. Addig, ameddig ez a valóság reális felmérése, ez nem is kárhoztatandó – különösen nem egy tudós által. Abban a pillanatban azonban, hogy a borúlátás a saját alkotó energiánk, jószándékunk és bizalmunk lefegyverzéséhez (uram bocsá’ kiheréléséhez) vezet, abban a pillanatban megálljt kell parancsolnunk ennek a nézőpontnak, és észre kell vennünk a pozitív jeleket. Továbbmegyek, mert ennél több is kell: a nemzeti pesszimizmus miatt keresnünk is kell a pozitív jeleket. Ötször annyi pozitív jel kell, mint amennyi negatív, csak akkor mozdulhat meg valami.

A bejegyzéssel éppen az volt a célom, hogy olyan pozitív jelekből soroljak fel néhányat, amelyek a nemzetfogalmat kiemelik a szokványos dilemmák, és sztereotípiák fogságából, és amelyek egy újfajta magyar büszkeség építőelemei lehetnek. Higgyük el, hogy létfontosságú, hogy újra definiáljuk magunkat, magyarokat. Alapvető, hogy egy pozitív önképünk legyen, mert különben nem fogunk helytállni a XXI. században. És alapvető az is, hogy ennek a pozitív önképnek nem a (mondjuk) ezer évvel ezelőtti eseményeken, hanem a jelen folyamatain és tulajdonságain kell alapulnia. Nagyon hálás lennék a hozzászólóknak, ha ehhez a modern pozitív magyarságképhez adnának néhány további adalékot.

„Gyoma” hozzászólásához azt tenném hozzá, hogy egy globalizálódó világban a nemzeti jelleg megfogalmazása során az igényesség és egyediség kulcskategóriák. Ha valami igényes és egyedi, az egyben lokális és nemzeti is. A nemzeti ugyanis az igényes és egyedi összegződése. A nívótlan és selejtes a XX. század második fele óta világkategória. Behelyettesíthető, egyszerhasználatos, eldobható. Ahhoz, hogy igényes és egyedi legyek, bíznom kell abban, hogy az igényességem és egyediségem érték. Bíznom kell magamban, mert az igényes egyediség én magam vagyok. És ragaszkodnom kell ehhez, ragaszkodnom kell saját magamhoz nagyon sok lemondás árán is. Ha a „másoktól” várom azt, hogy elismerjék az igényest és egyedit, akkor ezzel meg is szüntetem mindkettőt, mert a „mások” is „másoktól”, azaz tőlem várják ugyanezt. A „másokkal”, a köz ítéletével való törődés az értékkategóriák esetén csoportos öngyilkosság. Ha úgy tetszik: nemzethalál.

 

Válaszok (2)



Teljesen egyetértek „eichkarl”-lal abban, hogy a gyakorlatban is használható (beszélt) nyelvi tudás katasztrofális hiánya óriási visszahúzó erő. Abban is teljes az egyetértésünk, hogy az angol nyelv kötelezővé tétele hibás lépés lenne – mindazon okoknál fogva, amelyet „eichkarl” kiválóan leír. Néha azonban vannak jó jelek. Nemrégiben a 6-os villamoson utazva egy külföldi megkérdezte angolul, hogy a Nyugati tér következik-e. Történetesen egy roma leányt kérdezett meg. A lány szemlátomást nagyon röstellte, hogy nem tudott neki válaszolni, csak magyarul. Amikor már belátjuk a hiányosságunkat, akkor már igen jó úton vagyunk.

Kincses Zolinak köszönöm a sok jó példát! (No meg hogy olvasónak szegődött!) Ha el tudsz jönni Zoli, akkor találkozunk május 5-én a FUGA Központban, az első blogtalálkozón.
 

Hozzászólások

"Magyarország a G20 országok egyike akkor, ha nem a teljes világgazdasági erejét, hanem a termékeinek sokszínűségében rejlő potenciálját, ha a komplex termékcsaládok előállítására felhalmozott képességcsokrát figyeljük meg."
Idáig jutottam el az olvasásban és gyorsan reagálnék is erre, mert már régóta piszkál a gondolat épp ezzel kapcsolatban: 2002-ben jártam kint Németo.-ban, elmondható, hogy talán az első komolyabb külföldi utamnak számított, addig csak 1-2, határ menti városban kirándultam. Nagy álmokat kergettem ezzel az utammal kapcsolatban, hiszen lehetőségem nyílt megismerkedni egy másik néppel, annak kultúrájával (a filmeken kívül...), hagyományaikkal, szokásaikkal, lányokkal :) és a Sörfeszttel. Ezzel szemben egy kellemetlen csalódás ért engem: egyrészt a lányok szinte ugyanúgy néztek ki, mint itthon, ugyanolyan stílusú ruha, frizura... természetesen a genetikai különbség az arcuk vonásaiban megmutatkozott, viselkedésük is másabb volt, csak hát... másrészt, habár személyesen nem voltam jelen, de német ismerőseim elmeséléseiből, fotókból ítélve a Sörfeszt sem tűnt különbnek, mint amit szülővárosomban szoktam látni, megélni, harmadrészt a boltokban, fesztiválokon megvásárolható áruk sem különböztek az itthoniaktól!!
Mikor hazaértem meggyőződtem a saját igazamról, azóta folyamatosan azon jár az agyam, hogy mennyire ártalmas ez a fajta globalizáció! Tökéletesen megszűnik/megszűnt a különbözőség: el tudom képzelni, hogy minden országban ugyanolyan ruhát viselnek a lányok (mégha ez azért túlzás lehet), ugyanolyan a Sörfeszt és a termékek is kb. ugyanazok, "made in China" felirattal... Arra a következtetésre jutottam, hogy NEM ÉRI meg kimenni külföldre vásárolgatni, de nagyon az itthonit sem éri meg beszerezni, mert semmi extra nincs benne, ami esetleg értéket képviselhetne, vagy amire büszke lehetnék (egyedül egy rézből készült, mini Brandenburg-kapu másolatot sikerült vennem, ami megtetszett...). És azt is el tudom képzelni, hogy egy külföldi is ezen filózhat akár, amikor Magyarországon jár.
+ olvastam valahol ezt a kifejezést: "a kultúra privatizációja". Szerintem pont ezeket kellene megakadályozni, visszafogni azzal és úgy, hogy a nemzetekre jellemző dolgokat, ill. a nemzet tagja által kitalált/elkészített termékeket (akár fizikai, akár szellemi) védeni kellene, úgy, hogy csak az adott ország/nemzet gyárthassa...stb. Nem lenne rossz esetünkben a népi kultúrát sem újból a köztudatba hozni,felerősíteni! Mert szerintem egy népi/nemzeti kultúrával bővelkedő ország ugyanolyan hatású lehet, mint egy vizekben bővelkedő élő környezet és én is úgy látom, hogy országunk ebbe a kategóriába tartozik bele! Gyuris Peti
A főcímre az én egyszerű rövid és tömör válaszom:

Majd akkor, ha világképi, világnézeti, politikai világlátási elfogultság nélkül együtt ünnepli a nemzet a Nemzet Ünnepét!

Az elmélkedésekhez nem kezdenék háromszor olyan hosszan "hozzáelmélkedni", mert ellentétben Péterrel nem vagyok grafomán, szószátyár viszont igen. Ezért vagyok sokszor hallgatag, ha meg szólok, akkor az unalmassá válik. Azért inkább fontosság (?) szerint kiemelném:

"Egy-két szabályszegő egy egész közösség szabadságát ölheti meg." - sajnos nem egy-kettő, s komolynak mondott erők bújtogatnak arra, hogy a te(ti) (kis t-vel) szabályod (szabályotok) nem az Én szabályom (nem a Mi szabályunk). Közös szabályt pedig csakazért sem hozunk!;

„balsors, akit régen tép” - nincs semmiféle balsors. Nehéz elfogadni, de meg kellene már végre értenie mindenkinek, hogy Mi vagyunk az elmúlt korok: a Rendszerváltó korszak, a Kádár korszak, a Rákosi korszak, a Szálasi korszak, a Horthy korszak, Ferenc Jóska korszak - bennünk egyesül minden ős - Mi vagyunk a reformáció, Mi vagyunk az ellenreformáció Mi vagyunk a kuruc, Mi vagyunk a labanc. S nincs ebben az országban hazaáruló.

bár ha az ügyészségről nem deríthető ki, hogy egy vallomást ki faxol el fél óra alatt megjelentetve ..... (közben szól a rádió!)

egyébként enek ellenére is az optimizmusom töretlen ...

Gyuris Peti bejegyzéséhez csak annyit: a Mi kultúránk, nyelvünk nekünk fontos, s nem termel akkora piaci bevételt, mint amennyire a Mi népünk a világ által megtermelt javakból igényt tart.

Kívánok mindenkinek szabad, boldog, szent, elgondolkodtató és együtt gondolkodást kereső Nemzeti ünnepet! - Greguss Pál
Most olvasom (http://nol.hu/velemeny/20100312-gog_es_szervilizmus), s még a nagyszámú kommentek (sajnos várhatóan kevés hozzászólás) olvasása előtt idézem:

"A társadalmi kohézióra való gyenge készséget talán csak a reformkor esztendeire és a dualizmus két-három évtizedére írta felül valamilyen progresszív, de végül erőtlennek bizonyuló társadalmi erő. Egyébként Magyarország egészen máig annak az uralkodó mentalitásnak a foglya maradt, amit a szervilizmus és a gőg együttmunkálkodása jelölt ki számára, és ami a társadalom olyan vonásaiban nyilvánul meg, mint a szolidaritás (intézményeinek) csaknem teljes hiánya, a bizalmatlanság, a mások meghallgatására és tiszteletére való képtelenség, a jogrenddel és a társadalmi intézményekkel szembeni szkepszis, a befelé fordulás, és még sorolhatnám. Érdekes, hogy a magyar nemzet s a magyar politikai gondolkodás mennyire képtelen szembenézni múltunk kudarcainak és (ritka) sikereinek okaival."

Jó cikk! Mást is ki lehetne emelni belőle! Pedig rövid. 11 bekezdés. A fenti idézet a 4., és az 5. eleje.

Jó gondolkodást!
Kezdeném egy régi szövegrésszel: "NE LOPJ!" Egyszerűnek hangzik, de iszonyatos következményei vannak. Bevitték a dobozt az átutalásokkal? Én itt Angliában a minap (és ezentúl sokszor majd) úgy fizettem egy átlagos szupermarketben, hogy odaálltam egy sarokba egy géphez és lepittyegtettem a tételeimet, majd pénz be a gépbe, blokk ki. Ez a bolt odahaza tönkremenne egy hét alatt (először a gépet lopnák el), mert a bizalomra épül. Az pedig jó ideje kerüli a mi kis hazánkat, viszont így a kör be is zárul.
Aztán ott vannak a hazugságok. Folyondár, és már lépni is alig lehet tőle. Ráadásul már intézményesített formában létezik - a papírra írt dolgok köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. És erre épül a gazdaságunk, a hitelünk (Széchenyi-féle értelemben!), szemtől- szemben lehet egymást csont nélkül hülyének nézni. Én nem csodálkozom, hogy baj van az önértékelésekkel. Az én önértékelésemmel is baj van. De nekem van vele bajom, hanem másoknak, akiknek baj van a sajátjukkal.
Aztán ott a múlt és a jövő kérdésköre. A múlt már kizárólag csak politikai értelemben létezik, a jövő nemkülönben. Közben mindenki elfelejti a JELENT, pedig csupa jelenekből áll a múlt és a jövőnek sincs sok értelme, ha nem élhetjük meg jelenként. Csehovi hősök lettünk - "megyünk Moszkvába" nagy erőkkel, de a szamovárjainkat eszi a rozsda (pedig rézből vannak).
G20 vagy nem, nekem momentán másodszor kellett elhagynom a saját hazámat, mert lehetetlenné vált benne az életem. És ha egyedül lennék ezzel, most nem is hoznám elő, de a repülőgépek sajnos tele vannak "csak oda" jegyet váltókkal, akik gyermekeiket nyugtatják ("lesz majd ott is új barátod") vagy csak halkan dühöngenek, miért is jutottunk idáig. Erre nagyon tessék odafigyelni, mert bár két maunikasó között a média rest ilyen dolgokról is beszélni, de csak Londonba majdhogynem naponta indulnak ilyen gépek... És ezek többsége bizony a tanult, egzisztenciájukban meghasonlott vagy egyszerűen csak feleslegessé vált családapákból és -anyákból kerül ki.
Egyelőre nem tartom elégnek a "biztató jeleket" és a "jó példákat". Ez már igen kevés, amikor annyi "biztató jel" és "jó példa" végezte vágóhídon. Bizalom és szakértő potenciálmenedzsment nélkül megette a fene az egészet. Márpedig bizalom sehol, a törvények és közösségi szabályok tisztelete sehol, ugyanakkor nagy reményekkel készülhet mindenki a választásokra, ahol az ország egyik fele majd jól elégtételt vehet a másikon. Biztató jelek...
Ünnep-e most egy március 15-e? Mi az, hogy ünnep? Mert ha az ünnep egy olyan szakrális esemény, ahol egy magasabb szférában forrunk össze valamivé, amire azt lehet mondani, hogy "magyar", akkor nem értem a feszültséget, de pláne nem értem az utóbbi évek szellemi és fizikai randalírozásait "ünnep" címszó alatt. Egyszer szeretném már a jelent ünnepelni a félremagyarázott és ideológiától iszamos múlt helyett. Akármikor, nemcsak a nemzeti ünnepek alkalmával...
Fontos, hogy meglássuk az apró szépségeket. A pesszimizmus alapja a hatalmas – a valóságban sokszor elérhetetlen – dolgok hajszolása, mely elvonja a figyelmet a mindennapi, sokaknak hülyeségnek tűnő apróságokról, mint pl. egy bolti eladó kedvessége. Ha nem a hirtelen nemzeti feltámadás, harsonaszó, csinnadratta a cél, hanem a sok, apró építő csoda felfedezése, máris mosolyogva látjuk be, hogy nem is olyan rossz itt élni. Sajnos ezt még kevesen érezzük így, de egyre többen leszünk; az emberek talán belefáradnak a gyűlöletbe.
örülök a hozzászólásoknak mert valoban hiven tükrözik Péter elmélkedését, megtalálható a "külföldön minden jobb,mi magyarok ilyen olyan lopós nemzet vagyunk" és a "máshol sincs kolbászból a kerités, legyünk büszkék magunkra" vélemények is és ezt igy érzem helyesnek valahogy. azt gondolom az ostobaságnak is van határa amikor pl az amerikaiak elképesztő önbizalmáról beszélünk, persze persze sok helyeztben még az alaptalan önbizalom is lehet hatásos, eredményes, de épp ebben(is) különbözünk egyes népektől, hogy még ha depressziora hajlamosan is de önkritikusan képesek vagyunk hibáinkat is felismerni(még ha nehezen megy is)---én leszek az ünneprontó:)-csak annyit szeretnék hozzászólni hogy megdöbbenve olvastam még ifju iskolás koromban hogy miközben zajlott a szabadságérzést adó és valoban felemelőnek is mutatott nemzeti forradalmunk, addig pestbudán, vagy még hetekkel később pozsonyban és más városokban is kemény pogrom zajlott, üzletek kifosztásával, szétverésével, olyan szinten hogy még a hadseregnek is be kellett avatkoznia. nyilván ennek megvannak a történelmi és egyéb okai, de illuzióromboló még akkor is ha a márc15-nek komoly történelmi eredményei vannak. fenntartom magamnak a ius murmurandi-t és annak jogát hogy ne higyjek minden feltétel nélkül március 15-ben, de azt hiszem a józan értékeléshez, a dolog sokoldaluságának vizsgálatához és az önvizsgálathoz természetesen e dolgok átgondolása is szükségeltetik.
hali,

nagyon tetszik az írás, ld. még Fóti Marcell blogját, ahol elkezdte a Hungarikumokat gyűjteni: http://fotimarcell.netacademia.net/post/Hungarikumok.aspx

más: Szentgyögyi Albert mondta egy interjúban, hogy ha publikált egy ötletet és elkezdték fúrni, akkor tudta, hogy jó úton jár...

más: hányan gyártanak Traubit? hány Hauer cuki volt még pár éve (ma már a DUna házbeli és a Rákóczi úti sincs meg)? hányan mondják magukénak a többszereplős sakkot? hányan akarják Kőrösi Csoma Sándor lakát felújítani Ázsiában?

sztem nagyon gazdag és erős nemzet vagyunk, hogy ennyi mindent kibírunk és pazarlunk (ld. mélymeleg rákgyógyító, de kíváncsi vagyok, profitál-e az ország az átlátszó betonból stb.), a svédek vagy svájciak már beledöglöttek volna :-)

milyen a jó magyar? pl. mint Kovács Éva: http://kepviselofunky.blog.hu/2010/03/23/eva_kovacsova_es_a_12_es_bazant

Péter, hajrá! egykor hallgatód voltam, olvasód lettem mától :-)

kz

Nagyon izgalmas mind a blogbejegyzés, mind pedig a válaszok. Mint félig (!) humán tudományokkal foglalkozó csak egy idézettel kapcsolatban reagálnék: "Sokat mondó adatok a magyar főváros térségének gazdasági potenciáljáról, amely megelőzi Oroszországot, Brazíliát, de még Pekinget is. Büszkék lehetünk erre? Tudatosíthatjuk mindenkiben, hogy mi jó helyen, Európa egyik legizgalmasabb szegmenségben, eltérő kultúrák találkozási pontján vagyunk?" Nos én úgy gondolom, hogy a potenciál valóban igen nagy. Kiegészíteném, összevetném viszont mindezt azzal az adattal, hogy Európán belül a praktikus nyelvtudás tekintetében Albánia elött az utolsó helyen vagyunk. Ez a tény pedig igencsak akadálya annak, hogy kihasználjuk azokat a lehetöségeket, hogy eltérö kultúrák találkozási pontján vagyunk. Ezze véleményem szerint összefügg, hogy milyen formában és mennyire gyümölcsözöen vagyunk képesek feldolgozni az elmúlt 150 - 90 év eseményeit a Kárpát-medencében. Lényegesnek látom, hogy több síkon kell lépni. Nem lehet azt mondani, hogy ha majd feldolgoztam a múltamat, akkor jobban kijövök majd a szomszédaimmal, és akkor együtt jobban ki tudjuk használni a lehetöségeinket. Mert a "gond" éppen az, hogy mindez nem egyéni, hanem közös probléma. Amíg ebben elöre nem jutunk, addig csak félünk egymástól és akadályozzuk egymást. Nemhogy a közös potenciáljainkhoz nem férünk hozzá, hanem még a saját munkánkat sem tudjuk zavartalanul végezni. Mindennek a folyamatnak (csak) egy, de igen fontos eleme az idegen-nyelvtudás. Ma Magyarországon a föiskolát és egyetemet végzettek intézménytöl függöen 10-30%-a nem tudja átvenni a diplomáját a hiányzó nyelvvizsga miatt. Nem akarom leértékelni a nyelvvizsgát, de aki akár csak néhány hónapot töltött külföldön, "rádöbbenhetett" arra, hogy mennyit is ér önmagában. Ezek, ha elgondolkodtak a helyzetükön, talán (be)látták, hogy a egy olyan kommunikációhoz, amely az ö érdekérvényesítö képességüket növelni tudja, milyen nyelvtanulási "biográfiára" van szükség. Utazások, csereprogramok, fontos dolgokról (akár hobbikról) való folytonos kommunikáció képesek olyan nyelvtudást elösegíteni - és itt nem csak egy, hanem akár két vagy három nyelvröl is szó lehet - hogy mindez kézzel foghatóan befolyásolja valakinek az életét. Lehet, hogy egyoldalúan látom a dolgokat, de az a tapasztalatom, hogy a (politikai) döntéshelyzetben lévök nagyon furcsán viszonyulnak a nyelv-problémához. (Külön probléma egy kis nemzet esetén, hogy az értelmisége évszázadok óta a számára (leg)fontosabb idegen nyelv és kultúráján keresztül látja az egész világot - latin, német, angol, francia stb. Feltehetöen mindez még a 19-20. századi nemzetállami gondolkodás eredménye.) Nem gondolják végig, hogy a saját nyelvtanulásuk hogyan befolyásolta késöbbi életüket. Nem akarok rosszra gondolni, de lehet, hogy azért, mert éppen, hogy egy idegennyelvvel elboldogulnak valahogy és félnek, hogy valaki nagyobb tájékozottságával ki tudja öket mozdítani a pozíciójukból? Ezt kb. így látom az utóbbi 20 évben pártállástól függetlenül. Azért gondolom, hogy ezek az emberek így, vagy hasonlóképpen gondolkoznak, mert tudatos és következetes idegennyelvpolitikát nem látok Magyarországon, csak bizonyos sodródást a minket körülvevö árral. A jól képzett angol és német tanárok jó része nem a közoktatásban dolgozik - helyettük részben kb. 100.000 3-4 év alatt orosztanárból angol- és némettanárrá átképzett pedagógus végzi a munkát. Az iskolákból kikerülök igen komoly anyagi és szabadidöáldozatok árán magánúton próbál valamilyen nyelvtudást szerezni. Sokaknál az is kritérium, hogy csak azt ne tanulják, mint az iskolában, mert a tanulás milyenségén keresztül az egész nyelvet megutálták. Nem tudom pontosan, hogy mi a helyzet a 2010-es kötelezö angol bevezetésével. Öszintén remélem, hogy valahogyan meg lehet akadályozni. Nem azért mert az angolt nem tartanám fontosnak. Éppen ellenkezöleg. Csak úgy látom, hogy a kötelezösége komoly gondot okozhat. Például a nyugati megyékben, ahol sokan nem akarnak föiskolán vagy egyetemen tovább tanulni, csak egyszerüen a szomszédos Ausztriában (IS!) dolgozni. És két idegennyelvet sem tudnak, akarnak tanulni. (Apropo egyetem, föiskola. Sokan egyáltalán nem tudják, amikor nyelvet választanak, hogy az osztrák és német egyetemeken, tandíjmenetes ill. max 500€ félévenként a tanulás, míg mindez angol nyelvterületen még egy kevésbé neves egyetemen is ennek a többszöröse, akár a 20szorosa is lehet.) Vissztaérve a minket 600 km-es körben körül vevö lehetöségekre. El kell kezdeni kommunikálni velük komolyan, 90 év után intézményes támogatássa, valamilyen megalapozott elképzelés szerint. Kivel angolul, kivel németül, kivel más nyelven. Kinek angolul, kinek németül, kinek más nyelven, akár több nyelven is. A nemzetállami eszme elharapózásáig ez sok szinten müködött, és még utána is néhány évtizedig. Gyakran elfelejthük, hogy Magyarország vezetöi kiemelkedö szakemberei (még a II. világháború elött is), Nobel-díjasai két-három nyelven nöttel fel. Elgondolkodtunk azon, hogy Petöfi világszinvonalú költészete, elsösorban játékossága többnyelvü gyermekkorából is fakad? A gondolkodás fontos alapja a nyelv, a nyelvek - a kreativitásnak ugyanúgy. Nem elég, ha csak a felsö értelmiség látja és tapasztalja ezt. Csak együtt tudjuk a lehetöségeinket kihasználni.
Ez így igaz...

Tisztelet

Mondom én, hogy gazdagok vagyunk...aki kicsit is követte Igaly Diána olimpiai bajnokunk kálváriáját annak itt az újabb adalék: http://sportgeza.hu/sport/hirek/2010/04/02/igaly_diana_az_iden_sem_verse...

Más belehal, ha nem vehet részt egy olimpián, megint más meg a túlélést vállalja, és bízik...még mindig bízik, hogy egyszer csak megbecsülnek annyira egy olimpiai bajnokot, hogy nyugodtan készülhet.

Melyik az a hungarikum, amit a legtöbben említenek, ha külföldön kiderül, hogy magyar vagy? Top helyen Puskás...és ha az élete utolsó éveire vagy éppen a temetésén háborgó tévésre gondolok a Bazilikánál (bocs, nem illik mások telefonbeszélgetésébe hallgatni, de ha éppen arra jártam, és az illető nem szégyellte hangosan megosztani véleményét a telefonáló társával, hogy mit gondol arról, hogy neki most hosszabb munkanapja lesz a temetés miatt...), akkor van ezen a területen is mit tenni, hogy elismerjük nagyjainkat, akik mindannyiunknak szereznek dicsőséget és valamilyen ,,előnyt'' tettükkel.

Veni, vidi, nameg tísztélni (sic!)

kz

Szomorú vagyok, mert ma újra külön emlékezünk Trianonra a nemzeti összetartozás napján. Mert az új(?) 2/3 ki tudja valójában mennyi, szavakban 3/3 nem engedi, hogy elmondják egy megemlékezésen a különféle gondolatokat. De sírni csak a győztes(?)nek szabad. .... Miért kell folytatni a kampányt? Tessék meghallgatni az mr1 Kossuth rádión a ma reggeli 180 percben Romsics Ignácot! Sajnos a linket még nem találom, de bizonyára sokszor fogják ismételni, ma is, s elérhető lesz az interneten!

Megvan a link, ahol a Romsics Ignáccal folytatott beszélgetés hallgatható a Nemzeti Összetartozás Napján, a Nemzeti Emléknapon:
http://www.mr1-kossuth.hu/mrplayer.php?autoplay=1&hangtar=20100604_073300_1
a 8. perctől a 21.ik (végig)

Van bennem egy-két gondolat, ami talán javíthatna Mo-on, mi kis "hazánkon". Gondoltam, valamelyik blog témába beteszem - így találtam rá a "NEMZET" címkére. Azt gondolom, hogy ha nem is kell mindenben egyetértenünk, nekünk Magyaroknak (szándékosan nagy kezdőbetűvel), azért a jelenlegi állapot, hogy alapvető kérdésekben sincs konszenzus, az aláássa a nemzeti tudatot, az összetartozást. Nézzünk egy-két példát: Felvetés: Növekvő gyermekeim kapcsán felmerül a kérdés: jó-e, ha külföldre mennek, mert ott jobb lehetőségek várják őket? Vagy legyenek inkább itthon hazafik? Párhuzam: Az egyik közlekedési sáv el fog fogyni, tábla jelzi, hogy be kell sorolni. Már a táblánál soroljunk be, esetleg még hamarabb is, vagy menjünk előre a sor mellett, és csak ott, ahol a felfestés jelzi? Válasz a közlekedési kérdésre (érzésem szerint): Mindkét változat jó lehet. A fontos az, hogy a közlekedők ugyanúgy gondolkodjanak róla. Ha ugyanis a közlekedő autósok nagy része hamar besorol és sorban áll, néhányan pedig emiatt előre mehetnek és mennek is, az ugye nem jó. Vagy mindenki előre soroljon be, vagy senki, és mindkét esetben elérhető, hogy érkezési sorrend szerint haladnak tovább az autósok. Válasz a felvetésre: Meg kellene egyezni abban is, hogy hogyan reagáljunk a vezetők (pl. a kormány) intézkedéseire, a gazdaság helyzetére. - Ha egy cégnél nem értek egyet a vezetőséggel, más céghez megyek dolgozni. (Vagy igyekszem változtatni?) - Ha gyenge egy iskola igazgató, akkor azonnal, tömegesen vigyük el a gyerekeket az iskolából, és akkor kénytelen változtatni. - Ha nincs elég munkalehetőség, költözzünk át más területre (országon belül, vagy kívül) - Ha nem tetszik az adórendszer, tegyük át vállalkozásunkat külföldre (elvileg ez EU-n belül szabad lenne, az alapelvek szerint) stb. Vagy tartsunk ki? Én szívesen, de csak akkor, ha másokkal együtt, akik szintén Magyarnak vallják magukat, szeretnénk valamilyen közösséget alkotni, együtt elérni valamilyen célt. Azért, hogy birkának nézzenek a társadalomban, nem szívesen. És most kellene ideírnom a következtetést, hogy a reklámok mellett hangozzanak el a helyes cselekvésre ösztönző szavak... csak mi is legyen az? Íme egykét példa, ami jól mutatja, hogy milyen alapvető eltérések vannak Magyarország lakosainak (itt már nem is merem a Magyarok kifejezést használni) elképzelései, erkölcsi alapjai között: - Lopás: beleértve az irodai papír hazavitelét - Abortusz - Adó elkerülés - Bejövő számla ki nem fizetése (mert nekem sem fizettek) - Késés egy iskolai tanóráról (akár tanár, akár diák), vagy énekkarról. Ez így nem Nemzet, nincs Nemzeti Öntudatunk. Ráadásul, nem várhatjuk, hogy ezeket a kérdéseket törvények tegyék helyre. Valami mást kell tenni: erkölcsi rendet kell kialakítanunk, és tartanunk magunkat ahhoz. Ha valaki olvassa e sorokat, és érez erőt ahhoz, hogy elindítson valamilyen mozgalmat az erkölcsi megújulásra, a magyarság összefogására, az tegye meg! GaalGyuri.hu@gmail.com
egyetértek, hogy kellene stratégia, és nem szabad sűrűn (mégha csak négyévenként lenne) újraírni...de optimista vagyok, mert egyre többen állnak jobb oldalon a mozgólépcsőn 8-)

iterációs stratégia? állami pénzen utaztatni kellene az emberek egy részét, akinek nagy a hálózati foka, és hatni tud a környezetére (pl. kocsmáros, tanár, háziorvos stb.), és a 3-4 külföldön eltöltött nap tapasztalatait továbbadná a környezetében...4-5 év alatt érezhető lenne az eredmény.

ha olyan gazdag leszek, vagy olyan hatással bírhatok a költségvetésre, meglépem ;-)

"Nagyon hálás lennék a hozzászólóknak, ha ehhez a modern pozitív magyarságképhez adnának néhány további adalékot." Adj Isten minden kedves honfitársamnak! Nem vagyok kormánypárti, de jó gondolatnak tartom, ahogyan kezelik Trianon traumáját. A gyásznap helyett nemzeti összetartozás napja! Kitűnő! Bár a határokat a térképekre rajzolták, mi egyek vagyunk, ha szívben,lélekben, szellemben meg tudjuk őrizni identitásunkat. A másik -általam pozitívnak tartott- gondolat: építsünk közösségeket! Ma szerintem tudatosan rombolják az összeset: családi, települési, térségi, nemzeti, vallási, baráti, stb. Kezdődött talán a lakótelepi kicsi panelekkel, ahol esetleg köszönnek a szomszédok, de a zsúfoltság ellenére talán másképp nem is érintkeznek. Ma pedig a számítógép és a televízió a társ és alig fér ezek mellé a családtag, a hús-vér ember. Régóta tervem volt, hogy megtanulok néptáncolni. Évekig dédelgettem ezt a gondolatot, míg egy nap az élet elém állt egy kollégám alakjában és felajánlotta a lehetőséget. Már ott, azonnal igent mondtam és azóta is mérhetetlen az örömöm, hogy így tettem. Egy új világ nyílt meg előttem. Új embereket ismertem meg, régebben ismerteknek láthattam meg más oldalát. Vidám próbák, sport, fittség, szellemi fejlődés, siker, fellépések, önbizalom-növekedés, kihívás, szórakozás, találkozások, nemzeti identitás csoportos megélése, hagyományápolás, őseink tisztelete, beszélgetések stb. Szerintem tehát: közösségek építése...