A hálózatok bűvöletében
Avagy: Részletek a március 10-én megjelenő interjúkötetemből
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 

MEGHÍVÓ: Március 10-én este 6-kor a Pilinszky Kávéházban (Budapest V. Váci u. 33. – az Erzsébet híd lábánál) fogjuk bemutatni a velem készült interjúkötetet, amely „Hálózatok bűvöletében” címmel a Kairosz kiadó „Miért hiszek?” sorozatában jelent meg. Az estére nagy örömmel várom a blog minden kedves, érdeklődő olvasóját.

Az értelem tisztaságot követel. Tisztaságot a gondolatokban és tisztaságot a szándékokban is. A tehetség intenzitása megtisztító erő. Nagyon köszönöm a Velem szóba álló tehetségeknek, hogy nem engedtek begyöpösödni, eltunyulni, szellemi és lelki restségbe záródni. Rengeteg kitartást, elszántságot, szeretettel teli türelmet tanultam a tehetséggondozó kollégáimtól. Mindezt hálás szívvel köszönöm nekik. Mindig is olyan embereket kötöttem össze, akik a közvetítésem nélkül talán soha nem álltak volna szóba egymással. A középiskolások között én voltam a tudós, a tudósok között meg a középiskolás. A paradicsomok között én voltam a narancs, a narancsok között meg a paradicsom. Szeretném azt is megköszönni mindenkinek, hogy ezt a „mindig ottlétemet, de soha ott nem létemet” olyan türelmesen elviselte.

Úgy érzem, hogy gondolataim nem megosztóak, hanem inkább egyetértést, közös alapot teremtők. Reményeim szerint ezekből olyan írás született, amelyben az egymástól nagyon eltérő nézetű emberek is egyaránt találhatnak a szeretetüket és a megértésüket kiteljesítő tartalmakat.


Március 10-én fog megjelenni a Kairosz kiadó „Miért hiszek?” sorozatában a velem készült interjúkötet „Hálózatok bűvöletében” címmel. A kötetet a Pilinszky Kávéházban (Budapest V. Váci u. 33. – az Erzsébet híd lábánál) este 6-kor fogjuk bemutatni Kapitány Katalinnal, a Természet Világa szerkesztőjével, a kötet írójával, Fabiny Tamás evangélikus püspökkel, kedves barátommal és M. Tóth Katalin sorozatszerkesztővel. A beszélgetést Gózon Ákos, az Élet és Tudomány főszerkesztője fogja moderálni. Az estére nagyon nagy örömmel várom a blog minden kedves, érdeklődő olvasóját. Az alábbiakban a kötetből vettem ki – ízelítőként – néhány részletet.

Ha nem járok templomba, ha eddig ennyire „csendben voltam”, miért szólalok meg most, és miért vállalom, hogy belekezdjünk egy kötetnyi beszélgetésbe, amely valahol a hit, az én személyes hitem körül forog. Ennek két oka van. Ahogy járom az országot látom, hogy egyre nagyobb szükségük lenne az embereknek azokra a személyes hitellel alátámasztott fogódzókra, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megkapaszkodhassunk ebben a válsággal teli forgatagban, amit a XX–XXI. század jelent. A könyvvel e nehézségek túléléséhez, a problémák kezeléséhez, átértékeléséhez szeretnék segítséget adni embertársaimnak. A második ok személyes. 2009 tavaszán egy elég válságos periódust éltem át, mert erőm szélére jutottam. Az örvendetesen felpörgő hálózatos kutatásaink, az országos méretekre szélesedő tehetséggondozás, a Bölcsek Tanácsa tagjaként az egész magyar oktatási rendszer áttekintése mellett fél év alatt csaknem száz előadást tartottam az országban hálózatokról, tehetséggondozásról, válságról. Minden egyes nap érkezett ötven-száz email-üzenet. Ezek zöme új és új kötelezettségeket, feladatokat tartalmazott, amelyekre nem tudtam nemet mondani. Teljesítésre sarkalltam magam, ami egy idő után már önsanyargatássá vált. Nem telt bele sok idő, és a szemem fellázadt. Nem akart több feladatot látni. Szemgyulladást kaptam. Súlyosat. Volt egy hétvége, amikor úgy néztem szét: lehet, hogy utoljára látom mindazt, amit addig látnom megadatott. A gyógyulás nehéz heteiben számos gyönyörű Istenélményem és Szentlélek-élményem volt – amelyeket a könyvben részletesen leírok. Mindez megerősített abban, ha a hitemmel kapcsolatban megszólalok, annak most már – legalább magam előtt – hitele van.


 

Milyen útravalót kaptál még a szülői háztól? Erre a kérdésre a nálam hat évvel idősebb Gyuri bátyám nevében is válaszolhatok. Édesapánk mérnökemberként végtelenül nagy precizitást hagyott ránk. Terveit megvalósító, de emellett álmodó ember is volt. Valahol a halála napjáig gyermek maradt, aki a legkisebbek legtisztább hitével feszítette ki, és teremtette meg azt a világot, amelyet ő akart. Anyánk ebbe az állhatatos, következetes, konok szilárdságba szeretett bele, mert erre alapozni lehetett egy életet. Édesanyánk apja katolikus papnak tanult. A felszentelési szertartását hagyta ott azért, hogy elszöktesse a lányos háztól a nagymamát. A szöktetés után azonnal vándorszínésznek álltak. Az új keresése, a lázadás tehát már a család ezen ágán, a nagyszülőknél is megjelent. Anyánk tehát beleszületett a színházi világba, és már ötévesen a színpadon szerepelt – nagy sikerrel. A negyvenes évek közepén már híres énekesnőnek számított; ha Karády Katalin lemondta valahol a fellépést, anyámat, Bognár Ibolyát, művésznevén Székely Júliát hívták helyette. A háború utáni első, híres Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett osztálynak a legjobbja volt.


A gyermekkorom egy óriási játék volt. Ha én voltam a Tenkes kapitánya, akkor anyám volt a labanc. De azt is élvezettel játszotta el, hogy milyen elképesztően finom a homok, amit a homokozóban „sütöttem”. Hajlandó volt egész nap a konyhában lenni azért, mert a konyha egyetlen bejáratánál az összes edényét feltornyozva várat építettem. Ezek után nem csoda, hogy amikor apám úgy döntött: „A gyermeknek óvodában a helye, hogy be tudjon illeszkedni majd az iskolába!”, akkor csak a nyolcadik óvodánál hagytam abba a lázadási kísérleteket…



Hogyan fér meg a tudósban egymással a hit és a megismételhető kísérleteken, méréseken alapuló természetszemlélet? A hit és a tudomány a világ megismerésének két formája. (A másik kettő a művészet és a köznapi, tapasztaláson alapuló megismerés.) A hit ott kezdődik, ahol a tudomány abbamarad. Tudományos eszközökkel nem tudunk választ adni arra, hogy milyen a világ egésze, mi az élet értelme, mi lesz velünk a halál után, miért és hogyan következett be egy csoda. Gondoljunk bele! Hogyan jöhetne rá egy fehérje az agyunk egyik idegsejtjében arra, hogy azért van most nehéz sora, azért piszkálják annyit a fehérjetársai, mert a gazda szerelmes lett, és az első randevúja előtt végtelenül izgatott? 



Ez a fehérje-szerelemkép azért is fontos a számomra, mert ötévesen volt egy súlyos fülgyulladásom, ami pokoli fájdalmakkal járt. Ahogy szenvedtem, hirtelen egy vigasztaló gondolat hasított belém: mi van akkor, ha ennek a fájdalomnak értelme van? Mi van akkor, ha nekem a fülem azért fáj, mert az Isten éppen most erősen gondolkodik, és én, aki neki pici része vagyok, részt veszek ebben? Mai fejjel már nyilvánvaló, hogy ez a gyermeki elképzelés milyen naiv volt. De a hálózatokról szerzett ismeretekkel immár jobban belegondolva a dologba; tényleg annyira naiv gondolat az, ha egymásba ágyazott rendszereket feltételezünk és folytatjuk a sort egészen a Mindenig?

 

Minden változással a szabadságát nyeri vissza az ember. Választás elé kerül. Választani, és a választás felelősségét felvállalni, persze nehéz. Ilyenkor kell visszanyúlni a gyermek erejéhez, ami bennünk lakik. Ilyenkor kell visszaemlékezni az álmainkra. Azokra az álmainkra, amelyeket még nem valósítottunk meg. Ilyenkor kell hinni, erősen hinni abban, hogy a változás nem büntetés, hanem üzenet. Üzenet arról, hogy az életünk legnagyobb kérdéseit, legnagyobb önfejlesztő feladatait nem úgy kell megoldanunk, ahogyan eddig próbáltuk. Ilyenkor kell kíváncsian és elfogadással megfejteni az üzenetet. Nemrégiben olvastam Boldizsár Ildikó meseterápiájáról. A mesék hősei mi vagyunk. Ugye emlékszünk arra, mi lett az „állását elvesztő” királyfiból a megpróbáltatások végén? Király. A saját lelkünk uralkodói mi vagyunk. Bízzunk a válságokban, mert a nyomorúságunk megláttathatja velünk a belső trónt, amelyről feltárul a valódi utunk. Ami nagyon hiányzik egy ilyen életszemlélethez, az a dolgok helyretétele. Értékeljük értéknek, ami az. Dicsérjük meg magunkat. Ha elértünk valamit – akár a legcsekélyebbet is –, ünnepeljük meg. Jutalmazzuk meg magunk. Könnyű dolog ez, ha egy fillérünk sincs, akkor is. Például, sétáljunk ki a parkba. Üljünk le. Adjunk magunknak egy rohanásmentes pillanatot. Szeressük magunkat, mert okos módon elvégeztük a feladatunkat. Ha minden héten csak egyszer képesek vagyunk erre, már felkészülten várhatjuk a bajt.



Minden alkalom, amikor a tehetségekkel találkozhattam, olyan új helyzetet jelentett a számomra, amelyet csak a saját megújulásommal tudtam megoldani. Nagyon sok olyan kérdés, amelyet kaptam, új utakon megfogalmazott válaszokat kívánt. Az értelem tisztaságot követel. Tisztaságot a gondolatokban és tisztaságot a szándékokban is. A tehetség intenzitása megtisztító erő. A fiatal tehetségek bizalma hihetetlenül nagy kincs az életemben. Azok a beszélgetések, amelyekben bármelyiküknek tudtam segíteni az élete kisebb vagy nagyobb buktatóinak megoldásában, sokszor többet adtak nekem, a segítőnek, mint – vélhetően – annak, aki segítségre szorult. Nagyon köszönöm a Velem szóba álló tehetségeknek, hogy nem engedtek begyöpösödni, eltunyulni, szellemi és lelki restségbe záródni. A tehetségek mellett a tehetséget gondozók is különleges emberek. A kreativitás roppantul nagy érték, de a legtöbb esetben nehezen elviselhető. A kreativitást csak hasonló mértékű kreativitással lehet irányítani. Az a tanár, aki a kreativitásra szabályokkal, vagy tiltással válaszol, megöli a kibontakozó gondolatot. A tehetséggondozók azonban nemcsak kreatívak. Adakozók is. Önzetlenek. Együttműködők. Nagyon sok fontos elem megvan bennük tehát, ami egy új Magyarország építéséhez kell. Rengeteg kitartást, elszántságot, szeretettel teli türelmet tanultam a tehetséggondozó kollégáimtól. Mindezt hálás szívvel köszönöm nekik. Mindig is olyan embereket kötöttem össze, akik sok esetben a közvetítésem nélkül talán soha sem tudták volna meg, hogy mit gondol a másik, mert sose álltak volna szóba egymással. Ez a csoportszéli helyzetem mindig furcsaságokat hozott. A középiskolások között én voltam a tudós, a tudósok között meg a középiskolás. A paradicsomok között én voltam a narancs, a narancsok között meg a paradicsom. Szeretném azt is megköszönni mindenkinek, hogy ezt a „mindig ottlétemet, de soha ott nem létemet” olyan türelmesen elviselte.




Amikor a szüleim még nagyon fiatalok voltak, de már együtt tervezték a jövőt, sokat gondolkodtak azon, hogy templomot kellene építeniük. A Rákosi-rendszer azonban „nem kifejezetten kedvezett” az ilyen álmok megvalósításának. Ahogyan egyszer a padon ültek egymás mellett, és azon szomorkodtak, hogy nem fog templom épülni a kezük nyomán, a szél elkezdte fújni Bibliájuk lapjait. Hirtelen elállt a szél. Az a lap került legfelülre, amelyen a királyokról írt I. könyv 8. szakaszának 19. verse volt: „Mégis nem te építesz házat nékem, hanem a te fiad, a ki a te ágyékodból származik, az épít házat az én nevemnek.” Ez súlyos örökség mind a bátyám, mind az én számomra. Templomot, akárcsak a szüleink, még mi sem építettünk. De azzal az élettel, amelyet élünk, azzal a bizalommal és szeretettel, amelyet terjeszteni próbálunk, talán sikerül Isten házát építgetnünk, és ez a könyv is egy kicsi tégla lehet ebben. Eddigi életemre visszatekintve úgy érzem, hogy gondolataim nem megosztóak, hanem inkább egyetértést, közös alapot teremtők. Reményeim szerint ezekből olyan írás született, amelyben az egymástól nagyon eltérő nézetű emberek is egyaránt találhatnak a szeretetüket és a megértésüket kiteljesítő tartalmakat. Így legyen. Ámen.

A bejegyzés végén nagy örömmel ismétlem meg a meghívást a „Hálózatok bűvöletében” című könyv bemutatójára, amelyre március 10-én este 6-kor a Pilinszky Kávéházban (Budapest V. Váci u. 33. – az Erzsébet híd lábánál) kerül sor. Ha valaki nem tudna eljönni, a könyv ITT rendelhető meg. A könyv szövegének elektronikus változata ITT tölthető le.
 

 

Válaszok (1)



Nagyon jó érzés, hogy a „Hálózatok bűvöletében” mennyi gondolatot mozgatott meg már most, a hivatalos bemutató előtt is. A blogra érkezett kérdések közül „sedtth” azaz Ricsi kérdésére válaszolok először. A tudományban csak egy ideig nő az egó. A tudására csak a keveset tudó büszke. Az, aki igazán elmélyedt a tudás óceánjában, az kezd tisztában lenni azzal, hogy micsoda kicsike csepp az, amit ő tud a tudás tengerében és mennyi, de mennyi tisztázatlan kérdést generált az a picike tudásmorzsa, amire ő jutott. Azaz minél magasabbra haladsz a tudósok között, annál nagyobb az alázat. Vannak persze kivételek is. De én inkább Gobind Khorana-ra emlékszem vissza nagy szeretettel, aki jóval a genetikai kódért kapott Nobel-díja után, igen öregen is szolgai alázattal és tisztelettel állt meg bármely PhD hallgató posztere előtt, és rendkívüli kíváncsisággal igyekezett megérteni a poszter lényegét. Ez az igazi tudomány. Ebben a körben annak az elfogadtatása, „hogy minden téma valahogy összefügg egy hatalmas, mindenki számára helyet adó hálózat gondolatával, az önelfogadás fontosságával és így keleti filozófiákkal is”   egyszerű. Én más kört nem célzok meg, mert annak, aki fejleszteni szeretné magát, csak a legjobbak köre lehet a cél.


Köszönöm szépen „Mária” nagyon szép sorait. Valóban, ha az ember minden csapást egy esélynek fog fel, ami lehetővé teszi, hogy tanulhasson, hogy jobb emberré válhasson, és ha köszönetet tud mondani ezért az esélyért, akkor az élet egy folyamatosan növekvő szeretetfolyam lesz a számára. Ez is az angyali kör része.


Igen örülök, hogy kedves barátom, „Gyoma”, azaz Gyuris Péter sok olyan vonást talált magában, amelyek – méltán – hasonlóságot képeznek velem. Azt is mondhatnám, hogy a kreatív emberek nagy eséllyel válnak a máshogyan gondolkodók összekötőjévé, és az sem véletlen hogy fellelik egymást. A nézőpontok „lefordításához” ugyanis nem kevés kreativitás szükséges, és a kreatív elme meghal, ha egyetlen más kreatív elme sincsen a közelében. A blog maga is az ilyen típusú emberek összekötő eleme lett.
 

 

Válaszok (2)


Hálásan köszönöm Dr. Egyed Katalinnak (szerintem erősen túlzó) sorait. Igen örülök, hogy a blog olvasása ilyen sok örömöt szerzett. Nagyon szépen írja, hogy a halál „az útnak az a néhány hete, hónapja, napja, amikor minden lecsupaszodik, oly egyszerűvé és átlátszóvá válik”, illetve, hogy „A halál nem ellenség, csupán egy másik fajta létezési állapot, ezekek a napoknak a rezgése, halvány , hófehér virága.” Köszönöm a Reményik Sándor idézetet is. Ezeknek a gondolatoknak a folytatása lesz a nagypénteki blogbejegyzésem is.
 

Megosztás

Hozzászólások

Felmerült bennem egy kérdés, ami nem hagy nyugodni. Látva, hogy minden téma valahogy összefügg egy hatalmas, mindenki számára helyet adó hálózat gondolatával, az önelfogadás fontosságával és így keleti filozófiákkal is, meg kell, hogy kérdezzem, hogy ezt a nyugati gondolkodáson alapuló tudománnyal, hogyan tudod elfogadtatni? Az, hogy egymásra ilyen szinten rá vagyunk utalva, láthatatlan tény olyanok számára, akiknek túlságosan nagy az egojuk, mert az elme kifilterezi amit nem szeretnénk látni: ha minden mindennel összeköttetésben van, az azt is jelenti, hogy a megszerzett társadalmi státuszom, nem pusztán saját kiválóságom érdeme, hanem a szüleimé, tanáraimé, barátaimé, munkatársaimé és amúgy az egész közgondolkodásé, ami nem akar megégetni a nézeteimért és mint kimagasló egyén tart számon. Az, hogy nincs valódi én, csak egy illúzió, amit minden áron rá szeretnénk húzni egy számtalan körülménytől függő folyamat aktuális állapotára, elveszi az egyéni kontrollálás lehetőségét, ami a nyugati világ örök célja. Ha pedig több ezer éves keleti filozófiákhoz nyúlunk, az azt jelenti, hogy oly nagyra tartott munkánkkal csak távolabb kerülünk egy olyan igazságtól, amit már jóval előttünk, civilizálatlannak tartott vademberek felfedeztek. Arról nem is beszélve, hogy a reinkarnációval a boldogan élünk még meg nem halunk is értelmét veszti és akármekkora zseni is vagyok, újra rá leszek szorulva arra, hogy pelenkázzanak és megtanuljak beszélni. Ezt mégis hogy lehet elfogadtatni a tudomány világában, főleg olyan magas szinteken ahol te állsz? Köszönettel, Ricsi
Megtisztelő dolog - hacsak így "digitálisan" is - ismerni Téged. Gratulálok a könyvhöz, és ha személyesen nem is tudok elmenni a bemutatóra, gondolni fogok Rátok! :)
Kedves Péter,Kedves Barátaim, az elmúlt napokban nagyon fontos olvasmányélményem volt ez az aprócska beszélgetőkönyv, amely tartalmában,hatásában azonban óriás. Türelmetlenül, már az utcán kinyitottam, mert a legtöbb új könyv első olvasott sora egyben az az üzenet számomra, miért is került a közelembe, miért fontos, hogy elolvassam. Nos, ez az "üzenet" így kezdődik, ott a 41.oldalon: "Minden változással a szabadságát nyeri vissza az ember. ..." Sietve olvastam tovább a sorokat és egyszeriben az "angyali kör"-ben éreztem magam, ahol a számomra most nagyon nehéz napok -ahogy Péter írja- tényleg egy izgalmas peródussá minősülhetnek át , amelyben igen, meg fogom találni az új helyzetek szép kihívásait. Ilyen megerősítő gondolatokkal-mindenképpen. A derű, a bizalom, a biztonság érzése- a családban, a munkahelyen és íme, az olvasmányainkban- egy beszélgetés részletében- jelen van velünk akkor is, ha azokat esetleg nem vesszük észre,mert éppen fájdalmak okoznak nagy terhet,mérhetetlen szomorúságot. A válságok okozta gyötrődések nem, de a változás ereje megtaníthat bennünket újra látni a környezetünket, megtaníthat meghallani újra azokat a szavakat, amelyek a szomorúságba- és gyakran a magányba- burkolózásunk miatt elkerülnek bennünket. A fiatalok friss gondolkodását és a szüleinktől kapott örökséget a könyv rendkívül szép hangsúlyokkal emeli ki. Az angyali körben benne kell élni, a kezünkkel így kétfelé kapaszkodva,de hatásában megsokszorozva, a barátaink felé nyújtva,varázslatosan szép utat lehet bejárni,úgy, hogy közben újra önmagunkra találhatunk. Nincs is rá szebb szó: bűvölet...
hm, szerényen mondom, de kicsit úgy érzem, rólam is szól ez a bejegyzés!
Én is szerettem mindig lázongani (most is :) ), csak ennek hátulütői azok voltak, hogy általában a tanáraim ezt nemigazán nézték jó szemmel, illetve a többi ismerősöm is eljutott alkalmanként arra gondolatra, hogy ők már nem tudnak követni a lázongásom bizonyos szintje után, ami viszont egyedüllétet jelentett. Felnőtt korában az emberi lázongásnak meg alkalmasint munkaadó főnöke, vagy épp élettársa vethet véget, szabhat gátat, határt...

Gyerekként az ember tényleg nagyon kreatív, ami viszont úgy látom az embereken idővel elhal. Emlékszek egy olyan pillanatra a barátnőmmel folytatott korábbi beszélgetéseinkből, hogy megjegyeztem: "én szeretek gyerek lenni és inkább maradok is az, mintsem elveszítsem a kreatívításomat". Úgy gondolom érdemes egy gyerek szemével is látni a világot és nem szabad magunk előtt a "függönyöket" leereszteni! Természetesen itt is a vegyes taktika a leghálásabb: azért a felnőttek -tapasztalatokon alapuló- világszemlélete is fontos nagyon, jó, ha ez a 2 látásmód találkozik! :)

"Az értelem tisztaságot követel. Tisztaságot a gondolatokban és tisztaságot a szándékokban is. A tehetség intenzitása megtisztító erő"

Nemhiába szeretem George Lucas írásait, hiszen a jedijeit ő is ugyanezekre tanítgatja, nem tudom szó szerint idézni, de valahogy így: "...tisztítsd meg elmédet padawan és a probléma megoldását megtalálod!"

"Mindig is olyan embereket kötöttem össze, akik a közvetítésem nélkül talán soha nem álltak volna szóba egymással."

Én rám ez szintén érvényesül. Talán azért is kezdtek el érdekelni a hálózatok, mert a hálózatépítést, ill. fenttartást már gyerekkoromban elkezdtem, amikor is szüleim folyton vitatkoztak és közöttük, szerető gyerekeikként bátyámmal próbáltuk a közvetítő szerepben a felgyülemlett feszültséget levezetni. Utána már csak egy kis lépés volt a többi alhálózatainkban is összekötő szerepet elvállalni: iskolákban, osztályokban, baráti körökben.
GyurisP
Kedves Csermely Péter! Meg kell mondanom, egyszerűen nem tudom, hoyan kerültem a honlapra. Számomra ez a világ legnagyobb rendező elvű csodája-mióta részem ban benne, egyre csak rácsodálkozom:órák óta itt vagyok, és képtelen vagyok betelni vele! Orvos vagyok, nem az öregedés, de a halál maga érdekel, az útnak az a néhány hete, hónapja, napja, amikor minden lecsupaszodik, oly egyszerűvé és átlátszóvá válik: hogyan éljük ezt meg innen, hol van ezen az úton a megváltás csodája, hogyan csupaszodik és vékonyul egyre a létezés. Feltöltenek és új világot nyitnak a gondolatai: boldog vagyok hogy olvashatom. A halál nem ellenség, csupán egy másik fajta létezési állapot, ezekek a napoknak a rezgése, halvány , hófehér virága. Reményik Sándor irja oly gyönyörűen: "S akkor - magától - megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor - magától - szűnik a vihar, Akkor - magától - minden elcsitul, Akkor - magától - éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától - friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem" Köszönöm , hogy ír, hogy olvashatom.
"A tudására csak a keveset tudó büszke." Kiváló matematika tanárom, Sain Márton mondotta: Amelyik kalász gőgösen felemeli az orrát, vagy üres, vagy éretlen. A teli és érett kalász lehajtja a fejét. Aki igazán tud, az ismeri tudása határait, és alázattal tölti el, hogy a megismerhető dolgok végtelen óceánjában milyen kicsiny csepp az ő tudása. Kovács Klára
Szervusztok, Elmúlt hetekben olvastam a Rejtett hálózatok erejét. A gondolati és értékrendbeli azonosság sarkallott arra, hogy jobban megismerjem az Embert. Az embert, aki harmónikus öszhangban integrálja a tudományos megközelítést, a holisztikus, művészi látást, a hitet. A fenti sorok és gondolatok is olyanok, mint léleknek az anyai érintés. Szeretnék megosztani Veletek egy mai napi tapasztalásomat. Helsinkiben a Zodiak hasonló a mi Trafónkhoz. Már néhányszor meglátogattam őket, de még nem hiszem, hogy emlékeznének rám. Nem működött a bankkártya-leolvasó, nálam pedig kevés pénz volt. A pénztáros hölgy megkért, hogy írjam le a címem és küld számlát, amely alapján majd tudok utalni. Semmi dokument, semmi igazoltatás. Bizalom, tisztelet, a másik elfogadása, türelem, egyenesség. Csupa csodálatos szó nekünk magyaroknak. A természetes viselkedés a finnek többségének. S ahogy Péter többször írta/írja, mindez kifizetődő. Sokkal kisebb energiaszinten működhetnek az egymásba ágyazott alhálózatok. Innen távolból abszurnak hat a buta ellenségkeresés, a megosztásra törekvés. Ahogy Csepeli György is kifejtette, közös ellenségképpel könnyebb "egységet teremteni", de az inkább birkák vagy vicsorgó farkasok gyülekezete lesz. A másik út a nehezebb. Hosszabb és hosszabban is fenntartható. Ezt építitek Ti és örömmel csatlakozom ehhez a hálózathoz. Üdvözlettel, Fekete Istvan u.i. Sajnos márciusban nem tudok hazaugrani, de Húsvétkor feltétlen szeretném megvenni a könyvet :-).