A tudományos kiválóságról
Avagy: Miért nincsen Nobel-díjas magyar kutató?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A tudományos kutatás mindig az új megismerésére törekszik. A tudományos eredmény kreatív gondolkodás (és kegyetlenül sok munka…) szülötte. A tudományos remekmű azonban ennél lényegesen több: nagyon új és új irányban új, azaz originális.

Hogyan lehet valaki olyan, aki nem trendet követ, hanem trendet szab? A meglévő tudás alapos ismerete mellett kell ehhez a felülemelkedés és a divergens gondolkodás adománya. Ahhoz, hogy egy nagy lépést meg merjünk tenni, látni kell azt az elképesztően hosszú utat, amelyet ezzel a nagy lépéssel generációk hosszú sora számára megnyitunk, és látni kell azt a világot is, amelyet ennek az útnak a végigjárása mások számára megteremt. A nagy lépés megtételéhez meg kell, hogy találjuk magunkban a legkisebb gyermekek legnagyobb hitét.

Miért nincsen idehaza élő, Nobel-díjas magyar kutatónk? Az okok mélyreható elemzése után megmutatom, hogy az országot ugyan nem tudjuk megváltoztatni néhány év alatt, de tudunk olyan szigeteket képezni, amelyen egy (vagy több) Nobel-díjas majd megterem.


Néhány héttel ezelőtt, amikor Rodin szobrai kapcsán arról írtam, hogy mi is tehet remekművé egy műalkotást, „vozparag” a hozzászólásában jogosan kérdezte, hogy miért nem a tudományos remekmű elemzésével kezdtem, hiszen elvégre ez lenne a szakmám. A válaszomban megígértem, hogy „februárban fogok a tudományos remekek elemzésével jelentkezni, ahol (mások mellett) John Nash a játékelméletet megalapozó, 1950-es cikkének, valamint Watson és Crick 3 évvel későbbi, a DNS modelljét leíró cikkének a bemutatását tervezem.” Ezzel a bejegyzéssel ezen adósságomat törlesztem. Hadd tegyem hozzá, hogy nagy örömmel törlesztem, mert így legalább egy kicsit átadhatok a blog olvasóinak is azokból a tanulságokból, amelyeket 30 év alatt összeszedegettem, és amelyekre immáron 15 éve minden őszi félévben kb. száz hallgatót okítok a tudománymódszertani előadásaimon (szeretettel várom az olvasókat jövő szeptemberben!). A bejegyzés végén megpróbálok még egy kérdésre válaszolni: miért nincsen sok-sok évtizede Magyarországon élő Nobel-díjas kutató?

Mi tesz egy tudományos alkotást remekművé? A választ hadd kezdjem kicsit messzebb. Mi tesz egy ötletet nemcsak kreatívvá, hanem originálissá? Egy korábbi bejegyzésemben már megfogalmaztam az originalitás alapvető ismérvét: az originális „olyan irányban új, ami messze van minden olyan iránytól, amit akárki más elképzelt, vagy elképzelhetett volna.” A tudományos kutatás mindig az új megismerésére törekszik. A tudomány nem olyan, mint egy sportverseny. Annál sokkal kegyetlenebb. A tudományban nincsen második hely. Felfedezni valamit csak egyszer lehet. (Nyilván nagyon fontos szerepe van a már felfedezett tények megerősítésének, pontosításának, és leginkább: cáfolatának, de mindezek elismerése mellett is igaz az, hogy a tudományos előrehaladást az új megismerése jelenti leginkább.) A tudományos eredmény tehát új, azaz kreatív gondolkodás (és kegyetlenül sok munka…) szülötte. A tudományos remekmű azonban ennél lényegesen több: nagyon új és új irányban új, azaz originális.

Hogyan lehet valaki olyan originális kutató, aki nem trendet követ, hanem trendet szab? Igen fontos segítség a meglévő tudás alapos ismerete. Ahhoz, hogy megérezzük, hogy mi az, aminek még a közelében sem talált ki senki semmit, elengedhetetlen feltétel, hogy tudjuk, hogy mi az, amit már a többiek kitaláltak. Ezen felül azonban még kell valami: a felülemelkedés és a divergens gondolkodás adománya. Ha nem tudjuk elfelejteni mindazt, amit olvastunk, ha valahol ott belül rettegünk az igazán újtól, az igazán ismeretlentől, ha nincsen bennünk egy mélyen gyökeredző biztonságérzet, akkor nem tudunk soha elindulni egy olyan irányba, amerre még nem járt senki.

 
Az igazán nagy lépés megtételéhez azonban kell még valami. Az a távlatos gondolkodás, amelyik az első blogbejegyzésem témája volt. Az a Csíkszentmihályi Mihály által definiált, nagy C-vel írott Creativity a kis c-vel írott creativity helyett, aminek a kitartó újdonságkeresését egy belső tűz (flow) nem hagyja megállapodni. A Big Thinking a small thinking helyett. Azaz összefoglalva: ahhoz, hogy egy nagy lépést meg merjünk tenni, látni kell azt az elképesztően hosszú utat, amelyet ezzel a nagy lépéssel generációk hosszú sora számára megnyitunk, és látni kell azt a világot is, amelyet ennek az útnak a végigjárása mások számára megteremt.

A távlatos gondolkodáson kívül mi kell még az igazán nagy lépéshez? Aki önző, az soha nem fog igazán nagy lépést megtenni, mert a nagy lépés megtételéhez tudni kell, hogy annak a gyümölcseit nem mi aratjuk le igazán. Az önfeláldozáson túlmenően is kell azonban még valami. A nagy lépés megtételéhez meg kell, hogy találjuk magunkban a legkisebb gyermekek legnagyobb hitét.
 


A hosszú távú elkötelezettség rendkívül nagy hatásának illusztrálására hadd mutassam be McPherson Pléh Csaba barátom által bemutatott 2001-es eredményét. Az ábra függőleges tengelyén a zongoratudás, a vízszintes tengelyen pedig a zongorázás mennyisége látszik. Az ábra első üzenete kézenfekvő: minél többet gyakorol az ember, annál jobban zongorázik. A második üzenet azonban megdöbbentő. Ha az 5 éves gyerek úgy gondolta, hogy egy jó zongoristának egy évig elég gyakorolnia, akkor szinte semmit sem fejlődött. Ha úgy vélte, hogy 3-4 év kell, akkor a tudása csekély mértékben javult.

 

Ha azonban az 5 éves kölyök fel volt készülve arra a 10.000 órányi (azaz 10 éves) gyakorlásra, amely ténylegesen kell ahhoz, hogy kiváló művész legyen, akkor és csak akkor fejlődött a tudása kiemelkedő módon. Az igazi kreativitáshoz jövőbelátás, a jövő kifeszítésének ereje, „vision” is kell.

Visszatérve a tudományhoz, két példát hozok a tudományos remekműre. Az első Watson és Crick 1953-as Nature cikke, amelyben leírták a DNS kettős spiráljának a szerkezetét. Ha elolvassuk az egyetlen oldalas cikket, annak az első és utolsó negyede töltelék. A cikk lényege összesen 7 bekezdés, amelyben a két szerző leírja a DNS molekula szerkezetét. A cikk legfontosabb megállapítása azonban egyetlen mondat: „It has not escaped our notice that the specific pairing we have postulated immediately suggests a possible copying mechanism for the genetic material.” Ez a mondat az öröklődésről való modern tudásunk molekuláris alapja.


Randy Moore nagyon ötletesen elemzi, hogy miért lett Watson és Crick cikke korszakalkotó munka, annak ellenére, hogy a cikkben összefoglalt tudás legfontosabb elemei már korábban is ismertek voltak. Az elemzés lényegi megállapításai azok, hogy Watson és Crick rendkívül tömören, rendkívül magabiztosan, többes szám első személyben, hittel és hitelesen, a munka jelentőségét teljes mértékben felismerve írták meg cikküket. Ennek egyik legszebb bizonyítéka a cikk lényegi részének kezdete, amikor a két szerző leszögezi: „We wish to put forward a radically different sructure for the salt of deoxiribose nucleic acid”. Sikerült.


A tudományos remekmű második és számomra még a Watson-Crick cikknél is szebb példája John Nash-nek (az „Egy csodálatos elme” című Oscar-díjas film eredeti hősének) az az 1950-es cikke, amellyel megalapozta a játékelméletet. Az Amerikai Tudományos Akadémia lapjában (PNAS) megjelent cikk szintén egy oldalas, azonban ez az oldal csaknem a harmada a Watson-Crick-féle oldalnak. A cikk lényege három bekezdés, amelyben Nash leírja, hogyha a játékosok közül csak az egyik léphet, akkor elő kell állnia egy olyan helyzetnek, amelyben bármely játékos lépése rontja a saját esélyeit, azaz a helyzet egyensúlyi. Ezt az egyensúlyt hívjuk Nash-egyensúlynak, amely fél évszázadon keresztül a játékokról alkotott tudásunk lényegét jelentette, és amely olyan melléktermékeket is produkált, mint a leszerelési tárgyalások sikere a hidegháború éveiben. Nash cikke is egyetlen mondatra redukálható: „From the definition of countering we see that the set of countering points of a point is convex.” Ez a „we see” ez enyhe túlzás volt. Nash-on kívül senkinek nem volt az nyilvánvaló, hogy egy ilyen bonyolult rendszert látni is lehetne… A cikk igazi szépsége abban áll, hogy Nash a számára nyilvánvaló összefüggést csak kimondja, de nem bizonyítja, hiszen minek a nyilvánvaló dolgokat bizonygatni? Csak utal a köszönetnyilvánításban arra, hogy egy bizonyos Dr. Gale felhívta a figyelmét arra, hogy az állítása bizonyítható is, de a bizonyítást nem közli, mert ugye minek, ha egyszer az állítás igazsága látható – persze Nash-nek egyedül.



A bejegyzésem végén hadd mutassam be az eddigieket egy teljesen más perspektívában. Mi idehaza sokszor el szoktunk büszkélkedni azzal, hogy a magyar Nobel-díjasok száma milyen nagy. A valóság ezzel szemben persze az, hogy tudományos Nobel-díjat tényleg idehaza utoljára csaknem 75 évvel ezelőtt (1937-ben) kapott Szent-Györgyi Albert. Miért nincsen idehaza élő, Nobel-díjas magyar kutatónk? A válasz nem elodázható azzal, hogy de hiszen a második világháború, de hiszen a Rákosi korszak, de hiszen itt élnek közöttünk a jövő Nobel-díjasai, mert ugyan ez mind igaz (az utolsó mondatrészt tekintve: remélem!), de ha nem nézünk szembe azzal, amilyenek vagyunk, akkor mi magunk, éppen ezekben az években fogjuk kikergetni mindazokat az országból, akik esetleg Nobel-díjasok lehetnének. A Nobel-hiány okai a következőkben foglalhatóak össze (a lista vitájához és folytatásához várom a hozzászólók véleményét is!):
 

  • a mindennapos, alapos munka leértékelődése nem teszi lehetővé annak a szintnek az elérését, amely egy Nobel-díjra való felkészülés kiinduló pontja lehetne;
  • a társadalmi bizalom hiánya megöli a divergens gondolkodáshoz szükséges bátorságot; túl kevés dicséretet és túl kevés szeretetet kapnak azok a kiskölykök a ma magyar családjaiban és a ma magyar iskoláiban, akik később Nobel-díjasok lehetnének;
  • az intézményesült önzés minden különlegeset vetélytársnak, veszélynek érez, és ezért csírájában kiirt a helyett, hogy a közös boldogulás védendő zálogaként tekintene rá;
  • az általánosabb jólét még csak egy, legfeljebb kétgenerációs idehaza (és ennek az alapjai is az elmúlt évtizedekben megrogytak sok-sok millió honfitársunk számára), a távlatos gondolkodás pedig (ahogyan azt már korábban részleteztem) a jólét valamilyen minimális biztonsága nélkül nem képzelhető el;
  • a hosszú távú gondolkodást számos más bizonytalanság (így a kisnemzeti lét, a tulajdonviszonyok rendezetlensége, a puha költségvetési korlát, a rendszerváltás megrázkódtatásai, a szabálykerülés, a közösségek megbomlása, a fogyasztói alapállás és a nagy magyar nekibuzdulás, ahogyan azokat már korábban elemeztem) is gátolja;
  • a számtalan csalódás, a számtalan hamis messiás erodálta és sok helyen megölte a jövő kifeszítéséhez szükséges hegyeket megmozgató hitet;
  • akik ezek után még mindig megmaradtak, azok elszigeteltek, és nem kapnak elegendő bátorítást a hozzájuk hasonlóktól.


Lehetnek olyanok, akiknek ennek a listának a végigolvasása után végleg elmegy a kedvük attól, hogy idehaza maradjanak, és ne menjenek el – mondjuk – Kanadába, ahol a globális felmelegedés után a század végefele hatalmas meleg erdőségek lesznek majd a jelenlegi fagyott tundrák helyett... Hadd írjam nekik azt, hogy pontosan a fentiek miatt alakítottam meg 1996-ban a Kutató Diák Mozgalmat, pontosan emiatt kezdtük el szervezni 2006-ban a magyar tehetséggondozás hálózatát, és emiatt írtam a múlt héten arról, hogy ideje felismerni, hogy alakulófélben van a magyar „establishment”. Emiatt indult el ez a blog is. Amióta a Bölcsek Tanácsa tagjaként ömlenek hozzám azok a levelek, amelyek a magyar iskolák katasztrofális állapotáról számolnak be, még jobban tudom, hogy nem fogjuk tudni megváltani ezzel az egész országot, de igenis tudunk olyan szigeteket képezni, amelyen egy (vagy több) Nobel-díjas majd megterem. És ezek a sikerek majd szépen, lassan húzzák magukkal a többit is felfele. Úgy legyen.
 

 

 Válaszok (1)


Elöljáróban köszönöm a kiváló hozzászólásokat – újfent! –. „paligreg”-nek igaza van abban, hogy a tudományos kiválóság jelzője megilleti bármely szakma művelőjét, ha magas színvonalú tudományos munkát végez, de ezen esetben ő az én fogalmi rendemben és értékrendemben ugyanolyan tudós, mint én magam, ha csak kisebb időre is. A tudományos Nobel-díj valóban abban is különbözik néhány más Nobel-díjtól (irodalmi, béke, stb.), hogy kisebb benne a szubjektív elem. Kisebb, de nem nulla. Mint ahogyan semelyik Nobel-díj esetén sem teljesen szubjektív az odaítélés menete és eredménye. A tudomány esetén a kiválóság nem akkora mértékben igényli a „belső remekművet”, mint amennyire mondjuk az irodalom esetén. (Érdemes itt is a „nem akkora mérték” kifejezést pontosan érteni: nyilván egy tudományos eredmény értelmezéséhez is szükség van „belső remekműre” de ennek a remekműnek nem kell annyira komplexnek lennie, és nem kell akkora életbölcsességen alapulnia, mint amennyi egy irodalmi remekmű – például a Sorstalanság – megítéléséhez szükséges.)

„vincenzio”-nak nagyon igaza van ebben a gondolatban: „nem az mondja meg egy-egy kutató életének eredményességét, hogy kik mit mondanak, ítélnek róla, hanem az, hogy az ÉLET-nek adott-e, tudott-e bármit is adni”. Gratulálok! (Ki is bővíteném, ugyanis a mondat nem csak a kutatóra, hanem bármilyen földi halandóra pontosan ugyanígy igaz. Érdemes ezzel kapcsolatban elolvasni Max Lucado azon meséjét, amelyet a tanári hivatást körüljáró blogbejegyzésben közöltem.) A Nobel-díjat ezzel a szemlélettel teljesen egyetértve nem elérendő célnak, hanem mutatószámnak tekintem.

„thunder” gondolataival összhangban Bojár Gábornak egy fontos meglátása az, hogy Magyarországon azért vált a tudomány és benne a matematika annyira magas szinten álló értékké, mert egy szélsőséges változásoknak kitett kis nemzet tagjai olyan értékeket keresnek, amelyeket a változások nem érintenek. Kétszer kettő még a Rákosi rendszer alatt is négy volt, hiába szerette volna azt Rákosi pajtás, hogy mondjuk hat legyen…
 

 

Válaszok (2)

 „peter.horvath” kérdése, hogy ki a magyar Nobel-díjas fontos kérdés, de számomra messze nem a legfontosabb. Bőven van ennek a témának „szakirodalma”, amelyben listázzák és dekázgatják, hogy a bármilyen módon magyarnak számítható Nobel-díjasok közül ki mennyire volt magyar, azaz pl. beszélt-e magyarul (kérdés persze, hogy: mennyit…), magát magyarnak tartotta-e (kérdés persze, hogy milyen körülmények között, kinek a milyen jellegű kérdésére válaszolva, stb.…) stb. Én más kritériumokat állítanék a központba: az országnak az akár még Nobel-díjjal is jutalmazható színvonalú munka termelésére és megtartására való képességét. Ezt próbáltam meg körbejárni a blog írással, így a Nobel-díj, ahogyan jeleztem már, csak indikátor, szimbólum volt, és nem a lényeg maga.



Ami meg konkrétan Szent-Györgyi Albert esetét illeti, ott a megoldás roppantul egyszerű. Klebelsberg Kúnó, az akkori kor ma már legendás oktatási minisztere (aki Eötvös mellett az egyetlen olyan oktatási miniszter volt a magyar évszázadokban, aki elérte az államférfi szintet) személyesen ment ki Cambridge-be, és három napon át győzködte Szent-Györgyit, hogy jöjjön haza. Sikerült. Ilyen egyszerűen lett egy Nobel-díj itthon. Hallottunk hasonló szolgálati útról az elmúlt húsz évben? Én nem, de boldog lennék (tényleg!!!) ha valaki ellenpéldát írna.
 

 

Megosztás

Hozzászólások

Én nem kérdeztem a "remekmű"-s bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásomban, hogy miért nem a tudományos vonatkozással kezdted Péter, inkább annak adtam hangot, hogy én miért gondolhattam az előre beharangozott cím alapján arra, hogy a "remekmű"-s bejegyzés a tudományos alkotásról fog szólni, illetve reményemet fejeztem ki, hogy lesz egy külön tudományos bejegyzésed is. És íme. Ez is nagyon tetszett! Bár tömegméretekben egyetértek az elemzéssel, de véleményem szerint mostanában is lehet magyar Nobel-díj, hallottam jelölésekről, remélem a szerencse is mellénk áll.
Annyiban mindenképp jó a helyzetünk, hogy Magyarország a tudósok hazája. Elmondom, mit értek ez alatt. Ha Hollandiában megszületik egy gyerek, és nagyon okosnak találják, bankárnak küldik. Amerikában ugyanezt a srácot üzletembernek, Magyarországon viszont tudósnak tanítják. Sőt. Tizenéves korukban még sokan Nobel-díjasok szeretnének lenni. Aztán - az általad alaposan kifejtett okok miatt - ez elromlik. Szóval csak annyit akartam elmondani, hogy ha a cikkben írt nehézségeken túllendülünk, akkor valószínűleg hirtelen rengeteg nagy kutatónk lesz.
Gyerekek! Számít valamit a Nobel díj? Szerintem nem! Valaki mondhatja, hogy ezt a sárga irigység íratja velem, mert sose fogok Nobel díjat (se) kapni. (Amúgy ez igaz, mármint, hogy olyat se kapok és mást se. De nem az irigység szól belőlem, bár sose lehet tudni...) Szerintem a kutató életének a motiváló gondolata nem a díj elnyerése kell, hogy legyen. A valóság megismerése, az élet dolgaiban való jártasság, a probléma megoldása, a LÉT öröme sokkal gazdagabb jutalom, mint a nem csekély pénzzel járó Nobel díj. Amióta meg az Egyesült Államok újonnan megválasztott elnöke olyan módon kapta meg a Nobel díjat, ahogy, és olyan indoklással, amilyennel, azóta még nevetségesebb lett az egész mostani díj kiosztásos világunk. Amúgy is a hivatalos megjutalmazás nagyon sokszor felér egy masszív "parasztvakítással". Szerintem nem az mondja meg egy-egy kutató életének eredményességét, hogy kik mit mondanak, ítélnek róla, hanem az, hogy az ÉLET-nek adott-e, tudott-e bármit is adni. És ha van olyan ember, akinek az élete jobb, élhetőbb lett bármelyik kutató, tudós, vagy bárki élete által, akkor "a foglalkozás elérte célját". Saint-Exupéry Kis Hercege jut eszembe a különböző bolygólakókkal: a részeggel, a hiúval, az üzletemberrel, a királlyal, a geográfussal... (A lámpagyújtogatót szándékosan nem írtam a felsorolásba, mert ő normális volt). Szerintem az igazi felnőttség nem azt jelenti, hogy komoly arccal (ami Gregor József szerint mindig gyanús és buta embert takar) felesleges, de mindazonáltal sokak által fontosnak tartott dolgokat hajszolok. Szerintem FELNŐTT-nak lenni azt jelenti, hogy ismerem az ÉLET-et, ismerem az EMBER-i létezés korlátait és mindemellett JÓ vagyok, TÖREKSZEM, AKAROK ÉLNI! Valóságos életet akarok élni! Megismerni, ismerni és kapcsolatban lenni a valósággal. Hogy megjutalmaz-e érte valaki, vagy sem... Mit számít az? A valósággal kapcsolatban lenni a leggazdagabb jutalom. Így érdemes csak kutatni, dolgozni, élni. És ha az embernek adnak jutalmat, kitüntetést vagy esetleg Nobel díjat, akkor csak elmosolyodik, mert tudja, hogy ezt nem szabad annyira komolyan venni. Még egy utolsó - gonosz - gondolat: Az EMBER - emberiség évezredek óta él a földön. Míg nem voltak díjak, jutalmat az élet zajlott akkor is,sőt megkockáztatom, az ember az egész igyekezetével az ÉLET megjobbításán, megismerésén fáradozott, arra törekedett. A díjazás, jutalmazás megjelenésével megjelent egy eléggé képmutató társaság, aki "komoly"-ság álarca mögé bújva fontosabbnak tartja a díjat és a tömeg "elismerését", mint az ÉLET élését! És ez HIBA! Bár sokan egészen jól meg vannak ezzel az állapottal barátkozva.
Szerintem a címben és az alcímben szereplő kérdéseket különválasztva lenne célszerű megbeszélnünk. Két okból is.
Az egyik: A Nobel díj odaítélése minden bizonnyal a tudományos kiválóságot jelzi, de fordítva nem áll a dolog. A tudománytörténet nem kevés olyan esetet is ismer, hogy igen kíváló igazán újat hozó tudományos alkotások és alkotók nem részesültek ebben az elismerésben.
A második: a magyar örök kérdése: nekünk miért nincs (pedig van)? (aranyérmünk, Nobel díjunk, olimpiánk ... )


Tehát először a "tudományos kiválóság"-hoz:
miről is van szó?
Az egyes tudományos alkotások remekmű vagy nem remekmű jellegéről, a tudományos felismerésekről, vagy azokról az emberekről, akik ezeket létrehozzák, kimondják?
Avagy a tudósról, aki mindenkinél jobban tudja, hogy milyen zseniseregek és hangyaszorgalmú óriások vállán állva láthatott messzebbre?
Arról az emberről, akit teljesítménye/szerencséje kiemel a tudományos közösségből? ......

Hadd másoljam ide Baráti Péter hozzászólásából, mert tetszik nekem ez a "belső remekmű" megfogalmazás: "az ember (a befogadó) kell, hogy remekmű legyen, a műalkotásnak "csak" annyi a feladata, hogy megpiszkálja az ember belső remekmű-részét. Amely alkotás ilyen katartikus, óriási horderejű élményt képes generálni, azt hívhatjuk remekműnek, főleg, ha több befogadóban is képes hasonló területet megérintenie. Akinek odabenn nincsen remekmű-váza, annak még tanulnia kell. Nekem például az opera műfaja még nem befogadható, pedig tudom, hogy vannak belőle remekművek"

Ugyanaz a helyzet a tudományos alkotások területén is, mint a művészetek esetében: remekművázként el kell sajátítani a "szimbolikus szabályok és folyamatok rendszerét" (lásd Csíkszentmihályi Mihály "tartomány" fogalmát a Kreativitás könyvében). A kiváló művészek és tudósok valami újat mutatnak meg a már meglevő tartományban azoknak, akik elsajátították az illető tartományt - ezt nevezhetnénk hagyományos művészetnek és tudománynak, a legkíválóbbak pedig új tartományokat nyitnak. A régi tartományok szükséges befogadása is irtózatosan nagy élmény, de sokszor nagy erőfeszítés szükségeltetik hozzá. Az ifjúságot úgy kell kondicionálni, hogy maga az ilyen erőfeszítés is élvezet legyen! Én nem választanám szét a természet és a társadalom tudományokat. A természettudomány kicsit könnyebb helyzetben van - rendelkezésére áll a kísérlet lehetősége - de sokakkal ellentétben vallom a tudományos módszernek nem a kísérlet a lényege. (Röviden: észlelés-megfigyelés-fogalomalkotás-hipotézis-elmélet-jóslás-ellenőrző megfigyelés - iterációkon keresztüli pontosítás)

Péterrel abban vitatkoznék, hogy a tudományos kiválóság fogalmát leszűkíti csak a (tudományos) kutatókra. Szerintem megilleti a tudományos kiválóság címkéje mindazokat az igazi mérnököket, orvosokat, tanárokat, bankárokat, közdazdákat, ... minden embert, aki a munkája, tevékenysége során az eléje került feladatokat kiválóan, tudományosan oldja meg. Persze csak egy kicsit vitatkoznék, mert a parttalan kitágítás természetesen nem vezet semmire. Minden gondolat oda vezet, hogy a mindennapos alapos munka értékét kell elismerni és elismertetni.
S mivel a természettudományos megközelítés könnyebb, a tudományos gondolkodás elemeit minden ifjúnak ezen keresztül kell megismernie. Hadd mellékeljem ide az Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat állásfoglalása a természettudományos közoktatásról és a tanárok helyzetéről, http://www.elft.hu/documents/TanarokELFT.html , s következzen pár megjegyzés a magyar Nobel díj kérdéséhez:
A hálón mást keresve épp (újra) ráakadtam a Gyarmati István ravatalánál elhangzott gyászbeszédre
http://www.termeszetvilaga.hu/tv2003/tv0301/gyarmati.html

Persze jó lenne, ha a vozparag említette szerencse faktor bejönne - mert a Nobel díj - nemigen merem kimondani (nem babonából, hanem mert a jövő tényleg nem megjósolható) közel lehet ( http://nol.hu/lap/arcok/lap-20090325-20090325-11 ). Pedig a tudományos teljesítmény a tudományos közösség által kétségkívül elismerten készen áll. De természetes, hogy mindig több a jelölés, mint a kiadható díj.
Viszont kiváncsi lennék arra, hányan tudnak erről ebben a hazában, és hányan büszkék rá? Jó lenne egy olyan "tudományos sznobizmus" a kultúránkban, mint ami a képző és zeneművészetek területén létezik! (Sznobizmus = nem illik nem tisztelni, még ha nem is értjük!, de értő módon támogatjuk)
Volt már a közelmúltban egy Nobel díjunk az irodalom területén, s az inkább megosztottságot hozott a magyar közvélekedéseben, mint összefogást. Legalábbis a felszínen. Szándékosan írtam közvélekedést, a közgondolkodás helyett .... . De bízom abban, hogy a kultúra mélyrétegeiben ez igen pozitív jelentőségű folyamatokat indított el. S tényleg szerencsés dolog lenne újabb, pláne (ne értse senki félre) egy "igazi", egy tudományos magyarországi Nobel díj. De nem baj, hogy nincs. A célnak a Nobel díj értékű tudományos kiválóság elérését lehet kitűzni. A Nobel díj, mint cél általában badarság. De egyes embereket kiemelkedő teljesítményekre sarkallhat.

Sokkal inkább gond az, hogy úgy tűnik, már megint lemarad(t)unk valamiről. Nevezetesen az európai neutronkutató központ (ESS) Magyarországra telepítéséről. http://www.esshungary.eu/index_hun.html . http://www.168ora.hu/tudas/lesz-e-neutronkutatonk-42804.html http://portal.debrecen.hu/hirek/gazdasagi/nagyeselyelottdebrecen_gazdasa...

Persze lehet, hogy ez is illúzió volt.
A hiány listával messzemenőkig egyetértek, csak nem "Nobel-hiány"-nak, hanem tudományosság-hiánynak nevezném.

Kiemelném a magyar társadalom legnagyobb problémáját, a mindennapos szabálykerülést. Azt, hogy ma már nem kell merészség a szabályok megsértéséhez.

A tudományos kiválóság a szabályok tiszteletére nevel, megmutatja, hogy hogyan ismerjük fel a szabályokat, hogyan hozhatók létre jó szabályok, s (nem kicsinyes) szükség esetén hogyan kell/lehet azokon túllépni. No megint az oktatásnál-nevelésnél vagyunk.
igen, én magam is először azt a kérdést tenném fel hogy miért is nobel dijban gondolkodunk. de ha jol érzem Péter itt átvitt értelemben is érti a nobel dijat. azt a körülményt, hogy ujat, maradandót alkotunk(és urambocsá azt a világ közvéleménye is elismeri, dijazza) igy ez a kérdésem okafogyottá vált. a másik kérdésem az lenne hogy mennyire pénzkérdésről beszélünk? vagy olyan "őrültekről"(értsd elhivatott) van szó akik minden körülmények között "kattognak", tanulnak, képezik magukat, eredetit, ujat akarnak és alkotnak teljesen mindegy hogy mekkora anyagi támogatás mellett, vagy ennél profibb világgal állunk szemben. valoszinüleg ez utobbi lehet igaz, mert a komoly tőkével dolgozó államok kvázi olvasztótégelyében formálodnak a nobel dijasok-itt most pro forma értem. ha átvitt értelemben gondolkodunk uj, kreativ megoldásokhoz nem biztos hgoy komoly anyagiakra van szükség. én magam mindig csodálom amikor vén róka mesteremberek, hihetetlen kreativitással tudnak fejvakarós müszaki problémákat megoldani:))

A magyar Nobel-díjasok… nos igen, ez egy komoly vesszőparipa, ami a magyar oktatásért/tudományért/jövőért aggódók közös gondja szokott lenni. Szerintem a címben feltett kérdésre – Miért nincsen Nobel-díjas magyar kutató? – nagyjából az az egyik válasz, hogy: mert azt se tudjuk, hogy mi az. Mitől lesz magyar egy magyar (származású) kutató? Magyarországon (vagy magyarlakta területen) született? Magyarul beszél? Közvetlen ősei magyarok? Magyarországon tanult? Magyaros a neve? Magyarnak vallja, vallotta magát? Ha végignézzük a magyar származásúnak tartott Nobel-díjasok körét, akkor kiderül, hogy jó részük nem itthon tanult, a családjában nem magyarul beszélt, nem itthon született. A mai Magyarországon született Nobel-díjas kutatók (és a továbbiakban is ki fogom venni az okfejtésemből a többi Nobel-díjat) egyébként egy kivétellel mind Budapesten születtek. Miért? Itt egy érdekes táblázat, ami azt mutatja, hogy a magyarnak tartott Nobel-díjasokat más nemzetek minek tartják.

Meg aztán az is jó kérdés, hogy minek a mércéje a Nobel-díjasok száma? A magyarok genetikailag adott zseniségének? A magyar kulturális közeg egésze által adott valamiféle plusznak? A magyar oktatás-kutatás színvonalának? A magyar nyelv által kialakított gondolkodásmódnak, bármi is legyen az? Én már mindegyik magyarázattal találkoztam (mikor melyik érvet kellett a magyar Nobel-díjasok számával alátámasztani), és igazából, ha végig gondoljuk, bármelyik érv mellett is tesszük le a garast, a lista tagjainak egy jó részét ki kell húzni. A magyar iskola teszi a magyar Nobel-díjast olyan jóvá? Húzzuk ki, aki külföldön tanult. A magyar nyelv? Húzzuk ki, aki nem beszélte. A kettő összege? Hányan maradnak? Szóval én egy ilyen blogbejegyzést azzal kezdenék, hogy kiket tartok magyar Nobel-díjasnak, és miért, és ha X.Y.-t igen, akkor mi lehetett az ő korában olyan jó, hogy X.Y.-ból Nobel-díjas lett.

A fenti blogbejegyzés eleve abból a hipotézisből indul ki, hogy a magyar Nobel-díjas kutatót valamiféle kulturális közeg tudná kitermelni. Mondjuk nem mintha én hinnék a magyarok genetikailag adott zseniségében, de mint örök kritikus azért egy táblázatot szívesen vennék/vettem volna arról, hogy hogyan állnak más nemzetek az egy főre jutó Nobel-díjasok terén, és ott vajon adottak-e a felsorolt kritériumok. Például az oktatás etalonjának tartott Finnországban miért nem él sok évtizede finn Nobel-díjas? Mert a wikipedia szerint 2 tudományos díjazottjuk van, abból is az egyik kivándorolt, ugyanakkor a népességük fele a mienknek (arányaiban tehát többet várnánk)

Ha például az angoloktól kiszedünk mindenkit, aki nem ott született, aki elszármazott tőlük, aki nem tudományos Nobel-díjat kapott, még mindig marad 59 név a listán. 61 millióan vannak, ami millió emberenként kb 1 díjazottat jelent. További 10%-ot érne (6 főt), ha az ott született, de elvándorolt díjazottakat is hozzájuk venném. Az USA-nak 177 saját szülött Nobel-díjas kutatója van, ebből 2 vándorolt el. Viszont 310 millióan vannak, vagyis fejeként csak 0,57 saját születésű díjazottjuk van - de azokat meg bírják tartani.

Ez csak pár példa volt, nagy következtetést nem mernék levonni belőle.

Meg aztán másoknak nem tűnt fel, de nekem igen, hogy a bejegyzés két kérdése eltér egymástól:
Miért nincsen Nobel-díjas magyar kutató? – ez számomra inkább azt jelentené, hogy miért nem szül ez a föld Nobel-díjasokat.
Miért nincsen sok-sok évtizede Magyarországon élő Nobel-díjas kutató? – ez inkább azt jelentené, hogy végül is mindegy, hogy hol született, de ide kéne vonzani.

Ez két nagyon eltérő probléma szerintem, amihez hozzá lehetne tenni még egy kérdést: Miért nincsen olyan kutató, aki Magyarországon végzett kutatásért kapott Nobel-díjat? Na jó, mondjuk van egy, de az nem mostanában volt.

Mivel a kérdés – ahogy látom – nincs igazán tisztázva, ezért szerintem a válaszok sem jók. Mármint önmagukban jók, igaz mondatok persze, csak nem tudni, hogy végül is mire válaszolnak, és miért. Például ha egy kutató itt születik és nő fel, akkor a tehetsége itt alakul ki, bármilyen mostoha legyen is a környezet, még ha máshol kutatva ér is el valamit.

És csináltam még egy ábrát is, ami a magyarnak vagy magyar származásúnak tartott tudományos Nobel-díjasok születési évét (alsó vonal) és a Nobel-díj odaítélésének évét (felső vonal) mutatja. Íme az ábra. Szükség esetére alternatív link a képhez. (Kicsit szeméfényvesztő, de a két vonal párhuzamos.) Összekötöttem az összetartozókat, és én legalábbis azt látom rajta, hogy időben viszonylag arányos az eloszlásuk. Behúztam az ábrán egy piros vonalat, ami egy idén kiosztott díjazott körülbelüli születési évét mutatná meg az alapján, hogy az előző esetekben kb mennyire volt „ferde” ez a vonal. Mindez számomra azt jelenti, hogy akik mostanában kapnak díjat, azok az előző rendszerben születtek, éltek, talán alkalom adtán emigráltak. Mindenesetre nem lennék meglepve, ha az elkövetkező 30-40 évben viszonylag kevés ilyen díjazottunk lenne, hiszen ez az előző rendszer lenyomatát viselné magán, mint ahogy a mai helyzet gyümölcsét is kb 50-60 év múlva fogjuk learatni.

Összefoglalva a fentieket, a kérdés, hogy mit is akarunk igazán? Legyenek magyar földön született és nevelkedett Nobel-díjasok? Legyenek kutatóhelyek, ahol ilyen szintű kutatás végezhető, vagy talán már most is van ilyen? Képesek legyünk itthon tartani a zsenijeinket ezeken a kutatóhelyeken? Esetleg idecsábítani máshonnan? És ha már tudjuk, hogy mit akarunk, és ebből mi az, ami megvalósult, akkor lehetne az akadályokat elhárítani, egyáltalán, kilistázni őket valamivel konkrétabban.

Hát, néha igen félreérthető vagyok, ahogy visszaolvasom magam. Nagyjából elég nehéz kivenni az előző kommentem második feléből, hogy tulajdonképpen mivel vitatkozom és mivel értek egyet. Szóval a blogbejegyzés legjobb bekezdése a Szent-Györgyi Albertről szóló bekezdés, az ezzel való mély egyetértésemet sikerült alaposan elrejtenem a kommentemben. Át akartam szerkeszteni mielőtt elküdtem, de aztán így maradt. Amit hiányolok, illetve amit mondani akartam, az az, hogy akkor most szerinted csak ő a magyar Nobel-díjas, vagy valaki más is? Hogy ő milyen (feltételezett) okból vagy körülmény miatt maradt itthon, míg mások nem? És tulajdonképpen valahogy azt akartam kihozni, hogy két kérdést teszel fel (miért nincs magyar ill. miért nincs itthon élő Nobel-díjas), de egy harmadikra válaszolsz (miért nincs itthon kiérdemelt Nobel-díj), ami elsikkad a sorok közt, de láthatóan a legfontosabb.

A többit nagyjából úgy sikerült megírnom, ahogy akartam.

Legközelebb majd óvatosan kattintgatok, mert így elég jól megláthatja a tisztelt blogközönség, hogy milyen kusza állapotokon keresztül írok meg egy kommentet... ha egyáltalán elég rá egy hét.

Még egyszer, elnézést a zavarosságért, korábbi bekezdéseim tömör és talán egyértelműbben kifejezett lényege emitt olvasható.

Megpróbálom egy kicsit érthetőbben megfogalmazni, amit akartam.

Van egy cél, mégpedig hogy legyen magas szintű kutatás itthon. Ennek indikátora lehetne jó sok Nobel-díj. A cél megvalósításához kellenek jó kutatók, jó kutatóhelyek, sok pénz meg minden egyéb.

Szerintem itt a probléma nagyon kettéágazik, és valahogy nem látom át, hogy melyik részegység megvalósítására teszünk éppen javaslatot.

A jó kutatók kitermelése terén definíció szerint jók vagyunk akkor is, ha a külföldön magyarok által elért Nobel-díjak száma elég magas (vagyis nem kell hozzá az, hogy az a bizonyos jó kutató itthon dolgozzon). Tehát ha azt állítjuk, hogy a mai magyar rendszer már gyerekkorban letöri a Nobel-díj csináláshoz szükséges képességet, és beléneveli a gyerekbe a simlizést meg a rövidtávra gondolkodást, akkor ezzel gyakorlatilag azt állítjuk, hogy a ma nemzedéke még külföldön se fog tudni Nobelt szerezni, mert mire felnő, alkalmatlan lesz. Éppen ezért érdekes számomra tudni, hogy azért valamiféle pozitív indikátornak tekinthetünk-e egy olyan eredményt, amit magyar kulturális környezetben nevelkedett magyar ember ér el külföldön, vagy sem. Vajon vannak-e ma kint ilyen emberek, illetve lesznek-e a ma gyerekeiből 10-20-30 év múlva ilyenek?

A jó feltételek létesítése egy másik nagy projekt. Szerintem ebben valóban nem állunk jól. Valószínűleg Klebelsberg Kúnó tudott ajánlani valamit, mert a két szeméért nem jött volna haza Szent-Györgyi Albert. Klebelsberg Kúnó ezen tettének zsenialitása inkább az, hogy tudta, kit kell hazahívni, és tudta azt is, hogy az illetőt mindenképp haza kell hívni, és hogy valahogy ki tudta taposni neki a megfelelő kutatási körülményeket (nem tudom, ez mennyire lehetett nehéz, de úgy sejtem, hogy az volt).

A kérdés tehát a következő: Élnek-e kint ma potenciális Szent-Györgyi Albertek, akik a maguk Klebelsberg Kúnójára várnak, avagy sem? Továbbá ha választani kéne, akkor melyiket választanád:
- egy (megfelelő magyar kutatók hiányában) más országból idecsábított, külföldi kutató által nálunk elért Nobel-díjat,
- vagy egy nálunk nevelkedett, de külföldre szakadt kutató által odakint elért Nobel-díjat?
Vagyis ha egyelőre csak az egyiket tudod elérni, akkor mi legyen előbb: hely (+körülmény), vagy ember?

Ahogy én látom, a „Magyarország Problémái” nevű kupacnak van két viszonylag diszkréten elváló alhalmaza, az egyik a jó kutatók képződését gátolja (legyen ez az anti-kutató halmaz), a másik pedig a jó körülmények kialakulását gátolja (legyen ez az anti-körülmény halmaz). A két halmaz szerintem kevéssé fed át, maximum a gyökereknél. Ami tehát nekem szemet szúrt, hogy a bejegyzésben láthatólag a jó kutatóhelyek képződését (az azok létrejöttét lehetővé tevő Klebelsberg Kúnók és egyéb tényezők hányát, vagyis az anti-körülmény halmazt) tekinted nagyobb problémának, mert így a már élő, de külföldön dolgozó potenciális Szent-Györgyi Albertek nem tudnak hazajönni, és így kénytelenek lesznek külföldön Nobelt csinálni. Viszont a problémák okaiként az anti-kutató halmaz elemeit sorolod fel. De ha tényleg ez az elsődleges probléma ma, akkor nincsenek is Szent-Györgyi Albertek külföldön, mivel a közeg már gyerekkorukban kitaposta belőlük a dolgozni akarást - s ez esetben hiába lenne itthon egy Klebelsberg Kúnó, nem tudna kit hazahívni.

Azt hiszem, ez már jobban hasonlít arra, amit kérdezni akartam.

Érdekes kérdéseket és hiányokat említ a cikk, és idekívánkoznak "ideiglenesen külföldre kivándoroltként" magyar és német tapasztalataim alapján a témához kapcsolódó meglátásaim. A tudományos kutatás hosszútávú, előretekintő munkáját nem segíti elő a kilátástalan álláshelyzet és a kutatásfinanszírozás milyensége. Természetesen ezek nem magyar sajátságok, hiszen nem sok helyet ismerünk, ahol a kutatóegyetemek korlátlanul felvennének fiatal munkatársakat, de ha körbenézünk, nem sok aktuális állásajánlatot találunk a magyar kutatóintézeteken, egyetemeken. A finanszírozásba pedig ne is menjünk bele. Másrészt Magyarországon általános "szokás" a saját labort fejleszteni, saját eszközt vásárolni, annak ellenére, hogy a források elég szűkösek és persze laboronként változnak, míg máshol a műszereket, eszközöket az intézet dolgozói magától értetődően közösen használják. A nagy beruházások nem labor- hanem intézet-szintűek, így nem kell minden labornak külön-külön felépítenie a teljes műszertárát, "csak" meggyőzni a vezetést arról, hogy az általa igényelt, új műszer miként válhat a többiek javára is. Így természetesen sokkal egyszerűbb a laborok közti együttműködés, az új módszerek és elméletek megismerése, és ebből fakadóan új szemléletmód elsajátítása, és "valami új, az eddigiektől merőben eltérő meglátása". És nem utolsósorban nincs az embernek az az érzése, hogy a mások által kitaposott utat tapossa ő is attól pár méterre. A különböző kutatóintézetek és egyetemek közötti párbeszéd Németországban megdöbbentett. Természetesen a szakmai féltékenység és rivalizálás mindenhol jelen van, de ennek ellenére a kutatóintézetünkben hetente-kéthetente tartott előadást "külsős" kutató. Legtöbbször a közeli egyetemekről, de volt olyan, aki a külföldi együttműködő partnerét kérte fel, hogy tartson előadást. Sokszor PhD hallgatók hívták el a témájukban kimagasló eredményt elérő kutatót előadni. Persze "könnyű" nekik, ahol a legközelebbi heidelbergi egyetemről bármikor áthívhatnak egy-két Nobel-díjast előadni A Nobel-díjas Nüsslein-Volhard (http://nobelprize.org/nobel_prizes/medicine/laureates/1995/nusslein-volh...) kapcsán jutott eszembe egy másik probléma, amivel éppen jelenleg szembesülök nap mint nap. Ő biokémikusként végzett, majd Drosophlia-genetikával foglalkozott, és lassan húsz éve zebrahal mutációkat vizsgál. Ma ugyanezt a pályautat szinte lehetetlen bejárni. A kutatás jelenleg eljutott abba a stádiumba, hogy bizonyos kutatási témákra szinte csak a témában régóta járatos, specifikus tudással rendelkező jelölteket választják ki. A kutatás atomizációja gyakorlatilag nem vagy alig enged átjárást kutatási területek között. Vagyis de, de másképp. Manapság a különböző szakterületek közötti együttműködést preferálják a pénzosztók, de egy lepke szárnyfejlődését kutató állás interjújára csak az mehet be, aki lepke szárnyfejlődést kutatott eddig is. Visszatérve a magyar viszonyokra. Magyarországon érzésem szerint sok felesleges energia megy el arra, hogy az ember saját szakállára próbál meg egy új módszert "belőni", ahelyett, hogy elmenne egy hétre egy másik laborba tanulni. Túl zártak a kutatóközösségek, és sokszor nem a tudományos munkája, elért eredménye alapján ítélik meg az embert, hanem egyéb, kutatástól független emberi tulajdonságok vagy világnézet alapján. Az őszi H1N1-hisztéria tipikus látképe a magyar tudós-rétegnek. Egymásnak gyökeresen ellentmondó vélemények hangzottak el főorvosoktól, orvosoktól a médiában, a politikai hovatartozástól kezdve a gazdasági érdekekig sokféle érv és ellenérv repült ide-oda, így a józan érvek és hiteles gondolatok nem jutottak el a hétköznapi emberekig, pedig olvastam értelmes riportot hiteles szakértőtől is. Amíg szakmailag nívós kutatók munkahelye foroghat kockán egy egészségügyi miniszteri intézetbezárás vagy egy meg nem ítélt OTKA-pályázat miatt, nem nagyon lehet külföldről hazahívni nívós kutatókat, hogy hosszú távra rendelkezzenek be egy olyan szakmai közösségben, ahol igazán nagy küzdelem a kutatás.
Ennek a cikknek is nagyon örültem. Péter pont olyan témákat boncol, melyek fel fel merülnek körülöttem. elmesélnék egy ide vonatkozó nagyon jellemző példát, a 80 as évekből: Egy közeli rokonom nemzetközi szinten elismert és témájában vezető kutatókkal dolgozó volt (szándékosan nem írok azonosításra alkalmas adatokat). Akkoriban ide még az oroszokat elengedték és az amcsik el mertek jönni idáig, így kis hazánkban sok konferencia volt. Egy alkalommal egy amerikai elővezette, hogy támogatás alapján 6 évig futott egy programm és a következő eredményeket kapták: stb stb. Rokonom jelezte feléjük hogy: "ha elolvassák az 1961 es .....nemzetközileg publikált féloldalas cikküket, akkor ott van ugyanerre egy kézi eljárás, ami pont ezt az eredményt hozza. A meglepődött tengerentúliak reakciója kb a következő volt: "Gyerekek! Mi ebből élünk! Még 4 évet támogatnak és fut a programm! A mi vendégeink vagytok a büfében, gyertek meghívunk fizetünk konferenciautat, bármit, de kuss legyen, mi ebből élünk!" ...................A KUTATOTT ÉS TALÁLT ADATOK -EREDMÉNYEK STRUKTÚRÁJA (ÖN)HASONLÓSÁGOT MUTAT A TÁMOGATÁS JELLEGÉVEL????.................... KUTATNI MEGÉRI DE TALÁLNI NEM???..................... Voltam a napokban egy magyar szociológusprofesszor előadásán aki olyan dolgokat kutat támogatva, amire érdekes irodalomban már az előző évezred végén (Mérő László könyvében leírva) közgazdasági témájú Nobeldijjal jutalmazott közismert megoldások léteznek...úgyhogy a támogatást nagyon meg kellene változtatni...(Költsey mind a mai napig újra és újra "leugatná" Berzsenyit???...)