Milyen a jó tanár?
Avagy: Történetek a szeretetteljes, siker- és értékcentrikus, tehetségfejlesztő iskoláról
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A jó tanár egész életen át ható példát ad, egy olyan új világot nyit meg emberségben és tudásban, amelyet a diák soha el nem felejt. De milyen is a jó tanár? Ezt próbálom meg körbejárni ebben az írásomban.

A jó tanár már elfogadta saját magát. Személyes, egész életével tanít és nevel. A jó tanár nem elzártan él a tanítványaitól, élete egy nyitott könyv. A jó tanár szemléletet ad, az ismeretek összefüggéseit, az ismerethálózat felépítését mutatja meg. A jó tanár koherens, integráns és hiteles értékmintát jelent.

A jó tanár nyitott és a diákkal együtt tanul. Érzéke van a különlegesre, mindenben a jót, a pozitívat, az értéket keresi. A jó tanár legalább ötször annyit dicsér, mint amennyit szid. Kifogyhatatlan annak a szeretethálózatnak az építésében, amely a diákjainak nyit új és új utakat. A jó tanár egyszerre az állandóság és a változás egysége. E kettősség egyidejű betöltésével válik olyan kulturálisan domináns személyiséggé, aki formálja a köré szerveződők közösségét. E tulajdonságokat mutatja be az írásom végén Elizabeth Silance Ballard és Max Lucado három nagyon szép meséje.

Ennek az írásnak háromszoros aktualitása van. Az egyik az Apáczai Kiadó 20. évfordulóján tartott konferencia, ahol 3300 tanárnak beszélhettem arról, hogy milyen a jó tanár, és ahol elmondtam egy mesét is, amelyet nagyon sokan kértek, hogy tegyek közzé. A másik a január legvégén közzétett munkánk az oktatás legfontosabb kérdéseiről, amelyiknek az egyik legfontosabb következtetése az, hogy a jó oktatás kulcsa a jó tanár. A harmadik és legfontosabb pedig az, hogy a jó tanár a legtöbb ember egész életpályájának egy meghatározó eleme. A jó tanár egész életen át ható példát ad, egy olyan új világot nyit meg emberségben és tudásban, amelyet a diák soha el nem felejt. De milyen is a jó tanár? Ezt próbálom meg körbejárni ebben az írásomban.

A jó tanár már elfogadta saját magát. A jó tanár ismeri, és elfogadja a hibáit és korlátait. Emiatt alázatos. Nem fedezi fel, és nem gyűlöli a saját hibáit a tanítványaiban. Tudja, hogy mi a tehetségnek az a szintje, ahol az ő szakmai tudása véget ér, ahol másnak kell átadnia a kiválóságot. Bízik magában, hogy azokra az emberi tartalmakra, amelyeket ő hordoz, a diákjainak akkor is szüksége lesz, amikor már a tanár a saját tanítványának egy szavát sem érti, ha a szakmára terelődik a szó. A jó tanár tudja, hogy mi ér, és emiatt hiteles.


Meggyőződésem, hogy a jó tanárnak a saját magát elfogadni képes alapállása a legfontosabb. Ha úgy igazán belegondolunk, ne higgyük azt, hogy ez egyszerű lenne. Hosszú évtizedek munkája kell ehhez. Én először 32 évesen tudtam elfogadni magam. És ma sem állíthatom, hogy az út végén járnék, hiszen minden saját magammal eltöltött évnek olyan új és új hozadéka van, amelynek elfogadása bizony nem kevés feladat. A saját maga elfogadására való nyitottság és képesség vizsgálata egy ideális oktatási rendszerben a tanári pályaalkalmassági vizsga igen lényeges eleme kellene, hogy legyen. (Nota bene: így kellene megvizsgálni az alkalmasságot a politikusi, illetve a más emberekkel felelősen foglalkozó pályák bármelyikén.)


A jó tanár személyes. A jó tanár egész életével tanít és nevel. A jó tanár nem elzártan él a tanítványaitól. Az igazán jó tanár élete egy nyitott könyv. Nyitottsága a saját maga elfogadásán alapul. A jó tanár egy beszélgetésben legalább annyit ad át saját maga legbelsőbb történeteiből a diáknak, mint amennyit a diáktól mélységes bizalommal megkapott. Csak ezzel érheti el, hogy a diák biztonságban érezhesse magát. A jó tanárnak e belső történetei „kibeszélése” nem okoz gondot, hiszen e történetek minden hozadékát már régen elrendezte magában, hiszen elfogadta magát. Így válik a jó tanár egész élete példává. Nem azért, és nem azzal, mert a jó tanár vétlen, és nem hibázó személy. Hanem azért és azzal, hogy jó tanár nyíltan vállalja a hibáit, szembenéz velük, elfogadja magát hibáival együtt, amelyek javítására törekedik. Pontosan ez a vállaltan küzdelmes nyitottság adja meg a jó tanár hitelét.

A jó tanár szemléletet ad, az ismeretek összefüggéseit, az ismerethálózat felépítését mutatja meg. Az igazán jó tanár hitelét a szakmai hitele teremti meg. Nemcsak a tanított szakjaival összefüggő ismereteket tudja – lehetőleg pontosan –, nemcsak ezen ismeretek fejlesztését vállalja – lehetőleg folyamatosan –, hanem ismeri, és érti ezen ismeretek összefüggéseit is. A jó tanár iránytűt ad a diák kezébe azzal, hogy az ismeretek lényegét emeli ki. Van ereje és mersze szelektálni és megmutatni, hogy mely ismeretek azok, amelyek kevéssé fontosak. A jó tanár az ismerethálózat felépítésével nemcsak azok megtanulását és alkalmazását segíti, hanem egy óriási eszközt ad a diák kezébe annak az eldöntésére, hogy melyik új ismeret a hiteles.

A jó tanár koherens, integráns és hiteles értékmintát jelent. A jó tanár tulajdonságai, döntései, választásai nem olyanok, mint egy szénaboglya. A jó tanár következetes és kiszámítható. Nincsen az életében kettős mérce. Saját magát és minden diákját ugyanazzal a mértékkel méri. Igazodási pontot ad, amely létét és egyéniségét egy elbizonytalanodott világban különösen fontos értékké emeli.


Higgyük el, hogy a semmilyen tanárnál még a kifejezetten és koherensen rossz tanár is sokkalta jobb. Ugyanis a rossz tanár a diáknak a „nem-választás” értékmintáját adja meg. Továbbmegyek: minden tanári karban fontos egy koherensen „rossz” tanár jelenléte (értve ez alatt a maximalista, diáknyúzó, együtt nem érző fajtát), hogy a diákoknak viszonyítási pontot adjon. (Természetesen az is nyilvánvaló, hogy az az iskola, ahol az ilyen, a diákoktól elzárkózó, magukat félistennek képzelő tanárok kerülnek túlsúlyba, egy elátkozott iskola lesz.)


A jó tanár nyitott és a diákkal együtt tanul. A tanár mintáját megismeri a diák, a diákét a tanár, és kölcsönösen tanulnak egymástól. A jó tanár készségesen elismeri a hibáit, és hiányosságait. Világos az értékrendje, emiatt azonnal rájön, ha vétett ellene. Elfogadta már magát, így a hiba beismerése jottányit sem von le az önértékeléséből. A vita tárgya ténykérdéssé, és nem önértékelési kérdéssé válik, ami minden elfogulatlan vita egyedüli kiinduló pontja. A jó tanár kifejezetten keresi és teremti azokat az alkalmakat, amelyekben a tanulási folyamat domináns eleme a diák lehet, aki új ismereteket, új szempontokat hozhat a megértés kölcsönös fejlődésében.

A jó tanárnak érzéke van a különlegesre.
Nem fél tőle, hanem élvezi és örül neki. Nem zavaró, elzárandó, elrekesztendő, betiltandó eseménynek tartja a különlegest, hanem megfigyelendő, fejlesztendő, kivételes csodának, egy nyiladozó érték (esetleg tehetség) első megjelenési formájának. A jó tanárnak a tehetség kihívást jelent, növeli a kreativitását. A jó tanár mindig nyitott arra, hogy az egyediségnek olyan egyedi programot találjon ki, amelyik csak rá szabott.

A jó tanár mindenben a jót, a pozitívat, az értéket keresi. A jó tanár nem azt emeli ki, amit a diák nem tud, hanem azt, amit tud. A jó tanár legalább ötször annyit dicsér, mint amennyit szid. A jó tanár ezzel olyan energiákat szabadít fel, amelyek létéről sem ő, sem diákjai, sem pedig a szülők még csak nem is álmodtak. A jó tanár mindent jóra magyaráz. Kifogyhatatlan abban a kreativitásban, hogy a legrosszabb eseményben is megtalálja azt, ami jó, ami példa, ami kiemelhető, felmutatható és fejleszthető. A jó tanár ezzel ad mintát a diákjainak arra, hogy az élet legnehezebb pillanataiban hogyan kell megőrizniük az Emberségüket.

  

Száz kifejezés az elismerésre a szeretetre. Annyira nem szokás dícsérni a magyar oktatási intézményekben, hogy a dícséretre alkalmas szókincsünk is elszegényedett. Ezt az óvodákban észrevéve (ahol van mit észrevenni, mert legalább dícsérnek...) Nagy Jenőné a mellékelt (és képként letölthető) száz kifejezést gyűjtötte össze a dícséret, az együttérzés, a bátorítás kifejezéseire. Kérem, hogy hasznájuk gyakran ezeket, és gazdagítsuk őket tovább! Bíztassuk a diákjainkat arra, hogy egymást is bátorítsák a versengés gyűlölködő formája helyett. Adjunk a diákoknak együttműködésre nevelő csoportfeladatokat a versengést indukáló feladatok jelenlegi 95%-os dominanciája helyett. VAN mit tennünk e területen, nem is kevés... A száz kifejezést tartalmazó .doc file-t ITT lehet letölteni.

  


A jó tanár nyitott és együttműködő. A jó tanár kifogyhatatlan annak a szeretethálózatnak az építésében, amely a diákjainak nyit új és új utakat. A jó tanár minden lépésével a jóindulat egy újabb útját kövezi ki. Egy ilyen, önelfogadáson, önzetlenségen, bizalmon és értékkeresésen alapuló alapállás olyan energiákat mozgósít a diákok fejlődése érdekében, amelyek létéről addig senki még csak nem is álmodott.



A jó tanár egyszerre az állandóság és a változás egysége. Azzal, hogy a jó tanár hiteles értékmintát ad, következetes, állandóan és mindenben a jót keresi, a szeretet állandóságát testesíti meg a környezetében. Azzal, hogy a jó tanár a diákjai, a különleges, az új és a környezete iránt nyitott, azzal, hogy állandóan tanulásra kész, az új bizalomteli elfogadásának, a változásnak az izgalmát hozza a vele kapcsolatban állók életébe. E kettősség egyidejű betöltésével válik a jó tanár olyan kulturálisan domináns személyiséggé, aki formálja a köré szerveződők közösségét.
 

A változás és az állandóság egysége a férfias és a nőies tulajdonságok egységeként is felfogható. A jó tanár egyszerre apa, aki igényeket támaszt, akinek a szeretete a teljesítés feltételéhez kötött, aki állandóan izgalmat hoz, és mindig újat mutat. Ugyanakkor a jó tanár egyben anya is, aki elfogadó, szeretete feltétel nélküli, aki az állandóság megnyugtató és vigaszt adó ősbizalmát hordozza.


Az írásom végén pedig jöjjenek az ígért mesék.

Elsőként azt a mesét ajánlom az olvasóim figyelmébe, amellyel az írásomat kezdtem, Elizabeth Silance Ballard: „A tanító tanítása” (eredeti címén: „Letters from Teddy”) című meséjét, amely arról szól, hogy milyen az igazi tanár. A mese magyarosított változata INNEN tölthető le. Az Apáczai kiadó konferenciája előtt ötször kellett elolvasnom a mesét otthon magamban hangosan, amíg biztos lehettem abban, hogy a végén nem csuklik el a meghatottságtól a hangom 3300 pedagógus előtt.


Második kedves mesém Max LucadoÉrtékes vagy!” című meséje (eredeti címén: „You are special!”). A mese arról szól, hogy mindenki értéket hordoz, és ez az érték teljesen független attól, hogy mások mit gondolnak róla. Ez a mese INNEN tölthető le. Ezt a mesét is sokszor kellett elolvassam ahhoz, hogy sikerüljön elérzékenyülés nélkül felolvasnom másoknak. A harmadik mese szintén Max Lucado alkotása. Ebben az előző történet folytatását meséli el, ahogyan a foltmanók megtanulták azt, hogy mindegyikük csak akkor lesz hasznos tagja a közösségnek, ha abban próbál segíteni, amihez tényleg ért. A harmadik mese INNEN tölthető le.

Szeretném megköszönni azoknak a barátaimnak e meséket, akik elküldték őket nekem. Köszönettel tartozom ennek a blog bejegyzésnek az egészéért is, (mint ahogyan az összes többi bejegyzésért is) minden kedves ismerősömnek, mert az ő példájuk nélkül ezeket a mondatokat soha nem tudtam volna leírni.
 

 

Válaszok (1)


Nagyon köszönöm a kedves sorokat, és külön Horváth Péternek a mesét a meleg bolyhosokról, amelyek soha nem fogynak ki, és jó érzést adnak mindenkinek, aki csak adja és kapja őket. Az eddigi hozzászólók nem vették észre, hogy a jó tanár leírásában (aki valóban lehetne jó szülő, nagyszülő, Ember, ahogyan „paligreg” teljesen indokoltan megjegyzi) volt egy óriási csel. A lényeget ugyanis kihagytam.  A jó tanár egyik legfontosabb ismérve a lelkesedés. Az a magával ragadó öröm és hit, amellyel a számára fontos tárgyról, emberről, érzelemről, bármiről beszélni tud. Az a kifogyhatatlan energia, amellyel a szépre és a jóra irányuló cselekvésre mozgósít. Az a belső tűz, amely elől nem lehet kitérni. Az a motiváció és az az életét átjáró belső flow, amelynek átható ereje keresztül tör minden páncélon, amelyet a gyermek egy elszúrt család, egy elszúrt élet miatt korábban növesztett. Mindez azokból, amelyeket leírtam persze valahol következik – és mindez egyben oka és mozgató rugója is mindannak, amit leírtam. Mindennek eléréséhez a tanárra, és a benne rejlő energiára úgy kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére. A tanárok energiája az iskola, a közösség és az egész ország egyik legféltettebb kincse – kellene, hogy legyen.
 

 

Válaszok (2)


A válaszokból az a rendkívül örvendetes kép bontakozott ki, hogy mennyire fontos a jó tanár (aki valóban egyszerűen „csak” TANÁR, ahogyan „Baráti Péter” írja, és aki valóban egész életünkben lehet mester, mentor, segítő, ahogyan „patroklosz” nagyon helyesen megjegyzi). Nagyon örülök annak, hogy a hozzászólók nemcsak vágyják a jó tanárt, hanem igyekeznek azzá is válni (a szónak az általános értelmében). Ez egy olyan életcél, amelyért érdemes leélni egy szép, teljes életet. Mindenkinek nagyon-nagyon kívánom, hogy a sajátjában így legyen.
 

Megosztás

Hozzászólások

Szép. Köszi. Ugyanilyen a jó szülő, a jó nagyszülő, a jó felnőtt. Igyekezzünk mindnyájan ilyenek lenni!
Csodálatos érzékenységgel megalkotott mesék , lelki táplálékot adhat mindannyiunknak. Köszönet érte !
Péntek éjjel, Bach Máté passiója mellett meséket olvasok. Ez így jó. (Ráadásul egy névrokonomról szól az egyik. :)) Íme egy mese, tematikájában ugyan kicsit eltér a fentiektől, de akit azok megfogtak, azokat ez is meg fogja érinteni. http://www.anasztazia.hu/content/view/114/1/ A bejegyzéshez nincs mit hozzátennem.
"a jó tanár leírásában [...] volt egy óriási csel. A lényeget ugyanis kihagytam." - No igen, valaminek a hiányát egy jó listából sokkal nehezebb észrevenni, mint valaminek a jelenlétét az ürességben. Mindenesetre a csel bevált. :)
jelentem életemben három JÓ tanárom volt:) életem legfontosabb szakaszaiban. kettő a gimnáziumban, egy pedig a pályámon(még nyugdijas barátként ma is)mentorom. tehát jó tanár nem csak az iskolában van:) és ez utóbbi - nem iskolai-tanárom talán a legfontosabb, mert ahogy emlitetted kedves péter, nem csak a pályaalkalmasságnál fontos tényezőket kéne nem csak tanároknál vizsgálni, hanem a tanitó hajlamu kollégákat nagyon meg kellene becsülni minden más területen, legyen az egy kórház, egy biróság vagy bármely munkahely. azt javaslom tágitsuk ki a tanár fogalmát tanítóra:)a leírásod illik e személyekre is!
Egy ideje olvasgatom ezt a bejegyzést, és nem tudok elszakadni attól a képtől, ahogy a tanár mint lény megjelenik: ez pedig a teljes ember. Ez már csak a legkisebb mértékben "szakmai" kérdés, mert nincs az a szakma, ami jól tudna megvalósulni az azt művelő lény minősége nélkül. Egy másik szemszögből közelítem meg a "jó tanár/rossz tanár"-tengelyt: úgy érzem, itt egy fogalom van csak - TANÁR. Ez egy olyan szint, amit ha elér valaki a szememben, onnantól kezdve a jó/rossz minőségek nem alkalmasak rá, hogy árnyaltabb leírást adjanak. Nem az a kérdés számomra, hogy "milyen tanár", hanem hogy "tanár-e". Intézményes értelemben persze értelmezhető a jó tanár és a rossz tanár fogalma, de ezt az intézményes keretek csetlő-botló esetlegességének a számlájára írom, és mint ilyen, alaposan félre tudja vezetni azokat, akik tanárnak gondolnak valakit, csak mert egy iskolában azt a feladatot kapta, hogy tanít (akár végzettsége van, akár nincs). Intézményes értelemben már nem vagyok tanár, mert hosszas mérlegelés után felmondtam - erre igen büszke vagyok, mert (immár két és fél év távlatából) jól sejtettem, hogy így több és jobb lehetőségem nyílik TANÁRRÁ válni. Igyekezni is fogok. Egy azonban biztos: amíg az iskola mint intézmény csak olyan kereteket tud biztosítani, amelyeknek egy igen fontos részét sem elfogadni nem tudom, sem azonosulni velük, addig abból, amit ma "tanári szerepnek" neveznek, kimaradok. Újabb strigula a "rossz tanár" oldalon...
Naplórészlet Betemetkeztem a munkábal. Megkeseríti a tanár-ember életét a sok, teljesen hasznavehetetlen statisztika készítése. Nem halogathatom tovább, holnap a végső határidő, ma feltétlenül el kell vele készülnöm. Kopogtattak, Győző lépett be hozzám. Szeme könnyes volt, láttam nagy önuralmába telik, hogy visszatartsa a sírást.- (Győző 17 éves, jól nevelt, nagyon érzékeny ifjú. Édesanyja éppen ezért döntött az iskolánk mellett..hadd erősödjön, gyűjtsön magának legalább egy maroknyi férfias erőt, mert a túlzott érzékenysége nem erre a világra való.) Nem akarok zavarni, látom, éppen dolgozni tetszik...de...de..nem tudom egyedül feldolgozni, hogy meghalt a nagyapám. Hiányzik...Állandóan hallom a hívását, látom, ahogy nyúlnék felé...köddé változik..Nem érem el. (Letettem a tollamat...ha elmélyedek a munkába, mindig halk zene tompítja a kintről beszűrődő gyerekzsivajt.....mert szeretem hallgatni a felszabadult nevetésüket, megcsóválom akaratlanul a fejem, ha vitatkozás, durvaság "neszét" sodorja felém a szél...A CD-ről Kodály Esti dal népdalfeldolgozás szólt....nagyon halkan..meggyújtottam egy kis mécsest, az világította meg diszkréten az iroda falait..17 éves korában már az ifjú restelli a könnycseppeket.) Amikor édesapám elköltözött tőlünk, minden este a nagyapám mesélt nekem. Féltett, hogy megvisel apu hiánya, így nagy gonddal terelte el a figyelmemet, ha látta, hogy elmélázok. Úgy nőttem fel, hogy mindenben ő volt a támaszom. Mindig féltem az elvesztésétől... Győző! A halál az életünk elkerülhetetlen része...Fiatalon a misztikus ismeretlent jelenti számunkra..Amikor felnőtté érünk sem a megszokás az, ami által megtanulja elfogadni az ember, hogy egyszer mindannyian elmegyünk..Ezért fontos, hogy "megtanuljuk" elengedni azt, akit nagyon szeretünk, aki, lehet, hogy adott életszakaszunkban a legfontosabb számunkra. A szeretet nem múlik el, a közös emlékekbe burkolózva, itt marad velünk...Talán, éppen a szeretet hangján szólva hallod nagyapád is...a tiszta szeretet mindenre képes..ezt ne feledd.. Felemelte tekintetét, egy nagyot sóhajtott...Most nyugalmat érzek...és a közelségét...azt, hogy a szeretete melenget...megkönnyebbültem. (Még újra meghallgattuk az Esti dalt...17 évesen, ő maga kérte...Gondolatai messzi távolra szálltak...Kisimult az arca,felállt...egy halk "köszönöm"-mel búcsúzott.) Igen, nagyon fontos, hogy megtanulják gyermekeink elfogadni a halál tényét, megtanulják a szeretet vezérelte elengedést..
...és Jó Tanárnak születni kell. Ez nem megtanulható, elsajátítható, begyakorolható, ez sokkal több annál. Ez elsősorban lélek dolga, ezt érezni kell.
egyetértek, hogy a tanári pályára születni kell, mint ahogy minden szakterületre is arra született szakemberek kellenek, de mivel az ember nem tökéletes, tökéletes tanár sincs, ezért szerintem hogy megközelíthessük legalább a megálmodott jó- tanári személyiséget, tanulni, tapasztalni is kell. :)
A kérdésre roppant egyszerű választ adhatnánk: a jó tanár az, aki felismeri a tanulóban a tehetséget. Ez a megállapítás újabb kérdést generál: mi a "helyzet" a kevésbé tehetséges tanulókkal? Az esetükben is megvannak azok az adottságok, amelyekre támaszkodhatunk. Még mielőtt tanári ideált alkotnánk, összegyűjtenénk azokat a pozitív személyiségjegyeket, amelyek determinálnák a jó tanár kritériumait, egy nagyon fontos tényezőre utalnék: A jó tanár nyíltan vállalja a tévedéseit, tisztában van a hibáival, az emberi gyengeségeivel, nem hirdeti a tévedhetetlenségét. A hitelesség, a következetesség ugyancsak meghatározzák a "jó tanár" jellemzőit. Nagyon egyetértek Lenner Ádám kollégával, a csoportosításával, annak indoklásával. Kitérnék a távolságtartás kérdésére. A hierarchia a nevelés- tanítás-tanulás folyamatában adott: a tanári szerep eleve irányító szerep. Ezt különösebben hangsúlyoznunk nem szerencsés, mert ösztönösen növeli a távolságot, a tanár-diák kapcsolat rideggé válhat. Az ilyen, szélsőséges esetben fagyos légkörben, a kitűzött pedagógiai céljainkat aligha érhetjük el. A nevelési környezet minősége átértékelésre szorul a magyar közoktatásban. A tanári tekintély kérdése: nem kapjuk a diplománkkal, nem is a munkaköri leírásunk melléklete. Kivétel nélkül magunknak kell kivívnunk! Idő, tapasztalat és gyakorlat kérdése, valamint szándék! Ha kivívtuk a személyiségjegyeinkkel szinkronban érvényesülő tekintélyt, a visszajelzés nem marad el: a tanítványaink keresik a társaságunkat, megosztják velünk a személyes problémáikat, elnyerjük bizalmukat. A kollégák tekintetében már megosztottságot tapasztalhatunk: lesznek, akik elismerően nyilatkoznak, de számoljunk az irigykedőkkel is. Napjainkban a "ki a jó tanár" kérdése, nagyon időszerűvé vált. A közoktatás "személyi feltételének" minősége, egyik domináns meghatározója magának, a közoktatásunk minőségének!
Az alábbi hozzászólás/levél még Péter írásának megjelenése előtt, de a készülő írás témájának ismeretében került az oldalra: Kedves Péter, kedves Olvasótársaim! Engedjétek meg, hogy egy Németh László idézettel járuljak hozzá ehhez az érdekes "kísérlethez", ahhoz a kutatáshoz, hogy vajon ki a jó tanár: "Mert hisz' nem az ismeret, még csak nem is a tanított tárgy mások elé helyezése a jó tanár nyoma. Hanem a felébresztett képesség, vagy ha az nincs - az ébresztés nem sikerül-, ami a tanárban is honvágyként él: a szép óra emléke, az ismeretszerzés öröme, az az érzés, hogy tanulni jó, s a szellem kaptatói nagy önérzetadó s épp ezért visszasóvárgott rálátásokhoz vezetnek." Ugye szép? Én ezt az idézetet Simonyi Károly fizikustól halottam, amikor 2000. májusában átvehette a Magyar Tudományos Akadémia Aranyérmét. Úgy emlékszem, hogy akkor már nem volt teljesen egészséges és nem volt személyesen jelen az átadáson, de egy csodálatos üzenettel köszönte meg a díjat. Ő is ilyen tanár volt. Aki az életével is tanított és példát mutatott másoknak. Érdeklődéssel várom, hogy Péter hogyan bontja majd ki ezt a kérdést! Üdvözlettel: Burányi Zoltán
Egyszer feledhetetlen dícséretet kaptam ezen az elnőiesedett pályán. Egy kolléganőm keservesen kifakadt a tanáriban: Nem értem ezeket a gyerekeket! A lelkem kiteszem értük, a javukat akarom, de nem hallgatnak rám, pedig anyjuk helyett anyjuk vagyok. A V. hogy csinálja? Neki mitől sikerül? Ő mért bír velük? - Mert ő anyjuk helyett APJUK!- szólt az egyik kollégám bocsánatkérő mosollyal, majd odajött hozzám boldog Nőnapot kívánni.
Annyit tennék hozzá, hogy a jó tanárok rendszerint tagjai bizonyos szakmai és társadalmi szervezeteknek. Mind példáúl a kutató tanárok szövetségének. :) Hamarosan pedagógia vizsgám lesz, jó volt ezeket a sorokat olvasni.
Számomra eddig a tanári hivatást ez a vers írta le a legpontosabban:
Reményik Sándor:
Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

Eztán Csermely Péter gondolatait is mellé teszem. Köszönöm.
Hát igen. Szép. Csak a végén még tényleg elhiszik, hogy nem is fontos megbecsülni bennünket.
Azt hiszem, kicsit háttérbe szorult, de szeretném hangsúlyozni, hogy a jó tanár egyéniség is. Ennélfogva sokféle jó tanár van. És éppen azért emlékszünk rá egy életen át, mert egyéniség volt. Valamint a "jó tanárság" kulcsa szerintem a kölcsönösségen, kollegialitáson alapuló tanár-diák kapcsolat. Egyfajta mellérendeltség az alá-fölérendeltség helyett, hisz ahogy a tanmesék is illusztrálják, mindketten tanulhatnak a másiktól. Végül egy jó tanártól kapott élmények és értékek valahol arra ösztönzik az embert, hogy azt továbbadja. Ha nem is válik tanítványból is tanár, de ezek az értékek mindenképpen továbbgyűrűznek..
Varró Margit - a nemzetközi hírű pedagógus megfogalmazásában idézem a következőket : " Nincs olyan zenetanár, aki minden szempontból kielégítő eredményt érhet el, ha nem nevelője növendékeinek és egyben önmagának. Nevelőként képesnek kell lennie arra, hogy tárgyilagos belső képet formáljon saját tehetségéről és hiányosságairól, céljairól és indíttatásairól, és tisztában legyen önmaga külső képével, azzal, ahogyan mások látják őt. Csak így marad tanulékony, és csakis így tudja majd kifejleszteni mindazokat a tulajdonságokat, amelyek az igazi zenetanárt megkülönböztetik a rutinmunkát végzőtől. Felvetődik a kérdés : pontosan melyek ezek a tulajdon- ságok ? Ezek a következők : önkontroll, türelem , következetesség, beleérzőképesség, alkalmazkodóképesség, segítőkészség, találékonyság, és a mgasabb célokért folytatott szakadatlan küzdeni tudás. " Ezt a szerző 85 éves korában írta le , a kiadatlan angol nyelvű kéziratból fordította és közreadta Ábrahám Mariann 1991-ben.
Nyilván elég unalmas lesz, amit most írok, de csak ismételni tudom, amit mások már előttem leírtak. Sok ismérve lehet a jó tanárnak és/vagy szülőnek. Közös bennük, hogy mindkettejük "munkája" egyformán nehéz. Talán a legfontosabb az önelfogadás és ezután (ami általában ebből következik) mások elfogadása "jó és rossz" tulajdonságaikkal együtt. Szembenézni azzal, hogy akármilyen pozícióban is vagyunk, akármennyi pénzünk is van stb. lényegében mindenki ugyanolyan vagy hasonló problémákkal küzd. Vagyis mind emberek vagyunk, a magunk hibáival és tévedéseival együtt. Ez nagyon szépen hangzik, de sokszor iszonyú nehéz eszerint élni. Hogy mégis könnyebben siikerüljön csak a hit és a jövőbe vagy valami más, nagyobb céba vetett bizalom segíthet. Hogy ez kinek mit jelent mindenkinek magának kell eldöntenie.
Frissen regisztrált késői olvasóként is érdemesnek tartom reagálni erre a nagyon szép bejegyzésre. Most, ahogy elolvastam, újra meg kellett állapítanom, hogy tanárok szempontjából hihetetlen nagy mázlista voltam egész diák koromban, mert minden iskolámban volt kiemelkedően jó tanárom, több is. És nem csak iskolában, mert 8 évig nyaraltam együtt egy olyan gyerekcsapattal, akiket szintén egészen kiváló pedagógusok irányítottak. Minden jó tanárom igen különböző egyéniség (részben már csak volt, sajnos). Első csellótanárnőm anyja helyett anyja volt minden kisebb és nagyobb tanítványának, és délután a napköziből is be lehetett futni hozzá, ha az ember vigaszra szorult. Úgy tudott "követelni", hogy az ember sose teherként élje meg, jó humora volt, szavakban akkor is tudott játszani, ha már komoly verseny-, vagy felvételi-előkészítő munka folyt. Máig megmutatom neki a tanítványaimat. Felső tagozatban volt szigorú, kicsit katonás, de jó humorú matek tanárom, akitől következetességet, logikus gondolkodást, lépésről lépésre haladó munkát tanultam, és azt, hogy hogyan kell úgy jegyzetelni, hogy térben elhelyezve a füzetben az információkat, minden visszakereshető legyen. (Nem tudom, hogy végeztem volna enélkül egyetemet...bár ott már nem tanultam matematikát.) Mindenki erősen tartott tőle, én szerettem, és jóban voltunk. Később olyan elmélettanárom volt, aki rengeteg időt fordított "másra". Tehát NEM a zeneelméletre. Nem átallott például az éppen kitörő Öbölháborúról beszélgetni. (Nem ítéletet mondani, hanem mindenkinek az érzéseit, véleményét meghallgatni.) Irodalomról, zenéről, történelemről vagy pedagógiáról szabadon beszélni, miközben szép következetességgel és megint csak jó humorérzékkel terelgetett bennünket az akkordok útvesztőiben, hogy rendet találjunk. Aztán, még bőven középiskolásként, elkezdtem vendégeskedni egy tanszakvezető idősebb professzor óráin, egy képzési szinttel feljebb, akinek az ismeretterjesztő tevékenysége már évekkel előbb elkezdte formálni zenei ízlésemet, világképemet - ezért is kerestem meg. Hát, ha tanulás tud flow lenni, akkor az ő óráin az volt. Úgy szédültem ki az épületből utána, mintha egy másik világból érkeznék. Ez utánozhatatlan, 15 éve próbálom megfejteni. Adott idő alatt több információt nagyobb következetességgel felépítve, több asszociációt megindítva, nagyobb lelkesedéssel soha, azóta se hallottam beszélni senkit. Kroó Györgynek hívták. Úgy volt képes többszázadszor is beszélni egy zeneműről, mintha akkor és ott fedezné fel, velünk együtt. És hiába volt nagyon igényes, a vizsgákon mindig nagyon emberséges volt. Másik nagyon kedves professzorom szintén hatalmas műveltségű,nagy humanista és lélekbúvár, Hermészi játékossággal megáldott ember, aki ismét egy egész világot - vagyis a világot az ő aspektusából - közvetítette számunkra zeneműveken (is) keresztül. Volt, akinek az óráin feszélyezve éreztem magam, mert minden meg volt tervezve, minden letaglózóan pontosan ki volt számítva - és rá kellett jönnöm, hogy erre is nagyon nagy szükségem volt, megtanultam tisztelni. Volt, aki hihetetlenül gyors észjárással, kiváló emberismerettel és szakmai tudással javította a hangszeres játékomat, és mindig arra igyekezett rávenni, hogy próbáljam meg azt megcsinálni, amit elképzeltem, és képzeljem el pontosan, amit szeretnék. Olyan is volt, akitől nem iskolai keretek közt tanultam, és nagyon keveset beszélt, de bármit el tudott játszani a hangszerén, és kellő pillanatban felemelve a szemöldökét, ráirányította az ember figyelmét a megoldásra. Aztán, mondjuk, csak annyit mondott, hogy "valahogy így, egyszerűbben!" Végül, voltak rossz tanáraim. Volt egy nagyon fontos rossz tanárom. Intoleráns volt, zsarnoki természetű, szűk látókörű, egyetlen megoldást ismert, változatokat nem. Életre szólóan megerősítette a szereplési önbizalomhiányomat. Viszont arra ösztönzött, hogy hatalmas ár ellenében, teljes erőmből keressem a magam útját, ami az övétől különbözött, és azokat a szakmai értékeket, amik belőle hiányoztak. Negatív inspiráció. Tulajdonképpen ezért is köszönetet kéne mondani. Vannak jó tanárok, és jó, hogy vannak tanárok. Rengetegféle tanártól lehet tanulni (Persze, csak ha az ember akar tanulni. De ez már egy másik témakör: miért hiányzik ma annyi iskolás gyerekből ez a fajta motiváltság?) Nem tudom, van-e közös nevezőjük. Nyilván: a karakteres személyiség, széleslátókörűség, tolerancia, emberség, felfedezőkedv és elkötelezettség amellett, amit csinálnak. Azt hiszem, egy-egy tanulónak, különböző életkorokban - felnőtt korban is -, más-más ismeretszerzési területeken hihetetlenül sokféle tanár lehet éppen jó. Nekem úgy adatott, hogy alsó- és középfokon tanítok, de a szakképzés miatt felnőtt korúakat is. Egyéni és csoportos órákat tartok, vidéken és a fővárosban is. Wide range. Rendkívül sok hasznát veszem annak, hogy ennyiféle jó tanárom volt, és ha gondolkodom egy-egy problémán, valamelyiküktől kiindulva mindig el tudok indulni. (Nos, a megoldás az már nem biztos, de sokszor a jó szándék is fél siker... :-)) Nem használok módszert, csak a problémamegoldás szintjén. Igyekszem minél többfelé kutakodni, mert minden módszer sok érdekes és hasznos információt tartalmazhat. Rengeteget kísérletezem, és csak 14 évi tanítás után kezdek eljutni odáig, hogy kicsit összefoglaljam a tapasztalataimat, és a saját energiáim megkímélése végett is, lassan kialakítsak egy-két olyan nagyobb ívű szkémát, vázlatot (most nem óravázlatról beszélek), amit, mint kiindulási alapot, átmenetileg véglegesnek fogadok el, és egy ideig azt variálom. Kicsit olyan ez, mint az önszerveződés, meg a "magától íródó" regény. Az ember kezdi látni, hogy hol alakulnak ki a tananyagban stabil csomópontok, és mi marad következetesen variatív. Mindezt persze az információátvitel tükrében vizsgálva, vagyis, hogy mi hogyan jut el a tanítványhoz sikeresen. A hangszeres egyéni oktatás nagyon más lehetőségeket tartogat, mint a csoportos oktatás, és most azon vagyok, hogy ennek a peremvidékeit is felfedezzem egy kicsit. (Konkrétan: más oktatási ágakkal, illetve gyógypedagógiával való kapcsolatát. NB.: a gyógypedagógiával való legenyhébb kacérkodást is melegen ajánlom minden kedves kollégának, mert ugyanarra jó, mint pszichológiát olvasni. Azaz, ha az ember betegség szintjén, kinagyítva találkozik egy problémával, könnyebben felismeri kicsiben is, mondjuk, mint egy hiányos részképességet, és sokkal könnyebben tudja fejleszteni.) A keleti típusú mester-tanítvány viszonyban a kölcsönös szimpátia legalább akkora szerepet játszik, mint a szakmai képességek. Ugyanakkor én személy szerint rengeteget tanultam a velem nem harmonizáló tanítványaimtól. (Ha jól értem, akkor erre is értendő Csermely professzor gyenge kapcsolat fogalma.) És azt gondolom, hogy mindenféle tanárra szükségünk van, még egy-két olyanra is aki nekünk kifejezetten rossz, mert ez így életszerű. Mert arra is szükségünk lehet később, amit általa küzdöttünk ki magunknak, illetve, vice versa, gurutól elszakadni is nagy gyötrelem. Végezetül hadd fejezzem ki afölötti örömömet, hogy érdemes emberek magas szinten végre újragondolják az oktatási rendszert, amelyben szegény zeneoktatás olyan öszvér, ami adminisztratíve se ide se oda nem bír tartozni egészen, mert megvannak a maga belső törvényei és igényei. Köszönet minden ilyen irányú fáradozásért. Tisztelettel: Regős Eszter
Ilyen:
http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/keteessze.html
http://www.ratztanarurdij.hu/dijazottak.html?detail=18
http://home.fazekas.hu/fizika/fazekasban/Wiedemann.pdf
csak egy részlet:
"Tömeges viszonylatban nagyfokú az érdektelenség a természettudományok iránt. ......
.....
Tudomásul kell venni egy szellemi hierarchiát, erre is tanít a fizika. A tudást és az arra való képességet nem lehet demokratizálni, vannak az emberben szintek, ezt tudomásul kell venni. Sem a fennhéjázást, sem az értelmetlen alázatosságot a tudomány nem kedveli. A tanításban nem kivánatos sem az infantilis játékosság és egyszerűsítés, sem a darabos, krakéler humor. ......
.....
A mostani helyzet e vonatkozásban új kihívás elé állítja a természettudományos oktatást. Fel kellene lépni az áltudományos megközelítésekkel szemben. Az általános fi zikai felvetéseket kellene talán fékezni, és az átlátható problémákat mélyebben analizálni a tanításban és a médiában is. A remény nem sok; minden kiforrja magát. Az áltudománnyal szemben alkalmazható egy találó megvilágítás: Ha valaki érdemben akar kritizálni, hiteles csak akkor lesz, ha úgy elmélyed, és úgy érti a hibásnak tartott tárgyat, mint maga annak kidolgozója.
.....
.... Az oktatásban és a tudományban a nyelv szent, szinte minden azon múlik, nem a matematikai képleteken. Ezért elítélendő az is, mikor szlengekben, félszavakban és sokat mondó, de értelem nélküli utalásokban folyik az adott probléma kifejtése, tanítása. Mint pl. így: "Newton nem az a fi ckó volt!" vagy "Tudod, mi van?"."
Kedves "paligreg"! Most csak futtában néztem át a küldeményeket, biztos, hogy időt fogok szánni alaposabb tanulmányozásra is. Feltennék egy kérdést: mi a helyzet az alapfokú fizika oktatással? Ez gyönyörű, hogy ilyen fantasztikus embereket lehet találni közép- és felsőfokon. Biztos vagyok benne, hogy alsó fokon is vannak nagyon jó tanárok, de kérdés, hogy mit tudnak tenni. Pár éve bejött hozzám egy 7. osztályos tanítványom, és a fejét fogta, hogy két leckét vettek egy órán fizikából, és nem hogy kísérletezni nincs idejük, de még gyakorló órákra sem. Az egyik félévben heti egy, a másikban heti két fizika órájuk volt, és öles léptekkel haladva kergették a tankönyvük fejezeteit. Aki bírja az iramot, bírja, aki nem, nem. Mérnök szülők gyermekei előnyben. És akkor nagy együttérzéssel gondoltam a fizikát tanító kollégára. Hol van itt mód a diákok horizontjának tágítására, a "művészi attitűd" gyakorlására - még ha lenne is érzéke hozzá? Mondjuk: a szakkörben. Jó, legyen. (Ha kap rá órakeretet.) És akkor oda tényleg csak azok a gyerekek mennek, akik kellő belső motiváltsággal rendelkeznek. "Aki tehát részt vesz egy órán és abból nem sokat olvas ki — végül is másodrendű, hogy szakos-e vagy sem — az hibáztassa saját művészi érzékenységét!" - írja Wiedemann tanár úr. De akkor hol keletkezzen ez a művészi érzékenység? Von Haus aus? Nyilván nincs még vészhelyzet, mert még nem hallottam panaszokat, hogy számottevően romlana a tanulmányi versenyek színvonala, és biztos, hogy továbbra is sok-sok érdeklődő és színvonalasan felkészült diák megy az egyetemi szakokra. Vagy mégse? Egy ismerősöm, aki a Műszakin oktat, hangját lehalkítva, haját hátrasimítva és elkerekedő szemmel nézve rám, annyit mondott a bejövők színvonalát jellemezve, hogy kétségbeejtő. Aztán alaposabban is kifejtette, hogy mi mindent nem tudnak, amit már gimnáziumban is tudniuk kellett volna. Biztosan ezen a területen is működnek a jó "csomópontok", szakos iskolák, rámenős tanárok (rámenős alatt értve, hogy felismerik és fogják a tehetségeseket, akár ingyen, szabadidőben is). De mi van a többiekkel? Mi a helyzet a nem-szakosokkal, akikben ráadásul mondjuk tényleg nem teng túl a "művészi érzékenység", és még nem is sejtik, hogy később az életük során milyen nagy-nagy szükségük lenne azokra a matematikai, fizikai, kémiai ismeretekre, amit éppen NEM szereznek meg. Mert lehet, hogy az élet egészen más területén tevékenykednek majd, de a gondolkodásuk, a munkavégzésük minősége lenne különböző, és jobb, ha birtokában lennének ennek a tudásnak. Ez a fejlesztés pedig csak tanórán mehet végbe, mert ezeknél a gyerekeknél nem számíthatunk öntevékeny magatartásra. (Egy kisgyereket is úgy kell táplálni, hogy kiegyensúlyozott legyen az étrendje, még akkor is, ha bizonyos étkeket nem szeret. Mert különben az egész szervezete egyensúlya bomlik meg, és ennek ő még nincs tudatában. Ez a felnőtt felelőssége. Többek közt, mert nem áll szándékában egész életében orvoshoz rohangálni vele, hanem azt szeretné, ha 20 év múlva ép-egészséges és beszámítható tagja lenne a családjának.) Elnézést, nem akarok negatív lenni, se vészmadárkodni. Lehet, hogy csak egy rossz kivágatot fogtam ki a nagy egészből, és nincs kellő rálátásom. Nagyon remélem, hogy már formálódnak valahol azok a gondolatok és tervek, amelyek a tanterv - tanmenet - tankönyv - óraszám szintjein jobbá fogják tenni a mai helyzetet. Várom a pozitív válaszokat. Tisztelettel: Regős Eszter
Kedves Regős Eszter!
Ez már ugyan nem ennek a jó tanár témának a tárgya, de
hadd kérdezzek tovább:
http://www.blogter.hu/blogod/erettsegitizennyolc/bejegyzes/403308
Véleményem szerint a fizika oktatást alapvetően újra kell gondolni. S ezt az újragondolást nem a régi tankönyvek és nem a fizika hagyományos tematikai tagolása mentén kell megtenni. Egészen más közismereti fizikát kell tanítani mindenkinek, s erre épülve más elmélyülési lehetőséget kell biztosítani a tudósi-mérnöki-tanári pályákra kiválasztódó fiataloknak. Ennek során persze kiderül, hogy ez nem választható el a kémia, biológia, matematika, technika, nyelvi tananyagok újragondolásától. S az ún. társadalom és bölcseleti tudományokkal egységes tudományos módszertani oktatási tervet kell érvényesíteni az ifjúság nevelésében világnézeti különbözőségekre való tekintet nélkül. Tudom, hogy ez igen nehéz dolog. De én ezt látom a magyar nyelv és nemzet egyetlen hosszútávú esélyének. A tudományos módszer: észlelés - megfigyelés - modell/elmélet alkotás -jóslat/következtetés - ellenőrzés/észlelés/megfigyelés. Greguss Pál
Szóval igen, minden sorával csak egyetérteni tudok. A jó tanár nem rögzül meg a saját ideáiban, hanem nyitott állandóan az újra, alkalmazkodni képes. Szörnyű érzés fog el akkor, amikor hallom, hogy irodalom tanárjaink zöme - tisztelet a tekintélyes kisebbségnek - nem fogad el önálló véleményt tanórákon. Akkor mit is akarunk tanítani? Húsz éve berögződött sémák ismétlődnek és közben nem veszik észre, hogy az idő elhúzott mellettük... Aztán ki a rossz? Az évenként "egyre szörnyebb diákok"? A történelmet sem lehet, sem szabad előadásként tartani. Sok tanárt bosszant, ha a diák közbeszól és kibillenti gondolatmenetéből, mert mást, újat lát meg... Erre a legtöbb tanár fegyelmez. Pedig ilyenkor csendben kellene lenni, és magunkba szívni új idők, új szellemét... Remélem, tényleg gyorsan eltüntetjük ezt a liberális oktatási utópiát, ami rabszolgává süllyesztette a tanárokat. Új vagyok a blogoldalon, bár a szerző ismer. Eddig passzívan hallgattam, most eljött a cselekvés ideje.
Kedves Platon, Az én irodalom tanárom azt a történetet is tanította, mi szerint: Arany János verselemzőt hallgatott valami előkelő összejövetelen, aki ezt mondotta: Itt pedig a költő azt gondolta... Mire Arany felcsattant: Gondolta a fene!
Miért álasztottam ezt a nevet? Milyen is a vasorrú bába? Van egy jellemző sajátossága, ami miatt a környezete kígyót-békát kiabál rá: nem olyan, mint a többség Tehát egy idősebb ember (általában nő, de ez a mese szempontjából érdektelen), aki Aki - - Különc életmódot folytat. - Elég jóindulatú ahhoz, hogy a segítségért hozzá fordulónak segíteni akarjon, - Elég ötletes és nagytudású ahhoz, hogy segíteni tudjon, - Elég őszinte, gerinces és szerény ahhoz, hogy bevallja, ha a témában magánál jobb szakértőt ismer („ott lakik a nővérem, aki még 100 évvel idősebb nálam , és ezért többet látott, ő biztosan jobban tudja…)Ehhez a szakértőhöz a segítségkérőt nem csak útbaigazítja, de be is ajánlja („ vidd magaddal ezt a kendőt, gyűrűt, miegyebet, ebből látni fogja, hogy én küldtelek, és akkor meghallgat”) Nos, ilyen a jó tanár 1) érett ember 2) különc,mint mindeki, aki önállóan gondolkodik.
Mindig is éreztem valahol legbelül, hogy a pozitív hozzáállás nemcsak az egyén életében, hanem a társadalmi környezetben is hihetetlen dolgokra képes. Sajnos nálunk is - de azt hiszem, minden középiskolában - megmarad az a bizonyos 5 lépés távolság diák és tanár között. Ezt a korlátot pedig csak a "kiválasztottak" léphetik át. De amint kiderült számomra a 2. manós történetből, mindenki egyaránt fontos építőkockája a világnak. Nincs csak rossz és csak jó ember. Ezért imádom például a realista regényeket, mert olyan összetett személyiségeket ábrázol, mint amilyenek az emberek a valóságban. A legtöbb gyerekeknek szóló mese szétbontja a világot: jóra és rosszra. Jancsi és Juliska jó, Piroska szintúgy. A gonosz boszorkány és a farkas rossz. És ennek a képmására építik fel a gyerekek kezdetleges értékrendjüket, ami talán még nem is olyan nagy baj, ha később megtanulják megadni a 2. lehetőség örömét a másik embernek. Nemrégiben olvastam egy novellát, Joanne Harristól. A címe: A csúnya nővér. Dióhéjban arról szól, hogy milyen rossz dolog a "rosszaknak" kirekesztve lenni. Péter, ha érdekel, szívesen elküldöm e-mailben. A tanár egyik fontos jellemvonásaként írtam volna még a mindenféle nézettől való mentességet, a tudás tiszta átadását, hogy a gyerek a maga ízlésének megfelelően tudjon választani. (Bár a kedvenc témák iránti lelkesedést nehéz elrejteni, ami viszont épp a tanítás savát-borsát adja. Jajj de nem szeretek ellentétbe kerülni magammal... :) )Ez persze nem a tanácsadás megvonását, sokkal inkább a szellemi nyomás csökkentését jelentené. Ebből a szempontból talán a történelem és az irodalom a leginkább veszélyeztetett területek. Az ellentétekről talán még csak annyit, hogy szükség van azért rájuk is. Ugyanis ezek adják az élet dinamikáját, a változásokat ezek a mozgatórugók generálják. Mi lett volna Évával és Ádámmal a paradicsomban, ha nem ugrik be Lucifer a képbe? Valószínűleg marha nagy unalom. Az ellentmondás, a kétkedés viszont kikeltette az igazi, szellemi élet csíráját, és megalkotta az egymás nélkül nem létező fogalmi párhuzamokat: "Az élet mellett ott van a halál, A boldogságnál a lehangolás, A fénynél árnyék, kétség és remény." S a szellemi utazást is a jövőbe Lucifer biztosította, oltalmazva az út során Ádámot: "De hogyha látjátok, mi dőre a cél, Mi súlyos a harc, melybe útatok tér; Hogy csüggedés ne érjen emiatt, És a csatától meg ne fussatok: Egére egy kicsiny sugárt adok, Mely biztatand, hogy csalfa tűnemény Egész látás - s e súgár a remény." Ilyesféleképpen én azt tudom levonni, hogy vannak talán jó és rossz tanárok, de élete végéig megbélyegezni egy embert sem szabad...
Üdvözlet Mindenkinek! Nyilván sokan sok jót és sajnos rosszat tudunk írni ebben a témában ( és valószínűleg fogunk is). A mai helyzet - és itt elsősorban kicsiny országunk állapotára gondolok - rémisztő. Pártállástól és más egyéb befolyásoló tényezőktől, amelyeknek nem lenne szabad ekkora hatással lenni az életünkre, az oktatásra be kell látni, hogy rég megérett az idő a változásra. Még ma is rossz emlék számomra az a középiskolai tanárom, aki ugyan nyílt szívű, barátságos és rokonszenves ember volt, mégsem lett volna szabad a tanári pályára lépnie. Talán azért is, mert ő maga még egy lelkileg éretlen, az útkeresés elején járó ember volt. Így aztán, lévén hogy nem volt kellő tapasztalata az életről nem tudott eleget átadni. Nem volt jó tanár. Ebben az egészben pusztán az a felháborító, hogy (sajnos nemcsak ezen a területen) olyanok kerülnek magas pozícióba, pláne döntési helyzetbe, akiknek nem lenne szabad, míg mások, akik hitelesebbek nem jutnak az őket "megillető helyre", mert nincsenek kapcsolataik vagy ilyen-olyan végzettségük. Félreértés ne essék, különösen az oktatás területén fontos a képzettség, de nagyon-nagyon alaposan vizsgálni és rostálni kell a jelentkezőket. A tanári pálya, mint sok más is pl. az orvosi, elhivatottságot igényel. Szívvel-lélekkel kell adni, vagy sehogy. (Persze, azok helyzete is érthető, akik kényszerpályán mozognak, hisz nyilván nem ők döntöttek erről.) Mindent egybevetve úgy gondolom,hogy akármilyen nehéz is, az élet minden területén szükség van az egyensúly keresésére és megtalálására. Nem mindegy ugyanis, hogy valaki fanatikus vagy állhatatos; diplomatikus vagy megalkuvó. Meg kell húzni a határvonalat, hogy a későbbi nemzedék is ezekhez tudja tartani magát. Ne érezze magát elveszettnek, magányosne és értéktelennek ebben a fene nagy szabadságban (vagy inkább szabadosságban), amit most élünk.
Azt hiszem, a "jó tanárság"-hoz még valami hozzátartozik. És talán nem kevésbé fontos, mint amiket az előttem szólók elmondottak. A gyerekeink jó része így-úgy, de valamiképp ínséget szenved, vagyis szegény. Vagy csak azért, mert otthon elhagyatott, nem kap figyelmet. De lehet, hogy kenyér se jut elég. Vagy valamiféle stigmát hordoz. Erről szól ez a pár sor...

Sajátos helyzetemnél fogva életkérdéssé lett a számomra, hogy megértsem, mit jelent ma itt szegénynek lenni. Az a krisztusi mondás, miszerint „szegények mindig lesznek közöttetek”, valóság ma is. De a hozzájuk való viszony, a reakció nagyon megváltozott az elmúlt ötven évben. Gyerekkoromban szinte mindenki szegény volt, a háború utáni évtizedekben ez volt a természetes. Természetes volt a szolidaritás is.

Mire fölnőttem, szégyen lett szegénynek lenni. És a szolidaritás is ritka erény. Persze ez a megfogalmazás nagyon leegyszerűsíti a dolgokat. Mélységében megérteni, felfogni, együtt érezni azonban fájdalmas folyamat, talán nem is várható el mindenkitől, még ha keresztény is, hogy engedje át magát a szegénység stigmáinak, azért, hogy igazán tudja, miről van szó. De egyre erősebb meggyőződésem, hogy Isten feltöri és kitágítja azt a természeténél fogva középosztálybeli kereszténységet, amelyet természetesnek tartunk, észre sem veszünk, mert benne élünk. Persze, csak akkor töri fel, ha hagyjuk.

Teréz anya gyakran használta azt a szófordulatot, hogy „szeretni, míg fáj”. A huszadik században nem volt olyan ember, aki testközelibben élte volna meg a szegénységet, mint ő. Az én tapasztalataim is errefele vezettek: szeretni a fájdalmon át is, mert a szegénység megtapasztalása igen hamar a fájdalom centrumába sodorja az embert. Erről szeretnék vallani most valami keveset, ameddig az értelem, a nyelv eljuthat.

Az egyik a társadalmi kasztrendszer, amely olajozottan és rejtetten, de „magától értetődően” működik. Sajnos, minél nagyobb a társadalmi bizonytalanság, veszélyeztetettség, annál inkább hat. Más a szokásrendszer, más nyelvet beszélünk. Gyerekkoromban én egy palóc faluban éltem, bár a főváros része volt. Határán a falusinak és városinak, határán a polgárinak és a parasztinak. Előbbi a földrajzi, második a családi helyzetem miatt. Ez már akkor némi átjárást biztosított egyikből a másikba, bár ez az átjárhatóság csak átmeneti és korlátozott lehetett.

A társadalmi rétegződést folyamatosan tanulja az ember. Implicit módon a vérébe ivódik, ha nem is fogalmazza meg. Határokká és korlátokká növi magát, kapaszkodni is lehet beléjük, de le is zárnak. A magad és a mások szemében is. Az is különös, ahogy az egyes rétegek képviselői gyakran lenézik, kinevetik, rosszabb esetben megvetik a másik réteg tagjait. S ez lentről fölfelé is igaz, nemcsak fölülről lefelé. Nyilván ennek az ismeretlentől való félelem a gyökere. Persze gyakran az irigység is. De azt tapasztaltam, hogy erre a lenézésre általában egyáltalán nem kell rászolgálni ahhoz, hogy működésbe lépjen. Inkább a megbecsülést kivívni nehéz és időigényes feladat. Mindez az annyira vágyott és hiányolt bizalmat a másikban rongálja folytonosan. Ez a működési mechanizmus nem szűnt meg, inkább csak bonyolódott a 89 utáni Magyarországon.

Nos, ez volt az „örökségem”, s ez a hozomány tán elég volt az alföldi, tanyai, osztatlan iskolába tanítani kezdőnek munícióképp, hogy ott is megismerjem egy újabb rétegét a népemnek. De ahhoz a feladathoz már nem, amely nem sokkal ezután következett. A félzárt – vagyis majdnem-börtön - nevelőotthon bugyrait hallomásból ugyan ismertem, de azt a fajta testi - lelki nyomorúságot, ami ott fogadott, nem. Talán először itt találkoztam a kitaszítottság és rosszra predesztináltság néma sikolyával, nevelő és nevelt iszapbirkózásával, azzal az élettel, ahol csak vesztesek léteznek. Sokkoló élmény.

Azt tapasztalom, hogy ez az a terület, ahonnan már az úgynevezett „jó keresztények” is fejüket elfordítva kihátrálnak, ha véletlenül mégis erre tévednek. Én is iszonyodva és tehetetlenül ezt tettem. Pokoli világ, a valószínű események mindig a kriminalitás, de legalábbis a rossznak, a bűnnek tartott dolgok felé sodornak mindenkit, a zavarosban halászás mohóságán kívül más sikerrel, örömmel nem igen kecsegtetnek. Döbbenten tapasztaltam, hogy itt, ahol a Sátán az úr, Isten mégis jelen van. Döbbenet, hogy mindkét ilyen nevelőotthon testébe ékelődve egy templom, egy működő templom állt. (És mai hitemmel az is megrendítő, hogy mi, keresztények, alig veszünk tudomást a falon túl élőkről.) De Isten nem csak így volt jelen. Hanem a teljesen váratlanul fellobogó jótettben, imában, ami ennek az infernónak a lápvidékén egészen hihetetlenül, de néha fölvillant.

Mindazonáltal az egyes ember sorsán is alig, vagy egyáltalán nem, s az egész helyzeten sem tudott javítani mindez. Külső, önzetlen, sőt önfeláldozó segítség nélkül nem tud az ekkora nyomorba süllyedt ember változtatni. Akiket megfizetett a társadalom, hogy neveljék ezeket a gyerekeket, ugyanolyan, sőt még jobban bűnben fetrengő tettesek és áldozatok voltak egy személyben, mint a neveltjeik. Keserű tapasztalat volt. És már ekkor fölmerült bennem, hogy hol vagyunk mi, keresztények? Vagy mi is jóvátehetetlennek ítéljük ezt a helyzetet, helyet, sorsot? Hová tűnik a hit, hogy amikor túlárad a bűn, túlárad a kegyelem? Hiszünk-e abban, hogy Isten őket is üdvözíteni akarja? Vagy magunkra véve az ítéletet, pokolfajzatnak tartjuk őket, s ezzel nagymértékben el is vágjuk előlük a kegyelem útját? S hogyan fogunk erről számot adni azon a bizonyos AJTÓN átlépve?

Az Idő mély kútjába azonban akkor szálltam csak le fokról fokra, amikor gyerekeim lettek. Gyerekeim, akiket nem én hoztam világra, de én vezettem be a világba. És ezek a kis, életembe oltott ágacskák fölnövekedvén, bár az én világom nedveit szívták, mégis a maguk hozománya szerint gyümölcsösödtek, nemes és vad ízeket egyaránt teremve.

Így, általuk szálltam le négy, nagyon különböző családfa göcsörtös gyökereihez, láttam meg gubancos ágait-bogait, itatott át ez a (talán nem) véletlenszerűen összeterelt négy élet a maga sajátos látásával, mentalitásával, túlélési technikáival, kínjaival, keserveivel, görcseivel, szorongásaival, előítéleteivel, szokásaival, reagálás módjaival és még sorolhatnám…

Én ezeket nem ismertem, ezek nem tőlem származtak! Ezeket kapták, hozták, kinőtt bennük, mint tavasszal a rügy a fán. S ha érteni akartam – és én érteni akartam! –, engedni kellett magam az ő útjukon járni. Ez az út semmiben sem hasonlít az én „középosztálybeli” sztrádámhoz. Inkább egy széles földút, kövekkel és kátyúkkal, gyakran szakadékokkal teli. Igen sokan bandukolnak rajta. Nem kenyerük a szó, a demokratikus intézményeket sem igazán tudják használni –, mással vannak elfoglalva…

Abban bizonyára mindenki egyet ért, hogy nagy – nagy szegénység az kívül – belül, ha valaki nem képes a saját szülötteit fölnevelni, vagy úgy él, hogy a törvény nevében elveszik tőle. S ezzel máris a kellős közepében vagyunk a dolgoknak. A szegénységről mint állapotról, mint élethelyzetről akarok írni. Bizonyára kimeríthetetlen a téma. Azt akarom most leírni, amit én éltem meg, az én meglátásaimat, mert talán valakinek hasznára lehet, ezt remélem.

Tapasztalatok címszavakban

Szegénynek lenni természetesen nem csak anyagiak hiányát jelenti. Ha csak ennyi lenne, szinte „kényelmes szegénység” lenne, talán ez lehetett az a régi fogalom, hogy „tisztes szegénység”. Mint annyiszor, itt is telitalálat a nyelvünk, ugyanis épp a tisztesség, a tisztelet, a megtiszteltetés fogalmába illik az a fajta hiány, amit a szegény legelőször megtapasztal, s ami a megélhetéséhez szükséges anyagiak hiányán túl először a húsába, sőt a lelkébe vág. Ha szegény vagy, elveszíted a tiszteletet is, a tisztességed is sokak szemében. Elhúzódnak előled, tán ösztönösen, tán csak így nevelődtek, nem is veszik észre. Nem vagy sikeres, Mammon bálvány kitaszított kegyeltjei köréből, márpedig vele jó lesz jóban lenni. Aztán meg hátha még kikunyerálsz, netán-tán elveszel valamit abból, amit mi, a sikeresek is nehezen kapartunk össze. Valami ilyesmit sugároznak a feléd irányuló reakciók, tekintetek. És ebben nincs különbség hívő és hitetlen közt.

Különbség van az elszegényedés és a szegénység, mint nemzedékről nemzedékre öröklődő állapot között. Bár sajnálatos és fájdalmas a középréteg elszegényedése, még mindig összehasonlíthatatlanul jobb a helyzete annak, aki szokásrendszerben és neveltetésben megkapta a kultúrált viselkedés arzenálját a családjában, és természetesként használja, annál az embernél, aki mindennek hiányával nőtt föl. Bár napjainkra a közbeszéd stílusa szinte a fölismerhetetlenségig elszennyeződött és leromlott mind szókincsében, mind nyelvtanában, mégis igaz, hogy az egyes rétegeket az első mondat után azonosítani lehet. Annyira különböznek egymástól, mint mondjuk a szegedi dialektus a palóc nyelvjárástól. Különös tapasztalat, amikor egy polgári közegben fölnőtt cigány kamasz lassan megértvén a bőrszínének szóló elutasításokat, haverjaitól elsajátítja „új nyelvjárásként” az eredeti rasszának rétegnyelvét, s hosszú évekig használja a kettőt fölváltva, mintegy latolgatva, melyiket válassza. Az otthon elsajátított nyelvi forma az „övéi” körében elfogadottságát növeli ugyan, de a „kinti” világnak a képébe lehet vágni a másikat, reakcióként a meg nem szolgált elutasításra.

A szegénység öröklődik, és beszűkült, gátakkal teli világot hagy örökül a következő nemzedéknek is. Még azok is hordják elődeik stigmáit, akik ki tudnak törni. De nagyon kevesen vannak azok, akik ezt a maguk erejéből meg tudják tenni.

Az évek folyamán több, mélyszegénységben élő családdal is kapcsolatba kerültünk. Néha sikerült segíteni valamiben. Ekkor töprengtem el azon, sok tapasztalat után, hogy miért van az, hogy a szegények képtelenek időpontokhoz, megbeszélt dolgokhoz tartani magukat. Olyanokhoz sem, amelyek nekik lettek volna jók. Az is a szegénység egyik ismérve, hogy a szegény nem rendelkezik az idejével, sodródik. A pillanatnyi túlélés küzdelmében minden előrelátás és tervezhetőség megsemmisül. Aki idejének ura – már nagy úr!

Sajátos kategória, akiket a magyar nyelv „a maga szegénye” fordulattal jellemez. Valóban találkozott a mi családunk is olyan hajléktalannal, akinek esze ágában sem volt sem dolgozni, sem konszolidáltabb életet élni. De a „lusta életművész” tapasztalatai valójában arról szóltak, hogy „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”, hogy semmiképp sem éri meg bármiféle apró, pillanatnyi jót föláldozni a holnapi nagyobb jó oltárán, mert az a nagyobb jó egész biztosan elmarad, és akkor a kisebb is mindörökre elveszett. Ez a fajta alapállás általános a szegények körében, különösen azokéban, akiket az „öröklött szegénység” világában élőnek jellemeztem az imént. A polgári társadalomban a nevelés mind az iskolában, mind a családban nagyobb részben arról szól, hogy megtanítsa a gyereket erre a pillanatnyi, kicsi jó föláldozására, befektetésére a későbbi nagyobb jó, nagyobb haszon, nagyobb érték érdekében. Maga a tanulás is erről szól. A gyerek természetes kíváncsiságvágya vajmi kevés lenne, ha csak erre hagyatkoznánk a következő nemzedék taníttatásában. Szülő és pedagógus igen erős elvárással gyakorol nyomást a gyerekre, hogy az a tanulást válassza játék helyett. És ez így is van rendjén, másként nem megy. Igen ám, de ez egészen másként működik a szegény családokban. Először is hiányzik a példa, a szülő sem tanult ember, talán még nehezen is viselné az őt túlnövő gyerekét (még akkor is, ha szóban mást vall). A tanulási módszerek és helyzetek, körülmények sem adottak. De a legerősebb akadály ez az alaptapasztalat, hogy olyan kicsi és kevés a jó, a bőség az életben, hogy a pillanatnyit SOSEM szabad föláldozni a reménylettért. Addig, amíg ezt föl nem fedezik azok, akik a szegényebb rétegek integrációjával foglalkoznak, sosem fognak eredményt elérni. A bőség testi – lelki hiánya csecsemőkortól kezdve – ez olyan mély élmény, stigma a léten, ami szöges ellentétben áll az Isten teremtette világgal, annak eredeti szándékával, és orvoslást kíván, még mielőtt bármi eredményt is várnánk a szegénység felszámolása során.

Tennünk kell hát, mégpedig mielőbb. Hisz kétszer ad, aki gyorsan ad. Kincses nyelvünk a jómódút tehetős embernek nevezi. A lélekben való tehetősség is nélkülözhetetlen! De a tett előtt megérteni kell. S közben kérni Isten Lelkét, hogy adjunk teret életünkben azoknak, akiknek a lét bőségéből kevesebb jutott, mint nekünk. De úgy adjunk, ahogy Isten ad: méltóságot is ajándékozva hozzá.

Gál Magdolna – ny. tanár, négy örökbefogadott, már jobbára fölnevelt gyerek anyja. Előttük dolgoztam tanyai osztatlan iskolában az Alföldön, a törvénnyel összeütközésbe került gyerekek számára létesült nevelőotthonban, valamint egyházi gimnáziumban.
"Ide mindenki Írja be a legjobb tanára nevét!" Lehet, hogy különösen szerencsés ember vagyok, azért nem tudok ide írni nevet,mert a magyar, matematika, és történelem tanárom közül bármelyiket írnám , úgy érezném, méltánytalan vagyok a másik kettővel. Kérem a kedves olvasó társakat, akinek hasonló gondja van, jelezze ! Olyan jó lenne tudni, milyen gyakori ez a helyzet ! Kovács Klári
nekem is van, de rossz is , és a rosszból is tudtam tanulni...ahogy egy kollégám mondta, mind1, hogy milyen a tanár, jó vagy rossz, csak legyen következetes, abból tanul a diák...
kz
Ebből az írásból és a mesékből merítek erőt a helyes út megtalálásához. Köszönöm.

Jó cikk:) A jó tanár szó, kérdéses. ki is az a Jó tanár!? Mert ez nem mindenkinek ugyanaz!

Kedves "zolika"! Ezen a blogon gondolatébresztő hozzászólásokat illik tenni, nem termékreklámokat. Tisztelettel, Greguss Pál

Kedves "paligreg", nagyon köszönöm a figyelmeztetést, a hozzászólás szövegét változatlanul hagyva a termékre mutató linket töröltük.