A jó tanár egész életen át ható példát ad, egy olyan új világot nyit meg emberségben és tudásban, amelyet a diák soha el nem felejt. De milyen is a jó tanár? Ezt próbálom meg körbejárni ebben az írásomban.
A jó tanár már elfogadta saját magát. Személyes, egész életével tanít és nevel. A jó tanár nem elzártan él a tanítványaitól, élete egy nyitott könyv. A jó tanár szemléletet ad, az ismeretek összefüggéseit, az ismerethálózat felépítését mutatja meg. A jó tanár koherens, integráns és hiteles értékmintát jelent.
A jó tanár nyitott és a diákkal együtt tanul. Érzéke van a különlegesre, mindenben a jót, a pozitívat, az értéket keresi. A jó tanár legalább ötször annyit dicsér, mint amennyit szid. Kifogyhatatlan annak a szeretethálózatnak az építésében, amely a diákjainak nyit új és új utakat. A jó tanár egyszerre az állandóság és a változás egysége. E kettősség egyidejű betöltésével válik olyan kulturálisan domináns személyiséggé, aki formálja a köré szerveződők közösségét. E tulajdonságokat mutatja be az írásom végén Elizabeth Silance Ballard és Max Lucado három nagyon szép meséje.
Ennek az írásnak háromszoros aktualitása van. Az egyik az Apáczai Kiadó 20. évfordulóján tartott konferencia, ahol 3300 tanárnak beszélhettem arról, hogy milyen a jó tanár, és ahol elmondtam egy mesét is, amelyet nagyon sokan kértek, hogy tegyek közzé. A másik a január legvégén közzétett munkánk az oktatás legfontosabb kérdéseiről, amelyiknek az egyik legfontosabb következtetése az, hogy a jó oktatás kulcsa a jó tanár. A harmadik és legfontosabb pedig az, hogy a jó tanár a legtöbb ember egész életpályájának egy meghatározó eleme. A jó tanár egész életen át ható példát ad, egy olyan új világot nyit meg emberségben és tudásban, amelyet a diák soha el nem felejt. De milyen is a jó tanár? Ezt próbálom meg körbejárni ebben az írásomban.
A jó tanár már elfogadta saját magát. A jó tanár ismeri, és elfogadja a hibáit és korlátait. Emiatt alázatos. Nem fedezi fel, és nem gyűlöli a saját hibáit a tanítványaiban. Tudja, hogy mi a tehetségnek az a szintje, ahol az ő szakmai tudása véget ér, ahol másnak kell átadnia a kiválóságot. Bízik magában, hogy azokra az emberi tartalmakra, amelyeket ő hordoz, a diákjainak akkor is szüksége lesz, amikor már a tanár a saját tanítványának egy szavát sem érti, ha a szakmára terelődik a szó. A jó tanár tudja, hogy mi ér, és emiatt hiteles.
Meggyőződésem, hogy a jó tanárnak a saját magát elfogadni képes alapállása a legfontosabb. Ha úgy igazán belegondolunk, ne higgyük azt, hogy ez egyszerű lenne. Hosszú évtizedek munkája kell ehhez. Én először 32 évesen tudtam elfogadni magam. És ma sem állíthatom, hogy az út végén járnék, hiszen minden saját magammal eltöltött évnek olyan új és új hozadéka van, amelynek elfogadása bizony nem kevés feladat. A saját maga elfogadására való nyitottság és képesség vizsgálata egy ideális oktatási rendszerben a tanári pályaalkalmassági vizsga igen lényeges eleme kellene, hogy legyen. (Nota bene: így kellene megvizsgálni az alkalmasságot a politikusi, illetve a más emberekkel felelősen foglalkozó pályák bármelyikén.)
A jó tanár személyes. A jó tanár egész életével tanít és nevel. A jó tanár nem elzártan él a tanítványaitól. Az igazán jó tanár élete egy nyitott könyv. Nyitottsága a saját maga elfogadásán alapul. A jó tanár egy beszélgetésben legalább annyit ad át saját maga legbelsőbb történeteiből a diáknak, mint amennyit a diáktól mélységes bizalommal megkapott. Csak ezzel érheti el, hogy a diák biztonságban érezhesse magát. A jó tanárnak e belső történetei „kibeszélése” nem okoz gondot, hiszen e történetek minden hozadékát már régen elrendezte magában, hiszen elfogadta magát. Így válik a jó tanár egész élete példává. Nem azért, és nem azzal, mert a jó tanár vétlen, és nem hibázó személy. Hanem azért és azzal, hogy jó tanár nyíltan vállalja a hibáit, szembenéz velük, elfogadja magát hibáival együtt, amelyek javítására törekedik. Pontosan ez a vállaltan küzdelmes nyitottság adja meg a jó tanár hitelét.
A jó tanár szemléletet ad, az ismeretek összefüggéseit, az ismerethálózat felépítését mutatja meg. Az igazán jó tanár hitelét a szakmai hitele teremti meg. Nemcsak a tanított szakjaival összefüggő ismereteket tudja – lehetőleg pontosan –, nemcsak ezen ismeretek fejlesztését vállalja – lehetőleg folyamatosan –, hanem ismeri, és érti ezen ismeretek összefüggéseit is. A jó tanár iránytűt ad a diák kezébe azzal, hogy az ismeretek lényegét emeli ki. Van ereje és mersze szelektálni és megmutatni, hogy mely ismeretek azok, amelyek kevéssé fontosak. A jó tanár az ismerethálózat felépítésével nemcsak azok megtanulását és alkalmazását segíti, hanem egy óriási eszközt ad a diák kezébe annak az eldöntésére, hogy melyik új ismeret a hiteles.
A jó tanár koherens, integráns és hiteles értékmintát jelent. A jó tanár tulajdonságai, döntései, választásai nem olyanok, mint egy szénaboglya. A jó tanár következetes és kiszámítható. Nincsen az életében kettős mérce. Saját magát és minden diákját ugyanazzal a mértékkel méri. Igazodási pontot ad, amely létét és egyéniségét egy elbizonytalanodott világban különösen fontos értékké emeli.
Higgyük el, hogy a semmilyen tanárnál még a kifejezetten és koherensen rossz tanár is sokkalta jobb. Ugyanis a rossz tanár a diáknak a „nem-választás” értékmintáját adja meg. Továbbmegyek: minden tanári karban fontos egy koherensen „rossz” tanár jelenléte (értve ez alatt a maximalista, diáknyúzó, együtt nem érző fajtát), hogy a diákoknak viszonyítási pontot adjon. (Természetesen az is nyilvánvaló, hogy az az iskola, ahol az ilyen, a diákoktól elzárkózó, magukat félistennek képzelő tanárok kerülnek túlsúlyba, egy elátkozott iskola lesz.)
A jó tanár nyitott és a diákkal együtt tanul. A tanár mintáját megismeri a diák, a diákét a tanár, és kölcsönösen tanulnak egymástól. A jó tanár készségesen elismeri a hibáit, és hiányosságait. Világos az értékrendje, emiatt azonnal rájön, ha vétett ellene. Elfogadta már magát, így a hiba beismerése jottányit sem von le az önértékeléséből. A vita tárgya ténykérdéssé, és nem önértékelési kérdéssé válik, ami minden elfogulatlan vita egyedüli kiinduló pontja. A jó tanár kifejezetten keresi és teremti azokat az alkalmakat, amelyekben a tanulási folyamat domináns eleme a diák lehet, aki új ismereteket, új szempontokat hozhat a megértés kölcsönös fejlődésében.
A jó tanárnak érzéke van a különlegesre. Nem fél tőle, hanem élvezi és örül neki. Nem zavaró, elzárandó, elrekesztendő, betiltandó eseménynek tartja a különlegest, hanem megfigyelendő, fejlesztendő, kivételes csodának, egy nyiladozó érték (esetleg tehetség) első megjelenési formájának. A jó tanárnak a tehetség kihívást jelent, növeli a kreativitását. A jó tanár mindig nyitott arra, hogy az egyediségnek olyan egyedi programot találjon ki, amelyik csak rá szabott.
A jó tanár mindenben a jót, a pozitívat, az értéket keresi. A jó tanár nem azt emeli ki, amit a diák nem tud, hanem azt, amit tud. A jó tanár legalább ötször annyit dicsér, mint amennyit szid. A jó tanár ezzel olyan energiákat szabadít fel, amelyek létéről sem ő, sem diákjai, sem pedig a szülők még csak nem is álmodtak. A jó tanár mindent jóra magyaráz. Kifogyhatatlan abban a kreativitásban, hogy a legrosszabb eseményben is megtalálja azt, ami jó, ami példa, ami kiemelhető, felmutatható és fejleszthető. A jó tanár ezzel ad mintát a diákjainak arra, hogy az élet legnehezebb pillanataiban hogyan kell megőrizniük az Emberségüket.
Száz kifejezés az elismerésre a szeretetre. Annyira nem szokás dícsérni a magyar oktatási intézményekben, hogy a dícséretre alkalmas szókincsünk is elszegényedett. Ezt az óvodákban észrevéve (ahol van mit észrevenni, mert legalább dícsérnek...) Nagy Jenőné a mellékelt (és képként letölthető) száz kifejezést gyűjtötte össze a dícséret, az együttérzés, a bátorítás kifejezéseire. Kérem, hogy hasznájuk gyakran ezeket, és gazdagítsuk őket tovább! Bíztassuk a diákjainkat arra, hogy egymást is bátorítsák a versengés gyűlölködő formája helyett. Adjunk a diákoknak együttműködésre nevelő csoportfeladatokat a versengést indukáló feladatok jelenlegi 95%-os dominanciája helyett. VAN mit tennünk e területen, nem is kevés... A száz kifejezést tartalmazó .doc file-t ITT lehet letölteni.
A jó tanár nyitott és együttműködő. A jó tanár kifogyhatatlan annak a szeretethálózatnak az építésében, amely a diákjainak nyit új és új utakat. A jó tanár minden lépésével a jóindulat egy újabb útját kövezi ki. Egy ilyen, önelfogadáson, önzetlenségen, bizalmon és értékkeresésen alapuló alapállás olyan energiákat mozgósít a diákok fejlődése érdekében, amelyek létéről addig senki még csak nem is álmodott.
A jó tanár egyszerre az állandóság és a változás egysége. Azzal, hogy a jó tanár hiteles értékmintát ad, következetes, állandóan és mindenben a jót keresi, a szeretet állandóságát testesíti meg a környezetében. Azzal, hogy a jó tanár a diákjai, a különleges, az új és a környezete iránt nyitott, azzal, hogy állandóan tanulásra kész, az új bizalomteli elfogadásának, a változásnak az izgalmát hozza a vele kapcsolatban állók életébe. E kettősség egyidejű betöltésével válik a jó tanár olyan kulturálisan domináns személyiséggé, aki formálja a köré szerveződők közösségét.
A változás és az állandóság egysége a férfias és a nőies tulajdonságok egységeként is felfogható. A jó tanár egyszerre apa, aki igényeket támaszt, akinek a szeretete a teljesítés feltételéhez kötött, aki állandóan izgalmat hoz, és mindig újat mutat. Ugyanakkor a jó tanár egyben anya is, aki elfogadó, szeretete feltétel nélküli, aki az állandóság megnyugtató és vigaszt adó ősbizalmát hordozza.
Az írásom végén pedig jöjjenek az ígért mesék.Elsőként azt a mesét ajánlom az olvasóim figyelmébe, amellyel az írásomat kezdtem, Elizabeth Silance Ballard: „A tanító tanítása” (eredeti címén: „Letters from Teddy”) című meséjét, amely arról szól, hogy milyen az igazi tanár. A mese magyarosított változata INNEN tölthető le. Az Apáczai kiadó konferenciája előtt ötször kellett elolvasnom a mesét otthon magamban hangosan, amíg biztos lehettem abban, hogy a végén nem csuklik el a meghatottságtól a hangom 3300 pedagógus előtt.
Második kedves mesém Max Lucado „Értékes vagy!” című meséje (eredeti címén: „You are special!”). A mese arról szól, hogy mindenki értéket hordoz, és ez az érték teljesen független attól, hogy mások mit gondolnak róla. Ez a mese INNEN tölthető le. Ezt a mesét is sokszor kellett elolvassam ahhoz, hogy sikerüljön elérzékenyülés nélkül felolvasnom másoknak. A harmadik mese szintén Max Lucado alkotása. Ebben az előző történet folytatását meséli el, ahogyan a foltmanók megtanulták azt, hogy mindegyikük csak akkor lesz hasznos tagja a közösségnek, ha abban próbál segíteni, amihez tényleg ért. A harmadik mese INNEN tölthető le.
Szeretném megköszönni azoknak a barátaimnak e meséket, akik elküldték őket nekem. Köszönettel tartozom ennek a blog bejegyzésnek az egészéért is, (mint ahogyan az összes többi bejegyzésért is) minden kedves ismerősömnek, mert az ő példájuk nélkül ezeket a mondatokat soha nem tudtam volna leírni.
Válaszok (1)
Nagyon köszönöm a kedves sorokat, és külön Horváth Péternek a mesét a meleg bolyhosokról, amelyek soha nem fogynak ki, és jó érzést adnak mindenkinek, aki csak adja és kapja őket. Az eddigi hozzászólók nem vették észre, hogy a jó tanár leírásában (aki valóban lehetne jó szülő, nagyszülő, Ember, ahogyan „paligreg” teljesen indokoltan megjegyzi) volt egy óriási csel. A lényeget ugyanis kihagytam.
A jó tanár egyik legfontosabb ismérve a lelkesedés. Az a magával ragadó öröm és hit, amellyel a számára fontos tárgyról, emberről, érzelemről, bármiről beszélni tud. Az a kifogyhatatlan energia, amellyel a szépre és a jóra irányuló cselekvésre mozgósít. Az a belső tűz, amely elől nem lehet kitérni. Az a motiváció és az az életét átjáró belső flow, amelynek átható ereje keresztül tör minden páncélon, amelyet a gyermek egy elszúrt család, egy elszúrt élet miatt korábban növesztett. Mindez azokból, amelyeket leírtam persze valahol következik – és mindez egyben oka és mozgató rugója is mindannak, amit leírtam. Mindennek eléréséhez a tanárra, és a benne rejlő energiára úgy kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére. A tanárok energiája az iskola, a közösség és az egész ország egyik legféltettebb kincse – kellene, hogy legyen.
Válaszok (2)
A válaszokból az a rendkívül örvendetes kép bontakozott ki, hogy mennyire fontos a jó tanár (aki valóban egyszerűen „csak” TANÁR, ahogyan „Baráti Péter” írja, és aki valóban egész életünkben lehet mester, mentor, segítő, ahogyan „patroklosz” nagyon helyesen megjegyzi). Nagyon örülök annak, hogy a hozzászólók nemcsak vágyják a jó tanárt, hanem igyekeznek azzá is válni (a szónak az általános értelmében). Ez egy olyan életcél, amelyért érdemes leélni egy szép, teljes életet. Mindenkinek nagyon-nagyon kívánom, hogy a sajátjában így legyen.
Hozzászólások
Reményik Sándor:
Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
Eztán Csermely Péter gondolatait is mellé teszem. Köszönöm.
http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/keteessze.html
http://www.ratztanarurdij.hu/dijazottak.html?detail=18
http://home.fazekas.hu/fizika/fazekasban/Wiedemann.pdf
csak egy részlet:
"Tömeges viszonylatban nagyfokú az érdektelenség a természettudományok iránt. ......
.....
Tudomásul kell venni egy szellemi hierarchiát, erre is tanít a fizika. A tudást és az arra való képességet nem lehet demokratizálni, vannak az emberben szintek, ezt tudomásul kell venni. Sem a fennhéjázást, sem az értelmetlen alázatosságot a tudomány nem kedveli. A tanításban nem kivánatos sem az infantilis játékosság és egyszerűsítés, sem a darabos, krakéler humor. ......
.....
A mostani helyzet e vonatkozásban új kihívás elé állítja a természettudományos oktatást. Fel kellene lépni az áltudományos megközelítésekkel szemben. Az általános fizikai felvetéseket kellene talán fékezni, és az átlátható problémákat mélyebben analizálni a tanításban és a médiában is. A remény nem sok; minden kiforrja magát. Az áltudománnyal szemben alkalmazható egy találó megvilágítás: Ha valaki érdemben akar kritizálni, hiteles csak akkor lesz, ha úgy elmélyed, és úgy érti a hibásnak tartott tárgyat, mint maga annak kidolgozója.
.....
.... Az oktatásban és a tudományban a nyelv szent, szinte minden azon múlik, nem a matematikai képleteken. Ezért elítélendő az is, mikor szlengekben, félszavakban és sokat mondó, de értelem nélküli utalásokban folyik az adott probléma kifejtése, tanítása. Mint pl. így: "Newton nem az a fickó volt!" vagy "Tudod, mi van?"."
Ez már ugyan nem ennek a jó tanár témának a tárgya, de
hadd kérdezzek tovább:
http://www.blogter.hu/blogod/erettsegitizennyolc/bejegyzes/403308
Véleményem szerint a fizika oktatást alapvetően újra kell gondolni. S ezt az újragondolást nem a régi tankönyvek és nem a fizika hagyományos tematikai tagolása mentén kell megtenni. Egészen más közismereti fizikát kell tanítani mindenkinek, s erre épülve más elmélyülési lehetőséget kell biztosítani a tudósi-mérnöki-tanári pályákra kiválasztódó fiataloknak. Ennek során persze kiderül, hogy ez nem választható el a kémia, biológia, matematika, technika, nyelvi tananyagok újragondolásától. S az ún. társadalom és bölcseleti tudományokkal egységes tudományos módszertani oktatási tervet kell érvényesíteni az ifjúság nevelésében világnézeti különbözőségekre való tekintet nélkül. Tudom, hogy ez igen nehéz dolog. De én ezt látom a magyar nyelv és nemzet egyetlen hosszútávú esélyének. A tudományos módszer: észlelés - megfigyelés - modell/elmélet alkotás -jóslat/következtetés - ellenőrzés/észlelés/megfigyelés. Greguss Pál
Sajátos helyzetemnél fogva életkérdéssé lett a számomra, hogy megértsem, mit jelent ma itt szegénynek lenni. Az a krisztusi mondás, miszerint „szegények mindig lesznek közöttetek”, valóság ma is. De a hozzájuk való viszony, a reakció nagyon megváltozott az elmúlt ötven évben. Gyerekkoromban szinte mindenki szegény volt, a háború utáni évtizedekben ez volt a természetes. Természetes volt a szolidaritás is.
Mire fölnőttem, szégyen lett szegénynek lenni. És a szolidaritás is ritka erény. Persze ez a megfogalmazás nagyon leegyszerűsíti a dolgokat. Mélységében megérteni, felfogni, együtt érezni azonban fájdalmas folyamat, talán nem is várható el mindenkitől, még ha keresztény is, hogy engedje át magát a szegénység stigmáinak, azért, hogy igazán tudja, miről van szó. De egyre erősebb meggyőződésem, hogy Isten feltöri és kitágítja azt a természeténél fogva középosztálybeli kereszténységet, amelyet természetesnek tartunk, észre sem veszünk, mert benne élünk. Persze, csak akkor töri fel, ha hagyjuk.Teréz anya gyakran használta azt a szófordulatot, hogy „szeretni, míg fáj”. A huszadik században nem volt olyan ember, aki testközelibben élte volna meg a szegénységet, mint ő. Az én tapasztalataim is errefele vezettek: szeretni a fájdalmon át is, mert a szegénység megtapasztalása igen hamar a fájdalom centrumába sodorja az embert. Erről szeretnék vallani most valami keveset, ameddig az értelem, a nyelv eljuthat.
Az egyik a társadalmi kasztrendszer, amely olajozottan és rejtetten, de „magától értetődően” működik. Sajnos, minél nagyobb a társadalmi bizonytalanság, veszélyeztetettség, annál inkább hat. Más a szokásrendszer, más nyelvet beszélünk. Gyerekkoromban én egy palóc faluban éltem, bár a főváros része volt. Határán a falusinak és városinak, határán a polgárinak és a parasztinak. Előbbi a földrajzi, második a családi helyzetem miatt. Ez már akkor némi átjárást biztosított egyikből a másikba, bár ez az átjárhatóság csak átmeneti és korlátozott lehetett.
A társadalmi rétegződést folyamatosan tanulja az ember. Implicit módon a vérébe ivódik, ha nem is fogalmazza meg. Határokká és korlátokká növi magát, kapaszkodni is lehet beléjük, de le is zárnak. A magad és a mások szemében is. Az is különös, ahogy az egyes rétegek képviselői gyakran lenézik, kinevetik, rosszabb esetben megvetik a másik réteg tagjait. S ez lentről fölfelé is igaz, nemcsak fölülről lefelé. Nyilván ennek az ismeretlentől való félelem a gyökere. Persze gyakran az irigység is. De azt tapasztaltam, hogy erre a lenézésre általában egyáltalán nem kell rászolgálni ahhoz, hogy működésbe lépjen. Inkább a megbecsülést kivívni nehéz és időigényes feladat. Mindez az annyira vágyott és hiányolt bizalmat a másikban rongálja folytonosan. Ez a működési mechanizmus nem szűnt meg, inkább csak bonyolódott a 89 utáni Magyarországon.
Nos, ez volt az „örökségem”, s ez a hozomány tán elég volt az alföldi, tanyai, osztatlan iskolába tanítani kezdőnek munícióképp, hogy ott is megismerjem egy újabb rétegét a népemnek. De ahhoz a feladathoz már nem, amely nem sokkal ezután következett. A félzárt – vagyis majdnem-börtön - nevelőotthon bugyrait hallomásból ugyan ismertem, de azt a fajta testi - lelki nyomorúságot, ami ott fogadott, nem. Talán először itt találkoztam a kitaszítottság és rosszra predesztináltság néma sikolyával, nevelő és nevelt iszapbirkózásával, azzal az élettel, ahol csak vesztesek léteznek. Sokkoló élmény.
Azt tapasztalom, hogy ez az a terület, ahonnan már az úgynevezett „jó keresztények” is fejüket elfordítva kihátrálnak, ha véletlenül mégis erre tévednek. Én is iszonyodva és tehetetlenül ezt tettem. Pokoli világ, a valószínű események mindig a kriminalitás, de legalábbis a rossznak, a bűnnek tartott dolgok felé sodornak mindenkit, a zavarosban halászás mohóságán kívül más sikerrel, örömmel nem igen kecsegtetnek. Döbbenten tapasztaltam, hogy itt, ahol a Sátán az úr, Isten mégis jelen van. Döbbenet, hogy mindkét ilyen nevelőotthon testébe ékelődve egy templom, egy működő templom állt. (És mai hitemmel az is megrendítő, hogy mi, keresztények, alig veszünk tudomást a falon túl élőkről.) De Isten nem csak így volt jelen. Hanem a teljesen váratlanul fellobogó jótettben, imában, ami ennek az infernónak a lápvidékén egészen hihetetlenül, de néha fölvillant.
Mindazonáltal az egyes ember sorsán is alig, vagy egyáltalán nem, s az egész helyzeten sem tudott javítani mindez. Külső, önzetlen, sőt önfeláldozó segítség nélkül nem tud az ekkora nyomorba süllyedt ember változtatni. Akiket megfizetett a társadalom, hogy neveljék ezeket a gyerekeket, ugyanolyan, sőt még jobban bűnben fetrengő tettesek és áldozatok voltak egy személyben, mint a neveltjeik. Keserű tapasztalat volt. És már ekkor fölmerült bennem, hogy hol vagyunk mi, keresztények? Vagy mi is jóvátehetetlennek ítéljük ezt a helyzetet, helyet, sorsot? Hová tűnik a hit, hogy amikor túlárad a bűn, túlárad a kegyelem? Hiszünk-e abban, hogy Isten őket is üdvözíteni akarja? Vagy magunkra véve az ítéletet, pokolfajzatnak tartjuk őket, s ezzel nagymértékben el is vágjuk előlük a kegyelem útját? S hogyan fogunk erről számot adni azon a bizonyos AJTÓN átlépve?
Az Idő mély kútjába azonban akkor szálltam csak le fokról fokra, amikor gyerekeim lettek. Gyerekeim, akiket nem én hoztam világra, de én vezettem be a világba. És ezek a kis, életembe oltott ágacskák fölnövekedvén, bár az én világom nedveit szívták, mégis a maguk hozománya szerint gyümölcsösödtek, nemes és vad ízeket egyaránt teremve.
Így, általuk szálltam le négy, nagyon különböző családfa göcsörtös gyökereihez, láttam meg gubancos ágait-bogait, itatott át ez a (talán nem) véletlenszerűen összeterelt négy élet a maga sajátos látásával, mentalitásával, túlélési technikáival, kínjaival, keserveivel, görcseivel, szorongásaival, előítéleteivel, szokásaival, reagálás módjaival és még sorolhatnám…
Én ezeket nem ismertem, ezek nem tőlem származtak! Ezeket kapták, hozták, kinőtt bennük, mint tavasszal a rügy a fán. S ha érteni akartam – és én érteni akartam! –, engedni kellett magam az ő útjukon járni. Ez az út semmiben sem hasonlít az én „középosztálybeli” sztrádámhoz. Inkább egy széles földút, kövekkel és kátyúkkal, gyakran szakadékokkal teli. Igen sokan bandukolnak rajta. Nem kenyerük a szó, a demokratikus intézményeket sem igazán tudják használni –, mással vannak elfoglalva…
Abban bizonyára mindenki egyet ért, hogy nagy – nagy szegénység az kívül – belül, ha valaki nem képes a saját szülötteit fölnevelni, vagy úgy él, hogy a törvény nevében elveszik tőle. S ezzel máris a kellős közepében vagyunk a dolgoknak. A szegénységről mint állapotról, mint élethelyzetről akarok írni. Bizonyára kimeríthetetlen a téma. Azt akarom most leírni, amit én éltem meg, az én meglátásaimat, mert talán valakinek hasznára lehet, ezt remélem.
Tapasztalatok címszavakban
Szegénynek lenni természetesen nem csak anyagiak hiányát jelenti. Ha csak ennyi lenne, szinte „kényelmes szegénység” lenne, talán ez lehetett az a régi fogalom, hogy „tisztes szegénység”. Mint annyiszor, itt is telitalálat a nyelvünk, ugyanis épp a tisztesség, a tisztelet, a megtiszteltetés fogalmába illik az a fajta hiány, amit a szegény legelőször megtapasztal, s ami a megélhetéséhez szükséges anyagiak hiányán túl először a húsába, sőt a lelkébe vág. Ha szegény vagy, elveszíted a tiszteletet is, a tisztességed is sokak szemében. Elhúzódnak előled, tán ösztönösen, tán csak így nevelődtek, nem is veszik észre. Nem vagy sikeres, Mammon bálvány kitaszított kegyeltjei köréből, márpedig vele jó lesz jóban lenni. Aztán meg hátha még kikunyerálsz, netán-tán elveszel valamit abból, amit mi, a sikeresek is nehezen kapartunk össze. Valami ilyesmit sugároznak a feléd irányuló reakciók, tekintetek. És ebben nincs különbség hívő és hitetlen közt.
Különbség van az elszegényedés és a szegénység, mint nemzedékről nemzedékre öröklődő állapot között. Bár sajnálatos és fájdalmas a középréteg elszegényedése, még mindig összehasonlíthatatlanul jobb a helyzete annak, aki szokásrendszerben és neveltetésben megkapta a kultúrált viselkedés arzenálját a családjában, és természetesként használja, annál az embernél, aki mindennek hiányával nőtt föl. Bár napjainkra a közbeszéd stílusa szinte a fölismerhetetlenségig elszennyeződött és leromlott mind szókincsében, mind nyelvtanában, mégis igaz, hogy az egyes rétegeket az első mondat után azonosítani lehet. Annyira különböznek egymástól, mint mondjuk a szegedi dialektus a palóc nyelvjárástól. Különös tapasztalat, amikor egy polgári közegben fölnőtt cigány kamasz lassan megértvén a bőrszínének szóló elutasításokat, haverjaitól elsajátítja „új nyelvjárásként” az eredeti rasszának rétegnyelvét, s hosszú évekig használja a kettőt fölváltva, mintegy latolgatva, melyiket válassza. Az otthon elsajátított nyelvi forma az „övéi” körében elfogadottságát növeli ugyan, de a „kinti” világnak a képébe lehet vágni a másikat, reakcióként a meg nem szolgált elutasításra.
A szegénység öröklődik, és beszűkült, gátakkal teli világot hagy örökül a következő nemzedéknek is. Még azok is hordják elődeik stigmáit, akik ki tudnak törni. De nagyon kevesen vannak azok, akik ezt a maguk erejéből meg tudják tenni.
Az évek folyamán több, mélyszegénységben élő családdal is kapcsolatba kerültünk. Néha sikerült segíteni valamiben. Ekkor töprengtem el azon, sok tapasztalat után, hogy miért van az, hogy a szegények képtelenek időpontokhoz, megbeszélt dolgokhoz tartani magukat. Olyanokhoz sem, amelyek nekik lettek volna jók. Az is a szegénység egyik ismérve, hogy a szegény nem rendelkezik az idejével, sodródik. A pillanatnyi túlélés küzdelmében minden előrelátás és tervezhetőség megsemmisül. Aki idejének ura – már nagy úr!
Sajátos kategória, akiket a magyar nyelv „a maga szegénye” fordulattal jellemez. Valóban találkozott a mi családunk is olyan hajléktalannal, akinek esze ágában sem volt sem dolgozni, sem konszolidáltabb életet élni. De a „lusta életművész” tapasztalatai valójában arról szóltak, hogy „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”, hogy semmiképp sem éri meg bármiféle apró, pillanatnyi jót föláldozni a holnapi nagyobb jó oltárán, mert az a nagyobb jó egész biztosan elmarad, és akkor a kisebb is mindörökre elveszett. Ez a fajta alapállás általános a szegények körében, különösen azokéban, akiket az „öröklött szegénység” világában élőnek jellemeztem az imént. A polgári társadalomban a nevelés mind az iskolában, mind a családban nagyobb részben arról szól, hogy megtanítsa a gyereket erre a pillanatnyi, kicsi jó föláldozására, befektetésére a későbbi nagyobb jó, nagyobb haszon, nagyobb érték érdekében. Maga a tanulás is erről szól. A gyerek természetes kíváncsiságvágya vajmi kevés lenne, ha csak erre hagyatkoznánk a következő nemzedék taníttatásában. Szülő és pedagógus igen erős elvárással gyakorol nyomást a gyerekre, hogy az a tanulást válassza játék helyett. És ez így is van rendjén, másként nem megy. Igen ám, de ez egészen másként működik a szegény családokban. Először is hiányzik a példa, a szülő sem tanult ember, talán még nehezen is viselné az őt túlnövő gyerekét (még akkor is, ha szóban mást vall). A tanulási módszerek és helyzetek, körülmények sem adottak. De a legerősebb akadály ez az alaptapasztalat, hogy olyan kicsi és kevés a jó, a bőség az életben, hogy a pillanatnyit SOSEM szabad föláldozni a reménylettért. Addig, amíg ezt föl nem fedezik azok, akik a szegényebb rétegek integrációjával foglalkoznak, sosem fognak eredményt elérni. A bőség testi – lelki hiánya csecsemőkortól kezdve – ez olyan mély élmény, stigma a léten, ami szöges ellentétben áll az Isten teremtette világgal, annak eredeti szándékával, és orvoslást kíván, még mielőtt bármi eredményt is várnánk a szegénység felszámolása során.
Tennünk kell hát, mégpedig mielőbb. Hisz kétszer ad, aki gyorsan ad. Kincses nyelvünk a jómódút tehetős embernek nevezi. A lélekben való tehetősség is nélkülözhetetlen! De a tett előtt megérteni kell. S közben kérni Isten Lelkét, hogy adjunk teret életünkben azoknak, akiknek a lét bőségéből kevesebb jutott, mint nekünk. De úgy adjunk, ahogy Isten ad: méltóságot is ajándékozva hozzá.
Gál Magdolna – ny. tanár, négy örökbefogadott, már jobbára fölnevelt gyerek anyja. Előttük dolgoztam tanyai osztatlan iskolában az Alföldön, a törvénnyel összeütközésbe került gyerekek számára létesült nevelőotthonban, valamint egyházi gimnáziumban.kz
Jó cikk:) A jó tanár szó, kérdéses. ki is az a Jó tanár!? Mert ez nem mindenkinek ugyanaz!
Kedves "paligreg", nagyon köszönöm a figyelmeztetést, a hozzászólás szövegét változatlanul hagyva a termékre mutató linket töröltük.