Csermely Péter blogja

Nyomtatóbarát változat

Annie Leibovitz képei a bécsi Hundertwasser Múzeumban láthatók. Hundertwasser a legbarátságosabb őrültek egyike lehetett a Földön. Annie Leibovitz sztárfotós. Sztárfotós abban az értelemben, hogy sztárok fotósa és abban az értelemben is, hogy ő maga egy elképesztően magas művészi színvonalat képvisel. Leibovitz-ot a Smithonian „Living legend”-dé avatta, a száz legjobb címlapfotó első és második helyét az ő képei foglalják el.

A bécsi kiállítás egy szokatlan, a nyilvánosságtól addig jobbára elrejtőző Leibovitz-ot mutat be, Annie-t a magánembert 1990 és 2005 között. Édesapja katonaember volt. 2004-es halála Leibovitz élettársának, Susan Sontagnak a halála után csak néhány hónappal esett. A kiállítás e két halál lezárása, gyásza.

Annie Leibovitz kamerája lemeztelenít. Az idős emberek arcában megmutatja az egész átélt életüket. Ez egyben célt is ad mindenkinek, aki egy időskori portrét figyelmesen szemlél. A szép öregek arcán egy helyesen leélt élet egészének visszfénye ragyog. Érdemes figyelni az idős emberek arcát, kezét, és érdemes tanulni a példájukból – akár jó, akár rossz – amíg még lehet.

Annie Leibovitz képeit a bécsi Hundertwasser Múzeumban néztük meg Hubával. Friedensreich Regentag Dunkelbunt Hundertwasser (eredeti nevén Friedrich Stowasser, 1928.12.15-2000.02.19) a legbarátságosabb őrültek egyike lehetett a Földön. A barátságos jelzőt nem arra az eszelős vehemenciára mondom, amivel a zöld tetőket, a színes házakat és minden egyenes és csücskös végleges kiirtását terjesztette, hanem arra az élhetőbb világra, amelyik a keze nyomán kibontakozott.

(A korrektség kedvéért persze azt is hozzá kell, hogy tegyem, hogy egy Hundertwasser ház akkor és attól gyönyörű igazán, ha körülötte borzalmasan szürke és borzalmasan kocka házak százai sorakoznak körbe-körbe. Egy Hundertwasser városban az ember minden bizonnyal azt az egyetlen foltmentes és egyenes szürke falat nézegetné egy kis kikapcsolódás gyanánt, ami valami fatális hiba folytán elkerülte a megszállott Mester kockairtó figyelmét.)

Annie Leibovitz sztárfotós. Sztárfotós abban az értelemben, hogy sztárok fotósa (Amerikában az szinte életcél lehet az, hogy valakiről egy „Leibovitz” készüljön, mert ez a biztos jele annak, hogy az illető befutott) és abban az értelemben is, hogy ő maga egy elképesztően magas művészi színvonalat képvisel. A három fotó, amelyet róla kikerestem, úgy érzem, hogy hitelesen ábrázolja őt. Az első két kép gyémántkemény munkamániást mutat. Azt, aki kimászkál a Chrysler Building szélére a 62. emeleten, hogy a másik párkányra parancsolt táncost lefotózhassa, és azt, akinek a szeme maga is fényképezőgép-lencse lett. (A fotóalany világhírességek közül sokan folyamatos gyomorgörcsről számoltak be a fotózás utolsó percéig, mert Leibovitz parancsolt, és nem tűrt tréfát.) A harmadik kép a ritkább. Ezen Annie nővé változik. Esendő, mosolygó, kedves nővé. Leibovitz-ot a Smithonian „Living legend”-dé avatta, a száz legjobb címlapfotó első és második helyét az ő képei foglalják el (John Lennon halála napján készült képe Yoko Onoval és a terhesen pucér Demi Moore).
 

A bécsi kiállítás egy szokatlan, a nyilvánosságtól addig jobbára elrejtőző Leibovitz-ot mutat. Annie-t a magánembert 1990 és 2005 között. Édesapja (aki a képen a bátyja mellett látható) katonaember volt. 2004-es halála Leibovitz élettársának, Susan Sontagnak a halála után csak néhány hónappal esett. A kiállítás – és a kiállításról kiadott gyönyörű kötet – e két halál lezárása, gyásza. Az első kép, amire felhívnám a figyelmet, édesanyja portréja. Annie mamája, Marylin tánc-instruktor, a modern tánc avatott mestere. A mosoly soha nem hagyja el az arcát, és mint minden szép nő (mint az én színésznő édesanyám is) megöregedni nem tudott. Annie mégis mosolytalanul és „öregen” fotózta le – amiből óriási családi neheztelés esett. Mégis. Édesanyja fotója óriási életbölcseletet mutat. Olyan nyílt szemű szeretetet, amely tudja, hogy miért szeret. Erre az asszonyra rá mernéd bízni a kulacsot a sivatagban. (Nézzünk csak szét! Hányan is esnének ebbe a kategóriába a körülöttünk levők közül?)
 

Susan Sontag híres írónő volt, aki életének utolsó 15 évét Leibovitz-cal élte le. Susanról elképesztően nőies fotók sokasága készült. Én mégis két, szinte ijesztően férfias képet válogattam ide – a szemek miatt. Sontag szemei nem egy emberöltő tapasztalatát hordozzák. Annál sokkalta többet. Egy ilyen egyéniséggel szembeülve az embernek mérlegre kerül az egész élete. Kegyelmes, megbocsátó mérlegre, ahogyan azt a második kép, a halálos leukémia sokadik kemoterápiája után még mindig Ember, még mindig megbocsátó és még mindig hihetetlenül mély Susan Sontag képe jól mutatja. Óriásit vesztett vele Leibovitz, óriásit vesztett vele a világ. A kiállítás és a könyv – művei mellett – méltó emléke marad.

 
Egy sztárfotós kiállítása kapcsán szó kell, hogy essék a sztárokról is. Vállalom akár a felségsértés vádját is, amikor azt állítom, hogy II. Erzsébet valahol mélyen belül minden, csak nem sztár. Ha valaki nem igazán találja a helyét a hatalomban és a celebritásban, akkor a brit birodalom több mint fél évszázada uralkodó feje biztosan ilyen. Nem is készül II. Erzsébetről szinte soha olyan igazi uralkodói fotó. Kivéve a Leibovitz opus-t. Az Erzsébetre adott fekete ruha nemcsak a haja törékeny szépségét emeli ki, hanem egy olyan megdönthetetlen robusztusságot is ad az egész alaknak, mint amilyen a Rodin szobrok közül Balzac mindennel dacoló tömb-alakja volt. A fej köré vont felhő-glória ezt a hatást csak fokozza. A fák nőnek, az elemek harcolnak, a brit birodalom azonban áll és marad.
 

Van, amikor nem a ruha, hanem valami más emeli ki a jellem és a helyzet igazi mélységeit. Cindy Crawford esetén a kígyó avatja a paradicsomi testet kiszámíthatatlan boszorkányhatalommal bíró ős-Évává. Leonardo DiCaprio fotójában a hattyú ártatlansága és sziszegő agresszivitása mutatja meg a lányosnak gondolható DiCaprio igazi erejét.
 

Az igazi kedvencem azonban mégsem a méltán ünnepelt Annie Leibovitz képek egyike, hanem a meglehetősen vitatható életet élő, de ugyanakkor kétségtelenül nagy jelentőségű írásokat maga után hagyó William Burroughs portréja. Ez az arc olyanná vált az élet forgatagában, amelyik nem igényel semmit ahhoz, hogy elmondjon mindent. Annie Leibovitz kamerája lemeztelenít. Az idős emberek arcában megmutatja az egész átélt életüket. Ez egyben célt is ad mindenkinek, aki egy időskori portrét figyelmesen szemlél.

A szép öregek arcán egy helyesen leélt élet egészének visszfénye ragyog. Minden perc, amit átélünk, hozzátesz az archoz valamit. Ezeknek az apró jeleknek a többsége nem visszapörgethető, ahogyan az életünk sem az. Érdemes figyelni az idős emberek arcát, kezét, és érdemes tanulni a példájukból – akár jó, akár rossz – amíg még lehet. Annie Leibovitz e nagy tanulságok nagyítólencséje. Reméljük, hogy még sokáig.
 

Válaszok (1)
 

Nagyon örülök annak, hogy sok embernek ugyanúgy örömet okoztak Annie Leibovitz fotói, mint ahogyan nekem. „kia” igen tartalmas hozzászólásából a magány motívumát emelném ki. Valóban. Annie portréfotóinak nagyon nagy része a magányt tükrözi. A kivételes tehetség előreszaladó magányát, az integráns egyéniség megalkuvásmentes magányát, és a mindent átható beteljesülésre váró lélek társas magányát. Ez a magány a csoportképeken is nagyon sokszor fellelhető (ennek példájaként nézzük meg az apa és a fiú képét, ahogyan közös magányukban állnak a fák előtt). A mellékelt kép, amely a kiállítás és a könyv címképe, Annie megfogalmazásában Susan Sontag örökös felfedezésvágyának állít emléket, ahogyan megpillantja a jordániai Petra romjait. A kép azonban nem a felfedezésről szól. Inkább egy Chirico képhez hasonlít (példaként az „Egy utca misztériuma és melankóliája” című képet hoztam), és az ottani kósza alakok kolosszális magányát mutatja be.