Az egyéniség ereje
Avagy: Miért tartom gyönyörűnek Annie Leibovitz fotóit?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Annie Leibovitz képei a bécsi Hundertwasser Múzeumban láthatók. Hundertwasser a legbarátságosabb őrültek egyike lehetett a Földön. Annie Leibovitz sztárfotós. Sztárfotós abban az értelemben, hogy sztárok fotósa és abban az értelemben is, hogy ő maga egy elképesztően magas művészi színvonalat képvisel. Leibovitz-ot a Smithonian „Living legend”-dé avatta, a száz legjobb címlapfotó első és második helyét az ő képei foglalják el.

A bécsi kiállítás egy szokatlan, a nyilvánosságtól addig jobbára elrejtőző Leibovitz-ot mutat be, Annie-t a magánembert 1990 és 2005 között. Édesapja katonaember volt. 2004-es halála Leibovitz élettársának, Susan Sontagnak a halála után csak néhány hónappal esett. A kiállítás e két halál lezárása, gyásza.

Annie Leibovitz kamerája lemeztelenít. Az idős emberek arcában megmutatja az egész átélt életüket. Ez egyben célt is ad mindenkinek, aki egy időskori portrét figyelmesen szemlél. A szép öregek arcán egy helyesen leélt élet egészének visszfénye ragyog. Érdemes figyelni az idős emberek arcát, kezét, és érdemes tanulni a példájukból – akár jó, akár rossz – amíg még lehet.

 

Annie Leibovitz képeit a bécsi Hundertwasser Múzeumban néztük meg Hubával. Friedensreich Regentag Dunkelbunt Hundertwasser (eredeti nevén Friedrich Stowasser, 1928.12.15-2000.02.19) a legbarátságosabb őrültek egyike lehetett a Földön. A barátságos jelzőt nem arra az eszelős vehemenciára mondom, amivel a zöld tetőket, a színes házakat és minden egyenes és csücskös végleges kiirtását terjesztette, hanem arra az élhetőbb világra, amelyik a keze nyomán kibontakozott.


(A korrektség kedvéért persze azt is hozzá kell, hogy tegyem, hogy egy Hundertwasser ház akkor és attól gyönyörű igazán, ha körülötte borzalmasan szürke és borzalmasan kocka házak százai sorakoznak körbe-körbe. Egy Hundertwasser városban az ember minden bizonnyal azt az egyetlen foltmentes és egyenes szürke falat nézegetné egy kis kikapcsolódás gyanánt, ami valami fatális hiba folytán elkerülte a megszállott Mester kockairtó figyelmét.)

 

Annie Leibovitz sztárfotós. Sztárfotós abban az értelemben, hogy sztárok fotósa (Amerikában az szinte életcél lehet az, hogy valakiről egy „Leibovitz” készüljön, mert ez a biztos jele annak, hogy az illető befutott) és abban az értelemben is, hogy ő maga egy elképesztően magas művészi színvonalat képvisel. A három fotó, amelyet róla kikerestem, úgy érzem, hogy hitelesen ábrázolja őt. Az első két kép gyémántkemény munkamániást mutat. Azt, aki kimászkál a Chrysler Building szélére a 62. emeleten, hogy a másik párkányra parancsolt táncost lefotózhassa, és azt, akinek a szeme maga is fényképezőgép-lencse lett. (A fotóalany világhírességek közül sokan folyamatos gyomorgörcsről számoltak be a fotózás utolsó percéig, mert Leibovitz parancsolt, és nem tűrt tréfát.) A harmadik kép a ritkább. Ezen Annie nővé változik. Esendő, mosolygó, kedves nővé. Leibovitz-ot a Smithonian „Living legend”-dé avatta, a száz legjobb címlapfotó első és második helyét az ő képei foglalják el (John Lennon halála napján készült képe Yoko Onoval és a terhesen pucér Demi Moore).
 

A bécsi kiállítás egy szokatlan, a nyilvánosságtól addig jobbára elrejtőző Leibovitz-ot mutat. Annie-t a magánembert 1990 és 2005 között. Édesapja (aki a képen a bátyja mellett látható) katonaember volt. 2004-es halála Leibovitz élettársának, Susan Sontagnak a halála után csak néhány hónappal esett. A kiállítás – és a kiállításról kiadott gyönyörű kötete két halál lezárása, gyásza. Az első kép, amire felhívnám a figyelmet, édesanyja portréja. Annie mamája, Marylin tánc-instruktor, a modern tánc avatott mestere. A mosoly soha nem hagyja el az arcát, és mint minden szép nő (mint az én színésznő édesanyám is) megöregedni nem tudott. Annie mégis mosolytalanul és „öregen” fotózta le – amiből óriási családi neheztelés esett. Mégis. Édesanyja fotója óriási életbölcseletet mutat. Olyan nyílt szemű szeretetet, amely tudja, hogy miért szeret. Erre az asszonyra rá mernéd bízni a kulacsot a sivatagban. (Nézzünk csak szét! Hányan is esnének ebbe a kategóriába a körülöttünk levők közül?)
 

Susan Sontag híres írónő volt, aki életének utolsó 15 évét Leibovitz-cal élte le. Susanról elképesztően nőies fotók sokasága készült. Én mégis két, szinte ijesztően férfias képet válogattam ide – a szemek miatt. Sontag szemei nem egy emberöltő tapasztalatát hordozzák. Annál sokkalta többet. Egy ilyen egyéniséggel szembeülve az embernek mérlegre kerül az egész élete. Kegyelmes, megbocsátó mérlegre, ahogyan azt a második kép, a halálos leukémia sokadik kemoterápiája után még mindig Ember, még mindig megbocsátó és még mindig hihetetlenül mély Susan Sontag képe jól mutatja. Óriásit vesztett vele Leibovitz, óriásit vesztett vele a világ. A kiállítás és a könyv – művei mellett – méltó emléke marad.


 
Egy sztárfotós kiállítása kapcsán szó kell, hogy essék a sztárokról is. Vállalom akár a felségsértés vádját is, amikor azt állítom, hogy II. Erzsébet valahol mélyen belül minden, csak nem sztár. Ha valaki nem igazán találja a helyét a hatalomban és a celebritásban, akkor a brit birodalom több mint fél évszázada uralkodó feje biztosan ilyen. Nem is készül II. Erzsébetről szinte soha olyan igazi uralkodói fotó. Kivéve a Leibovitz opus-t. Az Erzsébetre adott fekete ruha nemcsak a haja törékeny szépségét emeli ki, hanem egy olyan megdönthetetlen robusztusságot is ad az egész alaknak, mint amilyen a Rodin szobrok közül Balzac mindennel dacoló tömb-alakja volt. A fej köré vont felhő-glória ezt a hatást csak fokozza. A fák nőnek, az elemek harcolnak, a brit birodalom azonban áll és marad.
 

Van, amikor nem a ruha, hanem valami más emeli ki a jellem és a helyzet igazi mélységeit. Cindy Crawford esetén a kígyó avatja a paradicsomi testet kiszámíthatatlan boszorkányhatalommal bíró ős-Évává. Leonardo DiCaprio fotójában a hattyú ártatlansága és sziszegő agresszivitása mutatja meg a lányosnak gondolható DiCaprio igazi erejét.
 


 

Az igazi kedvencem azonban mégsem a méltán ünnepelt Annie Leibovitz képek egyike, hanem a meglehetősen vitatható életet élő, de ugyanakkor kétségtelenül nagy jelentőségű írásokat maga után hagyó William Burroughs portréja. Ez az arc olyanná vált az élet forgatagában, amelyik nem igényel semmit ahhoz, hogy elmondjon mindent. Annie Leibovitz kamerája lemeztelenít. Az idős emberek arcában megmutatja az egész átélt életüket. Ez egyben célt is ad mindenkinek, aki egy időskori portrét figyelmesen szemlél.

 

 

A szép öregek arcán egy helyesen leélt élet egészének visszfénye ragyog. Minden perc, amit átélünk, hozzátesz az archoz valamit. Ezeknek az apró jeleknek a többsége nem visszapörgethető, ahogyan az életünk sem az. Érdemes figyelni az idős emberek arcát, kezét, és érdemes tanulni a példájukból – akár jó, akár rossz – amíg még lehet. Annie Leibovitz e nagy tanulságok nagyítólencséje. Reméljük, hogy még sokáig.
 

 

Válaszok (1)
 


Nagyon örülök annak, hogy sok embernek ugyanúgy örömet okoztak Annie Leibovitz fotói, mint ahogyan nekem. „kia” igen tartalmas hozzászólásából a magány motívumát emelném ki. Valóban. Annie portréfotóinak nagyon nagy része a magányt tükrözi. A kivételes tehetség előreszaladó magányát, az integráns egyéniség megalkuvásmentes magányát, és a mindent átható beteljesülésre váró lélek társas magányát. Ez a magány a csoportképeken is nagyon sokszor fellelhető (ennek példájaként nézzük meg az apa és a fiú képét, ahogyan közös magányukban állnak a fák előtt). A mellékelt kép, amely a kiállítás és a könyv címképe, Annie megfogalmazásában Susan Sontag örökös felfedezésvágyának állít emléket, ahogyan megpillantja a jordániai Petra romjait. A kép azonban nem a felfedezésről szól. Inkább egy Chirico képhez hasonlít (példaként az „Egy utca misztériuma és melankóliája” című képet hoztam), és az ottani kósza alakok kolosszális magányát mutatja be.
 

 

Megosztás

Hozzászólások

jajj de jo ez a poszt, és a képek nagyon szépek. hundertwasser meg kihagyhatatlan. ha egyszer házam lesz biztos hogy fák fognak kinőni belőle:)tőle loptam az ötletet, hát mekkora gondolat ez!kötelezővé tenném. és a legelővel boritott falu!hatalmas:)
Nagyon kedvelem ezeket a művészet-szigeteket a blogban! :)
Hundertwasser munkáit színről színre először Németországban láttam (fényképek, dokumentumok, fotók, festmények). Bizarr házai zavarba ejtők, hiszen azokba be kellene költözni, míg festményei (például a hideg zöldborsóleves fióksarki objektumokkal) ad libitum rakható fel a nappali falára. Ha őrület is, van benne rendszer, by Hamlet... Mint minden avantgárd projekt, tagadása a látszatok autoritásra törekvő világának. Hundertwasser szolid, nyárspolgári mérték szerint enyhén debil széljegyzetei az automatizálódó, tömegesedő viszonyok margójára, hát, Istenem, ez a művészet méltóságteljes fuldoklása... Burroughs először Cronenberg optikáján keresztül jutott el hozzám. Beteges, édeskés, az öreg, már csak magának ártani tudó de Sade utóvédharca. Egy félbemaradt CIA-ügynök a feleségén gyakorol :) Az ember ösztönös irtózása az ízeltlábúaktól, plusz saját kulturális "ízeltlábúságának" nyomasztó kéje. Hüm, hüm. Annie (ma minden út hozzá vezet) a Burroughsról készült lóarcú portréját odalógathatná Bergman Hetedik pecsétjének halál-figurája mellé. Ha van a halálnak ember-arca. Leibovitz (mint minden nagy hatást kiváltó, igazi művész) a giccs határán kódorog, Walt Disney vidámparkjának és Szophoklész sorstragédiáinak mezsgyéjén. Sokat gondolkoztam, hogy honnan jött Annie. Keith Richards ikertestvére, Ron Wood-imitátor? A Rolling Stones fiúk fizikuma kopírozódott rá. És ugyanaz a tempó, idegrendszer, egzisztenciálisan bebiztosított lázadás, amerikanizálható zsenialitás. Végül süket csönd, elvonási tünetek, vezeklés. Ma anyagi csőd, és az életmű szerzői jogának piacra dobása. Miközben ez mind nem számít, mert ugyebár vannak a képek. Dekadensek, lágyak, bölcsesség és romlottság egymást retusáló hatásaiból kibomló látomások. Annie Leibovitzból minden salak kiégett, de az életösztön utolsó moccanásával még mindig tetszeni akar. S ezt a tetszést pont a médiavilág elleni szofisztikált ellene-mondással vívja ki, szerintem. Figyeljétek meg, hogy a csoportképei tanúsága szerint, s azokból leszűrhető módon a központi témája a magány. Az élő-halott állapot. A húsz embert felvonultató tömegjeleneteiben is áttörhetetlen személyes tér feszül a figurák köré. Leibovitz soft-szürrealista zsánerképei a magány vizuális "emlékművei". Ezért fotografálhatja hitelesen a sztárokat, akiket épp a tömegfelettiség konzum-embertelensége nyomorít meg s emel fel, társtalan magaslatokba. Péter gyönyörűnek mondja Annie képeit. Fájdalom és gyönyör nem esik oly messze egymástól... (Ez a katharzis utáni vágy legmélyebb indítéka.) Talán még annyit, hogy Leibovitzot abszolut európainak érzem, az amerikaiaknak ugyanis nincs érzéke a dekadencia iránt. A posztmodernet is inkább elviccelik. Nem tudják, hogy mit akart Annie Susan Sontagtól (a leszbikusság magánügy), nem értik a feloldhatatlan páros magány érzelmi satujában vonagló nő (egyébként is kielégíthetetlen) vágyait. Igaz, én sem értem, de megpróbálok rá szavakat találni. Valami közölhető értelem felé navigálni a nyelvet. Különben fotózhatnék... (Mostanában a gitártudásomat csiszolom, távol az egymáson gördülő kövektől :)
Nagy boldogsággal tölt el, hogy a hasonló gondolkodású emberek rátalálhatnak Csermely Péter blogjára,és erőt meríthetnek gondolataiból és látásmódjából...Ha valamiért érdemes megtanulni az internetes felhasználást idős korban ---------akkor ezért érdemes ! Isten adjon további erőt, egészséget a további célokhoz !
a II.erzsébetről készült fotót csak most néztem meg jobban. olyan mint a modern kori udvari festészet egy darabja:) igy kicsiben még velasquez is lehetne:)