Demokrácia vagy meritokrácia?
Avagy: Valóban a köz társasága-e a Magyar Köztársaság?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A rendszerváltás időszakában a demokrácia elsősorban a szabadságjogok és a választás demokráciájaként jelent meg. A szabad választás felelős döntést követel. E döntésekre azonban nem vagyunk eléggé felkészülve. A jelenleg domináns magyar demokrácia-felfogás a versengő demokrácia-felfogással azonos. Ideje megvizsgálnunk, hogy e demokrácia-felfogások mennyire állják meg a helyüket.

A társadalmi krízishelyzet láttán elszaporodtak a meritokratikus társadalom irányába mutató elképzelések. A meritokrácia annyiban semmiképpen sem kárhoztatandó, hogy a minőségigényt fejezi ki. A meritokrácia abban a pillanatban válik károssá, amikor az érdemmel és döntési jogokkal rendelkezők köre bezárul.

Milyen demokráciára lenne szükség? A modern demokráciának elszakíthatatlan részét képezi a mindennapi aprólékos munka, a folyamatos és sokrétű együttműködés és a hosszú távon, a közös boldogulásban való gondolkodás. Ezen integráló, hálózat-demokráciában a résztvevők új és új szempontok alapján, a közösség tagjainak új és új tudás- és képességtartalmait hasznosítva kristályosítják ki az egyetértésüket az előttük álló feladatok megoldásában. Csak így tudjuk megtalálni azokat az új válaszokat, amelyek megoldhatják a Föld alapvető kérdéseit.


A tudomány általában, és így a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) is meritokratikus intézmény. Nem akkor győz egy vélemény egy tudományos vitában, ha többen szavaznak rá, hanem akkor, ha kétséget kizáróan bebizonyítják, hogy a vélekedés – igaz. Nem mindenki vesz részt egy tudományos rang odaítélésében, hanem csak azok, aki már azzal a ranggal rendelkeznek. Máshogyan mondva: a tudományos megismerés és a tudomány minősítési rendszere nem alulról, hanem felülről építkezik, nem népvezérelt, hanem érdemvezérelt, nem demokratikus, hanem meritokratikus.

Az MTA több éve messze magasan vezeti azon magyar intézmények listáját, amelyekben még megmaradt valamely közbizalom. Miért lehet az, hogy a demokrácia harmadik évtizedének elején egy meritokratikus intézmény a közbizalom letéteményese?  Mennyire bizonyult illúziónak a rendszerváltás demokrácia-felfogása? Mennyire vagyunk érettek a demokráciára? Mi a demokrácia tényleges tartalma ma, a Magyar Köztársaságban?


„A demokráciával szembeni legjobb érv
egy átlagos választópolgárral való ötperces beszélgetés.”
(Churchill)


A rendszerváltás időszakában a demokrácia elsősorban a szabadságjogok és a választás demokráciájaként jelent meg. A véleménynyilvánítás, a gyülekezés és az egyesülés szabadsága, a közügyek intézésének egyenlő joga, a valódi választás joga nagyon fontos vívmányok voltak, hiszen ezeknek az alapelveknek a következetes betartása garantálja azt, hogy elnyomó hatalom ne jöhessen létre megint.



A szabadságjogok és a választás lehetőségének primátusából következő, jelenleg domináns magyar demokrácia-felfogás alapvetően a versengő, kompetitív demokrácia-felfogással azonos. A demokrácia ennek értelmében

  • biztosítja az egyet nem értés és a hatalom birtokosával való szembenállás jogát
  • biztosítja azt, hogy az ellenfél békés eszközökkel átvehesse a hatalmat, vagy legalábbis ezt megpróbálhassa
  • a konfliktust a politika pozitív elemének tekinti
  • a különböző szereplők küzdelmét kiterjeszti a politika mellett a társadalmi, a kulturális, a gazdasági és a rokonsági szférára is.

 
Ezt a (még iskolai puskaként is összegzett) hihetetlenül versengés-centrikus demokrácia-felfogást (amely a XIX. század kapitalista szabadversenyének egy eltévedt változata) csak némileg enyhíti az, hogy

 

  • a képviseleti demokrácia az alapvető eszköz a közvetlen demokrácia helyett
  • a versengés szabályozott konfliktust generálhat csak
  • törekedni kell arra, hogy a politika csak az életnek egy dimenziója legyen, és az egyén sok csoportidentitással rendelkezzen egyszerre
  • a kisebbség védelme fontos, „a demokrácia akkor tisztességes és civilizált, ha az intézményei és a polgárai nem bánnak megalázóan egymással” (Avishai Margalit).

 

A jelenleg domináns magyar demokrácia-felfogás teljesen érthető volt a rendszerváltás idején, amikor az elnyomó berendezkedés visszatérésének megakadályozása volt a fő kérdés, de mára elavult, mert olyan szabadságértelmezésen alapul, amely a kisgyermekek korlátok és együttműködés nélküli szabadsága. Közben viszont eltelt húsz év, és felnőttünk.

A jelenleg domináns magyar demokrácia felfogást a fentieken túlmenően még egy sokkal fontosabb ponton is érheti – jogos – kritika. A szabad választás elve és gyakorlata az elmúlt két évtizedben messze túlterjedt a többpártrendszeren, és általánossá vált. A szabad választás felelős döntést követel. Ma már dönteni kell fogyasztóként, családtagként, munkatársként és a közügyeket intéző polgárként. A felelős döntéshez az információk ismerete, hitelességük és fontosságuk belső integritást követelő, felkészült mérlegelése szükséges. Fel vagyunk készülve e döntésekre? Sajnos nem eléggé. Miért van ez így?

A modern demokrácia általában vett információs deficittel, a magyar demokrácia pedig még ehhez külön hozzárakódó felkészültségi deficittel is terhes. Miért?

A modern kor olyan mennyiségű és olyan sebességű információtengerrel önt el bennünket, amely a bal oldali agyféltekénkkel (amely urak esetén átlagosan 4-6, hölgyek esetén pedig 7-8 információt képes egymástól függetlenül kezelni) feldolgozhatatlanná vált. A szigorúan vett logikus döntések helyébe tehát a környezet sokkal információgazdagabb képi jellegű mintázatait kereső, és a tudatalattiban tárolt emlékeket feldolgozó érzelmi alapú döntések léptek.



A szintézist nem muszáj nekünk magunknak elvégeznünk. Megteszi ezt helyettünk a média. A média azonban – sokszínűsége ellenére, a média szereplőinek a fentiekhez hasonló korlátaiból is fakadóan – sokszoros erősítőként működik. A nézeteket lecsupaszítja, és polarizálja. Mindezt a jelenleg megfigyelhető tendenciák, amelyek az információközlést és az oktatást a szórakoztatással egybemossák (infotainment, edutainment), tovább erősítik. A politikai élet szappanoperaként jelenik meg, amelynek (a versengő kettő közül az egyik) fő áramlatát a közönség mediatizált, messmerizált része nyájként követi.


Figyeljük meg, hogy a média közvetítésével kialakul egy önerősítő kör. Az előregyártott, egyszerűsített ítélkezési panelek és sémák egyszerre csökkentik a választók hozzáértési szintjére vonatkozó lehetőségeket és elvárásokat. A szint csökkenésének elvárása és folyamata visszahat: minél kevésbé hozzáértő közönséget kell megnyerni egy választási kampányban annál inkább a valóságtól elrugaszkodott, demagóg választási kampány várható. A demagógia tovább egyszerűsíti a paneleket és sémákat. Az ezzel szembesített választók még beszűkültebb nézőpontokat tartanak fontosnak és igaznak. A kölcsönösen szűkítő feltételezések lavinájában végül a tényeknek és a tényeken alapuló érveknek szinte a teljes skálája a választási érvelésből kiesik.


Magyarországon a demokráciában nélkülözhetetlen integráns, felelős és felvállalt döntéseket még egy súlyos felkészültségi deficit, a törvénykerülésre berendezkedett különalkuk rendszere is gátolja. Nádas Péter így foglalta össze a sajátos magyar döntésformálódási viszonyokat a 2009. karácsonyán megjelent interjújában:
 

„Magyarország állami és kommunális élete az Osztrák–Magyar Monarchia logisztikai rendszere szerint működött. Ami maga is a porosz rendszer mintáját követte, s más európai rendszerek számára így volt értelmezhető. Ez a logisztikai rendszer az 1948-as kommunista hatalomátvétel után fennmaradt, de kínosan kereszteződött a bizánci jellegű, moszkvai rendszerrel. Ami a napi életben azt jelentette, hogy az életszervezést hol a közigazgatás törvényes rendje szabta meg, hol meg az uralkodók önkénye, de azt, hogy mikor melyik, már nem lehetett világosan kiszámítani. A társadalmi tudat ebből teremtette meg a maga túlélési stratégiáját. Ha túl akarod élni, akkor legyél alkalmazkodó, de ne legyél törvénytisztelő. Enyhén szólva nem volt szerencsés fejlemény. A 1989-es fordulatot követően tovább növekedett a zűrzavar, amit a mai napig nem követ tisztulás. A túlélési stratégiákra berendezkedett kollektív tudatnak, amely egoizmusra hajlik, de individualitásra nem, most egy olyan logisztikát kellett volna integrálnia, amely három teljesen ismeretlen történelmi tapasztalatból, az urbánus önigazgatás, az arányos közteherviselés és a koloniális irányítási rendszerek több százéves gyakorlatából táplálkozik.”



Valóban. A köz érdekében tenni kész, integráns egyéniségen alapuló individualitást helyett nálunk a századok fogyasztási hiányait egy generáció alatt felhabzsolni vágyó, önkényeztető egoizmus honos. Ez alól csak egy szűk réteg a kivétel. (E blog olvasóinak túlnyomó többsége közülük kerül ki: „Welcome in the minority club of the real Hungarian democracy!”). Ráadásul a társadalom legfelsőbb rétegeiből számosan úgy tűnik, hogy „elzsilipeltek” a többiektől, és már észre sem veszik annak a vállalhatatlanságát, amikor „bár morálisan helytelen, de törvénybe nem ütköző” cselekedeteket követnek el, a nyílt és pofátlan korrupcióról nem is beszélve.

Mi lehet a megoldás? A társadalmi krízishelyzet láttán elszaporodtak a meritokratikus társadalom irányába mutató elképzelések: csak az kaphasson bármit, aki megérdemli; csak az szavazhasson, aki regisztrál, vagy még ezen felül adót is fizet; csak az vehessen részt egy népszavazáson, aki előtte sikeresen letett egy néhány nagyon egyszerű kérdésből álló vizsgát, bizonyítandó, hogy megértette a népszavazáson feltett kérdéseket. Antal Miklós barátom „A felelősségvállalás demokráciája” című cikkében azt javasolja, hogy a polgárok csak a köz érdekében végzett meghatározott mennyiségű önkéntes munka elvégzése után élhessenek a választójogukkal.
 


Mielőtt valaki nagyon pfújolni kezdene a fenti megoldások olvastán, hadd szögezzem le, hogy a meritokrácia egy nagyon széles körben elterjedt társadalomszervezési elv volt a múltban és az a jelenben is. (A fenti népszavazási ötlet egyik kedvenc ötletem, természetesen ingyenes és opcionális felkészítő tanfolyamokkal és két pótvizsga lehetőséggel együttesen.) Konfuciust tartják a meritokratikus alapelvek egyik megalapozójának, Napóleon és Thomas Jefferson is szigorúan meritokratikus alapokon állt. Mindez nagyon fontos volt a születésen alapuló jogok elleni küzdelemben. A középkori velencei köztársaság, a XIX-XX. századi Finnország és a jelenkori Szingapúr kifejezetten meritokratikus államok – nem lebecsülendő eredményekkel. Részben meritokratikus államszerveződési gyakorlatnak tarthatjuk az angol „establishment” létezését is, amely a demokratikus hatalomgyakorlásnak az érdemek alapján is megszerezhető társadalmi pozíció szerint rugalmasan kiterjedő hálózatát jelöli.



A meritokrácia tehát annyiban semmiképpen sem kárhoztatandó, hogy minőségigényt fejezi ki. (Az MTA iránt megnyilvánuló közbizalom is úgy vélem, hogy a hiteles információk és vélemény iránti megnövekedett igénynek tudható be a leginkább.) A meritokrácia abban a pillanatban válik károssá, amikor az érdemmel, a „merit”-tel rendelkezők köre bezárul, annak a definíciója, hogy mit tartunk érdemnek, bemerevedik, és a zárt körön kívül állók reménytelenül kiesnek a döntési folyamatokból. Egy ilyen társadalom alkalmatlan arra, hogy megoldja a Föld előtt álló nagy kihívásokat.

Csak a meritokrácia a kiút a számunkra, vagy megreformálható-e a jelenlegi, a szabadságjogokat, a szabad választást és a versenyt mindenek előtt fetisizáló magyarországi demokrácia? A demokrácia fogalma ennél jóval szélesebb. A demokrácia egy olyan életforma, amelyik hálózatot képez, és ezzel integrál. Az integráló hálózat-demokrácia (integrating network-democracy) fogalma kifejtésének bevezetéseként Bibó István gondolatait idézem:



„A demokrácia ugyanis a műgonddal alkotó ember szemléletének győzelmét jelenti a hódító és birtokló ember szemléletével szemben és leglényegesebb tanítása az, hogy egy nemzet mélységben és magasságban a többszörösére növekedhet annak, amennyit akár a legnagyobb erőfeszítések árán is a többi nemzetek rovására növekedni képes.”
 


A demokrácia nemcsak egy ünnepi jogalkotási aktus, amelyben a köz minden polgára lehetőséget kap a véleményének kinyilvánítására, és a közügyekben való tényleges részvételre, hanem elszakíthatatlan részét képezi a műgond, a mindennapi aprólékos munka, egymás szakadatlan és lankadatlan meggyőzése, a folyamatos és sokrétű együttműködés és a hosszú távon, a közös boldogulásban való gondolkodás is.
 


Az együttműködő demokrácia fogalma (hazánkon kívül…) messze nem új. A deliberatív demokrácia-felfogás a múlt század 80-as éveiben alakult ki, és az érvekre alapozott, egymást meggyőző, konszenzuskereső vitát helyezi a középpontba. Az ilyen vitában résztvevők a kölcsönös tisztelet által vezérelve a közjóra alapozva érvelnek, és a vitapartnereket csak érveik súlya alapján mérik. A demokrácia-felfogásban egyre jobban előtérbe kerülnek az együttműködést segítő olyan tartalmak, mint amilyen Francis Fukuyamánál az erkölcs, illetve Donald Davidsonnál a jóindulat elve (amely alapján a vitázó felek azt feltételezik, hogy a másik véleménye egy átgondolt, koherens rendszer része, amely számos közös elemet tartalmaz a sajátjukkal). A deliberatív demokrácia gyakorlatát az internet-adta lehetőségek (a vélemények listázásának, a vélemények fölötti szavazásoknak igen könnyű, gyors és olcsó kivitelezése, wikipédia jellegű közös véleményformáló oldalak, stb.) nagymértékben elősegítik. Érdemes azt észrevenni, hogy a deliberatív demokráciának vannak meritokratikus oldalai is, hiszen a felkészültebb érvelő sok esetben nagyobb hatást ér el.

 


A demokrácia tehát nem kinyilatkoztatás, hanem életvitel kérdése. A demokrácia egyenlő emberek közösen akart olyan társadalmi élete, amelyben a résztvevők egymással változatos hálózati kapcsolatokat formálva, új és új szempontok alapján, a közösség tagjainak új és új tudás- és képességtartalmait hasznosítva kristályosítják ki az egyetértésüket az előttük álló feladatok megoldásában.


Vegyük észre azt, hogy ennek az integráló, hálózatos-demokrácia felfogásnak a modern értelemben vett tehetséggondozás az egyik kiemelten fontos eleme, hiszen ez ébreszti rá a demokratikus közösséget és annak tagjait azokra az értékekre, amelyeket később a közös akarat formálásának folyamatában tisztelni és hasznosítani fognak. Az intergáló hálózatos-demokrácia felfogásban a klasszikusan vett meritokratikus és demokratikus szemlélet egybeér.



„Disclaimers and Conclusions.” Az eszmefuttatásom végére érve hadd szögezzem le, hogy mivel nem foglalkoztam a jelenlegi bejegyzés keretében – tudatosan. Nem érintettem azt a kérdést, hogy a képviseleti és a közvetlen demokráciának milyen aránya a kívánatos ma Magyarországon. Nem meditáltam el azon a kérdésen sem, hogy a pártelvű, a civil-jellegű, netán a lokális csoportokra épülő, avagy a korporatív demokrácia milyen keveréke lehet működőképes jelenleg idehaza. Ezek súlyos és megválaszolandó kérdések. Az okfejtésemet csak egyetlen kérdésre, a versengő irányzatok közötti szabad választás demokráciája egyeduralmának a kritikájára, és e mellett a technika mellett az integráló hálózat-demokrácia megerősítésének az óriási igényére hegyeztem ki. Az eszmefuttatásom még ezen a szűkített terepen is nagyon messze van attól, hogy teljes legyen: így pl. nem foglalkoztam azokkal a mechanizmusokkal, amelyek a vázolt integráló hálózat-demokrácia esetén segíteni tudják a csoportokban fellelhető jószándékot abban, hogy az integratív funkció hatékony gyakorlat legyen egy puszta óhaj helyett. Nem foglalkoztam azokkal a mechanizmusokkal sem, amelyek segíteni tudnak abban, hogy a szociális dilemma típusú döntési helyzetekben az integratív hálózatosodás a közösségi, hosszú távú döntéseknek kedvezzen. Ezek szintén súlyos és megválaszolandó kérdések. Örömmel veszem az Olvasó véleményét mindezen (és más) nyitott kérdésekben.
 


Az előzőekben részletezett demokratikus szabályok betartása roppantul macerás, és roppantul sok önmérsékletet követel. Az integráló, hálózat-demokráciában kevés a gyors futam, és kevés a rövid távú siker. Ebben a demokráciában senki nem győz külön-külön – csak a többiekkel együttesen. Az egyéni öröm nem a győzelem és a hatalom mámorából, hanem az önfejlődés gazdagságából, az önkifejezés szabadságából, és a kisebb-nagyobb közösségek megbecsüléséből fakad.

 

Zárszóként hadd idézzem ismét Churchill-t: „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik.” Hiszem, hogy mindezen nehézségek ellenére az integráló hálózat-demokrácia a jövő útja. Miért? Mert csak így, közösen tudjuk kikísérletezni azokat az új megoldásokat, amelyek megoldhatják a Föld alapvető kérdéseit.

 

 

Válaszok (1)


„kia” igen megfontolandó hozzászólásában hiányolja a „demokratikus hevületet”, azaz azt az indítékot, amely a javasolt integráló hálózat-demokrácia mindennapi működtetését garantálja. Hozzáteszi, hogy „az ember felemelése, megnemesítése nélkül csak központosított akaratok vagy versengő pártszisztémák garantálhatják az együttélés viszonylag tartós kereteit”. E gondolatban teljesen egyetértünk. Valóban. Általam normálisnak tartott demokrácia az ember felemelése, megnemesülése nélkül nem lesz – sose. Azonban érdemes azt észrevenni, hogy az én gondolkodásomban a demokráciának nemcsak a művelése, de a megteremtése is hosszú távúaprólékos munka eredménye. A demokráciát elrendelni nem lehet. A demokrácia kiteljesedését meg kell szenvedni, méghozzá éppen az ön-nemesülés nagyon rögös útján kell megszenvedni.


Mikor érünk el tehát a magyar demokratikus kánaánba (MDK)? Ma. Most minden bizonnyal hátrahőkölt az olvasó. A demokrácia adagja nem országnyi méretekben mérődik. Ha a családunk elkezd demokratikusan működni, ha a munkahelyi közösségünk demokratikusabb lesz, ha a baráti körünkben nem az intrika, hanem az egymást segítő és nemesítő szándék, egymás gyönyörű értékeinek elismerése és kibomlásuk segítése lesz a honos, akkor – egyelőre még kicsiny méretekben ugyan – de eljutottunk a lokális MDK-ba. A hosszú távon építkezőnek mindez nem csekélyke öröm, hanem a boldogság (a mindennapok örömével összegyűjtött derű) maga. Itt és ezen a ponton nincs igaza „Gyoma”-nak akkor, amikor azt írja, hogy a négyévenkénti választásokig „semmit sem ér az ember szava”. Itt és ezen a ponton nem tudok egyetérteni „vincenzio” amúgy rokonszenves, mert a „Felelősnek lenni egy személyben saját magamért és a közösségért” mottójából induló indulatával sem. A tisztulás, a megújulás, a kiengesztelődés nálunk, odahaza kezdődik. No persze! Mecsoda nagy könnyebbség lenne, ha ezt egy összenemzeti tisztulás, megújulás és kiengesztelődés előzné meg. Van azonban egy rossz hírem: a nemzet mi vagyunk. Ameddig otthon nem lesz tisztulás, megújulás és kiengesztelődés legalább pár helyen – a híres magyar individualizmus semmilyen „központi” tisztulást, megújulást, és kiengesztelődést nem fogad el.



„kia” azt is igen helyesen jegyzi meg, hogy „A nemzeti kötődés lehet egy olyan nemes szenvedély, amely kimozdítja a statikus intézményeiben tetszhalott demokráciát, és dolgoztatni kezdi a közjó érdekében.” Hadd idézzem Gyurgyák János gondolatait a modern nemzetfogalomról. Gyurgyák szerint a nemzet

  • az emlékek gazdag örökségének birtoklása;
  • szövetkezés arra, hogy közösen éljünk tovább és kamatoztassuk az örökséget és
  • közös terv a jövőre.

Ez a nemzetfogalom pontosan az a „dolgoztatás”, amit „kia” említett, és pontosan az az integráló hálózat-demokrácia, aminek néhány vonását felvázoltam
 

 

Válaszok (2)

 

 Teljesen igaza van a hozzászólók közül mindenkinek, aki az „elit” (lett légyen politikai, média, akármilyen elit) felelősségét feszegeti. Én sem állítom, és nem is állítottam soha, hogy a „fejétől bűzlik a hal” népi igazsága ne lenne igaz. Fontos azonban az egyéni felelősség, és az ezt befolyásoló és egyben ebből is fakadó háttér egyensúlyának megtalálása. Hadd emeljem ki ennek két fontos elemét.




1.) Akármit is tesz az elit, akármilyen méltatlanul is viselkedik az elit, az én személyes felelősségemet ez semmivel sem csökkenti. Ennek konkrét példájaként semmilyen módon nem ment fel engem a demokratikus viselkedés alól az, ha mások nem így tesznek. Hadd hozzak egy szélsőséges példát erre. Egy diktatúrában (ahol az elit nyilvánvalóan megbukott a „demokrácia gyakorlása” tantárgyból) természetesen a saját életemet is kockára tevő korlátai vannak annak, hogy társadalmi méretekben az egyén mennyire küzd egy demokratikus modellért. Én mindenképpen úgy érzem, hogy nem elvárható mindenkitől az, hogy az életét kockáztassa ilyen helyzetekben. De az igenis elvárható, hogy a családja szűk körében akkor is demokratikus maradjon, amikor a külső környezet diktatórikus.

2.) A helyi demokrácia valamilyen mértékben elszigetelhető az általános állapotoktól. Teljesen igaza van azoknak, akik azt állítják, hogy illúzió és naivitás azt várni, hogy ez az elszigetelés teljes legyen. De ahogyan az elszigeteltség nem teljes, úgy az összekötöttség sem az. Azaz fenti példánál maradva: igenis lehetséges, hogy egy család demokratikusan működjön egy diktatúra közepén is. Hadd hozzak erre megint egy példát: két szeretve tisztelt professzor társam a Semmelweis Egyetemen olyan családban élte le gyermekkorát, amelyet a Rákosi-korszakban kitelepítettek. A generációk munkájával megszenvedett polgári jólét egyetlen pillanat alatt odalett, és a család ebbe akár tönkre is mehetett volna. Most jön a „csattanó”. Mindkét professzor társam úgy emlékszik vissza a gyermekéveire, mint egy gyönyörű környezetre, amelyben rend és harmónia honolt. Lehet az emberi nagyságnak olyan szintje tehát, amelyik megőrzi magát és családját a béke és a szeretet szigetének, mégoly nyomorúságos közállapotok és mégoly szerencsétlen családi helyzet mellett is. Pontosítok: az az igazi emberi nagyság, amelyik ezt meg tudja tenni.
 

A fenti eszmefuttatásból tehát az következik, hogy az elit méltatlansága óriási nagy baj, de nem minket lefegyverző tragédia. Az egyéni, szűk körök demokratizmusa pontosan egy olyan társadalmi létben válik elképesztően nemes tetté, amely ezt nem támogatja. Próbáljuk meg tehát megtalálni magunkban azt az integráns magot, amelyik nem tűri azt, hogy a környezete rányomja a bélyegét. Az integráns, autonóm egyéniség kialakítja, kiküzdi azt a teret, amelyik az ő szabálya szerint működik. Kedvező környezetben ez a tér nagy. Az elit méltatlansága esetén ez a tér kicsiny. Talán csak egyetlen személy, saját magam. De éppen ez a blog és olvasói is mutatják, hogy a mai Magyarországon ez a tér bizony az egyénnél azért nagyobb. Ebből egy újabb feladat fakad: találjuk meg a hozzánk hasonlóan integráns egyéniségeket, és erősítsük meg kölcsönösen egymást az értékeinkben. Egyetértve tehát „bkinga”-val („A megoldásban gondolkozva, kiindulópontként a közösség, a közösségek újjáépítését látom nagyon fontosnak.”) ehhez kívánok minden beszélgető partnernek sok sikert! (És hogy tegyek is ezért valamit, az első „blogbulit”, ahol a hozzászólók találkozhatnak egymással és a többi olvasóval, a blog féléves évfordulóján, május elején fogom megszervezni. Készüljetek! )


 

Megosztás

Hozzászólások

Istenkáromlásnak érzem Magyarországgal kapcsolatban a „demokrácia” és a „meritokrácia” fogalmak használatát! Igen! Politizálni fogok, és elmondom a véleményemet! Ha mondjuk, egy következményekkel bíró országban (pl. Japán, Franciaország, Finnország, Norvégia) ezt, amit velünk játszanak már 20 éve eljátsszák az emberekkel, akkor azok fellázadnak, vagy olyan felfordulást csinálnak, amibe picit beleremegnek az ország vezetői. Magyarország jelen pillanatban már a saját torka elvágásra se jajdul fel. 20 év ember butítás meghozta a gyümölcsét. Álszentnek érzem jelen pillanatban e két valóban nemes kifejezés használatát. Úgy látszik –és pici kis némi nemű szélesebb helyismeret igazolja – hogy az egész közép kelet európai ún. posztkommunista államokat egy azon politikai-gazdasági-hatalom-érdek szervezet uralja, így Magyarországot is. INDOKLÁS: 1.PRIVATIZÁCIÓ – nem a magánosításról szól! Latin szótárból kiolvasható: „privó – áre” – „fosztogatni”... És láss csodát, a dolgok a latin kifejezés eredeti értelmében történnek meg a hétköznapjainkban. És már 20 éve próbálkozás se történt ennek a megakadályozására, vagy az esetleges rossz helyzet javítására, sőt. A fosztogatás utáni „status quo” van különböző nemzetközi szerződésekkel és egyezményekkel „szentesítve”... (Aki nem hiszi, érdemes utána járni! – mint a mesében! Érdemes! Felér egy Grimm mesével) 2.POLITIKA – a „polisz” kifejezés őseredeti értelme, jelentése: „kétszeres/ minden oldalról”. Ehelyett a megosztás szelleme és a széthúzás és a szur(ok)keverés megy a hétköznapokban is. Elvtelenül, hazugság, csalás mentén vezető pozícióba lehet kerülni, az ország tönkre tevésén – mindenféle segítséggel és támogatással – évekig munkálkodni, majd következmények nélkül ezt megúszni… És nincs az a hatalom, ami ennek gátat szabna, vagy megpróbálna ebben lépni! 3. TUDOMÁNY-OKTATÁS-MŰVÉSZET-SPORT: Magyarországon is, mint sok helyen a nagyvilágban lecsökkentették a „nem célirányú kutatás” támogatását, mondván, ebből nem sok jó fog születni... Valaki megjegyezte, hogy ez hiba, hiszen Edison se a gyertyát fejlesztette tovább, amikor a róla elnevezett égőt fedezte fel, hanem egy addig nem ismert dolgot kutatott! A 80. években a Japánok tanultak tőlünk „taní-tani”, majd a mi, saját, világhírű oktatásunkat a „saját” politikusaink a „liberté” nevében lezüllesztették... Jelen helyzetben a „pszeudo” művészetekkel etetik az embereket… Olyanná is válnak... Nézzünk körül! Sport – a magyar egészségi állapotot jól fell lehet mérni a gyerekeinken... Hol születnek „Balczók”, Puskások, Papp Lacik... A lehetősége is el van véve az emberek túlnyomó részének a sporttól, meg mástól is. ... folytathatnám... Nem teszem. MÁS: Mégis helyén való a demokrácia és meritokrácia fogalmak ismertetése, mert ez lenne az egyik – talán a legegyszerűbb és leg-fájdalommentesebb – útja jövőnek. Felelősnek lenni egy személyben saját magamért és a közösségért (pl. a szavazatom erejéig – ez a demokrácia) és egy személyben felelősnek lenni magamért és a közösségért „egy karnyújtásnyira” (dolgozni, tenni a tőlem telhető legjobbat – ez a meritokrácia). KELL, HOGY LEGYEN EGY TISZTULÁSI, MEGÚJJULÁSI, KIENGESZTEŐDÉSI PONT!!! E nélkül mismásolás lenne az egész. Attól, hogy itt olvasunk/írunk róla nem lesz jobb. Ha egy láda egészséges almát teszek egy kamionnyi rohadt alma közé, attól a rohadt nem javul meg. És kevés csak félmegoldásokban gondolkodni! Célra vezető kiút/megoldás kell! Hogy milyen? Vicc a végére: A nászúton az ifjú pár már éppen ágyba akart bújni a szállodában, amikor egy álarcos férfi betörő behatolt szobájukba. Krétával kört rajzolt a padlóra, odaintette a férfit, majd azt mondta neki: „Áll j ide a körbe! Ha kilépsz onnan, keresztül lövöm a fejedet!” Miközben a férfi úgy állt ott, mintha karót nyelt volna, a betörő mindent összeszedett, ami csak a keze ügyébe került és bedobálta egy zsákba. Már távozni készült, mikor is jobban szemügyre vette a csinos menyasszonyt, akin csak egy lepedő volt. Magához intette, bekapcsolta a rádiót, táncolt vele, megölelte, megcsókolta, már már meg is erőszakolta volna, de de nő hősiesen ellökte magától. Mikor a betörő távozott, a nő a férjére kiáltott: „Micsoda gyáva alak vagy te, hogy csak álltál a körben és semmit se tettél, miközben engem majdnem megerőszakolt az a gazember?” – „Nem igaz, hogy nem tettem csináltam semmit sem!” tiltakozott a férje. „Ugyan, mit csináltál?” – „Dacoltam vele! Minden egyes alkalommal, amikor hátat fordított nekem, kidugtam a lábamat a körből.”
két gyors hozzászólásom lenne: - jómagam az EU-ba lépésről tartott szavazáson úgy szavaztam, hogy semmi információm nem volt az előnyökről, hátrányokról, ill. természetesen pár sort lehetett róla olvasni, de nem elegendőt. Természetesen több megróvást is kaptam: "miért úgy szavaztam ahogy...?". Nem tudom, hogy ez egy olyan szavazás volt-e, ahol az "igen"-nek kellett teljesülnie, azaz egy állam érdeke volt ez és emiatt nem történt kellő felvilágosítás, vagy valamilyen politikai irányzat érdeke(i) miatt nem történt ez meg rendesen? - a jelenlegi magyar demokráciával az a problémám, hogy csak 4 évenként lehet választani (!). Tegyük fel, hogy akad egy olyan képviselő, aki ellen stabil bizonyítékok állnak rendelkezésre, mert bizonyos bűnöket elkövetett. Nem azt, hogy felmentenék tisztségéből egyből és megindulna egy hatékony nyomozás, hanem még a fizetést is továbbkapja. Másrészt nincs olyan "3. fél" (pl. politikától valóban független, valamilyen civil, mondjuk szakemberekből álló szervezet), ami/aki az ilyen ügyekben rövid időn belül el tudna érni egy demokratikus megoldást. (tehát pl. az adott képviselő leváltása) Nem vagyok ismeretes jogi dolgokban, gondolom a felvetésemre jöhetne egyből a válasz, hogy népszavazást lehet kérni, ki lehet írni, de a jelenlegi állás szerint úgy látom, hogy amíg ebből lesz valami, addig újra eljön a 4. év, a választás. Ezért gondolom, hogy max. 4 évenként van lehetőség váltani, de addig meg semmit sem ér az ember szava. Természetesen a képviselős példám mellett lehetne más problémát is felveti, hírtelen ez jutott eszembe. GyurisP
Több esetben láttam, hogy egyesek összekeverik a vitát a veszekedéssel és ez sok malformáció eredete.
Igazán jó írás ! (Két apróság - jobbítási szándékkal - : 1. A Churchill-idézet - állitólag - nem így kezdődik; 2."A társadalmi tudat ebből teremtette meg a maga túlélési stratégiáját. Ha túl akarod élni, akkor legyél alkalmazkodó, de ne legyél törvénytisztelő." Mélyebbek a gyökerek az Osztrák-Magyar Monarchiánál.) DJ
A témát ízlelgetve rájöttem, hogy a megvitatás módja már tünetértékű lehet. Tudunk-e közállapotainkról nem-politikai kódban diskurálni? A közbeszédet átitató túlpolitizáltság nyelvi sablonjai, a párt-effektusok önként kínálkoznak, s egy erre érzékeny öncenzurális résenállás nélkül átvehetik az irányítást a szövegeink fölött. A megszólalás diszkurzív rendje ilyesformán eldöntheti, hogy lehet-e vélemény a politikán túl (esetleg fölött). Péter újabb dolgozata abban a regiszterben szólal meg, amelyet csak a bálnák vagy a denevérek hallanak meg, hiszen az ember fülét mostanában ordítozás, hazugság és rágalom dugítja el. Hadd bocsássam előre: ez az okos, visszafogott, szelíd, ám céltudatos "szövegelés" abszolut kívánatos, noha teljességgel hatástalan - mondjuk Churchill átlagos választópolgárát alapul véve. (Ez utóbbi lehetőséget önironikusan Péter is számításba veszi.) A Demokrácia vagy meritokrácia? c. cikk a magyar demokrácia kritikája. Mentalitástörténeti abszurdumban leledzünk, állítja. Az általa javasolt, de a mechanizmusait tekintve még kidolgozásra váró hálózat-demokrácia számomra a Hayek - Popper sorba illeszthető. Az apránkénti társadalomépítésből fokozatos társadalomtechnológia, majd integrating network-democracy fejlik. Az egyre bonyolultabb viszonyok egyensúlyának fenntartása érdekében mindinkább soktényezőssé bővülő modellekkel kell operálni. Ez ugyanakkor nem iktatja ki a működő demokrácia intézményei és résztvevői közötti kapcsolat alapját. Amely egy egyszerű, szenvedélyen vagy elköteleződésen alapuló igény. A versenyző demokráciát ösztön szinten ható vágyak serkentik, az óathénit Periklész karizmája: a közösen elfogadott felvilágosult zsarnokság (Szabó Árpád ezt kitűnően meg is írta). A Péter által javasolt szorgos munka, együttműködés és hosszú távú gondolkodás (más olvasatban: a monotonitás, a bizonytalan hozadékú önfeladás és a "majd holnap" óvatoskodása) miféle szenvedélytelen szenvedélybe lovaltathatik? Mi fogja magával ragadni, közös lelkesültségbe emelni a tömeget? Az csekély értelműeknek hiába érvelsz, a gondolkodókat saját dilemmáik emésztik. Kell a szókratészi hang, mert Platón okoskodása fáraszt. A racionalitás választása nem racionális döntés. (Ha erről racionálisan próbálnék dönteni, akkor már nem volt miről határoznom.) Szóval az ember felemelése, megnemesítése nélkül csak központosított akaratok vagy versengő pártszisztémák garantálhatják az együttélés viszonylag tartós kereteit. Az emberrel viszont az a gond (a GOND - már megint Heidegger!), hogy ő már nincs, az individuum nem szilárd entitás, inkább filozófiatörténeti metafora. Az euroszubjektum kipurtyant egy évszázaddal ezelőtt (egy episztemológiai hasadás szakadékában), tehát mindenféle őt érintő hivatkozás modern dolog, vagyis romantikus. Ha szembefordulunk az ideológiával (a XX. századdal), és az eszméket (a XIX. századot) választjuk, megmaradunk neo-humanistának, lejátszhatjuk újból a romantika-realizmus örökrangadót, de sose leszünk annyira kétségbeesettek és naprakészek, mint a posztmodern. Amely egy állapot... ;) Ezt az egész meritokrácia mizériát nagyon tanulságos volt átgondolnom: rögtön újraolvastam Julien Bendát, majd eszembe jutott Napoleonnak, mint a giccs "feltalálójának" az esete satöbbi. De nem terhellek benneteket a részletekkel. Két apróság befejezésképpen. Péter bírálta a domináns magyar demokrácia-felfogás szabadságértelmezését. Teljesen igaza van, s én csatlakoznék Nádas Péter zűrzavarológiájához egy megfigyeléssel/kérdéssel: hogyan tisztulhatott volna ki rövid úton a szabadságfogalmunk, amikor a szabadságot nevében, programjában megjelenítő politikai erőcsoport (pikáns paradoxitás...) a bizánci ízlés diktálta reflexektől még nem egészen megszabadult érdekcsoporttal kötött szövetséget? Miféle tájékozódásra adhatott ez alkalmat? A másik: Christopher Lasch "visszasírja" (persze nem) a nemzetállamoknak azon tulajdonságát, hogy megerősítik a középosztályt, illetve képesek önzetlen áldozatvállalásra bírni a polgárokat. A nemzeti kötődés lehet egy olyan nemes szenvedély (lásd a Bibó citátumot), amely kimozdítja a statikus intézményeiben tetszhalott demokráciát, és dolgoztatni kezdi a közjó érdekében. Péter inkább az egyetemes felől közelít, s itt tesz szert lépéselőnyre. Bízom benne, hogy az utak végül összeérnek. Remélem, még ezen a bolygón...
Kedves Péter!

Eljött az ideje annak, hogy én is hozzászóljak gondolataidhoz, mások gondolataihoz. Sok dologban igazad/igazatok van. A javaslatok, amiket megfogalmazol, ügyesek, és a problémák forrását célozzák, ezekről nem is diskurálnék. Én azonban nagyon, nagyon hiányolom a megoldást. Te felvázolsz egy gyönyörű, elegáns, érthető egyenletrendszert, de a megoldással mintha nem foglalkoznál... Talán szándékosan (a konklúzióban a sorok között mintha ez is jelen lenne), azért, hogy mi keressük a megoldást, talán csak azért, mert elfoglalt az egyenletrendszer felállítása :).

Így vagy úgy, nekem van néhány "elméletem" arról, milyen úton lehetne megoldani ezeket a problémákat. Ahogyan azt Te is mondtad, a demokrácia csak hosszú távú célok elérésére irányuló szorgos munkával működhet jól. A baj az, hogy ezt a gondolkodásmódot minél több polgárnak kell magáévá tennie, ez azonban szinte reménytelennek tűnik. A Churchill-féle átlagos választópolgár nem olvas értelmes blogokat. Sem értelmes könyveket. (Ez utóbbit jól mutatja a metrón olvasgató emberek esete is... Felfigyelt már rá valaki, hogy milyen "bestsellereket" látni az emberek kezében?) Így ezek a gondolatok nem törhetnek ki, és nőhetnek országossá. Netán még nagyobbá. A megoldáshoz olyan csatornát kell találni, ami a hálózat minél több tagját eléri. Ezt a csatornát már rég kitalálták - médiának nevezzük.

Néhány gondolat erejéig foglalkozol vele, de szerintem a média - a fentebb említettek miatt is - sokkal több figyelmet érdemelne. A média példát mutat. Az utóbbi években nagyon, nagyon rossz példát. (Szinte groteszknek érzem a párhuzamot például egy salgótarjáni emberke életéről szóló "műsor" és ezen blog között.) Régebbi korokban példát a szülők, nagyszülők mutattak, akiknek jó eséllyel voltak bizonyos értékeik. (Ennek bizonyítását az olvasóra bízzuk...) Mára a média átvette ezt a szerepet, akár bevallja, akár nem. Nézzünk végig egy híradót, vagy válasszunk véletlenszerűen egy műsort. Hány pozitív példát látunk benne? Talán egyetlen egyet sem. A negatív példák viszont burjánzanak, minden arról szól. Mert milyen szórakoztató a marháskodás, a verekedés, az áldrámák! Az egyik legjobb nevelési módszer a példamutatás, és az általunk jónak tartott viselkedés jutalmazása. A média jutalmaz. A tévéműsorokban a negatív példa mosolyogtat, szórakoztat, tehát jó. A baj itt csak az, hogy nem azokat az értékeket jutalmazzuk, amiket kellene. Semmilyen erkölcsi értéket nem jutalmazunk.

Én határon túl születtem, ezért mindig figyelem azokat a híreket, amik szülőhazámról szólnak. Vajdaságban számos nagyon pozitív példát lehetne találni a kisebbséghez való viszonyulásról. (Ugye, most mindenki hátrahőköl! Akkor most jön a java...) A hírek nem szólnak arról, ha magyar nyelvű tehetséggondozó iskolákat nyitnak (márpedig nyitottak), sem arról, ha egy magyar színtársulat magyar nyelvű darabja nyeri a szerbiai országos színészeti fesztivált (a szerb közönség szimultán fordítás mellett hahotázott...), de ha kötekedni vágyó fiatalok összeverekednek ("nemzetiségi alapon", mert ugye olyan nincs, hogy valaki csak verekedni, rendbontani akar...), attól rögtön hangos a média... Nos, a megoldás itt rejtezik. A pozitív példákat kell(ene) kiemelni, keresni kell őket! Péter ezt csinálja amióta csak ismerem. A "jó" cselekedeteket támogatja, biztat, erősít, motivál. Ez a blog is erről szól. De ez még nagyon nem elég. Péter legalább húsz éve ezt csinálja, a társadalom viszont semmit sem változik. A környezete igen - ez az igazi öröm forrása számára - de az ország nem változik. Ha a médiában szereplők is ezt tennék, motiválnának pozitív példáikkal, és képesek lennének a környezetüket (a tévé túloldalán ülő, vagy az újságot olvasó embereket) jobbá tenni, az érezhető hatással lenne mindnyájunk életére, kedvére. Hiszem, hogy ez megoldást jelentene a vázolt problémákra. A média ezen felismerését segíteni kell, nekünk, mindenkinek. Hátha egyszer egy befolyásos, de ugyanakkor felelős médiaguru elolvassa ezen sorokat, vagy találkozik valamelyikünkkel, vagy hall rólunk, vagy bármi :).

Nos, én ezzel egészíteném ki gondolataidat/gondolataitokat, remélem mindenkinek hasznára válik. Az általam vázoltak minden bizonnyal csupán partikuláris megoldást szolgáltatnak, de kiindulásul ez is több, mint a semmi. Hajrá!
VISZONTVÁLASZ: Lehet, velem nem egyetérteni, sőt, örülök, ha valakinek más véleménye van és azt meg is lehet beszélni. Élek a viszontválasz jogával. Kell, hogy valami történjen a "nagy" közösség szintjén is. Egyetértek, hogy a tisztulás, megújulás, kiengesztelődés otthon kell kezdődjön! Ez így igaz! De: az elég abszurd feltételezés - bár lehet, hogy én vagyok kishitű vagy hitetlen - hogy a "fejétől bűzlő hal" a nyakától, vagy a hónaljától illatos legyen... Álszentnek érzem azokat a véleményeket, amik fennkölt - politika mentes és a hétköznapi nyomorúság felett elsikló - vitákra serkentenek. Úgy érzem, hogy BŰN a telecsinált pelenkában síró gyereknek a napsütéses tengerparti képpel teli útikönyvet nyomni a kezébe és követelni/várni, hogy hagyja abba a "nyivákolást"... A buta gyerek vonja le azt a következtetést, miután a légy utolsó lábát is kitépve ráparancsol: "ugorj" de az mozdulatlan marad, hogy a légy megsüketült... Úgy érzem, hogy Magyarország nem süket-ország, csak "kitépkedték" a lábainkat és nem tudunk már ugrálni, sőt... A korai férfi halálozások (is) mutatják, hogy a baj nagyon nagy. Lehet itt fennkölten és indulatmentesen cseverészni, de ha látom, hogy a házam lángra kapott, akkor az összes "indulatommal", ügyességemmel azon vagyok, hogy eloltsam a tüzet, bár az én otthonom csak egy semmitmondó kis putri, és a szomszédaim is körberöhögnek... Teszek rájuk.... Az én otthonomról van szó. Ha sikerül eloltanom a tüzet, megmarad az otthonom! Ha otthontalanná válok, akkor mehetek a rajtam röhögő szomszédaimhoz koldulni, és a megvetésük lesz az osztályrészem... Barátaim az Úrban! Nem az indulat beszél belőlem, hanem az élni akarás! És higgyétek el (de ha nem hiszitek, azt se bánom), hogy itt, lenn, a hétköznapok szintjén másképp csengenek a "demokrácia" és "meritokrácia" fogalmak. Hofi Géza poénja volt: "Mi az, hogy demokratikus?" - "Nekik demokrati, neked kuss"... Nagy baj, hogy a poén nem veszített az időszerűségéből...
Ebből a blogbejegyzésből, úgy érzem, egy külön kurzust kellene csinálni, hogy egy igazán érdekes vitában igazán erős eredmény születhessen, ha elméleti szinten is. Egy hét erre nem elég... húsz év se volt, bár abban nem ilyen szempontból vett részt senki. Elég nehéz ez, mert bármilyen kezdeményezésre nagy valószínűséggel hamis, torz visszajelzést kapunk amiatt, hogy a a FELELŐSSÉG szót igen plurálisan kezeli a mi "társadalmunk". Néhányunknak van, sokaknak nincs. Ilyen körülmények közt igen nehéz "mérni" - ha ugyanarra a súlyra mást mutat a mérleg, amikor én teszem bele ugyanazt a dolgot, amit előtte egy perccel más tett bele. Ha nagy léptékben és felületesen végigcsusszanunk a történelmen, láthatjuk, hogy például a nyugati keresztény kultúra sem az azt karddal és erővel fenntartó világi hatalmak érdeme elsősorban (azok jöttek-mentek, megalakultak, nőttek, összeomlottak), hanem az ideológiai oldat képviselő egyház(ak) érdeme inkább. Minden, ami alakult, az ideológia köpenye alatt történt: azt erősítve/gyengítve, gyorsítva/lassítva. A mai főideológusunknak én is a médiát tartom, annyival azonban mindenképp rosszabb a helyzet, hogy itt még felkentnek sem kell lenni (főleg nem annak!), hogy hatásközelbe kerüljön valaki. Az eredmény a jól látható katasztrófa - egyetemes értékeknek kell nap mint nap vesztes csatát vívnia egy technikai jelenséggel és az azt kritika nélkül befogadók tömegével. Ahhoz, hogy érdemben történhessen valami, el kellene távolítani a jogszerűen létező, de társadalomellenes, immorális fékeket. Ez a mi országunkban egybe is esne a kompetenciák elismerésének és a felelősségvállalás vérkeringésének megindításával. Egy korábbi poszt kapcsán már felvetettem a hatalom kérdését - ahhoz, hogy a változás elinduljon, a hatalom fogalmát újra kellene definiálni és új "használati szabályzatot" kell hozzárendelni. Amíg a hatalom (cselekvőképesség) és a kompetencia ellenpontok, addig a jelen hazugságokra épülő, közösségi szinten káros, de törvényes állapota egyre szilárdul. Én hiszek a családi demokráciában (nálunk itthon ez van :)), de nap mint nap érzem, hogy nincs tere, nincs fejlődési lehetősége, mert "magasabb szintű demokráciák" a hatalom nevében inkompetens módon nyesegetik. Azoknak, akik tisztán elméleti módon közelítik meg ezt a kérdéskört, itt mondanám, hogy a magam részéről igen súlyos érvként ismerem el az érzelmi reakciót is. Ez nem politizálás, hanem az egyén szuverenitásának veszélyeztetése folyamán fellépő reakció - vagyis egy jelzés, ami egyben igen súlyos érv a változtatásra. Egy közösségnek egyensúlyban kell lennie az őt alkotó tagokkal: kölcsönös megelégedésben és vállalható áldozatokkal. Amint ez felborul, az egyénnek kell előbb változtatnia, viszont a közösség magasabb szintjein van meg erre a legitimációs erő. Amíg ez a legitimációs erőt a társadalom egyes szereplői törvényesen ki tudják sajátítani az egyénnel szemben, annak nyilvánvaló kárára ("ha nem ez, majd lesz másik" - módon), addig ne csodálkozzon senki, ha a lehetőségeitől megfosztott egyén, nem érzi biztonságban magát és erre reagál. Aki érti a rákbetegség filozófiáját, azt is megérti, miért jár élen ez az ország az ilyesfajta halálozásban meg a szív és érrendszeri katasztrófákban. Mindent összevetve én is a nyílt végű meritokrácia híve vagyok, de ez fikarcnyit sem számít - akiknek lehetőségük lenne gyorsan és hatékonyan változtatni a képleteken, pont azért nem fognak, mert releváns kompetencia híján gyakorlatilag kiesnének a döntéshozatali pozíciókból (a hatalom kérdésköre ugye). Avagy mi is az, hogy "listás szavazás", meg mi az, hogy "mentelmi jog", meg mi az, hogy "X évre titkosítás"? Amíg valaki úgy jut betonbiztos mandátumhoz egy közösség képviseletében, hogy negyedik (utolsó) helyen végzett egyéniként egy kerületben (és ebből temérdek eset!), addig rendszerszintű a hiba. Így nehéz is elvárni a változást, mert hamis megerősítések mentén nem születnek valódi értékek. Sorolhatnám a példákat az élet minden területéről, de nem teszem, vagy majd csak akkor, ha az adatgyűjtés közös célunk lesz. :) Ami a felelősséget illeti, továbbra is kérdés, hogy hibáztatható-e az egyén vagy egy kisebb közösség azért, mert a kialakult helyzetben meggyőződése ellenében kénytelen cselekedni a túlélése érdekében? Hogyan is jutottunk el odáig "közösségi szinten", hogy a szimpla túlélés tétele legitimálja a csalást és hazugságot, ami aztán "új értékként" igazolható eredményű, követendő példa lesz? Azt gondolom, ezek a dolgok az egyén szintjén kell újraíródjanak, viszont az újraírás szabályait a közösség magasabb szintjén kell jóváhagyják - de ettől még napról-napra messzebb kerülünk, semmint közelebb...
Baráti Péter írta: "Aki érti a rákbetegség filozófiáját, azt is megérti, miért jár élen ez az ország az ilyesfajta halálozásban meg a szív és érrendszeri katasztrófákban." KÉRDÉSem lenne: Kedves Baráti Péter! Meg szeretném ismerni a rákbetegség filozófiáját. Tudnál e ajánlani magyar (esetleg szlovák, cseh) nyelvű könyvet, irodalmat, amiből meg tudnám ismerni, utána tudnék olvasni? Köszönettel: Bengyák Vince
Kedves Vince, magyarul elérhető egyre több olyan irodalom, ami többek közt a rákot is az olyan betegségek között említi, amely a permanensen jelenlévő pszichés feszültségekből fakad. Feldmár András (pl.: A tudatállapotok szivárványa, Szégyen és szeretet, Apró részletekben c. könyvek) például pszichoterapeuta, de jócskán kilóg a kánonból, ami a pszichológia tudományát illeti - érdemes elgondolkodni a nézőpontján. Az európai élvonala ennek a szemléletnek már igen rangos tudósokat tudhat maga mögött: Thorwald Dethlefsen, Rüdiger Dahlke (A sors mint esély c. könyv már klasszikus), Kurt Tepperwein (aki a Német Pszichológiai intézet vezetője volt) könyveiben is hasonló szemléletet találni. Izgalmas olvasmányok, sok kérdésre adnak szemléletformáló válaszokat. Jó kutakodást!
Köszönöm szépen!
Egy ideillő idézetre bukkantam: "A politikai demokrácia nem lehet üdvös egy nemzetre akkor, ha a kultúrdemokrácia nem készíti elő." - gróf Klebelsberg Kuno. Egyszerű és igaz: a lényeget fejezi ki.
A média szerepével kapcsolatosan egyetértek:nagyon veszélyes. jogász kollégát megkérdeztem merre felé keresgél ha egy konkrét jogszabállyal nem rendezett esetet meg kellene oldania. válasz:google-on rákeres. holott a Legfelsőbb Biroság adatbázisában ezrével ott vannak az egyes esetekre vonatkozó, a demokráciában müködö biroságok által elvi állásfoglalásként alkalmazandó, jogelveket kidolgozó döntések, csak a megfelelő keresőszót kell beirni.--- sokan panaszkodtak hogy H1n1 kapcsán is az orvosok a médiából szedték az információikat, holott voltak tudományos cikkek, adatok, informáciok is.--- az europaiak elborzadnak az amerikai demokrácián, veszélyesnek, diktatorikusnak tartják. vágyunk rá hogy legyenek határozottan fellépő, rendet rakó hatóságok--csak ne velem szemben lépjenek fel! egy amerikai hatósági közegnek nagy a tisztelete, magas szintü a beléjük fektetett közbizalom, következésképpen a keze sincs megkötve. gondoljunk bele hogy milyen szabadsággal alkot erkölcsi(a nép nagy tömegeinek erkölcsi felfogásával egyező értékitéletü) itéletet egy amerikai biró, és van közbizalom az itélettel szemben. Ha egy magyar biró erkölcsi tartalmat csempész itélkezésébe-katasztrófa, cimlapsztori lesz belőle, mert ragaszkodjunk csak a törvény bötüjéhez, elég volt az elmult ötven év erkölcsisége. és ez talán ma még igy is van rendjén, ne politizáljunk, ne erkölcscsőszködjünk, itt tartunk-még. hibalehetőség van itt is ott is. lehet hallani átpolitizált rémesen korrupt amerikai rendőrökről ügyészekről birákról, vaskalapos alakokról akik rémes és önkényes döntéseket hoznak. az europai ember elképzelhetetlennek tartja hogy igy döntsenek a feje fölött. a kérdés az hogy a bezáródott meritokrácia és a magas közbizalommal rendelkező demokratikus intézmények által uralt demokrácia között hol a határ? mert hogy mi is lenne ha a néphatalom letéteményese az MTA lenne:) ?! amugy a biroságokkal szembeni közbizalom évek ota 60%körül mozog, ami érthető. az ügyfelek fele megnyeri, a másik fele elvesziti a pereket.--az azonban nagyon keményen érezhető, tapintható, hogy kétféle világ létezik:a törvényes, és a törvénykerülő. egyszerre párhuzamosan. amig lehet addig kerüljük a törvényeket, törvényességet, ha "megbukunk" akkor jön egy másféle kódrendszer szerint müködő világ. a kettő rendszeres ütközése iszonyatos, napi rendszerességü feszültséget kelt. talán éppen azért van ez mert akik alkotják a szabályrendszert amit a demokráciánkban be kéne tartani, nem birnak közbizalommal??mekkora a parlamentbe vetett bizalmi mutató most????
A demokrácia, véleményem szerint nem életvitel kérdése (jó lenne, ha az lenne), hanem kinyilatkoztatás (a hatalom részéről, a nép nevében). Pont olyan demagógiára épülő, gyakorlatban működésképtelen rendszer, mint a kommunizmus. A népakarat, mint olyan, nem létezik a gyakorlatban. Egyszerűen azért, mert lehetetlen. Mi az, hogy népakarat? Gondoljunk csak egy ötezres létszámú népgyűlésre, vagy legyen csak száz ember, ötven - miben nyilvánul meg a közösség akarata? Egy beszél, a többi hallgat. A népakarat csak fogalmi szinten létezik, az irányítás egy eszközeként. Egy Ibsen drámában bukkantam rá: a többségnek sosincs igaza. A többség feszítette keresztre Jézust, a többség küldött máglyára haladó gondolkodású embereket, a többség nevében gyilkoltak, tulajdonítottak el magánjavakat, és sorolhatnám tovább. A demokrácia a nép nevében kisajátított hatalmat legitimizálja. Alapelve: mindenkinek egyformán, egyenlően joga van beleszólni a sorsa irányításába. A szociális segélyből élőnek is ugyanolyan joga van választani, mint a háromgyermekes dolgozó apának. Hogy más szemszögből látják a világot, hogy másként értelmezik a felelősséget, az más kérdés. Nem a vélemény fontos, hanem a szavazatok száma. Ettől fogva élet- és működésképtelen a rendszer, mint ahogy azt a húsz év példája igazolja. A meritokrácia a természet törvénye. Az állatcsordák alkalmasság szerint választják ki maguk közül a vezetőjüket. Különben elpusztulnak. Ez ennyire egyszerű. Ugyanez az emberekre, az emberi társadalmakra is érvényes, már csak idő kérdése az egész. Az alkalmasság épít és fejleszt, az alkalmatlanság pedig rombol és tönkretesz. Ellentmondásosnak tűnhet, de lehet, hogy a jelenlegi állapot, a maga rengeteg frusztráltságával és negatívumával, természetes folyamat következménye. Vagy legalábbis részben, amire még ráerősítenek irányított folyamatok is. Általánosan tekintve: sokasodunk, szűkül az élettér, nő a versengés; ugyanakkor fokozódik a technikai fejlődés, felgyorsul az életritmus, ennek következtében bomlanak a hagyományos közösségek, átalakul az értékrend, és megjelenik az "individualista" embertípus. A közösségeket életbentartó alapértékek (becsület, szolidaritás, szeretet, tisztelet, empátia) lassan átalakulnak az "individuum" létét biztosító értékekké (amelyek alapvetően az önzésre épülnek rá). Az olyanok, mint a megfontoltság, a körültekintés, alaposság vagy a hosszútávú tervezés helyére ma inkább az "élj a mának" típusú felületesség és felelőtlenség kerül. Kérdés, amennyiben ez természetes folyamat, lehet-e változtatni rajta, ha igen, milyen mértékben? A megoldásban gondolkozva, kiindulópontként a közösség, a közösségek újjáépítését látom nagyon fontosnak. Így lehetne a korábbi értékrendnek érvényt szerezni, és erre alapozva létrehozni a meritokratikus társadalmi rendet. Mert csakis az értékelvű rendszerek az időtállóak.
Kedves Blog közösség Első hozzászólásomban úgy gondolom illik kicsit bemutatkoznom. Mérnök vagyok de talán nem szakbarbár. Tudományos alapokon állok de nem fetisizálom azt. Megtiszteltetésnek tekintem, hogy bekapcsolódhatok az itt zajló polémiákba. Épp azon gondolkodtam, hogy egy új témát vetek fel amikor elolvastam ezt a cikket. A javasolt téma szorosan kapcsolódik az felvetett gondolatokhoz. Én az egyén oldaláról közelítem a kérdést: alkalmazkodás (megalkuvás?) vagy szembennállás (a többséggel)? Ha a biológia oldaláról közelítem a kérdés akkor az alkalmazkodás a túlélés egyik kulcsa. Azok az egyedek és fajok az életképesebbek amelyek jobban alkalmazkodnak a változó körülményekhez. Ha valakik akkor mi igazán megtanultuk a túlélés technikáit! Történelmünk kényszerített rá! Ezt nem tekintem hátránynak! De hol az alkalmazkodás határa? Mikor válik megalkuvássá? Ami az egyik embernek megalkuvás az a másiknak már szembenállásnak látszik. Szívesen olvasnám Csányi Vilmos véleményét e kérdésekről. Más hozzászóló is említette a biológiai hasonlatot, miszerint az állatvilágban nincs példa demokratikus rendszerre. Az emlősállatok között valóban nem tudok ilyet. A rovarvilágban viszont nem lehet egy kitüntetett vezetőről beszélni (méhek, hangyák stb.) Ahol hierarchia van ott a vezér kemény harcban választódik ki és csak addig maradhat hatalmon amíg nem jön egy erősebb. Persze ha jól meggondolom akkor az emberi társadalmakban is így működik csak nem a fizikai erő hanem a ravaszság és a mások megtévesztésére való alkalmasság a döntő. Az egyén szempontjából az a probléma, hogy mire egy rossz vezető megbukik addig az egyén élete eltelhet (ha egyáltalán túléli) és nincs ismétlési lehetőség. Szóval megoldást nem tudok! Talán épp ez és az ehhez hasonló kezdeményezések jelenthetik a megoldást.