A rendszerváltás időszakában a demokrácia elsősorban a szabadságjogok és a választás demokráciájaként jelent meg. A szabad választás felelős döntést követel. E döntésekre azonban nem vagyunk eléggé felkészülve. A jelenleg domináns magyar demokrácia-felfogás a versengő demokrácia-felfogással azonos. Ideje megvizsgálnunk, hogy e demokrácia-felfogások mennyire állják meg a helyüket.

A társadalmi krízishelyzet láttán elszaporodtak a meritokratikus társadalom irányába mutató elképzelések. A meritokrácia annyiban semmiképpen sem kárhoztatandó, hogy a minőségigényt fejezi ki. A meritokrácia abban a pillanatban válik károssá, amikor az érdemmel és döntési jogokkal rendelkezők köre bezárul.

Milyen demokráciára lenne szükség? A modern demokráciának elszakíthatatlan részét képezi a mindennapi aprólékos munka, a folyamatos és sokrétű együttműködés és a hosszú távon, a közös boldogulásban való gondolkodás. Ezen integráló, hálózat-demokráciában a résztvevők új és új szempontok alapján, a közösség tagjainak új és új tudás- és képességtartalmait hasznosítva kristályosítják ki az egyetértésüket az előttük álló feladatok megoldásában. Csak így tudjuk megtalálni azokat az új válaszokat, amelyek megoldhatják a Föld alapvető kérdéseit.

A tudomány általában, és így a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) is meritokratikus intézmény. Nem akkor győz egy vélemény egy tudományos vitában, ha többen szavaznak rá, hanem akkor, ha kétséget kizáróan bebizonyítják, hogy a vélekedés – igaz. Nem mindenki vesz részt egy tudományos rang odaítélésében, hanem csak azok, aki már azzal a ranggal rendelkeznek. Máshogyan mondva: a tudományos megismerés és a tudomány minősítési rendszere nem alulról, hanem felülről építkezik, nem népvezérelt, hanem érdemvezérelt, nem demokratikus, hanem meritokratikus.

Az MTA több éve messze magasan vezeti azon magyar intézmények listáját, amelyekben még megmaradt valamely közbizalom. Miért lehet az, hogy a demokrácia harmadik évtizedének elején egy meritokratikus intézmény a közbizalom letéteményese?  Mennyire bizonyult illúziónak a rendszerváltás demokrácia-felfogása? Mennyire vagyunk érettek a demokráciára? Mi a demokrácia tényleges tartalma ma, a Magyar Köztársaságban?

„A demokráciával szembeni legjobb érv
egy átlagos választópolgárral való ötperces beszélgetés.”
(Churchill)

A rendszerváltás időszakában a demokrácia elsősorban a szabadságjogok és a választás demokráciájaként jelent meg. A véleménynyilvánítás, a gyülekezés és az egyesülés szabadsága, a közügyek intézésének egyenlő joga, a valódi választás joga nagyon fontos vívmányok voltak, hiszen ezeknek az alapelveknek a következetes betartása garantálja azt, hogy elnyomó hatalom ne jöhessen létre megint.

A szabadságjogok és a választás lehetőségének primátusából következő, jelenleg domináns magyar demokrácia-felfogás alapvetően a versengő, kompetitív demokrácia-felfogással azonos. A demokrácia ennek értelmében

• biztosítja az egyet nem értés és a hatalom birtokosával való szembenállás jogát
• biztosítja azt, hogy az ellenfél békés eszközökkel átvehesse a hatalmat, vagy legalábbis ezt megpróbálhassa
• a konfliktust a politika pozitív elemének tekinti
• a különböző szereplők küzdelmét kiterjeszti a politika mellett a társadalmi, a kulturális, a gazdasági és a rokonsági szférára is.

 
Ezt a (még iskolai puskaként is összegzett) hihetetlenül versengés-centrikus demokrácia-felfogást (amely a XIX. század kapitalista szabadversenyének egy eltévedt változata) csak némileg enyhíti az, hogy

• a képviseleti demokrácia az alapvető eszköz a közvetlen demokrácia helyett

• a versengés szabályozott konfliktust generálhat csak

• törekedni kell arra, hogy a politika csak az életnek egy dimenziója legyen, és az egyén sok csoportidentitással rendelkezzen egyszerre

• a kisebbség védelme fontos, „a demokrácia akkor tisztességes és civilizált, ha az intézményei és a polgárai nem bánnak megalázóan egymással” (Avishai Margalit).

A jelenleg domináns magyar demokrácia-felfogás teljesen érthető volt a rendszerváltás idején, amikor az elnyomó berendezkedés visszatérésének megakadályozása volt a fő kérdés, de mára elavult, mert olyan szabadságértelmezésen alapul, amely a kisgyermekek korlátok és együttműködés nélküli szabadsága. Közben viszont eltelt húsz év, és felnőttünk.

A jelenleg domináns magyar demokrácia felfogást a fentieken túlmenően még egy sokkal fontosabb ponton is érheti – jogos – kritika. A szabad választás elve és gyakorlata az elmúlt két évtizedben messze túlterjedt a többpártrendszeren, és általánossá vált. A szabad választás felelős döntést követel. Ma már dönteni kell fogyasztóként, családtagként, munkatársként és a közügyeket intéző polgárként. A felelős döntéshez az információk ismerete, hitelességük és fontosságuk belső integritást követelő, felkészült mérlegelése szükséges. Fel vagyunk készülve e döntésekre? Sajnos nem eléggé. Miért van ez így?

A modern demokrácia általában vett információs deficittel, a magyar demokrácia pedig még ehhez külön hozzárakódó felkészültségi deficittel is terhes. Miért?

A modern kor olyan mennyiségű és olyan sebességű információtengerrel önt el bennünket, amely a bal oldali agyféltekénkkel (amely urak esetén átlagosan 4-6, hölgyek esetén pedig 7-8 információt képes egymástól függetlenül kezelni) feldolgozhatatlanná vált. A szigorúan vett logikus döntések helyébe tehát a környezet sokkal információgazdagabb képi jellegű mintázatait kereső, és a tudatalattiban tárolt emlékeket feldolgozó érzelmi alapú döntések léptek.

A szintézist nem muszáj nekünk magunknak elvégeznünk. Megteszi ezt helyettünk a média. A média azonban – sokszínűsége ellenére, a média szereplőinek a fentiekhez hasonló korlátaiból is fakadóan – sokszoros erősítőként működik. A nézeteket lecsupaszítja, és polarizálja. Mindezt a jelenleg megfigyelhető tendenciák, amelyek az információközlést és az oktatást a szórakoztatással egybemossák (infotainment, edutainment), tovább erősítik. A politikai élet szappanoperaként jelenik meg, amelynek (a versengő kettő közül az egyik) fő áramlatát a közönség mediatizált, messmerizált része nyájként követi.

Figyeljük meg, hogy a média közvetítésével kialakul egy önerősítő kör. Az előregyártott, egyszerűsített ítélkezési panelek és sémák egyszerre csökkentik a választók hozzáértési szintjére vonatkozó lehetőségeket és elvárásokat. A szint csökkenésének elvárása és folyamata visszahat: minél kevésbé hozzáértő közönséget kell megnyerni egy választási kampányban annál inkább a valóságtól elrugaszkodott, demagóg választási kampány várható. A demagógia tovább egyszerűsíti a paneleket és sémákat. Az ezzel szembesített választók még beszűkültebb nézőpontokat tartanak fontosnak és igaznak. A kölcsönösen szűkítő feltételezések lavinájában végül a tényeknek és a tényeken alapuló érveknek szinte a teljes skálája a választási érvelésből kiesik.

Magyarországon a demokráciában nélkülözhetetlen integráns, felelős és felvállalt döntéseket még egy súlyos felkészültségi deficit, a törvénykerülésre berendezkedett különalkuk rendszere is gátolja. Nádas Péter így foglalta össze a sajátos magyar döntésformálódási viszonyokat a 2009. karácsonyán megjelent interjújában:
 

„Magyarország állami és kommunális élete az Osztrák–Magyar Monarchia logisztikai rendszere szerint működött. Ami maga is a porosz rendszer mintáját követte, s más európai rendszerek számára így volt értelmezhető. Ez a logisztikai rendszer az 1948-as kommunista hatalomátvétel után fennmaradt, de kínosan kereszteződött a bizánci jellegű, moszkvai rendszerrel. Ami a napi életben azt jelentette, hogy az életszervezést hol a közigazgatás törvényes rendje szabta meg, hol meg az uralkodók önkénye, de azt, hogy mikor melyik, már nem lehetett világosan kiszámítani. A társadalmi tudat ebből teremtette meg a maga túlélési stratégiáját. Ha túl akarod élni, akkor legyél alkalmazkodó, de ne legyél törvénytisztelő. Enyhén szólva nem volt szerencsés fejlemény. A 1989-es fordulatot követően tovább növekedett a zűrzavar, amit a mai napig nem követ tisztulás. A túlélési stratégiákra berendezkedett kollektív tudatnak, amely egoizmusra hajlik, de individualitásra nem, most egy olyan logisztikát kellett volna integrálnia, amely három teljesen ismeretlen történelmi tapasztalatból, az urbánus önigazgatás, az arányos közteherviselés és a koloniális irányítási rendszerek több százéves gyakorlatából táplálkozik.”

Valóban. A köz érdekében tenni kész, integráns egyéniségen alapuló individualitást helyett nálunk a századok fogyasztási hiányait egy generáció alatt felhabzsolni vágyó, önkényeztető egoizmus honos. Ez alól csak egy szűk réteg a kivétel. (E blog olvasóinak túlnyomó többsége közülük kerül ki: „Welcome in the minority club of the real Hungarian democracy!”). Ráadásul a társadalom legfelsőbb rétegeiből számosan úgy tűnik, hogy „elzsilipeltek” a többiektől, és már észre sem veszik annak a vállalhatatlanságát, amikor „bár morálisan helytelen, de törvénybe nem ütköző” cselekedeteket követnek el, a nyílt és pofátlan korrupcióról nem is beszélve.

Mi lehet a megoldás? A társadalmi krízishelyzet láttán elszaporodtak a meritokratikus társadalom irányába mutató elképzelések: csak az kaphasson bármit, aki megérdemli; csak az szavazhasson, aki regisztrál, vagy még ezen felül adót is fizet; csak az vehessen részt egy népszavazáson, aki előtte sikeresen letett egy néhány nagyon egyszerű kérdésből álló vizsgát, bizonyítandó, hogy megértette a népszavazáson feltett kérdéseket. Antal Miklós barátom „A felelősségvállalás demokráciája” című cikkében azt javasolja, hogy a polgárok csak a köz érdekében végzett meghatározott mennyiségű önkéntes munka elvégzése után élhessenek a választójogukkal.
 

Mielőtt valaki nagyon pfújolni kezdene a fenti megoldások olvastán, hadd szögezzem le, hogy a meritokrácia egy nagyon széles körben elterjedt társadalomszervezési elv volt a múltban és az a jelenben is. (A fenti népszavazási ötlet egyik kedvenc ötletem, természetesen ingyenes és opcionális felkészítő tanfolyamokkal és két pótvizsga lehetőséggel együttesen.) Konfuciust tartják a meritokratikus alapelvek egyik megalapozójának, Napóleon és Thomas Jefferson is szigorúan meritokratikus alapokon állt. Mindez nagyon fontos volt a születésen alapuló jogok elleni küzdelemben. A középkori velencei köztársaság, a XIX-XX. századi Finnország és a jelenkori Szingapúr kifejezetten meritokratikus államok – nem lebecsülendő eredményekkel. Részben meritokratikus államszerveződési gyakorlatnak tarthatjuk az angol „establishment” létezését is, amely a demokratikus hatalomgyakorlásnak az érdemek alapján is megszerezhető társadalmi pozíció szerint rugalmasan kiterjedő hálózatát jelöli.

A meritokrácia tehát annyiban semmiképpen sem kárhoztatandó, hogy minőségigényt fejezi ki. (Az MTA iránt megnyilvánuló közbizalom is úgy vélem, hogy a hiteles információk és vélemény iránti megnövekedett igénynek tudható be a leginkább.) A meritokrácia abban a pillanatban válik károssá, amikor az érdemmel, a „merit”-tel rendelkezők köre bezárul, annak a definíciója, hogy mit tartunk érdemnek, bemerevedik, és a zárt körön kívül állók reménytelenül kiesnek a döntési folyamatokból. Egy ilyen társadalom alkalmatlan arra, hogy megoldja a Föld előtt álló nagy kihívásokat.

Csak a meritokrácia a kiút a számunkra, vagy megreformálható-e a jelenlegi, a szabadságjogokat, a szabad választást és a versenyt mindenek előtt fetisizáló magyarországi demokrácia? A demokrácia fogalma ennél jóval szélesebb. A demokrácia egy olyan életforma, amelyik hálózatot képez, és ezzel integrál. Az integráló hálózat-demokrácia (integrating network-democracy) fogalma kifejtésének bevezetéseként Bibó István gondolatait idézem:

„A demokrácia ugyanis a műgonddal alkotó ember szemléletének győzelmét jelenti a hódító és birtokló ember szemléletével szemben és leglényegesebb tanítása az, hogy egy nemzet mélységben és magasságban a többszörösére növekedhet annak, amennyit akár a legnagyobb erőfeszítések árán is a többi nemzetek rovására növekedni képes.”
 

A demokrácia nemcsak egy ünnepi jogalkotási aktus, amelyben a köz minden polgára lehetőséget kap a véleményének kinyilvánítására, és a közügyekben való tényleges részvételre, hanem elszakíthatatlan részét képezi a műgond, a mindennapi aprólékos munka, egymás szakadatlan és lankadatlan meggyőzése, a folyamatos és sokrétű együttműködés és a hosszú távon, a közös boldogulásban való gondolkodás is.
 

Az együttműködő demokrácia fogalma (hazánkon kívül…) messze nem új. A deliberatív demokrácia-felfogás a múlt század 80-as éveiben alakult ki, és az érvekre alapozott, egymást meggyőző, konszenzuskereső vitát helyezi a középpontba. Az ilyen vitában résztvevők a kölcsönös tisztelet által vezérelve a közjóra alapozva érvelnek, és a vitapartnereket csak érveik súlya alapján mérik. A demokrácia-felfogásban egyre jobban előtérbe kerülnek az együttműködést segítő olyan tartalmak, mint amilyen Francis Fukuyamánál az erkölcs, illetve Donald Davidsonnál a jóindulat elve (amely alapján a vitázó felek azt feltételezik, hogy a másik véleménye egy átgondolt, koherens rendszer része, amely számos közös elemet tartalmaz a sajátjukkal). A deliberatív demokrácia gyakorlatát az internet-adta lehetőségek (a vélemények listázásának, a vélemények fölötti szavazásoknak igen könnyű, gyors és olcsó kivitelezése, wikipédia jellegű közös véleményformáló oldalak, stb.) nagymértékben elősegítik. Érdemes azt észrevenni, hogy a deliberatív demokráciának vannak meritokratikus oldalai is, hiszen a felkészültebb érvelő sok esetben nagyobb hatást ér el.

 

A demokrácia tehát nem kinyilatkoztatás, hanem életvitel kérdése. A demokrácia egyenlő emberek közösen akart olyan társadalmi élete, amelyben a résztvevők egymással változatos hálózati kapcsolatokat formálva, új és új szempontok alapján, a közösség tagjainak új és új tudás- és képességtartalmait hasznosítva kristályosítják ki az egyetértésüket az előttük álló feladatok megoldásában.


Vegyük észre azt, hogy ennek az integráló, hálózatos-demokrácia felfogásnak a modern értelemben vett tehetséggondozás az egyik kiemelten fontos eleme, hiszen ez ébreszti rá a demokratikus közösséget és annak tagjait azokra az értékekre, amelyeket később a közös akarat formálásának folyamatában tisztelni és hasznosítani fognak. Az intergáló hálózatos-demokrácia felfogásban a klasszikusan vett meritokratikus és demokratikus szemlélet egybeér.

„Disclaimers and Conclusions.” Az eszmefuttatásom végére érve hadd szögezzem le, hogy mivel nem foglalkoztam a jelenlegi bejegyzés keretében – tudatosan. Nem érintettem azt a kérdést, hogy a képviseleti és a közvetlen demokráciának milyen aránya a kívánatos ma Magyarországon. Nem meditáltam el azon a kérdésen sem, hogy a pártelvű, a civil-jellegű, netán a lokális csoportokra épülő, avagy a korporatív demokrácia milyen keveréke lehet működőképes jelenleg idehaza. Ezek súlyos és megválaszolandó kérdések. Az okfejtésemet csak egyetlen kérdésre, a versengő irányzatok közötti szabad választás demokráciája egyeduralmának a kritikájára, és e mellett a technika mellett az integráló hálózat-demokrácia megerősítésének az óriási igényére hegyeztem ki. Az eszmefuttatásom még ezen a szűkített terepen is nagyon messze van attól, hogy teljes legyen: így pl. nem foglalkoztam azokkal a mechanizmusokkal, amelyek a vázolt integráló hálózat-demokrácia esetén segíteni tudják a csoportokban fellelhető jószándékot abban, hogy az integratív funkció hatékony gyakorlat legyen egy puszta óhaj helyett. Nem foglalkoztam azokkal a mechanizmusokkal sem, amelyek segíteni tudnak abban, hogy a szociális dilemma típusú döntési helyzetekben az integratív hálózatosodás a közösségi, hosszú távú döntéseknek kedvezzen. Ezek szintén súlyos és megválaszolandó kérdések. Örömmel veszem az Olvasó véleményét mindezen (és más) nyitott kérdésekben.
 

Az előzőekben részletezett demokratikus szabályok betartása roppantul macerás, és roppantul sok önmérsékletet követel. Az integráló, hálózat-demokráciában kevés a gyors futam, és kevés a rövid távú siker. Ebben a demokráciában senki nem győz külön-külön – csak a többiekkel együttesen. Az egyéni öröm nem a győzelem és a hatalom mámorából, hanem az önfejlődés gazdagságából, az önkifejezés szabadságából, és a kisebb-nagyobb közösségek megbecsüléséből fakad.

 

Zárszóként hadd idézzem ismét Churchill-t: „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik.” Hiszem, hogy mindezen nehézségek ellenére az integráló hálózat-demokrácia a jövő útja. Miért? Mert csak így, közösen tudjuk kikísérletezni azokat az új megoldásokat, amelyek megoldhatják a Föld alapvető kérdéseit.

Válaszok (1)

„kia” igen megfontolandó hozzászólásában hiányolja a „demokratikus hevületet”, azaz azt az indítékot, amely a javasolt integráló hálózat-demokrácia mindennapi működtetését garantálja. Hozzáteszi, hogy „az ember felemelése, megnemesítése nélkül csak központosított akaratok vagy versengő pártszisztémák garantálhatják az együttélés viszonylag tartós kereteit”. E gondolatban teljesen egyetértünk. Valóban. Általam normálisnak tartott demokrácia az ember felemelése, megnemesülése nélkül nem lesz – sose. Azonban érdemes azt észrevenni, hogy az én gondolkodásomban a demokráciának nemcsak a művelése, de a megteremtése is hosszú távúaprólékos munka eredménye. A demokráciát elrendelni nem lehet. A demokrácia kiteljesedését meg kell szenvedni, méghozzá éppen az ön-nemesülés nagyon rögös útján kell megszenvedni.


Mikor érünk el tehát a magyar demokratikus kánaánba (MDK)? Ma. Most minden bizonnyal hátrahőkölt az olvasó. A demokrácia adagja nem országnyi méretekben mérődik. Ha a családunk elkezd demokratikusan működni, ha a munkahelyi közösségünk demokratikusabb lesz, ha a baráti körünkben nem az intrika, hanem az egymást segítő és nemesítő szándék, egymás gyönyörű értékeinek elismerése és kibomlásuk segítése lesz a honos, akkor – egyelőre még kicsiny méretekben ugyan – de eljutottunk a lokális MDK-ba. A hosszú távon építkezőnek mindez nem csekélyke öröm, hanem a boldogság (a mindennapok örömével összegyűjtött derű) maga. Itt és ezen a ponton nincs igaza „Gyoma”-nak akkor, amikor azt írja, hogy a négyévenkénti választásokig „semmit sem ér az ember szava”. Itt és ezen a ponton nem tudok egyetérteni „vincenzio” amúgy rokonszenves, mert a „Felelősnek lenni egy személyben saját magamért és a közösségért” mottójából induló indulatával sem. A tisztulás, a megújulás, a kiengesztelődés nálunk, odahaza kezdődik. No persze! Mecsoda nagy könnyebbség lenne, ha ezt egy összenemzeti tisztulás, megújulás és kiengesztelődés előzné meg. Van azonban egy rossz hírem: a nemzet mi vagyunk. Ameddig otthon nem lesz tisztulás, megújulás és kiengesztelődés legalább pár helyen – a híres magyar individualizmus semmilyen „központi” tisztulást, megújulást, és kiengesztelődést nem fogad el.

„kia” azt is igen helyesen jegyzi meg, hogy „A nemzeti kötődés lehet egy olyan nemes szenvedély, amely kimozdítja a statikus intézményeiben tetszhalott demokráciát, és dolgoztatni kezdi a közjó érdekében.” Hadd idézzem Gyurgyák János gondolatait a modern nemzetfogalomról. Gyurgyák szerint a nemzet

• az emlékek gazdag örökségének birtoklása;
• szövetkezés arra, hogy közösen éljünk tovább és kamatoztassuk az örökséget és
  
• közös terv a jövőre.

Ez a nemzetfogalom pontosan az a „dolgoztatás”, amit „kia” említett, és pontosan az az integráló hálózat-demokrácia, aminek néhány vonását felvázoltam
 

Válaszok (2)

 Teljesen igaza van a hozzászólók közül mindenkinek, aki az „elit” (lett légyen politikai, média, akármilyen elit) felelősségét feszegeti. Én sem állítom, és nem is állítottam soha, hogy a „fejétől bűzlik a hal” népi igazsága ne lenne igaz. Fontos azonban az egyéni felelősség, és az ezt befolyásoló és egyben ebből is fakadó háttér egyensúlyának megtalálása. Hadd emeljem ki ennek két fontos elemét.

1.) Akármit is tesz az elit, akármilyen méltatlanul is viselkedik az elit, az én személyes felelősségemet ez semmivel sem csökkenti. Ennek konkrét példájaként semmilyen módon nem ment fel engem a demokratikus viselkedés alól az, ha mások nem így tesznek. Hadd hozzak egy szélsőséges példát erre. Egy diktatúrában (ahol az elit nyilvánvalóan megbukott a „demokrácia gyakorlása” tantárgyból) természetesen a saját életemet is kockára tevő korlátai vannak annak, hogy társadalmi méretekben az egyén mennyire küzd egy demokratikus modellért. Én mindenképpen úgy érzem, hogy nem elvárható mindenkitől az, hogy az életét kockáztassa ilyen helyzetekben. De az igenis elvárható, hogy a családja szűk körében akkor is demokratikus maradjon, amikor a külső környezet diktatórikus.

2.) A helyi demokrácia valamilyen mértékben elszigetelhető az általános állapotoktól. Teljesen igaza van azoknak, akik azt állítják, hogy illúzió és naivitás azt várni, hogy ez az elszigetelés teljes legyen. De ahogyan az elszigeteltség nem teljes, úgy az összekötöttség sem az. Azaz fenti példánál maradva: igenis lehetséges, hogy egy család demokratikusan működjön egy diktatúra közepén is. Hadd hozzak erre megint egy példát: két szeretve tisztelt professzor társam a Semmelweis Egyetemen olyan családban élte le gyermekkorát, amelyet a Rákosi-korszakban kitelepítettek. A generációk munkájával megszenvedett polgári jólét egyetlen pillanat alatt odalett, és a család ebbe akár tönkre is mehetett volna. Most jön a „csattanó”. Mindkét professzor társam úgy emlékszik vissza a gyermekéveire, mint egy gyönyörű környezetre, amelyben rend és harmónia honolt. Lehet az emberi nagyságnak olyan szintje tehát, amelyik megőrzi magát és családját a béke és a szeretet szigetének, mégoly nyomorúságos közállapotok és mégoly szerencsétlen családi helyzet mellett is. Pontosítok: az az igazi emberi nagyság, amelyik ezt meg tudja tenni.
 

A fenti eszmefuttatásból tehát az következik, hogy az elit méltatlansága óriási nagy baj, de nem minket lefegyverző tragédia. Az egyéni, szűk körök demokratizmusa pontosan egy olyan társadalmi létben válik elképesztően nemes tetté, amely ezt nem támogatja. Próbáljuk meg tehát megtalálni magunkban azt az integráns magot, amelyik nem tűri azt, hogy a környezete rányomja a bélyegét. Az integráns, autonóm egyéniség kialakítja, kiküzdi azt a teret, amelyik az ő szabálya szerint működik. Kedvező környezetben ez a tér nagy. Az elit méltatlansága esetén ez a tér kicsiny. Talán csak egyetlen személy, saját magam. De éppen ez a blog és olvasói is mutatják, hogy a mai Magyarországon ez a tér bizony az egyénnél azért nagyobb. Ebből egy újabb feladat fakad: találjuk meg a hozzánk hasonlóan integráns egyéniségeket, és erősítsük meg kölcsönösen egymást az értékeinkben. Egyetértve tehát „bkinga”-val („A megoldásban gondolkozva, kiindulópontként a közösség, a közösségek újjáépítését látom nagyon fontosnak.”) ehhez kívánok minden beszélgető partnernek sok sikert! (És hogy tegyek is ezért valamit, az első „blogbulit”, ahol a hozzászólók találkozhatnak egymással és a többi olvasóval, a blog féléves évfordulóján, május elején fogom megszervezni. Készüljetek! )