Akárhányszor Párizsba vet a sors, minden egyes alkalommal elmegyek a Rodin múzeumba. Miért tartom ennyire kiemelkedő műnek Rodin néhány alkotását? Azért, mert a teremtést szimbolizálják nekem. A teremtés az új év kezdetének is az egyik fő motívuma. Ezért döntöttem úgy, hogy 2010-et Rodin műveivel nyitom.
Rodin főműve – számomra – az Isten keze. Ebben a műben a teremtés szimbóluma a maga teljességében mutatkozik meg. Ez a szobor nemcsak a dinamizmus és az állandóság egységét, nemcsak az intimitás és a ridegség egységét, nemcsak simaság szépségének és a durvaság rútságának egységét, és nemcsak a tisztaság és a mocsok egységét teremti meg, hanem az ember és az Isten egységét is sugározza felénk.
Mitől lesz remekmű egy műalkotás? A remekmű nemcsak a szakmában való járatosság kivételesen magas szintjét mutatja meg; nemcsak olyan választ ad egy fontos, az emberiség egésze szempontjából kiemelt kérdésre, amelyre még nem volt példa előtte; hanem mindezt a belső integritás egy olyan magas fokát megjelenítve is teszi, amely évtizedek érlelődését képes egyetlen alkotásba, egyetlen előadásba, egyetlen pillanatba besűríteni – hitelesen.
Nem olyan régen Párizsban jártam megint, legalább nyolcadszor örülve ennek az életteli városnak – ezúttal Huba barátommal megint. Akárhányszor Párizsba vet a sors, minden egyes alkalommal elmegyek a Rodin múzeumba. Olyan ez a hely nekem, mint Kyoto-ban a zen-kertek, Pekingben a Nyári Palota, az USA-ban a Grand Canyon és környéke, Yellowstone és Yosemite, Angliában Stonehenge és a Kings College, vagy Görögországban Epidaurosz, Kréta és Delphoi. A Rodin múzeum zarándokhely. Megigéz. Miért tartom ennyire kiemelkedő műnek Rodin néhány alkotását? Előrevetítve a később kifejtetteket azért, mert a teremtést szimbolizálják nekem. A teremtés az új év kezdetének is az egyik fő motívuma. Ezért döntöttem úgy, hogy 2010-et Rodin műveivel nyitom.

12 éves koromban döntöttem el azt, hogy szobrász leszek. Kevéssel korábban végeztem (!) „Irving Stone: Michelangelo” című könyvének a kiolvasásával, és jártam meg a szüleimmel – életem első „kapitalista útjaként” Itáliát. A Pieta-k lenyűgöztek. Meglátni és kibontani a kőben a szépség magas fokát, annyit elvenni az óriási tömbből – és semmivel sem többet! – amennyi kell, lecsiszolni a márványt úgy, hogy tökéletes legyen: az egységbe zárt szépség teremtésének ekkora hatalma magával ragadott.
Aztán jött a valóságra döbbenés pillanata. 12 évesen én valahogyan úgy képzeltem el a szobor keletkezését, hogy az csak úgy – lesz. Kibomlik. Kinő. Születik. Esetleg, mondjuk, ráütök a márványra előtte, és azt mondom: Legyen! 13 évesen azonban láttam egy portréfilmet Kisfaludy Stróbl Zsigmondról. A filmen az idős Mester micisapkában egy irdatlan kőfejtő kalapáccsal elkeseredetten püfölt egy borzasztóan nagy kőtömböt. Repkedett a szilánk, és minden csupa por volt. A Mester pedig fülig koszosan csak püfölt, püfölt tovább. Közben egy nyugodt hang magyarázta az alkotás szépségét… „Jesszusom, – gondoltam magamban – ez a szobrászat? Én meg sem tudnám emelni azt a kalapácsot! És különben is: én ehhez ügyetlen vagyok…” Így maradtak abba a szobrász álmaim.
A márványhoz, mint a tökéletesség – számomra elérhetetlen – szimbólumához való vonzódásom azonban mindmáig megmaradt. Rodin műveivel az Ermitázsban találkoztam először. Nem tudtam elmozdulni mellőlük. Miért? Rodin a tökéletességig fejlesztette azt, amivel Michelangelo a márványban próbálkozott. A késői Rodin márványszobrok egy részében a mozdulatgazdagság, a dinamika őrjítően szép ellentétet képez a kő robusztusságával; a meztelen testek, az intim mozdulatok melegsége a márvány hidegével, és a letisztult simaság az alatta meghagyott kő rideg durvaságával. Mindehhez a csiszolt részek sugárzó tisztaságának és a durva részekre rakódó szennynek az ellentéte csak hozzátett az eltelt több mint száz év folyamán. Számomra ezek az ellentétsorozatok emelik ki Rodin számos márványszobrát a művészet megszokott áramából, és teszik az egyetemes emberi kincsek legnagyobbjai közé.
Az ellentétek mellett azonban a szobrokban a letisztult egység harmóniája is megmutatkozik. E kivételesen szép művekben a csiszolt részek természetesen egészítik ki a kő eredeti durvaságát. A zabolázatlan anyagból természetesen kibomló komplexitás a teremtés pillanatát szimbolizálja. Kőbe fagyasztja azt a pillanatot, amikor a szobor meglátta a napvilágot, pontosan azzal a csodával, amelyet a „Legyen!” varázsszava mögé gondoltam egykoron.
Rodin legszebb márványszobrainak a központja a nő. Végigjárva a Rodin múzeum termeit, és sorba rakva a nőábrázolásokat egy érdekes változás-sorozat tárul elénk. Rodin korai nőcskéi mind lotyók. Tincsecskékkel, fodrocskákkal ellátott kis csecsebecsék, amelyek az érzéki vágy kielégítésének tárgyai. Ezek a művek mind domborodnak, feszülnek és kacérkodnak – üresen. Az érett kor asszonyai a szeretet értékes, harmonikus, de valahol már megközelíthetetlen tárgyai. Idomaik sejtelmesek, formájuk méltóságos, tartalmuk mély és kifürkészhetetlen. A késői nők absztrakciók. A teremtés, a megnyugvás, a biztonság és a szilárdság letéteményesei – eltávolodva véglegesen.
Rodin főműve – számomra – az Isten keze. Ebben a műben a teremtés szimbóluma a maga teljességében mutatkozik meg. Ez a szobor nemcsak a dinamizmus és az állandóság egységét, nemcsak az intimitás és a ridegség egységét, nemcsak simaság szépségének és a durvaság rútságának egységét, és nemcsak a tisztaság és a mocsok egységét teremti meg, hanem az ember és az Isten egységét is sugározza felénk. Az ellentétek egységének a sokszínűsége mind-mind erősíti egymást és a mondanivalót: Isten – Rodin e művében – pontosan annak az anyagnak a szülöttje, aminek az ember. Rodin Istene védi és teremti a kezében megbúvó, az anyagból keletkező emberpárt, de egységet is képez vele. Rodin embere védtelen, de ugyanakkor felnőtt; gyermek, de ugyanakkor erős. Az „Isten kezének” világa a változás harmóniáját sugározza – számomra olyan hitelesen és erőteljesen, mint az Örömóda, a Miatyánk, vagy az einstein-i E = mc2 képlet lezártsága és szépsége. Ez az alkotás nagyon sokat elmond nekem az ember lényegéről, és a világban betöltött helyéről. Emiatt – ha muszáj lenne egy olyan Noé bárkáját összeállítanom, ahova csak néhány tárgyat vihetek fel – az Isten keze mindenképpen közöttük lenne.

Aki ismeri Rodin művészetét, az most csodálkozhat. „Ember! Maga sose hallott a Gondolkodóról, vagy a Calais-i polgárokról?” Nekem Rodin bronz-szobrai, bevallom, nem tetszenek. Elismerem, hogy a Balzac egy olyan alkotás, amelyikben benne sűrűsödik a teremtő, alkotó egyéniség minden daca a világ egészével. Elismerem, hogy ez a munka – amelyet Rodin vázlatok tucatjait elkészítve és félredobva alkotott meg – hűen mutatja azt a hírt, amely még az ércnél is maradandóbb. Elismerem azt is, hogy a Pokol kapuja egy olyan dinamikus remekmű, amely felér a Sixtusi kápolna gyönyörűségével. Mindennek a fenntartása mellett azonban számomra Rodin-nek az előzőekben bemutatott márványszobrai a tökéletesség, az egység és a harmónia olyan fokát képezik, amelyekre a bronzszobrai – anyaguk korlátai miatt – nem értek el.
Ideje tehát megkísérelni a válaszadást a címben jelzett kérdésre. Mitől lesz remekmű egy műalkotás? A műalkotásban megtestesülő remekmű hasonlatos egy kivételesen szép előadáshoz, egy iskolateremtő tudós életművéhez, vagy egy olyan átlényegült pillanathoz, amelyben ember Istennel találkozik. A remekmű nemcsak a szakmában való járatosság kivételesen magas szintjét mutatja meg; nemcsak olyan választ ad egy fontos, az emberiség egésze szempontjából kiemelt kérdésre, amelyre még nem volt példa előtte; hanem mindezt a belső integritás egy olyan magas fokát megjelenítve is teszi, amely évtizedek érlelődését képes egyetlen alkotásba, egyetlen előadásba, egyetlen felismerésbe, egyetlen pillanatba besűríteni – hitelesen. Ez a hiteles integritás teremti meg az alkalmazott eszköztár azon harmóniáját, amely ugyanazt az üzenetet a megismerés dimenziói sokszínűségének az egységében mutatja be.
Válaszok (1)
Ahogyan „vozparag” helyesen írja, a bejegyzésben igen kevéssé jártam körül a tudományos remekművet, azaz az olyan tudományos alkotást, amely nemcsak új (mindnek ilyennek kell lennie), nemcsak úttörően új, hanem hihetetlenül elegáns, elragadó és szép is. Februárban fogok a tudományos remekek elemzésével jelentkezni, ahol (mások mellett) John Nash játékelméletet megalapozó, 1950-es cikkének, valamint Watson és Crick 3 évvel későbbi DNS modellt leíró cikkének a bemutatását tervezem.
A remekmű megszületése valóban egy kölcsönhatás, ahogyan „Baráti Péter” és „kia” is leírják. Pontosan ezért nem kell a remekműnek hibátlannak lennie („Emci” nyomán), mert a hibátlannal való azonosulás sokkal nehezebb. De a remekmű pontosan attól lesz remekmű, hogy egy olyan közös lényeget talál el, amelyre sokan rezonálnak. Azokban, akiket „Baráti Péter” befogadó remekműnek nevez, lehet hogy erőteljesebb, vagy megfogalmazhatóbb ez a rezonancia, de a remekmű éppen attól remekmű, hogy az erős rezonancia ennél a körnél egy jóval szélesebb kört is elér – legfeljebb nem annyira erősen. Isten keze (amelynek a láthatóságára való igény valóban botor, ahogy „vicenzio” bölcsen írja) pontosan ebben a közös rezonanciában munkál. És Rodin ugyan elnevezhette az „ördög kezét” ördöginek, az isteni kéz ennek a szemlélése során sem távozik soha
Hozzászólások
Péter megnyilatkozását Rodin ügyben nem érzem sem illetéktelennek, sem zavarba ejtőnek. Sőt, vozparaggal ellentétben pontosan erre számítottam. Hogy a megszólaló a Polányi személyes tudásához hasonló attitűddel közelít tárgyához, s nem rajongói elvárásokat teljesít be. Péter igazi, a komoly fogalmak "nyelvjátéka" alatt meghúzódó válasza a kérdésre az, hogy a művet az élmény teszi remekművé. Jelen esetben a Csermely Pétert felkavaró katharzis dönti el, hogy mi számít remekműnek. Az az élmény, amely teljes intellektusára, sorsára, létre-hangoltságára igényt tart, amely birtokba veszi őt, s ennek a birtokbavételnek az elnyújtott kegyelmi pillanatában tárulhat fel a megértés. Feltárul, de az élmény birtokosa is fel kell hogy tárulkozzék, védtelenné kell válnia a tapasztalat átadhatóságának érdekében. Hogy elhiggyük: remekműről van szó, a magyarázatoktól függetlenül. A művészettörténet elbíbelődik a részletekkel: hogy Rodin rengeteg kéztanulmányból és összefonódó párjaiból "vonódott össze" a kompozíció, meg a nyers kő és a csiszolt felület Michelangelotól eltanult kontrasztja, meg túrót impresszionista, inkább romantikus, hadd ne mondjam expresszionista-szimbolista-akármilyenista... Egy biztos a számomra: nevezett szobrász erős irodalmi ihlettel bírt, vagyis nem formákat tömörített össze, hanem gondolatokat (tökéletes formaérzékkel). És akkor most egy hosszú és terméketlen vitát lehetne nyitni, hogy a tartalom és a forma szétválasztása az esztétikatörténet leghíresebb passzívája, ésasatöbbi. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Péter írása arra is kitűnő bizonyíték, hogy nincs feltétlenül szükség Platón széptanára, a remekmű nem alkotójának erkölcsi nagyságából levezethető, következményszerű fejlemény. Nagy művet nem csak makulátlan jellem alkothat. Fölösleges tehát Rodin életének buktatóit, élvezetvallásának bulvárkrónikáját kiteregetni. Mindez cseppet sem számít. (Nagyon nagy kedvem volna most ide beidézni Heideggernek a műalkotás eredetéről írott nagyon okos hőskölteményét, s egyben műelemzésekkel szaturált eszmefuttatását, de az már sok volna a jóból! ;) Ha a kontrasztokat tovább spilázzuk, előkerül az ördög keze, amelyet Rodin szintén megszobort, egy ennivalóan csupasz hölggyel a markában. Figyeljétek meg, Isten keze jobb kéz, az ördögé bal... (Isten "foglalkozása" egyébként - a kőből kibontakozó, születő emberpár a bizonyíték - szobrász. Ám ezzel semmi baj sincs, hiszen Rodin eszerint magasabb sugallat végrehajtójának, szerény mívesének láttatja a Teremtő misztikus megfoghatatlanságát egyedül megjeleníteni tudó alkotót.) A "mitől lesz remekmű egy műalkotás" kérdésére nincs válasz, mert a zsenialitás úgymond szabálytalan, vagyis nem lehet mögé kerülni az ok-okozatiság parasztbakancsával. (Na, ugye, hogy bejött Heidegger?) Nekem azért tetszik Péter írása, mert csak nagyon laza koordinátákat ad, hogy a kulturális térnek mely pontján várhatók a remekműveknek a felbukkanása, a többi különben is a mi dolgunk, tessék simán zseniálisnak lenni, és higgyük el, hogy a bennünket körülállók vagy épp arra korzózók arcára rá lesz írva, hogy mit végeztünk.