Akárhányszor Párizsba vet a sors, minden egyes alkalommal elmegyek a Rodin múzeumba. Miért tartom ennyire kiemelkedő műnek Rodin néhány alkotását? Azért, mert a teremtést szimbolizálják nekem. A teremtés az új év kezdetének is az egyik fő motívuma. Ezért döntöttem úgy, hogy 2010-et Rodin műveivel nyitom.

Rodin főműve – számomra – az Isten keze. Ebben a műben a teremtés szimbóluma a maga teljességében mutatkozik meg. Ez a szobor nemcsak a dinamizmus és az állandóság egységét, nemcsak az intimitás és a ridegség egységét, nemcsak simaság szépségének és a durvaság rútságának egységét, és nemcsak a tisztaság és a mocsok egységét teremti meg, hanem az ember és az Isten egységét is sugározza felénk.

Mitől lesz remekmű egy műalkotás? A remekmű nemcsak a szakmában való járatosság kivételesen magas szintjét mutatja meg; nemcsak olyan választ ad egy fontos, az emberiség egésze szempontjából kiemelt kérdésre, amelyre még nem volt példa előtte; hanem mindezt a belső integritás egy olyan magas fokát megjelenítve is teszi, amely évtizedek érlelődését képes egyetlen alkotásba, egyetlen előadásba, egyetlen pillanatba besűríteni – hitelesen.
 

 
Nem olyan régen Párizsban jártam megint, legalább nyolcadszor örülve ennek az életteli városnak – ezúttal Huba barátommal megint. Akárhányszor Párizsba vet a sors, minden egyes alkalommal elmegyek a Rodin múzeumba. Olyan ez a hely nekem, mint Kyoto-ban a zen-kertek, Pekingben a Nyári Palota, az USA-ban a Grand Canyon és környéke, Yellowstone és Yosemite, Angliában Stonehenge és a Kings College, vagy Görögországban Epidaurosz, Kréta és Delphoi. A Rodin múzeum zarándokhely. Megigéz. Miért tartom ennyire kiemelkedő műnek Rodin néhány alkotását? Előrevetítve a később kifejtetteket azért, mert a teremtést szimbolizálják nekem. A teremtés az új év kezdetének is az egyik fő motívuma. Ezért döntöttem úgy, hogy 2010-et Rodin műveivel nyitom.

12 éves koromban döntöttem el azt, hogy szobrász leszek. Kevéssel korábban végeztem (!) „Irving Stone: Michelangelo” című könyvének a kiolvasásával, és jártam meg a szüleimmel – életem első „kapitalista útjaként” Itáliát. A Pieta-k lenyűgöztek. Meglátni és kibontani a kőben a szépség magas fokát, annyit elvenni az óriási tömbből – és semmivel sem többet! – amennyi kell, lecsiszolni a márványt úgy, hogy tökéletes legyen: az egységbe zárt szépség teremtésének ekkora hatalma magával ragadott.


Aztán jött a valóságra döbbenés pillanata. 12 évesen én valahogyan úgy képzeltem el a szobor keletkezését, hogy az csak úgy – lesz. Kibomlik. Kinő. Születik. Esetleg, mondjuk, ráütök a márványra előtte, és azt mondom: Legyen! 13 évesen azonban láttam egy portréfilmet Kisfaludy Stróbl Zsigmondról. A filmen az idős Mester micisapkában egy irdatlan kőfejtő kalapáccsal elkeseredetten püfölt egy borzasztóan nagy kőtömböt. Repkedett a szilánk, és minden csupa por volt. A Mester pedig fülig koszosan csak püfölt, püfölt tovább. Közben egy nyugodt hang magyarázta az alkotás szépségét… „Jesszusom, – gondoltam magamban – ez a szobrászat? Én meg sem tudnám emelni azt a kalapácsot! És különben is: én ehhez ügyetlen vagyok…” Így maradtak abba a szobrász álmaim.

 
A márványhoz, mint a tökéletesség – számomra elérhetetlen – szimbólumához való vonzódásom azonban mindmáig megmaradt. Rodin műveivel az Ermitázsban találkoztam először. Nem tudtam elmozdulni mellőlük. Miért? Rodin a tökéletességig fejlesztette azt, amivel Michelangelo a márványban próbálkozott. A késői Rodin márványszobrok egy részében a mozdulatgazdagság, a dinamika őrjítően szép ellentétet képez a kő robusztusságával; a meztelen testek, az intim mozdulatok melegsége a márvány hidegével, és a letisztult simaság az alatta meghagyott kő rideg durvaságával. Mindehhez a csiszolt részek sugárzó tisztaságának és a durva részekre rakódó szennynek az ellentéte csak hozzátett az eltelt több mint száz év folyamán. Számomra ezek az ellentétsorozatok emelik ki Rodin számos márványszobrát a művészet megszokott áramából, és teszik az egyetemes emberi kincsek legnagyobbjai közé.
 
Az ellentétek mellett azonban a szobrokban a letisztult egység harmóniája is megmutatkozik. E kivételesen szép művekben a csiszolt részek természetesen egészítik ki a kő eredeti durvaságát. A zabolázatlan anyagból természetesen kibomló komplexitás a teremtés pillanatát szimbolizálja. Kőbe fagyasztja azt a pillanatot, amikor a szobor meglátta a napvilágot, pontosan azzal a csodával, amelyet a „Legyen!” varázsszava mögé gondoltam egykoron.


Rodin legszebb márványszobrainak a központja a nő. Végigjárva a Rodin múzeum termeit, és sorba rakva a nőábrázolásokat egy érdekes változás-sorozat tárul elénk. Rodin korai nőcskéi mind lotyók. Tincsecskékkel, fodrocskákkal ellátott kis csecsebecsék, amelyek az érzéki vágy kielégítésének tárgyai. Ezek a művek mind domborodnak, feszülnek és kacérkodnak – üresen. Az érett kor asszonyai a szeretet értékes, harmonikus, de valahol már megközelíthetetlen tárgyai. Idomaik sejtelmesek, formájuk méltóságos, tartalmuk mély és kifürkészhetetlen. A késői nők absztrakciók. A teremtés, a megnyugvás, a biztonság és a szilárdság letéteményesei – eltávolodva véglegesen.

Rodin főműve – számomra – az Isten keze. Ebben a műben a teremtés szimbóluma a maga teljességében mutatkozik meg. Ez a szobor nemcsak a dinamizmus és az állandóság egységét, nemcsak az intimitás és a ridegség egységét, nemcsak simaság szépségének és a durvaság rútságának egységét, és nemcsak a tisztaság és a mocsok egységét teremti meg, hanem az ember és az Isten egységét is sugározza felénk. Az ellentétek egységének a sokszínűsége mind-mind erősíti egymást és a mondanivalót: Isten – Rodin e művében – pontosan annak az anyagnak a szülöttje, aminek az ember. Rodin Istene védi és teremti a kezében megbúvó, az anyagból keletkező emberpárt, de egységet is képez vele. Rodin embere védtelen, de ugyanakkor felnőtt; gyermek, de ugyanakkor erős. Az „Isten kezének” világa a változás harmóniáját sugározza – számomra olyan hitelesen és erőteljesen, mint az Örömóda, a Miatyánk, vagy az einstein-i E = mc² képlet lezártsága és szépsége. Ez az alkotás nagyon sokat elmond nekem az ember lényegéről, és a világban betöltött helyéről. Emiatt – ha muszáj lenne egy olyan Noé bárkáját összeállítanom, ahova csak néhány tárgyat vihetek fel – az Isten keze mindenképpen közöttük lenne. 
 

Aki ismeri Rodin művészetét, az most csodálkozhat. „Ember! Maga sose hallott a Gondolkodóról, vagy a Calais-i polgárokról?” Nekem Rodin bronz-szobrai, bevallom, nem tetszenek. Elismerem, hogy a Balzac egy olyan alkotás, amelyikben benne sűrűsödik a teremtő, alkotó egyéniség minden daca a világ egészével. Elismerem, hogy ez a munka – amelyet Rodin vázlatok tucatjait elkészítve és félredobva alkotott meg – hűen mutatja azt a hírt, amely még az ércnél is maradandóbb. Elismerem azt is, hogy a Pokol kapuja egy olyan dinamikus remekmű, amely felér a Sixtusi kápolna gyönyörűségével. Mindennek a fenntartása mellett azonban számomra Rodin-nek az előzőekben bemutatott márványszobrai a tökéletesség, az egység és a harmónia olyan fokát képezik, amelyekre a bronzszobrai – anyaguk korlátai miatt – nem értek el.

Ideje tehát megkísérelni a válaszadást a címben jelzett kérdésre. Mitől lesz remekmű egy műalkotás? A műalkotásban megtestesülő remekmű hasonlatos egy kivételesen szép előadáshoz, egy iskolateremtő tudós életművéhez, vagy egy olyan átlényegült pillanathoz, amelyben ember Istennel találkozik. A remekmű nemcsak a szakmában való járatosság kivételesen magas szintjét mutatja meg; nemcsak olyan választ ad egy fontos, az emberiség egésze szempontjából kiemelt kérdésre, amelyre még nem volt példa előtte; hanem mindezt a belső integritás egy olyan magas fokát megjelenítve is teszi, amely évtizedek érlelődését képes egyetlen alkotásba, egyetlen előadásba, egyetlen felismerésbe, egyetlen pillanatba besűríteni – hitelesen. Ez a hiteles integritás teremti meg az alkalmazott eszköztár azon harmóniáját, amely ugyanazt az üzenetet a megismerés dimenziói sokszínűségének az egységében mutatja be.
 

Válaszok (1)

Ahogyan „vozparag” helyesen írja, a bejegyzésben igen kevéssé jártam körül a tudományos remekművet, azaz az olyan tudományos alkotást, amely nemcsak új (mindnek ilyennek kell lennie), nemcsak úttörően új, hanem hihetetlenül elegáns, elragadó és szép is. Februárban fogok a tudományos remekek elemzésével jelentkezni, ahol (mások mellett) John Nash játékelméletet megalapozó, 1950-es cikkének, valamint Watson és Crick 3 évvel későbbi DNS modellt leíró cikkének a bemutatását tervezem.

A remekmű megszületése valóban egy kölcsönhatás, ahogyan „Baráti Péter” és „kia” is leírják. Pontosan ezért nem kell a remekműnek hibátlannak lennie („Emci” nyomán), mert a hibátlannal való azonosulás sokkal nehezebb. De a remekmű pontosan attól lesz remekmű, hogy egy olyan közös lényeget talál el, amelyre sokan rezonálnak. Azokban, akiket „Baráti Péter” befogadó remekműnek nevez, lehet hogy erőteljesebb, vagy megfogalmazhatóbb ez a rezonancia, de a remekmű éppen attól remekmű, hogy az erős rezonancia ennél a körnél egy jóval szélesebb kört is elér – legfeljebb nem annyira erősen. Isten keze (amelynek a láthatóságára való igény valóban botor, ahogy „vicenzio” bölcsen írja) pontosan ebben a közös rezonanciában munkál. És Rodin ugyan elnevezhette az „ördög kezét” ördöginek, az isteni kéz ennek a szemlélése során sem távozik soha