Mikor vezetnek az érzelmek helyes döntésekhez
Avagy: És mikor nem?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Az érzelmeink csak akkor tudnak helyes tanácsokat adni, ha kiegyensúlyozottak és gazdagok. Mi kell ennek az eléréséhez? Függetleníteni kell magunkat a múlt érzelmeitől. A reflexvezérelt ember kiszolgáltatott, az élete törpe és szegény. Függetleníteni kell magunkat a jövő érzelmeitől is. Egy helyesen töltekező élet esetén rájövünk arra, hogy mi magunk is képesek vagyunk egyesülni az egész világgal, és ezáltal betölteni azt. A világot betöltve minden elénk kerülő helyzet a világ szeretetáramának egy törpe rezdülése lesz, amely pontosan azért került elénk, hogy a megoldásában magunkat fejleszthessük, és ebben a folyamatban örömünket lelhessük.

Függetleníteni kell magunkat a gyűlölettől. A gyűlölet nemcsak azért pusztító érzelem, mert odakötöz bennünket a gyűlölet tárgyához, hanem azért is, mert olyan erős, hogy kiéget mindent, amit csak a közelében talál. Függetleníteni kell magunkat a másikat kisajátító szeretettől is. Az igazi szerelem a kiteljesedést nem lezárja, hanem a másikban való beteljesedéssel felgyorsítja. Függetleníteni kell magunkat a megrögzöttségeinktől. A valódi értékrend nem néhány megrögzöttség összessége, hanem egy helyességre törekvő élet egészének a lényege.

A világ részeitől való függetlenedés tesz minket képessé arra, hogy a megérezhessük és betölthessük a világ egészét, és megérezzük a világot behálózó és éltető szeretet egyetemességét. Ha távolodunk ettől, akkor a bonyolult helyzetek még sokkal bonyolultabbakká válnak, hiszen a világ egésze ezzel a nagyon egyszerű visszacsatolással is figyelmeztet bennünket arra, hogy ideje lenne végre változni kezdenünk. Ennek a változásnak a felismerésében és megélésében kívánok minden Olvasómnak nagyon sok örömöt.

 

Az újévi blogbejegyzésben felhívtam a figyelmet arra, hogy egy bizonytalan korban ellent kell tudni állni a kiszámíthatatlanság által okozott félelem zsigeri késztetéseinek. Nem szabad engedni a csodavárásnak, a megváltó-sóvárgásnak, és a segítségmítoszoknak. (A Földanya nem helyettünk, hanem velünk fogja megoldani a dolgokat.) Ellent kell tudni állni a nyájjal együtt rohanás késztetésének, és a már korábban részletezett cselekvéskényszernek is. A bejegyzéssel kapcsolatos Facebook hozzászólásokban is rákérdeztek a válságot megoldó viselkedés kulcsmondatának értelmére: „A megoldást nem akarni, hanem megérezni kell.” Valóban: miért nem lehet éppen a legbonyolultabb helyzetekben kigondolni, és hogyan lehet megérezni a helyes megoldást? Erről szól a mostani blogbejegyzés.

 

Csaknem egy évvel ezelőtt foglaltam össze (eddig 2000 embernek), hogy miért is annyira fontosak az érzelmek a helyes döntések meghozatala során. Az akkori gondolatmenet lényege az volt, hogy a mai világ olyan bonyolult lett, amellyel az agyunk evolúciója már képtelen lépést tartani. A történéseket befolyásoló tényezők logikus átgondolásának és egymással való kombinálásának az agyunk szerkezetéből fakadó korlátai vannak, amelyek a legtöbb emberben bizony elég szűkek. Az érzelmek a körülmények sokkal tágabb körét képesek integrálni, mint a logikus gondolkodás. (Ennek egyik példájaként Soros György többször említette, hogy a hátfájása az egyik legjobb előrejelző arra, hogy a tervezett befektetés jó lesz-e, avagy rossz. Megdöbbentően sok nagy horderejű – és tegyük hozzá: igen sokszor helyesnek bizonyuló – üzleti döntés születik hasonlóan érzelmi alapokon.)

 

 

A korábbi blogbejegyzésben írtam arról is, hogy az érzelmeink csak akkor tudnak helyes tanácsokat adni, ha kiegyensúlyozottak és gazdagok. Az érzésbéna embereket elsodorja az első rájuk törő érzelem, az érzelemrángatott emberek pedig belezuhannak a feldolgozatlan múltjukból rájuk törő első érzelemcsapdába. Mindkét esetben még a logikusan átgondolt következtetésnél is sokkal rosszabb döntések születnek. Melyek azok az érzelmek, amelyeket le kell küzdenünk a helyességre törekvő életünk során?

 

 

1. Függetleníteni kell magunkat a múlt érzelmeitől. Fel kell dolgoznunk mindazt a bántást, és mindazt a szélsőséges örömöt is, ami minket a múltban ért. Szét kell mosnunk magunkban azokat a zsigeri reflexeket, amelyek eltaszítanak minket minden olyan helyzettől, amelyben megismétlődhetnek a múlt fájdalmai. Fel kell oldanunk azokat a reflexeket is, amelyek belerángatnak miket minden olyan helyzetbe, amely újra közel vihet bennünket a régmúlt örömeihez. A reflexvezérelt ember kiszolgáltatott, az élete törpe és szegény. Az ilyen ember soha nem adja meg magának az esélyt arra, hogy a múltban elhibázott tetteit a megismétlésükkel végre megoldja. A reflexvezérelt ember soha nem gyarapodik az öröm új fajtáival sem, mert úgy ismételgeti az első néhány örömét, mint azok a zsírdús ételekre szoktatott patkányok, amelyek inkább éheztek, semhogy egészséges ételt egyenek.

 

 

Havass Miklós barátom hívta fel a figyelmemet Losonczi Ágnes "Sorsba fordult történelem" c. könyvére, amely hatvannál több magyar család történetét mutatta be. A történeteknek a múlt és jelen századokat bemutató sokszínűségéből egy közös vonás bukkant elő. Ebben a kis országban szinte nincsen olyan család, amelynek egyik, vagy másik generációját valaki ugyanebben a kis országban meg ne ölte, nyomorította, alázta, vagy szomorította volna. A nyomorítás, alázás és szomorítás egymást erősítő körei egybeérnek. Mikor tudunk megálljt parancsolni végre ennek? Mikor leszünk képesek megérezni a szeretetet? Ez és nem más a helyes megoldások megtalálásának a kulcsa és záloga.
 

 

2. Függetleníteni kell magunkat a jövő érzelmeitől. Szét kell mosnunk magunkban mindazt a rettegést, amely megakadályozza azt, hogy szabadon megélhessük a jövőt. El kell hinnünk azt, hogy másodjára képesek leszünk elkerülni azt a csapdát, amelybe korábban már beleestünk. Rá kell éreznünk arra, hogy meg tudjuk oldani az elénk kerülő helyzeteket, mert az életünk helyzetei nem függetlenek tőlünk, és nem rajtunk kívül vannak. Életünk helyzetei pontosan annak a világnak a részei és megnyilvánulási formái, amelynek mi is velük egyenrangú részei vagyunk. Továbbmegyek: egy helyesen töltekező élet esetén rájövünk arra, hogy mi magunk is képesek vagyunk egyesülni az egész világgal, és ezáltal betölteni azt. A világot betöltve minden elénk kerülő helyzet, az egész jövőnk egy érdekes epizód, tanulságos mese, a világ egésze szeretetáramának egy törpe rezdülése lesz, amely pontosan azért került elénk, hogy a megoldásában magunkat fejleszthessük, és ebben a folyamatban örömünket lelhessük. A helyesen élt élet pontosan abban a pillanatban él, amelyikben éppen van, és érzi, hogy ez a pillanat mennyire annak az útnak a része, amely egyszerre a múltba, minden más pillanatba és a jövőbe ágyazott.

 


3. Függetleníteni kell magunkat a gyűlölettől. A gyűlölet nemcsak azért pusztító érzelem, mert odakötöz bennünket a gyűlölet tárgyához, hanem azért is, mert olyan erős, hogy kiéget mindent, amit csak a közelében talál. A gyűlöletvezérelt emberből kihal a valódi szeretet. Az ilyen érzelemfogyó ember igen hamar teljes ember helyett csak gyilkos indulatai által rángatott zombi marad.

 

 

 

4. Függetleníteni kell magunkat a másikat kisajátító szeretettől. Sokan azt hiszik, hogy az igazi szerelem az, amelyik elszakíthatatlan szálakkal hozzákötözi őket életük párjához. Az ilyen szeretet kisajátít és korlátoz. A másik embert kisajátító szeretet látszatöröm. Az igazi szerelem valóban végtelenül mély, és valóban egy másik emberre fókuszált. Az ilyen szerelem azonban a másikban felfedezi a világ egészét. Az igazi szerelem a másikkal való egyesüléssel esélyt teremt arra, hogy kilépjünk saját bezárt körünkből, és a másikat, mint a világ egésze gyönyörűségének nekünk rendeltetett különleges szeletét szerethessük. Az igazi szerelem a karácsonyi blogbejegyzésben leírt kiteljesedést nem lezárja, hanem a másikban való beteljesedéssel felgyorsítja.

 

 

 

5. Függetleníteni kell magunkat a megrögzöttségeinktől. Mielőtt félreértene a kedves Olvasó: ezzel a kijelentéssel NEM értékmentességet hirdetek. Éppen ellenkezőleg. Arra hívom fel a figyelmet, hogy a néhány egyszerű kijelentésre lecsupaszított értékrend pontosan arra a logikára szűkíti le a világ csodálatos gazdagságát, amelyről már egy korábbi bejegyzésben összefoglaltam, hogy mennyire elégtelen a világ teljességének valódi megéléséhez. Mindez nem jelenti azt, hogy a helyes értékrend ne lenne hierarchikus, azaz ne lennének benne a többieket vezérlő, és az élet fonalát meghatározó olyan fő-értékek, mint amilyen a világ szeretetáramának felismerése, és az ebbe való alkotó beilleszkedés. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az értékrendnek csak egy törpe része az, ami tételesen tanítható. A valódi értékrend nem néhány megrögzöttség összessége, hanem egy helyességre törekvő élet egészének a lényege.

 

 

Lévai Anikó hívta fel a figyelmemet C. S. Lewis: „Az emberiség felszámolása” című könyvére. Az 1943-ban íródott könyv egy szenvedélyes kiáltás az érzelem- és értékmentesség már akkor is terjedő gyakorlata ellen. „A pedagógusnak manapság nem az a dolga, hogy ritkítsa a dzsungelt, hanem sokkal inkább, hogy vizet fakasszon a sivatagban. A talmi érzelmek helyett a valódi emóciókra nevelés a helyes védekezés.” „amikor tökéletesen analizáltunk valamit … akkor mindenféle értékítéletet felfüggesztünk, végső okát figyelmen kívül hagyjuk, és pusztán mennyiségi szempontok alapján értékeljük.”
 

 


Összefoglalva az eddigieket: a helyesen vezetett élet során képesekké válunk arra, hogy függetlenítsük magunkat a világ minden egyes megnyilvánulásától. Hadd szögezzem le azonban, hogy ez messze nem azt jelenti, hogy függetlenítenénk magunkat a világ egészétől. Éppen ellenkezőleg. Pontosan a világ részeitől való függetlenedés tesz minket képessé arra, hogy a megérezhessük és betölthessük a világ egészét, és megérezzük a világot behálózó és éltető szeretet egyetemességét. Aki idáig eljut, sugárzóvá válik, mint a fény, befogadó, átölelő és átlátszó lesz, mint a víz, és ereje lesz, mint a szélnek, amelynek csak iránya van, de formája nincs. Aki idáig eljut, az megéli az értelmén keresztül őt betöltő bölcsesség mindent besugárzó teljességének, a szívében lakozó szeretet hatalmának, és a szexualitásában is megnyilvánuló legősibb erő mindent elsöpörni képes forgatagának egységét. Ezt az állapotot elérve képesekké válunk magunkban összegezni a világ isteni bölcsességének egészét, képesekké válunk megérezni, befogadni és másokra kisugározni Jézus végtelen szeretetét, képesekké válunk átélni és átadni a Szentlélek erejét, és mindezzel még teljesebbé tenni a világ szeretetáramát. (Köszönettel tartozom egy Budapesten élő zen-mester asszonynak azért, hogy segítő figyelmével összeérlelte bennem a fenti gondolatokat.)

                         

 

A helyesen vezetett élet fenti célja nyilvánvalóan nem kell a maga teljességében az előttünk álló, az újévi blogbejegyzésben kicsit részletesebben is megfogalmazott helyzetek megoldásához. Azonban ha távolodunk a fenti állapottól, és nem közeledünk felé, akkor a ránk váró bonyolult helyzetek nem a megoldódás irányába fognak megváltozni, hanem még sokkalta bonyolultabbakká válnak, hiszen a világ egésze ezzel a nagyon egyszerű visszacsatolással is figyelmeztet bennünket arra, hogy ideje lenne végre változni kezdenünk. Ennek a változásnak a felismerésében és megélésében kívánok minden Olvasómnak nagyon sok örömöt!

 

Válaszok (2012. január 8.)

 

Köszönöm a nagyszerű hozzászólásokat! Az Ancsel Éva idézet annyira találó, hogy egyetértőleg hadd idézzem én is: „A rosszban az a legfőbb rossz, hogy eltorzítja az ellene küzdők arcvonásait.” „Paligreg” hozzászólása figyelmeztet arra, hogy a blog didaktikai okokból sokszor alkalmazott stílusa, amely túlzottan letisztított megfogalmazásokat használ, sokszor bizony jogos félreértésekre vezet. Természetesen a szerző nem azt kívánta állítani, hogy a gondolkodás felesleges, mert az érzelmek oldják meg a gondjainkat, vagyhogy a gondolkodás közben érzelmek, avagy érték-beállítottságok nem működnek. A bejegyzés azt kívánta körüljárni, hogy sem egyik, sem másik véglet nem szerencsés. Célszerű tehát az agyunk egészét, és nemcsak elzárt részeit mozgósítani a fontosabb kérdéseink megoldása során. „Paál András” hozzászólása jól elemzi ezt a bonyolult folyamatot. Igen elgondolkodtató Igaza van „Sándor”-nak abban, hogy a világot behálózó szeretet megtapasztalása valószínűleg túlnő az érzelmi kategórián, és egy bizonyos szint felett teljes-élet-élményként jelentkezik. Itt mutatkoznak meg a nyelvünk által használt szavak igen erős korlátjai és szubjektív vonásai. Az érzelmeket sokan igen szűken, mások meg tágabban, sokan ilyen kontextusban, mások meg másban értelmezik. Érdemes ezeket a sajátosságokat is figyelembe venni a viták során. „Tőkés-Szombath Hédi” helyesen világított rá arra, hogy az igazi kérdés az ÚT és az úton megtett lépéseink maguk. Ezeknek a lépéseknek a helyességéhez kívánok mindenkinek nagyon sok gondolattal, érzelemmel, élet- és Istentapasztalásssal kiérlelt bölcsességet!
 

Válaszok (2012. január 10.)

 

Köszönöm „kia” ismételten rendkívül nagyívű és gondolatgazdag elemzését. „A tere pedig a pont dimenzionálhatatlansága miatt a transzcendencia lesz. Sikerül kitörnie (kimerevednie) az európai hagyományt dinamizáló polarizáltságból” gondolatelemek különösen tetszettek. „Paál András” és „Baráti Péter” nagyon jól tapintanak rá az érzelem/értelem kettősségének egységére. Az érzelmeket én nem annyira reakciónak gondolnám, semmint szintézisnek. A „zsigeri érzelmek” valóban reflex-szerűek, és így reakciók. Egy kiegyensúlyozott élet érzelmei azonban nagyon is finom-rezdülésűek, és így bonyolultságuk a szavakba önthető gondolatok bonyolultságánál rendre magasabb. Az persze egy dolog, hogy szavakkal ezt a bonyolultságot leírni nem lehet, és így az ember – a férfiember különösen – megmarad az „ez jó”, „ez rossz” végtelen egyszerűsítésénél. Ez persze voltaképp a szintézis legmagasabb foka. Egyetértek Péterrel: az érzelmi építkezés (különösen ebben az országban, különösen férfiaknak) kulcskérdés. Ez a finomhangolás feltétele a huszáros rohamok helyett. Továbbmegyek: ez a magyar nők nőisége megőrzésének a feltétele is, kedves férfitársaim. Így és csak így nem kényszerítjük bele hölgyeinket abba az érzelmeket kirekesztő, macho-versengés csapdába, amelyben a (munkavállaló) hölgyek zöme jelenleg idehaza feszeng.



A cél voltaképp mi is? – kérdi Péter. A cél az út maga. A cél a szeretetáram megérzése és a benne való elmerülés, a szeretetáram gazdagításának képessége. Ezt árnyalandó nagy örömmel idézek Kovács Ritának a Facebook-on közzétett néhány gondolatából: A Wu-Wei jelentése: cselekvés nemcselekvés által. Ez olyan magatartás, amikor együtt haladunk a Tao folyamával és kerülünk annak menetébe való bármiféle erő általi beavatkozást. A Wu-Wei nem azonos a passzivitással, hanem egy olyan cselekvési mód, amikor sikerül a világban ható erők játékában elcsípni egy egyensúlyszerű pillanatot, és minimális beavatkozással lehet a dolgokat megfelelő irányba terelni. A Wu-Wei voltaképpen „szelíd Tao”. Szimbóluma a víz, amely a leglágyabb anyag és alázatosságában a legmélyebb helyre törekszik, mégis képes kivájni és elporlasztani a köveket is. Dr. David R. Hawkins ezt írja az öröm energiaszintjéről, ami talán a Wu Wei megfogalmazása más szavakkal, de lehetne a flow definíciója is. „Ahogy a szeretet mindinkább feltétel nélkülivé válik, azt egyre inkább belső örömként éljük meg. Ez nem az események kedvező fordulata miatt érzett öröm, hanem inkább olyan érzés, ami minden tevékenységben állandóan jelen van. Az öröm a lét minden pillanatából folyamatosan fakad, s nem külső forrásból származik. Jellemzője, hogy még tartós nehézségek esetén sem csorbul. Azok, akik eljutnak erre a szintre, észrevehető hatást gyakorolnak másokra. A világ és a benne lévő összes dolog a szeretet és az isteniség kifejeződésének tűnik. Minden könnyedén, a szinkronicitás révén történik körülötte. A közelében egyfajta jelenlét érződik, amelynek ereje a valósággal elvártaktól eltérő jelenségeket vált ki, a közönséges megfigyelő ezeket csodáknak nevezi.”

 

Hozzászólás (2012. január 11.)

 

   

Klein György barátom (bal oldalon) hívta fel a figyelmemet a bejegyzés kapcsán Daniel Kahneman Nobel-díjas (jobb oldalon) pár hónapja megjelent Thinking, Fast and Slow bestseller könyvére, amely a bejegyzés témájában fogalmaz meg nagyon izgalmas gondolatokat. Örömmel ajánlom a könyv elolvasását a blogolvasóknak.

 

 

Hozzászólás (2012. január 19.) -- A cél voltaképp mi is?

 

   

A cél voltaképp mi is? A cél az út maga. A cél a szeretetáram megérzése és a benne való elmerülés, a szeretetáram gazdagításának képessége – írtam a korábbi válaszomban. A nyugati ember azonban cél-ként nem folyamatot, hanem állapotot szeret megfogalmazni. Ilyenek vagyunk. Emiatt „nyugatosítom” a fenti megfogalmazást. Így megközelítve a cél a szeretetáram olyan színtű megérzése, a benne való elmerülés olyan mélysége és gazdagításának olyan intenzív képessége, amelyet megvilágosodásnak nevezünk. Nevezhetjük persze a Szentlélekkel való betöltekezésnek is. Más vallások másnak nevezik ezt az állapotot, amelynek kicsi morzsáit minden ember majdnem minden napján megéli. A szeretetérzés elmélyülésének, a szeretetszinkron kiteljesedésének, a szeretetsugár kitágulásának a megvilágosodás egy olyan szintje, amely sok-sok kísérlet és részélmény után azoknál sok nagyságrenddel intenzívebben sepri el az embert addigi életéből, és mutat neki egy teljes, új életet. A komplex rendszereknek ez is egy kritikus átmenete (tipping point-ja), ahol az addigi aprócska szeretetkísérletek lavinaszerű szeretet-átcsapássá összegződnek. Mi lehet vajon annak a jele, hogy ez az átcsapás közeledik az életünkben? Ha a lecsendesedett béke és derű percei szaporodnak, ha gyakoribbakká válnak a megmagyarázhatatlanul intenzív szeretetáram pillanatai, ha egyre nehezebben térünk vissza a „való világba” ezek után, és ha egyre jobban érezzük azt, hogy szokásos életvitelünk megrögzöttségei és vágyódásai már kezdenek nagyon távol kerülni tőlünk – akkor érdemes figyelni és felkészülni valami nagyon megdöbbentő és nagyon szép élményre, ami érhet bennünket.

 

 

Megosztás

Hozzászólások


Mai kiemelés:

"Függetleníteni kell magunkat a gyűlölettől. A gyűlölet nemcsak azért pusztító érzelem, mert odakötöz bennünket a gyűlölet tárgyához, hanem azért is, mert olyan erős, hogy kiéget mindent, amit csak a közelében talál."

Valamiért egy - vagy 40 évvel korábbi - Ancsel Éva-idézet jutott eszembe (persze csak emlékezet szerint, ami azért elég pontos lehet, t. i. akkori dolgaimban fontos volt):
~ A rosszban az a legfőbb rossz, hogy eltorzítja az ellene küzdők arcvonásait.
Én is ezt emelném ki, mint amivel a legmélységesebben egyetértek.

Amivel legkevésbé, az pedig: "a mai világ olyan bonyolult lett, amellyel az agyunk evolúciója már képtelen lépést tartani. A történéseket befolyásoló tényezők logikus átgondolásának és egymással való kombinálásának az agyunk szerkezetéből fakadó korlátai vannak, amelyek a legtöbb emberben bizony elég szűkek. Az érzelmek a körülmények sokkal tágabb körét képesek integrálni, mint a logikus gondolkodás. " - Ez egyszerűen nem igaz.

Továbbá azzal sem, hogy " az érzelem- és értékmentesség már akkor is terjedő gyakorlata" idézet és a mögötte rejlő gondolat összemossa az érzelmeket és az értékeket.

Az érzelmeket csak úgy általában fennkölt értéknek tekinteni, különösen a rációval szemben egyszerű, de közkeletű badarság. Pont az a gond, hogy míg érzelemmentesség nem létezik, addig viszont értéknélküliség és a ráció követelményeinek semmibevétele sokszor bizony "dicsőségnek" tüntetődik fel.
Vannak értékes érzelmek és vannak értéktelenek.

Az az idézet pedig nyilvánvalóan nem áll: "„amikor tökéletesen analizáltunk valamit … akkor mindenféle értékítéletet felfüggesztünk, végső okát figyelmen kívül hagyjuk, és pusztán mennyiségi szempontok alapján értékeljük.”"
Ez az idézet csupán egyoldalúan kiemeli az analizálásnak egy, még csak nem is végső és lényegi mozzanatát: azt, amikor mérést, mennyiségi értékeket rendelünk az analízis során nyert részekhez. Ez a mozzanat ugyan igen fontos dolog, fizikusként Lord Kelvinnel vallom is, hogy "amíg valamit nem tudunk mérni, s számokkal jellemezni, akkor arról a dologról való tudásunk nem elegendő, nem kielégítő mértékű, nem kielégítő természetű", de "tökéletes" analízis nem is létezik, különösen szintézis és értékítéletek nélkül. A helyes döntésekhez nem önmagukban a (helyes) érzelmek a fontosak, hanem azok az értékek, értékrendek, amelyek mentén a döntési folyamat halad. Nem érzelemmentesen, de racionálisan. És akkor meg is lehet beszélni.

Befejezésül mára: a gyűlölettől való függetlenítéshez édeskevés a gyűlölet egyszerű helyettesítése a szeretettel, ha ez egyáltalán lehetséges.
A blog egész eddigi világát egy pontba (ebből a pontból látó móddá) fókuszáló bejegyzés ez....mintha az évek "csak" azt a teret építették volna, mely alkalmas (mely alkalom) e szavak kimondására...(azt hiszem ezt hívják keletebbre buddha-térnek)....JÓ.......Másfelől egy földhözragadt áthallást is keltett. Az egyenletrendezés iskolás emlékeit. A számozással egy-egy értelműen megfeleltetés igénye nélkül, de azért kisérletezve vele: 1)a tényezőket hiánytalanul fel kel sorolni, ráadásul a maga kategóriájában számbavenni; 2) a megoldást -annak létét és milyenségét- nem kell előre elhatározott célként odaerőszakolni, nem mindig egy cél felé megyünk, hanem olykor arra, amerre enged a feladvány; 3) a nem harmonizáló elemek-tényezők léte sem gond, majd gyúrjuk, összehangoljuk ha enmgedi magát; 4)megoldjuk, rendezzük amit lehet, utána az élet, maga a feladvány, valahogy alkalmassá válik új, addig nem látszó kérdések-megoldások meglátására, új térré nyílik más varázsszavak kimondására alkamassá; utána megint mi lépünk, utána az (élet) feladványa, majd utána megint mi, (Nash Úr örül...); 5)Managerbetegség, a tulajdonos elvárásokkal teszi a közgazdát ügyvezetővé, olyan eredmény kell ami jó a tulajdonos félelmein is alapuló vágyott jövőképnek, akkor is, ha a feladatot kell átírni, hiába 42 a megoldás, az nem jó, mert nem elég. Nem lehetünk túl mindenkorra a feladaton, a 42 az jó tanulság lesz egy másik feladvány során. 1-5, a halálfélelemtől az életfélelmen át az életörömig???Sziszifuszi módon csak az élet végtelen története szöhető tovább???....Ezeket nem szokták " taní-tani" az "-iskolás fokon", ettől áll fel a szőr sokak hátán a matek (és az élet matekja) kapcsán: az egyenlet rendezésének nem lépései, hanem a hozzáálásnak jellegei, nézetei, felsorolható stílusjegyei vannak , melyek megléte esetén lépésekből álló módszereket találunk...de nem taníthatók a lépések a hozzáálás (és fontosságát helyén értő) tudása elött, nem tanítható szorozni az, ki nem ad még össze....."a munkához úgy kell hozzááláni, hogy mások is hozzáférjenek"...mások, az élet egésze, porított és váltott visszacsatolással... (még a végén a lusta szlogen is igaz lehet:-)

a mai világ olyan bonyolult lett, amellyel az agyunk evolúciója már képtelen lépést tartani.
Szerintem a világunkat kizárólag a hazugság, a tudatos megtévesztés, a gátlástalan nyereség és hatalomvágy (ha mindez hirtelen megszűnne, akkor a babonák, rögeszmék maradnak) tesz átláthatatlanul bonyolulttá. És csak az embervilágunkat!
A történéseket befolyásoló tényezők logikus átgondolásának és egymással való kombinálásának az agyunk szerkezetéből fakadó korlátai vannak, amelyek a legtöbb emberben bizony elég szűkek.
Szerintem ezen vélt általános korlátok valódi létét senki sem bizonyította, mert nem itt vannak agyunk általános korlátai.
Az érzelmek a körülmények sokkal tágabb körét képesek integrálni, mint a logikus gondolkodás.
A logikus gondolkodás nem a csúcsa az emberi értelem lehetőségeinek. Az értelem lehetőségeit jobban kihasználva nyilvánvalóvá válik az idézett megállapítás tévedésének oka is.
Csaknem egy évvel ezelőtt foglaltam össze [...], hogy miért is annyira fontosak az érzelmek a helyes döntések meghozatala során.
Ugyanabban a blogbejegyzésben írtam Bertrand Russell (Filozófiai fejlődésem című könyvében lelhető) egyik megállapítását „Úgy tűnt, hogy az állatok mindig olyan módon viselkednek, hogy az őket megfigyelő ember filozófiájának igazságát bizonyítsák.”
amelyet most aktualizálok.
„Úgy tűnik, hogy az érzelmek szerepe az életünkben olyan, hogy az őket megfigyelő ember róla alkotott elképzelését bizonyítsák.”

A érzelmek használhatóságáról mindennapjainkban és használhatatlanságáról hosszabb távú, megalapozottabb döntések meghozatalánál eleget írtam már. A blogbejegyzés is említést tesz az érzelmek meglehetősen nagy hányadától függetlenségre törekvés szükségességéről. A világot behálózó szeretetnek a tapasztalatát érzelmi kategóriába téve reménytelenné válik az érzelem és értelem szerepének, tulajdonságainak helyes meglátása. Meglehetősen nehézzé válik a bölcsesség méltó helyének megtalálása akár mindennapjaink, akár hosszabb távú döntéseinknél.

Érdekes módon éppen történelem órákon került szóba 8. osztályos tanítványaimnál a kérdés: az értelem vagy az érzelem vezérli-e az emberi cselekvéseket. Nagyon finom distinkcióval ugyan (azért adtak némi szerepet az értelemnek is :-) ), az "érzelmek által vagyunk vezéreltek" mellett foglaltak állást. Utána csaknem minden politikai, gazdasági, társadalmi megmozdulásban, eseményben, döntéshelyzetben ezt a kérdést vizsgálták: igaz-e, amit állítottunk, vagy nem minden helyzetben igaz? Mindenütt keresték az érzelmi indítékot (gyakran meg is találták). Többször szóba került az ÉRDEK, amely inkább az értelem döntését feltételezi (többnyire elfogadták a HASZNOSSÁG elvét, de attól még nem szerették, mert felülírta az elfogadott MORALITÁSÉT). Ezt "csak" érdekességként" mondtam el. Nagyon örülök az írásának, Péter. Elgondolkodtató, elmélyülésre, önmagam tükre felé fordulásra késztet. Ami újra és újra gondot okoz (lehet, hogy csak számomra?), az a HOGYAN? Mert a MIT? hibátlanul végigvihető, főleg "agyból". De mindig elakadok az ÚT-nál, azaz a HOGYAN?-nál. Mert - azt gondolom - az igazi nehézség ebben a kérdésben rejtőzködik.
Léda tojásainál kezdve... Szili Józsefnek az irodalomfogalmak rendszeréről írott metszetmonográfiájában azzal a zavarba ejtő környülállással szembesülünk, hogy az egyetlen helyes definíció hiányának elfogadása helyett (vagy mellett?) a lehetséges válaszok sokaságával kell megbirkóznunk. Mindenféléket mondtak már az irodalmászok (elmélészek), igaz, a véglegesség reménye nélkül. Így hát csücsülnek/csücsülünk a cédulahegyek több tanszéknyi ormán, s típusokat, analógiákat, történeti és logikai kapcsolatokat firtatnak/firtatunk. Az egyik megközelítés szerint tanácsos, ha megvizsgáljuk, hogy mikor mit tartottak az irodalmiság eszenciájának. Eszerint az irodalomról való gondolkodás - a megismerő ész szerkezete - koronként eltérő. Egy periodikusan váltakozó dichotómia alakult ki: csak egymást leváltó "klasszicista" és "romantikus" korszakok vannak (nem a hagyományos stílustörténeti kategóriák értelmében). A kizárólagosságra igényt tartó diszciplínára (rendre) mindig egy magasztos, affektív turbulencia felel. Majd ennek túlzásait egy normatív mértékletesség moderálja. Egy idő után a szabályok túlhatalmát újfent fellazítja a hurokból kibújni akaró szenvedelem és így tovább, és így tovább. Az ész és az értelem húzd meg, ereszd meg játéka modellálná - most már az irodalomfogalmakról nyert tapasztalatainkat kitágítva - az európai (kultúr)történetet. (Ld. például Toynbee kihívás és válasz fogalompárját.) Ez persze nagyon érdekes és tanulságos, mármint az a csapdahelyzet, hogy örökké ennek az ingamozgásnak az ívén közlekedünk. Péter gondolatmenete nem tagadja az ész jogait, és nem gyönyörödik bele a szív romantikájába. De megmarad az eddigi pályán, egy ideális holtponton megállítani akarván az ingát. Ennek a pontszerű üdv- és kultúrtörténeti státusnak nem eleme az idő (lásd a múlt és a jövő érzelmeinek kizárását), a tere pedig a pont dimenzionálhatatlansága miatt a transzcendencia lesz. Sikerül kitörnie (kimerevednie) az európai hagyományt dinamizáló polarizáltságból, s így Lao-ce nem-cselekvési eternalitásából részesül. A szellem embere számára mindig gyanús volt a romantika (a lázadás mégiscsak luciferi vonás), de nem elégítette ki a személytelen intellektualizmus sem. Az ízlésének és lelkiismeretének vonzó enyhe szinkretizmus viszont mindenféle tételes világképtől eltávolítja, vagy magyarázkodásra készteti. Péter írásának jelentőségét abban látom, hogy tudatosítja eddigi, a fenti modell szerinti ó-európai késztetéseink, kultúrtörténeti reflexeink időn-túliságát - hadd ne mondjam, használhatatlanságát. Olvassátok Epiktétoszt, vagy Epiktétosz Khrüszipposz-kritikáját is! Külön köszönet a Hendrix bon mot-ért, most jöttem rá, hogy az Illés legendás, fehér borítós lemeze (Human rights) tőle idézett ("A hatalom szeretete, nem a szeretet hatalma").
Olvasgatom a hozzáaszólásokat és a "válaszok"at is....a világ bonyolultabb mint logikával lekövethető kérdése ügyében talán mondható: a hagymányosan kiokoskodó mód nem tud hűen követni, annál bonyolultabb, összetettebb az élet, ÁM van olyan nézete a túlkuszának látszó életnek, mely ugyan nem hagyományos módon, de elég egyszerűen megtehetővé, kivitelezhetővé teszi a helyes döntést. A bonyolultság és hálózatelméletek pont azért tetszenek (nekem), mert olyan nézetből tekintenek a világra, ahonnan új fogalmakkal lehet megragadni, és ezen új fogalmakkal operálva akkor is helyesen dönteni, ha ebből ez és ez következik módon, hagyományosan nem tudjuk lekövetni az eredmény alakulását...A kőműves egyszer inasként bebiflázza, hogy pitagóraszi módon 3,4,5 méteres madzagokkal lehet drékszöget szerkeszteni, aztán egész életében így méri ki a ház sarkait, és senki sem gondolja, hogy mindig levezeti az egész tételt; a dolog működik holnap is, pedig akkor sem okoskodja ki, és sem érzelmi sem logikai-kognitív feszültsége ebből nem támad. Nem az ész és érzelem kettőssége, amiről ez szól, egy olyan hozzáállásról szól, mely nézetből való megközelítés során nem merül fel a kettősség szembenállásának kérdése........Azt olvastam ma az "arcoskönyvben", idemásolom:"A helyi kávézóban két gazda vitatkozott a vallásról, és természetesen mindegyik a sajátját tartotta a legjobbnak. Egy harmadik rövid ideig csak hallgatta őket, majd hangosan így szólt:– Én má’ több mint negyven éve ugyanabba a malomba viszem a búzámat őröltetni. Két út vezet a malomhoz, de a molnár soha meg nem kérdezte még, hogy melyiken jöttem. Mindig csak annyit mond: jó-e a búzája, gazduram?"...hm...hm...
Az értelem és érzelem viszonyának egyensúlya egy nagyon érdekes kérdés. Eleve az, hogy "egyensúly" feltételez valami olyat, amihez képest releváns lehet, de ez a láncszem még hiányzik. A "hogyan"-ok mind itt vannak, és minddel csak egyetérteni lehet, egyedül a "mit" hiányzik - az pedig nagyjából a "miért is élünk" kérdése. Úgy beszélünk módokról, hogy nem igazán vagyunk tisztában a céllal. Jó, mindenkinek van valamilyen elképzelése erre az "egyértelmű" kérdésre, de ha tényleg az lenne a válasz, amire gondolunk, akkor ebben legalább olyan sima egyetértés lenne, mint abban, hogy tartózkodjunk a gyűlölettől, függetlenedjünk a megrögződéseinktől és a többi. De nincs :) Szóval "egyensúlyba" hozni az értelmet és az érzelmet csak akkor lehetne, ha egyértelmű lenne, mi is vezérli az egészet, amihez képest egyensúlyba kellene kerülnünk, mi az a cél, amihez az eszközöket helyesen kell megválasztani. Így viszont csak amolyan szituatív-egyensúlyokat tudunk produkálni, és aztán nézni bele a levegőbe boci szemekkel, hogy dehát miért nem így, hiszen, nahiszen... és el lehet hinni, hogy abszolút igazságba botlottunk, pedig csak örömmel tettünk a a valódi kimenet helyébe egy éppen kínálkozó, de ideiglenes célt, aminek a beteljesedésével/elmúltával az imént meglelt egyensúlyunk hirtelen újra képlékeny lesz (és háborúképes :P). Az a baj, hogy az egyes dolgaink, cselekedeteink értelmessége mindig valamilyen aktualitás folyamán méretik meg, ez viszont nem egyetemes mérce, ezért is lehet összeveszni rajta. Az egyetemes mérce nem relatív, ott az ego és az elme ügyeskedései irreleváns dolgok. Vagyis ha a keresztes hadak összecsaptak Szaladdin seregével, és győztek, az nem azért volt, mert Allah elhagyta a követőit, hanem mert a háború aktualitásának ez az állapot (a "győzelem" és vereség) egy szükséges következménye.
Talán ha egy halvány fogalmunk lenne arról, miért is létezik bennünk az élet esszenciája, és miért pont bennünk létezik úgy, ahogy, elkezdhetnénk lehántani az életünkről azokat a dolgokat, amelyek ebből a szempontból fölöslegesek, haszontalanok vagy csak megnehezítik az életünket. Nem tudom biztosan, de gyanús, hogy csúnyán meglepődnénk... és sajnálkozhatnánk, hogy "neeeem, azt nem leheeeet, nem lehet csak úgy felforgatni a több ezer éves fejlődésünket" :))
Az értelem és érzelem kérdéséhez annyit tennék csak hozzá, hogy az érzelem számomra úgy tűnik, mint egy reakció. Olyan reakció, ami egy tudatos, értelmi élményből kövült reakcióvá, és mint ilyet, érzelemnek kezdtük hívni. (Itt most a szociális jellegű viselkedésre gondolok, nem az olyan alapvető biológiai drive-okra, mint az éhség vagy a szexuális vágy.) Ha valamiről értelmileg meg vagyunk győződve, azt lehet automatizálni, és hátradobni az érzelmek közé - így legközelebb, amikor hasonló helyzetbe kerülünk, nem kell újra kitalálni a helyzetet, hanem elég bemozgatni a meglévő, immár érzelmet és kész. Ez pont úgy tesz mindenkit kiszolgáltatottá, mint bármilyen megrögzöttség, csak mögé tudjuk tenni az érzelmi alapú legitimáció eszközeit. Érdekes, hogy amikor megtanuljuk kinyitni az ajtót kilinccsel, az egy nagyon bonyolult folyamat, de amint elsajátítottuk, reflexszerű automatizmussá válik, és senki nem elemzi soha többé a teljes folyamatot, hanem csak csinálja. Ugyanolyan reaktív viselkedés, csak abban nincs ítélet, míg az érzelemben van. Érzelmeket is lehet építeni, meg lehet változtatni, csak ahhoz szükséges lenne egy extra adag nyitottság és befogadási készség, meg egy ugyanakkora vagy nagyobb adag kontroll. Ezek pedig mind tudatos, értelmi kategóriák. Érezni baromi kényelmes (néha kényelmetlen, de abból a szempontból az is kényelmes, mert nem kell gondolkodni), hiszen csak reagálni kell, nem pedig változni. Ezen a sakktáblán csupa bástya van... :P
Nem tudom, hol van az értelem és érzelem egyensúlya, ha van egyáltalán.

Kedves Péter!
”Úgy beszélünk módokról, hogy nem igazán vagyunk tisztában a céllal.
mi az a cél, amihez az eszközöket helyesen kell megválasztani”
„ha egy halvány fogalmunk lenne arról, miért is létezik bennünk az élet esszenciája, és miért pont bennünk létezik úgy, ahogy,”

Ahogy én is megtudtam, úgy Te is megtudhatod mi az a cél, miért is létezik bennünk az élet esszenciája! Amióta a blog aktív olvasója vagyok folyamatosan annak tudatosításán munkálkodom, hogy a CÉL ismerete nélkül lehetetlen tartható módokat, eszközöket kigondolnunk életünk „jobbítására”. Ugyanis kizárólag a CÉL ismerete alapján lehet tartható megoldást találni akár összeomló bankrendszerünk, gazdaságunk, oktatásunk problémáira, akár környezetünk elpusztításának, együttélésünk égető kérdéseire, akár a választ a mit kezdjünk érzelmeinkkel, értelmünkkel, időnként „egekbe” emelő tapasztalásainkkal kérdésekre.
”elkezdhetnénk lehántani az életünkről azokat a dolgokat, amelyek ebből a szempontból fölöslegesek, haszontalanok vagy csak megnehezítik az életünket.”
Valóban azt tapasztaltam, hogy minden ilyen darab lehántása után, mint egy hőlégballon, amelyből koloncot dobnak ki, emelkedem mindenki által vágyott tudatállapotokba.
”Nem tudom biztosan, de gyanús, hogy csúnyán meglepődnénk... és sajnálkozhatnánk, hogy "neeeem, azt nem leheeeet, nem lehet csak úgy felforgatni a több ezer éves fejlődésünket" :)) „
Valóban meglepő, mert felszabadító. Viszont a sajnálkozás kizárólag azért van, mert más ezt nem tudja, sőt nem is akarja tudni, mert annyira meg van elégedve jelenlegi elképzeléseivel, illetve gondolkodás nélkül, érzelmi megrögzöttséggel ragaszkodik hozzá. Talán az is nehezíti, hogy nem örömteli a több ezer éves fejlődésünket „visszafejlődésként” látni.
”Érzelmeket is lehet építeni, meg lehet változtatni, csak ahhoz szükséges lenne egy extra adag nyitottság és befogadási készség, meg egy ugyanakkora vagy nagyobb adag kontroll. Ezek pedig mind tudatos, értelmi kategóriák. Érezni baromi kényelmes (néha kényelmetlen, de abból a szempontból az is kényelmes, mert nem kell gondolkodni), hiszen csak reagálni kell, nem pedig változni.”
A nehezen érthető, de felfogható lényeget emelted ki. Az érzelmek „építhetőségét”, a fokozottabb tudatosságot, a változás szükségességét. Viszont a változás irányához, hogyanjához sem árt ismerni a CÉLT. A jelenlegi körülményeink között az út mindenképpen az értelem prioritásán keresztül halad. Pontosabban a jelenlegi érzelmi meghatározottság annak arányában szép lassan enyhül, ahogy az értelem erősödik. Az értelem erősödése magában foglalja az önmagában vak érzelmek „nemesedését”, az együttérzés, csodálat stb. meghatározó erővé válását, amelyet az egyre erősödő értelmünk irányít az általa elismert célok elérésére a fizikai életünk során.
Barátsággal, Sándor


Hozzászólás a Válaszok (2012. január 10.) alapján a Válaszok (2012. január 8.) felhasználásával.

”Egy kiegyensúlyozott élet érzelmei azonban nagyon is finom-rezdülésűek, és így bonyolultságuk a szavakba önthető gondolatok bonyolultságánál rendre magasabb.”

”Itt mutatkoznak meg a nyelvünk által használt szavak igen erős korlátjai és szubjektív vonásai. Az érzelmeket sokan igen szűken, mások meg tágabban, sokan ilyen kontextusban, mások meg másban értelmezik. Érdemes ezeket a sajátosságokat is figyelembe venni a viták során.”


A figyelembe vétel hatékonysága szerintem abban mérhető, minél kevesebb félreértésre adnak okot a használt fogalmak. Ehhez talán érdemes lenne az értelmünk segítségével megkülönböztetni azt a valamit, amely a szavakba önthető gondolatok bonyolultságánál rendre magasabb, attól a kényelmes érzelmi állapottól, amelyben nincs gondolkodás. Ennek hiányában nehéz megérteni azokat, akik ezt már megtették.


További hozzászólás a Válaszok (2012. január 10.) alapján
„A cél voltaképp mi is? – kérdi Péter. A cél az út maga.”
Elbeszélés egymás mellett. A kérdésben a létezésünk célja szerepel. Azaz hova vezet az út, amelyen jelenleg vakon barangolunk. Nem lehet cél az út maga!! Minden út vezet valahová, még akkor is, ha nem tudjuk hová! Ráadásul a következő mondatban egy konkrét cél „a szeretetáram megérzése és a benne való elmerülés, a szeretetáram gazdagításának képessége” megnevezése olvasható. Amely valóban az úton egy közbülső állomás, illetve egy kifejlesztendő csodálatos képesség, amely szükséges az út további részén. Út, amelynek a vége mint létezésünk magasztos célja továbbra is homályban maradt.

Sokféle kérdés feltehető. Nézhetjük úgy, hogy az út célja valami, de úgy is, hogy az úton való járás, kajtatás a cél. Nekem ez az út a cél dolog olyan mint a fociban, nem az a lényeg hogy ki nyer, hanem, hogy játszunk, próbáljuk így, úgy, amúgy megoldani a soha nem ugyanolyan helyzeteket. Létrehozunk egy változást, változássort és figyeljük, élvezzük, örömünk tellik benne. Ennyi. Engem vígasztal ezügyben, hogy minden cél amit AZ ÚT végére képzelhetünk legalább olyan gynege lábakon áll, mint az ÚT a cél hozzáállás. Kevésbé filizofikus megközelítés, ha azt mondjuk, hogy az élet egészének teljességével való cimborálás, partneri kölcsönösség mellett, és ennek az "én ezt lépem az élet mit lép; az élet ezt lépte, én emezt lépem" kölcsönös rejtvényfejtés, találóskérdés party élményének átélése. Amikor az adat és utasítás közt nem tettünk többé különbséget kifejlődött egy új világ, valahogy itt sem lehet másképpen megtapasztalni, kilogikázni a tutit, be kell helyezkedni egy olyan hozzáállásba kisérleti jelleggel, melyből a cél és az út egybeesik, és meg kell próbálni úgy mi lesz....Nekem tetszik....Mondjuk van pár szabály, mely nem ellent mond, de mégis teljesebben fogalmaz, így különbözik a megszokott éltvitel szabályaitól, meg időbe tellik kitapasztalni ennek a hozzáállásnak következtében való más módon ingoványos talajt, de ezek elég hamar adják magukat a fent említett hozzáállásból nézve, például számos külön dolog egybeesik még a cél és út fogalmán túl is.....

Kedves András! Nem vitatom a helyét az elgondolásodnak a saját életedben. Nem vitatom, hogy sokan gondolkodnak hasonlóan. Nem vitatom, hogy még többen gondolkodnak így sem. Viszont vannak olyanok, akik távolabbra szeretnének látni ahhoz, hogy a mai életüket megfelelő mederbe terelhessék. Hogy értsd miről beszélek, egy hozzászólásból idézek:
„Talán ha egy halvány fogalmunk lenne arról, miért is létezik bennünk az élet esszenciája, és miért pont bennünk létezik úgy, ahogy, elkezdhetnénk lehántani az életünkről azokat a dolgokat, amelyek ebből a szempontból fölöslegesek, haszontalanok vagy csak megnehezítik az életünket.”
„Úgy beszélünk módokról, hogy nem igazán vagyunk tisztában a céllal.”

Felismerték, hogy hogy bármely csodálatos tűnő elképzelés megvalósítása, használhatósága éppen a valóságon méretődik meg. Felismerték azt is, hogy e valóság anélkül létezik, hogy jelentősen megváltoztathatnánk vagy akár tudomásul vennék. Azt is látják, hogy minden beavatkozás a természet rendjébe elidegeníthetetlen következményekkel jár ránk, a beavatkozók számára is. (Jobb hasonlat híján talán ismered az Antivakarin paródiát a gyógyszerekről.)

Elismerem, hogy az emberek döntő többsége nem is látja, hogy születésével rajta ül egy „vonaton”, amelyről nem tudja hova tart, nem tudja miért ül rajta. Idejét próbálja jól eltölteni a saját, de főleg mások elképzeléseinek megfelelve, függetlenül attól, hogy ez illeszkedik-e a vonathoz. Természetesen azt sem veszi észre, mennyi energiát pocsékol öntudatlanul a vonat akadályozására, amely akadályozással ugyan a vonatot nem tudja befolyásolni, de az életét, életünket(!) sokkal nehezebbé, kilátástalanabbá, elviselhetetlenebbé stb. teszi.

Gondolataimat azok számára írtam s írom, akik látják, hogy teljességlátás nélkül lehetetlenség a jövőnkre vonatkozó tartható megoldást találni, és belátják, hogy e teljességlátásnak az életünk céljára, értelmére vonatkozó valós ismereteket is kell tartalmaznia. Természetesen e teljességlátás, majd az ebből fakadó cselekvés gyümölcsöző mindannyiunk számára, azok számára is, akiket nem érdekelnek e téma mélységei. Viszont akár látják, akár nem, abban érdekeltek, hogy a fent említett teljességlátással megáldottak alakítsák közös életünk kereteit, illetve hosszabb távú közös céljainkat!
Barátsággal, Sándor

Köszönöm, Péter, éppen Madách és a romantika jutott eszembe erről, ő is valami ilyesmiről írt Az ember tragédiájában, "az ember célja e küzdés maga", de előtte ott van, hogy "a cél, megszűnte a dicső csatának, a cél halál, az élet küzdelem", vagyis ő se volt bölcsebb nálunk :P Ha ezt megfordítom, azt is mondhatnám, mi vagyunk még mindig túl romantikusak, de hát ezek itt Héraklész oszlopai, amin túl nem jutunk (egyelőre). Viszont vissza tudunk fordulni és visszamutatni, még ha egy pici logikai bukfencet is kell beletennünk, és újrakeretezni a létünket egy önazonosság mentén, kivéve a szintén általunk felállított eszköz-cél rendszerből. Csak az a bogár ne lenne bennem (vagy Lucifer?? :)), ami ott piszmog a háttérben, mindenféle fölösleges kérdéssel zaklatva... :)
Amúgy a mindennapi zenei terhelésről szóló bejegyzéshez nem lehet hozzászólni? Úúúúúgy mondanék oda valamit :)

Beállítottuk, hogy lehessen hozzászólni a mindennapi zenei terhelésről szóló bejegyzéshez.