Hogyan lehet a válságból öröm?
Avagy: Mi adhat tartást magunknak és egy összeomlani látszó világnak?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 

 

Az év-végi elcsendesedés közepette mindig hasznos átgondolni a jövőt. Az előttünk álló időszak egyik legfontosabb jellemzője a váratlan események, a szélsőségek egyre fokozottabb megjelenése lesz. Egy tartósan kiszámíthatatlan és tartósan nehéz időszakra kell tehát felkészülnünk. A bejegyzésben arra keresek választ, hogy ezt hogyan tegyük.

Mitől kell megóvnunk magunkat? Abba kell hagynunk a növekedésőrületet, ami még a majomkorunkban kialakult kedvesség-függőségünkből fakad. Ha az előttünk álló feladatokat megoldhatatlannak hisszük, az önsajnálathoz vezet, ami lefegyverez. A megoldhatatlanság képzete teret enged az irracionális gondolkodásnak, amiből csodavárás, megváltó-sóvárgás és segítségmítoszok származnak. Ilyenkor felélénkül a csordaszellem: az együtt-rohanás, a tömegviselkedés kritikátlan elfogadása a saját gyermekkorunkba való regressziót jelenti. Az sem jobb, ha az ellentétes végletbe lendülünk: a megoldás minden áron való akarása cselekvésőrülethez vezet. A megoldást nem akarni, hanem megérezni kell. Az egy hét múlva esedékes, újévi blogbejegyzésben fogom azt részletezni, hogy hogyan.

A kutatók a közösségi döntéshozatalt és a szervezetszintű tanulóképességet jelölték meg a váratlan helyzetek elkerülésének egyik fő eszközeként. Mi kell ehhez? Higgadtság, az önálló gondolkodásra, az elmélyülésre, az elemzésre, ha kell: a visszalépésre való képesség, a minőségre, a tartósságra, a megbízhatóságra való koncentrálás, közösségformálás, bizalomépítés és szeretetadó magatartás. Mindezzel Föld-barátabb életmódra válthatunk át. Ezzel teli Új Évet kívánok a kedves Olvasónak! Hadd bíztassam arra, hogy elgondolkodva a bejegyzésben írottakon tiszteljen meg a helyes viselkedési irányokat kereső javaslataival.

 


   

 

 

Az év-végi elcsendesedés közepette mindig hasznos átgondolni a jövőt. Merre haladunk? Mitől kell megóvnunk magunkat? Mit kell tennünk? Erről fog szólni ez a blogbejegyzés. Egy éve arról írtam (eddig 1400 embernek), hogy forrásszűkülés idején még fontosabb az együttműködés, hiszen ezzel a közösség számára olyan életlehetőségek is elérhetővé válnak, amelyeket az egyének külön-külön soha nem tudnának megszerezni. Múlt decemberben reményt adónak neveztem a Facebook-kort azért, mert újfajta együttműködést teremthet. Az azóta lezajlott arab tavasz nagyon erősen bizonyította az Internet-nek a vártat jóval meghaladó közösségteremtő erejét. Két éve (eddig 4600 embernek) az önkorlátozás és az életmódváltás szükségességéről írtam. Azóta az önkorlátozás helyett világméretű túlköltekezés következett be, amely átfogó hitelvesztéshez és pénzügyi válsághoz vezetett. Az önkorlátozásra, a minőségre, a benső tartalmakra való koncentrálás, a hosszú távú gondolkodás iránti hajlandóság változatlanul igen csekély.

 

Merre haladunk? Mi várható 2012-ben és tovább? Az előttünk álló időszak egyik legfontosabb jellemzője a váratlan események, a szélsőségek egyre fokozottabb megjelenése lesz. A fokozott felmelegedés és az ebből is fakadó légkör-nedvesedés következtében egyre több időjárásbeli szélsőségre (extrém hideg, extrém meleg, extrém felhőszakadások, extrém szárazság, extrém szmog, extrém viharok, stb.) számíthatunk. A kutatók felhívták a figyelmet arra, hogy a népvándorlás és a Római Birodalom bukása időszakában (250 és 600 között) is nagy időjárásbeli ingadozások voltak tapasztalhatóak. Az időjárás szélsőséges hatásait a világ gazdasági/politikai súlypont-áthelyeződései felerősíthetik. Az USA/EU hagyományos vezető szerepét alááshatja eladósodottsága és gazdasági nehézségei. Kína erejének sok évtizedes fokozódása megtörhet. Mindez a világhelyzetet bizonytalanná teheti. E változásokra rárakódhat az arab világ elhúzódó forrongása, ami további, előre nehezen kiszámítható helyzeteket teremthet. Ahogyan arra már egy éve felhívtam a figyelmet (és ahogyan a Nature 2011. szeptemberi számában Nick Pigeon összefoglalta) , az ember alkotta szerveződések igen megnövekedett komplexitása sokkal nagyobb hiba-lavinákat generálhat, mint korábban bármikor. Az egyre növekedő adatbázisok mindezek mellett újfajta, információbiztonsági veszélyhelyzeteket teremtenek. A szélsőségek megjelenésének valószínűségét a közösségek eróziója és a média növekvő szerepe tovább növelheti. Ráadásul mindezen hatások összeadódhatnak. Egy tartósan kiszámíthatatlan és tartósan nehéz időszakra kell tehát felkészülnünk. A bejegyzés további részében arra keresek választ, hogy ezt hogyan tegyük.


Örök optimista vagyok. Emiatt a fenti konklúziót máshogyan is megfogalmazom. Éppen a bejegyzés írásának napján olvastam az Örs vezér téri aluljáróban a táblát egy vak ember kezében: „Eseménydús Újévet Kívánok!” Az optimista változat szerint a kívánság be fog teljesedni: garantáltan unalom-mentes, eseménydús új évünk lesz… Megint máshogy: a ma élők nem lesznek elfelejtett generációk: nem kis feladatokat kell ugyanis megoldanunk.

 

 

A nehéz időszakban érdemes felidéznünk Luther Márton sorait a Hatodik bűnbánati zsoltárából: „Isten erejét és vigasztalását nem nyeri meg senki, aki nem szíve egész mélyéből nem kéri azt. De senki nem kéri teljességgel, aki teljességgel meg nem ijedt és el nem hagyatott. Mert nem tudja, hogy mi hiányzik neki, és biztonságban áll azalatt másfajta erőben és vigasztalásban. Vagy a magáéban, vagy más teremtésekében. Azért, hogy maga erejét és a maga vigasztalását közölhesse velünk, elvon az Isten minden egyéb vigasztalást, és ugyancsak megszomorítja a lelket, hogy kiáltozzék és epekedjék az ő vigasztalása után. Így az Istennek minden büntetése igen kegyesen üdvözítő és vigasztalásra rendeltetett, noha a balgák e rendelést – renyhe és Istenben kételkedő szívükkel – megakadályozzák, elfordítják. Nem tudván, hogy Isten a jóságát és barátságát harag és büntetés alatt rejtette el és adja.” Bár a nem hívők számára a gondolatmenet (és annak második fele különösen) idegen lehet, érdemes nekik a gondolatmenet elején Isten helyébe a „világ közös lényegével való összekötöttség”-et behelyettesíteni, és így újra végiggondolni az olvasottakat.

 

 

Mitől kell megóvnunk magunkat? Elsőként abba kell hagynunk a növekedésőrületet. Miért vagyunk ennyire növekedés-függőek? Az ember gondolkodása aszimmetrikus: kedvesség-függőek vagyunk. Ennek az egyik jele, hogy – legalábbis az angol nyelvbenszámottevően több pozitív szót használunk, mint negatívat . Az állítás fordítva is igaz: bántás-érzékenyek vagyunk. Ennek egyik jeleként – legalábbis az angol nyelvbena negatív szavaknak sokkal nagyobb az érzelmi súlya, mint a pozitívaknak. A pozitív tartalmakra való fokozott vágyunkat megfogalmazó Pollyanna-hipotézist egyre több tudományos megfigyelés támasztja alá. A növekedésőrület a kedvesség-függőségünk következménye. Ennek bizonyítékaként Kornai János nemrég megjelent „Gondolatok a kapitalizmusról” című könyvében nagyszerűen írja le azt, hogy hogyan függ össze az ár-aszimmetria és a veszteségkerülés a túlkínálat kialakulásával.

 

 

 

Egy tartósan kiszámíthatatlan és nehéz kor hajlamosít a neurózisra. Nagyon vigyáznunk kell arra, hogy ne higgyük az előttünk álló feladatokat megoldhatatlannak. Ahogyan arról már a szenvedés előnyeiről szóló korábbi blogbejegyzésben is említést tettem, az önsajnálat elképesztően veszélyes érzés, mert lefegyverez, és apátiába taszít. Aki intenzíven sajnálja magát, az annyira el tud telni ezzel az érzéssel, hogy a válaszok kigondolására már nem marad ereje. A feladatok megoldhatatlanságának hite teret ad az irracionális gondolkodásnak. Ebből csodavárás, megváltó-sóvárgás és segítségmítoszok támadnak, amelyek megintcsak lefegyvereznek. A majomcsorda ősi tapasztalata óta tudjuk, hogy a közösség megvéd. Emiatt a kiszámíthatatlan, nehéz korok növelik a nyájszellemet. Az együtt-rohanás, a tömegviselkedés kritikátlan elfogadása a saját gyermekkorunkba való visszalépést, regressziót jelenti. Az sem jobb azonban, ha túlzásba visszük a megoldás akarását. Ez ugyanis egy nemrégi blogbejegyzésben írottak szerint cselevésgörcshöz, sőt, akár cselekvésőrülethez vezethet. Ellent kell tudni állnunk ezeknek a zsigeri, ösztönös hatásoknak. A megoldást nem akarni, hanem megérezni kell. Az egy hét múlva esedékes, újévi blogbejegyzésben fogom azt részletezni, hogy hogyan.

 

 

Mit kell tennünk? Hogyan lehet a válságból öröm? Mi adhat tartást magunknak és az összeomlani látszó világnak? A következőkben ezekre a kérdésekre próbálok meg néhány választ adni. A válaszaim mind arra irányulnak, hogy hogyan tudunk úgy viselkedni, hogy csökkentsük az előttünk álló kor kiszámíthatatlanságait. E viselkedési formák követésével talán el tudjuk kerülni azt, hogy a rendszerhibák kritikus átmenetté, katasztrófává összegződjenek. Ráadásul pedig egy élhetőbb, emberibb világot teremthetünk. A kutatók a közösségi döntéshozatalt és a szervezetszintű tanulóképességet jelölték meg a váratlan helyzetek elkerülésének egyik fő eszközeként. Ahhoz, hogy mi is hozzá tudjunk járulni a közösség döntéseihez és megoldási módozatainak a gazdagodásához, a legfontosabb teendőnk a higgadtság, az önálló gondolkodásra, az elmélyülésre, az elemzésre, ha kell: a visszalépésre való képesség. Bonyolult helyzetekben a legjobb megoldás nem a legkézenfekvőbb megoldás. Megtalálásához sok türelemre és igényességre van szükség. A minőségre, a tartósságra, a megbízhatóságra való koncentrálás megóv az elhamarkodott döntésektől. A közösségi döntéshozatalhoz valódi közösségek kellenek. Egy kiszámíthatatlan korban a közösségformálás legfontosabb feltétele a bizalomépítés. A bizalmat a leghatékonyabban a szeretetadó magatartás szüli. A közösségeink akkor és csak akkor válhatnak tartósan is stabillá, ha a legkisebb, a helyi közösségekből indulva azokat kiterjesztjük a Föld egészére, és a jelenleginél sokkal Föld-barátabb életmódra váltunk át. A válság előbb-utóbb rákényszerít bennünket (illetve, ha nem idejekorán értjük meg az üzenetet, akkor a Földlakók maradékát…) a Földbarát közösségek kialakítására. Ezek megteremtése teremt a válságból örömöt. (Érdemes megfigyelni azt, hogy a fenti viselkedési tanácsok más szavakkal ugyan, de ugyanazokat a viselkedési normákat fogalmazzák meg, mint az egy évvel ezelőtt meghirdetett Liliomos Mozgalom.)

Boldog Új Évet kívánok a kedves Olvasónak! Hadd bíztassam arra, hogy elgondolkodva a bejegyzésben írottakon tiszteljen meg a helyes viselkedési irányokat kereső javaslataival.

(Nagy örömmel mellékelem Böjte Csaba testvér újévi gondolatait -- akár első hozzászólásként is.)

 

Válaszok (2011. december 31.)

 

„kia” veti fel igen helyesen a szellemi elit felelősségvállalását és elveiknek az életben való érvényesítését. Ez valóban hiányos, ami sok szempontból érthető, de attól még nagyon nem szerencsés. Köszönöm „Maria” sorait és nagyon egyetértek vele abban, hogy „földhöz ragadt módon, pesszimistán nem értékelhető a múlt és nem értelmezhető a jövő”. Baráti Péter fájóan igaz pontra mutat rá, amikor a növekedési kényszert a rákos burjánzáshoz hasonlítja. Hadd fejezzem be a hozzászólásomat Nagy Ági Facebook-os hozzászólásából vett idézettel: „Az emberi tartás elsődleges szülőhelye a család, a második a szülőföld és a kis közösség, amely körülöleli az embert teljes szeretetével. Ez alapot ad annak a belső szabadságnak a megéléséhez, hogy ne érezzük soha megérkezettnek, véglegesnek magunkat, képesek legyünk önnön erőnkből gondjainkat megoldani, az élet szélsőségeit elviselni, magunkat kikacagni, és megőrizni a gyermeki őszinteség és útonlevés csodáját. A belső bizonyosság és biztonság, bizalom adhat kizárólag olyan magas szintű erőt, hitet, szeretetet, amelynek birtokában képessé leszünk a közösségi döntésekre is.Köszönöm az újévi jókívánságokat a blogolvasók nevében is! BÚÉK!

Újévi képek (2012. január 3.)

Noha a fenti Bú család -- a válaszok jelzései alapján is -- eléggé általánossá vált errefele, úgy gondoltam nem állok be a sorba, és a frissen született év alkalmából néhány frissen született képével örvendeztetem meg az olvasót. (Elnézést a teknős-centrikusságért -- nálam ez jellemhiba )

 

 

 

 

 

Megosztás

Hozzászólások


Az új esztendő elé:
"A megoldhatatlanság képzete teret enged az irracionális gondolkodásnak, amiből csodavárás, megváltó-sóvárgás és segítségmítoszok származnak."
Számomra úgy tűnik, hogy manapság a helyzet (ld. válság) megoldhatatlanságának balsejtelme egybemosódik az uralhatatlanság képzetével. Péter gondolatmenetének érdeme e kettő szétválasztására tett kísérlet. Vagyis - ha jól olvastam - nem a hatalmi játékok, a fölé- és mögé kerülések, a machiavellista iparkodások és szerepvállalások tökéletesítését tartja kívánatosnak. A demokrácia nem tart feltétlen igényt a közértelmesség fokozására, de nivelláló folyamatai mindenképpen előírnák a szellemi elit e folyamattal fordítottan arányos felelősségvállalását. Ez a felelősség hatalommá építi ki magát, s ezzel mintegy aláássa a szisztéma alapértékeit. Az egyensúly megbillenése, cselekedeteink megzavarodása, amely Péter írásának központi problémája, a fül betegsége. Zúg a "fülünk". (Noha a Volga már nem...) Nem halljuk Bachot, a mellettünk csöndesen töprengőt, az ösvény kavicsainak ropogását, sőt, saját belső beszédünk líraibb hangjait sem. És ezzel együtt megbomlott az egyensúlyérzékünk. A válság viszont épp a kötéltáncosok évada. Egy vékony dróton kellene végigmennünk, miközben a cirkuszi fúvószenekar repesztő marsot fúj. Vagy már csak a dob pereg, mint a legveszélyesebb kunsztot megelőző másodpercekben? Akkor éreztem valami émelygéssel vegyes félelmet, amikor jeles írástudók sorra kudarcot vallottak elveik életbeli érvényesítésének menedzser-küzdelmeiben. Ki emlékszik már arra, amikor Für Lajos sírva fakadt a kamerák előtt, és mindenkitől bocsánatot kért? Miért hallgat Sánta Ferenc, miért halt meg Krassó György, mikor volt költő Lezsák Sándor, mi ez a fülzúgásos, harsány csönd? Hogy milyen magatartás volna üdvös... A maga-tartás: önmagunk méltóságának megőrzése. Bizony, kell a "gőg"! Még a szégyellt is, hogy drótlapáttal szétüthessük a parazsát. És kell a cifra nyomorúság, mert abban hamarabb ismerünk egymásra. S nem utolsó sorban a kategorikus imperativus, meg fejünk felett a csillagos ég. És azon túl... Kívánom, Péter, hogy az új esztendő sokszorozza meg erőidet és segítse jószolgálatod, s ugyanezt óhajtom e blog kisközössége minden tagjának is. Buék!
Ezekben a napokban nem szokatlan a belső csend megélése, vagy éppen a belső hangokra való figyelés élménye. De nem csupán a jövőre való felkészülés érdekében fontos az elmélyülés, hanem a már megélt történetek, változások tanulságai, következményei miatt is. Fontos átgondolni, hova sodortak/sodorhatnak bennünket a vélt vagy valós nehéz helyzetek? Válságba, kiúttalanságba? Nem feltétlenül. Gyakran inkább a „kényelmes” tehetetlenség állapotába, amelyben a megoldásképtelenség érzése gyökerezik és amely szinte elgyengíti, elerőtleníti-megbénítja a „szenvedőt”. Kényelmes azért, mert eltávolít a felelősségtől, a határozott,valós döntésektől. A megoldásra várás rossz értelmű várakozássá egyszerűsödik, mert azt hihetjük, a külső tényezők-és csakis a külső tényezők- változása eredményezheti a pozitív megoldást. A tehetetlen várakozás az unalom fullasztó érzését keltheti bennünk, amelyben a vegetálás szürkesége elnyomja az élet sokszínűségét, frissességét. A megoldás ugyanakkor bennünk van: képesnek lenni egy új feladatra, képesnek lenni az együttműködésre, az emberi kapcsolatok kiteljesítésére, képesnek lenni az új élmények befogadására, képesnek lenni a tudás örömének és használatának megélésére. Erősnek lenni és erőt adni nem lehetetlen megoldás, az erő legyőzi a tehetetlenség érzését, a dinamizmus ad teret, lehetőséget a változásra. Az új élményeknek, valamint a megélt történetek emlékeinek-apró, vagy éppen világrengető- öröme ad erőt a felfrissüléshez, a váratlan, szokatlan, vagy éppen „nehéznek tűnő” helyzetek megoldásaihoz. Mindehhez -a történeteink során- meg kell szólítani a környezetünket, a szavak, a szavak által közvetített gondolatok, érzések a legfőbb eszközeink, minden megoldás kulcsát jelentik. A megszólítás képessége - önmagunk megtalált/megismert belső hangjainak felerősítése- a legfőbb, erőt adó jó lehet, ha jól formáljuk a szavakat. Egyszer valaki úgy szólított meg: „ugyan mire jó a maga kincstári optimizmusa?”,más pedig úgy:”nem zavarja, hogy mindig a talaj fölött jár?” Ma már pontos válaszom van ezekre a kérdésekre: földhöz ragadt módon, pesszimistán nem értékelhető a múlt és nem értelmezhető a jövő.
A növekedési kényszer ráadásul a rák legjellemzőbb tulajdonsága. Mondjuk, azt már sokan leírták, hogy a növekedésből/burjánzásból eredő betegségeket pont az ellenkezőjével lehet gyógyítani (csökkenés/sorvadás) és viszont, vagyis relatíve mindkét folyamat hasznos lehet - itt viszont a növekedés elég öncélú abszolút értékéről beszélünk. Pont úgy, mint a rákos daganatok esetében, ahol egyes sejtek eldöntik, hogy márpedig ők saját hatáskörben burjánzani fognak. Ehhez biztosan van ideológiájuk is (a biológiai drive és a megvalósulás lehetősége), és annak biztosan része az, hogy nem érdekli őket a körülöttük élő környezet. Aztán, ahogy a mesében a lyukas zoknival, amikor a lyuk már túl nagyra nőtt, hirtelen eltűnt a zokni - és vele eltűnt a lyuk is. Ebből a szempontból én is optimista vagyok: a minőségi paradigmaváltás legkésőbb a halállal eljön minden emberi egyed számára, de azt hiszem, addig azért nyerhetünk még pár okos percet vagy napot, hogy az egyébként fajspecifikus potenciálunkkal okosan élve megmutassuk, mi is a kutyafitty :) Ugyanakkor mélyen egyetértek kia-val, amikor azt írja: "Akkor éreztem valami émelygéssel vegyes félelmet, amikor jeles írástudók sorra kudarcot vallottak elveik életbeli érvényesítésének menedzser-küzdelmeiben." Ha kicsit följebb, Péter, azt írtad volna, hogy az önkorlátozással és életmód-váltással kapcsolatban két éve írott blogbejegyzésed óta annak irányában történt elmozdulás, most megnyugtatnám kia-t... Így csak szimplán eredményes és kellően tudatos újévet tudok kívánni mindenkinek :))
Na, tessék, most senki nem nyugtatott meg, itt állok az új év küszöbén holmi szörnyű idegizgalmak közepette... Nem maradt más, csak az önszuggesztió és az irodalomnak nevezett terapikus írás. Ennek egyik - sok szempontból idevágó - darabját mellékelem, míg el nem veszti aktualitását. Annyi szofisztikált kétely, a világvége-projekttel ironizáló fin de siécle-mélabú van benne, hogy remélem, jól fogsz (fogtok) nevetni rajta. Jó mulatást; én például kifejezetten vidámnak gondolom, ám nem a megnevezett tárgyiasságok miatt... www.youtube.com/watch?v=4Y8J5hxmzbk
Mostanában ezt kaptam a fejemhez: "optimizmusod a valóság meghazudtolása". Köszönöm Péter, hogy erősítesz bennünket az utunkon. Most van igazán szükség erre. Apró példámmal szeretnék kevésbé optimista lelkekbe önbizalmat önteni. Kis ingatlanközvetítő csapatom van. Családi vállalkozásból most építem át a jelen körülmények között is jól prosperáló csapattá. Meggyőződésem, hogy egy válságágazatban is lehet jól működni. Ez most évvégén nyert megerősítést, amikor a kollégák őszintén örültek egymás sikerének és erőt merítettek belőle. Bizonyítottak a cselekedeteikkel és még egy. Csillogtak a szemek az összetartozás élményétől! Kívánom mindenkinek ezt a kellemes érzést. Péter! Köszönöm Neked kitartó, előremutató munkádat, elhivatottságodat! Egyben boldog, sikerekben, egészségben és szeretetben gazdag új esztendőt kívánok Neked, Családodnak, Szeretteidnek, a blog olvasótáborának és minden Embernek!
"higgadtság, az önálló gondolkodásra, az elmélyülésre, az elemzésre, ha kell: a visszalépésre való képesség. " E tényezőkhöz egy kis adalék: A hírek és híranyagok melyeket újságban, neten tv-ben, stb kapunk akkor hoznak az íróik számára megélhetést, ha sok figyelmet vonzanak, és ezért rémisztgetni szoktak. Ez aláássa a "higgadtság" tényezőt, ám ha tudjuk,tudatosítjuk, hogy a pánik nem a hír értelmeznivaló része, hanem az író megélhetési aggodalmának tükröződése, akkor helyre kerülnek a hírek közlendői bennünk. Másik ilyen tudni érdemes dolog, hogy a hírek címeit nem az újságíró adja, a cím többnyire a szerkesztő jogköre (ezt egy újságírókat okító ismerősöm szokta volt mondani). Ezért jön létre a sereg biztos katasztrófát és bajt ordító cím a még éppen csak gyenge latolgató találgatást tartalamazó híranyag felett. Egyszerűen ismerni kell, hogy a címe a cikknek, és esetleg az első pár kiugró sor nem a hír értelmi része, és ha a címet, címsor külön anyagként böngésszük a többitől, akkor egész értelmes "higgadt, és önállóbb gondolatokat" fogunk találni még a mai rémhírsajtóban is, jobban kiemelkednek, izolálhatóbbá válnak a rémhírturmixból az "elmélyült elemzésre" alkalmas adatok, ismeretek. A címek és címsorok felütései, mindjárt a gondolat valódi fonalának bogozása elött megadja azt a riadt alaphangot, emivel több mint lefeleződik az ember ítélőképessége. Ha tudjuk, hogy mikor olvasható a hír, és mikor a mások megélhetési pánikja, úgy alsóhangon megduplázható a higgadt mérlegelés képessége, ha..ha...ismernék közkincsként mindenfelé azt az apró részletet, hogy a cím nem "hagyományos értelemben" része az írásnak legtöbbször. Valahol érthető, hogy a szerkesztő jogköre kell legyen, hogy pl az arany árfolyamának és az aranyérkanőcs rekrámnak ha már egy oldalon kell lennie akkor ne közröhelyes formában történjék mindez, tehát jó ha belenyúl egy szerkesztő a címválasztásba...olykor jó...de mára elharapódzott a jogkörrel való oda-vissz-élés...
http://www.napi.hu/magyar_gazdasag/magyar_allamcsodrol_beszelnek_svajcba... Nos kb negyed nap kellett, hogy egy frankó kis csak a címében rémisztgető példát mutathassak: a cím alapján azt gondolnánk, nyakunkon a vég, de már a bevezető sorokban látszik, úgy beszélnek a nagy veszedelemről, mint egy "nagy meglepetés lenne ha bekövetkezne" típusú dologról. A hírterjesztési séma: "Farkas! Farkas! Farkas!!!!...a neve annak az állatnak melyet évszázadok óta senki sem látott." ((-:
vanak még pozitív gondolatú meglátásoknak gazdái: http://www.tenyek-tevhitek.hu/a_valsag.htm