Csermely Péter blogja

Nyomtatóbarát változat

Hova tartunk 2009 és 2010 fordulóján mi együtt, emberek? Nemrégiben fejeződött be a koppenhágai konferencia a klímaváltozás elleni küzdelemről. Egyetértés praktikusan nem született. Melegszünk, és olvadozunk tovább. A tét azonban még ennél is sokkalta nagyobb. A tét a modernkori emberi fejlődés eddigi formájának a vége.

A Föld hamarosan bekövetkező átalakulásának a vízióját az élővilág viselkedésének a túlélésre és az expanzióra szakosodott kettősségéből indítom el. Bemutatom, hogy ez a kettősség mereven szétválik: vagy spórolunk, vagy költekezünk – arany középút nincsen. Megmutatom az átállás óriási nehézségeit. Azt, hogy a spórolás vagy a költekezés bele van égetve a génjeinkbe, és három generáció kell a megváltozásához. Azt, hogy a spórolásra szakosodott merev formának egy rugalmas együttműködést kell kitalálnia a túléléshez – ami fából vaskarika. És azt, hogy a XX. század végére olyan önerősítő körök sokasága alakult ki, amelyek felerősítették az expanziót segítő rövid távú gondolkodás társadalmi méretekben való elterjedését.

Mi lehet az a kiút, amelyik – katasztrófa nélkül – el tudja fogadtatni az emberiséggel az önkorlátozást? Számos biológiai példát mutatok arra, amikor az együttműködés egy magasabb szinten elérhető új forrás megszerzését tette lehetővé. Az emberiség korszakhatárhoz ért. Vagy felismeri az új lehetőséget (amelyre néhány kezdeti példát bemutatok), vagy… a mondat folytatása helyett inkább hosszú távú értékekben, együttműködésben gyarapodó, boldog és reménykedő Új Esztendőt kívánok!

Az óév végén nagyon sokan számadást szoktak készíteni. Mire jutottam az elmúlt évben, mit kellene jobban, máshogyan csinálnom az Új Esztendőben? Nem akarnám az olvasókat a saját számadásommal untatni, így inkább néhány fontosnak vélt gondolatot írok le a közös számadásról. Hova tartunk 2009 és 2010 fordulóján mi együtt, emberek? Mire kellene piszkosul vigyáznunk, mit kellene nagyon-nagyon átgondolnunk? Előre elnézést kérek azért, hogy a válasz egy kicsit bonyolult lesz. A Föld előtt álló óriási átalakulásról fogok írni, amit sajnos nem lehet pár rövid mondatban odavetni, mert akkor egy modernkori ökölrázó próféta lesz az emberből, akit – ahogyan tudjuk – a saját hazája kitagad. Bizonyítani sajnos nem tudom, hogy amit leírok, az igaz. De néhány megalapozottnak látszó kérdést úgy érzem, hogy fel tudok tenni. Arra kérem tehát az Olvasót, hogy pezsgő helyett, pezsgő mellett az Óév végén, az Új Év elején gondolkodjunk el együttesen.

Nemrégiben fejeződött be a koppenhágai konferencia a klímaváltozás elleni küzdelemről. Egyetértés praktikusan nem született. Melegszünk, és olvadozunk tovább. A tét azonban még ennél is sokkalta nagyobb. A tét a modernkori emberi fejlődés eddigi formájának a vége, a falon lévő felirat, a „Mene, tekel, upharsin”, a „megmérettél, és könnyűnek találtattál” rádöbbenése mindannyiunk számára. Kérem ezért, hogy ne ugorja át senki a most következő néhány bekezdést. Igyekszem ezekben egy olyan logikus okfejtést leírni, amely csak a lépések egymásutániságában lesz érthető.


Nagy hálával tartozom Farkas Anikónak és Sulyok Katalinnak, amiért kritikus megjegyzéseikkel „körbebombázták” a tudósokról és politikusokról (üzletemberekről) írott korábbi bejegyzésemet. A kritika engem mindig elgondolkodtat. Miért is kezdtem el leírni a „tudós” és a „politikus” közötti különbséget, ha ez a különbség, csak bizonyos politikusokra és bizonyos tudósokra igaz? Ahogyan az ottani válaszomban is megfogalmaztam, a „politikus” és a „tudós” típusai azért fontosak, mert az általuk megtestesített rövid, illetve hosszú távú gondolkodás rendszerré szerveződhet. A rövid és a hosszú távú gondolkodás külön-külön viselkedésformákat, normákat stabilizál, és különböző környezetet képez. Az elkövetkezendő bekezdésekben pontosan ezt a kettősséget fogom körbejárni.


A Föld hamarosan bekövetkező átalakulásának a vízióját az élővilág viselkedésének a kettősségéből indítom el. Régóta ismert tény, hogy az élőlények (növények, állatok, emberek) alapvetően kétféle stratégiát követnek. Az ínség idején a túlélési stratégia, a bőség idején pedig a szaporodó, az expandáló stratégia dominál. A túlélésre szakosodott élőlények spórolnak, és a kiadásra optimalizálnak. Az expandálásra szakosodott szervezetek bíznak a források elérhetőségében, és a bevételre orientáltak. Ebben a képben két elem az, ami igazán érdekes. Az egyik a kettősség maga. Nagyon ritka az, amikor az átmeneti, kevert stratégia dominál. Vagy spórolunk, vagy költekezünk. – Arany középút jószerivel nincsen. A másik izgalmas tény az, hogy a spórolás vagy a költekezés bele van égetve a génjeinkbe. Ha spórolást igénylő környezetből költekezést megengedő környezetbe kerülünk, akkor spórolni fogunk tovább – három generáción keresztül. Zabálunk, mert képesek vagyunk már rá, de a testünk még spórol, mert a nagymamánk szegény volt. Ettől aztán elhízunk, és cukorbetegek leszünk. Fordítva is igaz: a korábban jómódban élő emberek sokkal gyorsabban halnak meg akkor, ha hirtelen sanyarú körülmények közé kerülnek, mert a testük nem tudja abbahagyni a pazarló életmódot.

Érdemes egy kicsit jobban részletezni, hogy mi a jellemző az egyik, és mi a másik viselkedési típusra. A leírásból ki fog derülni, hogy a XX. és XXI. század annyi önerősítő folyamatot generált, amelyik a kétféle stratégiából már két, különálló világot teremt: a hosszú távon gondolkodó, túlélési stratégia világát, és a rövidtávon gondolkodó, expandáló stratégia világát. Miért fontos ez? Azért, mert felhívja a figyelmet arra, hogy ha még idejében stratégiát akarunk váltani, akkor nagyon-nagyon észnél kell lennünk, mert ezzel az egész világunkat kell megváltoztatnunk.

Miben összegezhetőek az expanzióra és a túlélésre szakosodott biológiai szerveződések legfontosabb vonásai?

Érdemes észrevenni azt, hogy az előző felsorolásban a *-gal jelölt részeknél az emberiség jelenlegi helyzetében nagy ellentmondások jelentkeznek. Miben állnak ezek?

A Föld egyre nagyobb régióit meghódító nyugati civilizációra az expanzió a jellemző. Az expanzió biológiai példáiban az egyedek pótolhatósága nagy, értéke kicsi. Ugyanakkor a nyugati civilizáció az egyén pótolhatatlanságának és értékének a hirdetésén alapul. Ez a kettősség a fogyasztói társadalom egyik nagyon fontos, belső ellentmondását mutatja meg.

A biológiai példák esetén az expanzióra szakosodott rendszerek a forrásbőséget használják fel ahhoz, hogy túléljék a változékony körülményeket. A túlélésre szakosodott rendszerek az ínséges időket akkor élik túl, ha az ínség körülményei stabilak. Jelenleg azonban olyan korba lép be az emberiség, ahol a források elapadása egy labilis környezetben jelentkezik (ahol a környezet nem utolsó sorban éppen az emberiség tevékenysége miatt válik labilissá). Nagy feladat előtt állunk tehát: meg kell teremtenünk a forrásokban szűk helyzetre szakosodott, merev rendszerek plasztikus kooperációjának a lehetőségeit, azaz ki kell találnunk a fából vaskarikát... Hol állunk ebben jelenleg, miben összegezhetőek az expanzióra és a túlélésre szakosodott emberi viselkedés legfontosabb jellemzői?

A felsorolás igen nagy tanulsága, hogy az emberek fejlettségi szintjén mindkét viselkedési forma rendkívül nagy erőket mozgósít annak érdekében, hogy pótolni tudja azokat (a biológiai rendszerek szintjén hiányzó) vonásait, amelyek korlátozzák az életképességét. Így a versengő rendszerek iszonyatos apparátussal növelik a hatékonyságukat, míg a kooperáló rendszerek nem keveset tesznek a rugalmasságuk fenntartása érdekében. Mindez akár még egyensúlyhoz is vezethetne, ha a XX. század végére nem alakultak volna ki olyan önerősítő körök, amelyek ugrásszerűen felgyorsították a rövid távú gondolkodás társadalmi méretekben való elterjedését. Ezeket az önerősítő köröket Antal Miklós barátom igen kiváló, készülő cikkében írtakat is segítségül hívva foglalom össze.

A kisközösségek (nagycsaládok, falvak, stb.) eróziója és a felgyorsult élettempó miatt a hosszú távú társadalmi normarendszer átadásában, őrzésében és fejlesztésében egyre jobban fokozódó zavarok keletkeztek.

• Az így kialakuló „norma-űrt” egyre jobban olyan rövid távú normák töltötték be, amelyek jelentős részét a korábbi értékképző közösségek helyébe lépő üzleti és politikai elit fogalmazta meg.
• A felgyorsult élettempó kedvezett a gyorsan is megérthető, egyszerűsített üzenetekké alakított, rövid távú célrendszerek terjedésének.
   
• A média példátlanul gyors elterjedése egy olyan visszajelzési mechanizmusnak adott óriási befolyást, amelyik nemcsak az átlag viselkedését erősítette fel, hanem a negatívumok hangsúlyozásával a közösségi értékképzést még tovább is gyengítette.
  
  
• A közvélemény megismerésének egyre könnyebbé váló és egyre elterjedtebb eszközei még tovább fokozták a média átlag-erősítő hatását.
• Ebben a nagyon „középre-húzó” véleménytérben a hosszú távú értékek mentén különvéleményt formáló gondolkodók szerepe egyre veszélyesebbé vált, és visszaszorult.
• A fenti hatások eredményeként mind az üzleti, mind a politikai világ vezetői, rövid távú érdekeiknek megfelelően, egyre inkább „közvélemény-vezéreltté” váltak. Ezzel az önerősítő köröknek egy újabb szintje indult be.
   
• Az még a jövő egy nagy kérdése, hogy a jelenleg elképesztően felfutóban lévő közösségi hálózatok (mobiltelefon, World-wide-web, twitter, stb.) vajon tovább erősítik-e az átlag uralmát, vagy – éppen ellenkezőleg – megteremtik a kihalóban lévő közösségi értékformálás új terepeit.

Az emberiség válaszút előtt áll. Vagy folytatja a fogyasztási őrületet, és belegyalogol egy masszív katasztrófába, amelyik rohamos népességfogyást fog eredményezni, vagy átáll egy önkorlátozó életvitelre. A koppenhágai találkozón „nem kifejezetten” sikerült kidolgozni (ez angol eufemizmus volt…) egy olyan kompromisszumot, amely mindenki számára elfogadhatóvá tette volna az önkorlátozó magatartást. Mi lehet az a kiút, amelyik – katasztrófa nélkül – el tudja fogadtatni az emberiséggel az önkorlátozást?


A biológiai rendszerek számos olyan példát adtak az evolúció során, amelyben az önkorlátozó együttműködés olyan új források elérését tette lehetővé, amelyek az együttműködésre képes rendszer túlélését okozták. Lássunk erre néhány példát az evolúció eddigi nagy ugrásai során.


 
Mi lehet az új szint, és az új forrás az emberiség jelenlegi helyzetében? A megoldást nem tudom, így hát közös gondolkodásra hívom az Olvasót.
 

•    Nyilvánvaló menekülési pont lenne egy találkozás egy fejlettebb civilizációs közösséggel, amelyik az integrálódás és a kölcsönös forrásbővülés egy újabb lépcsőjét mutatná meg nekünk.
 

•    Ma még nem tudjuk felmérni azt, hogy mit jelentene, ha az emberiségnek kialakulna egy olyan közös tudata, amely nem a mélybe rejtett, hanem könnyen átélhető és nyilvánvaló.


•    Még messzemenőbb következményei lennének, ha a Föld ökoszisztémájának egésze (Gaia) ébredne az emberiséget magában foglaló közös tudatra.

Messze nem biztos, hogy a fenti lista teljes. A biológiai rendszerek fejlődésének eddigi tanulságai (tudtommal) egyik fenti kiút létére sem adnak egyértelmű cáfolatot. Nem tudjuk azonban azt, hogy közeledünk-e bármelyik fenti állapothoz, avagy sem. Még kevésbé tudjuk azt, hogyha közeledünk, akkor mennyire közel vagyunk hozzá. A második két kiút esetén még az sem nyilvánvaló, hogy mi lenne az az új forrás, amelyik megnyílna az utak elérhetővé válásával. Egy azonban biztos. A hálózatos viselkedésforma sajátosságai miatt a változások sokszor rendkívül gyorsak is lehetnek („tipping point” jelenség). Azaz az a tény, hogy ma még nem látjuk ezeket a változásokat, messze nem bizonyítja azt, hogy akár holnap ne következhetnének be. Oremus.

Hosszú távú értékekben,
együttműködésben gyarapodó,
boldog és reménykedő
Új Esztendőt kívánok!
 

Válaszok (1)

Elsőként szeretném megköszönni a hozzászólásokat, amelyek már eddig is igen gazdag tartalmakat adtak hozzá az indító gondolataimhoz. Nagyon nem szeretném, ha az a kép, amelyet vázoltam úgy maradna meg valakiben, hogy „a fene egye meg, ezek a nyomorult előttem járó generációk (nyomorult amerikaiak, indiaiak, kínaiak, a sort lehet tetszés szerint folytatni...) elrabolták az életemet, és engem meg itt hagytak a nagy baj kellős közepén”.  Ennek a kornak az a különleges üzenete, hogy még kevésbé ülhetünk bele a készbe, mint bármikor előtte. Gondolhatja erre persze bárki azt, hogy emiatt szerencsétlenek vagyunk. Én nem így gondolom. Én pontosan azt gondolom, hogy mi vagyunk a legszerencsésebbek, mert a kor, amiben élünk óriási feladattá emeli azt, hogy felnőttek legyünk. „Könnyű” felnőttnek lenni akkor, amikor az embert már tíz évesen olyan szituációk tömegébe viszi a sorsa, amelyekben ha nem felnőttként viselkedik – akkor meghal. Könnyű olyan korban élni, amikor a felnőttként viselkedés mintákhoz kötött. A mi korunkban minden az ELLEN szól, hogy felnőttként viselkedjünk. Ez a kor elemi erővel pátyolgat és infantilizál. Aki ebben a korban akar felnőni, annak nincsen minta, annak járatlan úton kell járnia.

Az egy nagy kérdés persze, hogy a baj tulajdonképpen mekkora is. Egyetértek „Miklós”-sal abban, hogy „soha nem látott baj van, mert a jelenlegi természeti rendszerek nagyon jelentős részét sajnos le tudjuk győzni, hiszen a globális hatásaink elől nincs menekvés a legtöbb ökoszisztéma számára”. Érdemes elolvasni John Beddingtonnak (aki Angliában a „chief scientist” posztját tölti be) a sorait, amelyekben 2030-ra „tökéletes vihart” jósol, azaz egy olyan mély világválságot, amelyben az éhínség, a víz- és energiahiány népvándorláshoz és háborúkhoz vezet. Ugyanakkor „Miklós”-nak igaza van abban is, hogy „soha nem látott potenciállal rendelkezünk a küzdelemhez”. Tehát elkeseredésre semmi ok. Alapos odafigyelésre, és mindenkinek a saját helyén való küzdelemre (és mások küzdésre buzdítására) annál inkább.

Továbbmegyek. Aki most akar felnőni, annak nem elég saját magának felnőni, hanem az egész emberiséggel együtt kell felnőnie. Segítenünk kell tehát a többieket is a felnövekedésben. Ezért különlegesen szép ez a kor. Mert új minőséget kényszerít ki, és ezzel nagy változásra ad esélyt. Az, hogy ezzel az eséllyel tudunk-e élni, avagy sem, azt előre nem lehet tudni. De én erősen remélem azt, hogy fogunk tudni élni az esélyünkkel, és ha az olyan emberek véleményét olvasom, mint a hozzászólók, akkor ez a reményem nagyon megerősödik. Hadd idézzem „Miklós” sorait: „Civilizációnk és természeti környezetünk megmentése így válik minden idők legizgalmasabb kihívásává!”.
 

Könnyen lehet, hogy a „patroklosz” által megkérdőjelezett morális válság (mármint, hogy az öregek mindig morális válságnak tartják az új viselkedési formák megjelenését) is a fentiek miatt lehet jobban morális válság, mint korábban. Miért nyílhatott nagyra az olló a helyzet által elvárt és a jelenleg tapasztalható morális alapállás között? „Medozz”-nak és „farkasa”-nak a normazavarral kapcsolatos soraival egyetértve én is úgy gondolom, hogy 1.) nagyobb a kihívás, amelynek meg kell felelnünk – morálisan is. 2.) A kihívások ráadásul nem rövid távon jelentkeznek (rövid távon a jólétben élő társadalmakban a kihívások éppenhogy jóval kisebbek), hanem hosszabb távon, de ott aztán nagyon.

Nagyon érdekes a számomra, ha egybevetem „medozz” és „Miklós” gondolatait. „Medozz azt írja körül, hogy alsó szinten gyakoribb a pazarló, rövidtávú viselkedésmód a biológiai rendszerekben. „Miklós” meg azt fogalmazza meg, hogy az emberi társadalmak képviselőinek az alsó szintekre súlyozott érdekrendszer a fontosabb. A kettőt egybevetve a rövid távú gondolkodás egyeduralmának a veszélye (az államférfiak iránti igény) még nagyobb. Mondhatja erre persze bárki, hogy ha a képviselők nem „alulról” lennének meghatározottak, akkor a képviseleti demokrácia nem lenne demokrácia. A demokráciáról a január 15.-én megjelenő írásom fog majd szólni részletesen.

Nyilvánvalóan az ellenkező véglet, a hosszú távú gondolkodás teljes mértékű túlsúlya ugyanolyan katasztrófához vezet, mint a szűklátókörű, rövid távú gondolkodás kizárólagossága (azaz „medozz”-nak és „farkasa”-nak teljesen igaza van az arany középút igénylésében és létező példáinak felmutatásában, akár a politikusok szintjén is). Az idősebb generációk még emlékeznek „Rákosi pajtás” aranytojást tojó tyúkjára, amelyet nem volt szabad megenni. Ez idáig rendben is lenne. A majdani aranytojásra (akkoriban: nehéziparra, hadiiparra, stb.) való koncentrálás akkor válik tragédiává, amikor ennek érdekében semmit sem szabad megenni ma – mint ahogyan az a Rákosi-rendszerben szinte mindennapos volt.
 

Válaszok (2)

„Bodhiszattva” nagyon sok gondolatának igen megörültem. Valóban igaz az, hogy a fogyasztási javak által okozott öröm olyan drog, amely csak akkor okoz újabb és újabb örömöt, ha többet és még többet megszerzünk belőle. Az iskolai oktatás ma is nagyon sok helyen ismeretcentrikus. Egyetértek az oktatás „teljes megreformálásának” igényével. Január 29.-én fogok beszámolni a Bölcsek Tanácsa másfél éves munkájáról ezen a blog-on, és fogom ismertetni azokat a javaslatokat, amelyekkel újjá kellene építenünk a magyar oktatási rendszer egészét. Ugyanakkor arra vigyázni kell, hogy az igényelt viselkedésformákat (kreativitás, önismeret, küldetés, értékek, boldogságtudomány, stb.) soha nem szabad tantárgyak formájában bevezetni, mert akkor ezekből megint ismeretanyag lesz a cselekedetekben magamévá tett értékrend és normarendszer helyett. A változásnak valóban a kiváló pedagógusok a kulcsai. Ebből alakulhat ki az az értékrend, amelyről „prohoz” is írt. De erről többet majd január 29.-én.

Az oktatás példája is mutatja, hogy a kollektív tudat formálható. Mi is éppen ezt tesszük most – kicsiben. Pontosan úgy, ahogyan „Bodhiszattva” és „Balint03” írták. Ahogyan „Baráti Péter” írta, a szinkron (ha nem is a késői Jung kicsit túlzottan ezoterikussá váló értelmezésében) alakítható, ha a sokszínűség ezt nagyon nagy kihívássá is teszi. Mégis, a modern demokrácia pontosan ennek a sokszínű egységnek a kialakítási formáit tanulja meg. Ebben a modern felfogásban – amelyet január 15.-én fogok körbejárni –  az egység nem a változatlanság, hanem a rendkívüli dinamika egysége – pontosan úgy ahogyan az a sejtjeinkben már évmilliárdok óta, az agyunkban pedig sok-sok millió éve honos. Ebben a folyamatban valóban már messze nem elég a politikus és a tudós csak a didaktika kedvéért felvállalt egyszerűsített kettőssége, hanem kell a „kia” által hiányolt művész, de mindenki más is, aki a saját értékeit és megközelítését hozzá tudja tenni a közöshöz. A „farkasa” által igényelt arany középút tehát létezik. Ezer álláspont között kanyarog „középen”. Csak megtalálni nehéz. Pontosítok: egyedül megtalálni nehéz. De éppen úgy, ahogyan ennek a blognak a gondolatai alakulnak a hozzászólások nyomán – közösen már mindez sokkal egyszerűbb.
 

A hálózatba szerveződő égitest egy gyönyörű példája az „Avatar” című film Pandorája, ahol minden fa közös hálózatot alkot. Az égitest középpontja az élet fája (a kicsi fehér a baloldali kép közepén), amelynek a magjai – lelkek – (a kis medúzaszerű képződmények a jobboldali képen) fontos üzeneteket hordoznak. A Pandora lakói a fákkal, a lovukkal, a repülésre szolgáló griffmadarukkal mind-mind képesek összekapcsolódni. A természettel élnek, a 2100-as évekre már rég elhalt Földdel ellentétben. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért hat ez a film ennyire. Az első meglepetés az volt, hogy a hatás oka szövegszerűen nagyon nehezen fogható meg. A történet silány. A film képszerűsége gyönyörű, de nem az egyedi képek szépsége az, amivel hat. Nem is az érzelmi mélység az, ami megragad. Sok gondolkodás után úgy érzem, hogy a film egy olyan világot teremtett, amely megragadott valamit az emberiség nagyon elérhetetlenné vált közös tudatából. A film az elveszett Édenkert mélyen elrejtett képeit hívja elő. James Cameron nagy szolgálatot tett az emberiségnek. Az Avatarban megmutatott egy olyan paradicsomot, amelyet már csaknem teljesen eltapostunk. Pedig újra felfedezhető és a lényege visszaépíthető, mert a kezdőpont itt van belül. Ajánlom mindenkinek, aki még nem látta, hogy nézze meg az Avatart, és lehetőség szerint ne az embereknek drukkoljon benne…

Válaszok (3)

Érdemes idemásolni a Sarkozy elnök által felkért, Amartya Sen és Joseph Stiglitz Nobel-díjasokat is magában foglaló „Fitoussi-bizottság” ajánlásait a GDP helyett a helyes irányba való elmozdulást jobban mérő mutatóról.

• Az anyagi jólét értékelésénél inkább a jövedelem és a fogyasztás kerüljön előtérbe, a termelés helyett

• A háztartások nézőpontjának hangsúlyozása

• A jövedelmet és a fogyasztást a vagyonnal együtt kell vizsgálni

• Nagyobb hangsúlyt kell fektetni a jövedelem, a fogyasztás és vagyon eloszlására

• A jövedelem mérése terjedjen ki a nem-piaci tevékenységekre

• Az emberek életszínvonala objektív körülményektől és adottságoktól függ. Lépéseket kell tenni, hogy javuljanak az emberek egészségére, személyes tevékenységeire és környezeti feltételeire vonatkozó mérések. Különösen alapos erőfeszítéseket kell tenni olyan szilárd, és megbízható mérések kifejlesztésére és végrehajtására, amelyek a társadalmi kapcsolatokra, a politikai képviseletre és a bizonytalanságra irányulnak, amelyek kimutathatóan befolyásolják az élettel való megelégedettséget.

• Az életszínvonalat leíró indikátoroknak minden területre kiterjedően, átfogó módon értékelniük kell az egyenlőtlenségeket

• A felméréseket olyan módon kell megtervezni, hogy minden személynél meg lehessen állapítani az életszínvonalat leíró témakörök közötti kapcsolatokat, és ezeket az információkat kellene felhasználni a különböző területeket érintő stratégiák tervezésekor.

• A statisztikai hivataloknak biztosítaniuk kellene azokat az információkat, amelyek szükségesek az életszínvonal egyes területeinek összekötéséhez, és ezáltal különböző indexek megalkotásához

Bár a javasolt mutató még mindig nagyon sok olyan összetevőt tartalmaz, ami extenzív és nem minőségalapú, intenzív mutatószám, már sokkal jobban méri a tényleges előrehaladást, mint a jelenleg általánosan használatos GDP, ami elavult. Nagyon fontos lenne egy kétskálájú mérce, ahol az egyik skála a fentiekhez hasonló mértékben okosan megfogalmazott, fenntartható növekedést, a másik mérce viszont kizárólag a komplexitás, a belső és a társadalmi hálózatos minőség növekedését mérné.