Milyen sorsforduló előtt áll az emberiség?
Avagy: Hosszú távú gondolatok évváltás idején
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Hova tartunk 2009 és 2010 fordulóján mi együtt, emberek? Nemrégiben fejeződött be a koppenhágai konferencia a klímaváltozás elleni küzdelemről. Egyetértés praktikusan nem született. Melegszünk, és olvadozunk tovább. A tét azonban még ennél is sokkalta nagyobb. A tét a modernkori emberi fejlődés eddigi formájának a vége.

A Föld hamarosan bekövetkező átalakulásának a vízióját az élővilág viselkedésének a túlélésre és az expanzióra szakosodott kettősségéből indítom el. Bemutatom, hogy ez a kettősség mereven szétválik: vagy spórolunk, vagy költekezünk – arany középút nincsen. Megmutatom az átállás óriási nehézségeit. Azt, hogy a spórolás vagy a költekezés bele van égetve a génjeinkbe, és három generáció kell a megváltozásához. Azt, hogy a spórolásra szakosodott merev formának egy rugalmas együttműködést kell kitalálnia a túléléshez – ami fából vaskarika. És azt, hogy a XX. század végére olyan önerősítő körök sokasága alakult ki, amelyek felerősítették az expanziót segítő rövid távú gondolkodás társadalmi méretekben való elterjedését.

Mi lehet az a kiút, amelyik – katasztrófa nélkül – el tudja fogadtatni az emberiséggel az önkorlátozást? Számos biológiai példát mutatok arra, amikor az együttműködés egy magasabb szinten elérhető új forrás megszerzését tette lehetővé. Az emberiség korszakhatárhoz ért. Vagy felismeri az új lehetőséget (amelyre néhány kezdeti példát bemutatok), vagy… a mondat folytatása helyett inkább hosszú távú értékekben, együttműködésben gyarapodó, boldog és reménykedő Új Esztendőt kívánok!

Az óév végén nagyon sokan számadást szoktak készíteni. Mire jutottam az elmúlt évben, mit kellene jobban, máshogyan csinálnom az Új Esztendőben? Nem akarnám az olvasókat a saját számadásommal untatni, így inkább néhány fontosnak vélt gondolatot írok le a közös számadásról. Hova tartunk 2009 és 2010 fordulóján mi együtt, emberek? Mire kellene piszkosul vigyáznunk, mit kellene nagyon-nagyon átgondolnunk? Előre elnézést kérek azért, hogy a válasz egy kicsit bonyolult lesz. A Föld előtt álló óriási átalakulásról fogok írni, amit sajnos nem lehet pár rövid mondatban odavetni, mert akkor egy modernkori ökölrázó próféta lesz az emberből, akit – ahogyan tudjuk – a saját hazája kitagad. Bizonyítani sajnos nem tudom, hogy amit leírok, az igaz. De néhány megalapozottnak látszó kérdést úgy érzem, hogy fel tudok tenni. Arra kérem tehát az Olvasót, hogy pezsgő helyett, pezsgő mellett az Óév végén, az Új Év elején gondolkodjunk el együttesen.

Nemrégiben fejeződött be a koppenhágai konferencia a klímaváltozás elleni küzdelemről. Egyetértés praktikusan nem született. Melegszünk, és olvadozunk tovább. A tét azonban még ennél is sokkalta nagyobb. A tét a modernkori emberi fejlődés eddigi formájának a vége, a falon lévő felirat, a „Mene, tekel, upharsin”, a „megmérettél, és könnyűnek találtattál” rádöbbenése mindannyiunk számára. Kérem ezért, hogy ne ugorja át senki a most következő néhány bekezdést. Igyekszem ezekben egy olyan logikus okfejtést leírni, amely csak a lépések egymásutániságában lesz érthető.


Nagy hálával tartozom Farkas Anikónak és Sulyok Katalinnak, amiért kritikus megjegyzéseikkel „körbebombázták” a tudósokról és politikusokról (üzletemberekről) írott korábbi bejegyzésemet. A kritika engem mindig elgondolkodtat. Miért is kezdtem el leírni a „tudós” és a „politikus” közötti különbséget, ha ez a különbség, csak bizonyos politikusokra és bizonyos tudósokra igaz? Ahogyan az ottani válaszomban is megfogalmaztam, a „politikus” és a „tudós” típusai azért fontosak, mert az általuk megtestesített rövid, illetve hosszú távú gondolkodás rendszerré szerveződhet. A rövid és a hosszú távú gondolkodás külön-külön viselkedésformákat, normákat stabilizál, és különböző környezetet képez. Az elkövetkezendő bekezdésekben pontosan ezt a kettősséget fogom körbejárni.


A Föld hamarosan bekövetkező átalakulásának a vízióját az élővilág viselkedésének a kettősségéből indítom el. Régóta ismert tény, hogy az élőlények (növények, állatok, emberek) alapvetően kétféle stratégiát követnek. Az ínség idején a túlélési stratégia, a bőség idején pedig a szaporodó, az expandáló stratégia dominál. A túlélésre szakosodott élőlények spórolnak, és a kiadásra optimalizálnak. Az expandálásra szakosodott szervezetek bíznak a források elérhetőségében, és a bevételre orientáltak. Ebben a képben két elem az, ami igazán érdekes. Az egyik a kettősség maga. Nagyon ritka az, amikor az átmeneti, kevert stratégia dominál. Vagy spórolunk, vagy költekezünk. – Arany középút jószerivel nincsen. A másik izgalmas tény az, hogy a spórolás vagy a költekezés bele van égetve a génjeinkbe. Ha spórolást igénylő környezetből költekezést megengedő környezetbe kerülünk, akkor spórolni fogunk tovább – három generáción keresztül. Zabálunk, mert képesek vagyunk már rá, de a testünk még spórol, mert a nagymamánk szegény volt. Ettől aztán elhízunk, és cukorbetegek leszünk. Fordítva is igaz: a korábban jómódban élő emberek sokkal gyorsabban halnak meg akkor, ha hirtelen sanyarú körülmények közé kerülnek, mert a testük nem tudja abbahagyni a pazarló életmódot.

Érdemes egy kicsit jobban részletezni, hogy mi a jellemző az egyik, és mi a másik viselkedési típusra. A leírásból ki fog derülni, hogy a XX. és XXI. század annyi önerősítő folyamatot generált, amelyik a kétféle stratégiából már két, különálló világot teremt: a hosszú távon gondolkodó, túlélési stratégia világát, és a rövidtávon gondolkodó, expandáló stratégia világát. Miért fontos ez? Azért, mert felhívja a figyelmet arra, hogy ha még idejében stratégiát akarunk váltani, akkor nagyon-nagyon észnél kell lennünk, mert ezzel az egész világunkat kell megváltoztatnunk.

Miben összegezhetőek az expanzióra és a túlélésre szakosodott biológiai szerveződések legfontosabb vonásai?




Érdemes észrevenni azt, hogy az előző felsorolásban a *-gal jelölt részeknél az emberiség jelenlegi helyzetében nagy ellentmondások jelentkeznek. Miben állnak ezek?

A Föld egyre nagyobb régióit meghódító nyugati civilizációra az expanzió a jellemző. Az expanzió biológiai példáiban az egyedek pótolhatósága nagy, értéke kicsi. Ugyanakkor a nyugati civilizáció az egyén pótolhatatlanságának és értékének a hirdetésén alapul. Ez a kettősség a fogyasztói társadalom egyik nagyon fontos, belső ellentmondását mutatja meg.



A biológiai példák esetén az expanzióra szakosodott rendszerek a forrásbőséget használják fel ahhoz, hogy túléljék a változékony körülményeket. A túlélésre szakosodott rendszerek az ínséges időket akkor élik túl, ha az ínség körülményei stabilak. Jelenleg azonban olyan korba lép be az emberiség, ahol a források elapadása egy labilis környezetben jelentkezik (ahol a környezet nem utolsó sorban éppen az emberiség tevékenysége miatt válik labilissá). Nagy feladat előtt állunk tehát: meg kell teremtenünk a forrásokban szűk helyzetre szakosodott, merev rendszerek plasztikus kooperációjának a lehetőségeit, azaz ki kell találnunk a fából vaskarikát... Hol állunk ebben jelenleg, miben összegezhetőek az expanzióra és a túlélésre szakosodott emberi viselkedés legfontosabb jellemzői?



A felsorolás igen nagy tanulsága, hogy az emberek fejlettségi szintjén mindkét viselkedési forma rendkívül nagy erőket mozgósít annak érdekében, hogy pótolni tudja azokat (a biológiai rendszerek szintjén hiányzó) vonásait, amelyek korlátozzák az életképességét. Így a versengő rendszerek iszonyatos apparátussal növelik a hatékonyságukat, míg a kooperáló rendszerek nem keveset tesznek a rugalmasságuk fenntartása érdekében. Mindez akár még egyensúlyhoz is vezethetne, ha a XX. század végére nem alakultak volna ki olyan önerősítő körök, amelyek ugrásszerűen felgyorsították a rövid távú gondolkodás társadalmi méretekben való elterjedését. Ezeket az önerősítő köröket Antal Miklós barátom igen kiváló, készülő cikkében írtakat is segítségül hívva foglalom össze.

 

A kisközösségek (nagycsaládok, falvak, stb.) eróziója és a felgyorsult élettempó miatt a hosszú távú társadalmi normarendszer átadásában, őrzésében és fejlesztésében egyre jobban fokozódó zavarok keletkeztek.

  • Az így kialakuló „norma-űrt” egyre jobban olyan rövid távú normák töltötték be, amelyek jelentős részét a korábbi értékképző közösségek helyébe lépő üzleti és politikai elit fogalmazta meg.
  • A felgyorsult élettempó kedvezett a gyorsan is megérthető, egyszerűsített üzenetekké alakított, rövid távú célrendszerek terjedésének.
     
  • A média példátlanul gyors elterjedése egy olyan visszajelzési mechanizmusnak adott óriási befolyást, amelyik nemcsak az átlag viselkedését erősítette fel, hanem a negatívumok hangsúlyozásával a közösségi értékképzést még tovább is gyengítette.

  • A közvélemény megismerésének egyre könnyebbé váló és egyre elterjedtebb eszközei még tovább fokozták a média átlag-erősítő hatását.
  • Ebben a nagyon „középre-húzó” véleménytérben a hosszú távú értékek mentén különvéleményt formáló gondolkodók szerepe egyre veszélyesebbé vált, és visszaszorult.
  • A fenti hatások eredményeként mind az üzleti, mind a politikai világ vezetői, rövid távú érdekeiknek megfelelően, egyre inkább „közvélemény-vezéreltté” váltak. Ezzel az önerősítő köröknek egy újabb szintje indult be.
     
  • Az még a jövő egy nagy kérdése, hogy a jelenleg elképesztően felfutóban lévő közösségi hálózatok (mobiltelefon, World-wide-web, twitter, stb.) vajon tovább erősítik-e az átlag uralmát, vagy – éppen ellenkezőleg – megteremtik a kihalóban lévő közösségi értékformálás új terepeit.



Az emberiség válaszút előtt áll. Vagy folytatja a fogyasztási őrületet, és belegyalogol egy masszív katasztrófába, amelyik rohamos népességfogyást fog eredményezni, vagy átáll egy önkorlátozó életvitelre. A koppenhágai találkozón „nem kifejezetten” sikerült kidolgozni (ez angol eufemizmus volt…) egy olyan kompromisszumot, amely mindenki számára elfogadhatóvá tette volna az önkorlátozó magatartást. Mi lehet az a kiút, amelyik – katasztrófa nélkül – el tudja fogadtatni az emberiséggel az önkorlátozást?


A biológiai rendszerek számos olyan példát adtak az evolúció során, amelyben az önkorlátozó együttműködés olyan új források elérését tette lehetővé, amelyek az együttműködésre képes rendszer túlélését okozták. Lássunk erre néhány példát az evolúció eddigi nagy ugrásai során.


 
Mi lehet az új szint, és az új forrás az emberiség jelenlegi helyzetében? A megoldást nem tudom, így hát közös gondolkodásra hívom az Olvasót.
 

•    Nyilvánvaló menekülési pont lenne egy találkozás egy fejlettebb civilizációs közösséggel, amelyik az integrálódás és a kölcsönös forrásbővülés egy újabb lépcsőjét mutatná meg nekünk.
 

•    Ma még nem tudjuk felmérni azt, hogy mit jelentene, ha az emberiségnek kialakulna egy olyan közös tudata, amely nem a mélybe rejtett, hanem könnyen átélhető és nyilvánvaló.


•    Még messzemenőbb következményei lennének, ha a Föld ökoszisztémájának egésze (Gaia) ébredne az emberiséget magában foglaló közös tudatra.

 

Messze nem biztos, hogy a fenti lista teljes. A biológiai rendszerek fejlődésének eddigi tanulságai (tudtommal) egyik fenti kiút létére sem adnak egyértelmű cáfolatot. Nem tudjuk azonban azt, hogy közeledünk-e bármelyik fenti állapothoz, avagy sem. Még kevésbé tudjuk azt, hogyha közeledünk, akkor mennyire közel vagyunk hozzá. A második két kiút esetén még az sem nyilvánvaló, hogy mi lenne az az új forrás, amelyik megnyílna az utak elérhetővé válásával. Egy azonban biztos. A hálózatos viselkedésforma sajátosságai miatt a változások sokszor rendkívül gyorsak is lehetnek („tipping point” jelenség). Azaz az a tény, hogy ma még nem látjuk ezeket a változásokat, messze nem bizonyítja azt, hogy akár holnap ne következhetnének be. Oremus.



Hosszú távú értékekben,
együttműködésben gyarapodó,
boldog és reménykedő
Új Esztendőt kívánok!

 

 

Válaszok (1)



Elsőként szeretném megköszönni a hozzászólásokat, amelyek már eddig is igen gazdag tartalmakat adtak hozzá az indító gondolataimhoz. Nagyon nem szeretném, ha az a kép, amelyet vázoltam úgy maradna meg valakiben, hogy „a fene egye meg, ezek a nyomorult előttem járó generációk (nyomorult amerikaiak, indiaiak, kínaiak, a sort lehet tetszés szerint folytatni...) elrabolták az életemet, és engem meg itt hagytak a nagy baj kellős közepén” Ennek a kornak az a különleges üzenete, hogy még kevésbé ülhetünk bele a készbe, mint bármikor előtte. Gondolhatja erre persze bárki azt, hogy emiatt szerencsétlenek vagyunk. Én nem így gondolom. Én pontosan azt gondolom, hogy mi vagyunk a legszerencsésebbek, mert a kor, amiben élünk óriási feladattá emeli azt, hogy felnőttek legyünk. „Könnyű” felnőttnek lenni akkor, amikor az embert már tíz évesen olyan szituációk tömegébe viszi a sorsa, amelyekben ha nem felnőttként viselkedik – akkor meghal. Könnyű olyan korban élni, amikor a felnőttként viselkedés mintákhoz kötött. A mi korunkban minden az ELLEN szól, hogy felnőttként viselkedjünk. Ez a kor elemi erővel pátyolgat és infantilizál. Aki ebben a korban akar felnőni, annak nincsen minta, annak járatlan úton kell járnia.



Az egy nagy kérdés persze, hogy a baj tulajdonképpen mekkora is. Egyetértek „Miklós”-sal abban, hogy „soha nem látott baj van, mert a jelenlegi természeti rendszerek nagyon jelentős részét sajnos le tudjuk győzni, hiszen a globális hatásaink elől nincs menekvés a legtöbb ökoszisztéma számára”. Érdemes elolvasni John Beddingtonnak (aki Angliában a „chief scientist” posztját tölti be) a sorait, amelyekben 2030-ra „tökéletes vihart” jósol, azaz egy olyan mély világválságot, amelyben az éhínség, a víz- és energiahiány népvándorláshoz és háborúkhoz vezet. Ugyanakkor „Miklós”-nak igaza van abban is, hogy „soha nem látott potenciállal rendelkezünk a küzdelemhez”. Tehát elkeseredésre semmi ok. Alapos odafigyelésre, és mindenkinek a saját helyén való küzdelemre (és mások küzdésre buzdítására) annál inkább.



Továbbmegyek. Aki most akar felnőni, annak nem elég saját magának felnőni, hanem az egész emberiséggel együtt kell felnőnie. Segítenünk kell tehát a többieket is a felnövekedésben. Ezért különlegesen szép ez a kor. Mert új minőséget kényszerít ki, és ezzel nagy változásra ad esélyt. Az, hogy ezzel az eséllyel tudunk-e élni, avagy sem, azt előre nem lehet tudni. De én erősen remélem azt, hogy fogunk tudni élni az esélyünkkel, és ha az olyan emberek véleményét olvasom, mint a hozzászólók, akkor ez a reményem nagyon megerősödik. Hadd idézzem „Miklós” sorait: „Civilizációnk és természeti környezetünk megmentése így válik minden idők legizgalmasabb kihívásává!”.
 

Könnyen lehet, hogy a „patroklosz” által megkérdőjelezett morális válság (mármint, hogy az öregek mindig morális válságnak tartják az új viselkedési formák megjelenését) is a fentiek miatt lehet jobban morális válság, mint korábban. Miért nyílhatott nagyra az olló a helyzet által elvárt és a jelenleg tapasztalható morális alapállás között? „Medozz”-nak és „farkasa”-nak a normazavarral kapcsolatos soraival egyetértve én is úgy gondolom, hogy 1.) nagyobb a kihívás, amelynek meg kell felelnünk – morálisan is. 2.) A kihívások ráadásul nem rövid távon jelentkeznek (rövid távon a jólétben élő társadalmakban a kihívások éppenhogy jóval kisebbek), hanem hosszabb távon, de ott aztán nagyon.

Nagyon érdekes a számomra, ha egybevetem „medozz” és „Miklós” gondolatait. „Medozz azt írja körül, hogy alsó szinten gyakoribb a pazarló, rövidtávú viselkedésmód a biológiai rendszerekben. „Miklós” meg azt fogalmazza meg, hogy az emberi társadalmak képviselőinek az alsó szintekre súlyozott érdekrendszer a fontosabb. A kettőt egybevetve a rövid távú gondolkodás egyeduralmának a veszélye (az államférfiak iránti igény) még nagyobb. Mondhatja erre persze bárki, hogy ha a képviselők nem „alulról” lennének meghatározottak, akkor a képviseleti demokrácia nem lenne demokrácia. A demokráciáról a január 15.-én megjelenő írásom fog majd szólni részletesen.

Nyilvánvalóan az ellenkező véglet, a hosszú távú gondolkodás teljes mértékű túlsúlya ugyanolyan katasztrófához vezet, mint a szűklátókörű, rövid távú gondolkodás kizárólagossága (azaz „medozz”-nak és „farkasa”-nak teljesen igaza van az arany középút igénylésében és létező példáinak felmutatásában, akár a politikusok szintjén is). Az idősebb generációk még emlékeznek „Rákosi pajtás” aranytojást tojó tyúkjára, amelyet nem volt szabad megenni. Ez idáig rendben is lenne. A majdani aranytojásra (akkoriban: nehéziparra, hadiiparra, stb.) való koncentrálás akkor válik tragédiává, amikor ennek érdekében semmit sem szabad megenni ma – mint ahogyan az a Rákosi-rendszerben szinte mindennapos volt.
 

 

Válaszok (2)


„Bodhiszattva” nagyon sok gondolatának igen megörültem. Valóban igaz az, hogy a fogyasztási javak által okozott öröm olyan drog, amely csak akkor okoz újabb és újabb örömöt, ha többet és még többet megszerzünk belőle. Az iskolai oktatás ma is nagyon sok helyen ismeretcentrikus. Egyetértek az oktatás „teljes megreformálásának” igényével. Január 29.-én fogok beszámolni a Bölcsek Tanácsa másfél éves munkájáról ezen a blog-on, és fogom ismertetni azokat a javaslatokat, amelyekkel újjá kellene építenünk a magyar oktatási rendszer egészét. Ugyanakkor arra vigyázni kell, hogy az igényelt viselkedésformákat (kreativitás, önismeret, küldetés, értékek, boldogságtudomány, stb.) soha nem szabad tantárgyak formájában bevezetni, mert akkor ezekből megint ismeretanyag lesz a cselekedetekben magamévá tett értékrend és normarendszer helyett. A változásnak valóban a kiváló pedagógusok a kulcsai. Ebből alakulhat ki az az értékrend, amelyről „prohoz” is írt. De erről többet majd január 29.-én.

Az oktatás példája is mutatja, hogy a kollektív tudat formálható. Mi is éppen ezt tesszük most – kicsiben. Pontosan úgy, ahogyan „Bodhiszattva” és „Balint03” írták. Ahogyan „Baráti Péter” írta, a szinkron (ha nem is a késői Jung kicsit túlzottan ezoterikussá váló értelmezésében) alakítható, ha a sokszínűség ezt nagyon nagy kihívássá is teszi. Mégis, a modern demokrácia pontosan ennek a sokszínű egységnek a kialakítási formáit tanulja meg. Ebben a modern felfogásban – amelyet január 15.-én fogok körbejárni –  az egység nem a változatlanság, hanem a rendkívüli dinamika egysége – pontosan úgy ahogyan az a sejtjeinkben már évmilliárdok óta, az agyunkban pedig sok-sok millió éve honos. Ebben a folyamatban valóban már messze nem elég a politikus és a tudós csak a didaktika kedvéért felvállalt egyszerűsített kettőssége, hanem kell a „kia” által hiányolt művész, de mindenki más is, aki a saját értékeit és megközelítését hozzá tudja tenni a közöshöz. A „farkasa” által igényelt arany középút tehát létezik. Ezer álláspont között kanyarog „középen”. Csak megtalálni nehéz. Pontosítok: egyedül megtalálni nehéz. De éppen úgy, ahogyan ennek a blognak a gondolatai alakulnak a hozzászólások nyomán – közösen már mindez sokkal egyszerűbb.
 

A hálózatba szerveződő égitest egy gyönyörű példája az „Avatar” című film Pandorája, ahol minden fa közös hálózatot alkot. Az égitest középpontja az élet fája (a kicsi fehér a baloldali kép közepén), amelynek a magjai – lelkek – (a kis medúzaszerű képződmények a jobboldali képen) fontos üzeneteket hordoznak. A Pandora lakói a fákkal, a lovukkal, a repülésre szolgáló griffmadarukkal mind-mind képesek összekapcsolódni. A természettel élnek, a 2100-as évekre már rég elhalt Földdel ellentétben. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért hat ez a film ennyire. Az első meglepetés az volt, hogy a hatás oka szövegszerűen nagyon nehezen fogható meg. A történet silány. A film képszerűsége gyönyörű, de nem az egyedi képek szépsége az, amivel hat. Nem is az érzelmi mélység az, ami megragad. Sok gondolkodás után úgy érzem, hogy a film egy olyan világot teremtett, amely megragadott valamit az emberiség nagyon elérhetetlenné vált közös tudatából. A film az elveszett Édenkert mélyen elrejtett képeit hívja elő. James Cameron nagy szolgálatot tett az emberiségnek. Az Avatarban megmutatott egy olyan paradicsomot, amelyet már csaknem teljesen eltapostunk. Pedig újra felfedezhető és a lényege visszaépíthető, mert a kezdőpont itt van belül. Ajánlom mindenkinek, aki még nem látta, hogy nézze meg az Avatart, és lehetőség szerint ne az embereknek drukkoljon benne…

 

Válaszok (3)

 

Érdemes idemásolni a Sarkozy elnök által felkért, Amartya Sen és Joseph Stiglitz Nobel-díjasokat is magában foglaló „Fitoussi-bizottság” ajánlásait a GDP helyett a helyes irányba való elmozdulást jobban mérő mutatóról.

 

  • Az anyagi jólét értékelésénél inkább a jövedelem és a fogyasztás kerüljön előtérbe, a termelés helyett
  • A háztartások nézőpontjának hangsúlyozása
  • A jövedelmet és a fogyasztást a vagyonnal együtt kell vizsgálni
  • Nagyobb hangsúlyt kell fektetni a jövedelem, a fogyasztás és vagyon eloszlására
  • A jövedelem mérése terjedjen ki a nem-piaci tevékenységekre
  • Az emberek életszínvonala objektív körülményektől és adottságoktól függ. Lépéseket kell tenni, hogy javuljanak az emberek egészségére, személyes tevékenységeire és környezeti feltételeire vonatkozó mérések. Különösen alapos erőfeszítéseket kell tenni olyan szilárd, és megbízható mérések kifejlesztésére és végrehajtására, amelyek a társadalmi kapcsolatokra, a politikai képviseletre és a bizonytalanságra irányulnak, amelyek kimutathatóan befolyásolják az élettel való megelégedettséget.
  • Az életszínvonalat leíró indikátoroknak minden területre kiterjedően, átfogó módon értékelniük kell az egyenlőtlenségeket
  • A felméréseket olyan módon kell megtervezni, hogy minden személynél meg lehessen állapítani az életszínvonalat leíró témakörök közötti kapcsolatokat, és ezeket az információkat kellene felhasználni a különböző területeket érintő stratégiák tervezésekor.
  • A statisztikai hivataloknak biztosítaniuk kellene azokat az információkat, amelyek szükségesek az életszínvonal egyes területeinek összekötéséhez, és ezáltal különböző indexek megalkotásához


Bár a javasolt mutató még mindig nagyon sok olyan összetevőt tartalmaz, ami extenzív és nem minőségalapú, intenzív mutatószám, már sokkal jobban méri a tényleges előrehaladást, mint a jelenleg általánosan használatos GDP, ami elavult. Nagyon fontos lenne egy kétskálájú mérce, ahol az egyik skála a fentiekhez hasonló mértékben okosan megfogalmazott, fenntartható növekedést, a másik mérce viszont kizárólag a komplexitás, a belső és a társadalmi hálózatos minőség növekedését mérné.
 

Megosztás

Hozzászólások

Kedves Péter

Folyamatosan olvasom a blogodat és próbálom átszűrni magamon és összerakni saját gondolataimmal a tieidet. Leveledben hozzászólásra ösztönöztél, hát megpróbálok véleményt formálni.
Nagyon érdekes és sajnos igazi veszélyt feltáró írást mutattál fel nekünk. Eszmefuttatások ezzel kapcsolatban:

Normazavar: Véleményem szerint is az egyik nagy probléma a mai társadalomban a normazavar. A szocializációja egy embernek hosszú folyamat. Ez elveszett és a mai fiatal, mint én is különböző helyekről próbálja összegyúrni a saját normáit világképét. Az archetipikus törzsi társadalmakban mindennek meg volt a maga helye ideje és létrejöhetett egy olyan beállítottság ami a törzs számára hasznossá vált. Bekerültek a világképbe a tabuk, szokások, rítusok egyaránt. Ezeket nem kérdőjelezték meg. A mai társadalomban elmagányosodásában, a kis közösségek felbomlása miatt ezen szokások nem mélyülnek el. Nem születik meg a normarendszer. A fiatalok ezt is a kortársakkal pótolják ki helyüket keresve. Érdekes erről Csányi professzor Mindentudás egyeteme előadása. Véleménye szerint egy tagú csoportokra szakad szét a társadalom önálló normákkal. Ezek pedig a média által sugallt rövid távú normák ahogy írtad.

K vs R stratégia: Egy működő rendszerben, táplálékláncban általában az r stratégisták (expanziósak) helyezkednek el legalul a k stratégisták(hosszú távú forrás felhasználók) a tetején. Pusztán a szaporodást megfigyelve is érdemes megnézni társadalmunk rétegződését eszerint. A k stratégista fejlett társadalmak kevés utódot hoznak világra és azokat sokáig gondozzák, míg fejletlenebb népcsoport többet és azok hamarabb vállalnak utódot. A természetben meg van az egyensúly ezen rendszerekben. Persze a növényzet kialakításában a k stratégista erdők felé mozog a rendszer, ami vég eredményben a hosszú távú gondolkodásnak felel meg. Az emberiség is természetszinten e felé halad amit színeznek a fogyasztói társadalom problémái. Természeti szempontból a nyugati világ k stratégistává vált de társadalmi szempontból sokkal pazarlóbb mint a forráshiányos afrikai populációk.

Tudós vs üzletember: Leginkább azon állításoddal vitatkoznék hogy nincsen arany középút. Sajnos ha nem vagyunk képesek rövid távon gondolkodni a hosszú távú jóval lényegesebb céljainkat sem vagyunk képesek elérni. A rövid távú célok persze változhatnak de a hosszú távúak eléréséhez szükség van ezek megvalósítására. Minden új energiaforrás eléréséhez idő kell. Addig ki kell tartania a világnak amíg a tudós "kreatív elemek" megszülik a megfelelő megoldást. Szerintem kell lennie arany középútnak valahol, mert különben elvész az emberiség. Ha csak tudósokból állna a világ megbénulnánk mivel nem lehetne megfelelő döntéseket meghozni hosszú távon persze előnyösebb lehetne, ha kibírnánk addig. A túlzott kooperáció a döntés meghozatalának képtelenségéhez vezethet. Szorult helyzetben a közepes döntés is jobb lehet mint a nem döntés. A klímacsúcs ennek kitűnő példája ahol semmiféle lényeges eredménnyel nem zárult a diplomáciai találkozó.
A rövid távú gondolkodás túlsúlya értelemszerűen biztos halálba vezet mint írtad.

Végkimenetelek: A földönkívüliek könnyen el is pusztíthatnak minket ha ők is expanziós természetűek. Szóval nem szeretnék velük találkozni.
Remélem életben leszek még mikor felismerjük hogy csak földanyánkkal együtt tudunk létezni. Ha tudatként nem is tudjuk felismerni érezhetnénk végre a szívdobogását...

Boldog sikerekben gazdag újévet minden olvasónak és neked is Péter:

Dezső
Ui: várom a kritikákat
Engem mindig meglep, hogy a természet mennyire briliáns tud lenni. Ott vannak például a fák, és hogy a fenti modellel éljek, nekik a téli időszak a túlélés ciklusa (a lombokat is talán azért hullajtják le, hogy iszonyatos mennyiségű energiát spóroljanak meg vele a kedvezőtlen körülmények közt), míg tavasszal kezdődik az expanzió, ami a nyárban csúcsosodik ki. Érdekes, hogy ezzel kapcsolatban a "pazarlás" szó eszembe se jutott. Illetve az ő "pazarlásuk" a természet egésze szempontjából produktív és nélkülözhetetlen. Ráadásul gond nélkül mennek át egyik fázisból a másikba, eszük ágában sincs stresszelni, hogy "jaj, most odalesznek a leveleim", aztán elszáradnak bánatukban jól. Az emberi társadalmak valahogy kiszakadtak ebből a körből (Gaia tehát kilőve), ott a bőség csúnyán átcsapott a "káros" kategóriába, illetve keveredik a két hatás (például a politikai réteg pazarlása miatt kell nekünk túlélési stratégiát folytatni ugyanabban az évszakban...) Azt gondolom, a "hatalom" fogalma az, ami miatt az emberi társadalmak döcögnek: a hatalom megtartása, biztosítása, alkalmazása miatt képtelen ez ember együttműködni a fontos, mindannyiunkat érintő kérdésekben. Minél előrehaladottabb a civilizáció, szükségszerűen annál differenciáltabb a szinteződése. Itt vagyunk most is, a legkisebb és legnagyobb között hatalmasra nyílt az olló, ráadásul a magasabb szinteket a számbeli kisebbség képviseli. Nem is csoda, ha az előnyt így a hatalom gyakorlásának szolgálatába állították nyugaton. Innentől viszont nincsenek is illúzióim, miért fogalmazott diplomatikusan az angol úriember - esélytelen megegyezni olyan kérdésekben, ahol a hatalom feladása az első lépés. A "hatalom" problémája akkor válhat súlytalanabbá, ha a helyére a "bizalom" fogalma és gyakorlata kerül. Viszont nehéz lenne elképzelni is, hogyan jöhetne létre a bizalom egyszerre olyanok között, mint Amerika, Európa, Észak-Korea, az arab világ, Afrika súlyosabb vidékei stb. Valahogy pedig nem ártana, de nincs ötletem ("megállnék, Vágó úr..."). Szóval ha már az új forrásról kellene nyilatkoznom, akkor én E.T-t várom nagy szeretettel. Csak amikor rádöbben, mi folyik itt, nehogy sarkon forduljon, és "haza!", "haza!" kiáltással feltekerjen az égbe egy lopott biciklin...
Két dolgot szeretnék megemlíteni: 1. Napjaink pénzrendszerei is erősítik a versengést és a rövid távú gondolkodást. A XVI. századig általánosan tiltott dolog volt kamatot felszámítani a kölcsönre. Ennek megváltozása 3 fő hatással járt: - a versengés nőtt, hiszen olyan pénzt kell visszaadni a kölcsönfelvevőnek, amit másoktól szerzünk meg valamiképpen, - növekedési kényszer alakult ki, hogy az össz pénzmennyiséghez növekvő össz termékmennyiség tartozhasson (a forgalomban lévő pénznek több mint 90%-a hitel kiadása útján jön létre) - a pénz a szegényektől a gazdagok felé áramlik a kamatjövedelmek formájában, mindig annak jó, aki kiadja a hitelt, illetve annak, aki felhalmoz (ezért fizetnek a szegény országok több mint 10-szer annyi kamatot a hiteleik után, mint amennyi segélyt kapnak) Ha bárkit mélyebben érdekelnének ezek a folyamatok: a működés mechanizmusairól van egy elég jó összefoglalóm Bernard Lietaer-től, a téma egyik legjobb szakértőjétől. (Sajnos a könyve nagyon drága és nem küldte el csak úgy, de azért sikerült megszerezni néhány jó írását.) 2. Napjaink többszintű irányítási rendszereiben nagyon sok esetben az egyes szinteken alkalmazott stratégiák között csatolások vannak. Országok képviselői eredményesebbek nemzetközi fórumokon, ha együttműködnek, régiók képviselői országos szinten stb. Az, hogy kialakul-e együttműködés, erősen függ az alacsonyabb szintek eseményeitől: ha pl. Magyarországon a két nagy párt képtelen együttműködni nemzeti szintű kérdések megoldása érdekében, akkor nem várható, hogy nemzetközi szinten hatékonyan lépjenek föl együtt. Ez rosszat tehet az ország lakosságának. Kérdés, hogy milyen folyamatok vezetnek ehhez a nem kívánatos helyzethez. Az egyes szintek nyereményeinek nagyságát a társadalom különböző tagjai különbözőképpen ítélik meg. Sokszor a közösség tagjainak érdeke lenne, hogy ne hagyják, hogy más országok szervezett érdekcsoportjai kizsákmányolják őket - a magas szinten sok a vesztenivalójuk. Ugyanakkor döntéshozóik számára a helyi szinten elnyerhető összegek arányaiban sokkal nagyobbnak tűnnek, jelentős részben azért, mert a korrupciós kapcsolatrendszerük ezen a szinten működik. Nekik az alacsonyabb szinten sok a vesztenivaló. A stratégia-csatolás miatt kb. esélytelen, hogy a magasabb szintű játszmákban az előnyös (akár a nemzetközi közösség szintjén előnyös) stratégiák alakuljanak ki, mert otthon lenyomják az erős aktorok érdekei a közösség érdekeit. Szerintem ez nagyon sok fórumon így zajlik. Némi olvasás után rájöttem, hogy újdonságot gyakorlatilag nem mondok, a jelenséget már mások is észrevették. Arra viszont talán jó lehet ez a gondolatmenet, hogy rámutasson a stratégia-csatolt játékok játékelméleti vizsgálatának igényére, ez ugyanis ma még hiányzik. A fentiek alapján érthető, hogy a nyereménymátrixok súlyozását tartanám a modellbe építhető szerencsés paraméternek.
Hello Mindenkinek! Valóban vitára serkentő a bejegyzés, de mindenekelőtt a hozzászólások tetszettek, régen élveztem ennyire egy blogbejegyzés hozzászólásait:) a kedvenceim: a fák levélhullásával kapcsolatos gondolatok, meg hogy eszükbe sem jut aggódni, stresszelni azon, hogy na most jol lehullottak a leveleim- honnan tudod?:) szerintem gaia épp emiatt nincs kilőve, csak meg kell valahogy tanulnunk a fáktól a téli "hibernációt" és a regenerálódást:) ez utóbbi fontosságát pszihologusok is szorgalmazzák. "Csak amikor rádöbben, mi folyik itt, nehogy sarkon forduljon, és "haza!", "haza!" kiáltással feltekerjen az égbe egy lopott biciklin... " pont ez jutott eszembe ET-vel kapcsolatban, kivéve a lopott bicikli kitételt:) hiába nem tudunk kibujni a bőrünkből.. "például a politikai réteg pazarlása miatt kell nekünk túlélési stratégiát folytatni ugyanabban az évszakban.." ez nagyon tetszik! megvannak a bünbakok, kirúgni !!!az összes rövidlátó politikust akik miatt nélkülözünk:)) "A XVI. századig általánosan tiltott dolog volt kamatot felszámítani a kölcsönre." -ennek ha jól emlékszem talán vallási okai is voltak, és ugy tudom az egyház a középkorban e kötelmet komolyan is vette, igy kétségkivül érdekes a hihetetlen meggazdagodása:) sőt az ókori rómában is elvileg tilos sőt bün volt a kamatos kamat, és a szenátorok sem foglalkozhattak -tisztesség okán-pénzkölcsönzéssel, de mégis mindegyik foglalkozott vele, ráadásul hiába kellett cenzust felmutatni tisztségviseléshez(amely bizonyitaná hogy lám nem azért viselek köztisztséget mert ebből élek, hanem vagyok olyan gazdag hogy ne ebből éljek de a közösségért dolgozom)-mégis ebből gazdagodtak meg az ókori rómában is a patriciusok. nos ezzel csak arra szeretnék utalni, hogy szubjektiv tényezőket nevezetesen pl, az önzést egyszerüen nem kapcsolhatjuk ki földünk jövöjéből.-bár gondolom a rövid távu, fogyasztásra serkentő expanzio éppen talán erre is utal. nem vagyok szakértője hogy az egyéni , emberi önzésnek mi a növény és állatvilágban az eredete és megfelelője(azaz van-e önzés az állatoknál-a kutyáim nagyon tudnak morogni ha egymás evőedényébe "tévednek"), de az emberiségnél tulélési stratégia, mint ahogy a beilleszkedésre való késztetésünk és a csordaszellem is- de az egyén tulélésének garanciái ezek, amelyek ha összeállnak össztársadalmi egésszé(ha..) irányithatnak tömegeket is-végül is erről szól a bejegyzés emberiség közös tudatára irányuló gondolata. persze ez sem ment meg bennünket emberek egyéni akcióitól-ha igaz az ezen az oldalon olvasott azon történet miszerint a politikusok közötti egyéni, személyes kapcsolat,sértődöttség lehet a hátterében nemzetek közötti konfliktusoknak- pl egy világméretü minden szempontbol pusztitó háborunak, akkor akárhogy alakulhat a kollektiv tudatunk, a kukába dobhatjuk.. "Ugyanakkor a nyugati civilizáció az egyén pótolhatatlanságának és értékének a hirdetésén alapul." nagyon tetszik e mondat, mert rettentő pontos. szerintem is ezen eszmék hirdetésén alapul, de csak a hirdetésén alapul, valojában a hirdetést hipokritának minősithetjük, mert mondjuk, de nem igy cselekszünk, éppen hogy a tudatunkban van hogy pótolhatóak vagyunk, mindenre a tömeg a jellemző(mennyiség!)tömegtermelés, tömegkultura stb...hirdetjük hogy egyéniségek vagyunk, de vágyunk valamiféle közösségre mint falat kenyérre, mindent megteszük hogy a tulélés miatt beilleszkedjünk közösségekbe egyéniségünket is feladva. amugy ez a vágya az embereknek megjelenik uj politikai erők zászlaján is, ami azt jelzi, hogy a kétszáz éve tartó, az egyén szerepét kidomboritó liberális rendszerek,eszmék átalakulóban vannak.-ez is erősitheti a kollektiv tudatot-hogy nem másik katasztrofa oka-e , azt még nem tudhatjuk. szerintem annak megitélésében hogy valoban katasztrofa felé közelitünk-e, segitene, ha a blogbejegyzés elméleteit, gondolatait visszatekintés keretében, történelmi összefüggésekben vizsgálnánk, azaz megnéznénk, hogy az emberiség immár több ezer éves irott történelme megerősiti-e a katasztrofába rohanás elméletét, volt-e már az emberiség hasonló(akár kicsiben lejátszódó) krizishelyzetben, az talán segitene megoldást is keresni, találni. amugy pedig miért is baj ha katasztrofát okozunk?persze a magunkét... a természetet ugysem tudjuk legyőzni. lehet hogy a természet nekünk az agyat adta, hogy adott esetben elpusztitsuk magunkat és megujulhasson az egész Föld?a mi tudatosságunk, tudatunk lehet semmiben nem különbözik attól, ahogy a dinoszauruszok, vagy nagytestü emlősök kipusztultak és a kisemlősök maradtak fenn?persze mondhatjuk hogy mi legalább tudjuk mit teszünk és elkerülhetjük a bajt, de szerintem nem tudjuk, illetve tudjuk de nem tesszük mert pont ez a jellemzőnk. amugy érdemes lenne nem csak a nyugati világra koncentrálni, ott vannak a milliárdos lakosu országok, teljesen más kulturával, elvekkel, eszmékkel,erkölccsel. ezek is dominálhatják a nyugati világot(pl Kina), erre már volt példa gazdasági téren a történelemben. Engel Pál irta, hogy nyugat europábol kr.u.700 után kb 500 évre eltünt az aranypénz, szinte csak ezüst pénzt vertek. ennek két okát irják a történészek, egyrészt azt, hogy a drága keleti cikkekért, megfelelő ellentételezés hiányában aranyat kértek az arabok és bizánc, termékkel nem fizethettek a nyugati kereskedők, másrészt bizánc és az arab kalifátusok mesterésgesen magasan tartották a arany árát az ezüsthöz képest(aranyat pedig akkoriban indiában, illetve szudán területén bányászták) igy nem volt europában arany. azt nem tudom morális válság van-e, mert a nagymamám az 50évvel ezelőtti dolgokat, erkölcsöt tarotta morálisnak, a szüleim a 30évvel ezelőttit. lehet hogy csak fejlődünk és nem tudjuk (és nem akarjuk) mindenben követni a fejlődést? amugy akár hiszitek akár nem a jogban is van számos, évszázados, évezredes, morális alapu jogelv, ami áthatja néhány fontos szabályunkat, de valamiért ha erre hivatkozom, néznek rám az érintettek mintha más bolygóról jöttem volna. Lehet hogy az ilyen embereknek én vagyok az ő ET-jük:)??? BÚÉK mindenkinek(főleg akinek volt türelme zagyva gondolataim végigolvasni:))
Erre szeretnék válaszolni: "segitene, ha a blogbejegyzés elméleteit, gondolatait visszatekintés keretében, történelmi összefüggésekben vizsgálnánk, azaz megnéznénk, hogy az emberiség immár több ezer éves irott történelme megerősiti-e a katasztrofába rohanás elméletét, volt-e már az emberiség hasonló(akár kicsiben lejátszódó) krizishelyzetben, az talán segitene megoldást is keresni, találni." Érdemes elolvasni Jared Diamond Összeomlás című könyvét, éppen ilyen történelmi visszatekintést ad. Kicsiben már több hasonló krízis zajlott le, sokszor az adott civilizációk pusztulását hozva (a legismertebb példa a Húsvét-szigeteké). Hasonló történelmi áttekintést ad Charles Redman Human Impact on Ancient Environments c. könyve. A jelenlegi helyzet talán legjobb összefoglalását Lester Brown adja meg Plan B 4.0 c. könyvében, ingyen letölthető, szenzációs olvasmány (http://www.earth-policy.org/index.php?/books/pb4). A tanulság az, hogy soha nem látott baj van (a jelenlegi természeti rendszerek nagyon jelentős részét sajnos le tudjuk győzni: ahogy pl. elpusztult a világ tengereiből a halak 90%-a (http://news.nationalgeographic.com/news/2003/05/0515_030515_fishdecline....), úgy globális hatásaink elől nincs menekvés a legtöbb ökoszisztéma számára). Ugyanakkor soha nem látott potenciállal rendelkezünk a küzdelemhez. Civilizációnk és természeti környezetünk megmentése így válik minden idők legizgalmasabb kihívásává!
BUÉK Mindenkinek!

Van a világ összes problémájára megoldást kínáló módszer - a rendszerszemlélet.

Gondoljátok meg, hogy az ember milyen bonyolult rendszer - ha a fenekén meghúznak egy szőrszálat, könnybelábad a szeme. De az orvosegyetemek melyik szakán tanítják ezt az összefüggést. (Az embernek feje a legbonyolultabb alrendszere - ehhez kell egy fül-orr-gégész, egy fogász, egy szemész, egy agyspecialista, egy pszichiáter, egy nyelvész (bocs :-)) -, de hol folyik fejészképzés?)

Hát még a társadalom - egy pisztolylövés Szarajevóban => első világháború => versailes-i béke => fasizmus => második világháború => holokauszt => EU.

Amíg az orvosok nem képesek rendszerként kezelni az embert, és amíg a politikusok nem képesek rendszerként kezelni a társadalmat, addig az Isten irgalmazzon az embernek és az emberiségnek.

Seres Gyuri
(Ha nem is ennyire sarkosan) a rendszerszemlélet fontosságában egyetértünk.

Azt hiszem, azt szeretem leginkább Csermely Péter írásaiban, hogy hihetetlen mélyre kalauzolnak minket az emberi lét kérdéseinek óceánjában, miközben a mondanivaló egyáltalán nem válik bonyolulttá. A gondolatok befogadhatóak, sőt, tulajdonképpen arra jövünk rá olvasás közben, hogy mi sem természetesebb, minthogy mindennek úgy kell lennie, ahogy a szerző megfogalmazta, legfeljebb eddig nem gondoltunk rá. A mostani írásra is igaz ez, remek gondolatokatokat és a világ megértését segítő konstrukciókat vonultat fel.

Személyes kedvencem, az a táblázat, mely az expanzióra és a túlélésre szakosodott biológiai lények közötti különbségeket mutatja be. Lenyűgöz a jellemzők leírásának egyszerűsége, és főként az az áthallás, mely a tulajdonságokat egy az egyben megfeleltethetővé teszi az egyes társadalmi rendszerekkel és szereplőkkel.

A "mi a kiút kérédésére" adott személyes válaszom pedig távol áll az egyébként igen szellemes E.T.-től, s nem egészen egyezik a gaia-elképzeléssel sem, de ha valmihez, hát utóbbihoz közelebb áll. Ezt a felvetést csak azok fogják megérteni, esetleg egyetérteni vele, akik hisznek abban, hogy az emberiség előtt állnak általános, örök erkölcsök, s valamennyi általunk létrehozott dolog a világban (de valószínűleg az embertől függetlenül létrejött dolgokra is igaz ez!) csak akkor működhet jól, ha az emberek nagytöbbsége ezekkel az értékekkel azonosulni tud, s életét ezek szerint éli. Ma ez nincs így, egyre kevesebben élnek ilyen életet, lassan már csak kizárólag a saját magunk által akotott normákat fogadjuk el magatartásunk szabályozóiként. Én úgy gondolom, hogy csak az örök értékek újbóli megtalálása, s az azokkal való tudatos élés (ld. tékozló fiú esete - még ha nem is tökéletes a párhuzam) segíthet a "kiút" megtalálásában. Ez a visszatalálás egyébként azért is válik lehetségessé, mert az ember racionálisan mérlegelő, problémáira hatékony választ kereső, és általában találó lény. Ha tehát igazam van a különböző morális értékek univerzális fontosságával kapcsolatban (nem akarok úgy tenni, mintha nem létezne más - épp ugyanennyire elfogadható - érvelés, csak gondolati játékra hívom az olvasót), akkor erre egyre több embernek kell idővel rájönnnie, és túlélési stratégiájává kell tennie. Vagyis - és itt kapcsolódóm a bejegyzés szövegéhez - stratégiát kell váltania és meg kell változtatnia világát.

Ismét ki kell térnem a politikus és a tudós kérédsére, már csak a személyes érintettség okán is. (Nem a politikusi vagy tudósi érintettség okán persze.) "Az általuk megtestesített rövid, illetve hosszú távú gondolkodás rendszerré szerveződhet" - írja a cikk szerzője. Ismét, és ebben a formában sem tudok egyetérteni a tézissel, mert nem tartom igznak, hogy ők ezeket a gondolkodásokat "testesítik meg". Egyrészt én is amondó vagyok ("medozz"-hoz hasonlóan), hogy létezik arany középút, hogy a különbségtétel nem ilyen egyszerű. (Igaz, Csermely Péter is hangsúlyozza, a bizonyos politikusokra és bizonyos tudósokra igaz jellemzőket a jobb érzékeltetés kedvéért emeli ki.) Engem azonban elgondolkodtat e két kategória, s még ha el is fogadom, hogy a tudós csak hosszú távú gondolkodással boldogulhat, nem fogadhatom el, hogy az ellenekezője igaz a politikusra. Ő nem nélkülözheti egyiket sem, nem lesz jó politikus aki csak rövid távon tud gondolkodni. S ha már kategóriákat alkotunk, akkor a politikusnak éppen ez a két típusa létezik: rövid és hosszú távon gondolkozó, ha úgy tetszik expanzióra és túlélésre szakosodott. Az általánosítást pedig azért is érzem károsnak, mert fokozhatja az amúgyis meglévő nagyfokú bizalmatlanságot és bizonytalanságot a politikai elittel szemben. A közvélemény-vezéreltté váló politikushoz csak még annyit, hogy e közjó szempontjából feltétlenül káros jelenségben a médiának épp akorra a szerepe, mint választott vezetőinknek.

Nem teljesen értek egyet a cikknek azzal az állításával, hogy a fogyasztói társadalomban feltétlenül óriási és feloldhatatlan ellentmondást jelent az a két, látszólag valóban ellentétesnek tűnő tétel, melyek szerint "Az expanzió biológiai példáiban az egyedek pótolhatósága nagy, értéke kicsi. Ugyanakkor a nyugati civilizáció az egyén pótolhatatlanságának és értékének a hirdetésén alapul." Szerintem ez a kettő nagyon is jól megférhet egymás mellett, én látni is vélek rá példákat. Arra gondolok, hogy vannak, akik a közöségek és a hagyományok értékét és tiszteletét hirdetik (nevezzük őket most az egyszerűség kedvéért konzervatívoknak), ám mindebben nagyon is fontos érték az ember, aki a létrehozója mindannak, ami körülveszi őt (na jó, a természeten kívül :-)), ami nélkül nincs közösség és hagyomány sem. Az ember tehát lehet egyszerre pótolható és pótolhatatlan, önmagában értéktelen és értékes is.

Kedves Péter, Kedves Hozzászólók! Középiskolás koromban olvastam először (boldogult Imolya Imre - Inci bácsi - főkönyvtáros "lopta ki" számomra a zárolt anyagok közül) Ortega: A tömegek lázadása című nagyesszéjét. (Később persze Csejteinek a spanyol egzisztencialistákat elemző monográfiája hatására egyéb írásait is.) Hamar eljutottam a krizeológiának honi és külországi képviselőihez, mondjuk úgy: ez az olvasmányaimban (és csak a témát "minősítő" metaforizáltsággal) húzódó depresszió ív Hamvastól Sándor Ivánig, Spenglertől Huntingtonig jutott. Miközben a modern válságtudatot legszebben és leghatásosabban napvilágra hozó forrás az író-filozófus Nietzsche, aki a polgárság szellemi kimerülése miatt érzett csalódottságát világképpé szélesítette. (Kulcsár Szabó Nietzsche 2000 című - ez évben épp jubiláns - dolgozatát az Alföldből igen tudom ajánlani.) S ő a vaskos XIX. század terméke, ahol még együtt volt a "csók és a lehangolás". Nos, a lényeg a lényeg, hogy mára eszkalálódott és anyagilag is elmélyült a válság, s a világ tudóstársadalma csodálkozó arccal néz egymásra, mint Wehner Tibor japán tűzoltói. 150 éve ugyanazt a polgári alapon meghaladhatatlannak tűnő krízist bajmoljuk, és toljuk el magunktól szent skarabeusokként a globálissá hízott galacsint. Rég átalakult a válság szerkezete, működése, csakhogy még mindig ugyanazok az ágensek érzik illetékesnek magukat az egyre magasabb színvonalú sopánkodásban. (A napokban Kohlriesert olvasom. Az emberiség lassan a saját bolygója túszává válik...) A krizeológia mellett talán a tudományfilozófia tudja még árnyalni a kérdést. Karl Popper három világot említ: a fizikai valóságot, a tudat (a meggyőződés) világát, és az objektív szellem platóni világát. A fizikai világ ma tapasztalt eróziója aláássa a tudat világának normál működését, de ez nem a fejlődést kiprovokáló (a kuhni terminológiát tartva) anomália. Péter gondolkodása talán azért nem talál kapaszkodót a kialakult helyzet modellált kezelése tekintetében, mert enyhén "manicheus" a beállítottsága. A tudat világa pólusainak tekintett politikust és tudóst összezárta a válság megoldásának laboratóriumába, de az összezártságnak ezen a szintjén, a kialakult/kialakulatlan diskurzusokat ismerve nem várható elmozdulás. Ugyanakkor tudósi szerepét vállalva idegenkedik az objektív szellem platóni világához fellebbezni krízis ügyben, amely Poppernek sem volt ínyére a maga kritikai racionalizmusának pozíciójából. Az utak és középutak síkjából viszont csak a szellemi megoldások emelhetnek ki bennünket. Péter leegyszerűsítő (tehát igen szemléletes és gondolatébresztő) modelljéből nyilvánvalóan hiányzik a "művész" alakja/szerepe, aki része ugyan a tudat (meggyőződés) világának, ám járatos valami olyasmiben is, amely a platóni egekbe kanyarog. (Itt nem valami ezoterikus homályosságra gondolok. Mondjuk simán Goethére...) A politikus és a tudós sárdagasztása tiszteletre méltó, de fáradozásaik kulturtörténeti hatékonyságú közvetítettsége a művész feladatteljesítése nélkül csonka, távlattalan. (Péter, muszáj lesz valami 3D-s változatot kiagyalnod...:) A krízis megoldásának egyedüli garanciája, hogy létkérdéssé mélyült. Nem elágazásról van szó, hanem a piros vagy a kék golyó dilemmájáról. Nagyon örülök a megindult eszmecserének, még akkor is, ha (hozzászólásomat keretessé téve) Nietzsche egyik kedvenc helye ötlik fel bennem: Minerva baglya alkonyatkor kezdi meg röptét... Mindenkinek boldog új évet kívánok!
Kedves Blogolók! A fentiek közül két gondolatot érzek a probléma lényegéhez legközelebb állónak: az önkorlátozás hiányát és a normák nélküli döntéshozatalt. Az önkorlátozás hiányában egyensúlyi állapot nehezen képzelhető el, így ennek szükségessége mellett nem kell sokat érvelni. A normavesztés veszélyessége azonban talán nem ennyire nyílvánvaló. A normák nélküli (pontosabban torzult, üres normák szerinti) gondolkodás rövid úton elvezet a "mohó", "kiaknázó", a saját növekedést a másik rovására biztosító döntések meghozatalához, így a fentarthatatlan "egyensúlytalanság" kialakulásához. Ennek az állapotnak a megoldása valóban érdekes, és joggal nevezhető sorsfordulónak. Péter 3 megoldást említ a fenti bejegyzésben (földönkívüli beavatkozás, közös tudat és Gaia), én szeretném felhívni a figyelmet egy 4. lehetőségre. Ez kiállta az idő próbáját, és a Bibliában olvasható a 2Móz 1-22 alatt, közismert nevén Tízparancsolat névre hallgat. Kérem senki ne értse félre, nem téríteni vagy teologizálni szeretnék, csak megoldást javasolni a sorsfordító problémára. Kérem a t. Olvasót olvassa el újra a parancsolatokat, szabad minden szavát komolyan venni, saját döntéseinkre alkalmazni, értelmezni. Belegondoltunk, hogy mi történne, ha az emberek többsége egyszerre elkezdené ezeket a parancsokat komolyan venni? Itt, ezen a ponton nem a parancsolatok szövegezése, értelmezése és magyarázása a fontos, és erről nem is szeretnék írni (mi számít ölésnek, stb.). A lényeg a szándék. A mi feladatunk mindennapi döntéseink meghozatalakor a szándék megvalósítására való törekvés. Ha az átlag ebbe az irányba mozdulna, akkor megvalósulna az önkorlátozás és érvényesülne a fenntarthatóságot biztosító normarendszer.
köszönöm a választ, és Miklós olvasós ajánlatát, izgalmasnak tünik!!
Kedves Blogolók! Igen termékeny, és kreatív gondolatokban gazdag hozzászólások után, szeretnék én is részben csatlakozni, részben reagálni az előttem szólókhoz és Péter cikkjéhez. Az emberi gondolkodás csaknem 2000éves fejlődése során rengeteg információt megtudtunk önmagunkról, agyunk és pszichénk legkülönbözőbb vonásairól. Mégis oly sok a megválaszolatlan kérdés. Például az ún.: „majom-sziget” kísérlet. Melynek lényege röviden: egy szigeten, egy csoport majom kitalál egy új eszközhasználatot, és miután a csoport kellően nagy egyedszámban megismeri ezt a technikát, az megjelenik a szomszéd szigeten is, mindenféle fizikai kapcsolat nélkül. Ezt sokan a kollektív tudat egy ékes megnyilvánulásának vélik. Amit, így egészében kimondani nem merek, de tény, hogy az esetet azóta sokszor reprodukálták hasonló eredményekkel. Ezzel vissza is kanyarodok a cikkben elhangzott kérdéshez, hogy mi lehet az új lépés? Ahogy Péter régebbi munkáiban már sokszor utalt rá, a mai emberi társadalomban, a fent említett átlag-képző folyamatok sokasága miatt, nagy szükség van a magasan integrált és tudatos (értsd: hosszú távon gondolkodó) csoportokra. Ezek a csoportok, talán, ahogy a „majom-sziget” kísérletben észrevehettük, mintegy átragasztják a csoportjukra jellemző viselkedést, vagy esetünkben túlélési technikát. Ennek az egésznek pedig az a neheze, hogy először a csoport minden tagjának fel kell ismernie, hogy nem a Földet kell megmentenünk, hanem magunkat, hogy a Föld ne pusztítson el. E z a felismerés mindjárt egy kissé alázatosabbá teszi az embert. Aztán pedig létre kell hozni egy kellően nagy számú és a csoportnak és önmagának is a legjobbat akaró közösséget. Vagyis nagy áldozatkészség, amihez a hosszú távú gondolkodás szükséges. Így végül, zárva soraim, remélem, hogy ez a blog is egy ilyen kiindulási pont lehet, a fent leírt ideális csoportnak.
Azt hiszem, ezt a jelenséget/fogalmat nevezte C.G. Jung "szinkronicitásnak", és azt mondta róla konkrét definíció helyett, hogy "a dolog további kutatást igényel". Egyébként erről akartam valami hasonlót írni még, amit fölöttem már ketten megtettek, hogy a psziché és a róla való tudásunk növekedése és igazoltsága lenne az emberi útja a Gaia-problémának. Az, hogy ez összefügg a biológiai környezettel, nem vitás - egy psziché ugyanúgy tudja romba dönteni a testet, ahogy gyógyítani is. Ennek a "szinkronicitásnak" a legjobb példája talán a kultúrák egysége és sajátossága - úgy tűnik, a kultúra az, ami akkora erővel tudja a közösség pszichéjét koordinálni, hogy az sajátos egységben tűnjön fel a cselekvés szintjén is. Ezzel odáig el lehet menni, ahol többek között már például az energiakezelés vagy a hulladékgazdálkodás terén is gyakorlat mutatja a közös hozzáállást. Éltem egy ideig külföldön, most is oda készülünk, és ott láttam ezeket igazán működni. Banálisan hangzik, de a psziché szintjén Angliában például diszharmóniaként jelenik meg valakiben az, ha nem szortírozza a szemetet szelektíven vagy ha "fölöslegesen" kell fűtenie (ehhez egy adalék: odakinn az energia ára a magyarhoz képest röhejesen alacsony abszolút értékében is, relatíve meg pláne) - vagyis inkább vesz föl egy plusz réteg ruhát, minthogy feljebb állítsa a fűtést, pedig megtehetné. Csak valami odabenn másképp működik: nem érezné jól magát tőle. Idehaza is vannak szelektív hulladékgyűjtők, de arányaiban csak elvétve, és aki már szelektál és egyszer például vendégségben kénytelen egyetlen szemetest használni, nem sokáig vacakol - furcsa lesz, de nem akad fenn rajta: még nem igény, nem késztetés a szelekció. Nyilván ezt is, mint minden mást, tanulni kell, ehhez pedig generációk szükségesek. Nem ragadnék le itt, ezt csak példának szántam arra vonatkozólag, mit gondoltam "kultúra" címszó alatt fentebb. Szóval ha bolygóméretű ökoszisztémáról van szó, ami közös pszichét, "szinkronicitást" igényel, akkor már a kultúrák sokfélesége is inkább dezintegráló tényező, mint hasznos erő. És ha ezek a kultúrák az absztrakció és rendszerszemlélet más-más pszichológiai szintjén íródtak és erősödtek meg, akkor a közös nevezőre hozás nehézségei miatt még inkább problémás az együttműködés. Főleg, mert a szándék, mint az egyik legfontosabb pszichés tényező, alapvetően különbözik (ezt is a kultúra számlájára írom; a szándék szinte reflex) - vagyis egy adott erőforrással ki mit kezdene, kinek mi a fő szempontja: az ember, a másik ember, a közösség, Isten, a közösség (kivéve X és Y), az ember egy közösségen belül vagy annak ellenében, stb. Pár vallásháború is szólt már erről, és ma is vannak olyan közösségek, amelyek még a vallásháborúk előtti, ösztönszerű hatalmi harcok szintjén képzelik el az erőforrás-menedzsmentet. Szóval vannak különbségek, amelyek biztatóak is (hiszen a kultúrák megléte azt bizonyítja, vannak eszközök, amikkel élhetünk), és kerékkötői is a magasabb szintű együttműködésnek. Visszatérve a lehetséges alternatívákra, E.T. előzenekaraként azért meghallgatnék egy pszicho-koncertet egy olyan kultúra vezényletével, ahol a dalai láma vezényel. Vagyis ha a psziché képes rádióként működni, akkor a buddhista szerzetesek adójára hangolódva talán kíméletesebb ötleteink támadnának, mit is kezdhetnénk még az egónkkal és technikai tudásunkkal...
Kedves bálint03! Hol lehet ennek a „majom-sziget” kísérlet-nek a tudományos kritikájához(vizsgálatához) hozzáférni? Én még eddig nem hallottam róla. Azonnal le is gugliztam az elmúlt tíz percben. Sajnos csak olyanok jöttek le, mint "Morfogenetikus mező", meg "századik majom" elmélet, "kollektív tudat háló", meg, hogy "a tudósok azt mondták", sőt "japán tudósok" mondták. Sajnos, ha ugyan létezik igazi tudományos vizsgálódás ebben az ügyben. Úgy tűnik, még a hipotézis értéket sem érik el a magyarázatok. Még a kísérlettervezőknél sem. .... Vagy csak a gugli keresőmotorjában van a "hiba" (nem véletlen)? Persze, sok a megválaszolatlan kérdés. De volt egy nagyon kedves professzorom, aki azt mondta: Kolléga urak! Jól jegyezzék meg: az anyag sohasem hazudik. Csak jól kell kérdezni! (Nagy Elemér fizikus professzor) (a guglinak is, mondom én!?) A kérdéseink zöme azért megválaszolatlan, mert rosszul tesszük fel azokat! S ezek elemzéséhez nincs türelmünk, időnk. Se mentális, se fizikai. A kérdések kiagyalói, pedig megsértődnek .... , oszt terjed az áltudomány a tudományosnak nevezett berkekben is.
Kedves Péter és kedves hozzászólók! Bevallom, most olvastam először a blogot, és rájöttem, hogy egy aranybányára bukkantam. Végre valami jelentőségteljes téma! Én a biológiában csak annyira vagyok tájékozott, amennyit a magam szórakoztatására olvastam, viszont amiket olvastam, nagyon tanulságosak és tetszettek. Nem tudom, hogy hosszútávon létezhet-e olyan, hogy maga a gondolkodásmód következetes megváltoztatása bizonyos biológiai jellemzőket is megváltoztat, de én úgy gondolom, hogy igen. Nem tudom, hogy erről már csináltak-e teszteket, de nekem meggyőződésem, hogy lehetséges. Mivel eléggé idealista vagyok, ennek a szellemében szeretnék néhány ötletet megoszatni, amik elvben megvalósíthatók. Egyetértek az előző hozzászólók véleményével, miszerint szilárd értékeket kellene követni, ehhez azonban egy igen intenzív tanítási fázis szükséges előbb. A dolog nem egyszerű, mert ahogy a blogbejegyzésben is le van írva, a mai kor minden mozzanata ez ellen szól. Más szemszögből viszont egyre könnyebb lesz: A világ egyre jobban felgyorsul. Az emberek egyre jobban fogják tapasztalni a dolgok múlandó természetét. Így az eddigi szemléletmódot követve egyre többen fognak szenvedni, egyszerűen azért, mert semmi állandót nem fognak tapasztalni a környezetben, amire támaszkodni lehetne. Az űr betöltéséhez persze az emberek elkezdenek majd merev elképzeléseket alkotni, amelyek átmenetileg látszólag megadják az állandóság képzetét, de ezen a ponton kéne közbelépni. Most bele fogok menni néhány nem túl tudományos elméletembe, de szerintem nagyon fontos, sőt ez az alap. Nem tudom, hogy a biológiával hogyan lehet összegyeztetni, akinek ötlete van, várom:) Most alapvetően a fejlett világ átlagemberéről fogok beszélni. Eddigi tapasztalatom szerint a legnagyobb probléma az emberek gondolkodásmódjában van. Az emberek egy része egyszerűen csak tudatlan. Tudatlan, mert nem tudja, hogy a teljességet és boldogságot hol tapasztalja: saját magában. Ha valaki vesz egy autót, vagy csokit, akkor nem a csoki fog örülni, hanem ő maga. A fogyasztás pillanatában a boldogságot a tudat tapasztalja, és senki nem lapátolja be neki a tudatába. Ez a tudatban jelenik meg. A tévhit pedig az, hogy ehhez szükség van valami külső dologra vagy ingerre. Az embereknek meg kell tanítani, hogy hogyan tapasztalhatnak spontán mód örömet, anélkül hogy bármit kellene csinálniuk, vagy bármit kellene fogyasztaniuk. Persze, ha megvan az a tévhit, hogy egy külső cikk tesz majd jókedvűvé, akkor az ember elkezd rögtön ragaszkodni hozzá: mindent megtesz, hogy az adott javakból a legrövidebb idő alatt a legtöbbet begyűjtse. Ez aztán további problémákat is okoz... Amig az ember nincs olyan fejlettségi szinten, hogy spontán örömöt tapasztaljon, fontos, hogy olyan 'menedékeket' találjunk nekik ami időtálló, és a fejlődésüket segíti elő. Ilyen pl egy kooperatív, közös céllal rendelkező közösség, oktatási anyagok amikben elmerülhet, vagy egy következetes tanító. Ha az ember rádöbben, hogy nincs szüksége semmit vennie ahhoz, hogy boldogságot érezzen, akkor gyökerétől mentettünk meg mindent. Hogyan lehetséges ez? Mivel ezt a szemléletmódot a legtöbben a szülőktől nem tudják elsajátítani (mert ők is tudatlanok), ezért az egyetlen megoldás az oktatás teljes megreformálása. Ahogy én visszaemlékszem az általános iskolai évekre, a racionális ismeretszerzés, és információfelhalmozás volt a bevett szokás. Ez még gimnáziumban sem változott nálunk sokat. Manapság fel kell ismerni, hogy (a nyugati világban) az információ gyakorlatilag bárhol korlátlan mennyiségben hozzáférhető, ezért a hangsúlyt másfele kell fektetni. A racionális (bal agyféltekes) tárgyak mellé kéne egy rakat olyan tárgy is ami a kreativítást, és hosszú távú gondolkodást segíti elő. Ezenkívül kéne néhány olyan tárgy is, ami csak az önismeretre, az egyéni küldetésre és magára az értékekre koncentrál. Emellett pedig olyan is kéne, aminek valami olyasmi címe lenne, hogy 'Boldogságtudomány', melynek értelme, benne van a nevében :) Számomra elég abszurd, hogy a suliban mindent tanulunk a világról, csak pont azt nem, hogy mi szükséges a boldogsághoz és egy jelentőségteljes élethez. Na ezen kell változtatni. A pénzforrásokat az oktatásba kell pumpálni, presztizst kell adni a tanítóknak és tanároknak. Legyen átlagon felüli fizetésük, viszont a felvétel előtt egy igen kemény szűrőn kéne átmenniük, melyben bizonyosságot adnak lelki egyensúlyukról. Én valahogy a tanítókat úgy képzelem el, mint a nép pásztorait, spirituális vezéreket is egyben. Ennek kellene tükröződni a tanár-diák viszonyban is. A kölyköt érdekeltté és motiválttá kell tenni már az elemi iskolában. Amikor a szülőtől a gyerkőc megkérdi, hogy 'Apa minek kell már megint suliba menni?' Akkor a válasz általában az, hogy 'Mert akkor nem lesz jó állásod, ha nem mész'. Ez aztán nagy motiváció! A gyermek (jó esetben) ugyan tanul mint a güzü, de igazából nem tudja, hogy minek. Ez meglátszik a tanár-diák viszonyban, és az eredményekben is. Ha a diák a saját motivációjából tanul, akkor tiszteletet fog tanusítani a tanítók felé, és megnyílik felé. Ehhez viszont nagyon következetes tanítók kellenek, amiből meg jelenleg nincs sok. De akkor hogyan lehetne mégis?? Hát például ezzel a néhány idealistával, akik a LINK -groupban vannak. Minden változás néhány idealistával kezdődött. Nagy erőfeszítésekkel fel kell vinnünk a politika legtetejére az oktatást megcélzó javaslatokat, mert népi szintű tudattisztítás nélkül jóval szűkebb esélyeink vannak. Ez a véleményem, ha valamivel nem értetek egyet, akkor írjátok le, várom a véleményeket, ötleteket:)
Kedves Péter, érdeklődve olvastam az Avatar című filmhez fűzött megjegyzésedet, ugyanis a minap láttam én is a filmet, és hazafele vonatozva a film kapcsán gondolkodtam el azon, lehetséges-e valamilyen megoldás azokra a problémákra, amiket az ember okozott a Földön. Korlátolt ismereteim és valószínűleg Budapestről hozott pesszimizmusom az mondatták velem, hogy nincs megoldás. Vagyis lenne, de arra, hogy az egyes emberek, illetve az emberi közösségek maguktól leálljanak a mértéktelen fogyasztással és "visszalépjenek" az életszínvonalukról olyan elvont fogalmakért, mint a következő generációk jövője, élhető környezet, nem valószínű. Maguktól semmiképpen, törvényi rendelkezés a gazdasági fejlődés visszaszorítására - ez már magában eléggé tudományos fantasztikus elképzelés...
Sziasztok ! Nagy örömömre szolgál, hogy találtam egy helyet, ahol pozitív,egészséges gondolkodású emberek tömörülnek, reméljük minél nagyobb számban. Sajnos kevés ilyen oldallal találkozni... Ha még több ismeretet szeretnél, olvasgass a http://ffek.hu/ oldalon. Ajánlom figyelmetekbe még az Utolsó kísérlet c. könyvet Hetesi Zsolttól, sok hasznos információval van tele, szerintem alapmű, hasonlóképpen a Hetesi féle jelentést is, ami fent van az említett weboldalon. Az emberiségnek itt az ideje cselekedni ...
KEZDŐ INTERNETEZŐ LÉVÉN SOK- SOK VÁRATLAN MANŐVEREZÉSBE BONYOLÓDOM. DE MÁR AZT SIKERÜLT LEÍRNOM, HOGY HA VALAMIÉRT ÉRDEMES MEGTANULNI IDŐS KORBAN IS EZT AZ ÚJFAJTA KAPCSOLATTEREM- TÉSI LEHETŐSÉGET, AKKOR EZEKNEK A GONDOLATOKNAK MEGÍZLELÉSÉÉRT . INSPIRÁLÓ MESTEREIM KÖZÖTT VANNAK : KOKAS KLÁRA / 80 ÉVES / KANYÁK KLÁRA / MÉG TÖBB / ÉS AZOK A FIATAL FELNŐTT TANÍTVÁNYAIM, AKIK ZENEÓRÁRA JÁRNAK HOZZÁM. KÖSZÖNET CSERMELY PÉTERNEK, AKI KÜLÖNFÉLE KONFERENCIÁKON MAGÁVALRAGADÓ MÓDON KÖZLI A NAGY ÖSSZEFÜGGÉSEKET, ÚGY, HOGY A KÖZÖNSÉGES HALANDÓ IS MEGÉRTI. SZÉP TAVASZT KÍVÁNOK MINDANNYIUNKNAK : EGY ZENETANÁR
A következő jutott most eszembe ezt olvasva: Mit is tudnak az Avatar medúzái? Jeleket adnak, Pandora gondolatait közvetítik az ott élők felé, azt, hogy hogy kellene cselekedni, hogy jobb legyen. A Föld ökoszisztémáját nézve, ezek a medúzák mi magunk vagyunk, az emberek, nem? Csak talán még nem jöttünk rá.