A kiteljesedéstől a beteljesedés felé
Avagy: Részlet Alexander Brody Alibi hat hónapra könyvtárában megjelent „Gyermekkor” című kötetből
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 

Ma jelent meg kedves barátom, Alexander Brody értő válogatásában és gondozásában az Alibi hat hónapra könyvtár legújabb, kilencedik kötete, amely a Gyermekkorról szól. A neves szerzők mellett, nagy örömömre az én írásom is helyet kapott. Ebből idézek most néhány részletet  ­– azért is, hogy kedvet csináljak a könyv elolvasásához.

A gyermekkor egy olyan út első állomása, amely a teljességből a teljességbe vezet. Felnőttként annyifélék lehetünk, ahányfélék kisgyermekkorunkban voltunk. Az idős kor teljessége a bölcsességgé ötvözött tapasztalás teljessége.

A játékaimat gyermekkorom óta sem hagytam el. Most éppen hálózatoknak és tehetséggondozásnak hívom a legszebb két játékszerem. Játékaim közepette lassan cseperedem. Felnőttnek álcázott gyerekként örömmel várom a második, az igazi gyermekkorom.

 

Ma jelent meg kedves barátom, Alexander Brody értő válogatásában és gondozásában az Alibi hat hónapra könyvtár legújabb, kilencedik kötete, amely a Gyermekkorról szól. A neves szerzők mellett, nagy örömömre az én írásom is helyet kapott. Ebből idézek most néhány részletet ­– azért is, hogy kedvet csináljak a könyv elolvasásához.

 

 

A gyermekkor egy olyan út első állomása, amely a teljességből a teljességbe vezet. A kisgyermek teljessége a lehetőségek teljessége. Az agy néhány éves korig véletlenszerű kapcsolatokkal teli, szervezetlen hálózatnak tekinthető. Az ilyen hálózatok nagyon kicsi világok, azaz a hatások szabadon hömpölyögnek bennük bármelyik sarkuktól bármely másikig. Ezzel összhangban a gyermekkor a tiszta érzelmek kora. A kisgyermek öröme extázis, bánata sorstragédia.

 

 

Felnőttként annyifélék lehetünk, ahányfélék kisgyermekkorunkban voltunk. A tehetséggondozásban és a kiskutya-nevelésben ez egyaránt evidencia. Párhónapos Vilma kutyánknak külön „szocializációs naplót” találtunk az interneten, amelyben kutyakölyök-élmények változatos sorát lehet betervezni és kipipálni. Tücsök, sündisznó, teknős – bár e sorok írásakor Vilma még csak négy hónapos, szépen szaporodik a lista. Milyen jó is lenne nekünk ebben az országban, ha a gazdagító élményekkel teli gyermekkor gyakoribb lehetne. Egy alapvető szint után mindez messze nem pénzkérdés. Füller Tímea írt nemrég az Evangélikus Életben egy olyan kisgyermekről, akinek „megvolt mindene”. Mosógép helyett fedeles műanyag-edény, vasaló helyett körömkefe, baba-laptop helyett csokis-doboz. Ezek azok az igazi kincsek, amelyek kreativitásra nevelnek.

 

 

Az idős kor teljessége a bölcsességgé ötvözött tapasztalás teljessége. Előrehaladott korban az agy már igen gazdagon strukturált. Minden korábbi élménynek kialakult egy-egy csücske, hálózatos nyelven motívuma, vagy modulja. Optimális esetben a korábbi élmények közül az idős emberben nincsen már olyan, amely annyira kínzó volt, avagy annyira megoldatlan maradt, hogy vissza- és visszatérő köreivel „beleégette” magát az agyszerkezetbe. Az ilyen elengedhetetlen és megoldatlan régi görcs nem engedi azt, hogy az idős emberben kialakuljon a harmónia, és unos-untalan a békévé oldódó teljesség elé tolakodik. Sokszor ez az agyba-égett életteher egy olyan családi örökség, amelyet az apa/anya, a nagyapa/nagyanya, avagy egy még régebbi ős hagyományozott rá az utód-generációkra. Újra- és újramásolt jellemhiba, visszatérően hibás döntés, vagy egy olyan emberi játszma, amelyben az egyik szerep börtönként rabul ejt gyermeket és unokát. Szerencsés, és utódjai háláját méltán kiérdemlő Nagy Ember az a leszármazott, aki képes megtörni ezt az öröklődő családi láncolatot.

 


A kisgyermek még nem érzékeli az időt. Nekem is gyermekként minden egyes napom maga volt az egész élet. Máig irigyelem a gyermekkori ébredéseimet. Tele energiával robbantam bele a világba, hogy újra és újra meghódítsak mindent, amit csak elérhetek. Édesanyám mondta erre immár idős fejjel: „Tudod fiam, kislány koromban nagyon tudtam akarni. Csak nem tudtam azt, hogy mit is lenne jó akarnom. Most, idős fejemmel, már nagyon jól tudom, hogy mit kellene akarnom. Csak már akarni nem tudok.

 

 

A nagyon idős ember már nem érzékeli az időt. Az aggastyán egymásra torlódó élményei egybefolynak: a régmúlt lesz a ma, az előző pillanat a tegnap. Kilencven év felett élővé válik a régen elholt, és kedves emlékeket maga után hagyó halott lesz az, aki éppen az előbb tette be maga után az ajtót. Sose felejtem el, amikor Donhoffer Szilárddal, a magyar kórélettan egyik megalapozójával beszélgettem. Donhoffer professzor úr akkorra már túl volt a kilencvenen. Íróasztala mögött, óriásira nyúlt Buddha-fülekkel fogadott. „Édes Fiam! Neked van valamilyen rokonod itt a Belklinikán! Okos ember!” Otthon, hosszú nyomozás után derült csak ki, hogy a „van” a pécsi Belklinikán harminc évvel azelőtt valóban ott dolgozó nagybátyámra vonatkozott.

 

 

A felnőttkor időn kívülisége a rendkívüli emberek sajátja. A kreativitás magas foka, az originalitás, már nemcsak új, nemcsak meglepően új, hanem még irányában is olyan meglepően új, amelynek a közelébe sem jutott el senki. Az originalitás függetleníti az alkotóját a saját korától. Az alkotás lázában, a tudományos koncentráció legmagasabb fokán, az aha-élményben, a flow-ban megszűnik az idő.


 

A kreativitás játékosságot feltételez. A felnőtt alkotása a gyermekkor játékainak lenyomata. Nemrégiben nekem szegezték a kérdést: mikor alakult ki bennem az a minőség iránti igény, amely a minőség szenvedélyes keresésében és magamtól-másoktól való megkövetelésében is jelentkezik? Mélyen elgondolkodtam. Tényleg. Mikor? A kutatói pályámon? Az egyetemen? A középiskolámban? Nem. Kisgyermek koromban, amikor édesapámon láttam azt a mindent megmozgató hitet, az igazán kicsiny gyermekek legerősebb hitét, amellyel új és új világokat teremtett meg maga körül. A minőség magas fokát mutatta be az is, amikor édesanyám, aki nem egy akármilyen színészi pályát hagyott ott a gyermekeiért, a Nemzeti Színházba illő alakításokkal varázsolt nekünk ünneppé minden hétköznapot. Mekkorákat játszottunk mi 4-11 évesen! Ha én voltam a Tenkes kapitánya, anyám volt a ló. Ha én voltam az Orion űrhajó parancsnoka, anyám volt a lézerpisztoly, a gonosz űrlény, vagy akár az űrhajó. Egy álló napon át tűrte, hogy minden konyhaedényéből felépítsem Eger várát. Volt gonosz török alagút a várfal alatt, zuhogott alá a csokimáz-szurok a hős egri nők kezéből. (Természetesen a „hős egri nők” az én egyik, igen sok mosogatással járó, emlékezetes alakításom volt.) Mindez a konyha egyetlen bejáratában, így szegény anyám még dolgát végezni sem tudott kimenni, mert akkor összedőlt volna a vár, és győzött volna a török.

 

A játékaimat azóta sem hagytam el. Most éppen hálózatoknak és tehetséggondozásnak hívom a legszebb két játékszerem. Játékaim közepette lassan cseperedem. Felnőttnek álcázott gyerekként örömmel várom a második, az igazi gyermekkorom.

 

Az alábbi szerzők írásait tartalmazó kötet itt rendelhető meg (sok más hely mellett). Abody Rita, Bächer Iván, Balássy László, Balázs Eszter Anna, Balla Zsófia, Bódis Kriszta, Alexander Brody, Csányi Vilmos, Csermely Péter, Danyi Zoltán, Erdős Virág, Esterházy Péter, Farkasházy Tivadar, Freund Éva, Géczi János, Grecsó Krisztián, Háy János, Irmgard Hochgatterer, Horkay Hörcher Ferenc, Hovanyecz László, Jaksity György, Jolsvai András, Józsa Márta, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Krizsó Szilvia, Kukorelly Endre, Küllői Péter, Laik Eszter, Lampé Ágnes, Láng Zsolt, Lángh Júlia, Litkai Gergely, John Lukacs, Magyar László András, Malonyai Péter, Maros András, Márton László, Medvegy Anna, Mészáros Sándor, Mikola Gyöngyi, Müller Péter Sziámi, Nádas Péter, Nagy Gabriella, Nagy József, Nyilasi Tibor, Orosz Györgyi, Patzauer Éva, Patzauer Laura, Pekár Bianka, Péter Anna, Saly Noémi, Sákovicsné Dömölky Lídia, Szekeres Csaba, Szemethy Orsolya, Szvetelszky Zsuzsanna, Tandori Dezső, Tarr Hajnalka, Torma Tamás, Tóth Krisztina, Tönkő Vera, Tulassay Tivadar, Vámos Miklós, Varga Mátyás, Varró Dániel, Vetsey Szilvia. Az ötletgazda-szerkesztővel, Alexander Brodyval együtt jó olvasást kívánok!

 

 

Megosztás

Hozzászólások

"A felnőttkor időn kívülisége a rendkívüli emberek sajátja." Na, rímeljünk erre egy merészet Balogh Béla könyvét Végső Valóság-ot (www.baloghbela.hu) fellapopztam és rövidítve idézgetek, olykor általa is másokat idéző részeket ollózva: "Einstein matematikatanára, Hermann Minkowsky a speciális relativitáselmélet nyomán egy a múlt, jelen és jövő közti összefüggéseket ábrázoló diagrammból kiolvashatóvá tette, hogy minden egyén teljes múltja és teljes jövője örökön örökké egyetlen pontban találkozik, éspedig MOST.Ezen kívül minden egyén MOST-ja egyetlen pontban lokalizálható, és soha nem lehet máshol, mint ITT...számunkra egyetlen idő létezik, az örök most. Egyetlen hely, itt. A most az örökkévalóság másik neve"..........................."Felnőttnek álcázott gyerekként örömmel várom a második, az igazi gyermekkorom." Hát, ...hogy is mondjam?(-: Ha a várásban leled örömöd nem bátorkodnék elvenni, ha meg a fő cél a megérkezés, úgy üdvözöllek! ((-:
Ha már Balogh Bélára hivatkozol, felhívom blogolvasótársaim figyelmét az elmúlt hónapok egyik internetes eseményére, ahonnan az idézett szerző gyenge szereplés után csúful megfutamodott:
http://www.harmonet.hu/ket-ferfi-egy-eset/
http://www.harmonet.hu/ezoteria/61599-ket-ferfi,-egy-eset:-balogh-bela-a...
No comment.
András! Ne vedd magadra, hogy te ollóztad "tudatlanul" rosszul össze ezt a badarságot - már az alapanyag is rosszul ollózott volt. Sem időt, sem pénzt nem érdemes ezekre a könyvekre költeni.
Konyhaedényekből egri várat, na, azt még egyszer én is kipróbálom :) A magam részéről Richard Bach: Búcsú a biztonságtól című munkáját tenném hozzá, hogy a túl vastagnak tűnő falak is átjárhatóak legyenek. Abból a szempontból egyébként optimista vagyok, hogy a gyermekkor - szerencsére - nem hagyja az embert csak úgy elmenni, legalábbis igen komoly erőfeszítésbe telik a száműzése. És itt nem a tartalmára gondolok, hanem a minőségére. A probléma ott kezdődik, amikor a környezet belevág a "gyerekes" szó hipnoterápiájába, és önértékelési válságot generál az olyan energiákból, amik ezer dologra is jók lehetnének, ha tudnának velük mit kezdeni, tudnák értelmesen vezetni vagy csak hagyni biztonságosan megnyilatkozni. Helyette normává avat olyan akció és reakcióelemeket, amit a Kockásfülű Nyúlban láttunk: van a mamlaszarcú kis rohadék szociopata, aki a dominancia-egyszeregy mintája alapján jó agresszor módjára teszi tönkre mások mikro- és/vagy makrokörnyezetét, míg azok tehetetlenül, két szemükkel félkörívben sírnak. Erre jön a nyúl, mint valami szociális munkás, hogy resztorációs gyakorlatokkal egyenesítse ki, ami elgörbült, de a végén senki nem jár igazán jól, mert a mamlaszarcú, bizony, visszaeső - a következő részben újra az ösztönei vezérlik, a tudatossága cseppet sem lett több vagy magasabb szintű. Az egész rendszer egy elég súlyos ismétlődési kényszer, ahol úgy nagy egészében nincs minőségi szintlépés, mint, mondjuk, Jonathan, a sirály esetében, hanem a rendszer a tehetetlenségi erejénél fogva önmagát jó mélyre vájja az időben, de legalább fönn lehet tartani a bürokratikus intézményi hátteret (például a nyulat: annak táp kell, kockás fülmelír, olykor új távcső, a lakásbérlés és a bőrönd is könyvelési tétel, stb.). Sarkítok, persze, és szerintem túl is beszéltem, úgyhogy abbahagyom.
Paál András jelen-létét szintén csak megerősíteni tudom, és megtoldani egy Eckhardt Tolle: A most hatalma című művel. Tény, hogy az egyik nagy szemléletváltás akkor következik be, amikor nem a múlt már művelhetetlen, megváltoztathatatlan kertjébe toljuk be a rotakapát és nem egy még sosem létezett illúzió nevében. Főleg úgy, hogy bármelyiknek több és súlyosabb jelenléte van a jelenünkben, mint magának a jelen pillanatnak. Erről is lenne még sokminden beszélnivaló...