Válságválaszok I.: Krízisviselkedés
Avagy: Milyen viselkedési minták terjednek egy válságban lévő bonyolult rendszerben?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A XXI. század első fele valószínűleg, mint a megbomló egyensúlyok és a váratlan események időszaka fog bekerülni a történelemkönyvekbe. A blogbejegyzés azokat a viselkedési formákat járja körül, amelyeket egy váratlan helyzetre adott reakcióikban a bonyolult rendszerek tagjai és csoportjai követni szoktak.

A nehéz helyzet cselekvéskényszert szül. Az igazán új, igazán nehéz megoldások megtalálása azonban nagyon sokszor nem egyéni elszántságot és bátorságot, hanem közösségi megoldáskeresést igényel. A cselekvéskényszer túlhajtott érzete a valódi megoldás helyett nagyon gyakran csak cselekvésgörcsöt eredményez. Ilyenkor a válaszok rendkívülisége megjósolhatatlan viselkedésbe torkollhat. Ez nem szerencsés, mert egy bonyolult rendszer krízishelyzetében felértékelődik a részrendszerek megbízhatósága és nyugalma.

A cselekvésgörcs a megoldandó válsághelyzetre fixálja a gondolkodást. Ilyen helyzetben a válsággal kapcsolatos minden cselekvés aránytalanul fontos lesz, és minden más cselekvés pedig aránytalanul lényegtelen. A váratlan helyzetekben az addig megszokott prioritásokat fel kell rúgni, ami hasznos, mert növeli a mozgásteret. A mozgástér mindenáron való bővítésének hajszolása azonban nagyon könnyen zéró-összegű játszmákat eredményez. A valóságban a helyzetek többsége nem zéró-összegű játszma. Ilyenkor az együttműködés az egyén vagy egyedi csoport számára elérhetetlen, az addiginál nagyságrendekkel nagyobb mozgásteret nyithat meg. Ennek elérése azonban hosszú távú gondolkodást, valódi, nagy K-val írt Kreativitást igényel. Higgadtságot és nyugalmat kívánok minden kedves Olvasónak a bejegyzésben részletezett csapdák elkerülésében. A bejegyzés folytatása itt található.


Nagyon ritkán szoktam utólag beszúrni egy indító részt egy blogbejegyzésbe. Most mégis ezt teszem. Az ok egyszerű: tegnap néztem meg a "Segítség" (Help) című filmet. Az utóbbi év számomra legnagyobb hatású filmje volt. A film pontosan az ellenpontját mutatja be annak a viselkedésnek, amelyről ebben a bejegyzésben írtam. A hatvanas évek elején játszódó film főhősei: Eugenia (Skeeter) Phelan, egy fehér újságírónő, Aibileen Clark és Minny Jackson, két fekete szolgáló méltóságot, távlatot és így megoldást adnak egymásnak, a "válságnak", az életnek. A fekete szolgálók több generáción keresztül az egyetlenek, akik a csúnyácska gyerekeknek szeretetet adnak, és elhitetik velük, hogy ők is értékesek. A fehér újságírónő az egyetlen, aki elhiteti a fekete szolgálókkal, hogy ők is érnek valamit. A film -- leglábbis nekem -- a tehetséggondozásról is szól. Minden emberi érték -- a válságot megoldó értékek is -- ott tud elkezdeni fejlődni, ahol felismerik, elismerik és bátorítják ezt az értéket. Az itt következő blogbejegyzésben leírt krízisviselkedés pontosan ezeknek a válságmegoldó értékeknek a felismerését gátolja meg. Aki ki szeretne gyalogolni a mostani válságból -- kérem és erősen javasolom, hogy nézze meg a "Segítség" (Help) című filmet. A szereplők játéka parádés (néhány Oscart előre jósolok a filmnek), a mély érzelmek el tudják kerülni azt a határt, ami után már túljátszottnak tarthatnánk őket. Igen jó töltekezést kívánok a filmmel minden kedves Olvasómnak!

 

A Föld elfogyóban lévő forrásainak és az egyre jobban felpörgő fogyasztási köröknek az egyre inkább feszítő ellentmondásait az éghajlatváltozás extrémumai tovább élezik. A XXI. század első fele valószínűleg, mint a megbomló egyensúlyok és a váratlan események időszaka fog bekerülni a történelemkönyvekbe. A felgyorsuló változásokat és eseményeket a legtöbbször válságnak, krízisnek éljük meg. A blogbejegyzés azokat a viselkedési formákat járja körül, amelyeket egy váratlan helyzetre adott reakcióikban a bonyolult rendszerek (sejtek, közösségek) tagjai és csoportjai követni szoktak. A bejegyzés folytatása itt található.

 

 

 

A nehéz helyzet cselekvéskényszert szül.Most nagyon keménynek kell lennem. Összeszorítom a fogamat és keresztültörök. Ha most nem cselekszem gyorsan, akkor elszalasztom a lehetőséget.” A helyzet nehézségének felismerése, az elszántság, a bátorság mind-mind igen értékes tulajdonságok, de leginkább akkor lehet őket használni, ha a helyes megoldások nyilvánvalóak, avagy ösztönösek. Az igazán új, igazán nehéz megoldások megtalálása nagyon sokszor nem egyéni elszántságot és bátorságot, hanem közösségi megoldáskeresést igényel. Mindehhez figyelem és empátia kell. Pontosan ezek hiányoznak akkor, amikor a válaszkeresés az elszántságra és a bátorságra koncentrál. A cselekvéskényszer túlhajtott érzete azonban a valódi megoldás helyett nagyon gyakran csak reflexszerű cselekvéseket eredményez. Ezt az állapotot a továbbiakban cselekvésgörcsnek fogom hívni. A cselekvésgörcs szélsőséges esete a cselekvéspánik. Cselekvéspánikban a bejegyzésben leírt, túlhajtott viselkedési forma még szélsőségesebb lesz. A cselekvésgörcs pontosan olyan megszaladási jelenség, amelyet Csányi Vilmos és kollégái korábban, más esetekben már részletesen elemeztek.


Az élesztősejteken végzett vizsgálataink megmutatták, hogy válsághelyzetben még egy biológiai rendszerre is igaz az, hogy a csoportjai jobban elkülönülnek egymástól, és összetartóbbak lesznek. „Válság van, zárjuk szorosra a sorainkat.” Mindez rendkívül hasznos, mert mozgósítja a csoport belső energiáit, és egyben védelmet is nyújt a csoport tagjainak a külső világból érkező behatásokkal szemben. Azonban a csoportok elkülönülésének egy bizonyos mértéke után a csoport összetartásának minden további növelése életveszélyessé válik, mert a csoportok izolálódnak. Mindez a csoportok közötti szinten teszi lehetetlenné azt a figyelmet és empátiát, amely az igazán új válaszok különböző csoportokban fellelhető elemeinek összerakását segítené.

 

 

A csoportok válságban mutatott elkülönülése az egyén szintjén is megjelenik. Elveszettségében az ember gyakorta elmerül magában, senkit és semmit nem hall. Az ilyen önsors-rontó magatartás az egyén helyzetét javító impulzusokat nem engedi közel. Gerald F. Jacobson krízismátrix elmélete szerint különösen kifejezett lesz a trauma akkor, amikor a kedvezőtlen és váratlan behatás egy amúgy is végbemenő nagyobb változásra rakódik rá.

 

 

A rendkívüli helyzet rendkívüli cselekvést igényel. Mindez nem baj, sőt szükséges addig, ameddig a nem szokványos cselekvés kreatív, új megoldásokat kísérletez ki. Azonban a kreatív megoldásnak nemcsak váratlannak, nemcsak rendkívülinek, azaz nemcsak a szó szokásos értelmében véve kreatívnak kell lennie, hanem megoldásnak is, azaz olyan cselekvésnek, amely az új helyzetre a környezetnek megfelelő módon reagál. Cselekvésgörcsben a kreativitás mértéke pusztítóvá válhat akkor, ha a válaszok rendkívülisége megjósolhatatlan viselkedésbe torkollik. Egy bonyolult rendszer krízishelyzetében felértékelődik a részrendszereinek a megbízhatósága és nyugalma.

 

A cselekvésgörcs a megoldandó válsághelyzetre fixálja a gondolkodást. A koncentráció nagyszerű, mert segíti a megoldás megtalálását – egy bizonyos mértékig. Ezen a mértéken túlhaladva azonban a válsággal kapcsolatos minden cselekvés aránytalanul fontos lesz, és minden más cselekvés aránytalanul lényegtelen. „Rendkívüli helyzet van, emiatt a szokásos dolgokra nem érek rá.” A mindennapok feladatainak elhanyagolása olyan apró hibákat okoz, amelyek összegződnek, és összegzett hatásukkal sokkal nagyobb krízist okoznak, semmint amekkora az eredeti volt. Minderről a következő blogbejegyzésben fogok írni részletesen.

 

 

 

A váratlan helyzetekben az addig megszokott prioritásokat fel kell rúgni. Mindez létfontosságú, hogy azok a valóban új megoldások az eszünkbe jussanak, amelyek az új helyzetekben szükségesek. Cselekvésgörcs esetén azonban a szokásos prioritások felrúgása túlhajtott lesz, és önmagában vett értékké válik. Ilyen helyzetben a prioritások átrendezése során az alapvető fogalmak és normák sorra megkérdőjeleződnek. Minden relatív lesz, és a cél elérésének érdekében minden szabály felrúghatóvá válik.

 

A prioritások felrúgása azért is hasznos, mert növeli a válság által sokszor behatárolt mozgásteret. A csoportok korábban említett elkülönülése pontosan ugyanilyen irányban hat. A mozgástér bővítése azonban káros mértékű lesz akkor, amikor reflexszerű, kényszeres cselekvéssé válik, mert ilyenkor megakadályozza azt, hogy az egyén, vagy a csoport más egyénekkel vagy csoportokkal együttesen bővíthesse a közös mozgásteret. A mozgástér mindenáron való bővítésének hajszolása nagyon könnyen eredményezhet zéró-összegű játszmákat, ahol az én mozgásterem, a csoportom mozgástere csak a másik egyén vagy csoport mozgásterének szűkítésével bővülhet. A valóságban a helyzetek többsége ennél lényegesen bonyolultabb, amelyben az együttműködés az egyén vagy egyedi csoport számára elérhetetlen, az addiginál nagyságrendekkel nagyobb mozgásteret nyithat meg. Ennek elérése azonban hosszú távú gondolkodást, valódi, nagy K-val írt Kreativitást igényel.

 

Higgadtságot és nyugalmat kívánok minden kedves Olvasónak a bejegyzésben részletezett csapdák elkerülésében.

 

 

Válaszok (2011. november 19.)

 

Nagyon köszönöm a kiváló hozzászólásokat a témákhoz, amelyek közül jónéhány már előrevetítette a jövő heti folytatás szövegét . Az Új Világkép c. könyvet pl. itt lehet megrendelni. Nagyon egyetértek „Paál András” megállapításával: „maga a gondolatvilágunk ne váljon a stressz tartományára jellemzővé, maradjunk meg a megoldások komplexitásának modellezésére alkalmas tudatállapotban, mert különben a legszebb lehetőségeket is problémaként éljük meg”. Ezzel is: „a válságon túljutás nem közvetlen megtehető dolog, mint mikor átmegyünk egy úton a túloldalra, inkább olyan, mintha az átkelés szándékával járlnánk fel-alá az egyik járdán és egyszercsak a másikon lennénk”. Isaac Asimov (lásd a képen) Alapítványában (ahogyan Papp István barátom figyelmeztetett nemrégen fiatalkorom legjobb könyveinek egyikére) a Seldon-terv olyan helyre telepíti ki a Galaxis megmentésének módszereit megőrző, megtaláló embereket, amelyik nagyon kemény életfeltételeket diktál. Azaz a megoldás csak válságokkal terhes körülmények között termelődhet ki. De még ez sem elég: szükség van egy továbbfejlesztésre is.

Érdemes az innen letölthető trilógiát újraolvasni! Aktuális. (A trilógiához kapcsolódó másik két kötet, amelyre Kincses Zoli is figyelmeztetett, innen tölthető le Asimov sok más művével együtt.)
 

 

Válaszok (2011. november 21)

 

Igen tanulságosak voltak a további válaszok is. „Mkat”-nak igaza van abban, hogy kétféle válság létezik, de én nem úgy tennék különbséget közöttük, hogy hibákról, avagy fejlődésről beszélek, mert az nagyon szubjektív és a helyzetet alulról, a résztvevők szempontjából szemléli. Számomra a kétféle válság izgalmas különbsége abban áll, hogy az egyensúlyvesztés után el lehet-e lendülni egy teljesen új egyensúly felé, avagy az egyedüli út visszatalálni az eredetihez. Ennek a megítélése azt igényli, hogy messze felülemelkedjünk a saját helyzetünkön, érdekeinken és az egész rendszert egyben lássuk. Ez nem egyszerű. „Kincseszoli” honnan tudom, hogy válság van okfejtéséhez (amelyet „masni” kiválóan bővített ki azzal, hogy rámutatott: az információhiány túltelített rendszert eredményez) a napi rutinok megzavarása pontot tenném hozzá. Ha a napi rutinjainkat a helyzet egy bizonyos határon túl zavarja meg, akkor diszkomfort érzésünk lesz. Ha ez folyamatossá válik, akkor érezzük azt, hogy válság van. Ha egy következő határ fölé megy, akkor pedig pánik vesz erőt rajtunk.

 

 

Hozzászólások

Kedves Péter! Nagyon tetszik a téma, a megközelítés. Továbbgondolásra késztetett. Folyamatszabályozási tanulmányaim emlékei szólaltak meg bennem, azon belül is egy-egy szakasz tranziens viselkedésének leírása, kezelése, ahogyan pl. a magára hagyott szakasz bemenő jellemzőjének ugrásszerű megváltoztatása esetén vizsgáljuk a kimenő jellemzőjének időbeli változását - átmeneti függvényét. Ezek jól jellemzik az egyes szakaszokat, és jól kezelhető modellekig lehet eljutni a sok szakaszból álló, pl. szabályozási körök vagy éppen vezérlésének viselkedésének leírásában, kiismerésében. Úgy gondolom, hogy valami hasonló, csak bonyolultabb modellt kívánna az individuumokból álló kollektívák hálózataiban egyedi és csoportos viselkedések, sztochasztikus cselekvések leírása. A krízishelyzet hasonló lehet a bemenő állapotok ugrásszerű, esetleg extrém mértékű, korábbi tartományaikat elhagyó megváltoztatásához, és az általa kiváltott tranziens jelenség egyik állomása lehet a sokk, a cselekvési görcs. Érdekes és kedvemre való kutatási irány lehetne ez akár számomra is, ha 40 évvel fiatalabb lennék. Ennyi csak. Barátsággal üdvözöl: MGy
A század első fele megbomló egyensúlyok időszaka lesz gondolathoz eszembe jut a tegnep a könyvesboltban átlapozgatott László Ervin könyv, az Új Világkép címmel (a könyv érdekessége és pozicionálása egyben Gorbacsov és Deepak Chopra hosszú előszavaival való megjelentetése). E könyvben a "kereszthatásoknak" nevezett jelenség okán, a különböző tényezők hatásának összeadódása, egymást erősítő volta miatt pár éven belüli nagy változás valószínűségéről olvashatunk. Saját magam számára úgy fordítom, hogy: A gazdaság az elmúlt időben előre menekülve fogyasztói őrületében taposta a biciklit egy hegyre fel, elérte a lehetséges csúcsot, és meglátja a lejtőt, egész mélységével, pánikba esik, a féket helyesen kevésnek érzi meglévő még hegymenethez alkalmazott lendületének tükrében, megbillen, visszabillen, túloldalra átlendül, alákormányoz, érzi a gyorsulást a gödör felé, túlkormányoz, majd amikor először egy kicsit jobban ráfékez mint kellene orra átesik a bicikli kormányán, sőt ráesik a bringa is, ám mindez még az elött, hogy végzetes ütéshez elég nagy sebességre lenne ideje gyorsulni (ok, a "végzetes" annak, aki valahol éhenhal más, mint a rendszer egészének). E László Ervin könyv azért kedves számomra, mert stílusával, hangvételével, a problémák feltáró ám megoldáscentrikus szemléltetésével egy pillanatra sem tolja az olvasó gondolatvilágát stresszelősen a veszélyek zónájába, hanem a könyv címlapján látható módon, maréknyi tárgyából (bár speciál konkrétan virágföldnek is érthető módon jelenítette meg az óvatos grafikus) növekvő növény lehetőségeként gondol az élethelyzetre. Bár tűnhet túlzó optimista és a problémákkal szembesülni képtelen naívságnak is, mégis (kedvenc hályhámhoz visszatérve, A rejtett hálózatok ereje 86.oldal strssz-források-komplexitás ábrát látva magam elött) az a megoldásképes "kényszerképzetem" támad, hogy kríziseket látva, érzékelve, beengedve gondolatvilágunkba maga a gondolatvilágunk ne váljon a stessz tartományára jellemzővé, maradjunk meg a megoldások komplexitásának modellezésére alkalmas tudatállapotban, mert különben a legszebb lehetőségeket is problémaként éljük majd meg. Amit e témában tegnap tanultam a könyvesboltban, az nehezen megfogalmazható, talán a népszerű kutyadoki a tévéből példázhatja, mikor odamegy egy a szomszédok földi maradványai felett vértől habzó szájjal tomboló ebhez, azt mondja ez és ez a helyzet, ezért így és úgy fogunk eljárni, és a világon legtermlészetesebb módon egy mozdulattal csendre inti, megsimogatja, mintha kivette volna az indítókulcsot, és leállítja az örjöngés motorját. http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:BxynADq01O0J:www.li... Talán valaki guglizhatna nálam ügyesebben ,ennél a címlapnál mélyebben is olvasható linket (ha van olyan)a László Ervin könyvhöz.

Külön kiemelem:
"A cselekvéskényszer túlhajtott érzete a valódi megoldás helyett nagyon gyakran csak cselekvésgörcsöt eredményez. Ilyenkor a válaszok rendkívülisége megjósolhatatlan viselkedésbe torkollhat. Ez nem szerencsés, mert egy bonyolult rendszer krízishelyzetében felértékelődik a részrendszerek megbízhatósága és nyugalma."
Salvor Hardin (Asimov hőse az Alapítvány-sorozatban) mondta, hogy ha válság van, akkor nem kell kapkodni, hanem hagyni kell, hogy elmélyüljön a válság - és amikor már csak egy út van kifelé, az lesz a megoldás. Ennek persze megvan a kockázata, de mivel minden egyéb, hirtelenjében adódó "lehetőség" javarészt spekuláción alapul (az egész válságunk a spekuláció válsága), nem áll ez olyan messze a valóságtól.
A válság fogalmának értelmezése is ad némi lehetőséget az elmélkedésre. A válság önmagában nem negatív jelenség, hanem egyfajta szintlépést megelőző állapot. Ahogy a biológiai megszületést is egy válság hívja életre (kevés az oxigén/tápanyag/hely stb. az anyaméhben), az összes "minőségi forradalmat" válság előzi meg, kényszeríti ki. Az már inkább érdekes, miért megyünk mindig el a legmesszebbre, a legmélyebbre, mielőtt paradigmát váltunk, miközben nyilvánvalóan tudható, hogy az lesz a megoldás. Talán biológiai determináltság (ehhez nem értek), de az is tény, hogy a koraszületés életképtelen egyedet hoz létre, vagyis meg kell várnunk tényleg, amíg minden szűk lesz és életveszélyes, különben a paradigmaváltás utáni túlélés esélye nem optimális. Ha tehát ez biológiailag meghatározott viselkedés, akkor rendben vagyunk.
Akkor viszont már nem vagyunk rendben, amikor a válságunk nem a hagyományos "valami szűk"-koncepciójából adódó biológiai szükségszerűség, hanem az emberi elme által generált hamis rendszerekből fakadó összeomlás. Erről már rengetegszer beszéltünk, de nem lehet elégszer - az értékválság szerintem nem természetes jelenség, ezek a válságok elkerülhetőek lehetnének. A mostani egyértelműen a pénz körül forog, és abból a "legalábbis gyanús" össztársadalmi hipnózisból származik, hogy a pénz értéket mér. Pedig nem hát. Mégis biológiailag tettük magunkat (illetve tettek minket - a megfelelő rész aláhúzandó) függővé ettől az erősen spekulatív kategóriától, ami most hatalmas robajjal omlik össze (ránk), és a tételezett értékek/értéktelenségek miatt valódi problémák következnek. A hétmilliárd ember nem lehetne probléma (most csak a hasamra ütök, de nem tartom valószínűnek, hogy pont ez a szám lenne a bolygó eltartóképességének határa), hanem inkább a mód, ahogy ezt a hétmilliárd embert sikerült "megszervezni."
A nyugati civilizáció büszkesége, az innováció árnyékában ott az a hatalmas tömeg, amelyik megfullad a létfenntartásáért folytatott mindennapos kényszerinnovációban, amit az ennek nyomában járó újabb és újabb stresszbetegségeket látva nehéz lenne valódi innovációnak nevezni, de az tény, hogy ezzel csurran-cseppen némi profit a másik oldalon, ami egyik percben ennyit "ér", a másikban a felét, aztán megint valamennyit, pedig közben NEM TÖRTÉNT SEMMI. Feldmár András mondta, hogy "olyan nincs, hogy egy méh, vagy egy hangya - csak méhkas van, meg hangyaboly van". Ezen az úton el tudnám képzelni, hogy a válságaink a maguk szükségszerű, természetes útjukat követnék, de ha azokra gondolok, akik a szükséges döntések hatalmi helyzetében vannak (vagyis pénz áll mögöttük, mert a pénz hatalmat mér, nem értéket), csak individuális méheket és "kreatív" hangyákat látok... Nem baj, ha nyolc hordónyi olajba kerül egy hordó olaj kitermelése, akkor is "befektetünk" nyolc hordót, mert az az egy pont úgy fog profitálni, hogy megérje.
Volt egy időszak, amikor csak mosolyogtam, ha valaki azt mondta, amit nekem is mondtak, hogy "a tudás a legfontosabb ahhoz, hogy az egyén és a közösség vigye valamire", és ez ugyan még ma sincs így, de hamarosan így lesz. Csak előbb ezt a mi kis extra válságunkat éljük át teljes intenzitásában... és páran, akik tényleg rendelkeznek a szükséges tudással, éljék túl valahogy.
Ja, ja, Asimov, sokat emlegetjük mi is a mondást((-:...talán nem is az kifelé való út, hanem ha jól emlékszem, amikor csak egy járható út marad...talán nem kifelé, csak tovább, ami nem láthatóan hamar zsákutca, és további mélyülése a problémának, ez olyan egyenletrendezős feelingű módszer, amit tudok rendezek, átalakítok, aztán csak lesz olyan lehetőség melyet meglépek, és megint lesz, de az nem válság, nem mélyült el eléggé, amikor még sok dolgot könnyen tehetek az egyenlet elemeivel, a válság a "na most mi a fenét csinálja" pillanatától áll elő, és itt nem egy cél felé kezdünk menni, hanem alakítjuk, gyúrjuk a képletet, aztán csak mutat valami utat a továbblépésre... ...a László Ervin könyvben (melyet fentebb a szöszenésemnél találsz) és az előszavában Deepak Chopra hozzáállásában megvan az egy járható út, és az a tudat átalakulása, az egyénekben felébredő megfelelően értelmezett "méhkas" tudat (példád szóhasználatával) egyfajta meditatív megközelítéssel is fűszerezve, nagyon rokon módon Péter munkálkodásának jellegével. Az egy utat "csak " járni kell. A tudás talán megvan, nagyon mély válságokból felépülésre is. Ha csak a kis köreimben lévő találmányok gondolok (melyek a náluk gyorsabban piacot szerző gyengébb ötletek nyomán már elterjedt verziójuk által ki vannak szorítva a piacra betörésből), mennyi lehet még, mely egy válságban érdeklődésre terthet számot, amikor a gyorsan terjedő módoknál kiderül a "király meztelen". László Ervin könyvében is szerepel néhány meglévő műszaki lehetőség, a sokszázszor kevesebb vízzel mosó mosógép, meg tartósabb akku, meg vírusirtó mód, meg stb. A tudás megvan, csak a tudat hiányos még, mely be akarja fogadni az ajándékát azoknak akiknek van bőven a lehetőségekből. A tudat meg nem elsősorban cselekvéstől alakul ki, hanem a megosztás kölcsönösségéből, ...Te is hozzátettél valamit egy számomra mindenképpen- gömbölyödő képhez...azt hiszem a válságon túljutás nem közvetlen megtehető dolog, mint mikor átmegyünk egy úton a túloldalra, inkább olyan, mintha az átkelés szándékával járlnánk fel-alá az egyik járdán és egyszercsak a másikon lennénk, valami emergens történet...

Kedves Péter!
az emberi elme által generált hamis rendszerekből fakadó összeomlás
Rendkívül mély, igen széles perspektívát láttató megállapítás. Ritka, mint a fehér holló. Örömmel olvasnám, akár magánban is, hogyan jutottál e megállapításra, és az írásodban is említett pénzrendszeren túl milyen rendszerekre, vagy esetleg (szélesítve a rendszerek fogalmát) elmebeli berögződésekre gondoltál.

"a tudás a legfontosabb ahhoz, hogy az egyén és a közösség vigye valamire"
[...]
és páran, akik tényleg rendelkeznek a szükséges tudással, éljék túl valahogy
Gondolod, hogy szükség lesz rájuk?
Pontosítok.
Azok, akik ma úgy hiszik, hogy tudással rendelkeznek belátják, hogy nem tudnak semmi olyant, ami hasznos a valóságunk szempontjából?
Ráébrednek arra, hogy képzelettel nem lehet a valóságról tényeket megállapítani?
Belátják, hogy a Kreativitás (képzelet) is csak a Valóság által meghatározott keretek (törvények) tiszteletben tartásával előrevivő? – Kreativitással (nagybetűs) ugyanis nem lehet megállapítani hol vannak leverve a cölöpök (ennek megállapítása lenne a Tudomány feladata), viszont kényelmessé, széppé, csábítóvá tehető a járás rajta.
Barátsággal, Sándor

"olyan nincs, hogy egy méh, vagy egy hangya - csak méhkas van, meg hangyaboly van"
Figyelmes szemlélő gyorsan kiegészítheti: csak élővilág van!

a pénz hatalmat mér, nem értéket
Eszembe jut róla egy Henry Fordnak tulajdonított mondás: „Az emberek nem értik a bankrendszert. Még szerencse, mert ha értenék, már reggel kitörne a forradalom.”

Szerintem e válságot is a hatalomimádók gátlástalansága, az emberek megvezetése, a (emberiség tudatosság-evolúciója számára) hasznos tudás fel- és elismerésének hiánya termelte ki.

Meg kellene különböztetni a válságok típusait, mert bár sok a hasonlóság közöttük, de épp a kezelésükben lelhetünk különbségeket. Én két lényegesen eltérő válságtípust különböztetnék meg: az egyik az, amely valamilyen hibából, hibás választásból adódik, és a hibák halmozódásából egy bonyolult rendszer kríziséhez vezet, a másik pedig az, amely egy bonyolult rendszer normális evolúciójában időről időre bekövetkező un. minőségi változás szakasza, amelyet pusztítva teremtő természeténél fogva válságként él meg az elszenvedője. Ez utóbbi az a válság-féle, amiről Baráti Péter írja, hogy „önmagában nem negatív jelenség”, és példaként említi a születés folyamatát. Nos, minden minőségi ugrás tekinthető egyfajta születési folyamatnak, és ezek a krízisek jó irányba visznek, csak túl kell élni őket. Ez az a típus, amelynél az ok-keresés nem vezet megoldásra, hiszen egy természetes folyamatról van szó, amely ugyan veszélyes változási szakasz, sok minden pusztulhat vele, de nem megakadályozni, kijavítani kell a változást, hanem képletesen szólva „úszni kell az áradattal, és a víz felett kell maradni”. A hibák halmozódásából eredő válságoknál viszont épp ellenkezőleg kell cselekedni, hiszen itt a rendszert vissza kell állítani az eredeti állapotába, tehát a változás irányát – a hibás működést – sürgősen meg kell szüntetni. Ez az a típus, ahol van értelme, sőt ajánlott a hiba okának, tehát a krízis-helyzet kiváltójának megkeresése, mert a hiba ennek ismeretében nagyobb valószínűséggel orvosolható. Én ide sorolom az un. megszaladási jelenségeket, és azokat a tulajdonság-rögzüléseket is, amelyek később egy bonyolult rendszer túlélésének akadályai lesznek.
Az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy vajon a jelenleg megszenvedett gazdasági válság a fent említett krízis-helyzetek melyikébe tartozik? Nehéz a válasz. Nem vagyok gazdasági szakember, de az információelmélet régóta kedvenc témám. Így került érdeklődési körömbe a pénz információvá válásának a folyamata. Ha végig tekintünk a pénz történetén, akkor egy lassú dematerializálódást látunk, és korunkban a pénz jobbára tiszta információként van jelen: számlapénzként a bankban, interneten számadatokként mozgatható, átutalható, vásárláskor bankkártyáról számadatból váltható anyagi termékre. És én itt látom a krízis okát is. Ha végiggondoljuk az információ alaptulajdonságait, akkor arra a sejtésre juthatunk, hogy megszaladási jelenségről van szó. Ugyanis az információ egyik legalapvetőbb tulajdonsága, hogy másolható, legalábbis makro-szinten: megmarad az eredeti helyén is, és az új helyén is megjelenik. Így az anyagi létezőktől eltérően folyamatosan keletkezik, a forrás-egyenlete nem egyenlő nullával. (Láttam arra példát, hogy egy bank működésének matematikai modelljében a pénz forrásegyenletét 0-val tették egyenlővé. ) Persze a gazdasági szakemberek régóta tudják, hogy ma a pénz folyamatosan keletkezik; amikor egy bank hitelkártyát bocsát ki, amikor nagy áruházak is adnak ki hitelkártyát, de leginkább a pénzpiacok derivatív műveletei során. Ebből az következik, hogy szabályozatlanul nagy mennyiségű pénz jelenik meg a piacon. Ezt a megszaladást a pénz információvá válása tette lehetővé, mert a információként való megjelenése mellett a pénz ugyanakkor anyagi termékek „egyenértékese” is, de az anyagi termékek viselkedése nem az információra vonatkozó törvények alapján írható le. Ez az eltérő viselkedés okozhatja a krízist. A gazdasági szakembereknek az információelmélet szemszögéből is meg kellene nézniük a pénzügyi folyamatokat, mert a pénz mozgását ma már sok szempontból az információra vonatkozó törvényszerűségek befolyásolják. Így a folyamatok szabályozhatóságának a titkát is az információelmélettel lehetne felderíteni.
azon gondolkodtam, hogy az emberek honnan tudják, hogy krízis van? honnan veszik észre, hogy válság van?
ha megvan ezeknek a csatornáknak a sorrend-listája, mondjuk bizalmi sorrendben szerepeltetve az egyes forrásokat, akkor érdekes lenne külön csoportokon vizsgálni a válságérzetet akkor, ha erről a listáról egyenként és naponta vennénk el egy-egy forrást (ma nem nézhet hírportált, holnap újságot, azután TV-t sem, majd a szomszéddal is tilos beszélni a napi gazdasági és politikai hírekről...végül már csak a csoporton belül lehet beszélgetni, de a kísérlet megkezdése óta bárhogyan beszivárgott hírekről nem), miközben a csoport tagjai dolgoznak, tanulnak, gyereket sétáltatnak, vásárolnak stb.
sztem érdekes következtetéseket lehet levonni, hogy melyik input csatorna milyen mértékű megvonása hogyan hat ezekre a sokszor önbeteljesítő válságjóslatokra.
kz
Úgy érzem a jelenlegi mélypont azért sugallja a válság, illetve a krízis érzetét, mert hasonló helyzetek már sokszor előfordultak a történelemben, és a saját helyzetét bizonytalanná válónak érző csoport, csoportok a valós vagy vélt információkkal pánikba képesek kergetni a csoport tagjait, vagy egymás között a csoportokat. Péter blogbejegyzése áldott módon fedi fel a fellépő kényszercselekvések csapdáit, a felborult prioritásokat, és a többi túlzásra csábító ötletet, amely érzésem szerint csak mélyítik a kétségbeesést. "Kincseszoli" vizsgálati ötlete érdekes, de egyértelműnek látom a vizsgálat eredményét, és ez egy újabb csapdát rejt, mert az információhiány és az abból fakadó relatív nyugalom csak elodázzák a megoldásra irányuló lépések felszínre kerülését. A kreatív megoldások megszületéséhez, úgy gondolom kell egy éppen megfelelő fokú felspannoltság. Ehhez pedig a legjobb lenne, ha mindenki az anyagiak oldaláról áttenné a hangsúlyt a szellemiek oldalára, az Én helyett a Mi lehetőségeinek bővítésében kezdene gondolkodni. S a térnyerés horizontálissága helyett előtérbe kerülne a szellem vertikalitása. Egy emelkedettebb lelkületű segítőkészség, ötletmegosztás, példamutatás, átsegítene mindannyiunkat a nehéz helyzeten és megteremthetné egy minőségi változás alapjait is.

Gondolatok a Válaszok (2011. november 21) kapcsán.
„Mkat”-nak igaza van abban, hogy kétféle válság létezik, de én nem úgy tennék különbséget közöttük, hogy hibákról, avagy fejlődésről beszélek,
Pedig e különbség alapjaiban meghatározza a hozzáállásunkat, a szükséges kezelésmódot. A hibáknak ugyanis oka van. Esetleg a gondolkodásmódunkban. És hibás gondolkodásmóddal javasoltakkal tudat alatt csak igazolást keresünk gondolkodásmódunk tarthatóságára. A fejlődéssel viszont együtt kell „úsznunk”, segítenünk, alkalmazkodnunk kell hozzá.
mert az nagyon szubjektív
A kolontári tragédia kapcsán született blogbejegyzésben objektivitás érzékelhető.
és a helyzetet alulról, a résztvevők szempontjából szemléli.
Jelenlegi, általánosan elfogadott ismereteink alapján milyen más nézetből lehet szemlélni a valamilyen módon mindannyiunkat érintő válságot, krízist?

Számomra a kétféle válság izgalmas különbsége abban áll, hogy az egyensúlyvesztés után el lehet-e lendülni egy teljesen új egyensúly felé, avagy az egyedüli út visszatalálni az eredetihez.
Az élő rendszerek egyensúlyáról Bauer Ervin (http://hu.wikipedia.org/wiki/Bauer_Ervin ) a következőket írta Elméleti biológia című könyvében:
Az élő és csakis az élő rendszerek soha sincsenek egyensúlyban, és szabadenergia tartalmuk terhére állandóan munkát végeznek annak az egyensúlynak beállta ellenében, amelynek az adott külső feltételek mellett a fizikai és kémiai törvények értelmében létre kellene jönnie
Annak, aki elfogadja e megállapításban foglaltakat, érdemes átgondolnia akár az emberi létünk egyensúlyáról szóló, köztudatba ivódott elképzelést. Ez kapcsolódik Baráti Péter a jelenlegi válságunk okáról tett megállapításához: az emberi elme által generált hamis rendszerekből fakadó összeomlás
A fizikalista világszemlélet tarthatatlansága világlik ki Grandpierre Attila (http://hu.wikipedia.org/wiki/Grandpierre_Attila )Véletlen vagy törvényszerű az élet a Világegyetemben című cikkéből is. (A cikk letölthetősége: www.dunatv.hu/sites/dunatv/mini/csillagaszatinapok/ETveletlen.doc )
A fizikalista világszemlélet tarthatatlanságának belátása után már adódhat „masni” javaslatának megfogadása és továbbgondolása:
a legjobb lenne, ha mindenki az anyagiak oldaláról áttenné a hangsúlyt a szellemiek oldalára, az Én helyett a Mi lehetőségeinek bővítésében kezdene gondolkodni

Az alulról építkező változásokkal kapcsolatban két szempontból vagyok (még mindig) szkeptikus. Az egyik az a függőség - ez a válság azért súlyos és kiterjedt, mert a létszükségletek mentén közel teljes függőségbe vonta a társadalmak résztvevőit. Ezt úgy értem, hogy a társadalom több szegmensében sincs meg a lehetőség a "térjünk vissza egy adott pontra"-forgatókönyvre. Emberek milliói, milliárdjai dolgoznak erőn felül a mindennapi önfenntartásért (miközben a világ javainak feléről az emberiség nem egészen egy százaléka dönt), és ezektől az emberektől nem várható el ép ésszel az önmagukon túli rendszerek koncepciózus formálása, de még a megértése sem. Nem akarok ünneprontó lenni, de a jelen blog egy kiváló, reprezentatív példa arra, amiről szó van: a Szárny és Teher egy remek munka, szikrázó értékekkel, kompetens látásmóddal, stabil koncepcióval, óriási szellemi értékekkel mögötte/benne. Azóta sem látom viszont, hogy akár egyetlen passzusa is megfontolásra került volna, esetleg az azóta "lelkesen" folyó oktatásügyi törvénykezésben megjelent volna akár egy halovány árnyék belőle. Persze, lehet, hogy csak én vagyok tájékozatlan, de az oktatási helyzet semmivel sem lett jobb az elmúlt két évben. És ehhez kapcsolódik a második kételyem az alulról való építkezéssel kapcsolatban: akik a döntéseket hozzák az erőforrásokról, egyáltalán nincsenek rákényszerülve, hogy bármit is, ami alulról jön, számításba vegyenek. És a távolság a két réteg között egyre nő - a szellemi tudatosság felé mozgás helyett a szellemi és fizikai automatizmus irányába hömpölyög az egyre inkább ettől a rutintól függővé tett tömeg (az új belépőket, új generációkat is beleértve). Ami érték születik, hosszas aberrációk folyamán is nehéz a megfelelő szinten bemutatni, mert az olcsóbb és kiszolgáltatottabb módok jelentik az igazi "befektetést" (vagyis ebben nem hozzáadott érték van, hanem a "később kivehetőség" ígérete). Ez a társadalom olyanokat jutalmaz, akik nemhogy nem tesznek hozzá semmit az egészhez, de úgy vesznek el belőle, hogy vissza se teszik oda, ahonnan elvették. Próbáljon meg például valaki egy szélkereket telepíteni az udvarába áramfejlesztés céljából - nem elég, hogy a villamosszolgáltatók azonnal szétszereltetik az áramfejlesztőt, de még jól meg is büntetik az illetőt hatóságilag.
Alulról nem lehet ezt megcsinálni. Alul nem lehet dönteni. Alul a "hogyan lehetek érdekes/értékes" kérdése helyett a "hogyan lehetek érdekes/értékes azok számára, akik rólam döntenek"-játék folyik. Ebből egészséges épülés nem várható. Egészség maga sem. (Milyen fejlett ma már az orvostudomány - mégsem látni, hogy kevesebb lenne a beteg, sőt...) Egy válságkezelési folyamatot felülről lehet vezérelni, onnan, ahol a döntési potenciál van. Vagyis onnan, ahol a tanulás, fejlődés igényét már rég kioltotta a döntési potenciál mindenek feletti (és, sajnos, nap mint nap megerősített, megjutalmazott) tudata.
Ennek a rendszernek össze kell omlani. Ahogy Arany János szőlősgazdája a Bolond Istókban felvette a botját, amikor jött a jégverés, és elkezdte verni ő is a szőlőt, mondván: "lássuk, mire megyünk mi ketten", itt az ideje nem a "megmentésre" játszani, hanem az újrakezdésre.
Sándor, azt hiszem a kérdéseidet megválaszolták már helyettem (bocsánat, hogy késtem :)). Mkat információelméleti megközelítése nagyon tetszik, és Paál Andrásnak is köszönöm, hogy mélyebbre ásott az Asimov-példám kapcsán. (Péter, az a trilógia igazából pentalógia, hacsak nem akarjuk kihagyni a Gaia-koncepciót. Márpedig nem akarjuk :))
Talán nem átszervezésében érdemes gondolkodni egy kifutott, omladozó rendszernek. Sok civil vagy alulról jövő kezedeményezés, (és akár két személy közti bármiféle érdemes találkozást is ennek vehetünk) -jutva ameddig jutmi sikerül- gyenge kapcsolati tényezőként stabilizálja és szövi bonyolultabbá a rendszert, és ebben a folyamatban megtörténiok egy -lahat sokáig tartó- öntisztulási folyamat is. A tisztulásért ekkora bonyolultság mellett nem lehet közvetlen tenni, de lehet olyn mozzanatokat szokásba hozni, gyakorolni, amitől az egész rendszer egy mégis fennmaradó és tisztuló folyamaton megy át. Kölyökkoromban felolvasott mesékben a varázspálcával suhintó és varázsigéket mondó mágus megélni érdemes jelensége után vágytunk játékból. Na most, megtehetjük élőben, téttel! Hát nem csodálatos!........Amit Péter e blog által tesz, azt keletebbre talán úgy mondanák, kialakít egy "buddha teret", ahol kimondhatók bizonyos szavak, szavakba öntött jelentések. Ezek által megváltozhatnak viszonyaink, illetve csak ezek által változhatnak viszonyaink megfelelőre. Ezt tette Asimov is (vagy tíz olyan köünyve van ami az Alapítvány témakörének elé-, mögé-, hozzáírt), teret, ahová odafigyelenek, és ki lehet mondani a "varázsigéket". Persze legtöbbünk nem hoz létre ilyen, és pláne neves nagy tereket, ám ha lát effélét odafigyelve (esetleg hozzászösszenve) segíthet a tér fenntartásában figyelmével, úgyis kettőn áll a vásár, ..."ahol a nevemben ketten összegyültök"...stb...Egyre inkább az az érzésem, minden más rafinéria önmagunknak vagy másoknak előadott hiábavaló, ideiglenes ön-szemfényvesztés...Bár olykor,a többi rafinériára irányul figyelemet kihasználva más szándékkal létrejött terekben is elmondhatók a bűvös szavak, szűkösebb időkben gyakrabban van rájuk félős -de fogadókészség...