Csermely Péter blogja

Nyomtatóbarát változat

November elején jelent meg a Heti Válasz legújabb interjúkötete „Vallomások Istenadta tehetségről és felelősségről” címmel. Az a megtiszteltetés ért, hogy a kötetben Bódis András velem készített interjúja is helyet kapott. Ebből az interjúból közlök néhány részletet ebben a blogbejegyzésben: Ha valaki képes kapcsolatot teremteni Istennel, a világ egészével, akkor hisz. Az én istenhitem a világ egészére, a világ mozgására koncentrál. Bele akarok simulni a szeretetáramba, és nem ellene dolgozni. Rendszeresen imádkozom, de nem rendszerhez kötve. Ha ugyanis kötöttségként élném meg az imát, az rögtön formálissá válna – ami aztán bűntudatot szülne bennem. Úgy gondolnám, szembeköptem Istent, ahelyett, hogy Vele lettem volna.

Vonzanak a nehéz helyzetek. Számomra például attól nehéz egy szituáció, hogy sok kötöttséggel van körbeépítve; ám ha ügyes vagyok, így is tudok új tereket nyitni. Az okoz örömöt, ha a megnyitott térből ellépve hagyom, hogy mások töltsék be azt a lehetőséget, amit megalkottam. Idehaza az emberek nehezen lépnek be az efféle terekbe, mert az ilyen lehetőség-terek felelős, önálló döntéseket igényelnek. Nekem mégis sok olyan munkatársamat sikerült térbe „kényszerítenem”, akik korábban nem gondolták volna, hogy képesek irányítani.

Én soha nem „valami ellen” harcoltam. Én mindig szeretetet próbáltam építeni. A Szentlélek ajándéka az, ha megérzi az ember a világ szeretet-áramát, és nem sodródik bele a gyűlölet, az elutasítás folyamaiba. Ezzel a hosszú távon építkező türelemmel tudunk építeni és nem rontani, elfogadtatni és nem meghódoltatni. Így lesz az eredményünk tartós, és válik a világ szeretetáramának a részévé. Ez a folyamat az, ahogyan a tehetség hosszú távon is érvényesül.

November elején jelent meg a Heti Válasz legújabb interjúkötete „Vallomások Istenadta tehetségről és felelősségről” címmel. Az a megtiszteltetés ért, hogy a kötetben Vidnyánszky Attila, Papp Lajos, Bogányi Gergely, Szarka Tamás, Nagy Tímea, Kovács Ákos, Sándor György, Bereményi Géza, Freund Tamás, Csík János, Marton Éva, Eperjes Károly, Laár András, Sebestyén Mária, Roska Botond, Mericske Zoltán és Monspart Sarolta mellett Bódis András velem készített interjúja is helyet kapott. András engedélyével ebből az interjúból közlök néhány részletet ebben a blogbejegyzésben – étvágygerjesztőként. Nagy öröm volt az interjú a számomra, mert értő és a lényegre figyelő közegben beszélgetni különösen a mai rohanó világban ritka kegyelem. Ahogyan egymás után röpködtek a kérdés és válasz mondatok, fél szemmel annak örültem, amilyen ravaszabbnál ravaszabb pozíciókból kapta el András felesége (és vele együtt: születendő gyermekük ) az interjú pillanatait.

Mivel nem álszerény, talán nem bánja, ha már az elején tisztázzuk: ön bölcsnek, géniusznak, tehetségnek vagy talentumos embernek tartja magát? Talán a bölcsesség a legnehezebb kérdés. Tízéves bölcsek például nincsenek, hacsak a dalai lámát nem tekintjük annak. Emlékszem, amikor Sólyom László még köztársasági elnökként felkért az úgynevezett Bölcsek Tanácsa tagjának – úgy, hogy ötvenéves sem voltam – feszengtem a bőrömben. A bölcsességig ugyanis hosszú, gyönyörűen építkező életpálya vezethet el, és messze nem kell hozzá tudósnak lenni. Mindannyian ismerünk lenyűgöző karakterű „népi” bölcseket, akik ezernyi élethelyzetben megállták már a helyüket. És mi a helyzet a tehetséggel? A géniusszá válás pillanata olyan lehet, mint amikor a Szentlélek meglátogat valakit. Életünk során nem is feltétlenül tudjuk eldönteni, hogy bekövetkezett-e a csoda – ezt inkább az utókor szokta megállapítani. Azt viszont megsejti magáról az ember, ha valamiben az átlagosnál jobb képességei vannak – ez a tudomány, a biokémia területén nyilván rám is igaz.

És ha ezt megsejtette, maradnak még olyan percei, amikor nem kutat, nem rendszerez, nem készül előadásra vagy válaszol e-mailekre? Egyáltalán: szereti a sört? Odavagyok érte, a belga fajtákért különösen. Azt meg pláne szeretem, ha a barátaimmal, tanítványaimmal sörözhetek. Nyilván nem az ital, inkább a beszélgetés miatt. Ilyenkor a praktikus témákon túl – például: ismersz-e jó mosógépszerelőt? – meg lehet kérdezni, hogy mi volt a legnagyobb örömük, bánatuk az elmúlt időszakban. A válaszokból aztán rögtön mérni lehet a személyiségek mélységét is. Azt, hogy el tudnak-e gondolkodni saját magukról, van-e önreflexiójuk.

Csinált már bármit is a tudományban azért, mert meglátta benne a pénzt, a bizniszt? Nem mondanám. Ezek a dolgok, hogy pénz, hatalom meg tekintély, egyszerűen nem részei az életemnek. Soha nem voltam például székhezragadt vezető – minden formális tisztségből ki akartam farolni egy idő után. Az okoz örömet, ha meg tudok nyitni egy-egy új teret, majd ebből ellépve hagyom, hogy mások töltsék be azt a lehetőséget, amit megalkottam. Idehaza az emberek nehezen lépnek be az efféle terekbe, mert az ilyen lehetőség-terek felelős, önálló döntéseket igényelnek. Nekem mégis sok olyan munkatársamat sikerült térbe „kényszerítenem”, akik korábban nem gondolták volna, hogy képesek irányítani. Talán érthetőbb mindez, ha ideidézem a nemzet egyik Corvin-lánccal kitüntetett tudósának múltját. Az árvaházi gyerekként nevelkedett Balogh Jánost például úgy vették fel az egyetemre, hogy csak biológia-kémia tanári szakpár létezett. Ő azonban tudós akart lenni, ezért megcsinálták neki kutatóbiológusi szakot. Kiharcolta magának azt a teret, amit az ő érdeklődési iránya megkívánt. Ez nagyon jellemző a kivételes tehetségekre.

Minden története olyan kerek; alig esik szó vívódásról, kudarcról, bukásról. Érezte már magát például butának, bénának, tehetségtelennek? Rengetegszer, merthogy ügyetlen alaknak tartom magam. Tornaórán például sokáig a focimeccseken csak kapus voltam vagy időmérő, azaz a közröhej tárgya. Különösen figyelemreméltó tehát a finn iskolai modell, ahol a legtehetségesebb diákokat korrepetálják – testnevelésből vagy épp párkapcsolat-építésből. És ha valaki a sportban kiváló, akkor esetleg matematikából. Jó, ha tudjuk: minden tehetség küzd a maga árnyaival. Sokszor nem is az a mentor fő feladata, hogy a diák tehetséges oldalát domborítsa tovább, hanem, hogy a bénább énjét segítse. A testnevelőm, Hámori János tanár úr is addig nyüstölte a fejem, amíg második nem lettem egy tornaversenyen. Ez az ezüst az egyik legnagyobb kincsem.

Az emberek többségénél a tudomány már azelőtt abbamarad, hogy elkezdődött volna – hinni azonban mi, „buták” is tudunk. Van különbség az ön és a „mi” hitük között? Dehogy van. Ha valaki képes kapcsolatot teremteni Istennel, a világ egészével, akkor hisz. Ha nincs meg ez az összeköttetés, legfeljebb gyakorolja a hitét, de nem feltétlenül éli meg.

Az ön számára a „világ egésze” és az élő Isten felcserélhető fogalmak? Ahogy a keletieknél? Eddig mintha bibliás tónusban emlegette volna a Szentlelket. Említettem, a szüleim erősen orientálódtak Kelet felé – pedig harminc éve még nem volt nyilvánvaló kijutni Indiába, különösen nem szocialista vállalatigazgatóként. Édesapám fél évig kolostorban is lakott odakint. Mindezt úgy, hogy egyébként az egész apai ág mélyen hívő evangélikus. Anyám szintén, igaz, apai ágon katolikus kezdetekkel. Ezek után talán nem meglepő: az én istenhitem a világ egészére, a világ mozgására koncentrál, és ilyen szempontból inkább a keleti filozófiákkal rokonítható. Próbálom megérezni, merre megy a világ, illetve nekem mi a helyem benne. Bele akarok simulni a szeretetáramba, és nem ellene dolgozni. A japán teaceremóniának például része, hogy miután az italt megkeverem az egyik irányba, meg kell kevernem ugyanannyiszor az ellenkezőbe is – így áll helyre a világ rendje. Ha ugyanis az ember nem tudja viszonyítani magát ahhoz a nagy Egységhez, amelyben él, elveszett. Úgy is mondhatnám: elkárhozott. Ha viszont tudja, eljut oda, hogy a halál nem beszűkülés, hanem kitágulás.

Egyazon személyben is megfogalmazódhat másként és másként? Ön például hol keleties irányultságát említi, hol naiv, jámbor, egyházias hívőnek mutatkozik, aki a Liliomos Mozgalom megalapítójaként a keresztény tisztaságeszményt hirdeti. Közben pedig, úgy tudni, nem templomjáró típus. Azért be-betévedek a templomba; amikor például édesanyám meghalt, azonnal ott kötöttem ki. Na jó, a bajban szinte mindig ott kötök ki – és persze nem csak akkor. Böjte Csabától olvastam, hogy számára maga volt a csoda, amikor egyszer letérdelt a gyulafehérvári székesegyház elé, és a kulcslyukon keresztül éppen az Oltáriszentséget jelző kis piros fényt látta kiviláglani. Velem is előfordult, hogy amikor – evangélikus létemre – betértem egy katolikus templomba, és az imámban arra a sok mocsokra gondoltam, ami körülvesz minket, megszólalt bennem: „Péter, Te nem ezen az elmocskosodott földön jársz. Te Isten Kegyelmében jársz.” Ahogyan ez felzendült bennem, a szorosan becsukott szemem mögött gyönyörű fehér világosság támadt. Kinyitottam a szemem. Izzó fényárban úszott az egy perce még sötét templom. A tisztelendő úr éppen akkor kapcsolta fel az összes izzót az esti miséhez. Véletlen. Véletlen? Valóban, a kisgyerek naivitásával, játékosságával, rácsodálkozásával állok a hithez – de egyben a kisgyerek különállásával is. Mindig kerültem a formális helyzeteket, mert megölik a játékot. Az értelmes játéknak viszont az is a része, hogy tiszteljük a hagyományokat.

Van hitbéli napirendje? Reggeli, esti ima. Rendszeresen imádkozom, de nem rendszerhez kötve. Ha ugyanis kötöttségként élném meg az imát, az rögtön formálissá válna – ami aztán bűntudatot szülne bennem. Úgy gondolnám, szembeköptem Istent, ahelyett, hogy Vele lettem volna.

A kívülről erőltetett formák utálatához elvileg az is hozzátartozna, hogy nem bírja a szigorú szervezeti kereteket. Úgyhogy minél többet beszélünk, annál kevésbé értem, mit keresett épp ön a KISZ Központi Bizottságában. Van bennem használni vágyás, talán a kutatódiák mozgalmat is ezért szerveztem. Ráadásul vonzanak a nehéz helyzetek. Számomra például attól nehéz egy szituáció, hogy sok kötöttséggel van körbeépítve; ám ha ügyes vagyok, így is tudok új tereket nyitni. Fiatalabb koromban nem volt egyszerű meghódítani a hivatalos politikát a magam elképzeléseivel, erkölcsiségével. Bemerevedetett, ideológiai béklyóba zárt rendszer volt az a javából. Én meg kíváncsi voltam, mit tudok elérni egy ilyen miniatűr mozgástérben. Hamar lett támogatói köröm a KISZ KB-ban is – nem meglepő módon az akkori középiskolások, tehát a nyitott, újra vágyó emberek hittek bennem leginkább. Az ő vezetőjük lettem. És persze akadtak szép számmal fideszes barátaim – Deutsch Tamásnak még az esküvőjén is ott voltam. Szintén nem tartozott az akkor bevett viselkedési formák közé, hogy KISZ KB-s vezetőként a „középiskolás fidesz” vezetőjével együttesen aláírt levélben kértem az összes magyar középiskolát: szervezzenek vitadélutánt Bős–Nagymaros-ügyben. Az eredményt átadtam a Parlamentnek. Az akkori rendszert meg lehetett kívülről is törni, én a mindennapok szintjén, lassan próbáltam egy normálisabb életet teremteni. Tudom, ma már minden egykori funkcionárius úgy emlékszik, hogy belülről bomlasztott. Én soha nem „valami ellen” harcoltam. Én mindig szeretetet próbáltam építeni. Ott is. A rendszerváltást a Harvard Egyetemen éltem végig, és miután hazajöttem, azt érzékeltem, hogy nem vehetek részt a közéletben. A múltam miatt hendikeppel indultam. Ez fájt, mert nem szolgáltam rá, hogy bárkivel is egy kalap alá vegyenek.

Lekomcsizták? Ügyeltem rá, hogy kerüljem a politikát, így nemigen volt hol lekomcsizni. Azt mondtam magamnak: tessék a tudományban bizonyítani! Mikor, ha nem most? 32 éves vagyok, ráadásul épp a Harvardról jövök. Ismertté váltam kutatói körökben, ahogy mondani szokás: beágyazódtam. Szervezgettem is a tudományos közéletet, sőt több száz kollégámat beszéltem rá, hogy fogadjon egy-egy középiskolást a laborjában. Ebből lett 1996-ban a Kutató Diákok Mozgalma, majd hamarosan megindult a tehetséggondozási hálózatosodás lavinája az országban. Ám sem ebből, sem Sólyom László későbbi felkéréséből nem következett, hogy visszatértem a politikába. Hála Istennek. Merthogy a Szárny és Teher kapcsán megtapasztaltam, milyen kivételes dolog egy pártoktól független, szakmai anyagot az asztalra tenni. Kevesen részesülnek olyan ajándékban, hogy a gondolataikat nem kontrázza meg automatikusan a társadalom 20, 40 vagy 70 százaléka, hanem elgondolkodik rajtuk.

Netán ez is a Szentlélek ajándéka? A Szentlélek ajándéka az, ha megérzi az ember a világ szeretet-áramát, és nem sodródik bele a gyűlölet, az elutasítás folyamaiba. Ezzel a hosszú távon építkező türelemmel tudunk építeni és nem rontani, elfogadtatni és nem meghódoltatni. Így lesz az eredményünk tartós, és válik a világ szeretetáramának a részévé. Ez a folyamat az, ahogyan a tehetség hosszú távon is érvényesül.

Válaszok (2011. november 12.)

Nagyon egyetértek „Mkat” megjegyzésével: én is biztos vagyok abban, hogy „a Szentlélek senkivel nem tesz kivételt, ajándékai nincsenek, csak egyazon transzcendentális segítsége mindenki számára”. Kincses Zoli felteszi a kérdést: „mi van akkor, amikor döntés előtt állsz, és nem tudod, hogy melyik a helyes, és hiába kérdezed, nem kapsz választ, vagy nem veszed észre, vagy nem érted?". Ez a helyzet az általános helyzet. Sajnos túl buták és korlátoltak vagyunk ahhoz, hogy megértsük a választ. A Jóisten nem a Google, amibe be kell ütni a kérdést és kijön sokminden. A Jóisten válaszainak a megértéséhez fel kell nőni. Ez egy szép életcél. Egy élet szinte sose elég a megvalósításához. De haladhatunk e felé, és az nem kevés. Egyetértek Paál Andrással, amikor ezt írja: „A világról bennünk élő képet változtatva változtathatjuk a világot.” Bármi ami megváltozik bennünk: hat a környezetünkre. Ha jó irányba változik: örömöt és szeretetet indukál. Ha rossz irányba, akkor az ellenkezőjét. Mindkettő a mi fejünkre is visszahull, de a világot is alakítja.