Nyomtatóbarát változat
A fogyasztói társadalom gyermekeiként úgy hisszük, hogy örömöt is vehetünk magunknak és szeretteinknek – így hát tesszük is, Karácsonykor különösen. Képessé váltunk arra, hogy csaknem minden feszültséget, minden fájdalmat kiiktassunk az életünkből – így hát tesszük is. Mindeközben pedig nem vesszük azt észre, hogy a fogyasztói társadalom örömfolyam helyett kiégésfolyamot generál, a fájdalommentességre való törekvésünk pedig száműzi az életünkből az igazi örömöt.
Írásomban a valódi öröm néhány arcának felvázolásával szeretném felvillantani azt, hogy életünk minden pillanata örömteli Karácsony lehet. Megmutatom, hogy a legtermészetesebb, a leghétköznapibb apró öröm a leghitelesebb, legszebb, legcsendesebb és legállandóbb öröm. Írok az élet öröméről, amely a legteljesebb öröm; a váratlan örömről, amely a legfelszabadítóbb öröm; a megérdemelt örömről, amely a legnyugodtabb öröm; a megbecsült örömről, amely a legmélyebb öröm és a magával ragadó örömről, amely a legintenzívebb öröm.
Írásomat a megváltás örömével, az Isten élményének örömével, a Szentlélek örömével és minden eddigi öröm teljességével, a derűvé oldódó benső örömmel fejezem be. Az igazi öröm ezer arcából a fenti néhány öröm ajándékával kívánok áldott, békés Karácsonyt!
A Karácsony a szeretet és az öröm ünnepe. De tényleg így van ez? Sajnos nagyon sok közösségben olyan lesz ez a gyönyörű nap, mint sokhelyütt március 8.-a, a nőnap. Az évnek csak ezen az egy napján ügyelnek arra, hogy adjanak, hogy örömöt okozzanak. Sokszor még sajnos ekkor sem. Nem kevés család van, ahol karácsonykor törnek ki a legnagyobb veszekedések. Sokan elmenekülnek a karácsony elől. E családokban mindenhol meghittebb a Karácsony, akár a Bahamákon is, mint otthon. Mások összekeverik a karácsonyt a maratonnal. Háromtól négyig nagymama, négytől ötig a volt feleség, öttől hatig a jelenlegi, hattól hétig apuka, héttől nyolcig anyuka, és így tovább – a végkimerülésig.
A Karácsony az utóbbi évtizedekben az önmegtartóztató, szeretetteli elmélyedés helyett az ajándékozás és sokhelyütt a zabálás ünnepe lett. De öröm-e az ajándék, ha nem volt mögötte szerető érzés és az önzésünkből kilépő szeretetteli ötlet? Adhat-e igazi örömöt az az ajándék, amelyik csak pénzt mutat, de nem ad gondoskodást? Valódi-e az a játék, amelyet apuka a gyerek helyett végső soron saját magának vett meg? Tényleg mosolyt fakaszt a kétszázegyedik játék a kétszázadik után? Írásomban a valódi öröm néhány arcának felvázolásával szeretném felvillantani azt, hogy a Karácsonyt lehet máshogyan is ünnepelni. Sőt. Életünk minden pillanata a Megváltó születése, örömteli Karácsony lehet.
A fogyasztói társadalom az öröm társadalma. Úgy hisszük, hogy az öröm árucikk. Mértéken felül élvezzük az evés örömeit. Cuccok ezreit vásároljuk, hogy örömöt szerezzünk magunknak. Azt hisszük az örömről, hogy nem fér meg a bánattal, a gyásszal. Képesek lettünk immáron arra, hogy csaknem minden feszültséget, minden fájdalmat kiiktassunk az életünkből – így hát tesszük is. Trópusi meleget csinálunk a téli hidegben, és sarkvidéki hideget a nyári hőség idején. Nem veszünk tudomást a bánatról, megtagadjuk a halált, és szőnyeg alá söprünk mindent, ami csak frusztráló lehet. Mindegy, hogy mi áron.
A frusztrációktól mentesített élet egyik nagyon jellemző példája a számomra a mobiltelefon felesleges használata. (Akik ismernek, azok tudják, hogy a zsebemben hordott mobil jobbára csak óraként üzemel, ugyanis hét éve néma, és csak rendkívüli esetekben – akkor is csak SMS-re – használom. A mobilt a karórával együtt iktattam ki az életemből. Azóta csak annyit vállalok el, amennyit rohanás nélkül is teljesíthetek. Nyugodt ember vagyok. Követem anyám tanácsát: „Jegyezd meg fiam: aki úr, az nem siet.”) Mobilmentes nyugalmamból mosolyogva figyelem a mobilozók őrjöngő ezreit. Megfigyelték már (mondjuk a metrón, amely Budapesten a szociológiai és antropológiai tanulmányok imádnivaló terepe), hogy mi a leggyakrabban elhangzó első mobilos mondat egy hívás után? „Anyukám még csak négy megálló, és már mindjárt ott vagyok.” Van ennek persze ezer változata: „Én itt vagyok a metrón, nem hallom, amit mondasz, te hol vagy?” És a hasonlók. A telefonhívások döntő többsége azt kívánja tisztázni, hogy hol van a hívó, vagy a hívott fél, és hogy hány perc választja el kettőjüket a beteljesüléstől, azaz a találkozástól. Ezen hívások sokaságából kiderül az is, hogy a beszélgető felek már jóval korábban megegyeztek abban, hogy pontosan hol és mikor találkoznak, a hívások csak arra szolgálnak tehát, hogy azt a frusztrációt csökkentsék amelyet a várakozás okoz. Elgondolkodtunk azon valaha, hogy mennyire fogunk tudni egy válságot túlélni, ha már ekkorka tűrőképességünk sem maradt?
Hadd vegyem sorra az igazi öröm néhány fajtáját. Azzal az örömmel kezdem a sort, ami nincs. A nincs-öröm ugyanis nagyon fontos annak a kiemeléséhez, hogy milyen a van-öröm. Miért? Pontosan ugyanazért a kontrasztért, aminek hiányával elraboltuk az örömöt magunktól az elmúlt évtizedekben.
Az elrabolt öröm. Az örömhajhászás és a bánatkerülés együttese váratlan mellékhatásokat okoz. Első tanulságként: az állandósított öröm nem öröm. Így a fogyasztói társadalom örömfolyam helyett kiégésfolyamot generál. Második tanulságként: bármilyen öröm csak a bánat kontrasztjával lehet igazi öröm. A fájdalommentességre való törekvés száműzi az igazi örömöt. Azaz: gyermeki mohóságunk és rettegésünk pontosan attól foszt meg minket, amit elérni szeretnénk. Századunk muszáj-öröme az elrabolt öröm.
Az apró öröm. Az élet minden egyes kicsi darabkájának örömére az édesapám tanított meg engemet. A halálának évében történt mindez, amikor csaknem egy éven át a tüdőrákkal viaskodott. Átéltük vele az elutasítás, a lázadás, a remény és az elfogadás minden állomását. Átéltünk ennél sokkal, sokkal rosszabbat is. De átéltük azokat a csodákat, amikor örülni tudott a reggeli napfénynek, amikor egyetlen madárfüttynek örült, és amikor megörült egyetlen pici őszi levélnek, amely az ablakon át a takarójára beesett. És akkor jöttem rá, hogy mindez – bizony óriási öröm. A halálra készülő édesapám utolsó ajándékából tanultam meg, hogy a legtermészetesebb, a leghétköznapibb apró öröm a leghitelesebb, legszebb, legcsendesebb és legállandóbb öröm.
Az élet öröme. Az élet öröme az apró örömök egyesült tudata. Az élet öröme a reggeli felébredés. Az a nyitott szem, amellyel talán úgy ötévesen néztünk utoljára a világra. Az a levegővel teliáramló tüdő, amelyikkel minden reggel nekirohantunk az egész Földgolyónak, hogy megismerjük, hogy behabzsoljuk, hogy a magunkévá tegyük egyszerre, most. Az élet öröme a déli verőfény. Azok a pontos kontúrok, amelyek egy megismert világ energiával teljes uralmát jelképezik. Azok a feszes izmok, amelyek annyit és akkorát tehetnek, amekkorát a gazdájuk akar. Azok a beteljesült vágyak, amelyek a 
boldogság csúcsaira repítenek. Az élet öröme az alkonyi elcsendesülés. Az az emlékekkel teli agy, amelyik bölcsességgé szűri a korábbi gyilkos indulatot. Az az elcsendesült szív, amely önzetlen szeretetté érleli a korábbi gyötrő vágyakat. Az a lenyugodott csend, amelyik kiemel minden hangot, és az a mozdulatlanság, amelyik megszentel minden mozdulatot. Az élet öröme a legteljesebb öröm.
A váratlan öröm. Az az örömteli esemény, amelyet előre látunk, az az öröm, amelyet gondosan megtervezünk, nagyon kevés esetben lesz kirobbanó öröm. Továbbmegyek. Sok öröm megkeseredik, mire bekövetkezik, hiszen rengeteg küzdelem, rengeteg lemondás árán érhettük csak el. Az örömök egy része kifejezetten megposhadt öröm, mert túlontúl sokat kellett rá várni, mire bekövetkezett. Az a dicséret, amelyet egy olyan sikerért kapunk, amelyre jószerivel már nem is emlékszünk, nem esik már jól. Érdemes örömre nyitottan élni az életünket, mert a nagyon váratlan öröm kirobbanó, letaglózóan átható öröm lehet. Ne zárkózzunk tehát el az ismeretlen helyzetektől, az ismeretlen emberektől, mert ha elzárjuk magunkat az újdonságtól, akkor soha nem köszönt ránk a váratlan öröm, amely a legfelszabadítóbb öröm.
A megérdemelt öröm. A jól végzett munka öröme a megérdemelt öröm. A siker nem megérdemelt öröm. A siker zajos és a környezet függvénye. A megérdemelt öröm csendes és a bensőnkből fakad. A megérdemelt öröm annak a felismerése, hogy miben lehetünk jók, mivel lehetünk hasznosak; a megérdemelt öröm a magunkban fellelt jó kiteljesítése, a lehetőség valósággá változtatása, ennek a csodának a mesteri foka, és az a minőséggel egybekötött érték, amely mindennek eredményeként létrejön. Ez mind-mind egymás után és együttesen hívja elő a megérdemelt örömöt. A megérdemelt öröm a valósággá változtatott képesség, a tetté nemesült elképzelés, a megélt, a beteljesedett tehetség öröme. A megérdemelt öröm a megismételhetőség, a jövő biztonságának az öröme is. A megérdemelt öröm a legnyugodtabb öröm.
A megbecsült öröm. Az öröm akkor lesz igazi öröm, ha megszenteljük. A saját magunk, a közösségünk számára emlékezetessé tett öröm a megbecsült öröm. Az öröm megbecsüléséhez, az öröm megszenteléséhez idő kell. Az az öröm hathat csak át bennünket, amelyet kiragadunk a pillanatok hajszájából: a megbecsült örömöt csak a megállított idő szülheti meg. A megbecsült örömöt örömrítus emeli ki a hétköznapok szürke áramából, és teszi az egyéni vagy a közösségi történelem kivételes pillanatává. A megbecsült öröm az önbecsülésből fakad. Vegyük észre, hogy életünk legnagyobb pillanatai nélkülünk, a saját magunk elismerésére nyitott lelkünk nélkül nem születhetnek meg. Aki elzárja magát a megbecsüléstől, annak az öröme sekélyes öröm. A megbecsült öröm a legmélyebb öröm.
A magával ragadó öröm. A beteljesülés öröme a magával ragadó öröm. A magával ragadó öröm teljessége életünk azon ritka pillanataiban köszönt ránk, amelyekben minden porcikánk egyszerre éli át az öröm igézetét. A magával ragadó öröm felráz, megtisztít, elragad, megfiatalít és kicserél. A magával ragadó öröm egy olyan örömrobbanás, amely betölt és kiteljesít. A magával ragadó örömben egyesül a váratlan, a megérdemelt és a megbecsült öröm. A magával ragadó öröm a legintenzívebb öröm.
A megváltás öröme: Jézusöröm. A megváltás öröme az élet gyönyörűségére való rádöbbenés öröme. A megváltás öröme összegzi és egyben felnagyítja az apró örömöket, fogékonnyá, érzékennyé tesz bennünket az öröm befogadására és adására, a megváltás örömüzenetének, Jézus szeretetének a közvetítésére. Ezzel az átadással és közvetítéssel válik a megváltás öröme megérdemelt és egyben megbecsült örömmé, a túlvilági öröm földi másává. A megváltás öröme, Jézus öröme a legállandóbb, leghitelesebb és legszeretetteljesebb öröm.
Az Isten élményének öröme. Az Isten átélésének öröme, az Istenélmény öröme egy olyan átható szeretetzuhatagot ad, amely teljességében és intenzitásában semmi máshoz nem hasonlítható. Számomra ez az a pillanat, amikor „kinyílik az agyam” és a szeretetteli mindenséggel egy fénylő folyosóban egyesül. Ebben a pillanatban magához ölel a világ, befogad, és megmutatja végtelenül kegyelmes szeretetét. Az Istenélmény öröme során Isten szeretetteljes ereje betölt, és erőt ad ahhoz, hogy segítsünk másokat. Az Isten élményének öröme a legkegyelmesebb öröm.
A Szentlélek öröm. A Szentlélek természete a hit egyik legnehezebben megfogalmazható eleme, amely jól mutatja azt, hogy milyen törpék vagyunk akkor, ha a legfontosabbról, a legáthatóbbról és a legközpontibb létezőről kell valamilyen ismeretet alkotnunk. A Szentlélek látogatása, a Szentlélekkel való betöltődés pillanata a legáthatóbb, a legmegrázóbb, a legmagávalragadóbb és a legbeteljesítőbb öröm, ami embert valaha érhet. A Szentlélek megjelenése egy mindent betöltő, mindent felrázó, a legmélyebb örömtartalmainkat a felszínre hozó, megtisztító pillanat. Kivételesen kegyelmes élet, amelyikben e pillanat állandó lehet.
A derű: a folyamatos, benső öröm. A derű a megváltás legállandóbb, leghitelesebb és legszeretetteljesebb örömének, az Istenélmény legkegyelmesebb örömének és a Szentlélekkel való betöltődés legáthatóbb és legbeteljesítőbb örömének a szünet nélküli, állandó átélése. A derű a kivételes tartalmak természetessé, létállapottá válásának öröme. Az öröm nyugalommá nemesedett állandósága mutatkozik meg abban a derűben, amely az emberi énfejlődés végső, megvilágosodást adó célja elérésének az egyik igen fontos jele.
Az igazi öröm ezer arcából a fenti néhány öröm ajándékával kívánok áldott, békés Karácsonyt!
Hozzászólás: Egy természetjáró örömei (Soós Ferenc)
A teljesítmény öröme
Milyen messzire, milyen magasra jutottunk fel? Legközelebb még hosszabb utat akarunk megtenni, még magasabbra akarunk feljutni.
A megismerés öröme
Olyan helyekre megyünk el, ahol még nem jártunk, amelyik vidéket még nem láttuk, amilyen évszakban még nem jártunk ott. Olyan helyi eseményeket választunk ki, amelyeknek még nem voltunk részesei.
A megmutatás öröme
Különös érzés, amikor valaki másoknak megmutathatja azt a szépséget, érdekességet, színeket, hangokat, amit ő már látott, hallott, amit ő már átélt. Még vonzóbb ez a helyzet, ha azt tapasztaljuk, hogy ezzel örömet szereztünk tanítványainknak, társainknak. Milyen felemelő érzés együtt örülni a szépnek azokkal, akiket szeretünk.
Az ismétlődés öröme
Találkozni újra azokkal, akikkel csak a kirándulásokon találkozunk, akik messze élnek tőlünk, de kedves barátaink, korábban már szívesen fogadtak minket, jó volt náluk lenni. Újra látni azokat a tájakat, azokat a helyeket, ahol már jártunk, ahová mindig visszavágytunk. Újra megízlelni annak az eldugott kis forrásnak a vizét, ismét leülni az érett áfonyával tele bokrok közé. Megvárni déli harangszókor a harangjátékot a toronyban. Újra gyönyörködni egy templomtoronyból, egy hegycsúcsról a kilátásban.
A baráti társaság öröme
Az együttlét öröme, amikor a mindennapi kötöttségek helyett más körülmények között lehetünk együtt. (A kirándulásokon jóleső érzéssel hallgatom a kultúrált beszélgetés halk zsongását. Az egyik csoportban a beszélgetés tartalma nem forog vaskos igazságok körül, de annál több a nevetést ingerlő szó. Mások mondanivalói már állásfoglalásokat, ítéleteket, életfilozófiát tükröznek.) A közös ének, a közös játék emléke az ismét-találkozás kívánságát készíti elő. Óriási dolog, hogy megtanulunk figyelni egymásra, figyelembe venni a másik tőlünk eltérő lelki és testi képességeit.
A csend öröme
Korábban meglepetéssel tapasztaltam, amit később megértettem, és ma már természetesnek tartok, hogy a kirándulások végén, a megélt események és benyomások felelevenítésekor megfogalmazódik utólag a hiányérzet, hogy egy szép, érdekes helyen valamilyen elfoglaltság helyett jó lett volna hosszabb ideig csak csendben ülni és szemlélődni.
A csodálkozás öröme
A legnagyobb elégtétel, ha a kirándulásokon szinte észrevétlenül meghallom a szavakban megszülető csodálkozó kijelentéseket. (Még soha nem láttam ezt, ilyet, ilyen szépet, ilyen érdekeset, ilyen megrendítőt, ilyen jót. Ez volt életem legszebb kirándulása. Ha csak ide jöttünk volna el, már akkor is megérte.)
Az együvé tartozás öröme
Egy-egy természetjáró csoport tele lehet az igazi közösségre jellemző minden nemes tartalommal. Milyen biztonságot nyújtó érzés olyan közösséghez tartozni, amelyikben gyakorolhatom a szolidaritás minden formáját mások érdekében, és én is érzem a többiek önzetlen támogatását. Bíznak bennem, és én bízom bennük. Ahol mindenkinek van arca, őszintén beszélhetek, mert barátok vesznek körül. Rokonszenves körülmények között vagyunk együtt rokonszenves emberekkel.
Válaszok (1)
Nagyon egyetértek „farkasa” gondolataival. Ahogyan az öröm is csak a bánat visszfényeként lesz igazán szép, és igazán értékes, úgy a szabadság is csak egy szigorú értékrenddel összhangban válik teremtő értékké. „Mindenféle örömöket – pedig tényleg – csak az tudja igazán értékelni, akinek az életében nem az elérendő cél és a teljesítmény jelenti az örömet, hanem az élet élése maga” – tegyük hozzá „farkasa” gondolataiból is következően, hogy az élet élése maga – egy megfelelően szigorú értékrendet követve – nem kényszerből, hanem belső meggyőződésből.
Baráti Péternek is mélyen igaza van. Bizony, az öröm azonnal veszély lesz, mihelyt kábítószerként használjuk, és nem a bensőnkből, endorfinként fakad. Az örömnek is van tao-ja. Az az öröm, amelyet kikényszerítünk az élettől – az nem igazi öröm. Az az öröm, amelyet a világ folyamával harmóniában élve az élet megad nekünk – az az igazi öröm. Az élet élése maga pontosan így válik az igazi öröm forrásává. Így simul bele „smithi19” különlegessége teremtő módon a világba, és lesz éppenhogy az öröm, és nem a bánat forrása.
Végezetül hadd köszönjem meg mindenkinek, aki Karácsony és a blog kapcsán nagyon-nagyon kedves sorokkal elhalmozott azt, hogy talált hasznot abban, amit a hozzászólókkal együtt itt mi alkotunk. „smithi19” sorait kölcsönvéve: írjuk a sorainkat végeláthatatlanul, mert minden héten egy új és új fogalom nyer gazdagabb értelmet általuk.
- A hozzászóláshoz belépés szükséges
.png){kind=small}
.jpg)
Hozzászólások
Amellett, hogy újfent dicsérni kell a szerző gondolatainak nagyszerűségét és életismeretének teljességét, csak egy témáról szeretnék írni - az előző bejegyzéshez is kapcsolódóan -: az "értékválságként" emlegetett jelenségről. Mindjárt az etimológiával kezdve, nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb szó arra, amire gondolok. Hogy értékekről lesz szó, az biztos, a válság azonban egyéni vagy közösségi, de mindenképpen szubjektív érzékelés eredménye. Mondaná legalábbis az, aki nem merné a válságról azt állítani, hogy válság, mert talán furcsán néznének rá, akik nem így gondolják. Én most társadalmi énem minden tiltakozása ellenére és a blog szerzőjének mindig egyértelmű és egyenes állásfoglalásain felbátorodva mégis kimondom, hogy értékválságról kell beszélnünk. És arra kell furcsán néznünk, aki nem így gondolja.
Két világlátás "összecsapásáról" is szó van, s ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül az értékekről való gondolkodás során. A szabados és szabadelvű gondolkodás, a libertárius és liberális-konzervatív szellem küzdelmére gondolok. (Azért épp ezek, mert ma a nyugati civilizációban egyértelmű e kettő dominanciája.) Úgy látom, az előbbi megjelenése révén az utóbbi időben (koromra való tekintettel nem tudhatom megmondani, mit jelent pontosan az utóbbi idő) értékké vált az értékek elértéktelenedése azon a globális értékpiacon, melyen minden érték egyforma, különbséget nem kell, sőt nem is szabad tennünk közöttük, s valamennyi gondolat, cselekedet és életvitel emberi létezésünkkel összeférhetővé vált. E folyamatban a hazugság kegyessé, a kis csalás botlássá, a pontatlanság valaki más hibájává, a hit gyengeséggé, a feltétel nélküli erkölcs az életrevalótlanság jelévé vált. Sőt, az előző, általam értérelativistának hívott gondolkodásmód képviselői azokat az embereket, akik hisznek az általános, örök erkölcsben, a dolgok rendjében, némely értékek állandóságában, maradinak, a régi kor letűnt emberének, fejlődésre képtelennek tartják.
Nem vezet jóra természetesen ennek az ellenkezője sem, vagyis az a gondolkodás, amely csak egyenes utcákat, csak jót és rosszat, csak igazat és hamisat ismer, mert könnyen eredményezheti éppen azt, amit legádázabb ellenségének tart: igazságtalanságot. Közhely, de az arany középút, a nyitottság és a tartás együttes megőrzése jelent megoldást az értékek terén is, mint annyi minden másban.
Ma azonban közéletünk és közgondolkodásunk, sőt az egyes ember hétköznapi élete is rég túl van azon a határon, ahol az arany középút megtalálása még segíthet. Úgy gondolom, ma egyedül az segíthet, ha mindenki számára egyértelművé válik: éppen azért és attól vagyunk emberek, hogy nem lehet mindent és mindenáron megtenni és megszerezni, a teljesítmény és a cél nem szentesít minden eszközt. Lehet azt mondani, hogy - az úgynevezett haladás érdekében - bizonyos értékek ideiglenesen és részben felfüggeszthetőek (vagy inkább háttérbe szoríthatóak), de nem lehet azt mondani, sőt gondolni sem, hogy ezek megtartása és megőrzése, a hagyomány és a tekintély tisztelete nélkül egy tapottat is előre mozdulhatunk.
Az örömekről edig mindez úgy jutott eszembe, hogy azt látom, a megérdemelt, a váratlan, a transzcendens, a megbecsült, az élet- és mindenféle örömöket csak az tudja igazán értékelni, akinem az életében nem az elérendő cél és a teljesítmény jelenti az örömet, hanem az élet élése maga.