Az öröm ezer arca
Avagy: Áldott, békés Karácsonyt kívánok!
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A fogyasztói társadalom gyermekeiként úgy hisszük, hogy örömöt is vehetünk magunknak és szeretteinknek – így hát tesszük is, Karácsonykor különösen. Képessé váltunk arra, hogy csaknem minden feszültséget, minden fájdalmat kiiktassunk az életünkből – így hát tesszük is. Mindeközben pedig nem vesszük azt észre, hogy a fogyasztói társadalom örömfolyam helyett kiégésfolyamot generál, a fájdalommentességre való törekvésünk pedig száműzi az életünkből az igazi örömöt.

Írásomban a valódi öröm néhány arcának felvázolásával szeretném felvillantani azt, hogy életünk minden pillanata örömteli Karácsony lehet. Megmutatom, hogy a legtermészetesebb, a leghétköznapibb apró öröm a leghitelesebb, legszebb, legcsendesebb és legállandóbb öröm. Írok az élet öröméről, amely a legteljesebb öröm; a váratlan örömről, amely a legfelszabadítóbb öröm; a megérdemelt örömről, amely a legnyugodtabb öröm; a megbecsült örömről, amely a legmélyebb öröm és a magával ragadó örömről, amely a legintenzívebb öröm.

Írásomat a megváltás örömével, az Isten élményének örömével, a Szentlélek örömével és minden eddigi öröm teljességével, a derűvé oldódó benső örömmel fejezem be. Az igazi öröm ezer arcából a fenti néhány öröm ajándékával kívánok áldott, békés Karácsonyt!

 

A Karácsony a szeretet és az öröm ünnepe. De tényleg így van ez? Sajnos nagyon sok közösségben olyan lesz ez a gyönyörű nap, mint sokhelyütt március 8.-a, a nőnap. Az évnek csak ezen az egy napján ügyelnek arra, hogy adjanak, hogy örömöt okozzanak. Sokszor még sajnos ekkor sem. Nem kevés család van, ahol karácsonykor törnek ki a legnagyobb veszekedések. Sokan elmenekülnek a karácsony elől. E családokban mindenhol meghittebb a Karácsony, akár a Bahamákon is, mint otthon. Mások összekeverik a karácsonyt a maratonnal. Háromtól négyig nagymama, négytől ötig a volt feleség, öttől hatig a jelenlegi, hattól hétig apuka, héttől nyolcig anyuka, és így tovább – a végkimerülésig.

A Karácsony az utóbbi évtizedekben az önmegtartóztató, szeretetteli elmélyedés helyett az ajándékozás és sokhelyütt a zabálás ünnepe lett. De öröm-e az ajándék, ha nem volt mögötte szerető érzés és az önzésünkből kilépő szeretetteli ötlet? Adhat-e igazi örömöt az az ajándék, amelyik csak pénzt mutat, de nem ad gondoskodást? Valódi-e az a játék, amelyet apuka a gyerek helyett végső soron saját magának vett meg? Tényleg mosolyt fakaszt a kétszázegyedik játék a kétszázadik után? Írásomban a valódi öröm néhány arcának felvázolásával szeretném felvillantani azt, hogy a Karácsonyt lehet máshogyan is ünnepelni. Sőt. Életünk minden pillanata a Megváltó születése, örömteli Karácsony lehet.

A fogyasztói társadalom az öröm társadalma. Úgy hisszük, hogy az öröm árucikk. Mértéken felül élvezzük az evés örömeit. Cuccok ezreit vásároljuk, hogy örömöt szerezzünk magunknak. Azt hisszük az örömről, hogy nem fér meg a bánattal, a gyásszal. Képesek lettünk immáron arra, hogy csaknem minden feszültséget, minden fájdalmat kiiktassunk az életünkből – így hát tesszük is. Trópusi meleget csinálunk a téli hidegben, és sarkvidéki hideget a nyári hőség idején. Nem veszünk tudomást a bánatról, megtagadjuk a halált, és szőnyeg alá söprünk mindent, ami csak frusztráló lehet. Mindegy, hogy mi áron.


A frusztrációktól mentesített élet egyik nagyon jellemző példája a számomra a mobiltelefon felesleges használata. (Akik ismernek, azok tudják, hogy a zsebemben hordott mobil jobbára csak óraként üzemel, ugyanis hét éve néma, és csak rendkívüli esetekben – akkor is csak SMS-re – használom. A mobilt a karórával együtt iktattam ki az életemből. Azóta csak annyit vállalok el, amennyit rohanás nélkül is teljesíthetek. Nyugodt ember vagyok. Követem anyám tanácsát: „Jegyezd meg fiam: aki úr, az nem siet.”) Mobilmentes nyugalmamból mosolyogva figyelem a mobilozók őrjöngő ezreit. Megfigyelték már (mondjuk a metrón, amely Budapesten a szociológiai és antropológiai tanulmányok imádnivaló terepe), hogy mi a leggyakrabban elhangzó első mobilos mondat egy hívás után? „Anyukám még csak négy megálló, és már mindjárt ott vagyok.” Van ennek persze ezer változata: „Én itt vagyok a metrón, nem hallom, amit mondasz, te hol vagy?” És a hasonlók. A telefonhívások döntő többsége azt kívánja tisztázni, hogy hol van a hívó, vagy a hívott fél, és hogy hány perc választja el kettőjüket a beteljesüléstől, azaz a találkozástól. Ezen hívások sokaságából kiderül az is, hogy a beszélgető felek már jóval korábban megegyeztek abban, hogy pontosan hol és mikor találkoznak, a hívások csak arra szolgálnak tehát, hogy azt a frusztrációt csökkentsék amelyet a várakozás okoz. Elgondolkodtunk azon valaha, hogy mennyire fogunk tudni egy válságot túlélni, ha már ekkorka tűrőképességünk sem maradt?



Hadd vegyem sorra az igazi öröm néhány fajtáját. Azzal az örömmel kezdem a sort, ami nincs. A nincs-öröm ugyanis nagyon fontos annak a kiemeléséhez, hogy milyen a van-öröm. Miért? Pontosan ugyanazért a kontrasztért, aminek hiányával elraboltuk az örömöt magunktól az elmúlt évtizedekben.

Az elrabolt öröm. Az örömhajhászás és a bánatkerülés együttese váratlan mellékhatásokat okoz. Első tanulságként: az állandósított öröm nem öröm. Így a fogyasztói társadalom örömfolyam helyett kiégésfolyamot generál. Második tanulságként: bármilyen öröm csak a bánat kontrasztjával lehet igazi öröm. A fájdalommentességre való törekvés száműzi az igazi örömöt. Azaz: gyermeki mohóságunk és rettegésünk pontosan attól foszt meg minket, amit elérni szeretnénk. Századunk muszáj-öröme az elrabolt öröm.


Az apró öröm. Az élet minden egyes kicsi darabkájának örömére az édesapám tanított meg engemet. A halálának évében történt mindez, amikor csaknem egy éven át a tüdőrákkal viaskodott. Átéltük vele az elutasítás, a lázadás, a remény és az elfogadás minden állomását. Átéltünk ennél sokkal, sokkal rosszabbat is. De átéltük azokat a csodákat, amikor örülni tudott a reggeli napfénynek, amikor egyetlen madárfüttynek örült, és amikor megörült egyetlen pici őszi levélnek, amely az ablakon át a takarójára beesett. És akkor jöttem rá, hogy mindez – bizony óriási öröm. A halálra készülő édesapám utolsó ajándékából tanultam meg, hogy a legtermészetesebb, a leghétköznapibb apró öröm a leghitelesebb, legszebb, legcsendesebb és legállandóbb öröm.

Az élet öröme. Az élet öröme az apró örömök egyesült tudata. Az élet öröme a reggeli felébredés. Az a nyitott szem, amellyel talán úgy ötévesen néztünk utoljára a világra. Az a levegővel teliáramló tüdő, amelyikkel minden reggel nekirohantunk az egész Földgolyónak, hogy megismerjük, hogy behabzsoljuk, hogy a magunkévá tegyük egyszerre, most. Az élet öröme a déli verőfény. Azok a pontos kontúrok, amelyek egy megismert világ energiával teljes uralmát jelképezik. Azok a feszes izmok, amelyek annyit és akkorát tehetnek, amekkorát a gazdájuk akar. Azok a beteljesült vágyak, amelyek a boldogság csúcsaira repítenek. Az élet öröme az alkonyi elcsendesülés. Az az emlékekkel teli agy, amelyik bölcsességgé szűri a korábbi gyilkos indulatot. Az az elcsendesült szív, amely önzetlen szeretetté érleli a korábbi gyötrő vágyakat. Az a lenyugodott csend, amelyik kiemel minden hangot, és az a mozdulatlanság, amelyik megszentel minden mozdulatot. Az élet öröme a legteljesebb öröm.
 

A váratlan öröm. Az az örömteli esemény, amelyet előre látunk, az az öröm, amelyet gondosan megtervezünk, nagyon kevés esetben lesz kirobbanó öröm. Továbbmegyek. Sok öröm megkeseredik, mire bekövetkezik, hiszen rengeteg küzdelem, rengeteg lemondás árán érhettük csak el. Az örömök egy része kifejezetten megposhadt öröm, mert túlontúl sokat kellett rá várni, mire bekövetkezett. Az a dicséret, amelyet egy olyan sikerért kapunk, amelyre jószerivel már nem is emlékszünk, nem esik már jól. Érdemes örömre nyitottan élni az életünket, mert a nagyon váratlan öröm kirobbanó, letaglózóan átható öröm lehet. Ne zárkózzunk tehát el az ismeretlen helyzetektől, az ismeretlen emberektől, mert ha elzárjuk magunkat az újdonságtól, akkor soha nem köszönt ránk a váratlan öröm, amely a legfelszabadítóbb öröm.

A megérdemelt öröm. A jól végzett munka öröme a megérdemelt öröm. A siker nem megérdemelt öröm. A siker zajos és a környezet függvénye. A megérdemelt öröm csendes és a bensőnkből fakad. A megérdemelt öröm annak a felismerése, hogy miben lehetünk jók, mivel lehetünk hasznosak; a megérdemelt öröm a magunkban fellelt jó kiteljesítése, a lehetőség valósággá változtatása, ennek a csodának a mesteri foka, és az a minőséggel egybekötött érték, amely mindennek eredményeként létrejön. Ez mind-mind egymás után és együttesen hívja elő a megérdemelt örömöt. A megérdemelt öröm a valósággá változtatott képesség, a tetté nemesült elképzelés, a megélt, a beteljesedett tehetség öröme. A megérdemelt öröm a megismételhetőség, a jövő biztonságának az öröme is. A megérdemelt öröm a legnyugodtabb öröm.

A megbecsült öröm. Az öröm akkor lesz igazi öröm, ha megszenteljük. A saját magunk, a közösségünk számára emlékezetessé tett öröm a megbecsült öröm. Az öröm megbecsüléséhez, az öröm megszenteléséhez idő kell. Az az öröm hathat csak át bennünket, amelyet kiragadunk a pillanatok hajszájából: a megbecsült örömöt csak a megállított idő szülheti meg. A megbecsült örömöt örömrítus emeli ki a hétköznapok szürke áramából, és teszi az egyéni vagy a közösségi történelem kivételes pillanatává. A megbecsült öröm az önbecsülésből fakad. Vegyük észre, hogy életünk legnagyobb pillanatai nélkülünk, a saját magunk elismerésére nyitott lelkünk nélkül nem születhetnek meg. Aki elzárja magát a megbecsüléstől, annak az öröme sekélyes öröm. A megbecsült öröm a legmélyebb öröm.

A magával ragadó öröm. A beteljesülés öröme a magával ragadó öröm. A magával ragadó öröm teljessége életünk azon ritka pillanataiban köszönt ránk, amelyekben minden porcikánk egyszerre éli át az öröm igézetét. A magával ragadó öröm felráz, megtisztít, elragad, megfiatalít és kicserél. A magával ragadó öröm egy olyan örömrobbanás, amely betölt és kiteljesít. A magával ragadó örömben egyesül a váratlan, a megérdemelt és a megbecsült öröm. A magával ragadó öröm a legintenzívebb öröm.



A megváltás öröme: Jézusöröm. A megváltás öröme az élet gyönyörűségére való rádöbbenés öröme. A megváltás öröme összegzi és egyben felnagyítja az apró örömöket, fogékonnyá, érzékennyé tesz bennünket az öröm befogadására és adására, a megváltás örömüzenetének, Jézus szeretetének a közvetítésére. Ezzel az átadással és közvetítéssel válik a megváltás öröme megérdemelt és egyben megbecsült örömmé, a túlvilági öröm földi másává. A megváltás öröme, Jézus öröme a legállandóbb, leghitelesebb és legszeretetteljesebb öröm.


Az Isten élményének öröme. Az Isten átélésének öröme, az Istenélmény öröme egy olyan átható szeretetzuhatagot ad, amely teljességében és intenzitásában semmi máshoz nem hasonlítható. Számomra ez az a pillanat, amikor „kinyílik az agyam” és a szeretetteli mindenséggel egy fénylő folyosóban egyesül. Ebben a pillanatban magához ölel a világ, befogad, és megmutatja végtelenül kegyelmes szeretetét. Az Istenélmény öröme során Isten szeretetteljes ereje betölt, és erőt ad ahhoz, hogy segítsünk másokat. Az Isten élményének öröme a legkegyelmesebb öröm.


A Szentlélek öröm. A Szentlélek természete a hit egyik legnehezebben megfogalmazható eleme, amely jól mutatja azt, hogy milyen törpék vagyunk akkor, ha a legfontosabbról, a legáthatóbbról és a legközpontibb létezőről kell valamilyen ismeretet alkotnunk. A Szentlélek látogatása, a Szentlélekkel való betöltődés pillanata a legáthatóbb, a legmegrázóbb, a legmagávalragadóbb és a legbeteljesítőbb öröm, ami embert valaha érhet. A Szentlélek megjelenése egy mindent betöltő, mindent felrázó, a legmélyebb örömtartalmainkat a felszínre hozó, megtisztító pillanat. Kivételesen kegyelmes élet, amelyikben e pillanat állandó lehet.


A derű: a folyamatos, benső öröm. A derű a megváltás legállandóbb, leghitelesebb és legszeretetteljesebb örömének, az Istenélmény legkegyelmesebb örömének és a Szentlélekkel való betöltődés legáthatóbb és legbeteljesítőbb örömének a szünet nélküli, állandó átélése. A derű a kivételes tartalmak természetessé, létállapottá válásának öröme. Az öröm nyugalommá nemesedett állandósága mutatkozik meg abban a derűben, amely az emberi énfejlődés végső, megvilágosodást adó célja elérésének az egyik igen fontos jele.

Az igazi öröm ezer arcából a fenti néhány öröm ajándékával kívánok áldott, békés Karácsonyt!

 

 

 

Hozzászólás: Egy természetjáró örömei (Soós Ferenc)

 

 

 

A teljesítmény öröme

Milyen messzire, milyen magasra jutottunk fel? Legközelebb még hosszabb utat akarunk megtenni, még magasabbra akarunk feljutni.

A megismerés öröme

Olyan helyekre megyünk el, ahol még nem jártunk, amelyik vidéket még nem láttuk, amilyen évszakban még nem jártunk ott. Olyan helyi eseményeket választunk ki, amelyeknek még nem voltunk részesei.

A megmutatás öröme

Különös érzés, amikor valaki másoknak megmutathatja azt a szépséget, érdekességet, színeket, hangokat, amit ő már látott, hallott, amit ő már átélt. Még vonzóbb ez a helyzet, ha azt tapasztaljuk, hogy ezzel örömet szereztünk tanítványainknak, társainknak. Milyen felemelő érzés együtt örülni a szépnek azokkal, akiket szeretünk.



Az ismétlődés öröme

Találkozni újra azokkal, akikkel csak a kirándulásokon találkozunk, akik messze élnek tőlünk, de kedves barátaink, korábban már szívesen fogadtak minket, jó volt náluk lenni. Újra látni azokat a tájakat, azokat a helyeket, ahol már jártunk, ahová mindig visszavágytunk. Újra megízlelni annak az eldugott kis forrásnak a vizét, ismét leülni az érett áfonyával tele bokrok közé. Megvárni déli harangszókor a harangjátékot a toronyban. Újra gyönyörködni egy templomtoronyból, egy hegycsúcsról a kilátásban.

A baráti társaság öröme

Az együttlét öröme, amikor a mindennapi kötöttségek helyett más körülmények között lehetünk együtt. (A kirándulásokon jóleső érzéssel hallgatom a kultúrált beszélgetés halk zsongását. Az egyik csoportban a beszélgetés tartalma nem forog vaskos igazságok körül, de annál több a nevetést ingerlő szó. Mások mondanivalói már állásfoglalásokat, ítéleteket, életfilozófiát tükröznek.) A közös ének, a közös játék emléke az ismét-találkozás kívánságát készíti elő. Óriási dolog, hogy megtanulunk figyelni egymásra, figyelembe venni a másik tőlünk eltérő lelki és testi képességeit.

A csend öröme

Korábban meglepetéssel tapasztaltam, amit később megértettem, és ma már természetesnek tartok, hogy a kirándulások végén, a megélt események és benyomások felelevenítésekor megfogalmazódik utólag a hiányérzet, hogy egy szép, érdekes helyen valamilyen elfoglaltság helyett jó lett volna hosszabb ideig csak csendben ülni és szemlélődni.

A csodálkozás öröme

A legnagyobb elégtétel, ha a kirándulásokon szinte észrevétlenül meghallom a szavakban megszülető csodálkozó kijelentéseket. (Még soha nem láttam ezt, ilyet, ilyen szépet, ilyen érdekeset, ilyen megrendítőt, ilyen jót. Ez volt életem legszebb kirándulása. Ha csak ide jöttünk volna el, már akkor is megérte.)

Az együvé tartozás öröme

Egy-egy természetjáró csoport tele lehet az igazi közösségre jellemző minden nemes tartalommal. Milyen biztonságot nyújtó érzés olyan közösséghez tartozni, amelyikben gyakorolhatom a szolidaritás minden formáját mások érdekében, és én is érzem a többiek önzetlen támogatását. Bíznak bennem, és én bízom bennük. Ahol mindenkinek van arca, őszintén beszélhetek, mert barátok vesznek körül. Rokonszenves körülmények között vagyunk együtt rokonszenves emberekkel.


 

Válaszok (1)

 

Nagyon egyetértek „farkasa” gondolataival. Ahogyan az öröm is csak a bánat visszfényeként lesz igazán szép, és igazán értékes, úgy a szabadság is csak egy szigorú értékrenddel összhangban válik teremtő értékké. „Mindenféle örömöket – pedig tényleg – csak az tudja igazán értékelni, akinek az életében nem az elérendő cél és a teljesítmény jelenti az örömet, hanem az élet élése maga” – tegyük hozzá „farkasa” gondolataiból is következően, hogy az élet élése maga – egy megfelelően szigorú értékrendet követve – nem kényszerből, hanem belső meggyőződésből.



Baráti Péternek is mélyen igaza van. Bizony, az öröm azonnal veszély lesz, mihelyt kábítószerként használjuk, és nem a bensőnkből, endorfinként fakad. Az örömnek is van tao-ja. Az az öröm, amelyet kikényszerítünk az élettől – az nem igazi öröm. Az az öröm, amelyet a világ folyamával harmóniában élve az élet megad nekünk – az az igazi öröm. Az élet élése maga pontosan így válik az igazi öröm forrásává. Így simul bele „smithi19” különlegessége teremtő módon a világba, és lesz éppenhogy az öröm, és nem a bánat forrása.


Végezetül hadd köszönjem meg mindenkinek, aki Karácsony és a blog kapcsán nagyon-nagyon kedves sorokkal elhalmozott azt, hogy talált hasznot abban, amit a hozzászólókkal együtt itt mi alkotunk. „smithi19” sorait kölcsönvéve: írjuk a sorainkat végeláthatatlanul, mert minden héten egy új és új fogalom nyer gazdagabb értelmet általuk.
 

Megosztás

Hozzászólások

Kedves Barátom! Engedd meg, hogy gratuláljak a csodálatos írásodhoz, igaz, én már jóval a megjelenés előtt elolvashattam, amit szintén köszönök. Ahogy ígértem beleteszem a hozzászólásomba azt a néhány sort, melyet neked is elküldtem. Szeretnék minden kedves blogolvasónak áldott, békés, és szeretetben teljes, boldog karácsonyt kívánni, és sikerekben gazdag újévet. Horváth Józsi Gondolatok: Másnak lenni nem egyszerű dolog, hiszen több száz, vagy ezer ember közül kell kiemelkednünk, hogy egyéniségek legyünk. Nagyon nehéz lépéssel tartani, és rengeteg súrlódás érhet minket. Sok esetben nem minden a rendszer hibája. Sokszor ér minket támadás olyan dologért, amiért nem mi vagyunk a felelősek, de érzem, és hiszem, hogy ez ellen lehet tenni. Mégpedig azzal, hogy megmutatjuk igazi énünket, és kihozzuk magunkból a maximálist, vagy még attól is többet. Nem szabad emiatt elfordulni emberektől. Viszont, ha szeretnénk új utakon járni, külön utakon, akkor, annak tudni kell a módját, és a hogyanját. Nem mindig lehet úgy csinálni, vagy alakítani, ahogy mi szeretnénk. Tudni kell néha kompromisszumot kötni, egyezségekbe belemenni a megértés miatt. Az ember szabadnak született, de sajnos szabályok között kell élnünk, mert az ember gyarló. Kötetlenül a világ rendje felborulna, és néha tényleg fejet kell hajtani ahhoz, hogy megértést kapjunk, illetve elfogadást, beleértve a párkapcsolatot is. Ez a függetlenség érzés főként az ember 20-as éveiben tör elő, mint egy vulkán, de idővel belátja, jobbá, szebbé más embereket nem tehet, esetleg, ha nem pszichológus, vagy plasztikai sebész. Isten olyanak teremtett, amilyenek vagyunk, és így kell elfogadnunk egymást, olyannak, amilyenek vagyunk. Hiszem, hogy nincs különbség emberek között. Minden ember más, de ez a világ rendje, pedig csak 0,4 %-ban különböző 2 ember teljes genomja!!! De ez a nagyon kis különbség tesz minket olyan különbözővé, és olyan nagyszerűvé. Az élet nem csak abból áll, hogy problémákat oldunk meg. Észre kell vennünk azokat a dolgokat is, amiket nagyon sok ember elenged, és nem vesz észre: az élet apró örömeit. Egy számomra nagyon kedves barátom arra is megtanított, hogy az örömnek is lehet ezer arca. Néha egy szoros kézfogás, vagy egy kedves szó sokkal többet ér, és jelent. Megbecsülés, elfogadás, megértés. Emberi jellemzők, melyeket nagyon sok ember nem ismer, vagy pedig nem tudja kellő módon használni. Ha mindig csak a napról napra való tervezéssel vesződünk, akkor sosem fogunk tudni igazán élni. Hosszú távon tudni kell tervezni, és igen is ki kell emelkednünk a hétköznapok szürkeségéből. Hosszú távon tervezni nem jelent mást, mint meg tanulni igazán élni, és nem csak a rendszer hátrányaitól szenvedni. Nem anyagiakra kell gondolni, mikor az ember meghallja ezt a szót. Be kell látnunk, hogy nagyon sok ember vakon él, és csak napról napra, hétről hétre, évről évre, beleszürkülve az amúgy is nyomorúságos életébe éli életét. Néha döntéseket kell hoznunk, ahhoz, hogy hosszú távon tudjunk tervezni. Olyan döntéseket, melyek meghatározzák életünk hátralévő éveit. Sokszor hozunk téves döntéseket, de ha elfogadjuk saját magunkban, és belátjuk, hogy tényleg hibáztunk, változtathatunk rajta. Úgy gondolom, hogy az emberek nagy %-nak első sorban önmagát kellene elfogadni, és majd csak utána a másikat. Nagyon sok ember táplál önmagában egy téves hitet. Tudom, egy fecske nem csinál nyarat, és nem is lehet, sőt nem is szabad egy másik embert megváltoztatni, erre ott van Isten, és a sors. Summa summarum: Mindenki a saját háza portáját tegye rendbe először, és csak azután foglalkozzon a világ többi bajával, mert míg ezt nem teszi meg, addig csak egy színház lesz az élete…Más dolgai felett sokszor sokkal könnyebb dönteni, mint a saját dolgunkat elintézni. Sok ember ebben is helytelenül szokott dönteni, hiszen nem érdemes a szőnyeg alá seperni, azt, amit úgy gondolunk, hogy képtelenek vagyunk megoldani. A világunk nem attól fog megváltozni, ha a könnyebb utat választjuk. Ha mindvégig egyéniségek akarunk maradni, akkor helyt kell állnunk olyan helyzetekben is, amikor más a könnyebb utat választja. Az élet apró örömei erre a szempontra is vonatkoznak. Ez már félig meddig magában is foglalja a hosszú távú tervezés fogalmát. Nem minden esetben a rövid, azaz könnyebb út a célravezető. Sok esetben csak a saját kényelmünket helyezzük az előtérbe, pedig, ha csak egy kicsit több erőfeszítést vinnénk a rendszerbe. A gondok nem itt kezdődnek. Az igazi gond az, mikor valaki tényleg éhezik, vagy épp nincs hol aludnia, melyben az esetek 80 %-ban nem az egyén a hibás. Érdemes elgondolkodnunk a jövőnkön, és, hogy mit is akarunk valójában. Beleszürkülni a hétköznapjainkba, vagy éppenséggel hazugságok között leélni azt, vagy rálépünk a döntések és választások mezejére..Nagy dilemmák kis embereknek, pedig a legtöbb ember szerintem nap, mint nap átél egy olyasfajta válságot. A másik legrosszabb példa, mikor nem tudjuk értékelni, és elfogadni az építő jellegű kritikákat, pedig az önértékelés és elfogadás egyik alapvető eleme lenni. Nem rosszakarat, nem hátsó szándék, csak jellemépítés. ez lenne a normális felfogás. Sajnos egy nagyon rossz rendszerben élünk, de akkor sem magyarázhatunk meg minden rosszat a rendszerünk katasztrófális állapotával. „Mint egy kis porszem a nagy sivatag tengerében, írom soraimat végeláthatatlanul, mert minden nap egy új és új fogalom nyer értelmet..”
Nagyon tetszik ez az örömlexikon! Egyvalami különösen megragadott benne: a fájdalommentességre való törekvés és a fogyasztói társadalom kapcsolatáról szóló gondolatsor. Az jutott eszembe, ez pont olyan, mint a drog - elsőre valamivel jobb, aztán valamivel rosszabb. Aztán megint jobb, de nem annyival, majd még rosszabb. Aztán már nem is jobb, de legalább nem fáj... ha pedig nincs drog, fáj. Ebben a fázisban a drog már nem azért kell, hogy jobb legyen, hanem hogy ne fájjon. Aztán hogy ne fájjon annyira. Aztán vége. Ha ez egy picit is igaz, akkor a karácsony a fogyasztói társadalom legális drogja. Vajon hol tartunk a fázisokban? Mindegy. Nekünk itthon remek a hangulatunk, elég sokat nevetünk/sajnálkozunk is a "karácsonyi traumán", amerre csak nézünk. A mai kedvenceim a telefonálós-zombik, akik "megvan-e már neki, és az is kék-e?"-típusú kérdéseket sorjázzák a telefonba. Ebből a "megvan" a kulcs, hiszen meg kell lenni, anélkül nem megy. Nyehhehehehe-hehhhehöhöööhe-nyörgh. Azt hiszem, kedvem lenne most táncolni. Pedig nem is tudok. De ez úgysem számít :) Megtoldanám egy szócikkel az örömlexikont: felszabadult, szédítő öröm: az ehhez szükséges anyag az ún. endorfin, amely az élő emberi szervezetben kellő mennyiségben megtalálható, amennyiben az élő entitást vezérlő psziché működése a harmónia állapota felé konvergál. Ez az állapot pedig nem függvénye semmilyen társadalmi/kulturális konvenciónak (pl. ünnepek), forrása az egyén maga, illetve az egyén és a környezetének sajátos konstellációja. Kívánom mindenkinek a Péter által fent felsorolt örömök mindegyikét (talán az elrabolt öröm kivételével) tejszínhabbal és cseresznyével a tetején, és mindegyikből csak egyet: de azok tartsanak ki az "elég" határáig!

Amellett, hogy újfent dicsérni kell a szerző gondolatainak nagyszerűségét és életismeretének teljességét, csak egy témáról szeretnék írni - az előző bejegyzéshez is kapcsolódóan -: az "értékválságként" emlegetett jelenségről. Mindjárt az etimológiával kezdve, nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb szó arra, amire gondolok. Hogy értékekről lesz szó, az biztos, a válság azonban egyéni vagy közösségi, de mindenképpen szubjektív érzékelés eredménye. Mondaná legalábbis az, aki nem merné a válságról azt állítani, hogy válság, mert talán furcsán néznének rá, akik nem így gondolják. Én most társadalmi énem minden tiltakozása ellenére és a blog szerzőjének mindig egyértelmű és egyenes állásfoglalásain felbátorodva mégis kimondom, hogy értékválságról kell beszélnünk. És arra kell furcsán néznünk, aki nem így gondolja.

Két világlátás "összecsapásáról" is szó van, s ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül az értékekről való gondolkodás során. A szabados és szabadelvű gondolkodás, a libertárius és liberális-konzervatív szellem küzdelmére gondolok. (Azért épp ezek, mert ma a nyugati civilizációban egyértelmű e kettő dominanciája.) Úgy látom, az előbbi megjelenése révén az utóbbi időben (koromra való tekintettel nem tudhatom megmondani, mit jelent pontosan az utóbbi idő) értékké vált az értékek elértéktelenedése azon a globális értékpiacon, melyen minden érték egyforma, különbséget nem kell, sőt nem is szabad tennünk közöttük, s valamennyi gondolat, cselekedet és életvitel emberi létezésünkkel összeférhetővé vált. E folyamatban a hazugság kegyessé, a kis csalás botlássá, a pontatlanság valaki más hibájává, a hit gyengeséggé, a feltétel nélküli erkölcs az életrevalótlanság jelévé vált. Sőt, az előző, általam értérelativistának hívott gondolkodásmód képviselői azokat az embereket, akik hisznek az általános, örök erkölcsben, a dolgok rendjében, némely értékek állandóságában, maradinak, a régi kor letűnt emberének, fejlődésre képtelennek tartják.

Nem vezet jóra természetesen ennek az ellenkezője sem, vagyis az a gondolkodás, amely csak egyenes utcákat, csak jót és rosszat, csak igazat és hamisat ismer, mert könnyen eredményezheti éppen azt, amit legádázabb ellenségének tart: igazságtalanságot. Közhely, de az arany középút, a nyitottság és a tartás együttes megőrzése jelent megoldást az értékek terén is, mint annyi minden másban.

Ma azonban közéletünk és közgondolkodásunk, sőt az egyes ember hétköznapi élete is rég túl van azon a határon, ahol az arany középút megtalálása még segíthet. Úgy gondolom, ma egyedül az segíthet, ha mindenki számára egyértelművé válik: éppen azért és attól vagyunk emberek, hogy nem lehet mindent és mindenáron megtenni és megszerezni, a teljesítmény és a cél nem szentesít minden eszközt. Lehet azt mondani, hogy - az úgynevezett haladás érdekében - bizonyos értékek ideiglenesen és részben felfüggeszthetőek (vagy inkább háttérbe szoríthatóak), de nem lehet azt mondani, sőt gondolni sem, hogy ezek megtartása és megőrzése, a hagyomány és a tekintély tisztelete nélkül egy tapottat is előre mozdulhatunk.

Az örömekről edig mindez úgy jutott eszembe, hogy azt látom, a megérdemelt, a váratlan, a transzcendens, a megbecsült, az élet- és mindenféle örömöket csak az tudja igazán értékelni, akinem az életében nem az elérendő cél és a teljesítmény jelenti az örömet, hanem az élet élése maga.

„Bármilyen öröm csak a bánat kontrasztjával lehet igazi öröm” – ez a gondolat nagyon megfogott Karácsony kapcsán, így erre szeretnék röviden reflektálni. A Karácsony – mint a Húsvét is – valahol a kettősség, a kontraszt ünnepe. A legdíszesebb fogadtatásra méltó Király a legnyomorúságosabb körülmények közepette jön el hozzánk. Akkor kapjuk meg életünkbe ajándékul a Fényt, amikor a legnagyobb sötétségben járunk. Azt hiszem, ezek a kontrasztok – melyek igencsak hasonlatosak a bánat és az igazi öröm kettősségéhez – segítenek minket abban, hogy még jobban értékeljük Isten irántunk való szeretetét. Hiszen a Megváltó eljöhetne közénk harsonaszó és dicsfény közepette is, de a szalma közt megszülető, magatehetetlen Gyermek talán méginkább rádöbbent arra, hogy mekkora kinccsel ajándékoz meg minket Isten, és milyen véghetetlen az a szeretet, amellyel irántunk van. Ezt persze elsőre nehéz felismernünk, belátnunk (sokkal könnyebb lenne, ha elvakítaná szemünket a királyi pompa) – a pásztorokon és a napkeleti bölcseken kívül másnak nem is adatott meg ez a felismerés. A mi életünkben ennek a felismerésnek a hiánya hasonlóvá válhat ahhoz az elrabolt örömhöz, melytől az állandó örömhajhászás révén fosztjuk meg magunkat, ha a pompát, a dicsfényt keressük szemünkkel, és nem a betlehemi, szegényes jászlat. Isten azonban nem elrabolt örömmel akar minket megajándékozni, hanem a kettősségen keresztül teljes örömöt szán nekünk. Mindnyájunknak kívánom a napkeleti bölcsek bölcsességét, hogy felismerjük ezt a kontrasztot, és így képesek legyünk átélni Karácsony igazi örömét.
Kedves Péter, csak most olvasom soraidat, így lehet, hogy már aktualitását vesztette a megjegyzés, de hiányolom a listáról a másik öröme láttán érzett örömöt, illetve a másoknak "okozott" örömből fakadó örömöt. Ebben gyökeredzik a karácsonyi fogyasztás-mizéria is, az ajándék, ami meglepi és megörvendezteti a másikat, ez vált a szeretet ünnepének jelképévé. Csak sajnos a mögöttes tartalom elveszett, a fogyasztói társadalom sikeresen kinevelte "vegyél nekem" nemzedékét, és a vásárlás kényszere maradt meg az ünnepi hangulat helyett. Sokszintű probléma ez a mostani fogyasztói világ, a magántulajdon mennyisége és milyensége hoz létre társadalmi csoportokat, a magántulajdon az új vallás. Mindebből kilépni csak úgy lehet, hogy az ember kikapcsolja a külvilágból folyamatosan minket bombázó "fogyassz még", "vedd meg a legújabb" üzeneteket, és nem kis energia befektetésével (olvasás, tanulás, esetleg meditáció) megkeresi az élet igazi értékeit. Sok sikert kívánok ahhoz, hogy üzeneteid sok emberhez elérjenek, és sokakat gondolkodásra buzdítsanak!
apró "???" örömök: Édesapádra a Chinoinból emlékszünk
Az együvé tartozás öröme, a befogadás öröme... Fájdalmasan éltem meg a kitagadásom a nemzetből, amikor nemzettársaim megtagadták tőlem a magyar nemzethez való tartozás jogát, örömét. De kellett ez a fájdalom ahhoz, hogy felismerjük a valós helyzetet. Ez pedig örömre adhat okot a továbbiakban. A bánat-öröm kettőssége kapcsán, logikusan most ez következne.