A bejegyzésben napjaink „tehetségmítoszának” néhány téveszméjét fogalmazom meg. A tehetség monopoljáradékot vívott ki magának az elmúlt évtizedekben, mert felismertette, és elismertette a társadalommal, hogy az általa adott egyedien magas minőség, az általa adott egyedien új megoldások mással nem helyettesíthetők.

Mit okoz ez a rendkívül különleges kezelésmód és az ezzel járó óriási javadalmazásbeli különbség? A kiemelkedő tehetség menedzselésére és a belőle nyerhető extraprofitra egy egész „tehetségipar” szakosodott. Kiemelkedő tehetségnek beállított műzsenik tömegében élünk. A műzseni a gyártójának kiszolgáltatott, ezért idomítható: könnyebben hoz ugyanakkora profitot.

Bárki zseni lehet, akit a tehetségipar annak deklarál. Közhiedelemmé vált, hogy a tehetség olyan, mint a lottó: mindenki megszerezheti rá az esélyt, ha egy minimális erőfeszítést megtesz, és utána csak várja-várja, hogy kihúzzák végre az ő számát, és belőle is lehessen zseniceleb. Az a nagyon sokrétű eszközökkel gerjesztett tévhit, hogy tehetségcsinálás egy demokratikus, közösségi aktus, szintén a tehetségipar valódi hatalmát elrejtő mechanizmusok egyike.

A tehetséggondozás elmúlt évtizedeinek nagy felismerése volt, hogy a tehetség sokkal komplexebb tulajdonság, mint ahogyan azt korábban hitték, és így igaz az a mondás, hogy mindenkiben ott lapulhat a tehetség egy szikrája, azaz mindenki lehet tehetséges. Ugyanakkor a tehetség különböző fajtái nem egyenlően oszlanak meg. Vannak, akik kiemelkednek a tömegből, és vannak, akik nem. A bejegyzésben napjaink „tehetségmítoszának” néhány téveszméjét fogalmazom meg, és megmutatom, hogy ezek a téveszmék hogyan erősödnek fel a társadalomban.

Ahogyan egy korábbi blogbejegyzésben már írtam, Malcolm Gladwell Talent Grab című írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a tehetség a XX. század második felében öntudatra ébredt, és maga kéri meg a saját maga árát. Kornai János nemrég megjelent munkájában (amelyben Kornai a korábbi szocialista hiánygazdaság mellé párhuzamként és az elmélet nagyszerű kikerekítéseként leírta a kapitalizmust, mint többletgazdaságot – amit mindenkinek ajánlok olvasásra), a „Gondolatok a kapitalizmusról” című könyvében részletesen elemzi a monopoljáradék fogalmát. Kornai gondolatmenete szerint a monopoljáradék azért lehet annyira sokszorosa az egyébként megszokott, tisztességes profitnak, mert különben senki nem vállalná a monopolhelyzetet eredményező újítások óriási kockázatát. Gladwell és Kornai gondolatmenete valahol ugyanarról szól. A tehetség monopoljáradékot vívott ki magának az elmúlt évtizedekben, mert felismertette és elismertette a társadalommal, hogy az általa adott egyedien magas minőség, az általa adott egyedien új megoldások mással nem helyettesíthetők.

A kiemelkedő tehetség helyzete alapvetően megváltozott: a bolondos különc állapotából az irigyelt milliomos-celeb státuszára váltott át, akinek a bolondériái nem különcségek már, hanem követendő divatirányzatok… (Ez úton kérek elnézést, minden, változatlanul különcnek tartott, éhező tehetségtől. A fenti megállapítás nem azt mondja, hogy ne lennénk tele ma is üres gyomrú Van Gogh-okkal. Csak az arány kezd lassan változni.) Mit okoz ez a rendkívül különleges kezelésmód és az ezzel járó óriási javadalmazásbeli különbség? Erre a kérdésre próbálok meg néhány választ találni a blogbejegyzés hátralévő részében.

A kiemelkedő tehetségek elszakadása a társadalomtól nem szerencsés azért, mert megbontja azt a fokozatosságon alapuló társadalomszerkezetet, amelyben az átmenetek egyszerűek, és kisebb kockázattal megvalósíthatóak. Szinte bizonyos, hogy napjainkban a tehetségértékelésben egy olyan megszaladási jelenséggel állunk szemben, mint amilyent Csányi Vilmos és munkatársai például a cukorfogyasztással kapcsolatban korábban leírtak. „A cukor jó, így ha módom van rá, egyek több cukrot. És még többet. És még többet.” A tehetség csodálni és jutalmazni való, így ha módom van rá, csodáljam és jutalmazzam jobban. És még jobban. És még jobban. Mindkét jelenség (mint a megszaladási jelenségek legtöbbje) a luxuscikkeket megfizetni képes társadalom kontrolálatlan önjutalmazási gesztusa.

A kiemelkedő tehetségek elszakadása a társadalomtól azért sem szerencsés, mert a kiemelkedő tehetség (sok esetben) igen jövedelmezővé vált. Ebből következően a kiemelkedő tehetség menedzselésére és a belőle nyerhető extraprofitra ma már egy egész „tehetségipar” szakosodott. Ez a tehetségipar „könnyen kezelhető”, „fogyasztásra alkalmas” tehetséget keres. Ennek érdekében a belejegyzés elején lévő állítást: „Mindenki lehet tehetséges.” a tehetségipar vezetői kiterjesztik arra, hogy „Mindenki lehet tehetséges – akit én annak tartok.” Ebből a mechanizmusból fakadóan kiemelkedő tehetségnek beállított (felpumpált) nem olyan kiemelkedő tehetségek (műzsenik) tömegében élünk. A műzseni a gyártójának kiszolgáltatott, ezért (a valódi tehetséggel ellentétben) idomítható, és könnyen kezelhető: könnyebben hoz ugyanakkora profitot.

A tehetségipar a műzsenikkel történő átverést azzal álcázza, hogy olyan tehetségkutató versenyeket rendez, amelyek azt demonstrálják, hogy a „mindenki lehet tehetséges” állítás tovább szélesíthető ezzé: „mindenki tehetséges”. A nem olyan kiemelkedő tehetségek mellett a nagyon csekélyke tehetségűek zseninek való kikiáltása, és ezzel a tehetség fogalmának végletes relativizálása tovább erősíti azt az alapszabályt, hogy bárki zseni lehet, akit a tehetségipar annak deklarál. Ez az a pont, ahol a tehetségipar profit-termelő szándékai a tömegízléssel és azzal a hamis illúzióval találkoznak, hogy „anyukám, há hónap má belőled is sztár lehet!”

A műzseni-kultusz a kiemelkedő tehetségtől elvárt színvonal összezavarása mellett azzal is jár, hogy a tehetséget egy statikus „vagy-van-vagy-nincs” tulajdonságnak állítja be. A valóságban ez messze nem igaz. A tehetségre hajlamosító tulajdonságok csak rengeteg munka árán válnak valódi értékké. A kivételes érték létrehozásához kivételesen sok felkészülés és munka szükséges. A tehetséget tehát nem megállapítani, hanem fejleszteni kell.

A fenti hatások oda vezetnek, hogy emberek egyre növekvő tömege úgy hiszi, hogy elég passzívan részt vennie valamiben ahhoz, hogy biztosítsa az esélyeit arra, hogy tehetség lehessen belőle. Elég néznie a TV-csatornát, esetleg SMS-t írnia, stb. E szerint az egyre terjedő elképzelés szerint a tehetség olyan, mint a lottó: mindenki megszerezheti rá az esélyt, ha egy minimális erőfeszítést megtesz (megveszi a lottószelvényt). Utána csak passzívan be kell ülnie a tehetségcsináló közösségbe ahhoz, hogy kihúzzák végre az ő számát is, és belőle is lehessen zseniceleb.

Az én is tehetségcsináló lehetek hamis illúzióját a közönségdíjak, a beszavazósók és kiszavazósók még tovább növelik. Az a nagyon sokrétű eszközökkel gerjesztett tévhit, hogy tehetségcsinálás egy demokratikus, közösségi aktus, hiszen „az egy közmegegyezés kérdése, hogy ki legyen tehetséges”, a tehetségipar valódi hatalmát elrejtő mechanizmusok egyike. A tehetségipar valódi hatalma a „minden tehetségminősítő szabályt én határozok meg” és a „te barátocskám soha nem fogod tudni kiszámítani, hogy én holnap milyen tehetségminősítő szabályt fogok szabálynak tartani” magatartásában csúcsosodik ki.

Záró megjegyzés: a tehetségről szóló eszmefuttatás legtöbb eleme a modernkori elittel kapcsolatos, a fentieknél sokkal általánosabb eszmefuttatás eleme is lehet. Az értékrend megzavarodása nemcsak a tehetségminősítés sajátja. A valódi különbségek összemosása, a tömegízlés kivételes értékké emelése nemcsak a tehetségipar érdeke. A látszólagos esélyek és a közösség látszólagos döntéseinek felnagyítása, valamint az „én és csak én mondom meg, hogy ki a tuti”, a „abból, hogy ma ki és mi volt a tuti, sosem fogod kiszámítani, hogy holnap ki és mi lesz a tuti” valódi alapszabályai sem csak erre a helyzetre igazak. Érdemes ezzel kapcsolatban elgondolkodni pl. a tőzsdei folyamatokon…

Hozzászólás (Jaksity György)

A tehetségiparra tényleg jó példa a tőzsde, ahol folyamatosan elválik az érték és az árfolyam, vagyis a valós érték is lehet "értéktelen" és az értéktelen is komoly áron cserélhet és cserél is gazdát. Ha nem így lenne, a mi szakmánkra sem nagyon lenne szükség. Miként a valós tehetség, ami nem születési kiváltság, hanem művelt talentum, vagyis a gladwelli tízezer óra gyakorlás tehetsége az érték (mondjuk én az életem végéig tanulhatnék zongorázni, akkor sem lenne belőlem nem hogy Mozart, de még egy valamirevaló zongorista sem, tehát a gyakorlás önmagában nem elég) , úgy a tehetségipar által felfedezett "tehetségek" azok a cégek a tőzsdén, amelyeket érthetetlenül magas áron adnak vesznek, amíg egyszer ki nem derül, hogy meztelen a király és az ár összeomlik. Vagy fordítva korunk éhezőművészei azok az alulértékelt vállalatok, amelyek részvényeit előbb-utóbb egy élelmes befektető megtalálja, majd mások követik és először helyreáll a rend, vagyis az érték a helyére kerül, majd általában jön itt is a túllövés.

Miközben azonban a művészetben, illetve általában a kultúrában, valamint a szórakoztatóiparban egy adott pillanatban nehezen objektíválható a tehetség, a gazdaságban, vagy éppen a sportban sokszor egy szám(sor) is elég jól leírja és megkülönbözteti a gyengébb minőségtől. Ma egy jól képzett, de amatőr művészetranjongó fel tud sorolni jó esetben 5-10 nevet a múlt századelő legnagyobb magyar festészei közül. Száz évvel ezelőtt sokkal több név forgott közszájon, volt divatos és talált vevőkört magának ráadásul a két lista között komoly eltérés van a nevekben. Hasonlóan a Dow Jones ipari átlagindex eredeti 11 tagjából száz év után már csak egy van a mai indexben, a General Electric, a többi megszűnt, vagy összeolvadt. A tehetség, az érték így relativizálódik nemcsak adott korban, de különösen korokon átívelve. Ki tudná manapság, ki volt Antonio Salieri, amúgy korának, a 18. század végének, a 19. század elejének egyik legelismertebb zenésze és (udvari) zeneszerzője, a bécsi opera karmestere, ha a "kicsi" Mozartról nem készít filmet Milos Forman (vagy a maga korában Puskin nem ír darabot Salieri és Mozart vélt versengéséről) ...

Válaszok (2011. október 16.)

Azzal kezdeném a válaszomat, hogy a tehetségiparnak vannak jó példái is. Van színvonalas és igényes tehetségkutatás, van megérdemelt „tehetségfuttatás” – szerencsére nem is kevés. A Beatles sem lett volna sehol Brian Epstein nélkül. A piac manipulációja sem csak negatív. A piacformálás úgy igényeket vezet be, és új kultúrát is terjeszthet. Steve Jobs nem kevés embert nevelt esztétikai élményre.

Bár teljesen megértem a hozzászólás jogosságát, mégis vitatkoznék „masni”-val, amikor ezt írja „A fellelt különleges emberek a kiemelkedő javadalmazásukról valóban az hiszik, hogy azt a tehetségükért kapják. Eszükbe sem jut, hogy ez segítség a számukra ahhoz a tanulási folyamathoz, ahhoz a kemény munkához, aminek a végén egyszer talán megütik azt a színvonalat, ami valóban elismerésre méltó lesz. S hogy ki dönti el mi az elismerésre méltó? ....Senki...... Még a Nobel - díj bizottság illetékességét is megkérdőjelezném.” Igaza van abban, hogy a halálunk pillanatáig tanulni kell. Sőt, és tovább mennék: a kiemelkedő javadalmazás szerintem arra is való egy kiemelkedő tehetség esetén, hogy másokat is hozzásegítsen a tehetségük kibontakozásához. DE. Két ponton van vitám: 1.) Igenis meg lehet állapítani a kiemelkedő tehetségek egy részéről azt, hogy ők valóban azok. Teljesítményük egyedisége alapján. A sportban ez egyszerű. A Nobel-díj esetén bonyolultabb, de én nem kérdőjelezném meg még ettől a Nobel-díj bizottság illetékességét, maximum (ha vannak nyilvánvaló tévedések) javasolnám a tagjai egy részének cseréjét. 2.) A kiemelkedő tehetségüket már bizonyított embereknek egy olyan életszínvonal kell, ahol a tehetségük további fejlesztésére és (főként) a tehetségükből fakadó eredményekre tudnak koncentrálni. Ahogyan minden jó tanárra nagyon ráférne egy (két, stb.) wellness hétvége, úgy a kiemelt tehetség is megérdemel bizonyos babusgatást (ne kelljen takarítania pl. ha nem szeret, helyette mondjuk írja meg az V. szimfóniát, stb.).

„kincseszoli” érdekes kérdést feszeget a tehetségkutató versennyel. Valóban eltérő a tehetség, de bizonyos fajtáit mégis össze lehet mérni. Ha így vesszük, tehetségkutató verseny egy rövidtáv-futás is. Ott is mindenki kicsit más technikával futja le a távot, mégis összemérhető az eredmény. Nyilván minél inkább „ki-mit-tuddá” tágítjuk a megmérni kívánt tehetség-kört, annál nehezebb lesz az összehasonlítás. Mégis. A tehetségben lévő belső motiváció, a tehetség tárgyával való foglalkozás közben a tehetséges emberben tapasztalható „flow” mértéke olyan általános mérce, amely még az eltérő tehetségtartalmak összehasonlítása esetén is segíti az eligazodást.

„Makara György” tehetségtelenség-mítosza valós jelenség – különösen errefele... Köszönöm a felvetést! Felírtam!