Tömeg és tehetség viszonya
Avagy: Meddig pótolhatja a részvétel látszata a tényleges részvételt?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A bejegyzésben napjaink „tehetségmítoszának” néhány téveszméjét fogalmazom meg. A tehetség monopoljáradékot vívott ki magának az elmúlt évtizedekben, mert felismertette, és elismertette a társadalommal, hogy az általa adott egyedien magas minőség, az általa adott egyedien új megoldások mással nem helyettesíthetők.

Mit okoz ez a rendkívül különleges kezelésmód és az ezzel járó óriási javadalmazásbeli különbség? A kiemelkedő tehetség menedzselésére és a belőle nyerhető extraprofitra egy egész „tehetségipar” szakosodott. Kiemelkedő tehetségnek beállított műzsenik tömegében élünk. A műzseni a gyártójának kiszolgáltatott, ezért idomítható: könnyebben hoz ugyanakkora profitot.

Bárki zseni lehet, akit a tehetségipar annak deklarál. Közhiedelemmé vált, hogy a tehetség olyan, mint a lottó: mindenki megszerezheti rá az esélyt, ha egy minimális erőfeszítést megtesz, és utána csak várja-várja, hogy kihúzzák végre az ő számát, és belőle is lehessen zseniceleb. Az a nagyon sokrétű eszközökkel gerjesztett tévhit, hogy tehetségcsinálás egy demokratikus, közösségi aktus, szintén a tehetségipar valódi hatalmát elrejtő mechanizmusok egyike.

 

A tehetséggondozás elmúlt évtizedeinek nagy felismerése volt, hogy a tehetség sokkal komplexebb tulajdonság, mint ahogyan azt korábban hitték, és így igaz az a mondás, hogy mindenkiben ott lapulhat a tehetség egy szikrája, azaz mindenki lehet tehetséges. Ugyanakkor a tehetség különböző fajtái nem egyenlően oszlanak meg. Vannak, akik kiemelkednek a tömegből, és vannak, akik nem. A bejegyzésben napjaink „tehetségmítoszának” néhány téveszméjét fogalmazom meg, és megmutatom, hogy ezek a téveszmék hogyan erősödnek fel a társadalomban.

 

 

Ahogyan egy korábbi blogbejegyzésben már írtam, Malcolm Gladwell Talent Grab című írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a tehetség a XX. század második felében öntudatra ébredt, és maga kéri meg a saját maga árát. Kornai János nemrég megjelent munkájában (amelyben Kornai a korábbi szocialista hiánygazdaság mellé párhuzamként és az elmélet nagyszerű kikerekítéseként leírta a kapitalizmust, mint többletgazdaságot – amit mindenkinek ajánlok olvasásra), a „Gondolatok a kapitalizmusról” című könyvében részletesen elemzi a monopoljáradék fogalmát. Kornai gondolatmenete szerint a monopoljáradék azért lehet annyira sokszorosa az egyébként megszokott, tisztességes profitnak, mert különben senki nem vállalná a monopolhelyzetet eredményező újítások óriási kockázatát. Gladwell és Kornai gondolatmenete valahol ugyanarról szól. A tehetség monopoljáradékot vívott ki magának az elmúlt évtizedekben, mert felismertette és elismertette a társadalommal, hogy az általa adott egyedien magas minőség, az általa adott egyedien új megoldások mással nem helyettesíthetők.

 

 

A kiemelkedő tehetség helyzete alapvetően megváltozott: a bolondos különc állapotából az irigyelt milliomos-celeb státuszára váltott át, akinek a bolondériái nem különcségek már, hanem követendő divatirányzatok… (Ez úton kérek elnézést, minden, változatlanul különcnek tartott, éhező tehetségtől. A fenti megállapítás nem azt mondja, hogy ne lennénk tele ma is üres gyomrú Van Gogh-okkal. Csak az arány kezd lassan változni.) Mit okoz ez a rendkívül különleges kezelésmód és az ezzel járó óriási javadalmazásbeli különbség? Erre a kérdésre próbálok meg néhány választ találni a blogbejegyzés hátralévő részében.


 

A kiemelkedő tehetségek elszakadása a társadalomtól nem szerencsés azért, mert megbontja azt a fokozatosságon alapuló társadalomszerkezetet, amelyben az átmenetek egyszerűek, és kisebb kockázattal megvalósíthatóak. Szinte bizonyos, hogy napjainkban a tehetségértékelésben egy olyan megszaladási jelenséggel állunk szemben, mint amilyent Csányi Vilmos és munkatársai például a cukorfogyasztással kapcsolatban korábban leírtak. „A cukor jó, így ha módom van rá, egyek több cukrot. És még többet. És még többet.” A tehetség csodálni és jutalmazni való, így ha módom van rá, csodáljam és jutalmazzam jobban. És még jobban. És még jobban. Mindkét jelenség (mint a megszaladási jelenségek legtöbbje) a luxuscikkeket megfizetni képes társadalom kontrolálatlan önjutalmazási gesztusa.

 

 

A kiemelkedő tehetségek elszakadása a társadalomtól azért sem szerencsés, mert a kiemelkedő tehetség (sok esetben) igen jövedelmezővé vált. Ebből következően a kiemelkedő tehetség menedzselésére és a belőle nyerhető extraprofitra ma már egy egész „tehetségipar” szakosodott. Ez a tehetségipar „könnyen kezelhető”, „fogyasztásra alkalmas” tehetséget keres. Ennek érdekében a belejegyzés elején lévő állítást: „Mindenki lehet tehetséges.” a tehetségipar vezetői kiterjesztik arra, hogy „Mindenki lehet tehetséges – akit én annak tartok.” Ebből a mechanizmusból fakadóan kiemelkedő tehetségnek beállított (felpumpált) nem olyan kiemelkedő tehetségek (műzsenik) tömegében élünk. A műzseni a gyártójának kiszolgáltatott, ezért (a valódi tehetséggel ellentétben) idomítható, és könnyen kezelhető: könnyebben hoz ugyanakkora profitot.

 

 

A tehetségipar a műzsenikkel történő átverést azzal álcázza, hogy olyan tehetségkutató versenyeket rendez, amelyek azt demonstrálják, hogy a „mindenki lehet tehetséges” állítás tovább szélesíthető ezzé: „mindenki tehetséges”. A nem olyan kiemelkedő tehetségek mellett a nagyon csekélyke tehetségűek zseninek való kikiáltása, és ezzel a tehetség fogalmának végletes relativizálása tovább erősíti azt az alapszabályt, hogy bárki zseni lehet, akit a tehetségipar annak deklarál. Ez az a pont, ahol a tehetségipar profit-termelő szándékai a tömegízléssel és azzal a hamis illúzióval találkoznak, hogy „anyukám, há hónap má belőled is sztár lehet!”

 

 


A műzseni-kultusz a kiemelkedő tehetségtől elvárt színvonal összezavarása mellett azzal is jár, hogy a tehetséget egy statikus „vagy-van-vagy-nincs” tulajdonságnak állítja be. A valóságban ez messze nem igaz. A tehetségre hajlamosító tulajdonságok csak rengeteg munka árán válnak valódi értékké. A kivételes érték létrehozásához kivételesen sok felkészülés és munka szükséges. A tehetséget tehát nem megállapítani, hanem fejleszteni kell.

 

 

 

A fenti hatások oda vezetnek, hogy emberek egyre növekvő tömege úgy hiszi, hogy elég passzívan részt vennie valamiben ahhoz, hogy biztosítsa az esélyeit arra, hogy tehetség lehessen belőle. Elég néznie a TV-csatornát, esetleg SMS-t írnia, stb. E szerint az egyre terjedő elképzelés szerint a tehetség olyan, mint a lottó: mindenki megszerezheti rá az esélyt, ha egy minimális erőfeszítést megtesz (megveszi a lottószelvényt). Utána csak passzívan be kell ülnie a tehetségcsináló közösségbe ahhoz, hogy kihúzzák végre az ő számát is, és belőle is lehessen zseniceleb.

 

 

Az én is tehetségcsináló lehetek hamis illúzióját a közönségdíjak, a beszavazósók és kiszavazósók még tovább növelik. Az a nagyon sokrétű eszközökkel gerjesztett tévhit, hogy tehetségcsinálás egy demokratikus, közösségi aktus, hiszen „az egy közmegegyezés kérdése, hogy ki legyen tehetséges”, a tehetségipar valódi hatalmát elrejtő mechanizmusok egyike. A tehetségipar valódi hatalma a „minden tehetségminősítő szabályt én határozok meg” és a „te barátocskám soha nem fogod tudni kiszámítani, hogy én holnap milyen tehetségminősítő szabályt fogok szabálynak tartani” magatartásában csúcsosodik ki.

 

 

Záró megjegyzés: a tehetségről szóló eszmefuttatás legtöbb eleme a modernkori elittel kapcsolatos, a fentieknél sokkal általánosabb eszmefuttatás eleme is lehet. Az értékrend megzavarodása nemcsak a tehetségminősítés sajátja. A valódi különbségek összemosása, a tömegízlés kivételes értékké emelése nemcsak a tehetségipar érdeke. A látszólagos esélyek és a közösség látszólagos döntéseinek felnagyítása, valamint az „én és csak én mondom meg, hogy ki a tuti”, a „abból, hogy ma ki és mi volt a tuti, sosem fogod kiszámítani, hogy holnap ki és mi lesz a tuti” valódi alapszabályai sem csak erre a helyzetre igazak. Érdemes ezzel kapcsolatban elgondolkodni pl. a tőzsdei folyamatokon…

 

 

 

Hozzászólás (Jaksity György)

 

 

A tehetségiparra tényleg jó példa a tőzsde, ahol folyamatosan elválik az érték és az árfolyam, vagyis a valós érték is lehet "értéktelen" és az értéktelen is komoly áron cserélhet és cserél is gazdát. Ha nem így lenne, a mi szakmánkra sem nagyon lenne szükség. Miként a valós tehetség, ami nem születési kiváltság, hanem művelt talentum, vagyis a gladwelli tízezer óra gyakorlás tehetsége az érték (mondjuk én az életem végéig tanulhatnék zongorázni, akkor sem lenne belőlem nem hogy Mozart, de még egy valamirevaló zongorista sem, tehát a gyakorlás önmagában nem elég) , úgy a tehetségipar által felfedezett "tehetségek" azok a cégek a tőzsdén, amelyeket érthetetlenül magas áron adnak vesznek, amíg egyszer ki nem derül, hogy meztelen a király és az ár összeomlik. Vagy fordítva korunk éhezőművészei azok az alulértékelt vállalatok, amelyek részvényeit előbb-utóbb egy élelmes befektető megtalálja, majd mások követik és először helyreáll a rend, vagyis az érték a helyére kerül, majd általában jön itt is a túllövés.

 

Miközben azonban a művészetben, illetve általában a kultúrában, valamint a szórakoztatóiparban egy adott pillanatban nehezen objektíválható a tehetség, a gazdaságban, vagy éppen a sportban sokszor egy szám(sor) is elég jól leírja és megkülönbözteti a gyengébb minőségtől. Ma egy jól képzett, de amatőr művészetranjongó fel tud sorolni jó esetben 5-10 nevet a múlt századelő legnagyobb magyar festészei közül. Száz évvel ezelőtt sokkal több név forgott közszájon, volt divatos és talált vevőkört magának ráadásul a két lista között komoly eltérés van a nevekben. Hasonlóan a Dow Jones ipari átlagindex eredeti 11 tagjából száz év után már csak egy van a mai indexben, a General Electric, a többi megszűnt, vagy összeolvadt. A tehetség, az érték így relativizálódik nemcsak adott korban, de különösen korokon átívelve. Ki tudná manapság, ki volt Antonio Salieri, amúgy korának, a 18. század végének, a 19. század elejének egyik legelismertebb zenésze és (udvari) zeneszerzője, a bécsi opera karmestere, ha a "kicsi" Mozartról nem készít filmet Milos Forman (vagy a maga korában Puskin nem ír darabot Salieri és Mozart vélt versengéséről) ...

 

Válaszok (2011. október 16.)

 

 

Azzal kezdeném a válaszomat, hogy a tehetségiparnak vannak jó példái is. Van színvonalas és igényes tehetségkutatás, van megérdemelt „tehetségfuttatás” – szerencsére nem is kevés. A Beatles sem lett volna sehol Brian Epstein nélkül. A piac manipulációja sem csak negatív. A piacformálás úgy igényeket vezet be, és új kultúrát is terjeszthet. Steve Jobs nem kevés embert nevelt esztétikai élményre.



Bár teljesen megértem a hozzászólás jogosságát, mégis vitatkoznék „masni”-val, amikor ezt írja „A fellelt különleges emberek a kiemelkedő javadalmazásukról valóban az hiszik, hogy azt a tehetségükért kapják. Eszükbe sem jut, hogy ez segítség a számukra ahhoz a tanulási folyamathoz, ahhoz a kemény munkához, aminek a végén egyszer talán megütik azt a színvonalat, ami valóban elismerésre méltó lesz. S hogy ki dönti el mi az elismerésre méltó? ....Senki...... Még a Nobel - díj bizottság illetékességét is megkérdőjelezném.” Igaza van abban, hogy a halálunk pillanatáig tanulni kell. Sőt, és tovább mennék: a kiemelkedő javadalmazás szerintem arra is való egy kiemelkedő tehetség esetén, hogy másokat is hozzásegítsen a tehetségük kibontakozásához. DE. Két ponton van vitám: 1.) Igenis meg lehet állapítani a kiemelkedő tehetségek egy részéről azt, hogy ők valóban azok. Teljesítményük egyedisége alapján. A sportban ez egyszerű. A Nobel-díj esetén bonyolultabb, de én nem kérdőjelezném meg még ettől a Nobel-díj bizottság illetékességét, maximum (ha vannak nyilvánvaló tévedések) javasolnám a tagjai egy részének cseréjét. 2.) A kiemelkedő tehetségüket már bizonyított embereknek egy olyan életszínvonal kell, ahol a tehetségük további fejlesztésére és (főként) a tehetségükből fakadó eredményekre tudnak koncentrálni. Ahogyan minden jó tanárra nagyon ráférne egy (két, stb.) wellness hétvége, úgy a kiemelt tehetség is megérdemel bizonyos babusgatást (ne kelljen takarítania pl. ha nem szeret, helyette mondjuk írja meg az V. szimfóniát, stb.).



„kincseszoli” érdekes kérdést feszeget a tehetségkutató versennyel. Valóban eltérő a tehetség, de bizonyos fajtáit mégis össze lehet mérni. Ha így vesszük, tehetségkutató verseny egy rövidtáv-futás is. Ott is mindenki kicsit más technikával futja le a távot, mégis összemérhető az eredmény. Nyilván minél inkább „ki-mit-tuddá” tágítjuk a megmérni kívánt tehetség-kört, annál nehezebb lesz az összehasonlítás. Mégis. A tehetségben lévő belső motiváció, a tehetség tárgyával való foglalkozás közben a tehetséges emberben tapasztalható „flow” mértéke olyan általános mérce, amely még az eltérő tehetségtartalmak összehasonlítása esetén is segíti az eligazodást.



„Makara György” tehetségtelenség-mítosza valós jelenség – különösen errefele... Köszönöm a felvetést! Felírtam!

 

 

Megosztás

Hozzászólások

Találónak érzem ide is "Mkat" előző blogbejegyzéshez tett hozzáaszólásából a már akkor megszívlelt idézetet: „Amint a lobogó lángok közt hamuvá lesz a fa, úgy hamvasztja el a tudás tüze az anyagi cselekedetek visszahatását.” (Bhagavad Gíta 4,37) ...........Néha nagyon kell, hogy keményebb, leleplezőbb, fény-hozó (ördögi/Lucifer/Lux-fer) módon -mintegy "kötélből ostort fonva"- elhajtsa valaki az élet "templomában" zavarosban kereskedő bolha- és rabszolgapiacot játszókat. Kedvemre való, és remélem sokak számára rá-ébresztővé és szabadabbítóvá válnak a bejegyzés gondolati. Ez a bejegyzés térben (itt), időben(most-manapság) és milyenségében nagyon korrektül rendben van!!!
Kedves Péter! Úgy érzem, minden bloghoz való hozzászólás, a szerző gondolataihoz kapcsolódik. Nem tekintem hozzászólásnak azokat a jóindulatú megjegyzéseket, amelyekben elgépelést említ valaki, netán helyesírási hibára figyelmeztet. Ezen felül kéne már emelkedni. A másik véglet, amikor háromszor kell elolvasnom egy mondatot, netán egész bekezdéseket, hogy megértsem a kommentárt ( Néha kár is a fáradságért ). Én ezután is képviselni fogom az arany középutat, a közérthető magyar nyelvet és - ha lehet - a saját véleményemet. Örülök, hogy végre szóba került a "tehetséggyár" . A fellelt különleges emberek a kiemelkedő javadalmazásukról valóban az hiszik, hogy azt a tehetségükért kapják. Eszükbe sem jut, hogy ez segítség a számukra ahhoz a tanulási folyamathoz, ahhoz a kemény munkához, aminek a végén egyszer talán megütik azt a színvonalat, ami valóban elismerésre méltó lesz. S hogy ki dönti el mi az elismerésre méltó? ....Senki...... Még a Nobel - díj bizottság illetékességét is megkérdőjelezném. Szerintem témától függően elismerésre méltó lesz egy kisgyermek megtanítása az olvasásra, tömegek megmozgatása egy jó cél érdekében, egy előre vivő kutatási eredmény, és így tovább....Egy nem öncélú alkotás, egy "trambulin" az azt használni tudóknak..... Így gondolom Péter, "kedves barátom...." Emőke
nem ellentmondás az, hogy ,,tehetségkutató verseny'', hiszen ha mindenkiben van valami tehetség, és tudjuk, hogy ez eltérő, akkor minek versenyeztetni? 8-)
de van, amikor ,,megéri'': http://www.youtube.com/watch?v=W86jlvrG54o (Emmanuel Kelly The X Factor 2011 Auditions)
Kedves Péter! Tetszik az elemzésed, és aktuális indíttatása is kihallik belőle. Mivel ők hangosabbak, ők a nyerők, Ne bánkódjunk rajta. Egy kapcsolódó történetet juttattál eszembe: Polgár László, basszista mondta nekem úgy egy évvel halála előtti találkozásunkon: "Tudod, énekelni én bárkit meg tudok tanítani". - Még engem is? - kérdeztem, és magabiztosan felelte: "Téged is". A nyelvtehetségről - vagyis annak állítólagos hiányáról - volt ugyanis szó, és éppen kétkedése közepette azt bizonygattam neki, hogy bárki, aki anyanyelvét maga erejéből megtanulta, az nyelvzseni, és idegen nyelvre is megtanítható. Még csak tanár sem kell hozzá, csak a természetes nyelvelsajátításból ellesett nyelv-felefedező módszer. Én nem fogtam bele az énektanulásba, csak ő az angolba. Ő viszont "Veled kelek, veled alszom, napközben többször akartak már elütni, mert a nyelvleckédet hallgatom", írta e-mailjében Zürichből. Az általad elemzett "tehetségmítosz" mellé a "tehetségtelenség-mítoszt" is megérdemelne egy misét, nem? Barátsággal: MGy
Kedves Péter és a Többiek! :) Én csak annyit tennék ehhez hozzá halkan és bátortalanul, hogy bennem többek között valami olyasmi fogalmazódott meg, hogy a tehetségeket ezerféleképpen lehet csoportosítani és az egyik ilyen legfelszínesebb csoportosítás, ha két részre osztjuk őket: az egyik a megközelíthetetlen, szuperceleb tehetségek halmaza, a másik a hétköznapi tehetségek halmaza. Szuperceleb tehetségekre, sztárokra, mesébe illő történetekre szükség van (volt és lesz), ez valami pszichológiai igényünk lehet, kell ez nekünk és ezzel nincs is semmi baj, ilyen mondjuk John Lennon, az ilyenekre persze, hogy komplett ipar épül, nem lehet különösebben csodálkozni rajta, hiszen tömegeket lehet vele befolyásolni (elsősorban a fogyasztás irányába, ami meg pénzt jelent), ez meg ugye elég vonzó cél bizonyos csoportok számára. Hétköznapi tehetség a nem agyonsztárolt és elkapatott tehetség, aki pont azért érdekes, mert közöttünk él, elérhető, megfogható, tudásával és jellemével érezhetően befolyásolni tudja az életünket, előre tud mozdítani folyamatokat, olyan meglátásai vannak, ami új irányba indíthatja el a megtorpant folyamatokat, olyan egyéniség, olyan a stílusa, a kisugárzása stb., alapvetően abban rejlik különlegessége, hogy közvetlen hatása van ránk. Ilyenből nyilván sokkal több van, mint szupercelebből, mert ha szupercelebből is sok lenne, akkor az egész szupercelebség veszítene varázsából és azt nem lehet a fenti okok miatt. Ugyanakkor a hétköznapi tehetség - bár nem feltétlenül fut be olyan látványos karriert, mint felsztárolt társai - sokkal nagyobb (gyakran kihasználatlan) potenciált jelent a társadalomnak, mivel belülről tudja megváltoztatni a dinamikát, csak ehhez összehangoltan kell működniük, gondolom valami ilyesmiről szólnak azok a törekvések, melyek a hétköznapi tehetségeket gócpontokba gyűjtenék. Jó ötletek ezek. :) Egyébként maga a tehetség szó is annyira szétaprózható gyűjtőfogalom, hogy kezd idegesíteni, hogy nincs a különböző alosztályokra külön kifejezés, nyelvet kell hát újítani. :)
Talán megúszható a nyelvújítás. Talán...A tehetség szó többlet értelemme feltöltése útján, ha valami olyasmit értünk alatta, hogy "szűkebb-tágabb környezete és önmaga számára megélni érdemes életre képes" (lehet nem vagyok elég tehetséges definícióíró, ám remélem ez így érthető, legalább irányában). Lehetne nyelvújítással "élhetségnek" -tudom rossz szó, ne is használjuk, de a jelentéstöbbletre utalás okán ideügyetlenkedtem-. Egyfajta kibővített értelmű "életképesség" érthető a tehetség alatt így, ami hárommozzanatot biztosan takar:1, hajlandóságot, szándékot, energiabevitelt az életbe, 2, ismereteket arról, mit és miként tesz, és 3, és a 2-es kivetüléseként a környezetének alakítását, (környezetével interakciókba bocsátkozási módja)mely fő szabálya, hogy önmotivációk összeérlelése útján "szőtt hálóval" építi világát. A tehetség léte így váliok fenntarthatósággá: -nagyon sematikus és túl elméleti de ennyi a tehetségem :-) - Az élet lép, mutatja miféle hálón táncol. Mi lépünk, olyan hálót szövünk, de kicsit abban az irányban amerre mi mennénk. Az élet lép, ami neki kedves, ott benépesíti, bejárja, életre leheli lehetőségekkel azt a rész, és úgy, ahogy neki kedves. Mi lépünk, felelünk a nekünk kedves lehetőségekre, így kialakulnak a fenntartható együttműködések. Azt hiszem valahogy így TEHET a SÉG :-)) amikor megússza a nyelvújítást...