Tehetségek Kínában
Avagy: Élmények a múlt heti kínai utam során
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


 

Az elmúlt hetemet tehetséggondozással és hálózatkutatással a Peking-Sanghai-Shijiazhuang háromszögben töltöttem. Talán a legfontosabb beszélgetés a Chinese Association of Science and Technology vezetőségével folyt (lásd fenti kép), ahol a szervezet végrehajtó titkára, Xu Yan-Hao úr (tőlem jobbra) fontosnak tartotta a magyar tehetséggondozó tapasztalatok adaptálását. (Az út sikerét nagymértékben meghatározta a pekingi magyar nagykövetség tudományos attachéjának, Szilas Cecíliának a kiváló segítsége, aki tőlem balra áll a képen.) A bejegyzésben először hét általános, majd három tehetséggondozó kínai tapasztalatomat osztom meg az Olvasóval.

Csaknem tíz éve jártam Kínában a legutóbb. A kínai társadalom azóta túlgyorsult. Óriási lett a teljesítménykényszer. Mi, magyarok pszichés problémák egész sorával válaszolunk egy ilyen helyzetre. A kínaiak a bejegyzésben leírt teljesítmény-visszatartó és önvédelmi reflexeket alkalmazzák, hogy ne legyen minden olyan gyors, mint amilyen lehetne. Nem mellékesen: az „önhatékonytalanítás” munkahelyet is teremt.

Peking egyik legjobb középiskolájában nemcsak a tudományt oktatják emberközeli módon, de óriási teret adnak a sportnak és a művészeti hagyományoknak is. A kínai gyermekek „gazdagító” tehetséggondozása a reggel 7-től este 8-ig tartó tanítás után kicsit nehéz. Érdemes nálunk már most elgondolkodni azon, hogy a tehetségnek minden újonnan formálódó rendszerben is meg kell őrizni a szabadidőt. A kínaiaktól elképesztően sokat tanulhatunk agyvisszaszívásban. A bejegyzés végén ennek egy vázlatos modelljét is leírom.

 

 

 

Az elmúlt hetet Kínában töltöttem a Peking, Sanghai, Shi Jia Zhuang háromszögben. Az utam fő célja a magyar és európai tehetséggondozó gyakorlat bemutatása volt a kínai partnereknek. A Magyar Géniusz Tehetséggondozó hálózat mind a Chinese Association of Science and Technology (ez nem a magyar METESZ ottani megfelelője, hanem egy minisztériumi rangú intézmény) vezetőinél, mind pedig az Ázsiai-Óceániai Tehetséggondozó Federáció kínai elnökénél (lásd fenti kép) nagy elismerésben részesült. A kínai fél igen érdeklődik a magyar tapasztalatok iránt, és nagyon szívesen alkalmazná azokat a helyi körülményeknek megfelelően. A tehetséggondozás a Pekingtől néhány száz kilométerre lévő tartományi székhelyen, Shi Jia Zhuangban érezhetően még nagyobb vonzerővel rendelkezett, mint a „lehetőségek városában”, Pekingben. Látogatást tettem Peking egyik legjobb középiskolájában is. Hálózatkutatásban sem volt szegény a hét: előadást tartottam a Kínai Tudományos Akadémia Matematikai Intézetének Komplexitás Tanszékén, a Max Planck Intézettel közös Computational Biology Intézetben és az éppen most 100 éves, igen magas színvonalú Tsing-Hua egyetemen is. A bejegyzésben általános és tehetséggondozó tapasztalataimat osztom meg az Olvasóval.

 

A kínai vezetés 2010-ben fogadta el 10 évre szóló tehetségprogramját. A program rövidített kínai szövegének magyar fordítása itt olvasható  A programról szóló angol összefoglaló innen tölthető le . A program számomra legfontosabb tanulságaiból emelek ki az alábbiakban néhányat. Fontos üzenet, hogy a program a „mindenki tehetséges ember lehet”, és a „mindenki fejlődni tud” alapelveken áll. A program egyik legfontosabb célja egy rendkívül dinamikusan fejlődő gazdaság szakember-igényének ellátása. A program nagyon fontos célkitűzése hogy a „made in China” alapállást a „created in China” alapállás váltsa fel. A program méreteire jellemző, hogy 150 millióról tíz év alatt 180 millióra (!) kívánja emelni a tehetséggondozásban részt vevők körét. (Ezeknek a számoknak a nagyságából mit sem von le az, hogy a tehetséggondozás ez esetben pl. általánosan vett szakképzést is jelent.) A program vitájában 30 ezer ember vett részt. A vitában 1051 módosító javaslat született.

 

A kínai tehetségprogramnak a magyar Nemzeti Tehetség Programmal való összehasonlításban fontos előnye az, hogy a társadalomépítés minden elemére és szintjére kiterjed és ennek részeként pl. az oktatási rendszer egészét átöleli. A kínai tehetségprogram igen hatékonyan centralizált, de a program által is nevesített helyi kezdeményezések folyamatos összefogására nem tartalmaz semmilyen nevesített elemet („a tehetségek csoportépítési koordinációjának” és a „tehetséggondozói és az országos integrált szolgáltatási hálózatoknak” az előmozdítása pl. külön programpontok, de az elképzelések kifejtése igen vázlatos). A kínai tehetségprogram külön foglalkozik a többiek közül kiemelkedő tehetségekkel, de pl. képzésükre „csak” 20 ezer pedagógust mozgósít. (A „csak” akkor érthető, ha azt nézzük, hogy – bizonyára kisebb intenzitással – de a magyar program egy századakkora népességre már eddig is minimum ugyanennyi, de inkább kétszer ennyi pedagógust vont be.) A kínai tehetségprogram sajátos vonásai között említhető az orvosok, katasztrófa megelőzési emberek, és szociális munkások kiemelt képzése, a távoktatás, és a falvak, a Pekingtől távoli területek tehetséggondozásának kiemelt kezelése. A program jelentős eleme a külföldi tehetségek Kínába vonzása különösen a tudomány, a technológiai fejlődés és a cégvezetés területén. A program részeként 2011-ben a katonaság és a rendőrség számára külön tehetséggondozó program is készült. A kínai kormány által finanszírozott program országos koordinálásáért a központi személyzeti hivatal koordinációs csoportja felel.

 

 

Négy történet Kínáról.

  •   A lépték… Az ázsiai tehetséggondozó szövetség elnökével beszélgetve szóba került, hogy 1949 után a kínai tudományos akadémia rohamos osztódásba kezdett. Először a társadalomtudományok váltak külön, majd a mérnöki, orvosi, agrár és még számos ág alapított magának külön-külön akadémiát. Óvatosan érdeklődni kezdtem, hogy milyen okai lehettek ennek: érvényesülési vágy, esetleg a politika… A beszélgető partnerem rám nézett, és csendesen így szólt: ez az ország picit nagyobb, mint a tiéd. Miből gondolod, hogy nálunk egymillió akadémiai tag elférne ugyanabban a teremben? Pafffff….
  •  Matyómaó. Egyik vendéglátóm igen kritikus hangot ütött meg nagyon sok mindennel kapcsolatban, ami Kínában a közelmúltban történt. „Miért küldték el a polgármestert? Nem jó dolog az, hogy a tartományok gazdaságilag függetlenek, de politikailag Pekingtől függenek.” Stb. stb. Éppen ez után került arra sor, hogy megajándékozzam egy matyó terítővel. „Dejó!” – derült fel az arca – „ez nagyszerűen illik a Mao csodálatos versét tartalmazó vörös bögrém alá…” Íme: még a kínai értelmiség jelentős része sem fogalmaz meg rendszerkritikát. A ködös-homályos „szabadságnál” sokkal többre értékeli azt a stabilitást, és azt a gazdasági fellendülést, amelyet ez az óriási ország az utóbbi évtizedekben a polgárainak biztosít. Mao tisztelete abban is megnyilvánult, amikor egy másik beszélgetésem során kiderült, hogy fizetés nélkül, önkéntes munkában végzem a tehetségsegítést. A kínai vendéglátók elképedtek, és őszinte elismeréssel megjegyezték, hogyha Mao élne, akkor példaként állítana a kínaiak elé. (A tisztelt Olvasót azért arra kérem, hogy ezt itthon, a szövegkörnyezetből kiragadva ne terjessze... )
  • Közösségtudat. Megérkezésemkor volt az őszközép ünnepe. Ez a tavaszünnep után a második legnagyobb kínai ünnep. Tavasszal az élet kezdetét és a családot ünneplik. Ilyenkor a termést, a holdat – és a tanítómestereket illeti az ünnep. Kínai, ha teheti, nem eszik egyedül. A legalább tízfős kerek asztal mellett, ha valaki feláll, és emeli poharát, az egész csapat feláll, és együtt iszik. Fontos volt látnom azt is, hogy a 34 fogásos lakomának úgy lett vége, hogy vendéglátó professzorom odament a másik asztal díszhelyét elfoglaló feleségéhez, és megkérdezte tőle, hogy vége lehet-e most a lakomának… A feleség bólintott, és így a férj kiadhatta a parancsot: oszolj! (Ugyanennek magyar változata: Nálatok ki az úr a házban barátom? – Nálunk minden fontos kérdésben én döntök. – És az asszony? – Az asszony a kevésbé fontos kérdésekben dönt. – És mik a kevésbé fontos kérdések? – Hogy legyen-e gyerek vagy ne, hogy új házba költözzünk-e vagy ne… – Ééééértem. És akkor mik azok az igazán fontos kérdések, amelyekben te döntesz?– Hát például hogy háború legyen-e vagy béke…)
  • Melegvíz-hipotézis. A kínai ember melegvizet iszik. Az ivóvíz minimum 27-28 fokos, európainak elképesztően meleg. A kínai uszodák minimum 28 fokra vannak felfűtve. A japánok elképesztően forró fürdőket vesznek. Az ázsiaiak jóval kevésbé izzadnak, mint az európaiak. Ezeket összerakva felrémlett bennem: Nem lehetséges az, hogy az "ázsiai genom" kisebb hatékonyságú energiahasznosítással rendelkezik, mint az európai? Ha kicsi az energianyereség (nagy az energiaveszteség), az egyszerre magyarázná a párologtatással történő hűtés hiányát és a melegvíz kedvelését.
 

 

Három történet a kínai szervezésről. 

  • Kínajapán. Csaknem tíz éve jártam utoljára Kínában. Pekingben akkor még szinte egy fa sem volt. Ma mindenütt fák vannak. Próbálják elnyelni szegények a szmogot. Hiába… Hazatértem után napokig köhögtem fel, és választottam ki a bőrömön az ott töltött hét alatt benyelt mérgeket. Tíz éve még valahogy nem volt annyira nyilvánvaló az az általam először Japánban megfigyelt beidegződés, hogy arcvesztésre nem kerülhet sor, azaz nincsen olyan, hogy „nem”. Az ittenieknek nyilvánvaló, hogy taxit előre rendelni maximum csak a reptérre lehet. Mégis. Amikor azzal kísérleteztem, hogy egy másik helyre előre rendelt taxival menjek, a recepciós kisasszony többször is kedvesen elmagyarázta, hogy ez menni fog, csak nem most, hanem később. Még szerencse, hogy időben kapcsoltam, hogy a később itt azt jelenti, hogy „soha”, és így csak fél órát késtem… Már itt rengeteg időt és hatékonyságot vesztenek el a kínaiak.
  • Szervezéstan – alsófokon. A magyar „mivagyunkalegjobbak” tudat egyik megnyilvánulásának tartottam, amikor valaki az út előtt figyelmeztetett, hogy a kínai partnerrel való email váltás során célszerű egy email-ben csak egy dolgot felvetni, mert ha többet egyszerre is leírunk, akkor csak az egyik intéződik el, és a többi elfelejtődik. Az itteni utam tele volt olyan eseményekkel, amikor végtelen idegeskedés, telefonálás-sorozat és kapkodás lett abból, hogy igen sokan csak a következő lépést látták előre a szervezésben, és a következő utánit már nem. Másnap? Jövő hét? Egy év múlva? Ilyen fogalmak a kínai ügyintézésban nem fordultak elő. Itt újra rengeteg időt és hatékonyságot vesztenek el a kínaiak.
  • Személyesség – mindenütt. A helyzetek jelentős részében személyes magyarázat szükséges. A taxisofőr eltéved, ha egy kínaiul tökéletesen leírt, és általa tökéletesen felolvasott és megértett célmeghatározást nem követi ugyanannak a személyes elmondása. Az ajánlott levélhez meg kell adni a mobilszámot is, hogy a postás felhívja a feladót, és személyesen egyeztesse vele azt, hogy tényleg oda kell vinni a levelet, ami rá van írva. Ez már a harmadik hely, ahol rengeteg időt és hatékonyságot vesztenek el a kínaiak. Van még néhány…

 

Miért vált mindez ennyire jellemzővé? Elgondolkodva a fentieken úgy érzem, hogy minden ilyen „lassító vonás” egyfajta önvédelmi reflex. Túlgyorsult és túlbonyolodott a kínai társadalom az elmúlt tíz évben. A korábbihoz képest iszonyatossá vált a teljesítménykényszer. Mi, magyarok idegességgel, pszichés ön- és környezetgyilkolással, alkoholizmussal és piszchoszomatikus betegségek egész sorával válaszolunk egy jellegében hasonló (bár mértékében messze nem ennyire meg változott) helyzetre. A kínaiak öntudatlanul teljesítmény-visszatartó és önvédelmi reflexeket alkalmaznak, hogy ne legyen minden olyan gyors, mint amilyen lehetne. Lehet e jelenség mögött azonban még valami. Ha mindenki olyan hatékonyan dolgozna, ahogyan csak tud, akkor tizedannyi ember is el tudná végezni a munkát. És mi lenne ekkor az így termelődő, sokszázmilliós munkanélküliséggel?


   

Mi jellemzi Peking egyik legjobb középiskoláját? Az első, ami mellbevágott, az az volt, hogy az egyetemi felvételi tárgyak mellett (amit az iskola annyira komolyan vesz, hogy az amúgy is reggel 7-től este 8-ig tanuló diákokból az érettségi előtt állókat egész évben bentlakásos kollégiumba „zárja”, hogy még éjjel is zavartalanul tudjanak tanulni a felvételi vizsgára…) az iskola milyen központi szerepet tulajdonít a sportnak és a művészeteknek. A pincében felépítettek egy olimpiai úszómedencét, ahol olyanok oktatták a kiválóbb iskolai úszókat, mint Michael Phelps. Kiválasztottak még két mozgásformát, a kézilabdát és a táncot. Mindháromban az élen járnak. A diákok rendszeresen mozognak, tornásznak, kosárlabdáznak. A művészeti teremben 6000 éves, vagyont érő műtárgyak vannak, amelyek az iskola volt növendékeinek az ajándékai. Elképesztő erővel hat a hagyomány ereje. A tudományos tárgyakban rengeteget kísérleteznek. Az internetet, mint hálózatot, úgy tanulja meg a diák, hogy maga szerel össze egy hálózati összekötő kábelt, majd azzal köti be a gépét a hálózatba. A multimédia, a fizika, a kémia oktatásában is egymást érik a hasonló kísérletek. A legjobb diákok az egyetemen kutatnak, mint nálunk a kutató diák mozgalomban.

 

A kínai tehetséggondozás sajátosságai. Nagyon mélyen gyökeredzik a kínai közgondolkodásban, hogy az oktatás túlterhelt (nem ritka az 50 fős osztály, egy iskolába minimum 3000 gyerek jár…), és képtelenség bármilyen egyéni foglalkozást ráerőltetni a diákokra. Ha tehetséggondozásban kreativitás-növelő tábort tartasz, a szülők azonnal azt kérdezik: és jövő szeptembertől mivel fog javulni a gyermekem matematika jegye ettől? Kínában csak rendkívüli körülmények között (két minimum egyetemi diplomás szülő) engedélyeznek egynél több gyermeket. Így az átlagos kínai gyermek hat embert (két szülőt és négy nagyszülőt) kell, hogy eltartson. Emiatt úgy vigyáznak a kis, két lábon járó nyugdíjka és életbiztosításka minden lépésére, mint a szemük fényére. Ha a gyermek reggel 7-től este 8-ig tanul, mindez után „gazdagító program” helyett legfeljebb csak gazdagító alvásra gondol. A tehetséggondozó iskolák terjednek ugyan – de kísérleti iskola álnéven (mint nálunk pár évtizeddel ezelőtt…).


A kínaiaktól mi is nagyon sok mindent tanulhatunk. Az „agyvisszaszívás” mesterségét mindenképpen. Kínában nem pályázatot írnak ki a legjobbaknak, hogy hazajöjjenek, mert éppen a legjobbaknak eszük ágában sincsen pályázni, hiszen már az a gondolat is megalázó a számukra, hogy őket másokkal össze akarják hasonlítani, nem beszélve egy esetleges vereségről. A legjobbakat személyes kiválasztással, és egy nagy tekintélytől érkező, személyes meggyőzéssel lehet csak hazahozni. Van nekünk sorba-rendezett, precíz listánk a külföldön dolgozó legjobb magyarokról? Van nekünk körülbelüli „árunk”, hogy melyiküket mennyiért lehetne hazahozni? Megfontoltuk-e azt, hogy melyiküket hova és hogyan lehetne beilleszteni a magyar társadalomba? Van patikamérlegen megmért eredője mindennek, ami kiadja azt, hogy az első hány kiválóságra elég az erre szánt pénz, mondjuk jövőre? Felmértük azt, hogy melyiküket ki tudná személyesen meggyőzni arról, hogy hazajöjjön? Kínában ezzel egy egész hivatal foglalkozik. Nálunk ezzel a precizitással egyelőre senki… Azt hiszem ideje egy ilyen programot is kimunkálni az amúgy nagyszerű és példaadó Lendület program kiegészítéseként és kibővítéseként. Sokkal „pro-aktívabbnak” kell lennünk a „Haza a magyar tehetségekkel” programban, mint eddig.

 

Az ország tehetségmérlegét az innen kivándorló magyar tehetségek, és az idevonzott külföldi tehetségek számának különbsége adja. Az egy sajnálatos tény, hogy az elsőben szinte rekordokat kezdünk dönteni. Mi magyarok úgy tűnik, hogy nagyon gazdagok és önzetlenek vagyunk: minden eltávozó tehetséggel újabb és újabb vagyont ajándékozunk a fogadó országoknak. De különösen ennek fényében érthetetlen, hogy az idevonzott tehetségek száma csaknem nulla. Tehetséges kínaiak sokasága szívesen jönne Magyarországra – és nem csak tovább „dobbantani” mondjuk Angliába (hogy most az indiaiakról, vietnamiakról, koreaiakról, brazilokról és másokról ne is beszéljek). Érdemes elkezdeni gondolkodni azon is, hogy hogyan tudnánk a világ sok tájáról idehívni a legjobbakat.

 

Válaszok (2011. szeptember 28.)

 

Nagyon köszönöm Paál András hozzászólását, mert rávilágított arra, hogy az agyvisszaszívás javaslatomban nem voltam elég pontos. Azzal a megjegyzéssel, hogy „Akik elmentek, igen nagy részben olyan dolog miatt tették, ami miatt hazájuk nem képes tőlük győzködés útján elnézést kérni” csak korlátozottan értek egyet. Ez nagyon emberfüggő és kicsit generációfüggő is. Személyes tapasztalataim alapján is mondom, hogy a (tehetséges) fiatal generáció tagjainak jelentős része anyagi okok illetve egyéni fejlődés hiánya miatt hagyja itt az országot, és ha ezeket a hiányokat pótolni lehet neki, akkor szívesen visszajön. Tehát ezen esetek jelentős részében a „szakítás” nem végleges – ma még… Ez egyben meg is adja azt, hogy a javaslatom miben nem volt pontos. „Régebbi generációs magyart”, Nobel-díjast „nem tudunk venni”. Nemcsak azért, mert erre nincsen annyi pénzünk, mint Kínának, hanem azért is, mert ahogyan „Paál András” helyesen írta, sokuk a világ minden pénzéért sem jönne ide vissza. A „target-populáció” a 10-20 év múlva Nobel-díjasok populációja. Szent-Györgyit sem a Nobel-díja után, hanem az előtt hozták haza… Ugyanakkor „Paál Andrásnak” teljesen igaza van abban, hogy a hazahívás (hazaédesgetés) csak naaaagy lelki finomsággal, empátiával és fokozatossággal mehet csak. És ne legyenek illúzióink: igazi sikeréhez nekünk, itthon változnunk KELL… Teljesen egyetértek: „Nekünk legeslegelőször magunkat kell hazahívni”. Köszönöm András írását, és a hasonlatot is: „Egy jó ideje azok a megoldások tetszenek, melyek során a megfelelő cipők a megfelelő lábra kerülnek, és így huszárvágással kinőhető csámpás járások válnak használható, és nem csámpás járástól elbukó tehetséggé...
 

 

 

Megosztás

Hozzászólások

Érdekes, sok mindenről elgondolkoztató beszámoló volt.
Bizony bizony az elefánt szép és érdekes óriási lény, de otthonra? Nekem nem kellene. ((-:.............Talán nem csak azért, mert máshoz vagyok szokva, hanem mert lám, lassító módszereikkel él önön működése kapcsán, mintha magának sem kellene az "elefánt" bizonyos dimenzióiban..............Az agyvisszaszívás eltanulása, abból haza-átültethető ötletmerítés kapcsán más srófra járna meglátásom. Akik elmentek, igen nagy részben olyan dolog miatt tették, ami miatt hazájuk nem képes tőlük győzködés útján "elnézést kérni", közös nevezőjük, hogy "soha többé nem kívánnak ettől a jogrendtől függeni, és olyanoktól sem kik függenek jó magyar jogszokásainktól". Persze a pénz, a szakmai és stb karrier, meg a kíváncsi kaladvágy is vitte őket, de mindig megtalálható az alapok, és vele egynemű utolsó csepp a pohárban, ami kiverte a biztosítékot- ja persze ehhez olyan jófajta viszonyban állva velük, úgy meghallgatva őket kell beszélgetni és kölcsönösen feltárulkozni, mert nem tűzik címerükre a valós okokat. Egy szó, mint száz, igen markáns tanubizonyságot kellene tennie honunknak, hogy a minket elhagyottak olyan szemmel tekingessenek vissza, mint együttműködésre a mainál érdemesebb valakikre. Ahogy elmenésük is egy magról indult, mely sok mindentől szárba szökött, majd utolsó cseppet ( és sokszor ütős méretű cseppet)is kaptak döntésükhöz, tehát egy rugóra járó, de kontextusbokorrá nőtt okhalmazról volt szó, vissza is egy jó ok fogja hozni őket. Ez azonban mai (kényszerből vagy jó okból vagy bármiből vállalt) szerepükben való elfogadásukkal kezdődne -alázatosan bátorkodó elképzelésem szerint-. Talán meg lehetne találni a módját kultúrát teremteni vakahogy a "hazadrótozottságuknak" első lépésben, meghívással élni feléjük, majd a szerint folytatni ahogy reagáltak, és nem minden lépésüket előre megtervezve, diktált kölcsönösség (Nash) egyensúlytalanságával. Ideheza a bármely megalapozott (tekintéllyel-logikával-erővel-ésszel) majd a valóság határáig csűrt csavart magyarázatok és győzködések az élet finoman szövődött ellenjavallatát nem lesznek képesek felülírni. Nekünk legeslegelőször magunkat kell hazahívni...miért is vágynának ránk, ha magunkban megunknak nem gondoljuk, hogy jól vagyunk magunkkal-magunkban...Egy dimenziót kell találni (talán nem is nemzeti, inkább mindekinek a saját személyre szabott dimenzióját), amiben ki tudunk, vagy inkább ki vagyunk már -virág módjára- nyílva. És akkor meg fogjuk látni, hogy a méhek már itt döngicsélnek, el sem mentek valójában, és abban a saját tehetségosztályunkban -melyet talán a elszökdösött polgártársaink már régóta reklámoznak a világban- tudatosodni kellene önértékünknek. És akkor a megfelelő cimkét ragasztva a portékára végre, úgy lennénk helyünkön, ahogy ma nem vesszük észre....ahogy a kínai sem gondolja, hogy esetleg pont ideálisan helyén való lassító -akár munkahelyteremtő, vagy más előnyökkel teli-töketlenkedése, megtalálhatjuk azt a vetületét világelső marhaságainknak, mely határozottan egy értékes termék (-ké válhat)...Egy jó ideje azok a megoldások tetszenek, melyek során a megfelelő cipők a megfelelő lábra kerülnek, és így huszárvágással kinőhető csámpás járások válnak használható, és nem csámpás járástól elbukó tehetséggé...