A mai kor paradoxona
Avagy: Adventi meditáció a zalaszántói sztúpa ürügyén
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 A zalaszántói sztúpa nagyon nagy élményként maradt meg bennem. Az igazán szent hely a környezete miatt is az. Ahogyan az esztergomi bazilika történelmi fenségét kiemeli az ezernél is több éves Várdomb, ahogyan a Nagytemplom uralkodik Debrecen főterén, pontosan úgy hangsúlyozza a zalaszántói sztúpa harmóniáját az őt körülölelő dombvidék és farengeteg.

A sztúpa a magunkba fordulás, az elmélyülés helye. Három szinten is körüljárható, de a belseje zárt, ajtaja nincs. Tömege, egysége, nyugalma segíti a belső tömeg, egység és nyugalom megtalálását. Ez a templom nem az áhítat és az alázatos leborulás, hanem a belső értékek fellelésének a helye. Nem azt akarja bebizonyítani, hogy a fenség fölötted áll, hanem azt, hogy a fenség Benned van, a fenségnek Te is része vagy. Ez a hely az önvizsgálat helye.

A bejegyzésben lefordítottam Tendzin Gyaco, a 14. dalai láma kivételesen szép gondolatait arról, hogy hova jutott a mai kor. Elolvasva és mélyen megértve a sorokat érdemes elgondolkodni azon, hogy tényleg érdemes az emberiség vívmányaira büszkének lenni annyira? Tényleg érdemes ezeknek a vívmányoknak a hajszolására feltenni sokmilliárdnyi egész életet? Nem túl nagy az ára mindennek?

 

 

A zalaszántói sztúpa nagyon nagy élményként maradt meg bennem és a barátomban, Hubában is, aki elvitt oda. 1992-ben emelték Európa legnagyobb ilyen templomát a zalai dombokon, amely – mint minden sztúpa – magában rejti Buddha egyik ereklyéjét. Az igazán szent hely a környezete miatt is az. Ahogyan az esztergomi bazilika történelmi fenségét kiemeli az ezernél is több éves Várdomb, ahogyan a Nagytemplom uralkodik Debrecen főterén, pontosan úgy hangsúlyozza a zalaszántói sztúpa harmóniáját az őt körülölelő dombvidék és farengeteg.

A sztúpa a magunkba fordulás, az elmélyülés helye. Három szinten is körüljárható, de a belseje zárt, ajtaja nincs. Tömege, egysége, nyugalma segíti a belső tömeg, egység és nyugalom megtalálását. A mindenséget szimbolizáló gömb stabilitását és nyugalmát nagyszerűen ellenpontozza az imazászlók százainak lebegése. Sokfélék vagyunk, akár a zászlók. Szerteágazóak a bajaink és a vágyaink. De a megoldás közös. A megoldás az, ami középen áll, és ami mindig is a lelkünk középpontja volt, akár felismertük, akár elismertük, akár nem.

A sztúpa egyre kisebb körökben futó három szintje, a gömb fölötti csúcs egyre kisebb körkörös rovátkái és a szintekhez vezető lépcsősor mind-mind az önfeljődés, az egyre feljebb jutás hosszú-hosszú útját jelképezik. Ahogyan egyre feljebb kerülünk, úgy lesz a saját önző énünk, a saját egónk egyre kisebb és kisebb. Egy helyesen megélt élet csúcsán azon vesszük észre magunkat, hogy már nem köt minket a világhoz semmi, csak a mindent átható, önzetlen szeretet. Elfogytunk úgy, hogy közben átlényegültünk. A sztúpa csúcsára érve szabadok lettünk. Repülhetünk.


A sztúpától sok száz méteres gyaloglással érhető el a templom. Egyszerű, falusi ház, amely az erdő szélén lapul. Ez a templom nem az áhítat és az alázatos leborulás, hanem a belső értékek fellelésének a helye. Nem azt akarja bebizonyítani, hogy a fenség fölötted áll, hanem azt, hogy a fenség Benned van, a fenségnek Te is része vagy. Ez a hely az önvizsgálat helye. Nem annyira a „Helyesen éltem-e eddig? önmardosó kérdése itt az igazi kérdés, hanem a „Megtaláltam-e már, elfogadtam-e már igazán magam?” kérdése hangzik a csendben. Nem sürgetőn, hanem szeretettel, csendesen.

Ahhoz, hogy megtaláljuk magunkat, új szemmel kell látnunk azt, hogy kik is vagyunk. Ez a szem a belső szem, a lényeg meglátásának és megérzésének a szeme. A belső szemünk az elmúlt évszázadokban megvakult. A véget-nem-érő nyüzsgésben, az információk zuhatagában, az iszonytató zajban, a picinyke célok hajszolásában a lényeg elhomályosul. A templom alázata és csendje, a Lélek ránk irányuló bíztató figyelme segít megtalálni az igazi látásunkat.

Ameddig a belső látásunk még homályos: olvashatunk. A templom falán ott láthatók Tendzin Gyaco, a 14. dalai láma nagyon megszívlelendő (magyarra csak hevenyészetten lefordított) gondolatai arról, hogy hova jutott a mai kor.

 

                                    A mai kor paradoxona


Nagyobb házaink vannak, de kisebb családjaink;
több gép vesz minket körül, de kevesebb az időnk;
több diplománk van, de kevesebb bölcsességünk;
nagyobb a tudásunk, de kisebb az önértékelésünk;
több a szakértőnk, de több a problémánk;
több a gyógyszerünk, de kevesebb az egészségünk.
Eljutottunk a Holdra és visszatértünk,
de képtelenek vagyunk átmenni az utcán
és üdvözölni az új szomszédot.
Annyi számítógépet építettünk,
amely több információt hordoz,
és több másolatot készít, mint az emberiség valaha;
de kevésbé veszünk tudomást egymásról.

Gazdagok lettünk mennyiségben,
de szegényekké váltunk minőségben.
Ezek az idők a gyorséttermeké,
de a lassú emésztésé;
a magas embereké,
de a törpe jellemé;
a hatalmas profitoké,
de a sekélyes kapcsolatoké.
Olyan kort élünk, amikor rengeteg minden van a kirakatban,
de semmi nincsen a szobában.

 

Elolvasva és mélyen megértve mindezt érdemes elgondolkodni azon, hogy tényleg érdemes az emberiség vívmányaira büszkének lenni annyira? Tényleg érdemes ezeknek a vívmányoknak a hajszolására feltenni sokmilliárdnyi egész életet? Nem túl nagy az ára mindennek?

A jövő héten, a karácsony hetében, az ellenpólussal, az öröm ezer arcával jelentkezem.
 

Nemsokára vége az évnek. Kevesebb a rohanás és talán több a figyelem. Elfogy a nap, és a sötétben magunkba nézhetünk. Ilyenkor érdemes elmenni egy csendes helyre, és átgondolni azt, hogy hova is jutottunk az igazi értékek szempontjából 2009-ben. Néhány kérdés, ami talán segítheti a számvetést.

  • Hány percet éltünk, és ebből hányat önmagunkat építve, hasznosan?
  • Megismertük-e, elfogadtuk-e, megszerettük-e jobban magunkat, mint tavaly?
  • Magunkhoz méltó volt-e az, amit bevégeztünk ebben az évben?
  • Távlatot adtunk-e magunknak és másoknak, vagy éppen fordítva: tiltottuk, elvettük,   bezártuk a lehetőségeket?
  • Hány nehéz konfliktust tudtuk megoldani az idén?
  • Hány embert szerettünk meg, és hány emberre gondolunk vissza megbántottsággal?
  • Hány embert botránkoztattunk meg, és hány embert ért bántás miattunk?
  • Meg tudunk-e bocsátani mindenkinek, vagy sértettséget, dühöt és gyűlöletet cipelünk magunkkal majd Karácsony idején, és tovább, az új esztendőbe? Vissza tudjuk-e fogadni a tékozló fiút?
  • Szeretetet, közönyt, vagy gyűlöletet terjesztettünk magunk körül?
  • Mi az az öt legfontosabb dolog, amit el szeretnénk érni 2010 Karácsonyára?

 

Válaszok (1)



Elöljáróban hadd köszönjem meg azt, hogy úgy tűnik: szolgálhattam. Az, ha adhatunk valakinek egy szép, magára ismerő pillanatot, sokkal több, mint egy ajándékba adott gyémánt. A gyémánt ugyanis nagyon ritkán fejleszt minket, a bennünk kibomló érzések azonban annál inkább.


Hadd bátorítsam „emci”-t először. Teljesen igazad van, amikor azt írod, hogy „és rájöttem, hogy még nem késtem le semmiről”. Ha száz éves lennél, akkor sem késtél volna le semmiről. Ha valaha tényleg elhisszük, hogy a legutolsó pillanatig (sőt, utána…) soha nem késünk le arról, hogy jobbak, hogy sokkal jobbak lehessünk, abban a pillanatban végérvényesen nyertünk. Visszatérve egy korábbi bejegyzésre azt is mondhatnám, hogy ez a felismerés a megváltás maga. A tehetségek segítése is a modern felfogás szerint a halál pillanatáig tart, mert minden élethelyzet új és új, addig rejtett tehetséget hívhat bárkiből elő.

„Emci” azt is írta, hogy úgy érzi, amikor az erdő egy titkos tisztására ér, mintha „a fák egyre magasabbak lennének, én pedig egyre kisebb. És ha én kisebb vagyok, a problémáim is kisebbek, nem?" De bizony. Abban a pillanatban, amikor megtanulja az ember észrevenni a jót abban, amit átél, megszabadult az élet nyűgeitől. Figyeljük meg, „emci” sem azon siránkozik, hogy megnőttek a fák és én meg egyre törpébb lettem, hanem annak örül, hogyha ő kisebb, vele együtt a hibái is kisebbek, és a felmagasodó fák megbocsátanak neki.

Nagyon egyetértek Baráti Péterrel is abban, hogy „A mai társadalmi hipnózis a teljesítményről és annak kényszeréről (ami nélkül nem lehetünk senkik) folyamatosan elidegenít minket saját emberi mivoltunktól.” Annyit tennék még ehhez hozzá, hogy a megkívánt teljesítmény a legtöbbször egy céltudatos, csekélydimenziós teljesítmény, amit öldöklő versenyben kell felmutatnunk. Ahogyan Baráti Péter írja: „mi a harcot egymás ellenében vívjuk, nem önmagunkkal, önmagunkért”.

A teljesítménycentrikusság önmagában tehát még nem baj. Az egyszerűsített célok érdekében folyó, előre megszabott pályán futó, megállás nélküli verseny azonban maga a halál. Ennek bizonyítására hadd hozzam az énekelni tanuló kismadár esetét. Amikor a kismadár énekelni tanul, az énekének a bonyolultsága reggeltől estig nő. Aztán jön az éjjel és a kismadár csaknem olyan bugyuta énekkel kezdi a másnapot, mint ahogyan egy nappal korábban. Hülye ez a madár, hogy éjjel mindent elfelejt? Nem! A kismadár énekének szépsége nem pontosan oda zuhan vissza, ahol előző reggel volt. Harminc nap alatt sokkal magasabbra kerül. Sőt. Csak akkor kerül olyan magasra harminc nap elteltével, ha a fejlődése közben megállt és felejtett. Görcsösen nem lehet igazán magasra jutni. Soha.

Érdemes tehát így, Karácsony közeledtével elmenni „emci” erdőjébe, vagy csak leülni egy csendes helyen és átgondolni, hogy amiért eddig annyira görcsösen futottunk, azt nem lehetne-e elengedni végre már. Karácsony kifejezetten az az időszak, amikor az eddigi görcsök szeretetre cserélhetők. Vegyünk elő tehát egy nagy szemetes-zacskót. Tegyük bele mindazt, amiért magunkat és családunkat felmorzsolva tipródtunk egész évben. Vigyük le, és dobjuk be az egészet a kukába. Higgyük el, ha így teszünk, felszabadult és boldog Karácsonyunk lesz. (És – ráadásul, jutalomképpen – ugyanazt a célt – teljesen máshogyan, ahogy a kismadár másnap reggel – sokkal könnyebben el fogjuk érni az újév elején…)

 

Megosztás

Hozzászólások

Kedves Péter! Eddig "elrohantam" a blogod mellett, mert nem használom az iwiw-et. Ma valaki felhívta rá(d) a figyelmemet. Nincsenek véletlenek. Nekem ez az egyik karácsonyi ajándékom ..., s rögtön csatlakoztam is. Még az idén elmegyek Zalaszántóra, köszönöm a "meghívást". Áldott, békés, boldog és szeretetteljes Karácsonyt kívánok Neked, s minden olvasódnak. Barátsággal, L. Lajos
Kedves Péter! Engem is az iwiw csalt vissza a blogra. Az idei adventi időszakra többször próbáltam ráhangolódni, tettem is érte, de ez az első, ami igazán megfogott és elgondolkodtatott. Köszönöm!
"Meleg kézfogásra, forró ölelésre". Nagyon örülök ennek a bejegyzésnek. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni az ilyesfajta gondolkodás fontosságát. Igazából Krisztus sem állna messze attól, hogy inkább sztúpái legyenek, semmint templomai, de egy ilyen gondolatot sem szabad szabadon kószálni az utcákon. Az egész keresztény metodika a félelmet gerjesztette évszázadokon át a hívekben, ez pedig megtanított egy egész kultúrát averzívan élni, aminek a tünetei most kulminálnak ilyen fontos kérdésekben. A mai társadalmi hipnózis a teljesítményről és annak kényszeréről (ami nélkül nem lehetünk senkik) folyamatosan elidegenítenek minket saját emberi mivoltunktól. Akinek pedig eszébe jutna megállni egy pillanatra, máris visszatereltetik vagy kilökődik - a nyugati társadalmak nem tűrik a "másságot", ami önmagunkért való. Az szembesítene mindenkit azzal, hogy ők is rossz nyomon járnak, hibát elismerni, tanulni belőle és utána elengedni pedig nem tartozik a nyugati világ erősségei közé. Eleve hibás a szemlélet: mi a harcot egymás ellenében vívjuk, nem önmagunkkal, önmagunkért. Cserébe rituálissá avattuk a bocsánatkérést (ünnepek által is), ami túlnyomó részben anyagi oldalról támad, vagyis visszaír minket ugyanabba a hibás rendszerbe, ami miatt bocsánatot kell kérnünk. Sok-sok sztúpára lenne még szükségünk, lelkenként egyre, hogy az irányok megváltozhassanak: hogy ne ítéljünk, hanem tiszteljünk, hogy ne kinyilatkoztassuk, hanem kérdezzünk, hogy ne kényszerítsünk, hanem lehetőséget adjunk. A Biblia oldalai is tele vannak jobbnál jobb gondolatébresztőkkel, de az évszázadok során a marketing itt is legyőzte a szellemet - a magyarázat lett a fontos, nem a forrás. Szóval sokmindenen kellene elgondolkodni, ez egy remek pillanat rá. Tartok tőle, sokan a televízió kikapcsolásáig sem jutnak el... Péter, nagyon köszönöm ezt a bejegyzést - ne tévesszen meg senkit, hogy rövidebb a szokottnál - itt a sorok közt órányi csöndek vannak...

Sokszor ez a sekélyesség fel sem tűnik, mert nem látunk mást, nem gondoljuk, hogy másképp is lehetne. Meglepő, de számomra az "embertelen" orvosi egyetem mutatta meg ezt. Igen, viszonylag sok a pedálgép, aki nem nézi, kit tapos el, de különös módon koncentráltabban fordulnak elő a jó - mit jó, JÓ - emberek is. Ezelőtt elég találkoztam olyanokkal, akik valóban valamiféle példát jelenthettek volna az ön-jellemfejlesztésre, ez viszont egy teljesen új dimenzió: először porig alázva éreztem magam hihetetlen emberségüktől; aztán összekapartam magam és rájöttem, hogy még nem késtem le semmiről. Értékes volt ez a 2009-es év.

A keleti kultúráktól pedig valóban sokat tanulhatunk, akármilyen közhely is ezt leírni. A teaivás (teaszertartás!) átélése számomra egy volt az ilyen hasznos tanulnivalókból: időt kell rá szánni, ha türelmetlen vagyok, inkább bele se kezdek, és mivel maga a tevékenység különösebb koncentrációt nem igényel, teljes mértékig befelé lehet figyelni, kicsit kiüríteni az agyat, az esetleg mégis felbukkanó, fontosnak tűnő gondolatokat a helyükre rakni, a többi pedig elpárolog a tea párájával :)

Azt hiszem, vannak ilyen "szent" erdei tisztások is. Néha, amikor egyedül vagyok ilyen helyeken, egy idő után olyan, mintha a tisztás a közepe felé mélyülni kezdene, a fák egyre magasabbak lennének, én pedig egyre kisebb. És ha én kisebb vagyok, a problémáim is kisebbek, nem? Na ugye. (A következő részben pedig hallani lehet a csendet. :))

Ez most nagyon lila volt, de nem ér röhögni! :)

Erre most bukkantam, nagyon idevág. Nem tudom, hogy lehetne nemcsak a linket beilleszteni (és remélem, ezzel nem indítok el veszélyes gyakorlatot), de ebbe érdemes belemerülni. Asimov, ha láthatná, igen boldog lenne... Bizonyára az sem véletlen, hogy Tibetből indul. A léptékek nagyon gondolatébresztőek arra vonatkozóan, mi érték és mi nem. Vagy mi az egó, és főleg minek... Íme: http://www.youtube.com/watch?v=17jymDn0W6U

A sztúpa a buddhizmusban a mindenkiben benne rejlő tökéletességet szimbolizálja. Magyarországon 2008 szeptembere óta összesen hét sztúpa található, ebből három nyilvánosan megtekinthető:a zalaszántói (ez a legnagyobb; Zala megye), a tari és a (legújabb) becskei (e két utóbbi Nógrád megyében), négy pedig magánterületen helyezkedik el, és előzetes megbeszélés alapján látogatható. A tari sztupa a Kőrösi Csoma Sándor emlékparkban található és nyitott, be lehet menni a belsejébe. A sztupákat többféle formában építik, a zalaszántói és a tari béke sztúpa, a becskei változat a buddhista gyakorlás célját, a megvilágosodást fejezi ki. Érdemes mindegyiket meglátogatni, és körbejárni az óramutató járásával megegyező irányban. Egy kis ízelítő: http://www.weisserschirm.org/web-stupa-becske08-e.htm

Kedves Péter! A nagyon elgondolkoztató, önvizsgálatra késztető cikkedből az alábbi kérdést egyénileg, anyaként és tanárként is kulcsfontosságúnak tartom: „Megtaláltam-e már, elfogadtam-e már igazán magam?” kérdése hangzik a csendben. A fiatalok (vagy akár az idősebbek) gyakran tapasztalható depresszív viselkedése mögött sok esetben a kérdés fel nem tevése vagy megválaszolatlansága áll. Valóban, magunknak legnehezebb megbocsátani és a magunk elviselése is tanulás kérdése. Barátsággal: Nagyné H. Emi

Emlekszem Peter amikor eloszor elkuldted motivaciokent "a mai kor kor paradoxona" c. muvet Tendzin Gyacotol. Nagyon fajo, hogy igaza vana a 14. Dalai Lamanak. Mielott hazajottem a karacsonyi szunetre, mar ket nap nemalvas, utan az utolso simitasokat vegeztem egy leadando zaro dolgozatomon, mikor azt mondtam, hogy eleg. Nem hiszek a tanaraimnak, amikor hajszoljak, hogy a bennem levo energiak jelen es jovobeli jo felhasznalasa miatt kapok ennyi munkat. Azonban az iskola szabalyait nem lehet ujonckent megszegni ezert leadtam a dolgozatot es futottam a kovetkezo politologia orara. Utkozben tanulva az aktualis dolgozatra egy az ev elejen a konyvbe helyezett Albert Einstein cetli kerult a kezembe ezzel a felirattal: "Soha nem gondolok a jovore. Ugyis mindjart itt van." Mosolyogva osszehajtottam a papirost es beraktam a konyv utolso oldala moge, ahol megtalaltam a mai kor paradoxona kivagott reszletet. Abban a pillanatban az elmeleti elkepzeles mellett rajottem, hogy a jovo hajszolasa a legnagyobb problema. Az ember azert kuzd, hogy vegetativ,generativ es szellemi igenyeit minnel egyszerubb modon ki tudja elegiteni a leheto leghamarabb. A cel erdekeben folyamatos gondos tervezesre van szukseg ami meggatol minket a jelenbeli legjobb onmagunk kifejezeseben. Egy kulso szemlelo altalaban ambiciozus embert lat a jovore tervezo egyenbol. A jelennel nem foglalkozo jovoben elo ember altalanos ideal let szemunkben. Ezzel azonban sekelyitjuk a jelen kapcsolatait es a pillanat tapasztalatisag szepsegeit es lehetosegeit. Akik egyetemre jarnak vagy tudomanyos eletben vesznek reszt azok belemerulve a tanulmanyok es a kutatasok vilagaba sokszor hallhatjak a kovetkezo mondatokat: "masoknak szeretnek segiteni; a nagyobb jo erdekeben, ezek az emberek ugy gondoljak, hogy stb...". Talan eme mondatok a 21. szazad tarsadalmi problemainak eredoi. Mas helyzetet vizsgaljuk, mas borebe bujunk, mas erzeseirol mondunk velemenyt tapasztalat nelkul ahelyett, hogy magunkat tokeletesitenenk. John Nash klasszikus fogoly dilemma teoriajaval bebizonyitotta, hogy ha magunk erdeket oszinteseggel karon fogva kepvislejuk, akkor legjobb tudasunk szerint megtettunk mindent ami tolunk telik qvazi a tarsadalom igy profital a legtobbet belolunk(az egyenbol). Remenyeim szerint nem megvakult belso szemunknek csak a bizalom iranyaba kell fordulni es valoban BIZNI abban, hogy a masik is a magaet kepviseli a legjobb tudasa szerint. A tarsadalmi szinten leosztott orszagonkenti, szovetsegenkenti versengesben az a nemzet vagy szovetseg fog "nyerni", aki eloszor ul ossze szocialis retegenkent egyeni szinten megbeszelni a felmerulo problemakat. Magyarorszag tortenelmi multjanak koszonhetoen abban a szerencses helyzetben van, hogy nincs akkora alretegzodes a dontesi hierarchiakban. Meg nem jutottunk el olyan mely hibakba hogy a mindennapi eletunk teljesen hazug alapokra epuljon. E-mellett legtobbunk kevesbol jut el olyan szintre, ami peldaul az USA-ban legalabb tizszer annyi eroforrast igenyel. Nagyszeru nemzet vagyunk rendkivuli tehetsegekkel es jo eselyekkel arra, hogy orszagunkat kollektivan elheto hellye formaljuk. Ha a maroknyi 10 millio ember egy percre azt tudna mondani, hogy hiszek sajat jovomben es hiszek az orszag jovojeben, akkor egyeni es tarsadalmi szinten is moralis illetve gazdasagi fejlodes jellemezne a jelenunket es a jovonket. Szemelyes 19 evem tapasztalatabol kiindulva meg nem talaltam olyan erteket ami Magyarorszagon nem lehetne meglelni. Szerencsesek vagyunk; nagyon is. Amire szuksegunk van az a rendithetetlen bizalom, munka, kitartas es remeny. Ahogy a himnuszunk is mondja:" megbunhodte mar-e nep a multat es jovendot ". Tehat megszenvedtunk azert mar, ami a multban tortent. A jelenben elni kell a lehetosegeinkkel; ideje tovabblepni, megkeresni onmagunkat es bizni a jovoben. A relativan rovid eletunk soran a legnagyobb ertek ha emberkent emberek tudunk lenni es az elmulo pillanatokrol az tudjuk mondani, hogy ezt megerte atelni. Furan hangozhat, de a sztuparol es a ketiranyusagrol eszembe jutott Dante Isteni Szinjateka. Talan a sztupa epulete alatt horizontalis tukrozesben is vannak kepzeletbeli szintek pokol gyanant. Az onmagunkba fordulas es a tokeletesseg keresese kozben mindenki aktualis helyzetetol halad fel vagy le fuggoen attol, hogy milyen eszmeket tart fontosnak es milyen donteseket hoz. Mindig ket ut lesz elottunk: fel vagy le. Kerdes, hogy megkeressuk-e onmagunkat es hajlandoak leszunk –e sajat magunk sorsarol MI egyenek donteni avagy atadjuk a kormanykereket olyanoknak, akik esetleg meg sem ertik a tobb mint ezer eves kulturank gazdagsagat. Tendzin Gyaco onvizsgalatra osztokelo ellentetparokon alapulo szavai a figyelmes olvasonak megtanitja: -megerteni es ertekelni a meglevot -magat latni, hogy masokat lathassa -es kis leptekkel haladni, hogy jo iranyba nagyot lephessen. Remenykedem, hogy gondolkodasunkat es erdeklodesunket kifejezve egyre tobb sztupat veszunk eszre, ertesulunk rola vagy letesitunk. GG