Csermely Péter blogja

Nyomtatóbarát változat

A blogbejegyzésben négy történetet idézek fel az ifjú magyar munkakezdőkről: segédmunkásról, vízvezeték szerelőről, külkereskedőről és tanítóról. Az ötödik példa az ellenpélda: egy kiváló fiatal orvosról szól.

Miért nem érzi meg sok fiatal azt, hogy ő tulajdonképpen mit ér? A tömeges érettségi és felsőoktatás, a celeb-jelenség, az újgazdag-jelenség mind-mind hozzájárul ehhez, de e viselkedésben egy új generációs lázadás körvonalai is felsejlenek. A rendszerváltáskor született generációk most érnek el oda, hogy munkát vállaljanak. Ez a nemzedék messze nem kapott annyi szeretetet a gyermekfejlődés legkritikusabb éveiben, mint amennyit az előző, vagy akár az utánuk következő generációk kaptak.

Malcolm Gladwell a Talent Grab című írásában meggyőzően bizonyítja, hogy tehetség a XX. század második felében emancipálódott, és ahelyett, hogy behódolna, maga kéri meg a saját maga árát. Van ebben igazság is persze. Csak ha az egyediségem tudata pofátlansággal párosul, és – ráadásul – mindehhez mégcsak nem is vagyok egyedi, akkor valami nagyon elveszett. Az áldemokrácia, ha mindenki úgy érzi, hogy ő legalább olyan jó, mint az ország legjobbjai. Érdemes megfontolni a Liliomos Mozgalom alapelveit, és minden idők egyik legjobb amerikai baseball játékosának, Stan Musial-nek a példáját, aki 20% fizetéscsökkentést kért egy igen rossz bajnoksági szezonja után.

A blogbejegyzésben szereplő történetek nem a fantázia szülöttei. Jártomban-keltemben hallottam őket, és csak egy picit torzítottam rajtuk, hogy a szereplők ne legyenek felismerhetőek. Ilyenek vagyunk. (Pontosabban: ilyenek is vagyunk.) Miért ilyen sok magyar munkavállaló? A bejegyzés végén az okokat próbálom megtalálni – erre bíztatva az Olvasót is.

Az első történet egy fiatal segédmunkásról szól. Építkezésre melóst keresnek. Beállít a cingár, huszonéves munkavállaló, sorolni kezdi a listát a főnöknek: 10 ezer a napi bér, és kaja-pia, ami belefér. A főnöknek a szeme sem rebben. Ránéz a gyerekre és mondja: „Édes öcsém, rendben. Megkapod a 10 ezer forintot, nézz szét, kaja-pia annyi van, amennyit csak akarsz. Itt van ez a két malteros vödör. Oda vidd fel.” A gyerek lehajol, megfogja a vödröket. Megemelkedne. A főnök nem tudta abbahagyni a nevetést, ahogyan mesélte, hogy a gyerek ugyanazzal a görnyedt tartással ment ki a kapun, ahogyan beállt a dereka két malteros vödörrel félúton.

A második történet egy frissen végzett vízvezeték szerelő esete. Egyhónapos képzéssel a háta mögött, szakmunkás bizonyítvánnyal a zsebében fél órája volt éppen alkalmazott. Bemegy a frissen végzett „kismester” a főnökkel az első ügyfélhez. A „kismester” hozzá sem tud nyúlni a dolgokhoz, végeznek, kijönnek. A „kismester” azt mondja a főnöknek: „Elnézést! Bent hagytam a csőkulcsot!” Visszamegy. Fél perc múlva cseng a főnök mobilja, hívja az ügyfél. „Gézám, ezt nem fogod elhinni! Tudod, hogy mivel jött vissza a srác? Névjeggyel, hogy legközelebb hívjam őt, mert ő olcsóbban dolgozik, mint a főnöke!” A főnök úgy rúgja ki a kölyköt, amikor kiér, hogy a lába sem éri a földet. Erre imígyen a „kismester”: „És azt a fél órát, amit dolgoztam, ki fogja megfizetni nekem?”

A harmadik történet pályakezdő külkereskedőé. Az állásinterjún büszkén lobogtatja a főiskolai diplomáját egy olyan helyről, ami közismerten már régen nincsen rajta a magyar felsőoktatás térképén. Csak hatórás irodai munkára hajlandó. Miután finoman rávezetik az elvárt követelményekre, és felsorolják a meghirdetett állás jellemzőit, hüledezve kérdi: „És a szolgálati kocsi??”

A negyedik történet sajátélmény egy korábbi blogbejegyzésből: a jövő generáció most kezdő, ifjú tanítóiról szól. Vidéki tanítóképzőben jártam. Arra a megjegyzésemre, hogy egy blogbejegyzésben is körülírt legjobb tanárunkra mindig is emlékezni fogunk, azt mondta az igazgató asszony, hogy a tanítványai 3 (azaz három!) %-a tud mondani akár csak egyetlen olyan nevet is, aki a saját jó tanára lett volna… Ez tragikus. Csekély vigasz, hogy a jó tanárról szóló blogbejegyzést eddig több mint 14 ezren olvasták el. Majdnem pontosan ugyanannyian, ahányan a Magyar Géniusz Program tehetséggondozó képzésein részt vettek.

Az ötödik történetnek az ellenpéldát hagytam. Európai szakorvos jelölt találkozó valahol Nyugat-Európában. A magyar színeket többszörösen kitüntetett, betegei által imádott, szakmájának kiváló fiatal orvosa képviseli. Beszélget a boszniai kollégájával, aki a fasorban sincsen a tudását tekintve hozzá képest. „Ti mennyit kerestek?” Kérdezi a boszniai kolléga. „Úgy 350 euró körül.” Válaszolja orvosunk. Döbbent csend. „Úristen, nem kellett volna mondani, szegény bosnyák, biztos fele ennyit sem kap!” Kap észbe a magyar orvos. A csend után halk válasz a boszniai kollégától: „Mi 700 eurót kapunk havonta…”

Mi lehet az oka annak, hogy olyan lett a magyar munkavállaló, mint amit az első 4 történet tükröz? Miért nem érzi meg sok fiatal azt, hogy ő tulajdonképpen mit ér? A bejegyzés befejezéseként néhány lehetséges okot sorolok fel, és kérem a Tisztelt Olvasót, hogy gondolkodjon el velem azon, hogy mivel lehetne mindezt még kiegészíteni.

• Az érettségi és a felsőoktatás túlzottan viharos gyorsasággal végbemenő tömegesedése nagyon sok – jelenleg éppen elszálló – illúziót keltett a „nekem is van érettségim”, „nekem is van diplomám” kijelentések kapcsán.
• A médiában az elmúlt két évtizedben elharapódzó celeb-jelenség azt a káros hitet gerjeszti, hogy mindenki kiválóság lehet, hiszen nézzük mán meg a valóvilágot, vagy a kinemtudomnyitni a számat megasztárokat, és a többieket mind.
• A celebjelenséget a csak lassan tetőző, és lassan alábbhagyó újgazdag-jelenség teljesíti ki. Érdemes belenézni a legtöbb XXX8-as tankba, ami mászkál az itteni utakon. Mit mondjak… valahogyan csak nem akar szaporodni a „talpig angol úr” vezetők vagy utasok száma bennük.
• A viselkedésmintában egy új generációs lázadás nyomai is felsejlenek: „Én nem akarok annyit gürcölni, mint a rendszerváltó apám, anyám. Én nem akarok belerokkanni abba, hogy bizonytalanból még bizonytalanabb legyen az életem.”
• A rendszerváltáskor született (illetve néhány éves) generációk éppen most érnek el oda, hogy munkát vállaljanak. Saját külön-bejáratú elméletem, hogy ez a nemzedék a rohamos gyorsasággal a családok sokaságát maga alá temető évek miatt messze nem kapott annyi szeretetet a gyermekfejlődés legkritikusabb éveiben, mint amennyit az előző, vagy akár az utánuk következő generációk kaptak. Helyette stressz, feszültség, üvöltözés, piálás, esetleg verés, vagy még rosszabb jutott. Csodálkozunk? Saját hibáink dőlnek a fejünkre itt is.
• Érdemes ide idézni Malcolm Gladwell Talent Grab című írásának a konklúzióját is. A tehetség a XX. század második felében emancipálódott, és ahelyett hogy behódolna, maga kéri meg a saját maga árát. Van ebben igazság is persze. Csak ha az egyediségem tudata pofátlansággal párosul, és – ráadásul – mindehhez mégcsak nem is vagyok egyedi, akkor valami nagyon elveszett.

Az áldemokrácia, ha mindenki úgy érzi, hogy ő legalább olyan jó, mint az ország legjobbjai. Az egy másik kérdés, amit a tehetségmozgalom is hirdet: hogy lehet jó, akár az ország legjobbja is valamiben. De ehhez sokat, naaaaaaagyon sokat kell dolgoznia. Érdemes ezzel kapcsolatban is megfontolni a csaknem egy éve útjára bocsátott Liliomos Mozgalom alapelveit:

• minden nap becsülettel elvégzem a munkámat, és felelősséggel vállalom annak eredményét;

• nemcsak a holnapban gondolkodom, hanem igyekszem átgondolni a tetteim hosszú távú hatásait is;

• a saját egyéni érdekeim követése mellett a döntéseimben és cselekedeteimben igyekszem megérteni és figyelembe venni mások és az engem magába foglaló közösségek érdekeit is – beleértve ebbe az egész magyar nemzet érdekét is;

• együttműködök minden más, a fentieket vállaló emberrel, és segítem őket vállalásuk teljesítésében.

Befejezésként hadd idézzem ide Gladwell záró példáját a Talent Grab írásából. A példa minden idők egyik legjobb amerikai baseball játékosáról, Stan Musial-ről szól. Musial egyik évadja pocsékul sikerült: 76 ponttal alacsonyabban teljesített, mint ami a saját korábbi átlageredménye volt. Az évad végén bement a csapatkapitányhoz, és azt kérte, hogy 20%-kal csökkentsék a bérét. Akik ezt hallották, nem hittek a fülüknek, hiszen Musial-nek a tudásához képest addig is nagyon kevés, összesen 100 ezer dollár volt a keresete. De Musial kitartott az elhatározása mellett: „Semmi jó nem volt abban, amit ebben a szezonban csináltam. Egyszerűen nem érdemeltem meg a fizetésem egészét.” Érdemes nekünk is elgondolkodnunk ezen.

Válaszok (2011. szeptember 19.)

Nagyon köszönöm a kiegészítéseket és további gazdag gondolatokat. Baráti Péter nem-et mondani tudása, és valós visszajelzésekre való ösztönzése nagyon fontos gondolat. Köszönöm patroklosz kiegészítését a kényszervállalkozókról is. Hadd fűzzem mindehhez hozzá, amit a bejegyzésben is írtam. Az említett negatív példák semmiképpen nem kívántak általánosítások lenni. Ahogyan az ötödik példa, Kincses Zoli redőnyöse és a tehetséggondozó mozgalom által felfedezett 25 ezer (!) tehetség is mutatja: a negatív példák szerencsére messze nem általánosak. Hogy több-e a negatív jelenség, avagy sem, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt, azon érdemes vitatkozni. (Paál András portásáról egy másik jutott eszembe, aki a helyett, hogy foglalkozna bármivel is, a munkaidő nagy részében a munkáltató internet-jén on-line pókerezik…) Nagyon érdekes, hogy az IBM Hungary 2009-es összefoglalója szerint a magyar munkavállalók kb. egyformán fontosnak tartják a szakmai fogások ismeretét, a logikus gondolkodást, az együttműködő képességet, a kreativitást, a szorgalmat és az intellektust az ideális munkavállaló esetén. Ezekhez igen fontos elemként hozzáteszik a megbízhatóságot, precizitást, adaptációs képességet és a nyelvtudást. Tudjuk mi ezt! (Elméletben…) Ugyanebben a tanulmányban a munkaadók az ifjabb generációkról gyakran panaszkodnak, hogy csak a magasabb bér érdekli őket és 2-3 évente állást cserélnek ennek eléréséért. Ugyanakkor a munkavállalók elismerik, hogy a fiatalabb generációk nyitottabbak, könnyebben adaptálódnak és hajlandók többet dolgozni. A másik, amit mindenképpen ki szeretnék egészíteni, az az áldemokrácia szó. A szót nem annak a leírására használtam, hogy az országban milyen a demokrácia állapota, hiszen a blogbejegyzés nem arról szól. Az áldemokrácia szó arra a viselkedésmódra utalt, amely azt hiszi, hogy az egyenlő jogok azt jelentik, hogy mindenki egyformán kiváló is. Nincsen így.