Mit jelent a megváltás ma?
Avagy: Gondolatok a debreceni „Messiások” ürügyén
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 

 

 

 

 

 

 

A megváltás nem fér bele a XXI. század mindennapjaiba. Épp olyan zavartan állunk előtte, mint a születés, a halál, vagy az emberi lét bármilyen igazán fontos pillanata előtt. Mindennapi vágyainkat hajszoló automataként a megváltást is be szeretnénk gyűjteni a bevásárlókosarunkba. Belevesztünk a hajszába, vagy képesek vagyunk megérezni a mindenség üzenetét úgy, ahogyan elődeink? Közel jutottunk ahhoz a ponthoz, ahol a választól nemcsak a saját sorsunk, hanem az emberiség léte is függhet.

A „Messiások” az utóbbi évek egyik legnagyobb hatású kiállításaként maradt meg bennem. A december 31.-ig a debreceni Modem-ben látható alkotások első három csoportja a mélybe taszít. Megváltást keres a test, a halál és a hamis messiások uralma alól. A kiállítást bezáró csoport eljuttat a katarzisig, megmutatván a valódi megváltást, a valódi Messiást.

Advent idején különösen érdemes elgondolkodni néhány olyan kérdésen, amelyet a kiállítás is felvetett. Miért van ennyire szükségünk a megváltásra ma? Mitől akarunk szabadulni a megváltással? Tudjuk azt, hogy milyen Messiásra várunk? Tényleg szükségünk van a megváltásra, vagy úgy hisszük: megváltjuk mi magunkat? Mennyire fér össze a megváltás a szabadsággal? Hogyan találhatjuk meg a megváltást? Lehet a megváltást akarni, kivívni, birtokolni?

 

A megváltásról szóló blogbejegyzésnek nagyon szomorú aktualitása támadt: meghalt a kutyám, Fruzsi. 14 éves volt, ami emberi korban 100 éves kornak felel meg. Szerencsére nem kellett sokat szenvednie, és még a halála előtti napon is szép élete volt. Fruzsi az utcáról került hozzánk, kóbor kutyaként. Máig nem felejtem, ahogyan egy rettegő csomagként a lakásomba megérkezett. Rettegő állatból a fiammal, Istvánnal egy bizalomteli társat neveltünk belőle. A szeretetet mellett a belátás volt az egyik legfontosabb tulajdonsága. Macedón farkasölő volt: a park összes kutyáját falhoz tudta volna állítani. Fruzsi azonban a legkisebb pincsivel sem kezdett pörölni. Kikerülte a konfliktust, és reménykedett abban, hogy a példa csak-csak jobb észre téríti valamikor a többieket. Amikor elment, nem éreztem azt, hogy fájdalmas, vagy zavarodott lett volna az útja tovább. Isten legyen veled, kiskutyám.

 

 

A december 31.-ig a debreceni Modem-ben látható „Messiások” az utóbbi évek egyik legnagyobb hatású kiállításaként maradt meg bennem. A tárlat megtekintését érdemes a bejáratnál található vendégkönyvvel kezdeni, amelyben ilyen bejegyzéseket olvashatunk: „Fantasztikus! Átalakultam. Megértettem magam.” „Alaposan áttanulmányoztam a kiállításon látható műveket. Ilyen beteg és aberrált, magukat „művészeknek” nevező emberektől semmit és sehol nem lenne szabad kiállítani.” A kiállítás felkavar és megoszt. Nekem katarzist adott.

A legelutasítóbb véleményeket minden bizonnyal Hermann Nitsch „Orgia-misztérium színházának” jelenetei válthatták ki. Kétségtelenül az én gyomrom is felfordult azoktól a filmektől, ahol (például) a megszállott alkotó szörnyűséges trutymókkal leöntött állati belsőségeket gyömöszölt egy nő két lába közé. Azonban a zsigeri elutasítás mellett azon is elgondolkodtam, hogy nagyon más dolog mindezt egy fekete-fehér filmen megnézni, és megint más mindezt végigcsinálni. Vajon az, aki ezeket a tabuk tucatjait ledöntő cselekedeteket megtette, ugyanaz az ember marad utána is, mint amilyen előtte volt? Akkor is ugyanaz marad, ha mindezt ötven éven át (!) folyamatosan visszatérő módon művelte? És ami még ennél sokkal fontosabb: vajon az a sok ezer békés polgár, aki ezekre a performanszokra jegyet vett, és mindezt élőben végignézte, az is ugyanaz maradt utána, mint ami előtte volt? Tényleg ugyanúgy el tudja utasítani mindezt a saját életében ezek után, mint korábban? Biztos, hogy nem gondolt arra, hogy „Mi lenne, ha én is?” Biztos az, hogy a befogadó mindig elég felnőtt? Biztos az, hogy az alkotói szabadság tabudöntő őrülete nem ragad magával tömegeket soha? Egy XX. század után, a Milgram kísérlet után (ahol békés egyetemisták halálosnak hitt áramütést mértek egy üvegfal mögött ülő társukra csak azért, mert ismételten nem válaszolt jól egy kérdésükre) ezt ki meri bárki jelenteni? Biztos, hogy mindent meg kell tenni, amit lehet?

Könnyen lehet, hogy a fenti kérdéseimért néhány, a művészi szabadságot pártoló műértő megkövez, noha messze nem egy fröcsögő „tilcsátokbe!” követelést fogalmaztam meg e kérdésekkel, hanem az emberi szabadság már egy korábbi blog-bejegyzésemben is érintett, magunktól felismert határain töprengtem velük. A kiállítást rendezők becsületére legyen mondva, hogy az orgia-misztériumokat egy külön teremben helyezték el, és felhívták a figyelmet arra, hogy oda 12 éven aluliakat nem célszerű bevinni. A méltányosság jegyében és a vitathatatlanul létrehozott érték elismeréseként hadd folytassam a kiállítás rendezőinek, Gulyás Gábor - a Modem ügyvezetője és a tárlat kurátora- és csapatának a dicséretével.


Ennyire jól rendezett kiállítást már régen láttam, ugyanis igen kevés helyen lesz a művek egymás mellettiségéből ritmus, összkép, katarzist hozó kompozíció. Had illusztráljam ezt csak egyetlen példával, André Kertész Szatírikus táncos fotójával. Az egy dolog, hogy a kép önmagában egy igen ellentmondásos hangulatot sugárzó remekmű. Az viszont egy ritkán látott óriási bravúr, hogy a képpel szemben annak a gipsz-mintának a végleges szobor formája látható, amely feltűnik a kép bal oldalán. A kiállítás ilyen, egymásra rímelő motívumainak egész sorát hozhatnám még példaként.


Az alkotások első három csoportja megváltást keres a test, a halál és a hamis messiások uralma alól, és ezzel valóban a mélybe taszít. Ezek a művek ugyanis nem csak azt a testet, azt a halált és azokat a hamis messiásokat mutatják be, amelyektől megváltást keresünk. Ezek a művek az el nem fogadást is jelképezik. Valahol, ha mélyebben belegondolunk, Ország Lili „Pár I. (Önarckép férfivel)” című korai képe legalább olyan felkavaró, mint az orgia-misztérium, mert a lélek teljes belső meghasonlottságát tárja elénk. Két embert látunk, aki együtt van, de nem tud sem ezzel, sem saját magával mit kezdeni. Saját testük, együttlétük elfogadásának vágya és elutasítása egyszerre vibrál a meghasonlott arcokon. Hiába kapaszkodik össze az emberpár, úgy igazán mégsem tud ezzel mit kezdeni. Pontosan az az elfogadás nincs jelen, ami a megváltásra való készség első, és egyik legfontosabb lépése.

Advent idején különösen érdemes elgondolkodni néhány olyan kérdésen, amelyet a kiállítás is felvetett. Miért van ennyire szükségünk a megváltásra ma? Mitől akarunk szabadulni a megváltással? Mindentől. Saját magunktól. Pontosan attól, amitől való megszabadulásunk éppen a megváltást magát zárja ki. Belezavarodtunk a kavargó, rohanó világba. Kezdjük nagyon nem érteni magunkat. A felesleges információk tengere a lényeget különösen elfedi. A megváltás pontosan ilyen lényeg, ami nem fér bele a XXI. század mindennapjaiba. Épp olyan zavartan állunk előtte, mint a saját testünk, a születés, a halál, vagy az emberi lét bármilyen igazán fontos pillanata, lényege előtt. Elfogadtuk mindezt mélyen? Átlényegülve megéltük tényleg? Vagy csak tudomásul vettük? A legtöbbször csak legyintettünk, és azt hittük, hogy ez az elfogadás.

Ha nagyon akarunk szabadulni valamitől, de úgy igazán fogalmunk sincsen arról, hogy tulajdonképpen mitől is akarunk szabadulni, akkor nagyon várjuk a magasabb lényt, aki megold, tud, ért, segít, szabadít. József Attila írta le ezt az állapotot gyönyörűen a „Mint a gyermek” című versében:
 


Kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben.”
 

Gondoljunk csak bele! Tényleg tudjuk azt, hogy milyen Messiásra várunk? Vagy valami buta hang azt mondja belül, hogy mindegy, hogy milyen a Messiás, csak szabadítson meg végre minket a sorsunktól, saját magunktól? A zavarodottság, a megváltás hiányától való szenvedés szörnyű párt alkot az elmúlt évtizedek „mostideazonnal” őrületével is. Mindegy hogy nem tudom, mit is keresek tulajdonképpen, ma, nekem, megváltást, ide, MOST!  Mindennapi vágyainkat hajszoló automataként a megváltást is be szeretnénk gyűjteni a bevásárlókosarunkba. A gyors megoldások mindennapos gyakorlata még tovább növeli a messiásvárást. Ha annyira várom a messiást, és annyira most akarom, hogy ide jöjjön nekem, hogy végre már birtokolhassam, akkor fogékony leszek bármilyen álmessiásra is. A debreceni kiállítás a hamis messiások sokaságával mutatja be, hogy milyen messze is kerülhet az igazi megváltás a „modern” embertől. Hadd emeljem ki ezek közül Jirí Suruvka: Ikerpár Hitler-bajusszal fotógrafikáját, ahol az irizáló szövet még tovább fokozza a gyermekien ártatlan Hitler szemek viszolyogtatóan groteszk hatását.

 

A hamis messiások egy új fajtái a „márkapróféták” is. A „márkaevangélizmus” e hirdetői az adott cucc-nak nem vásárlókat, hanem követőket gyűjtenek, olyan rajongókat, akik a márkával szellemileg és érzelmileg is azonosulnak. Ebben a szemléletben a márka lesz az imádat tárgya, az isten, és a reklámarc az ő prófétája. Ez a reklámfogás a fenti nagyonis valós igényre ad egy sikeres – de nézetem szerint vállalhatatlan – választ.


 Honnan várjuk a megváltást? Tényleg szükségünk van a megváltásra, vagy úgy hisszük: megváltjuk mi magunkat? A kapkodó keresés és az „eredményként” fellelt hamis megváltók sora csömört okoz, és a kiábrándulás tovább távolítja a valódi Megváltónak a legmélyebb mélységeinkben rejlő érzetét. Egy idő után azt hisszük már, hogy végleg magunkra maradtunk. Ez aztán párosul a világot leigázó (és nem megértő, megélő) nyugati ember dölyfjével. „Nem találom a messiást? Becsaptak mindenféle álmessiással? Semmi baj! Megváltom én saját magam!”  Eugeniusz Get-Stankiewicz „Csináld magad” című képe egy elképesztően tömör metaforáját adja ennek az életérzésnek. Elsőre Get-Stankiewicz műve egy kiváló geg: a mű első dimenziója a barkácskészlet dimenziója. Íme a web2-krisztus. Interaktív, perszonalizált, trendi. Igenám, de a „készre-csinálással” mi magunk feszítjük meg a Megváltót. Ráadásul a self-made megfeszítés a make-it-ready-yourself Krisztus ettől el nem választható következménye. Ezzel válik a geg hátborzongatóan mélyértelmű mesterművé. Get-Stankiewitz metaforájában az emberi mindenakarás elkerülhetetlenül a legmélyebb bűnbe vezet. Hány megfeszítő szöget, hány kalapácsot is tartottunk már a kezünkben a do-all-yourself mániánk őrületében?

Hogyan találhatjuk meg a megváltást? Lehet a megváltást akarni, kivívni, birtokolni?
A megváltás az előzőek alapján NEM birtokolható, a szó szupermarket értelmében nem elvehető, nem megszerezhető állapot. Ha kétségbeesésünkben idáig eljutunk, az inga a túlsó végletbe leng. A megváltást kapjuk. Kiszolgáltatottak vagyunk. Tenni nem tehetünk a megváltásért semmit. Isten rulettezik velünk. Az egyedüli feladat, tűrni, várni, szenvedni és reménykedni. Ennek a nagyon ambivalens állapotnak egy telibe találó szimbóluma (számomra) Bill Viola „A hírhozó” című filmje, amely a debreceni kiállítás egy elsötétített termében pereg. A termet nagyon fura, mormogó hang tölti be. Anyám hasában érzem magam. Egy krisztus-formát is mintázó férfi-alak lebeg valamilyen olajszerű medencében egyre közelebb és közelebb. Amikor valóban közel kerül, amikor felbukkan a víz fölé és kinyitja a szemét, abban a pillanatban be is csukja a szemét, elkezd újra távolodni a mélységbe, és válik kiismerhetetlen folttá megint. Ez a ciklus aztán ismétlődik, és ismétlődik, és ismétlődik a mormogó olajtengerben újra meg újra. Ebben az értelmezésben a megváltás egy mindig látható, néha közel kerülő, de újra és újra tovalebegő, soha el nem sajátítható állapot.

Tényleg ennyire kiszolgáltatottak vagyunk? A megváltás tényleg semmilyen mozgásteret nem hagy, és kiiktatja a már egy korábbi blog-bejegyzésemben is körüljárt szabadságot? Nem. A megváltás – az én értelmezésemben – kölcsönhatás. A kegyelem az egyén számára csak a kegyelem elfogadásával válhat teljessé. A kegyelemtagadó a kegyelemből kitagadott marad. Ez a mozzanat teszi az emberi szabadságot a megváltás részévé – és egyben sokak tragédiájává is. (Hadd illusztráljam ezt a gondolatsort Mátrai Erik: Tövismozaik című alkotásával.)

Fontos itt megjegyeznem, hogy a fenti, „kölcsönhatás-értelemben” a megváltás gondolata független a világnézettől, és az ateista számára is létezik. (Akik most – akár az egyik, akár a másik oldalról – nem hisznek a szemüknek, azok kérem, hogy menjenek ki a konyhába, és igyanak egy pohár tiszta vizet, majd utána olvassanak csak tovább…) A megváltás ilyen – meglehetősen anti-ortodox – értelmezésében a megváltás az egyén és a mindenség kölcsönhatásaként jelenik meg. A megváltás annak átélése, hogy a mindenség minket nemcsak tartalmaz, de el is fogad. Annak a megérzése, hogy a mindenség pontosan úgy a részeiből ki nem található sajátosságokat generál, mint ahogyan a víz eljut az olvadásig, vagy forrásig, amelyek semmilyen módon nem láthatóak előre az egyedi vízmolekulák szintjéről. Ahogyan egy idegsejt fehérjéinek fogalmuk sincsen, hogy azért rugdossák annyira őket a szomszédjaik, mert a gazda szerelmes lett, és az első randevúja előtt végtelenül izgatott, úgy hogyan a fenébe lehetne nekünk fogalmunk arról, hogy a mindenség (amelyik beláthatatlanul több hierarchikus szinttel feljebb van tőlünk, mint az a két szint, amennyivel az agy egésze található az egyes idegsejt fehérjéjétől) milyen, csak a mindenség szintjén jelentkező tulajdonságokkal rendelkezik? Tudni ezt soha nem fogjuk. Megérezni azonban megérezhetjük. Ez az állapot az, amikor az egyén és a mindenség kölcsönhatása egy teljesen új szinten, a kölcsönhatás szintjén is létrejön.

Most fogom kiverni a biztosítékot (legalább) harmadszor a jelenlegi bejegyzéssel (kéretik egy újabb pohárnyi tiszta víz…). A középkor bizonyos szempontból sokkal fejlettebb kor volt, mint a jelenlegi. Miért? Mert a gondolati erő még nem fedte el annyira a mindenség érzetét, mint ma, két és fél évszázaddal a felvilágosodás után. Hogy akkor minden sokkal, de sokkal homályosabb volt? Igen. Ez volt a középkor szűk keresztmetszete. Ebből jött a babona, a zsigeri rettegés, a kiközösítés, a boszorkányüldözés, és a hasonló borzalmak sora. A jelen kor más oldala (is…) alulfejlett. Mi látjuk és egyre jobban értjük is a részeket, de az ezekbe való beleveszéssel elvesztettük a mindenség érzetét.

A megértés hajszolása egyre több és több részletet hoz a felszínre. Ebben aztán egyre jobban elveszünk. Egyre többet szeretnénk megérteni, és ezért egyre inkább úgy érezzük, hogy szorít az idő. Egyre jobban rohanunk. Belevesztünk ebbe a hajszába, vagy képesek leszünk megérezni a mindenség üzenetét úgy, ahogyan elődeink? Közel jutottunk ahhoz a ponthoz, ahol a választól nemcsak a saját sorsunk, hanem az emberiség léte is függhet. Óriási döntések, nagyon komoly életmódváltás előtt áll a nyugati civilizáció, amely meghódította a Keletet is. Mindezek a döntések csak a mindenség megérzésével válnak elfogadhatóvá és meghozhatóvá.

Mi lehet a szintézis? Záró megjegyzésként hadd térjek vissza a megváltás gondolatához. Hogyan kell tehát felfognunk a megváltást a fenti értelmezésben? Egyszeri, tovatűnő aktusnak? Nem. Állapotnak. A megváltás egy olyan állapot, amelynek elérése és megtartása a mi elfogadásunktól is függ. Annak megérzésétől és átélésétől, hogy nemcsak részei, de átélői is vagyunk a mindenségnek, a kegyelemnek. Ezzel az átlényegítő állapottal teljesen más dimenzióba kerülnek a mindennapok részletei. A megváltás kiérdemlése tehát végtelen türelmet, saját magunk, testünk és halálunk elfogadását igénylő, hosszú, építkező folyamat, amely a kegyelemmel válik híddá ember és Isten között. Krisztus éppen ennek a hídépítésnek a beteljesített és örök érvényű példája volt. A megváltás tehát nem birtokolható tudás, hanem a bölcsesség azon állapota, amely a helyességre törekvő életünknek mind a kivételes kegyelmi pillanatokban, mind pedig folyamatosan megjelenő gyümölcse.
 

 

Hozzászólás (Havass Miklós)


A megváltás metafora, amely valami mély emberi igényre rímel. Ám értelmezéséhez tudni kell azt, hogy milyen igényre felel, hisz az igény a kor, szituáció és az etnikai történelem fényében változhat. Így a metafora korszerű értelmezése mindig feladat. Tillich mondja valahol: ha nincs kérdés, nincs rá válasz.



Mi a mai ember fő kérdése? A dermesztő önmagába zártság, s ennek következtében a meg nem talált értelem. Azt hiszem nagyon eltaláltad a lényeget. A megváltás annak a felismerése, hogy valahová tartozol, valaminek része vagy, valahol el vagy fogadva olyan ütődötten, esetlegesen, ahogy vagy. A megváltás ilyen értelemben, azt az üzenetet jelenti: elfogadtalak, szeretlek. Az élet nagy örömei (megváltó pillanatai), amikor egy kisgyermek bizalommal rád mosolyog, amikor a kedves feltétel nélkül hozzád simul, amikor valaki utoljára melletted ül, és egyszerűen, szótlanul fogja a kezed: Veled van. De megváltás az is, amikor reggel kilépsz a kertbe, s rigóid nem rebbennek el, de vidáman, félrehajtott fejjel néznek rád, majd nyugodtan csipegetnek tovább. Egyek vagytok. Egy szerzetestől (Steindl-Rast) olvastam valahol a kereszténység tömör, három mondatos lényegét. 1. Valakihez (feltétel nélkül) odatartozom. 2. „I am accepted.” Úgy ahogy vagyok! 3. S ezért igyekszem megfelelően élni.


Igen, itt jön a megváltás másik oldala, amit Te is megfogalmazol. (Sokáig nem értettem: ha egyszer már keresztényi értelemben megváltottak, akkor mi lehet még a dolgom?) Azután Wilder Szent Lajos király hídjában értettem meg a dolog lényegét. A megváltottság a szeretet állapota. Ám tudni kell, mi is a szeretet. Montemajor márkiné állandóan űzi szeretett leányát, hogy az adja jelét viszont-szeretetének. Ám élete akkor ér véget (jut mederbe), amikor megérti, az igazi szeretet nem vár viszonzást. Egyszerűen van. S ez a Te szereped. Ezt neked kell elfogadnod, elnyerned. Innentől talán megtaláltad önmagadat, azt a sztupa csúcsán lévő pontot, ahonnan repülhetsz, szárnyalhatsz.



A Modem kiállítást nem láttam, s talán már nem lesz rá módom. Én csontosabb derekú vagyok nálad. A művész szabadságát én a dolgok egyik oldalának vélem. Igen, a művész szabad mindaddig, amíg magát akarja kimondani (magának). A más elé tárás az már más oldal. Az élet minden tevékenységét – s nem pusztán ezt vagy azt – át kell fognia a szeretetnek, az ajándékozásnak. A művész ajándékozása: felelősség. A szeretve elvezetés felelőssége. A néha talán bonyolult élet katarzison keresztül feltárt igazságának felelőssége. Grünewald vagy MS Mester torzzá merevedett megfeszítettje ide vezet. Nitschnél ezt nem érzékelem. Ezért is, mint bíró – ami tudom, joggal nem lehetek – azt mondom, hogy a Nitschek, Polanskik nem lehetnek minták, mert kártékonyak. Ellene dolgoznak a megváltásnak. Egyetértek veled: inkább hallgass Mozartot, vagy egy rigót
 

 

Hozzászólás (Gambár Katalin)


Egy emberre szeretném felhívni a figyelmet, akinek a megváltással kapcsolatban "adott" mondatai számomra bevésődtek (talán mert olyan egyszerűek, hogy szinte már lehetetlen betartani, tényleg így élni!). Ez az ember Dávid Katalin professzor asszony (aki gyerekként mindig renitens volt), a Magyar Művészeti Akadémia tagja, akinek néhány mondatát idézem, amelyek a 2003. április 16.-án megjelent Nők Lapjában olvashatóak Schäffer Erzsébet leírásában „Mindenki megvált valakit, érted...? (Húsvéti beszélgetés Dávid Katalinnal a kettétört kenyérről, a jólneveltségről és az irgalomról)" címmel.



„A barátaim között nagyon sok nem hívő ember akad, és nincs emiatt összekoccanásunk. Tudod az én gyerekkoromban arra neveltek bennünket, hogy egyformák vagyunk. Hogy az a másik ugyanolyan, hogy a megváltás mindenkire vonatkozik. Ez az egyik. A másik, hogy a teremtésben az a kifejezés, hogy "saját képére, hasonlatosságára" teremtette Isten az embert, ez is mindenkire érvényes. Na most, ha az ember ugyanúgy megváltott ember, ugyanúgy Isten képmása, akkor fontolni se tudom, mi az, ami elválaszthat. A más. A másság. Szokták úgy is mondani, hogy tolerancia. Az én időmben ezt a szót nem ismerték. Tolerancia nem volt csak jólneveltség létezett. Anélkül ki sem lehetett menni az utcára. Nekem nem kellett toleránsnak lenni csak jólneveltnek."

"Arra otthon egészen pici koromtól megtanítottak, hogyan kell kettétörni a kenyeret, és odaadni... Ez benne van a Bibliában. Milyen kevesen figyelnek arra, hogy egyetlen lényege van, az irgalom... Az irgalmasság pedig a legegyszerűbb dolog. Ő (Jézus) maga felsorolja. Enni adni az éhezőnek. Inni adni a szomjazónak. Befogadni az idegent. Felöltöztetni a ruhátlant. Ápolni a beteget. Meglátogatni a fogságban lévőt. Semmi több. Nem a lelkivilágáról van szó. Meg a tiedről. Törd meg a kenyeret és add oda. Ilyen egyszerű... Minden az irgalomról szól. Mi az irgalom? A gyűlölet ellentéte. Nem a szeretet a gyűlölet ellentéte, hanem az irgalom. Ez pedig a húsvét. Ez az, amikor azt mondom megváltás. Mindenki megvált valakit, érted? A kézmozdulatával, egy gesztussal, egy jó szóval. Ha rámosolyogsz valakire a villamoson. Ha odanyújtod a kezed a nehezen lépőnek. A megváltás olyan magatartás, amely nélkül nem ember az ember. A megváltást mindannyian éljük. Hívők és nem hívők. Naponta... Mit tud az ember a gyerekének adni? Mi a legfontosabb? Egyszerű szabályok vannak. A gyereket rá kell venni, hogy tanuljon, hogy olvasson. Az, hogy mire neveled, már a lelkiismereted mondja el...Világnézettől függetlenül meg kell tanítani, hogy a másik embert tisztelni kell. Nem kell vele egyetérteni, vitatkozni is szabad, de tisztelni kell. Ez a felebaráti szeretet... Jót akarok a másiknak. Eltöröd a kenyeret, és megfelezed. Néha teszek ilyen primitív dolgokat... Ilyen apró dolgokra kell megtanítani a gyerekeket."
 

Válaszok (1)


Hadd emeljek ki „vicenzio” nagyon értékes gondolataiból három elemet:

A lelkiatya (lelkianya), a pap szerepe. A papi szerep felfogása a „vicenzio” által is érintett vetületben kettős lehet: vagy az értékek őrzője és hirdetője (megtestesítője), vagy a megváltás, a kegyelem szeretetteli kiteljesítője. A pap e kettős szerepfelfogása az archetipikus „atya” és „anya” szerepét jeleníti meg. Nyilvánvalóan e két szerep egymástól el nem választható, és csak együttesen teremthet egységet, ahogyan az atya és az anya is csak együttesen adhat értékes új életet. Pontosan ezért hibás a két szerep gyakorta tapasztalható kettéosztása. Az atyai szerep kizárólagossága a papot egy olyan kapuőrzőnek (gatekeeper-nek) teszi meg, aki úgy véli, hogy ő a végső bíró helyi megtestesítője és az a feladata, hogy szubjektivitástól (és szeretettől) mentesen ítéljen élők és holtak felett. Az anyai szerep kizárólagossága szeretethiányos világunkban nagyon ritka. Az anyai szerep egyeduralma a papot egy olyan mediátornak teszi meg, aki értékmentesen mindent és mindenkit egyformán szeret, és soha, semmilyen körülmények között nem figyelmeztet arra, hogy bizony a lélek még bejárhat olyan utakat, amelyek a fejlődését jelentik. A helyes magatartás a kettő elegye. Ahogyan „vicenzio” is nagyon helyesen írja: „nézd az életemet és adj rá bűnbocsánatot, áldást”; „adni időt, teret, szabadságot, hogy felfedezze a saját útját”; „bátorítás akart lenni az ÉLETRE, nem pedig fenyegetés, hogy féljetek, mert mindent látok”. Érdemes sorra venni, hogy ebben a három idézetben az értékadó, felfedezésre buzdító, bátorító atyai és a biztonságot adó, visszafogadó, megbocsátó, vigasztaló, szerető anyai magatartás egyaránt benne foglaltatik.

„Istenkáromlás nekik a jövő megváltásról papolnom, ha a mostani bizonytalanságból nem tudok nekik kiutat mutatni” – írja nagyon nagy joggal „vicenzio”. Csaknem tíz indiai utazásom alapján hiszem, hogy lehet utat mutatni ilyenkor is. December 23.-án fogjuk feltenni azt az írásomat, amely az öröm ezer arcából mutat ne néhányat. Az öröm a legapróbb mindennapokban is fellelhető. Egyetlen mosoly öröme adhat olyan erőt, amelyik segít megtalálni a helyes utat. Az indiaiak többsége olyan csont szegény, aminél nagyobb szegénység már nem képzelhető el. Mégis. Ezeknek az embereknek jelentős része boldog, mert megtalálta és megtartotta saját magát. A kiút első, és legfontosabb lépése tehát nem kívül, a kinti világban, hanem belül van. A megváltás tehát múlt idő, mert ahogyan „vicenzio” is írja „beteljesedett Jézus kereszthalála és feltámadása által”. Ugyanakkor a megváltás jelen idő is, mert beteljesíthető azáltal, ha megtaláljuk saját magunkat odabent. És a megváltás csak mindezek után jövő idő, egy olyan ígéret, amelyet annál jobban a magunkénak érzünk, minél inkább el tudtunk merülni a megváltás jelenében.
 

Egyetértek „vicenzio”-val abban is, hogy Isten a maga teljességében összerakhatatlan, megismerhetetlen. Ez egyben egy másik gondolatot is rögtön sugall. Vannak, akik Istenről sokkal többet tudnak, éreznek, mint a többiek. Az emberiség e nagy tanítói minden tiszteletünket megérdemlik. De az ő létük sem lehet semmiféle indok arra, hogy Istent bárki „kisajátítsa” és azt mondhassa, hogy az ő istenértelmezése teljes és végleges. Nagyon mély nézetem az, hogy egy ilyen lezárt és kisajátított Istenértelmezés maga az Istenkísértés ugyanis Istent ilyen teljességben csak és egyedül saját maga élheti meg.


"chrisbuza” hozzászólásából teljesen egyetértek azzal a következtetéssel, hogy a megváltás elérésének kulcslépése az önkéntes, hasznot nem váró munka a másikért. Thomas Harris írta az „OKÉ vagyok, OKÉ vagy” című könyvében, hogy A boldogság a mások boldogságáért végzett munka mellékterméke.” Így, advent idején ez különösen időszerű üzenet.
 

Megosztás

Hozzászólások

Gratulalok a bejegyzeshez, egy nagyon idöszerü temat vet fel! Harom apro megjegyzes hozza:
1. Amit a szerzo "megvaltas" neven nevez, azt en inkabb "beteljesült elet"-nek neveznem, es azt mondanam, hogy amikor valaki hozzasegit mas valakit ennek a hamonikus allapotnak, a "beteljesült elet"-nek az eleresehez, akkor egy ici-picit hozzajarul a "megvaltashoz". (Ertelmetlen dolog persze a szohasznalaton vitatkozni, nem is ezert irtam, hanem abban a remenyben, hogy a "beteljesült elet" kifejezes segithet a blog jobb megerteseben.)
2. Szamomra a blog vege sem verte ki a biztositekot: a tudomany es hit nem konkurensek: ugyan mind a kettönek celja a vilag megismerese, de mas kerdesekre keresik a valaszt, teljesen mas megközelitesben (es ebböl adodoan mas eszközökkel). Szamomra a blog vege "csak" annyit jelent, hogy ma erös hitbeli, remenybeli "deficit" tapasztalhato.
3. Talan kimondva-kimondatlanul (vagy lehet, hogy valahol "kimondva" is, csak szamomra nem eleg "feltünöen") benne van a blogban, hogy mikent kerülhetünk közelebb a "beteljesült elet"-hez. Persze egy kiallitas megtekintese egy lepes lehet ezen az uton (radöbbenünk a hianyossagunkra), megis azt hiszem, hogy van egy ennel sokkal fontosabb "kulcslepes": az, amikor önkent, sem anyagi sem "tekintelybeli" hasznot nem varva teszünk valamit a masik emberet. Ilyen lehet peldaul az, amikor összeall egy kis csoport es karacsony elött elmegy egy korhazba enekleni a betegeknek vagy a nyari szünetben egy-ket hetre karitativ munkat vegeznek (persze azert közben legyünk esznel: nem akarjuk, hogy az ünnepek utan a fel orszag H1N1-es legyen, es azt se hogy a nyari "önkenteskedes" kereteben epitett közössegi haz radöljön a benne ünneplö, beszelgetö, talakozo emberekre). Egy masik pozitiv pelda lehet az, amikor egy professzor tovabb tartja az elöadast (miközben senki nem fizeti meg a "tuloraert"!), es mindezt NEM azert teszi, hogy nagyobb anyag mellett könnyebben megbuktathassa majd a hallgatokat a vizsgan, vagy hogy a videkiek lekessek a buszukat, vagy hogy sajat tekintelye növekedjen, hanem pusztan ELHIVATOTTSAGBOL. Van, aki orat tart; van, aki közössegi hazat ujit fel; van, aki a tetveket szedegeti össze arva gyerekek hajabol Devan; es van, aki egyszerüen otthon, sajat környezeteben teremt harmoniat --- es mindezek az emberek valamifele különleges "fennyel" vilagitjak meg a velük kapcsolatba kerülöket, akik talan kepesek ezt a fenyt szivükbe fogadni. Batoritani szeretnek tehat mindenkit az önkentessegre, a valodi önkentessegre. Nem a "VIP-önkenteskedesre", amelynek soran segitünk ugyan egy rendezveny megszervezeseben, de közben magunk is jot bulizunk, es a munkankert "cserebe" 2 szelet sütemenyt tesznek felre szamunkra (vagy teszünk felre magunknak!), miközben a "hagyomanyos" resztvevöknek csak egy fel szelet jut, es a vegen meg büszken mutogatjuk magunkat a szinpadon, hogy milyen jofejek voltunk. Kellemes adventet, kellemes keszülödest, kellemes "utat" kivanok mindenkinek!
Megváltás - ez mit takar? Nekem egy picit olyan penészes templom szagú kifejezés, amivel az idős papok szokták rijogatni a fiatalabb, picit zavarban lévő embereket. Néha úgy érzem, mintha egy kreált világba élnénk, ahol egyrészt az egyház és benne én, a pap is hirdetem a megváltást, de már a második pillanatban nem adok időt, teret, szabadságot az embernek, hogy legyen aki, és az Isten végezze el benne a megváltást, hanem az én előre - talán az egyház, egyházak által gyártott - elképzeléseim börtönrácsain akarom őt keresztül tuszkolni. Pici pszichológiát keverve a dologba, ha jól emlékszem a Maslow féle piramis arra akarja az emberekkel foglalkozókat figyelmeztetni, hogy az ember építést a természetes szükségleteik kielégítésével kell kezdeni. A mai világunkba az emberek nagy részének az alapvető létbiztonsága nincs meg. Nincs kiszámítható jelenük se, hát még jövő, legyen az akár csak a holnap. A holnapután már távoli. A templomba járó „híveim” vagy a templomba nem járó falulakóim ilyenek. Őket a mostani túlélés foglalkoztatja. Picit úgy érzem, hogy istenkáromlás nekik a jövő megváltásról papolnom, ha a mostani bizonytalanságból nem tudok nekik kiutat mutatni. Nyugodtan fejemhez verheted, hogy hitetlen vagyok, meg pogány, meg miegymás... Lehet, hogy igazad van! Küszködök a hittel, az élettel és egyre kilátástalanabb a helyzetem, bár nem adom fel. Pogányságom jelei a következők. Nem tudok olyan könnyen hinni a csodákba, amit sokszor az egyház is hirdet. Kérdezem: Az Isten miért tenne csodát, mikor az általa ajándékozott ÉLET lehetőségeit elpocsékoljuk, nem használjuk ki? Miért????? Pogányságom következő jele a kérdésem: Kicsoda vagy micsoda az ISTEN??? És ezt most komolyan kérdezem! Egy papok és teológusok - legyenek ezek bármilyen vallásúak - által könyvekbe zárt mindent megmagyarázó működési elv? Majd a papi és teológusi logika által felépített vallási eszmerendszer határozza meg az Istent és az ő ténykedését? Majd ha összeütközésbe kerül az elv a valósággal, akkor a valóságot az elvhez kell igazítani? Vagy az Isten egészen más, mint a mi elképzeléseink, feltételezéseink és különböző vallások hitvallásai őróla? Mert Isten az van! Az nem kérdés. Legalább is számomra nem. És szerintem nem helyes, ahogy a tudósok és a papok kettészakítják a tudományos és vallásos istenre... Szerintem sokkal korrektebb lenne beismerni, hogy az én vallási Istenem és a tudós tudományos istene is csak egy „félisten”, és ha a kettőt össze is rakom, akkor se kapok egy egész istent, mert az isten ennél több, mérhetetlenül gazdagabb valóság. Van egy sokak által tisztelt - de én kóklernek, bűvésznek tartom - ember: Kisfaludy György, aki különböző számítógépes grafikák és sejtelmes szövegekkel magyarázza az isteni működést, és picit ötvözve a vallásokat és a tudományt egy homályos maszlagot húz el az emberek orra előtt, amire nem kevesen harapnak is. Szerintem az Istenhez mindegyikünk egyforma közel van. Megváltás? Számomra az ÉLNI a megváltás. Élni normális emberi életet: élni, dolgozni, szeretni, építeni, rombolni, boldognak lenni, szenvedni, álmodni, elviselni, meghalni. Számomra a vallás és a papságom se más, mint élni az életet. Az imádság egyrészt a szöveg elmondása és mormolása, másrészt az Istenhez, az ismeretlen ismerőshöz való szeretetteljes vagy/és bizalomteljes odafordulás, hogy: „nézd az életemet és adj rá bűnbocsánatot, áldást.” Mások felé a megváltás (szerintem): adni időt, teret, szabadságot, hogy felfedezze a saját útját az ÉLETHEZ vagy /és az ÉLETBEN. Ahogyan az Isten is tálcán kínálja fel az ÉLETET, mint egy szeletet a szülinapi tortájából, hogy: „tessék!” Picit úgy érzem, hogy az embereknek nem papolni, prédikálni kellene, hanem tanítani őket élni. Mintha az emberek nagy része elhitte volna azt a hazugságot, hogy a XXI. században vagyunk. Nincs XXI. század, hanem csak itt és most van és az ember már 21 századon át (sőt több évezreden) ugyanúgy él. Nincs sok változás, csak a körülményeink, fegyvereink másak. Másodsorban a megváltás megtörtént! A bűnöktől való megváltás beteljesedett Jézus kereszthalála és feltámadása által. A katolikus egyházban gyakran érzem, hogy túlmisztifikáljuk az „áldozást” és a „kultuszt” és elfeledkezünk az élet éléséről. Jézus az utolsó vacsorán azt mondta, hogy „vegyétek és egyétek, vegyétek és igyátok” és elmondta, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Majd a magyar nyelv gyönyörűsége: ÉTEL és ÉLET - az étel amit meg eszünk, kell, hogy életté váljék bennünk. És sokszor a katolikus egyház berkein belül ezt nem látom megvalósulni. Csak néminemű ködösítéssel, papolással találkozom és az őszinte élni akarás, emberré maradni akarás mintha kimaradna... Pedig szerintem a megváltás - Jézus utolsó vacsorája + kereszthalála + feltámadása - az ÉLETRE kellene bátorítani minket, BENNE hívőket. Íme veletek vagyok mindennap a világ végéig, ez bátorítás akart lenni az ÉLETRE, nem pedig fenyegetés, hogy féljetek, mert mindent látok... A mai világba a megváltás - szerintem - az emberhez méltó élet körülményeinek a megteremtésével kellene kezdődni, aminek az Egyház kellene, hogy prófétájává legyen. Sokszor úgy érzem, hogy a régi világ hitetlen vezérei nem Isten ellenesek voltak, hanem azokat az embereket gyűlölték, akik egy bizonyos istenképet képviseltek. Mert ha ezek az emberek ismerték volna Istent, vagy kaptak volna ízelítőt az őszinte emberségből, akkor talán kevesebb dolog történt volna meg. Ráadásul nem a vallás volt a rossz, nem is az Isten, hanem az emberek, akik művelték a vallást. A kereszt függőleges darabja a helyén van. Mindig is a helyén volt. Az Isten a „Jézus előtti időkben” is a helyén volt és áldással, élettel áldotta meg a világmindenséget. Szerintem a megváltás kulcsa a kereszt vízszintes darabjában rejlik. Hogy egymás kezeit rászögezzük e ismét a keresztre, vagy megfogjuk egymás kezét és az Istenhez emeljük életünket. (igazából ez a megfogalmazás is sántít, mert az Isten ott kuporog az életünk kapuja előtt és várja, hogy befogadjuk. vagy még másképp megfogalmazva az élet ott van minden sóhajban, minden csésze teában, minden kioltott életben!)
Dejóezatéma! :) Akkor kiverek pár biztosítékot én is :)) A karácsonnyal újra elszámolás jön, a "nagy, éves érzelmi számvetés", és ha én lennék az ördög, most venném a legszebb lakkcipőmet, táncolva végigkopognám vele a Duna-partot (mondjuk a pesti oldalon), aztán leülnék egy híd tövébe rágyújtani egy szivarra. Az első füstjéből nagyot szippantanék, mert tudnám, hogy örökké élek... :) Lenyűgöző, hogy van egy halál, amivel a keresztény kultúra csecsén felnőtt népek a mai napig nem tudnak elszámolni - ez Krisztus. Aztán ott egy fogalom, ami ehhez kapcsolódik, a megváltás: ugyanezen ok miatt nem tudjuk egyértelműen definiálni évezredek óta. De az, hogy ez a szó folyamatosan a tudatküszöb közelében ténfereg és az, hogy egyre inkább a kérdés alázatával fordulunk az irányába, azt igazolja, hogy jó nyomon járunk, ez egy kulcsfogalom. Krisztust vallani kell vagy megérteni? Másképpen: aki a megváltásról beszél, az mind pap? Nehéz ügy... Abban, hogy a középkor fejlettebb lett volna a jelenleginél, nem vagyok biztos. Inkább egyszerűbb volt, ahol a jóval kevesebb gondolati kategória között nehezebb volt eltévedni. A mai digitális gondolkodásmód az információk követhetetlen sokaságával kitermelte a kritikai érzék szükségességét, ami viszont igen nehezen elsajátítható a hatalmas gondolati zajban. A középkorban nem volt szükség semmi ilyesmire, a kollektív szuperegó adott volt. Latinul, vagyis a fene se értette. Lett is nagy rivalgás, amikor a reformáció elhozta a népek saját nyelvére fordult Bibliákat. A megváltás fogalma akkor is jócskán fellazult - Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című tanulmányában azt is boncolgatja, hogyan kezdett működni az új definíció. De ekkor már a lovak szétszaladtak, az igazán fontos fogalmak elkezdtek bukdácsolni a propagandisztikus álságosság rögös, máig vezető útján. Nem véletlenül mondták pl. Richelieu bíborosról (!) halála után: "ha van Isten, most sokmindenért felelnie kell - ha pedig nincs, akkor sikeres ember volt." Engem az is érdekelne, vajon Krisztus mire gondolt, illetve mit várt, amikor Pétert tette meg "egyházának alapjává" (feltéve, hogy volt ilyen, nekem itt kicsit kilóg a lóláb - olyan ez, mintha az első igazán ütős hatalom-franchise-zal lenne dolgunk). Fogalmam sincs, mi a megváltás. De úgy tűnik, hogy nagyjából egyedül vagyunk kénytelenek rájönni. Illetve azon kevesekkel karöltve, akik szintén keresik. Nem hirdetik, hanem keresik. Akik nem mondják, hanem kérdeznek. Mint Csermely Péter :)

Baráti Péternek: ismeretlenül is egyetértek... Közvetlenül ÉLNI több, mint az "életről" vitatkozni. Sőt, még "vesztesként" is ÉLNI több, mint "győztesként" szállni ki az "életről" szóló meddő/halott vitából... Szitu: Egyszer a pozsonyi szt. Márton székesegyházban egy nagy tudós volt kiterítve a temetése napján. Mivel egyházhoz közeli ember volt, ezért "díszes" temetésben részesítették... A koporsója előtt elment egy kisgyerek is, olyan 6-7 éves, fogva szülőjének (nem tudom, hogy apukája, vagy anyukája) kezét... Valaki megjegyezte, hogy lám, milyen az ÉLET! Ez a "pöttöm" gyerek sokkal "nagyobb" mert él, mint díszes koporsójában fekvő - de már halott - nagy tudós. Valahogy tényleg ilyen az ÉLET, és szerintem a megváltás is... Ha csak pöttömnyit is, de élőként van bennünk jelen - az életünkben - akkor az JÓ! Ha csak a látszatja van meg bennünk - legyen az bármennyire pompás is (de halott) - az már régen rossz. Megváltást keresni, Életet keresni ugyanaz! Nem mindegy, hogy milyen szavakat használok? A szavak csak szavak, - "bár a szó veszélyes fegyver, s van, aki fegyvertelen..." Az ÉLET ami számít... A többi csak körítés... mese... papolás... És az idő teszi próbára az ember szavait, cselekedeteit, hogy mennyit érnek, mennyire ÉLET közeliek, vagy életellenesek... (tisztelettel és szeretettel "a papoló")