Csermely Péter blogja

Nyomtatóbarát változat

A megváltás nem fér bele a XXI. század mindennapjaiba. Épp olyan zavartan állunk előtte, mint a születés, a halál, vagy az emberi lét bármilyen igazán fontos pillanata előtt. Mindennapi vágyainkat hajszoló automataként a megváltást is be szeretnénk gyűjteni a bevásárlókosarunkba. Belevesztünk a hajszába, vagy képesek vagyunk megérezni a mindenség üzenetét úgy, ahogyan elődeink? Közel jutottunk ahhoz a ponthoz, ahol a választól nemcsak a saját sorsunk, hanem az emberiség léte is függhet.

A „Messiások” az utóbbi évek egyik legnagyobb hatású kiállításaként maradt meg bennem. A december 31.-ig a debreceni Modem-ben látható alkotások első három csoportja a mélybe taszít. Megváltást keres a test, a halál és a hamis messiások uralma alól. A kiállítást bezáró csoport eljuttat a katarzisig, megmutatván a valódi megváltást, a valódi Messiást.

Advent idején különösen érdemes elgondolkodni néhány olyan kérdésen, amelyet a kiállítás is felvetett. Miért van ennyire szükségünk a megváltásra ma? Mitől akarunk szabadulni a megváltással? Tudjuk azt, hogy milyen Messiásra várunk? Tényleg szükségünk van a megváltásra, vagy úgy hisszük: megváltjuk mi magunkat? Mennyire fér össze a megváltás a szabadsággal? Hogyan találhatjuk meg a megváltást? Lehet a megváltást akarni, kivívni, birtokolni?
 

A megváltásról szóló blogbejegyzésnek nagyon szomorú aktualitása támadt: meghalt a kutyám, Fruzsi. 14 éves volt, ami emberi korban 100 éves kornak felel meg. Szerencsére nem kellett sokat szenvednie, és még a halála előtti napon is szép élete volt. Fruzsi az utcáról került hozzánk, kóbor kutyaként. Máig nem felejtem, ahogyan egy rettegő csomagként a lakásomba megérkezett. Rettegő állatból a fiammal, Istvánnal egy bizalomteli társat neveltünk belőle. A szeretetet mellett a belátás volt az egyik legfontosabb tulajdonsága. Macedón farkasölő volt: a park összes kutyáját falhoz tudta volna állítani. Fruzsi azonban a legkisebb pincsivel sem kezdett pörölni. Kikerülte a konfliktust, és reménykedett abban, hogy a példa csak-csak jobb észre téríti valamikor a többieket. Amikor elment, nem éreztem azt, hogy fájdalmas, vagy zavarodott lett volna az útja tovább. Isten legyen veled, kiskutyám.

A december 31.-ig a debreceni Modem-ben látható „Messiások” az utóbbi évek egyik legnagyobb hatású kiállításaként maradt meg bennem. A tárlat megtekintését érdemes a bejáratnál található vendégkönyvvel kezdeni, amelyben ilyen bejegyzéseket olvashatunk: „Fantasztikus! Átalakultam. Megértettem magam.” „Alaposan áttanulmányoztam a kiállításon látható műveket. Ilyen beteg és aberrált, magukat „művészeknek” nevező emberektől semmit és sehol nem lenne szabad kiállítani.” A kiállítás felkavar és megoszt. Nekem katarzist adott.

A legelutasítóbb véleményeket minden bizonnyal Hermann Nitsch „Orgia-misztérium színházának” jelenetei válthatták ki. Kétségtelenül az én gyomrom is felfordult azoktól a filmektől, ahol (például) a megszállott alkotó szörnyűséges trutymókkal leöntött állati belsőségeket gyömöszölt egy nő két lába közé. Azonban a zsigeri elutasítás mellett azon is elgondolkodtam, hogy nagyon más dolog mindezt egy fekete-fehér filmen megnézni, és megint más mindezt végigcsinálni. Vajon az, aki ezeket a tabuk tucatjait ledöntő cselekedeteket megtette, ugyanaz az ember marad utána is, mint amilyen előtte volt? Akkor is ugyanaz marad, ha mindezt ötven éven át (!) folyamatosan visszatérő módon művelte? És ami még ennél sokkal fontosabb: vajon az a sok ezer békés polgár, aki ezekre a performanszokra jegyet vett, és mindezt élőben végignézte, az is ugyanaz maradt utána, mint ami előtte volt? Tényleg ugyanúgy el tudja utasítani mindezt a saját életében ezek után, mint korábban? Biztos, hogy nem gondolt arra, hogy „Mi lenne, ha én is?” Biztos az, hogy a befogadó mindig elég felnőtt? Biztos az, hogy az alkotói szabadság tabudöntő őrülete nem ragad magával tömegeket soha? Egy XX. század után, a Milgram kísérlet után (ahol békés egyetemisták halálosnak hitt áramütést mértek egy üvegfal mögött ülő társukra csak azért, mert ismételten nem válaszolt jól egy kérdésükre) ezt ki meri bárki jelenteni? Biztos, hogy mindent meg kell tenni, amit lehet?

Könnyen lehet, hogy a fenti kérdéseimért néhány, a művészi szabadságot pártoló műértő megkövez, noha messze nem egy fröcsögő „tilcsátokbe!” követelést fogalmaztam meg e kérdésekkel, hanem az emberi szabadság már egy korábbi blog-bejegyzésemben is érintett, magunktól felismert határain töprengtem velük. A kiállítást rendezők becsületére legyen mondva, hogy az orgia-misztériumokat egy külön teremben helyezték el, és felhívták a figyelmet arra, hogy oda 12 éven aluliakat nem célszerű bevinni. A méltányosság jegyében és a vitathatatlanul létrehozott érték elismeréseként hadd folytassam a kiállítás rendezőinek, Gulyás Gábor - a Modem ügyvezetője és a tárlat kurátora- és csapatának a dicséretével.


Ennyire jól rendezett kiállítást már régen láttam, ugyanis igen kevés helyen lesz a művek egymás mellettiségéből ritmus, összkép, katarzist hozó kompozíció. Had illusztráljam ezt csak egyetlen példával, André Kertész Szatírikus táncos fotójával. Az egy dolog, hogy a kép önmagában egy igen ellentmondásos hangulatot sugárzó remekmű. Az viszont egy ritkán látott óriási bravúr, hogy a képpel szemben annak a gipsz-mintának a végleges szobor formája látható, amely feltűnik a kép bal oldalán. A kiállítás ilyen, egymásra rímelő motívumainak egész sorát hozhatnám még példaként.


Az alkotások első három csoportja megváltást keres a test, a halál és a hamis messiások uralma alól, és ezzel valóban a mélybe taszít. Ezek a művek ugyanis nem csak azt a testet, azt a halált és azokat a hamis messiásokat mutatják be, amelyektől megváltást keresünk. Ezek a művek az el nem fogadást is jelképezik. Valahol, ha mélyebben belegondolunk, Ország Lili „Pár I. (Önarckép férfivel)” című korai képe legalább olyan felkavaró, mint az orgia-misztérium, mert a lélek teljes belső meghasonlottságát tárja elénk. Két embert látunk, aki együtt van, de nem tud sem ezzel, sem saját magával mit kezdeni. Saját testük, együttlétük elfogadásának vágya és elutasítása egyszerre vibrál a meghasonlott arcokon. Hiába kapaszkodik össze az emberpár, úgy igazán mégsem tud ezzel mit kezdeni. Pontosan az az elfogadás nincs jelen, ami a megváltásra való készség első, és egyik legfontosabb lépése.

Advent idején különösen érdemes elgondolkodni néhány olyan kérdésen, amelyet a kiállítás is felvetett. Miért van ennyire szükségünk a megváltásra ma? Mitől akarunk szabadulni a megváltással? Mindentől. Saját magunktól. Pontosan attól, amitől való megszabadulásunk éppen a megváltást magát zárja ki. Belezavarodtunk a kavargó, rohanó világba. Kezdjük nagyon nem érteni magunkat. A felesleges információk tengere a lényeget különösen elfedi. A megváltás pontosan ilyen lényeg, ami nem fér bele a XXI. század mindennapjaiba. Épp olyan zavartan állunk előtte, mint a saját testünk, a születés, a halál, vagy az emberi lét bármilyen igazán fontos pillanata, lényege előtt. Elfogadtuk mindezt mélyen? Átlényegülve megéltük tényleg? Vagy csak tudomásul vettük? A legtöbbször csak legyintettünk, és azt hittük, hogy ez az elfogadás.

Ha nagyon akarunk szabadulni valamitől, de úgy igazán fogalmunk sincsen arról, hogy tulajdonképpen mitől is akarunk szabadulni, akkor nagyon várjuk a magasabb lényt, aki megold, tud, ért, segít, szabadít. József Attila írta le ezt az állapotot gyönyörűen a „Mint a gyermek” című versében:
 

„Kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben.”

Gondoljunk csak bele! Tényleg tudjuk azt, hogy milyen Messiásra várunk? Vagy valami buta hang azt mondja belül, hogy mindegy, hogy milyen a Messiás, csak szabadítson meg végre minket a sorsunktól, saját magunktól? A zavarodottság, a megváltás hiányától való szenvedés szörnyű párt alkot az elmúlt évtizedek „mostideazonnal” őrületével is. Mindegy hogy nem tudom, mit is keresek tulajdonképpen, ma, nekem, megváltást, ide, MOST!  Mindennapi vágyainkat hajszoló automataként a megváltást is be szeretnénk gyűjteni a bevásárlókosarunkba. A gyors megoldások mindennapos gyakorlata még tovább növeli a messiásvárást. Ha annyira várom a messiást, és annyira most akarom, hogy ide jöjjön nekem, hogy végre már birtokolhassam, akkor fogékony leszek bármilyen álmessiásra is. A debreceni kiállítás a hamis messiások sokaságával mutatja be, hogy milyen messze is kerülhet az igazi megváltás a „modern” embertől. Hadd emeljem ki ezek közül Jirí Suruvka: Ikerpár Hitler-bajusszal fotógrafikáját, ahol az irizáló szövet még tovább fokozza a gyermekien ártatlan Hitler szemek viszolyogtatóan groteszk hatását.

A hamis messiások egy új fajtái a „márkapróféták” is. A „márkaevangélizmus” e hirdetői az adott cucc-nak nem vásárlókat, hanem követőket gyűjtenek, olyan rajongókat, akik a márkával szellemileg és érzelmileg is azonosulnak. Ebben a szemléletben a márka lesz az imádat tárgya, az isten, és a reklámarc az ő prófétája. Ez a reklámfogás a fenti nagyonis valós igényre ad egy sikeres – de nézetem szerint vállalhatatlan – választ.

 Honnan várjuk a megváltást? Tényleg szükségünk van a megváltásra, vagy úgy hisszük: megváltjuk mi magunkat? A kapkodó keresés és az „eredményként” fellelt hamis megváltók sora csömört okoz, és a kiábrándulás tovább távolítja a valódi Megváltónak a legmélyebb mélységeinkben rejlő érzetét. Egy idő után azt hisszük már, hogy végleg magunkra maradtunk. Ez aztán párosul a világot leigázó (és nem megértő, megélő) nyugati ember dölyfjével. „Nem találom a messiást? Becsaptak mindenféle álmessiással? Semmi baj! Megváltom én saját magam!”  Eugeniusz Get-Stankiewicz „Csináld magad” című képe egy elképesztően tömör metaforáját adja ennek az életérzésnek. Elsőre Get-Stankiewicz műve egy kiváló geg: a mű első dimenziója a barkácskészlet dimenziója. Íme a web2-krisztus. Interaktív, perszonalizált, trendi. Igenám, de a „készre-csinálással” mi magunk feszítjük meg a Megváltót. Ráadásul a self-made megfeszítés a make-it-ready-yourself Krisztus ettől el nem választható következménye. Ezzel válik a geg hátborzongatóan mélyértelmű mesterművé. Get-Stankiewitz metaforájában az emberi mindenakarás elkerülhetetlenül a legmélyebb bűnbe vezet. Hány megfeszítő szöget, hány kalapácsot is tartottunk már a kezünkben a do-all-yourself mániánk őrületében?

Hogyan találhatjuk meg a megváltást? Lehet a megváltást akarni, kivívni, birtokolni?
A megváltás az előzőek alapján NEM birtokolható, a szó szupermarket értelmében nem elvehető, nem megszerezhető állapot. Ha kétségbeesésünkben idáig eljutunk, az inga a túlsó végletbe leng. A megváltást kapjuk. Kiszolgáltatottak vagyunk. Tenni nem tehetünk a megváltásért semmit. Isten rulettezik velünk. Az egyedüli feladat, tűrni, várni, szenvedni és reménykedni. Ennek a nagyon ambivalens állapotnak egy telibe találó szimbóluma (számomra) Bill Viola „A hírhozó” című filmje, amely a debreceni kiállítás egy elsötétített termében pereg. A termet nagyon fura, mormogó hang tölti be. Anyám hasában érzem magam. Egy krisztus-formát is mintázó férfi-alak lebeg valamilyen olajszerű medencében egyre közelebb és közelebb. Amikor valóban közel kerül, amikor felbukkan a víz fölé és kinyitja a szemét, abban a pillanatban be is csukja a szemét, elkezd újra távolodni a mélységbe, és válik kiismerhetetlen folttá megint. Ez a ciklus aztán ismétlődik, és ismétlődik, és ismétlődik a mormogó olajtengerben újra meg újra. Ebben az értelmezésben a megváltás egy mindig látható, néha közel kerülő, de újra és újra tovalebegő, soha el nem sajátítható állapot.

Tényleg ennyire kiszolgáltatottak vagyunk? A megváltás tényleg semmilyen mozgásteret nem hagy, és kiiktatja a már egy korábbi blog-bejegyzésemben is körüljárt szabadságot? Nem. A megváltás – az én értelmezésemben – kölcsönhatás. A kegyelem az egyén számára csak a kegyelem elfogadásával válhat teljessé. A kegyelemtagadó a kegyelemből kitagadott marad. Ez a mozzanat teszi az emberi szabadságot a megváltás részévé – és egyben sokak tragédiájává is. (Hadd illusztráljam ezt a gondolatsort Mátrai Erik: Tövismozaik című alkotásával.)

Fontos itt megjegyeznem, hogy a fenti, „kölcsönhatás-értelemben” a megváltás gondolata független a világnézettől, és az ateista számára is létezik. (Akik most – akár az egyik, akár a másik oldalról – nem hisznek a szemüknek, azok kérem, hogy menjenek ki a konyhába, és igyanak egy pohár tiszta vizet, majd utána olvassanak csak tovább…) A megváltás ilyen – meglehetősen anti-ortodox – értelmezésében a megváltás az egyén és a mindenség kölcsönhatásaként jelenik meg. A megváltás annak átélése, hogy a mindenség minket nemcsak tartalmaz, de el is fogad. Annak a megérzése, hogy a mindenség pontosan úgy a részeiből ki nem található sajátosságokat generál, mint ahogyan a víz eljut az olvadásig, vagy forrásig, amelyek semmilyen módon nem láthatóak előre az egyedi vízmolekulák szintjéről. Ahogyan egy idegsejt fehérjéinek fogalmuk sincsen, hogy azért rugdossák annyira őket a szomszédjaik, mert a gazda szerelmes lett, és az első randevúja előtt végtelenül izgatott, úgy hogyan a fenébe lehetne nekünk fogalmunk arról, hogy a mindenség (amelyik beláthatatlanul több hierarchikus szinttel feljebb van tőlünk, mint az a két szint, amennyivel az agy egésze található az egyes idegsejt fehérjéjétől) milyen, csak a mindenség szintjén jelentkező tulajdonságokkal rendelkezik? Tudni ezt soha nem fogjuk. Megérezni azonban megérezhetjük. Ez az állapot az, amikor az egyén és a mindenség kölcsönhatása egy teljesen új szinten, a kölcsönhatás szintjén is létrejön.

Most fogom kiverni a biztosítékot (legalább) harmadszor a jelenlegi bejegyzéssel (kéretik egy újabb pohárnyi tiszta víz…). A középkor bizonyos szempontból sokkal fejlettebb kor volt, mint a jelenlegi. Miért? Mert a gondolati erő még nem fedte el annyira a mindenség érzetét, mint ma, két és fél évszázaddal a felvilágosodás után. Hogy akkor minden sokkal, de sokkal homályosabb volt? Igen. Ez volt a középkor szűk keresztmetszete. Ebből jött a babona, a zsigeri rettegés, a kiközösítés, a boszorkányüldözés, és a hasonló borzalmak sora. A jelen kor más oldala (is…) alulfejlett. Mi látjuk és egyre jobban értjük is a részeket, de az ezekbe való beleveszéssel elvesztettük a mindenség érzetét.

A megértés hajszolása egyre több és több részletet hoz a felszínre. Ebben aztán egyre jobban elveszünk. Egyre többet szeretnénk megérteni, és ezért egyre inkább úgy érezzük, hogy szorít az idő. Egyre jobban rohanunk. Belevesztünk ebbe a hajszába, vagy képesek leszünk megérezni a mindenség üzenetét úgy, ahogyan elődeink? Közel jutottunk ahhoz a ponthoz, ahol a választól nemcsak a saját sorsunk, hanem az emberiség léte is függhet. Óriási döntések, nagyon komoly életmódváltás előtt áll a nyugati civilizáció, amely meghódította a Keletet is. Mindezek a döntések csak a mindenség megérzésével válnak elfogadhatóvá és meghozhatóvá.

Mi lehet a szintézis? Záró megjegyzésként hadd térjek vissza a megváltás gondolatához. Hogyan kell tehát felfognunk a megváltást a fenti értelmezésben? Egyszeri, tovatűnő aktusnak? Nem. Állapotnak. A megváltás egy olyan állapot, amelynek elérése és megtartása a mi elfogadásunktól is függ. Annak megérzésétől és átélésétől, hogy nemcsak részei, de átélői is vagyunk a mindenségnek, a kegyelemnek. Ezzel az átlényegítő állapottal teljesen más dimenzióba kerülnek a mindennapok részletei. A megváltás kiérdemlése tehát végtelen türelmet, saját magunk, testünk és halálunk elfogadását igénylő, hosszú, építkező folyamat, amely a kegyelemmel válik híddá ember és Isten között. Krisztus éppen ennek a hídépítésnek a beteljesített és örök érvényű példája volt. A megváltás tehát nem birtokolható tudás, hanem a bölcsesség azon állapota, amely a helyességre törekvő életünknek mind a kivételes kegyelmi pillanatokban, mind pedig folyamatosan megjelenő gyümölcse.
 

Hozzászólás (Havass Miklós)

A megváltás metafora, amely valami mély emberi igényre rímel. Ám értelmezéséhez tudni kell azt, hogy milyen igényre felel, hisz az igény a kor, szituáció és az etnikai történelem fényében változhat. Így a metafora korszerű értelmezése mindig feladat. Tillich mondja valahol: ha nincs kérdés, nincs rá válasz.

Mi a mai ember fő kérdése? A dermesztő önmagába zártság, s ennek következtében a meg nem talált értelem. Azt hiszem nagyon eltaláltad a lényeget. A megváltás annak a felismerése, hogy valahová tartozol, valaminek része vagy, valahol el vagy fogadva olyan ütődötten, esetlegesen, ahogy vagy. A megváltás ilyen értelemben, azt az üzenetet jelenti: elfogadtalak, szeretlek. Az élet nagy örömei (megváltó pillanatai), amikor egy kisgyermek bizalommal rád mosolyog, amikor a kedves feltétel nélkül hozzád simul, amikor valaki utoljára melletted ül, és egyszerűen, szótlanul fogja a kezed: Veled van. De megváltás az is, amikor reggel kilépsz a kertbe, s rigóid nem rebbennek el, de vidáman, félrehajtott fejjel néznek rád, majd nyugodtan csipegetnek tovább. Egyek vagytok. Egy szerzetestől (Steindl-Rast) olvastam valahol a kereszténység tömör, három mondatos lényegét. 1. Valakihez (feltétel nélkül) odatartozom. 2. „I am accepted.” Úgy ahogy vagyok! 3. S ezért igyekszem megfelelően élni.

Igen, itt jön a megváltás másik oldala, amit Te is megfogalmazol. (Sokáig nem értettem: ha egyszer már keresztényi értelemben megváltottak, akkor mi lehet még a dolgom?) Azután Wilder Szent Lajos király hídjában értettem meg a dolog lényegét. A megváltottság a szeretet állapota. Ám tudni kell, mi is a szeretet. Montemajor márkiné állandóan űzi szeretett leányát, hogy az adja jelét viszont-szeretetének. Ám élete akkor ér véget (jut mederbe), amikor megérti, az igazi szeretet nem vár viszonzást. Egyszerűen van. S ez a Te szereped. Ezt neked kell elfogadnod, elnyerned. Innentől talán megtaláltad önmagadat, azt a sztupa csúcsán lévő pontot, ahonnan repülhetsz, szárnyalhatsz.

A Modem kiállítást nem láttam, s talán már nem lesz rá módom. Én csontosabb derekú vagyok nálad. A művész szabadságát én a dolgok egyik oldalának vélem. Igen, a művész szabad mindaddig, amíg magát akarja kimondani (magának). A más elé tárás az már más oldal. Az élet minden tevékenységét – s nem pusztán ezt vagy azt – át kell fognia a szeretetnek, az ajándékozásnak. A művész ajándékozása: felelősség. A szeretve elvezetés felelőssége. A néha talán bonyolult élet katarzison keresztül feltárt igazságának felelőssége. Grünewald vagy MS Mester torzzá merevedett megfeszítettje ide vezet. Nitschnél ezt nem érzékelem. Ezért is, mint bíró – ami tudom, joggal nem lehetek – azt mondom, hogy a Nitschek, Polanskik nem lehetnek minták, mert kártékonyak. Ellene dolgoznak a megváltásnak. Egyetértek veled: inkább hallgass Mozartot, vagy egy rigót
 

Hozzászólás (Gambár Katalin)

Egy emberre szeretném felhívni a figyelmet, akinek a megváltással kapcsolatban "adott" mondatai számomra bevésődtek (talán mert olyan egyszerűek, hogy szinte már lehetetlen betartani, tényleg így élni!). Ez az ember Dávid Katalin professzor asszony (aki gyerekként mindig renitens volt), a Magyar Művészeti Akadémia tagja, akinek néhány mondatát idézem, amelyek a 2003. április 16.-án megjelent Nők Lapjában olvashatóak Schäffer Erzsébet leírásában „Mindenki megvált valakit, érted...? (Húsvéti beszélgetés Dávid Katalinnal a kettétört kenyérről, a jólneveltségről és az irgalomról)" címmel.

„A barátaim között nagyon sok nem hívő ember akad, és nincs emiatt összekoccanásunk. Tudod az én gyerekkoromban arra neveltek bennünket, hogy egyformák vagyunk. Hogy az a másik ugyanolyan, hogy a megváltás mindenkire vonatkozik. Ez az egyik. A másik, hogy a teremtésben az a kifejezés, hogy "saját képére, hasonlatosságára" teremtette Isten az embert, ez is mindenkire érvényes. Na most, ha az ember ugyanúgy megváltott ember, ugyanúgy Isten képmása, akkor fontolni se tudom, mi az, ami elválaszthat. A más. A másság. Szokták úgy is mondani, hogy tolerancia. Az én időmben ezt a szót nem ismerték. Tolerancia nem volt csak jólneveltség létezett. Anélkül ki sem lehetett menni az utcára. Nekem nem kellett toleránsnak lenni csak jólneveltnek."

"Arra otthon egészen pici koromtól megtanítottak, hogyan kell kettétörni a kenyeret, és odaadni... Ez benne van a Bibliában. Milyen kevesen figyelnek arra, hogy egyetlen lényege van, az irgalom... Az irgalmasság pedig a legegyszerűbb dolog. Ő (Jézus) maga felsorolja. Enni adni az éhezőnek. Inni adni a szomjazónak. Befogadni az idegent. Felöltöztetni a ruhátlant. Ápolni a beteget. Meglátogatni a fogságban lévőt. Semmi több. Nem a lelkivilágáról van szó. Meg a tiedről. Törd meg a kenyeret és add oda. Ilyen egyszerű... Minden az irgalomról szól. Mi az irgalom? A gyűlölet ellentéte. Nem a szeretet a gyűlölet ellentéte, hanem az irgalom. Ez pedig a húsvét. Ez az, amikor azt mondom megváltás. Mindenki megvált valakit, érted? A kézmozdulatával, egy gesztussal, egy jó szóval. Ha rámosolyogsz valakire a villamoson. Ha odanyújtod a kezed a nehezen lépőnek. A megváltás olyan magatartás, amely nélkül nem ember az ember. A megváltást mindannyian éljük. Hívők és nem hívők. Naponta... Mit tud az ember a gyerekének adni? Mi a legfontosabb? Egyszerű szabályok vannak. A gyereket rá kell venni, hogy tanuljon, hogy olvasson. Az, hogy mire neveled, már a lelkiismereted mondja el...Világnézettől függetlenül meg kell tanítani, hogy a másik embert tisztelni kell. Nem kell vele egyetérteni, vitatkozni is szabad, de tisztelni kell. Ez a felebaráti szeretet... Jót akarok a másiknak. Eltöröd a kenyeret, és megfelezed. Néha teszek ilyen primitív dolgokat... Ilyen apró dolgokra kell megtanítani a gyerekeket."
 

Válaszok (1)

Hadd emeljek ki „vicenzio” nagyon értékes gondolataiból három elemet:

A lelkiatya (lelkianya), a pap szerepe. A papi szerep felfogása a „vicenzio” által is érintett vetületben kettős lehet: vagy az értékek őrzője és hirdetője (megtestesítője), vagy a megváltás, a kegyelem szeretetteli kiteljesítője. A pap e kettős szerepfelfogása az archetipikus „atya” és „anya” szerepét jeleníti meg. Nyilvánvalóan e két szerep egymástól el nem választható, és csak együttesen teremthet egységet, ahogyan az atya és az anya is csak együttesen adhat értékes új életet. Pontosan ezért hibás a két szerep gyakorta tapasztalható kettéosztása. Az atyai szerep kizárólagossága a papot egy olyan kapuőrzőnek (gatekeeper-nek) teszi meg, aki úgy véli, hogy ő a végső bíró helyi megtestesítője és az a feladata, hogy szubjektivitástól (és szeretettől) mentesen ítéljen élők és holtak felett. Az anyai szerep kizárólagossága szeretethiányos világunkban nagyon ritka. Az anyai szerep egyeduralma a papot egy olyan mediátornak teszi meg, aki értékmentesen mindent és mindenkit egyformán szeret, és soha, semmilyen körülmények között nem figyelmeztet arra, hogy bizony a lélek még bejárhat olyan utakat, amelyek a fejlődését jelentik. A helyes magatartás a kettő elegye. Ahogyan „vicenzio” is nagyon helyesen írja: „nézd az életemet és adj rá bűnbocsánatot, áldást”; „adni időt, teret, szabadságot, hogy felfedezze a saját útját”; „bátorítás akart lenni az ÉLETRE, nem pedig fenyegetés, hogy féljetek, mert mindent látok”. Érdemes sorra venni, hogy ebben a három idézetben az értékadó, felfedezésre buzdító, bátorító atyai és a biztonságot adó, visszafogadó, megbocsátó, vigasztaló, szerető anyai magatartás egyaránt benne foglaltatik.

„Istenkáromlás nekik a jövő megváltásról papolnom, ha a mostani bizonytalanságból nem tudok nekik kiutat mutatni” – írja nagyon nagy joggal „vicenzio”. Csaknem tíz indiai utazásom alapján hiszem, hogy lehet utat mutatni ilyenkor is. December 23.-án fogjuk feltenni azt az írásomat, amely az öröm ezer arcából mutat ne néhányat. Az öröm a legapróbb mindennapokban is fellelhető. Egyetlen mosoly öröme adhat olyan erőt, amelyik segít megtalálni a helyes utat. Az indiaiak többsége olyan csont szegény, aminél nagyobb szegénység már nem képzelhető el. Mégis. Ezeknek az embereknek jelentős része boldog, mert megtalálta és megtartotta saját magát. A kiút első, és legfontosabb lépése tehát nem kívül, a kinti világban, hanem belül van. A megváltás tehát múlt idő, mert ahogyan „vicenzio” is írja „beteljesedett Jézus kereszthalála és feltámadása által”. Ugyanakkor a megváltás jelen idő is, mert beteljesíthető azáltal, ha megtaláljuk saját magunkat odabent. És a megváltás csak mindezek után jövő idő, egy olyan ígéret, amelyet annál jobban a magunkénak érzünk, minél inkább el tudtunk merülni a megváltás jelenében.
 

Egyetértek „vicenzio”-val abban is, hogy Isten a maga teljességében összerakhatatlan, megismerhetetlen. Ez egyben egy másik gondolatot is rögtön sugall. Vannak, akik Istenről sokkal többet tudnak, éreznek, mint a többiek. Az emberiség e nagy tanítói minden tiszteletünket megérdemlik. De az ő létük sem lehet semmiféle indok arra, hogy Istent bárki „kisajátítsa” és azt mondhassa, hogy az ő istenértelmezése teljes és végleges. Nagyon mély nézetem az, hogy egy ilyen lezárt és kisajátított Istenértelmezés maga az Istenkísértés ugyanis Istent ilyen teljességben csak és egyedül saját maga élheti meg.


"chrisbuza” hozzászólásából teljesen egyetértek azzal a következtetéssel, hogy a megváltás elérésének kulcslépése az önkéntes, hasznot nem váró munka a másikért. Thomas Harris írta az „OKÉ vagyok, OKÉ vagy” című könyvében, hogy „A boldogság a mások boldogságáért végzett munka mellékterméke.” Így, advent idején ez különösen időszerű üzenet.