Mit jelent nekem a semmi? Hálózatkutatóként, hálózatszervezőként, avagy csak emberként itt és most? A modern ember képtelen kiüresíteni magát. Mindig többet és többet akar. Képtelen a meditációra, képtelen megélni és örülni a semminek. Az első fontos gondolat tehát az, hogy becsüljük meg a semmit, mert érdemes. (Hozzátéve persze azt, hogy a semmi köznapi formái a legtöbb ember számára csak akkor értékesek, ha átmenetiek.)

A semmi fogalmához nagyon sok olyan gondolat társul, amely a birtoklással kapcsolatos. A kisemmizett ember szánandó, sőt néha akár szánalmas is. A világ áramát megélő ember érti, érzi, hogy tulajdona átmeneti és viszonylagos. Az ilyen ember addig elért belső gazdagsága külső birtokai semmivé foszlásával nem változik. A világ teljességének árama a helyi átrendeződésektől függetlenül Egész marad.

A komplex rendszerek robusztusak, azaz kisebb sérüléseik esetén a csoportjellemző tulajdonságaik csak kevéssé változnak meg. Ugyanakkor, ha a sérülések mértéke egy kritikus szintet meghalad, akkor a csoportjellemző tulajdonságok igen rohamosan leépülnek. Az élet esetén ezt a leépülést halálnak nevezzük. A komplex rendszerek csoportjellemző tulajdonságai esetén a semmi igen nehezen szerveződik, de a kritikus szint elérése után rendkívül hamar beáll.

Ennek a blogbejegyzésnek az alapötletét Hankiss Elemér vetette fel egy nemrégi beszélgetésen. „Miért nem rendeztek egy multidiszciplináris konferenciát a semmiről?” – kérdezte – „Minden tudományterület másként és másként közelítené meg a kérdést, és egy igen izgalmas eszmecsere fejlődne ki az egészből.” Elgondolkodtam. Tényleg. Mit jelent nekem a semmi? Hálózatkutatóként, hálózatszervezőként, avagy csak emberként itt és most? A blogbejegyzés új értelmet kapott a megjelenés hetében, amikor e sorokat írom – a sivatag közepén a Grand Canyon-tól száz kilométernyire. Európai méretekhez képest az amerikai terek elképzelhetetlenül tágasak. Az a puszta, ami a szemem elé tárul maga a térbeli semmi. Hogyan értelmezhetjük tehát a semmit?

A kérdésre az első válasz az, hogy az elmúlt évtizedekben a semmi egyre nehezebben értelmezhetővé vált. A csendről szóló blogbejegyzésben már körüljártam a mai kor egyre inkább rohanó emberének a lassulástól, a csendtől való iszonyát. A modern ember képtelen kiüresíteni magát. Mindig többet és többet akar. Képtelen a meditációra, képtelen megélni és örülni a semminek. Pedig a semmiért ennek a túltelített valaminek a közepén, ami körülhömpölyög minket, ritkasága miatt lassan már az aranyár is kevés. A semmivel sem foglalkozó agy nem üres. A semmittevés a legkomplexebb tudati működések egyike. A semmit sem tevő ember „takarítást” végez az addigi élményeiben. Átrendezi, fontosságuknak megfelelő sorba rakja őket. A semmivel való foglalatoskodás új gondolattársítások sokaságát hívhatja elő. A semmi köznapi formái, így a csend, a rohanásmentesség, a változások őrült iramának átmeneti megállítása mind-mind lelki egészségünk igen fontos elemei. Az első fontos gondolat tehát az, hogy becsüljük meg a semmit, mert érdemes.

Fontos kiegészítés az, hogy a semmi köznapi formái a legtöbb ember számára csak akkor értékesek, ha átmenetiek. A tartós semmi kiszakítja az elmét az élet körforgásából, és így gyilkos erővé válik. Ez alól csak a világ áramát a legmélyebben megérző emberek lehetnek kivételek, akiknek töltekezése immáron teljes, és a világ köznapi megnyilvánulási formáihoz való kötődése elhanyagolható.

A semmi fogalmához nagyon sok olyan gondolat társul, amely a birtoklással kapcsolatos. A kisemmizett ember szánandó, sőt néha akár szánalmas is. A világ áramát megélő ember érti, érzi, hogy tulajdona átmeneti és viszonylagos. Minden és semmi egyszerre. Az ezt igazán megértő embernek a veszteség nem letaglózó, az élet értelmét elvevő esemény. Az ilyen ember addig elért belső gazdagsága külső birtokai semmivé foszlásával nem változik. A világ teljességének árama a helyi átrendeződésektől függetlenül Egész marad.

A belső gazdagság földi formájának semmivé oszlása a gazdagságot felépítő szerveződés elemeinek szétkapcsolódásával jár együtt. Hálózatosan fogalmazva: az élet, a tudat mind-mind egy nagyon komplex rendszer csoportjellemző tulajdonsága, azaz olyan tulajdonság, amely a felépítő elemek tulajdonságaiból nem következik. A komplex rendszerek robusztusak, azaz kisebb sérüléseik esetén a csoportjellemző tulajdonságaik csak kevéssé változnak meg. Ugyanakkor, ha a sérülések mértéke egy kritikus szintet meghalad, akkor a csoportjellemző tulajdonságok igen rohamosan leépülnek. Az élet esetén ezt a leépülést halálnak nevezzük. A komplex rendszerek csoportjellemző tulajdonságai esetén a semmi igen nehezen szerveződik, de a kritikus szint elérése után rendkívül hamar beáll. (A jelenség fordítottja is igaz: az önszerveződő rendszerek esetén, legyen az egy születendő gyermek, avagy egy tehetségsegítő hálózat, a rendszer egészének működése akkor válik értékelhetővé, amikor a rendszer komplexitása már átlépett egy kritikus szintet. Azaz nagyon hosszú ideig a rendszerből rendszerszinten semmi sem látszik. Aztán hirtelen olyan tulajdonságai jelennek meg, amelyekről az ember korábban még csak nem is álmodott.)

Sajnos nem tudtam több időt elrabolni a semmi amerikai tanulmányozásától, hogy tovább írjam a blogbejegyzést róla  A fenti kép emiatt sem lett teljes. Örömmel bátorítom az Olvasókat, hogy írják meg a saját megközelítéseiket a semmiről.

Válaszok (2011. május 30.)

Nagy örömmel láttam „Gregory” hozzászólását a fizikus semmiről. Nem akartam a tudományos semmi témájába részletesen belemenni. „Gregory”-nak teljesen igazan van abban, hogy a tudományos semmi fogalma a méréshatárunk függvénye. Egy ókori ember nyugodtan azt mondhatta a levegőre, hogy „semmi” egészen addig, ameddig rá nem jött, hogy ha belecsap a kezével, akkor szél támad. (Persze mondhatta ez után is ezt, ha vallása, avagy úri kedve éppen úgy tartotta.) A mikroszkóp feltalálása előtt egy asztalon felejtett pohár vízben „semmi” sem volt vízen kívül, pedig… Stb. Stb. Azaz a tudományos semmi fogalma az eszközök fejlődésével folyamatosan szűkül. Azaz az ilyen módon definiált semmi egy folyamatos kategória. Ugyanakkor a valami/semmi gondolat-párja olyan, ami nem folyamatosságot, hanem ugrást feltételez. Ezért választottam a kifejtés témájául a hálózatok csoportjellemző tulajdonságait, ahol egy ilyen ugrás tényleg látható. Az „Arashk” által idézett „nem létező dolgok összessége” is ilyen, hiszen ezek egy részéről csak hisszük, hogy nem léteznek…

„Ferenc” nagyon jól rávilágított a semmi mértékletes élvezetének fontosságára. „Arashk”-nak és másoknak (lásd a vitát a bejegyzésről a Facebook-on is!) igaza van abban, hogy a semmi számos formája, így pl. a meditáció is, a mindennel rokon. A fogalom – mint minden komplex fogalom – definíciójának nehézségeire a „Paál András”-féle axiómák is jól rávilágítanak. A Facebook-os vita a semmi zen-vonatkozásait (egyik kézzel való taps…), illetve a semmit, mint belső énünk időnyerését is igen jól körbejárta. „Paál András”-nak igaza van, hogy a komplikált valóban nem ugyanaz, mint a komplex, de azért hadd védjem meg „kincseszoli”-t is, mivel a mérnöki rendszerek jelenleg a kettő között helyezkednek el (valószínűleg a bankiak is), ami azt jelenti, hogy az egyik leírás még nem, a másik meg már nem érvényes rájuk… (Nesze semmi fogd meg jól…)