Malcom Gladwell harmadik bestseller könyve, az „Outliers” a (magyarul megjelent kiadásában: "Kivételesek") siker titkát keresi. Ha a Beatles együttes tagjainak nem kellett volna sok száz órán át a színpadon állnia Hamburgban a hatvanas évek elején, ha az Apple, a Microsoft, az Oracle és a Sun megalapítói nem programoztak volna éjt nappá téve tizenévesen, ha Mozart nem töltött volna minden órát a zongoránál a játékai helyett – kivételes tehetségük ellenére ma nem ismernénk egyikük nevét sem. Tízezer óra gyakorlás. Pontosan ennyi kell a világhírhez. Ez 8 órás munkaidőben tíz év, a tehetségek életében azonban sokszor kevesebb, mint öt.

Gladwell azonban arra is rámutat, hogy a tehetség és a motivációból fakadó lankadatlan szorgalom önmagában még mindig kevés. Meg kell találni, meg kell érezni a lehetőségeknek egy olyan kivételes ablakát, amelyik pontosan akkor nyílik meg, amikor a tehetség odaérkezik. Ha a hetvenes évek programozó zsenijei csak öt évvel korábban, vagy öt évvel később jutottak volna a számítógéphez, nem ők kezdték volna meg az új korszakot. Ugyanez mondható el a legjobb New York-i ruhatervezőkre, vagy ügyvédekre is.

A harmadik tényező a hagyomány, amely sokat segít, de ha a tehetség útjába áll, akkor csak nagyon nehezen küzdhető le. Így vezet légibalesetek sokaságához a felettes elvakult tisztelete, és így határozhatják meg egész nemzetek felemelkedését az őseik korakelő szokásai.

A példák sora visszaigazolja a tehetségek sokoldalú fejlesztésének igényét – hogy megtalálják az éppen legjobb lehetőségablakot –; a tehetségek családjával és környezetével való foglalkozás fontosságát és az elmélyült gyakorlás kiemelkedő szerepét – a modern tehetséggondozás legfontosabb pilléreit.
 

Láttam egy nagyon jó filmet, a Julie & Julia-t. Be kell, hogy valljam, elfogult vagyok. Meryl Streep, aki a filmben Julia Child-ot, az amerikai konyha átformálóját alakítja, az egyik legkedvesebb színésznőm. De nem csak ezért tetszett a film. Ez a film kitartásra nevel. A tehetség kitartására. Julia Child egyszerűen zseniális szakács volt. Sokszor ügyetlen, nagyon esendő, nagyon emberi, de zseniális. Ráadásul nő egy ízig-vérig férfivilágban, a mesterszakácsok világában. Azt a szakácskönyvét, amelyből egész Amerika megtanult normális ételeket főzni, és amelynek 58 (!) változatlan kiadása jelent meg, csak a harmadik nekifutásra fogadta el egy kiadó. Senki sem hitt abban, hogy egy ilyen vaskos kötet, ilyen nehezen elkészíthető ételekkel siker lehet. Senki – kivéve Julia-t.

A film másik főszereplője, Julie egy fiatal nő, aki a fejébe veszi, hogy egy blog-ot indít, és 365 nap alatt megfőzi Julia Child szakácskönyvének az összes ételét, több mint ötszáz remeket. Az egy év alatt, ezerszer tűnik teljesíthetetlennek a kitűzött cél. Julie megbukik, mint szakács, és megbukik írónőnek is. Sokszor. Elhagyja a férje. De talpra áll. Folytatja. Folytatja, és befejezi. Visszaszerzi a férjét, és teljesíti a gyermekkori álmát: írónő lesz. Jó írónő. A siker tehát valahol hit kérdése is. Hiszem-e, hogy tényleg sikerül? Merem-e végigcsinálni? Érzem-e azt, hogy én ebben tényleg tehetséges vagyok? Kritikus pillanatokban azonban nem elég, ha egyedül én hiszek magamban.

A film a környezet, a partner fontosságát is megmutatja. Ha Julia férje nem adott volna újabb és újabb ötleteket Julia-nak hogy hogyan próbálja megtalálni önmagát, Julia soha nem mert volna belevágni egy szakács mesterkurzusba Párizsban. Ha Julie férje nem találja ki a feleségének a blog ötletét, akkor Julie depressziót depresszióra halmozott volna a new york-i polgármesteri hivatal ügyfélszolgálatán. De a férjek a helyükön voltak, felismerték, bátorították és sokszor önfeláldozó módon segítették a feleségük tehetségének kibontakozását.

Malcom Gladwell harmadik bestseller könyve, az „Outliers” (magyarul megjelent kiadásában: "Kivételesek") is a siker titkát keresi. Gladwell könyve is a kitartást jelöli meg a siker egyik legfontosabb biztosítékaként.

A könyv egy igen meghökkentő táblázattal indul. A világ legjobb jéghoki-játékosainak túlnyomó többsége januárban, vagy februárban született. Hogyan van ez? A jégkorongosoknak csak az év elején van fenn az égen a szerencsecsillaga? A valódi ok sokkal egyszerűbb. A jégkorongban a korosztályváltás nem a születésnaphoz, hanem naptári évhez kötött. Így aki január elsején született, az már csaknem egy évvel korábban elkezdhet egy sokkal erősebb csoportban játszani, mint aki – a jégkorongban nagy balszerencséjére – december 31.-én látta meg a világot, és így a „felső osztályba kerüléshez” még egy évet kell várnia.

A jégkorongban még egy töredék évnyi gyakorlás is ennyit számít – ha a legfogékonyabb korban kerül rá sor. A világhírhez azonban ennyi nem elég. A Beatles együttes történetében a hamburgi meghívásuk volt a fordulópont. Nem azért, mert a hamburgi Indra klub valami híres hely lett volna. Még csak azért sem, mert olyan zenei légkörbe kerülhettek a városban, amely inspirálta volna őket. A különlegesség a fellépések gyakorisága és hossza volt. A Beatles 1960 és 1962 között ötször járt Hamburgban. Az első alakommal 102, a másodikon 92, a harmadikon 40, az utolsó két alkalommal pedig 90 estén játszottak a színpadon öt vagy hét órán át. Mire a világhír küszöbére értek, több mint 1200 fellépés volt a hátuk mögött. Ez elképesztően sok egy egész életen át is, hát még négy év alatt.

 Bill Gates-nek az volt a szerencséje, hogy annyira unta magát, és annyit rosszalkodott, hogy kirúgták az iskolából. Emiatt a szüleinek egy magániskolába kellett beíratnia, ahol a szülői munkaközösség 1968-ban nagy döntésre jutott: megvesznek egy számítógép terminált a diákoknak. Ebben az időben még az egyetemeken sem volt ez mindennapos. A diákoknak (leginkább a nyolcadikos Billnek) annyira megtetszett a programozás, hogy pillanatok alatt elköltötték azt a 3000 dollárt, amelyet a szülők a szomszédos egyetem „nagy gépén” (aminél ma egy mobiltelefon is többet tud) a gépidőre össze tudtak adni. Itt lépett a szerencse ismét közbe: az egyik iskolatárs édesanyja egy frissen alakult számítástechnikai cég egyik vezetője volt, aki adott újabb gépidőt – a cég termékeinek teszteléséért cserébe. A cég sajnos csődbe ment, de az addigra másodikos gimnazista Bill immár a központi géphez járt be és az ottani fejlesztési feladatokért kapott cserébe gépidőt. Nem is keveset. 1971-ben hét hónap alatt összesen 1575 órát ült a számítógép előtt. Ez napi 8 órás munkaidő, hétvége nélkül. És ez így ment tovább – hét éven át. Hasonló gyermekkora volt az Apple, az Oracle, a Microsoft és a Sun megalapítóinak is.

Mozart az első igazi remekműveit húsz éves kora táján komponálta. Addigra már több mint tíz évet töltött el intenzív zeneszerzéssel. Ha összeadjuk a gyakorlással eltöltött órák számát, a legtöbb kivételes ember tízezer órát, vagy ennél többet gyakorol. Ennyi kell a világhírhez. Ez 8 órás munkaidőben tíz év, a tehetségek életében azonban sokszor kevesebb, mint öt.


Gladwell azonban arra is rámutat, hogy a tehetség és a motivációból fakadó lankadatlan szorgalom önmagában még mindig kevés. Meg kell találni, meg kell érezni a lehetőségeknek egy olyan kivételes ablakát, amelyik pontosan akkor nyílik meg, amikor a tehetség odaérkezik. Érdemes megnézni a következő táblázatot:

Név                    Cég/program          Születési idő
Steve Jobs               Apple            1955. február 24.
Bill Joy                  Java, etc.         1954. november 8.
Bill Gates               Microsoft         1955. október 28.
Paul Allen              Microsoft         1953. január 21.
Steve Ballmer         Microsoft         1956. március 24.
Eric Schmidt      Novell/Google      1955. április 27.
Scott McNealy            Sun             1954. november 13.
Vinod Koshla             Sun             1955. január 28.
Andy Bechtolsheim     Sun             1955. szeptember 30.

Aki 53 előtt, vagy 56 után született, az 1965 és 1970 között vagy túl öreg, vagy túl fiatal volt ahhoz, hogy tizenévesen megbolonduljon a számítógépekért, és kicsivel később robbantani merjen egy új cég, vagy új termék létrehozásával. A születési évszámok egyezése arra is felhívja a figyelmet, hogy a felső tagozat és a középiskolás kor az, amikor a világsiker igazán megszületik. Pontosan egy ugyanilyen, csupán néhány éves időablak adatott a leghíresebb New York-i ruhatervezőknek vagy ügyvédeknek is. A ruhatervezőknek az 1929-32-es világgazdasági válság utáni gazdasági felfutás, az ügyvédeknek pedig a XX. század végén a cégek felvásárlási akciói adtak új lehetőségeket.

A lehetőségek ilyen kicsike ablaka első olvasásra elborzasztó lehet. Atyavilág! Hiába lenne nekem tehetségem a számítástechnikához, ha 1953 előtt, vagy 1956 után születek, labdába se rúghatok? A legzajosabb világsiker szintjén – sajnos nem. De gondoljunk bele! Az igazán jó képességek rugalmasak. Pontosan a lehetőségek ilyen kis ablakai figyelmeztetik arra az embert, hogy ne szűkítse be idejekorán se magát, se a diákjait. Mindig érdemes újra és újra szétnézni, mert az élet tele van ilyen, éppen kinyíló lehetőség-ablakokkal.

A gyakorlás fontossága és a lankadatlan figyelem után a harmadik tényező a hagyomány. Gladwell sorra elemzi a légi baleseteket, és megállapítja, hogy nagyon sokszor a pilóta fáradtsága mellett a másodpilóta tekintélytisztelete volt az igazán fatális ok. Ez történt 1990. januárjában a kolumbiai Avianca légitársaság 052-es gépével is. A gép New York-ba tartott, de a rossz időjárás miatt nem szállhatott le. Ahogyan rótta a köröket, egyre fogyott az üzemanyag. A másodpilóta ugyan jelezte, hogy kevés a maradék kerozin, de ezt olyan alázatos fogalmazásban mondta el a közismerten goromba New York-i irányítóknak, hogy azok azt hitték, a gond nem komoly. A gép körözött tovább. Egészen addig, ameddig az üzemanyag teljesen ki nem fogyott, és a gép lezuhant. 73 halott.

A másik igen sokat mondó példa a hagyományos európai növénytermesztési szokások, és a kínai rizstermelés összehasonlítása. A növénytermesztő hagyományos paraszti gazdaságban az ősz vége, a tél és a tavasz eleje nagyrészt kihasználatlan időszak volt, amelyet – különösen a középkorban – a kevés élelemtartalékkal rendelkező földművelők sokszor „hibernálva”, szinte téli álomban éltek át. A rizstermelő gazdaságok több ezer éves munkafolyamatai ennél sokkal folyamatosabbak és bonyolultabbak voltak. Jól példázza ezt a kínai közmondás: „Senki, aki nem kel fel minden évben 360-szor hajnal előtt, nem teheti gazdaggá a családját.” A hagyomány tehát nagyon sokat segíthet, de ha a tehetség útjába áll, akkor igen nehezen küzdhető le.

A Gladwell által hozott példák sora visszaigazolja a tehetségek sokoldalú fejlesztésének igényét – hogy megtalálják az éppen legjobb lehetőségablakot –; a tehetségek családjával és környezetével való foglalkozás fontosságát és az elmélyült gyakorlás kiemelkedő szerepét. Mindez része a modern tehetséggondozás mindennapos fegyvertárának. Vigyázzunk arra, hogy az is maradjon.

Válaszok (1)

Baráti Péter hozzászólásának kapcsán elgondolkodtam a tehetség veszélyein. A végletesen kiegyensúlyozatlan, a kellő morális háttér nélkül kifejlődő tehetség hasonlatossá válhat a rákos sejtekhez (amelyek igencsak „tehetségesek” az élő rendszer szabályainak kijátszásában, megkerülésében és a szabályok betartását felügyelő immun-rendőrség félrevezetésében, mint a képen, ahol immunsejtek támadnak éppen meg egy rákos sejtet), és szétverheti az egész környezetet, amibe beleszületett. (Ennek egyik példájaként én Hitler „tehetségét” csak idézőjelben vagyok képes leírni.)

Persze a tehetség feladata valahol ez: megbontani és újraformálni az addigi struktúrát. Csíkszentmihályi Mihály úgy összegezte sok kirobbanó tehetséggel folytatott beszélgetését, hogy az igazi tehetség új létezési teret, új formát küzd ki magának, mert őt semmilyen addigi létezési térbe beilleszteni nem lehet. De ezt az új teret az igazi tehetség nem mások addigi létezési terének megszüntetésével képzeli el. Az igazi tehetség észreveszi és tiszteli a környezetét. Az igazi tehetség tudja, hogy hihetetlen méretű mozgástér van „odakint”, amelyet nem látott még senki sem – senki, rajta az igazi tehetségen kívül. Az igazi tehetség elfogadta magát, és bízik magában, hogy meg fogja találni, és ki fogja feszíteni ezt az új mozgásteret. Az új mozgástér annyira sok szabad dimenzióval rendelkezik, hogy bőven, nagyon-nagyon bőven marad még hely benne akkor is, ha mindazokat a korlátokat a tehetség figyelembe veszi, amelyet a környezet túlélésének biztosítása jelent. Az igazi tehetség tehát nem ütközetet vív, és nem hullahegyeken átgázolva valósítja meg önmagát, hanem áthelyezi a küzdelem helyszínét oda, ahol rajta kívül még nem küzd senki, és így, egy másik dimenzióban nyer.

Gondolkodásom közben rájöttem arra, hogy nem definiáltam, hogy mit értek én siker alatt. Nem valódi siker a ma divatos celeb-siker. Önmagában az, hogy többen ismernek, messze nem jelent sikert az én szememben. Nem tartom sikernek az anyagi sikert, a pénzbőséget sem. Egy értékvesztett világban a pénz nem okvetlenül oda megy, ahol az érték rejlik. Annak a piacnak a kora, ahol a vevők tisztában voltak az árú valódi értékével – lejárt (érdemes Soros György eszmefuttatásait elolvasni erről). Ráadásul egy túlfogyasztó, vesztébe rohanó világban minden, a fogyasztás növeléséhez kötött eredmény számomra éppenhogy nem siker, hanem kifejezetten kudarc. Nem siker a formai elismerés, a díj, a kitüntetés sem, mert az mind-mind a valódi siker következménye csupán.

 
Mindezek után, mi a jó fene akkor számomra a siker? A belső gazdagodás, önmagam és a világ mélyebb megértése, magammal hozott görcseim megoldása, az siker. Azok elismerése, akik az én mércém szerint morálisan magas szinten állnak (peer-recognition), az siker. (Ezt fogom kifejteni majd januárban a „demokrácia vagy meritokrácia” gondolatmenetemben.) Végezetül: a világgal (annak tagjaival és lényegével) való szeretetteljes kapcsolatrendszer gazdagítása, mások valódi segítése, az siker. Ezek vezetnek ugyanis el ahhoz a belső örömhöz, ahhoz a derűhöz, amely néhány kivételes ember arcán dicsfényként ragyog.

„farkasa” és Baráti Péter írásaira reflektálva csak egyet tudok velük érteni abban, hogy a tehetségbarát társadalomtól, a jól funkcionáló magyar iskolától messze kerültünk, és messze vagyunk. Az iskola egy ellentétes értékrendszer és egy oktatási ál-piac közepén, túlterhelten roskadozva megzavarodott. (Erről januárban, a Köztársasági Elnök Úrnak készített oktatási összegzés ismertetésekor még fogok írni részletesen is). De saját személyes tapasztalataim alapján hadd igazoljam: maradtak és épülnek szigetek. Vannak kivételes emberek, vannak kivételes családok, vannak kivételes pedagógusok, és a számuk nem százakban, de nem is ezrekben mérhető, hanem több. Nekik, nektek szól ez a blog.