Hogyan lesz a tehetségből siker?
Avagy: Hány óra gyakorlás kell a világhírhez?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Malcom Gladwell harmadik bestseller könyve, az „Outliers” a (magyarul megjelent kiadásában: "Kivételesek") siker titkát keresi. Ha a Beatles együttes tagjainak nem kellett volna sok száz órán át a színpadon állnia Hamburgban a hatvanas évek elején, ha az Apple, a Microsoft, az Oracle és a Sun megalapítói nem programoztak volna éjt nappá téve tizenévesen, ha Mozart nem töltött volna minden órát a zongoránál a játékai helyett – kivételes tehetségük ellenére ma nem ismernénk egyikük nevét sem. Tízezer óra gyakorlás. Pontosan ennyi kell a világhírhez. Ez 8 órás munkaidőben tíz év, a tehetségek életében azonban sokszor kevesebb, mint öt.

Gladwell azonban arra is rámutat, hogy a tehetség és a motivációból fakadó lankadatlan szorgalom önmagában még mindig kevés. Meg kell találni, meg kell érezni a lehetőségeknek egy olyan kivételes ablakát, amelyik pontosan akkor nyílik meg, amikor a tehetség odaérkezik. Ha a hetvenes évek programozó zsenijei csak öt évvel korábban, vagy öt évvel később jutottak volna a számítógéphez, nem ők kezdték volna meg az új korszakot. Ugyanez mondható el a legjobb New York-i ruhatervezőkre, vagy ügyvédekre is.

A harmadik tényező a hagyomány, amely sokat segít, de ha a tehetség útjába áll, akkor csak nagyon nehezen küzdhető le. Így vezet légibalesetek sokaságához a felettes elvakult tisztelete, és így határozhatják meg egész nemzetek felemelkedését az őseik korakelő szokásai.

A példák sora visszaigazolja a tehetségek sokoldalú fejlesztésének igényét – hogy megtalálják az éppen legjobb lehetőségablakot –; a tehetségek családjával és környezetével való foglalkozás fontosságát és az elmélyült gyakorlás kiemelkedő szerepét – a modern tehetséggondozás legfontosabb pilléreit.

 

Láttam egy nagyon jó filmet, a Julie & Julia-t. Be kell, hogy valljam, elfogult vagyok. Meryl Streep, aki a filmben Julia Child-ot, az amerikai konyha átformálóját alakítja, az egyik legkedvesebb színésznőm. De nem csak ezért tetszett a film. Ez a film kitartásra nevel. A tehetség kitartására. Julia Child egyszerűen zseniális szakács volt. Sokszor ügyetlen, nagyon esendő, nagyon emberi, de zseniális. Ráadásul nő egy ízig-vérig férfivilágban, a mesterszakácsok világában. Azt a szakácskönyvét, amelyből egész Amerika megtanult normális ételeket főzni, és amelynek 58 (!) változatlan kiadása jelent meg, csak a harmadik nekifutásra fogadta el egy kiadó. Senki sem hitt abban, hogy egy ilyen vaskos kötet, ilyen nehezen elkészíthető ételekkel siker lehet. Senki – kivéve Julia-t.

A film másik főszereplője, Julie egy fiatal nő, aki a fejébe veszi, hogy egy blog-ot indít, és 365 nap alatt megfőzi Julia Child szakácskönyvének az összes ételét, több mint ötszáz remeket. Az egy év alatt, ezerszer tűnik teljesíthetetlennek a kitűzött cél. Julie megbukik, mint szakács, és megbukik írónőnek is. Sokszor. Elhagyja a férje. De talpra áll. Folytatja. Folytatja, és befejezi. Visszaszerzi a férjét, és teljesíti a gyermekkori álmát: írónő lesz. Jó írónő. A siker tehát valahol hit kérdése is. Hiszem-e, hogy tényleg sikerül? Merem-e végigcsinálni? Érzem-e azt, hogy én ebben tényleg tehetséges vagyok? Kritikus pillanatokban azonban nem elég, ha egyedül én hiszek magamban.

A film a környezet, a partner fontosságát is megmutatja. Ha Julia férje nem adott volna újabb és újabb ötleteket Julia-nak hogy hogyan próbálja megtalálni önmagát, Julia soha nem mert volna belevágni egy szakács mesterkurzusba Párizsban. Ha Julie férje nem találja ki a feleségének a blog ötletét, akkor Julie depressziót depresszióra halmozott volna a new york-i polgármesteri hivatal ügyfélszolgálatán. De a férjek a helyükön voltak, felismerték, bátorították és sokszor önfeláldozó módon segítették a feleségük tehetségének kibontakozását.

 


 

Malcom Gladwell harmadik bestseller könyve, az „Outliers” (magyarul megjelent kiadásában: "Kivételesek") is a siker titkát keresi. Gladwell könyve is a kitartást jelöli meg a siker egyik legfontosabb biztosítékaként.

 

 


A könyv egy igen meghökkentő táblázattal indul. A világ legjobb jéghoki-játékosainak túlnyomó többsége januárban, vagy februárban született. Hogyan van ez? A jégkorongosoknak csak az év elején van fenn az égen a szerencsecsillaga? A valódi ok sokkal egyszerűbb. A jégkorongban a korosztályváltás nem a születésnaphoz, hanem naptári évhez kötött. Így aki január elsején született, az már csaknem egy évvel korábban elkezdhet egy sokkal erősebb csoportban játszani, mint aki – a jégkorongban nagy balszerencséjére – december 31.-én látta meg a világot, és így a „felső osztályba kerüléshez” még egy évet kell várnia.

A jégkorongban még egy töredék évnyi gyakorlás is ennyit számít – ha a legfogékonyabb korban kerül rá sor. A világhírhez azonban ennyi nem elég. A Beatles együttes történetében a hamburgi meghívásuk volt a fordulópont. Nem azért, mert a hamburgi Indra klub valami híres hely lett volna. Még csak azért sem, mert olyan zenei légkörbe kerülhettek a városban, amely inspirálta volna őket. A különlegesség a fellépések gyakorisága és hossza volt. A Beatles 1960 és 1962 között ötször járt Hamburgban. Az első alakommal 102, a másodikon 92, a harmadikon 40, az utolsó két alkalommal pedig 90 estén játszottak a színpadon öt vagy hét órán át. Mire a világhír küszöbére értek, több mint 1200 fellépés volt a hátuk mögött. Ez elképesztően sok egy egész életen át is, hát még négy év alatt.

 Bill Gates-nek az volt a szerencséje, hogy annyira unta magát, és annyit rosszalkodott, hogy kirúgták az iskolából. Emiatt a szüleinek egy magániskolába kellett beíratnia, ahol a szülői munkaközösség 1968-ban nagy döntésre jutott: megvesznek egy számítógép terminált a diákoknak. Ebben az időben még az egyetemeken sem volt ez mindennapos. A diákoknak (leginkább a nyolcadikos Billnek) annyira megtetszett a programozás, hogy pillanatok alatt elköltötték azt a 3000 dollárt, amelyet a szülők a szomszédos egyetem „nagy gépén” (aminél ma egy mobiltelefon is többet tud) a gépidőre össze tudtak adni. Itt lépett a szerencse ismét közbe: az egyik iskolatárs édesanyja egy frissen alakult számítástechnikai cég egyik vezetője volt, aki adott újabb gépidőt – a cég termékeinek teszteléséért cserébe. A cég sajnos csődbe ment, de az addigra másodikos gimnazista Bill immár a központi géphez járt be és az ottani fejlesztési feladatokért kapott cserébe gépidőt. Nem is keveset. 1971-ben hét hónap alatt összesen 1575 órát ült a számítógép előtt. Ez napi 8 órás munkaidő, hétvége nélkül. És ez így ment tovább – hét éven át. Hasonló gyermekkora volt az Apple, az Oracle, a Microsoft és a Sun megalapítóinak is.

Mozart az első igazi remekműveit húsz éves kora táján komponálta. Addigra már több mint tíz évet töltött el intenzív zeneszerzéssel. Ha összeadjuk a gyakorlással eltöltött órák számát, a legtöbb kivételes ember tízezer órát, vagy ennél többet gyakorol. Ennyi kell a világhírhez. Ez 8 órás munkaidőben tíz év, a tehetségek életében azonban sokszor kevesebb, mint öt.


Gladwell azonban arra is rámutat, hogy a tehetség és a motivációból fakadó lankadatlan szorgalom önmagában még mindig kevés. Meg kell találni, meg kell érezni a lehetőségeknek egy olyan kivételes ablakát, amelyik pontosan akkor nyílik meg, amikor a tehetség odaérkezik. Érdemes megnézni a következő táblázatot:

 

Név                    Cég/program          Születési idő
Steve Jobs               Apple            1955. február 24.
Bill Joy                  Java, etc.         1954. november 8.
Bill Gates               Microsoft         1955. október 28.
Paul Allen              Microsoft         1953. január 21.
Steve Ballmer         Microsoft         1956. március 24.
Eric Schmidt      Novell/Google      1955. április 27.
Scott McNealy            Sun             1954. november 13.
Vinod Koshla             Sun             1955. január 28.
Andy Bechtolsheim     Sun             1955. szeptember 30.

 

Aki 53 előtt, vagy 56 után született, az 1965 és 1970 között vagy túl öreg, vagy túl fiatal volt ahhoz, hogy tizenévesen megbolonduljon a számítógépekért, és kicsivel később robbantani merjen egy új cég, vagy új termék létrehozásával. A születési évszámok egyezése arra is felhívja a figyelmet, hogy a felső tagozat és a középiskolás kor az, amikor a világsiker igazán megszületik. Pontosan egy ugyanilyen, csupán néhány éves időablak adatott a leghíresebb New York-i ruhatervezőknek vagy ügyvédeknek is. A ruhatervezőknek az 1929-32-es világgazdasági válság utáni gazdasági felfutás, az ügyvédeknek pedig a XX. század végén a cégek felvásárlási akciói adtak új lehetőségeket.

A lehetőségek ilyen kicsike ablaka első olvasásra elborzasztó lehet. Atyavilág! Hiába lenne nekem tehetségem a számítástechnikához, ha 1953 előtt, vagy 1956 után születek, labdába se rúghatok? A legzajosabb világsiker szintjén – sajnos nem. De gondoljunk bele! Az igazán jó képességek rugalmasak. Pontosan a lehetőségek ilyen kis ablakai figyelmeztetik arra az embert, hogy ne szűkítse be idejekorán se magát, se a diákjait. Mindig érdemes újra és újra szétnézni, mert az élet tele van ilyen, éppen kinyíló lehetőség-ablakokkal.

A gyakorlás fontossága és a lankadatlan figyelem után a harmadik tényező a hagyomány. Gladwell sorra elemzi a légi baleseteket, és megállapítja, hogy nagyon sokszor a pilóta fáradtsága mellett a másodpilóta tekintélytisztelete volt az igazán fatális ok. Ez történt 1990. januárjában a kolumbiai Avianca légitársaság 052-es gépével is. A gép New York-ba tartott, de a rossz időjárás miatt nem szállhatott le. Ahogyan rótta a köröket, egyre fogyott az üzemanyag. A másodpilóta ugyan jelezte, hogy kevés a maradék kerozin, de ezt olyan alázatos fogalmazásban mondta el a közismerten goromba New York-i irányítóknak, hogy azok azt hitték, a gond nem komoly. A gép körözött tovább. Egészen addig, ameddig az üzemanyag teljesen ki nem fogyott, és a gép lezuhant. 73 halott.

A másik igen sokat mondó példa a hagyományos európai növénytermesztési szokások, és a kínai rizstermelés összehasonlítása. A növénytermesztő hagyományos paraszti gazdaságban az ősz vége, a tél és a tavasz eleje nagyrészt kihasználatlan időszak volt, amelyet – különösen a középkorban – a kevés élelemtartalékkal rendelkező földművelők sokszor „hibernálva”, szinte téli álomban éltek át. A rizstermelő gazdaságok több ezer éves munkafolyamatai ennél sokkal folyamatosabbak és bonyolultabbak voltak. Jól példázza ezt a kínai közmondás: „Senki, aki nem kel fel minden évben 360-szor hajnal előtt, nem teheti gazdaggá a családját.” A hagyomány tehát nagyon sokat segíthet, de ha a tehetség útjába áll, akkor igen nehezen küzdhető le.

A Gladwell által hozott példák sora visszaigazolja a tehetségek sokoldalú fejlesztésének igényét – hogy megtalálják az éppen legjobb lehetőségablakot –; a tehetségek családjával és környezetével való foglalkozás fontosságát és az elmélyült gyakorlás kiemelkedő szerepét. Mindez része a modern tehetséggondozás mindennapos fegyvertárának. Vigyázzunk arra, hogy az is maradjon.

 

Válaszok (1)


Baráti Péter hozzászólásának kapcsán elgondolkodtam a tehetség veszélyein. A végletesen kiegyensúlyozatlan, a kellő morális háttér nélkül kifejlődő tehetség hasonlatossá válhat a rákos sejtekhez (amelyek igencsak „tehetségesek” az élő rendszer szabályainak kijátszásában, megkerülésében és a szabályok betartását felügyelő immun-rendőrség félrevezetésében, mint a képen, ahol immunsejtek támadnak éppen meg egy rákos sejtet), és szétverheti az egész környezetet, amibe beleszületett. (Ennek egyik példájaként én Hitler „tehetségét” csak idézőjelben vagyok képes leírni.)

Persze a tehetség feladata valahol ez: megbontani és újraformálni az addigi struktúrát. Csíkszentmihályi Mihály úgy összegezte sok kirobbanó tehetséggel folytatott beszélgetését, hogy az igazi tehetség új létezési teret, új formát küzd ki magának, mert őt semmilyen addigi létezési térbe beilleszteni nem lehet. De ezt az új teret az igazi tehetség nem mások addigi létezési terének megszüntetésével képzeli el. Az igazi tehetség észreveszi és tiszteli a környezetét. Az igazi tehetség tudja, hogy hihetetlen méretű mozgástér van „odakint”, amelyet nem látott még senki sem – senki, rajta az igazi tehetségen kívül. Az igazi tehetség elfogadta magát, és bízik magában, hogy meg fogja találni, és ki fogja feszíteni ezt az új mozgásteret. Az új mozgástér annyira sok szabad dimenzióval rendelkezik, hogy bőven, nagyon-nagyon bőven marad még hely benne akkor is, ha mindazokat a korlátokat a tehetség figyelembe veszi, amelyet a környezet túlélésének biztosítása jelent. Az igazi tehetség tehát nem ütközetet vív, és nem hullahegyeken átgázolva valósítja meg önmagát, hanem áthelyezi a küzdelem helyszínét oda, ahol rajta kívül még nem küzd senki, és így, egy másik dimenzióban nyer.

Gondolkodásom közben rájöttem arra, hogy nem definiáltam, hogy mit értek én siker alatt. Nem valódi siker a ma divatos celeb-siker. Önmagában az, hogy többen ismernek, messze nem jelent sikert az én szememben. Nem tartom sikernek az anyagi sikert, a pénzbőséget sem. Egy értékvesztett világban a pénz nem okvetlenül oda megy, ahol az érték rejlik. Annak a piacnak a kora, ahol a vevők tisztában voltak az árú valódi értékével – lejárt (érdemes Soros György eszmefuttatásait elolvasni erről). Ráadásul egy túlfogyasztó, vesztébe rohanó világban minden, a fogyasztás növeléséhez kötött eredmény számomra éppenhogy nem siker, hanem kifejezetten kudarc. Nem siker a formai elismerés, a díj, a kitüntetés sem, mert az mind-mind a valódi siker következménye csupán.

 
Mindezek után, mi a jó fene akkor számomra a siker? A belső gazdagodás, önmagam és a világ mélyebb megértése, magammal hozott görcseim megoldása, az siker. Azok elismerése, akik az én mércém szerint morálisan magas szinten állnak (peer-recognition), az siker. (Ezt fogom kifejteni majd januárban a „demokrácia vagy meritokrácia” gondolatmenetemben.) Végezetül: a világgal (annak tagjaival és lényegével) való szeretetteljes kapcsolatrendszer gazdagítása, mások valódi segítése, az siker. Ezek vezetnek ugyanis el ahhoz a belső örömhöz, ahhoz a derűhöz, amely néhány kivételes ember arcán dicsfényként ragyog.

„farkasa” és Baráti Péter írásaira reflektálva csak egyet tudok velük érteni abban, hogy a tehetségbarát társadalomtól, a jól funkcionáló magyar iskolától messze kerültünk, és messze vagyunk. Az iskola egy ellentétes értékrendszer és egy oktatási ál-piac közepén, túlterhelten roskadozva megzavarodott. (Erről januárban, a Köztársasági Elnök Úrnak készített oktatási összegzés ismertetésekor még fogok írni részletesen is). De saját személyes tapasztalataim alapján hadd igazoljam: maradtak és épülnek szigetek. Vannak kivételes emberek, vannak kivételes családok, vannak kivételes pedagógusok, és a számuk nem százakban, de nem is ezrekben mérhető, hanem több. Nekik, nektek szól ez a blog.

 

Hozzászólások

Madách jut eszembe: "Mert egyént sosem hozandsz érvényre a kor ellenében. A kor folyam, mely visz vagy elmerít, úszója, nem vezére az egyén." És utána jön az, hogy "Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakas kiált, mert hogy virrad." Ebben rejlik a lehetőség kicsike ablaka. Nehéz ezt nekünk, individuális nyugatiaknak elfogadni, hogy a tehetség önmagában nem elég - ahhoz, hogy érvényre jusson, rajtunk kívül álló dolgok függvényévé is válik a potenciál. Ez igen erős társadalomszervező erő is lehetne, ha nem tartanánk még mindig közösségi szinten a dezintegrációnál. Két történelmi figura jut még az eszembe erről, ők mindketten nagy kaliberűek voltak, de a történelmi környezetük különbségei miatt ellenpontjai egymásnak ilyen értelemben: II. József és Hitler. Szerencsétlen József messze meghaladta korát, olyan irányokba tört, amit fél évszázad múlva kezdtek zászlajukra tűzni nemzeti hőseink. Ő javarészt törvénybe is foglalta az alapokat, de a halálos ágyán vissza is vonta - nem volt még ott az idő rájuk. Hitler pedig mint kés a vajban, még ha gyakran hibázott is - az ő történelmi környezete akkora ablakot nyitott a tehetségének (és ha ő nem, akkor lett volna más a helyén), amekkorának a tizede elég lehetett volna Józsefnek is, hogy sikeres uralkodó legyen. Ez a két példa természetesen nem a mi jelenünkből visszatekintve markáns, hanem az ő jelenük perspektívájából. Kicsit úgy tűnik nekem, mintha a társdalom olyan lenne, mint egy petesejt, aminek megvan a maga ciklusa arra vonatkozóan, mikor és mivel akar megtermékenyülni. A hímivarsejtek pedig csak akkor és ott tudják elnyerni értelmüket - a cserepadnak, tartalékosoknak nincs sok értelmük. Pedig mennyi van, milyen sok van... Én simán bevezetném a tehetségpiac fogalmát. Azt pedig, mint a legtöbb piacot, sajnos, ugyanúgy anyagi érdekek mentén manipulálják, mint bármi mást a gazdaságban. És ahol a profit egy mérlegre kerül a tehetséggel, a profit a súlyosabb mérce, javarészt a tehetségnek kell hozzátorzulnia a profit elvárásaihoz. Ebben az evolúcióban túl sok a kiégés...
De hol van ma az a szülő és iskola (Magyarországon), amely segít megtalálni a gyerkeknek azt, hogy miben tehetségesek? Hol van az iskola, amely hagyja napi több órán át elmélyülni diákjait abban, amiben ők ögazán jók? Hol van az az iskola, amely nem kényszeríti rá mindenre a tanulót, ami neki nem megy, kudarcélményeket szerezve neki ezzel? Hol van az a szülő, aki türelemmel kivárja, míg gyermeke megtalálja azt a tevékenységet, ami neki a legtöbb örömet okozza, és amiben a legtöbb sikerélménye lehet? (És hol van az a szülő, aki elviseli, hogy gyermeke csak abban az egy-két tevékenységben kiemelkedően jó, míg másokban átlagos vagy éppen átlagon aluli?) Hol van az iskola, amelynek pedagógusai megértik, és kezelni tudják a nehezen kezelhető, nehezen alkalmazkodó tehetségeket? Talán pesszimista hangnem érződik a kérdések mögött, én mégis inkább hajlanék a reális felé. Nem elég, ha néhány iskola, néhány pedagógus és néhány szülő érti a tehetség "műfaját", mint ahogy az sem, ha néhányan a tehetségek közül megkapják a második esélyt (Bill Gates) vagy néhányakat hagynak a tehetségüknek élni (Mozart), mert ki tudja hány tehetség.jelöltből válhatna "igazi" tehetség ha többen értenék milyen fontos ez mindannyiunknak.
Nagyon erős és jogos kérdések. Szívesen megválaszolnám, de csak ilyenekre futná, mint: "sehol", "elvétve", "nem jellemző", "csak elméletben létezik", stb. A mai magyar közoktatás céljai eszmeileg talán hasonlóak, de gyakorlatilag igen egyszerűek: túlélés, kivárás, szeletenként feladás. Vagyis kezd igen nagyra nyílni az olló az elmélet és a gyakorlat között. Az iskolákban, ahol azért a legtöbben tudják, mit kellene tenni, de mégsem teszik, egyre több feszültség halmozódik, ami hatványozottan távolít az eszmei céloktól. Az oktatás piaci szolgáltatássá alakulásával olyan súlyos külső kényszerek telepedtek az oktatási gyakorlatra, amelyek döntő helyzetekben felülírják a szakmai kompetenciát és a hivatástudatot. Nyilván egy ilyesfajta átalakulás sem megy gyorsan, mint semmi sem társadalmi szinten, de itt azért nyomnám a vészcsengőt, mert az oktatásügy olyan terület, ahol nem lehet késlekedni - a szalagról ugyanis hibás munkadarabok jönnek le, miközben ők úgy tudják, hogy hibátlanok. Ez már generációs méretű, ami egyfajta szemszögből normatívvá kezd válni. Ez sem örömteli dolog, ellenben valós, vagyis beszélni kell róla. A tehetséggondozásnak valódi koncepcióvá kell válnia, nemcsak mondogatni kell, mert jól hangzik az iskola kampányában, ahhoz viszont áldozatot kell hozni, ez alá kell rendelni más fontos feladatokat. Ehhez alázat kellene és hosszú távú gondolkodás (lám, összefügg minden :)), nem is beszélve a bizalomról. És nemcsak tizenhét vagy százötvenkét ember részéről... Ez jelenleg iszonyú nehéz, és minden nappal nehezebb, mert a magyar társadalom egy súlyosan nagy része már a saját hétköznapi életéből is visszaszorul, már ott sem érvényesítheti a kompetenciáit, nemhogy a munkájában. Ez aztán "ad a csendnek"... (Eszembe jut ilyenkor, hogy ez optimista vagy pesszimista dolog, de ami engem illet, ezeket a fogalmakat már el sem ismerem lassan - itt tényekkel kell dolgozni, akciót és reakciót számolni, célszerűen cselekedni, ezek pedig nem optimizmus vagy pesszimizmus kérdése.) Mindenesetre nyugodtan mondom ki: a mai magyar közoktatás összességében nem felel meg a feladatainak, de ennek okai nem vizsgálhatók kizárólag az oktatásügyön belül. Ennek széleskörű szociális, mentális és társadalmi okai vannak, és ide kell rángatnom a gondolkodási kultúrát is, ami nap mint nap újraíródik egy olyan "értékrendszer" mentén, amiben az egyes ember egyre kevésbé számít. Mondom mindezt úgy, hogy tudom, ezrek feszülnek meg azért, hogy ne így legyen, de ez nem elég, mert már nem ez számít (hú, mit kapok majd ezért!). Nincs konszenzus és nincs bizalom. Helyette politika van, és a legtöbb derék embernek csak és kizárólag politikai nézete. (No meg az átlagpedagógusoknak megélhetési problémáik, ami azért jelentősen visszaveti a motivációt.) A tehetségnek így is van esélye, csak sokkal kevesebb, illetve amennyi így van, annyit nagyjából az evolúció oktatás nélkül is kitermelne és visszaigazolna... Várom a köveket, és előre szólok, elég jól tűröm őket :))

A köveket mellőzve összességében egyetértek a szomorú helyzetképpel, és amikor az okokat keresem, mindig arra jutok, hogy az egyes társadalmi alrendszerek, így az oktatás állapota is igen szoros összefüggésben van a politikai kultúra állapotával. Az iskolát valóban túlélés és kivárás jellemzi, én ezt kiegészíteném még a szabálykerüléssel, mely éppen az ideiglenesség-hangulatból és a bizalom hiányából fakad. Politikai kultúránkra - össztársadalmi szinten - ugyanez a kivárás és szabálykerülés jellemző, ez pedig a "chrisbuza" által említett dogmatikus gonolkodással és "aki nincs velem az ellenem" attitűddel párosul. De mi formálja politikai kultúránkat? Természetesen a politikai elit, amely azonban ugyanebben a politikai szocializációs közegben nő fel. A kör tehát bezárul, és akkor hiába vezetjük (vezetem) vissza az alázat és a hosszú távú gondolkodás hiányát, a túlélés, kivárás és szabálykerülés magatartását politikusainkra, nincs tovább út, kiút és visszaút. Na de elég legyen ebből az értelmiségi pesszimizmusból és spleenből, ígérem, a következő hozzászólásom pozitívabb lesz.:)

Kicsit optimistabb hangnemben kezdem hozzaszalomat, mint az elottem szolok.

1. En hiszek abban, hogy ma, Magyarorszagon vannak olyan emberek, tehetsegek, nem is kevesen, akikre 20, 30, 50 ev mulva buszkek leszunk. Alapozom ezen a velemenyem arra, amit Marx György ("Marslakok erkezese" vagy hasonlo cimu) könyveböl tanultam. A szerzo, az ELTE Atomfizika Tanszekenek egykori vezetöje, azon meggyözödeset irja le (amennyire kb. 8 ev tavlatabol emlekszem a könyvre), hogy a drasztikusan valtozo kornyezet, amelyben vilagrendek omolnak össze es korabban megingathatatlannak latszo eszmerendszerek dölnek romba mintegy "stimulalja" a tehetseges fiatalokat, elgondolkodasra ösztönzi öket es ezaltal "kihozza" belölük a tehetseget. Ramutat arra is, hogy a Nobel-dijas magyarorszagi szuletesü tudosok gyermekkora jellemzoen a ket vilaghaboru valamelyikenek idöszakara esett. En azt hiszem, hogy Magyarorszag az utobbi 20-25 evben egy ilyen "stimulalo" kozeg: 89-90-ben egy vilagrendszer omlott össze, es a különbözö eszmek (neha vegletes) harca azota is tart, azota sincsenek altalnosan elfogadott, mindenki altal tiszteletben tartott (erkölcsi) fundamentumok, melyekre tarsadalmat, gazdasagot, eletet lehetne epiteni. A tenyszeru, targyilagos, a lehetosegeket elönyeikkel es hatranyaikkal együtt nyiltan, vilagosan, öszinten merlegelö megközelites helyett a dogmatikus gondolkodas (es a "dogmak" durva ütköztetese, az "aki nincs velünk, az ellenünk" mottora epülö erveles) uralja a törtenelemszemlelettöl kezdve az egeszsegügyi rendszer jövöevel kapcsolatos "eszmecsereket". Jo peldaja ennek, ahogy en az 56-os forradalom igazi jelentösseget megertettem: felso tagozatos koromra mar joszerivel elegem lett az "oktober 23-i ünnepsegeknek" becezett kölcsönös politikai sardobalasbol (dogmak durva ütközteteseböl), es lassacskan kezdtem elidegenedni a temaval kapcsolatban, amikor is volt szerencsem ket hetet tölteni egy nemetorszagi iskolaban es az igazgato azzal bucsuzott, hogy büszke a magyarokra, amiert 56-ban volt batorsaguk a forradalomhoz. Ezen a ponton ertettem meg, hogy akarmilyen meltatlan örökösei vagyunk is a forradalom emlekenek, akar tetszik a rola keszitett film, akar nem; önmagaban is vilagra szolo esemeny volt. A mai magyarorszagi közeg, amelyben dogmak (sokszor durvan) ütköznek, elgondolkodasra, önallo velemenyek kialakitasara keszteti azokat a biologiailag es/vagy lelekben fiatalokat, akik erre hajlamosak. Ki ne gondolkozna el peldaul azon, hogy milyen az a "hazaszeretet", amelyhez nem tarsul semmifele felsöbbrendüsegi tudat, amelyhez nem tarsul sem a magyarorszagon elö kisebbsegek sem a környezö nepekkel szembeni ellenerzes, amely "hazaszeretet" szoban a "szeretet" a szent pali ertelemben vett igazi szeretet, amely "türelmes, (...) josagos, nem feltekeny, nem fuvalkodik fel, nem nagyravagyo, nem keresi a magaet, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszsagnak, de együtt örül az igazsaggal" (Ujszövetseg, 1Kor, 13, 4-6).

2. Szükseg lenne egy "tehetseg-strategiara". Ha realisan szemleljük sajat helyzetünket, azt kell latnunk, hogy egyreszt a tehetseg kibontakozasa rendkivül eröforras-igenyes (gondoljunk csak arra, hogy mibe, milyen eröforrasokba kerül a tudomanyos kutatomunka vagy akar csak egy orvostan hallgato kepzese), masreszt Magyarorszag egy viszonylag kicsi orszag (vilagviszonylatban), es meg ha az egy före esö gazdasagi termelesben vilagelsök lennenk is [amire ugye pillanatnyilag nem sok jel mutatkozik :-) ], valoszinüleg akkor se lennenk kepesek minden területen elegsegesen tamogatni a tehetsegeket ahhoz, hogy tenyleg vilagszinvonalu eredmenyek szulessenek. Szerintem tehat ki kellene valasztani nehany, harom-öt, esetleg het specialis területet, legyen az vedöoltas-elöallitas, rak-kutatas, vagy szoftverfejlesztes, amelyekre "nagyon kiemelt" figyelmet (es RENGETEG!!! penzt) forditunk, hogy bennük tenyleg vilagelsök legyünk: a terület irant erdeklödö fiatalok nem hogy ne menjenek külföldre, de kepesek legyünk a külföldi, nem-magyar kutatok szamara is vonzonak lenni. En azt hiszem, hogy többet erünk azzal, ha van egy-ket olyan termekünk, amely "toronymagasan" vilagelsö (es ezaltal jol eladhato), mintsem azzal, hogy minden területen csak egy kicsit vagyunk lemaradva a vilagyszinvonaltol, a Google-tol, nemzetközi gyogyszergyaraktol, stb. Es mi legyen a "nem kiemelt" területekkel? Egyreszt mar nagysagrendekkel kisebb eröforrasok is elegsegesek lehetnek ahhoz, hogy a tehetsegek igenyes (igaz nem vilagviszonylatban kimagaslo) munkat vegezhessenek, masreszt azokat a kiemelkedöen tehetseges fiatalokat, akik a "szimplan igenyes" munkanal többet szeretnenek elerni, lehet abban tamogatni (informacioval, szerenyebb ösztöndijakkal, stb.), hogy külföldön bontakoztassak ki tehetsegüket.
A sokoldalú képzés az egyik út, a megnyíló lehetőség-ablak későbbi kihasználására való felkészülés gyanánt. Vannak olyan példák is, ahol a szülők kiszúrnak egy területet a gyermekeik számára. Teszik ezt talán azért, mert felismerik a világ haladásából következő lehetőség-ablakot. Vagy azért, mert számukra szimpatikusabb a szűk területen való kiemelkedés, mint a széles alapú tudás. Sőt, vannak olyan példák, ahol a szülők magukra veszik gyermekeik képességfejlesztését. Talán azért, mert magukban bíznak a legjobban, az iskolarendszert nem tartják elég jónak, vagy mert ebben akarják kiélni magukat. Esetleg az illető terület szakemberei. A fenti elvek övezték Polgár László és Polgár Klára munkáját is, sakkozó lányaik képességfejlesztése során.
Chrisbuza hozzászólása még további gondolatokat vetett felszínre bennem, megint csak a politikai kultúrával kapcsolatban. (Tudják, vannak azok az asztaltársaságokban "közkedvelt" emberek, akiknek mindenről ugyanaz jut az eszükbe...) Először is, nem éreztem sokkal optimistábbnak a hozzászólást (igaz, a szerző is csak "egy kicsit optimistábbat" ígér), mivel érzésem szerint éppen azt mutatta be nagyon pontosan, hogy nálunk - az állandó történelmi turbulencia miatt - csak a kirívóan tehetséges (későbbi nobel-díjas) tehetségeknek van lehetőségük a kiemelkedésre. Magyarországon nem csak a két világháború idején, hanem a társadalomfejlődés egésze során egymást követték a "stimuláló", külső és belső nehézségekkel terhelt időszakok. A belső harcok azonban azt hiszem valódi megosztottságokon alapulnak, a dogmák csuppán keretet szolgáltatnak a küzdelemnek, így ma vannak magyarkodók és hazaárulók, demokraták és antidemokraták, hangos többség és csendes kisebbség, meg még ezer minden más. A harmadik köztársaság előttről nincsenek ugyan személyes emlékeim, de tudom, hogy korábban a megalkuvók és lázadók, az '56-ot forradalomnak és ellenforradalomnak hívók, azt megelőzően a proletárdiktatúrát kívánók és a reakciósok meg fasiszták között húzódtak a frontvonalak, a 20. századot megelőzően pedig a modern demokrácia, a progresszió és az önálló nemzetállam hívei csaptak össze az elavult értékeket valló, a birodalommal is békességre törekvő és saját előjogaikat féltő csoportokkal. És persze soha senkinek nem volt igaza, de a "harcosok" ezt az egyet képtelenek voltak felismerni. Bibó István mindezt 1945-ben írja le tökéletes pontossággal több művében, s úgy tűnik, a helyzet keleten azóta is változatlan... De bocsánat, nagy eltértem a bejegyzés és a hozzászólások témájától is, elnézést ezért mindenkitől. A tehetség-stratégiával kapcsolatban csak annyit akartam megjegyezni, hogy jobbnak látnám, ha nem néhány kiemelt területen szeretnénk csak tehetségeket nevelni, a többin meg majd nő valami szép is a gaz mellett ha nagyon akar, hanem az lenne a jó, ha (persze hosszú távon) egyenlő - főként személyi és módszertani - feltételeket sikerülne teremteni a tehetségek felismeréséhez, segítéséhez és gondozásához valamennyi területen, s ahol a tehetségek tényleg nagy számban és valóban megjelennek, ott bizonyára lesz pénz is.
.FONTOS: "... az igazi tehetség új létezési teret, új formát küzd ki magának, mert őt semmilyen addigi létezési térbe beilleszteni nem lehet. De ezt az új teret az igazi tehetség nem mások addigi létezési terének megszüntetésével képzeli el. Az igazi tehetség észreveszi és tiszteli a környezetét...."
A többihez hasonlóan ez is egy nagyon jó írás: olyan szemléletmódot vetett fel, amin még nem gondolkoztam eddig. Lenne kérdésem: -tehetséghez/tehetséges embernek mennyire van szüksége hírnévhez? Ezt személye válogatja? -nem a tehetség szakterületével kapcsolatos munka, család, egyéb felelősségteljes tevékenység mellett van-e lehetőség tehetségek kibontakoztatására? Hiszen a napi szükséges tevékenységek elvégzése mellett nem biztos, hogy van több órányi szabadidő, tiszta elmével másra is. Mennyire korlátozott a tehetségek megjelenése a fiatal/kamasz korosztályokra (akik képviselői talán több időt tudnak szánni dolgaikra, még szabadabbak a felnőtteknél)? -Tudatosan megállapítható-e, hogy egy tehetséges embernek, mi a "lehetőség-ablaka"? -A tehetséges emberek mindegyikének erős akarata van? Különórákon csellózást tanult ismerősömmel beszélgettem épp minap az iskolai ének-órákról. Taglaltam neki, hogy mennyire jó lenne, ha az énekórákon ki lehetne próbálni a különböző hangszereket, hogy ne csak a zeneszerzők életének és a kottaolvasás-és írás megtanulásából, majd a komplett, agyongyakorolt művek meghallgatásából, végül már csak hülyülésből álljon az énekóra, hanem abból (is), hogy a diákok tudják, milyen hangja van az adott hangszernek, érezzenek rá a zenére. Nem értett velem egyet és ahogy kivettem a szavából azért nem, mert a zenélés megtanulása szerinte nem egyszerű (én nem a tudatos zenélésre gondoltam amúgy). Nem tudom, hogy pl. Lajkó Félix hogyan jött rá, hogy sorsa a zenéhez kötődik?
Abban tehát mind egyet értünk, hogy az oktatás egy olyan alapkő, amire nagyon sok minden épül. Valami ilyesmire gondoltam én is, korábbi hozzászólásomban, csak nem mélyültem el a részletekben - a fájó valóságban. Ezt az alapkövet pedig, akár országosan, akár világszinten alapvetően meg kell változtatni. Itt lenne szükségünk egy igazán nagy tehetségre, aki politikailag is nagy tehetség, és elég potens ahhoz, hogy a megfelelő lépéseket megtegye. Ld. pl. Széchenyi. Különben a tengerentúli műveltségi színvonalra süllyednek az emberek, programozottan részesei lesznek a termelői-fogyasztói társadalomnak, különösebb igények nélkül, jól behatárolható problémákkal (szintén kedvenc összeesküvés-elméletem). zsigriszabolcs
Ez a 10000 óra nagyon összecseng azzal, amit Mérő László a sémákról ír. Az Észjárások c. könyvben mutat rá, hogy bármilyen területen a nagymesterek néhány tízezer sémával rendelkeznek. (Ez a különböző területeken más-más gondolkodási egységet jelent.) Egyes területeken (pl. sakk, irodalom stb.) a sémák száma becsülhető, ennek alapján vonható le ilyen következtetés.
Péter a tehetség és a siker viszonyát elemezte nagyon alaposan. DE Ki tudja, mi a siker ? A kérdés ősi, és többnyire , a hagyomány szerint, "isteni " uralkodók próbálták bölcsnek tartott emberekből kicsikarni, a bókot, mondván ők sikeresek. Ezek az önkényuralkodók , pl. Dárius, valahogy úgy képzelték a sikert, mint ma is szoktuk, és aminek valami halvány nyoma Péter írásában is megjelenik ("Hány óra gyakorlás kell a világhírhez?", teszi fel a kérdést, vagyis világhí r=siker) Tehát hírnév, hatalom, gazdagság témakörben gondolkodtak. A hagyomány szerint a bölcsek (filozófusok) rendre mutattak nekik olyan embert, aki szerintük sikeresebb volt náluk, bár ismeretlen pénztelen volt, és nem uralkodott senkin. A példákat megfigyelve, az ókori görög bölcsek szerint Az emberi lény által elérhető siker netovábbja: Nagyon hosszú, érdekes, embertársaink számára hasznos és élvezetes élet végén gyors, fájdalommentes halál.