Úton (?) egy kárpát-medencei Svájc felé
Avagy: A jó szervezés néhány fő szabálya
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 

A bejegyzés azt a szétesettséget szeretné néhány tanáccsal csökkenteni, amelyet a szervezni-nem-tudás gyakran szül errefele. Egy bonyolult folyamatsorozatot csak akkor lehet sikeresen elvégezni, ha az ember képes minden lépését gondolatban előre lejátszani. A jó szervezés titka a fokozatosság. Az ehhez szükséges türelmes, hosszú távon előre gondolkodó építkezés terjedése nagy kincs lenne.

A fokozatosság csak akkor jó, ha hierarchikus. Ha nem egyesével győzöd meg a csapatot, akkor a hatékonyságod sokkal kisebb lesz. Ha nem használsz ki minden csatlakozót egy újabb csatlakozó elérésére és meggyőzésére, akkor is. A saját céljaidat, érdekeidet, értékeidet újra és újra a veled éppen tárgyaló háttere, szemlélete, érdekei szerint kell átfogalmaznod. A jó szervező olyan, mint egy jó színész. Át tudja lényegíteni magát egy másik szereplővé, és ezt egymás után sokszor elvégezve, sok száz másik fejével képes átgondolni mindazt, amit ő szeretne.

Az a célrendszer, amely a folyamat közepén nem lényegesen más, mint amilyen az elején volt, nagyon nagy valószínűséggel nem lesz sikeres. Az első ötletet legalább részben mindig el kell tudni felejteni, hogy elérhessük a legjobb ötletünket. Egy funkciót, egy cselekvéssort kb. tíz évig szabad végezni annak a veszélye nélkül, hogy az ember belekövesedjen. A legmagasabb csúcs csak addig legmagasabb, ameddig tovább nem lépünk róla.

 

Ahogyan „Sándor” e blogbejegyzés előzetesében megjegyezte, nem biztos, hogy egy kárpát-medencei Svájc elérése esetén mindenki a levegőbe dobálná a sapkáját. A bejegyzés azt a szétesettséget szeretné néhány tanáccsal csökkenteni, amelyet a szervezni-nem-tudás gyakran szül errefele. Svájc tehát az „óramű-pontosság” miatt került ide. A bejegyzést konkrétan a Kőbánya-Kispest metróállomás melletti építkezés váltotta ki belőlem. Ahogyan korábban írtam, szinte minden nap arra járok úszni. Elkeserítő látni azt, ahogyan (pl.) az elkészült utat unos-untalan felbontják, mert nem gondoltak arra, hogy egy vezetéket is kellene oda lefektetni keresztbe… Más alvállalkozó, más világegyetem… Eddig minimum két sok ezer fős mozgalmat, három világkongresszust és sok száz kisebb eseményt szerveztem meg az életemben. Valahogy (sok-sok ember segítségével, amelyet ezúton is nagyon köszönök!) mindegyik annak a példája lett, hogy az ilyesmit itt is meg lehet csinálni magas fokon. Miért? Hogyan? Erről szól ez a blogbejegyzés.

 

Egy bonyolult folyamatsorozatot csak akkor lehet sikeresen elvégezni, ha az ember képes minden lépését gondolatban előre lejátszani. Egyszer, kétszer, sokszor. Ha nem tudjuk átgondolni azt, hogy melyik lépés mi mindent feltételez; az, amit feltételez, hogyan kerül oda; ehhez milyen más lépésre, milyen szakértelemre, milyen eszközökre van szükség, akkor a bonyolult folyamatsorozat összekavarodik, és egy kaotikus kapkodás lesz belőle. Az a sokak által ismert tény, hogy én csaknem tíz éve nem használok telefont, abból is fakad, hogy nagyon sok folyamatot előre modellezek, és emiatt nem szorulok arra, hogy az utolsó pillanatban felkapjam a telefont.

 

 

A jó szervezés titka a fokozatosság. Erre már az (eleddig több mint 4000 olvasót vonzó) legelső blogbejegyzésben is felhívtam a figyelmet a Zöld Teknős Barlangja megnyitása kapcsán. Ez a teázó 2005-ben nem úgy született, mint a magyar projektek általában. „Nagy levegőt veszünk, nekifutunk, beruházunk és nyitunk egy akkora boltot, ami pang az ürességtől, és aki csak betéved, annak elmegy a kedve attól, hogy akár csak egyszer is visszamenjen oda.” A jó projekt fokozatos. Nagy levegőt veszünk, nekifutunk, beruházunk, megvesszünk egy akkora boltot… amit nem nyitunk meg teljesen a nagyközönség előtt. Csak egyetlen pici sarkát. Amikorra a kedves kis helyen akkora lesz a forgalom, hogy a népek nem férnek el, akkor a begyűlt pénzből berendezzük az előre megvett óriási helyiség egy újabb sarkát, aztán megint egyet, és megint. Ha ez a türelmes, hosszú távon előre gondolkodó építkezés jobban terjedne, az kincset érne. A "mindig ugyanarra megyünk" lehet, hogy egy típusos magyarnak unalmas -- de attól még NAGYON profitábilis...

 


A fokozatosság csak akkor jó, ha hierarchikus. Messze nem mindegy, hogy kitől indulsz, és ki fele haladsz. Ha nem a véleményformálók meggyőzésével tudod elkezdeni -- akkor vesztettél. A véleményformálók a második körben ugyanis rendszerint már nem csatlakoznak, hiszen ez azt jelentené, hogy az ő véleményüket mások formálták  Ha nem egyesével győzöd meg a csapatot, akkor a hatékonyságod sokkal kisebb lesz. Ha nem használsz ki minden csatlakozót egy újabb csatlakozó elérésére és meggyőzésére, akkor is. Mindennek egy minősített esete a furfangos Jack története, amelyet Pongor Sándor barátom mesélt el nekem. Odamegy Jack egy nap a fiához: „Ideje megnősülnöd, fiam!” „Ugyan már apám, ráérek még arra!” „Node, ha a feleség a Bill Gates lánya lenne?” „Az már más!” Odamegy erre Jack Bill Gates-hez: „Bill, hallottam, hogy a lányod felnőtt már. A fiam el szeretné venni.” „Ne hülyéskedj, Jack! Aztán miért adnám én a lányomat a fiadhoz? Annyi jó kérője van.” „No és ha a fiam a Világban alelnöke lenne?” „Az már más!” Mire Jack elmegy a Világbank elnökéhez: „Hallom, éppen alelnököt kerestek! Mi lenne, ha felvennéd a fiamat?” „Ugyan Jack! Miért pont a te fiadat? Annyi jó jelölt van!” „No és ha a fiam a Bill Gates veje lenne?” „Az már más!"

 

A folyamatok átgondolása és fokozatos felépítése során állandóan el kell felejteni a saját szempontjaidat. A saját céljaidat, érdekeidet, értékeidet újra és újra a veled éppen tárgyaló háttere, szemlélete, érdekei szerint kell átfogalmaznod. Nem egy, nem tíz, hanem sok száz világnak kell a fejedben élnie, amelyekbe mind-mind, külön és külön bele kell tudnod élni magadat. A jó szervező tehát olyan, mint egy jó színész. Át tudja lényegíteni magát egy másik szereplővé, és ezt egymás után sokszor elvégezve, sok száz másik fejével képes átgondolni mindazt, amit ő szeretne.

 

 

A folyamatok átgondolása, fokozatos felépítése és a sorozatos szempontváltás során állandóan tanulnod kell. Az a célrendszer, amely a folyamat közepére nem változott meg legalább valamelyik elemében, az nagyon nagy valószínűséggel nem lesz sikeres. Az ilyen célrendszer nem alkalmazkodott ugyanis a környezetéhez. Az ilyen célrendszer nagyon sokszor nem, vagy nem kellőképpen hasznos. Ahogyan a TEDx-es előadásom közepén az énekelni tanuló kismadár példáján is bemutattam, első ötlet szinte soha nem lesz teljesen sikeres. Az első ötletet legalább részben mindig el kell tudni felejteni, hogy elérhessük a legjobb ötletünket. A rugalmatlan célrendszer azért is káros, mert megöli a kreativitást. Ha minden ötletünket halálunkig magukkal hordjuk, akkor egy idő után nem marad semmi új ötletnek hely. (Mindez nem mond ellent az előző bekezdések egyikének folyamatos építkezésre sarkalló tanácsával. Attól még hogy azonos irányba megyünk, nem kell pontosan ugyanazt akarnunk mint tegnapelőtt...)


A „tíz-év-szabályt” Spät András barátomtól tanultam meg először. A szabály lényege az, hogy egy funkciót, egy cselekvéssort kb. tíz évig szabad végezni annak a veszélye nélkül, hogy az ember belekövesedjen. A tíz év alatt meg kell tudni találni, ki kell tudni nevelni az utódot, és utána lépni kell. A „Spät-szabály” nagyon egybevág Malcolm Gladwell tízezer órás szabályával, amelyre az egyik legelső, és egy nemrégi blogbejegyzésben is kitértem már. Tízezer óra – szokványos intenzitás esetén – tíz évnek felel meg. Tízezer óra kell ahhoz, hogy valamit világszínvonalúan be tudjon gyakorolni az ember. A tíz-év-szabály arra figyelmeztet, hogy ne váljunk a saját, mégoly kivételes képességeink rabjává. Azaz:

merjünk, tudjunk továbblépni, fejlődni egy olyan állapotból is, amely életünk csúcspontjának tűnik. A legmagasabb csúcs csak addig legmagasabb, ameddig egy még magasabbra tovább nem lépünk róla.

 

Válaszok (2011. május 15.)

 

A bejegyzéssel kapcsolatos hozzászólások és személyesen érkezett kérdések egyik központi témája az előre tervezés. Nyilvánvaló, hogy a világ annyira bonyolult, hogy a folyamatai nem tervezhetők előre. Ugyanakkor az egy hosszú időre visszanyúló személyes tapasztalatom, hogyha az ember valóban újat, azaz olyat tervez, ami a környezete megszokott játszmáiból kitör, és egy új játékmezőt jelöl ki, akkor az előre tervezés biztonsága megnő. Azon a játéktéren, amelyen (újdonsága miatt) még egyedül vagyok, mindig kedvemre játszhatok . (Mindez akkor nem jelent egyedüllétet, ha a játékom a többieknek hasznos, és emiatt velem tartanak az új mezőre. Mindez nem más, mint a „Sándor”-féle „Az emberekben rejlő lehetőségek egyénre szabott kiszabadítása” – az olyasmi sikerek irányában is, amely ennek a blogbejegyzésnek adta meg a hitelesség alapját.)



„bkinga”-nak nagyon igaza van akkor, amikor mereven ragaszkodik az értékrendjéhez. Az értékrend nem egyenlő a saját szempontjaimmal. Az értékrend e szempontok rendező iránytűje. Soha nem javasolnám senkinek azt, hogy alapos ok nélkül, igen mély megfontolás, avagy katartikus élmény nélkül ezen a saját értékrend-iránytűn hebehurgyán (pláne csak az éppen aktuális partner kedvéért) változtasson. Az egy nagyon más kérdés, hogy a.) képes vagyok-e megérteni a partner iránytűjének állását és b.) képes vagyok-e – adott esetben igen nagy kreativitással – megkeresni azt a közös nevezőt, ami az ő értékrendje által diktált megközelítések és az enyém között lehetséges. Ha ez értékrendem szilárd, a közös nevező keresésének igénye és gyakorlata nem csúszik bele a megalkuvásba, mert attól ez a szilárd iránytű visszaránt. (A fenti értékrend a „Sándor”-féle esszenciával azonos.)



 „kincseszoli”-nak igaza van abban, hogy magunk akarjunk lenni és ne mások, ne Svájc, ne Togo (Ott is vannak értékek ám! Nem is akármilyenek!), és ne tízmillió nepáli szent. Ugyanakkor azt vitatom, hogy ne tűzzünk ki távoli célokat. Távoli cél nélkül a lépés csak tétova botladozás. És ha már a távoli célnál tartunk, amire feltesszük 20-40 évünket, akkor annak a mércéje igenis legyen magas. Ez az a minimum, amivel magunknak, őseinknek, hagyományainknak és értékeinknek tartozunk. Erről szólt az eddig több mint 1500 ember által olvasott (és csaknem egyharmaduk által like-olt) "Thing Big" blogbejegyzés is valahol.

 

 

Megosztás

Hozzászólások

Nagyon érdekes bejegyzés. Sokan vetik a szememre, hogy "mindig megtervezek mindent előre" és így kiszámítható vagyok. Szerintem viszont ez az egyetlen lehetőség. A fiatalabb generációk körében sajnos életstílussá vált a "majd lesz valahogyan" életérzése.

Úton (?) egy kárpát-medencei Svájc felé.
A magam részéről nem szeretnék egy kárpát-medencei Svájc felé kutyagolni. Az utunkon elért eredményeink alapján, a fenti hasonlattal élve, inkább azt szeretném majd olvasni egy svájci blogbejegyzés címeként
Úton (?) egy alpesi Magyarország felé.
Avagy: Az emberekben rejlő lehetőségek egyénre szabott kiszabadítása

"A folyamatok átgondolása és fokozatos felépítése során állandóan el kell felejteni a saját szempontjaidat. A saját céljaidat, érdekeidet, értékeidet újra és újra a veled éppen tárgyaló háttere, szemlélete, érdekei szerint kell átfogalmaznod." - na ez az, ami számomra nehézséget jelent. Az átfogalmazás nagyon jó kifejezés. Mindig mereven ragaszkodom az értékrendemhez, igykeszem másokat meggyőzni az elképzeléseim felől és magam mellé állítani. Kompromisszum nélkül. Attól tartok és bennem van a félelelem, a rugalmasság az elveim feladásához vezet. Ezt a "harcias" magatartást valószínű a jelenlegi világ meghasonulása okozza. Sok a megalkuvás a környezetemben. Minél inkább érezhető a torzulás, annál nagyobb az ellenállás. Lehet, hogy itt tévedek. Igaz, eddig mindig sikerült megvalósítani, megszervezni, létrehozni. Az átfogalmazással - mint stratégiai módszer alkalmazásával -lehet, hogy jobban sikerült volna? Gondolkodom rajta. A másik bökkenő: a véleményformálók elsődleges meggyőzése. A ráció azt mondja: igen, a lélek tiltakozik ellene. Hiszen a véleményfomálókkal (és itt nem szakmai, hanem közéleti szereplőkre gondolok) teljesen ellenkezik az értékrendem. Hogyan lehet ekkora szakadékot áthidalni? Mit tehet az, aki nem tud színészkedni, de elkötelezett céljai megvalósítása iránt?

„Mindig mereven ragaszkodom az értékrendemhez, igyekszem másokat meggyőzni az elképzeléseim felől és magam mellé állítani. Kompromisszum nélkül. Attól tartok és bennem van a félelem, a rugalmasság az elveim feladásához vezet.”
Tapasztaltam én is magamon. Hosszú időn keresztül figyeltem magamat és a hozzáállásom hatását másokra. Nem voltam megelégedve a hatásával. Ezen keresztül lassan ráéreztem, hogy nem a megfogalmazás a lényeg, hanem az az esszencia, amely a megfogalmazás mögött van. Ezt az esszenciát pedig az élethelyzettől függően különbözőképpen lehet és kell megfogalmazni, ha szükséges a megfogalmazása. Ráéreztem, hogy számomra sem tiszta az elv, mert nem élem az esszenciát. A beszélgetések során jöttem erre rá. Egy oda-vissza ható folyamat volt. A belátások nyomán igyekeztem változtatni az életemen, majd annak hatása, eredménye alapján átformáltam a beszélgetéseimet. Azzal arányosan, ahogy egyre inkább képes voltam az esszenciának megfelelően élni, annál inkább képes lettem a megfogalmazásaimban is rugalmasan alkalmazkodni beszélgetőpartnerem ismereteihez, tapasztalataihoz.
Úgy foglaltam ezt össze magamnak, hogy amíg nem volt az enyém az „elv”, azaz csak mentálisan ismertem az „elvet” és nem éltem az esszenciájának megfelelően, addig mereven ragaszkodtam egy megfogalmazáshoz, sőt másokat is folyamatosan „piszkáltam”, hogy bizonygassam igazamat. Amint az „enyém” lett, egyre természetesebbé vált, így nem volt szükség mások „győzködésére”, amely tulajdonképpen a saját győzködésem volt. Ettől kezdve már nem egyszerűen szavak közvetítése az erről folyó beszélgetésem, hanem az összefüggések látása okán mindenkivel a saját „tégláival” lehetséges az „építkezés”, a téma megtárgyalása. Mondanom sem kell, hogy így mennyivel jobb a „hatásfok”. Azt is képes vagyok egyre tisztábban látni, hogy a partner ismeretei, képességei okán hol a határa a beszélgetésnek, amikor már többet képtelen befogadni, sőt esetleg még össze is zavarnám, ha folytatnám. Egyre inkább látom azt is, hogy mindenki (akivel kapcsolatba kerültem) a saját ismereteinek, képességeinek megfelelő legjobbat igyekszik teljesíteni, élni.

„a véleményformálók elsődleges meggyőzése”
Tapasztalatom szerint a győzködés félreértéshez, harchoz, szembenálláshoz, békétlenséghez vezet, ráadásul ha mégis sikerült meggyőzni valakit, akkor egy vak végrehajtás követte, ami csak további bonyodalmakat okozott. Győzködés eredményeképpen szükségszerűen megjelenik a kényszer. Győzködéssel csak egyre távolabb jutottam a megértéstől, a belátástól, a megértő próbálkozásoktól. Beszélgetés viszont, a helyzethez illő(!!) vélemény elmondása a győzködés látszata elkerülésével az esetek többségében eredményre vezetett. (Amikor ez is eredménytelen volt, az győzködéssel is az lett volna, viszont így nem korcsosult szembenállásba a viszonyunk.)

Összefoglalva, amilyen mértékben képessé váltam az „elveim” esszenciájának élésére, azaz az esszencia felfedezésére, a működésére a saját mindennapi gyakorlatomban, olyan mértékben „lazultam” az „elvek betartásának görcsösségéből”.
Úgy látom, hogy az esszencia maga az élet, amely megjelenésében változatos, örömet okozó, felszabadító, míg az elv a kő, amelybe vésték (ki tudja milyen szándékkal) egy megfogalmazását, így alkalmatlan az életre.

Jack 3 körös történetéhez kapcsolódik (nagyon jó példa, de ugye ,,az információ'' ellenőrzésére tett lépéssel az életben kipukkanna Jack szándéka):

- Rabbi, szabad-e a Tóra olvasása közben meccset nézni?
- a Tóra olvasása közben csak a Tórával szabad foglalkozni!
- Rabbi, szabad-e meccsnézés közben a Tórát olvasni?
- Tórát olvasni minden körülmény közepette szabad!

@bkinga: mi a cél? ha az, hogy elérd a célt, és közben nem gyalogolsz át másokon, pusztán más taktikával, más nyelvezettel, másképp eléred a célt, akkor nincs gond...és gondolj bele, mi a jobb, hatékonyan megvívni, vagy pürrhoszi módon (http://hu.wikipedia.org/wiki/I._P%C3%BCrrhosz_%C3%A9peiroszi_kir%C3%A1ly)?

@Péter: Sándorhoz csatlakozva nekem sem volt nyerő a cím, régebben írtam is valahol egy blogtali beszámolóban, hogy mit kívánnék magunknak, hogy mi legyünk a példák...amúgy Svájc is inkább nosztalgia-példa, mintsem teljesen védhető példa.

nekem nem az a célképem, hogy tökéletesek legyünk, legjobbak és leglegek, már annyival is beérhetnénk, ha tanulnánk a múltból, tanulságokat vonnánk le, nem követnénk el kétszer ugyanazt a hibát, és legalább törekednénk a jóra, a bizalomra és egymás segítésére.

gyanítom, hogy nincs két egyforma hullám, de a szörfösnek mégsem ennek tudományos megközelítése a rögeszméje, hanem a hullámok meglovaglása...amíg a hullámsír el nem nyel...mert tudjuk, hogy ,,azért a víz az úr''...:-)


„Eddig minimum két sok ezer fős mozgalmat, három világkongresszust és sok száz kisebb eseményt szerveztem meg az életemben.”
Kinek mi jut eszébe erről? Ne feledjük, hogy a kinek meghatározza azt is, hogy mi jut (mi juthat) eszébe! Én például, aki megcsodálja egy korcsolyázó négyfordulatos ugrását és nem lát eltérést a sok egyformán jól sikerült ugrás között, elismerem a szakembernek a „szemét”, akinek azonnali meglátását az utána következő lassítás is alátámasztja. Sőt, ha e szakember az ötfordulatos ugrást is képes hibátlanul megcsinálni, akkor még azt is észreveszi, hogy mire volt a korcsolyázó lendülete elég, a mozdulatai hol segítettek/gátolták az ugrás végrehajtásában stb. Amit én nemhogy nem veszek észre, de valójában nem is értek.
Eszembe jutott még Tony Melendez példája, aki lebilincselő módon gitározik. Na és, mondhatnánk, viszonylag sok ember gitározik lebilincselően. Csakhogy Neki nincsenek kezei, s a lábaival teszi mindezt!
Tehát a teljesítményt a körülmények adta objektív feltételekhez viszonyítom. Ami elismerésre méltó az nem más, mint az adott feltételeket teljes egészében kihasználó és az egyén képességeinek, tulajdonságainak felső határát tágító teljesítmények. Nem lehet eleget hangsúlyozni e teljesítménynek az Életet segítő irányultságát!
Nem lenne inspiráló, ha csak azok sorát szaporítanám, akik a fenti idézetben szereplő, viszonylag kimagasló teljesítményt megcsodálják. „a világ szeretetáramának megérzésével” olyan lehetőségek adottak Péter számára, amelyek sokaknak nemhogy sokáig nem lesznek elérhetők, de még az (félre)értelmezésével is meg kell küzdeniük. Számomra a teljesítménye mércéje is ehhez igazodik. Sokak számára a képességeik tágításának iránya a szeretetáram megérzésének irányába mutat. Azonban akik ezt már érzik, azok képességei tágításának sem szűnt meg a lehetősége. Az érzelmeken keresztüli egység tapasztalását követő következő lépcsőfok a mentalitás általi egységlátás.

Tony Melendez példájának lelőhelye
http://www.youtube.com/watch?v=Ce_oCLUykrE&translated=1

A céloknak (és az értékrendeknek is) van, jó ha van egyfajta evolúciója. Egyes japán cégek évszázadokra előre szőnek terveket, pedig nem tudhatják mit fognak addigra felfedezni, vagy pl. lesz e közlekedés a mai értelemben, meg nagyjából semit sem tudunik ennyire a távoli jövőről, de ha van egy cél-vízió-irány féle dolog, akkor már lehet valaminek evolúciója, lehet mitől eltérni, van egyáltalán mit irányítani próbálni, és a rövidlátó tervezés is esélyesebben ki küszöbölhető így........Mára az ember -már ha eléggé akarja- megtanulhat, megnézhet számos célok elérésére kitalált rendszert-módszert, és ezekből elkészítheti a maga használható eszköztárát. Így a célok elérésére felettébb képes a fajtánk (erre figyelő tajai). A gond azzal szok. lenni, hogy sokak számára megélni érdemes célt kitűzni, evolúcióban tartani már nem annyira tudunk. Így a célok kitűzésében való járatlanságunkból fakadó, meg valami szamárlétra és/vagy más módon kiátlagolt tudatlanságunk mentén kijelölt megélni nem érdemes eredményt hozó céljainkat simán, gond nélkül elérjük, minannyiunk bánatára(-:..............A célok kitűzése és elérése, meg a különböző népek különböző céljainka értékrendjeinek figyelembe vétele és evolúciója valahogy egyszerre zajlik, több, ám egymást számos pontban újra és újra metsző síkon. Ez egy nagy körtánc, ahol mire valamit elérünk már talán pont a tevékenységünk miatt- megváltozik a talaj, amin állunk, és e változás nem darabos, tízévenkénti, hanem állandóan kóborló mozgójárdarendszerként forrásban van alattunk. Persze lehet véleményformálókkal célokat lendületbe hozatni, ám azzal "kivagyi", dicsekvő kultúrák világát erősítjük, a szándék mely működik más, (nem csak azért, mert nem az én ritmusomra jár), és bár a véleményformálók követésének szándékát "szállítóeszközként" használhatjuk elvileg (technikailag semmi akadálya), ám hosszú távon a szándék nem teljes (pont a gyenge hatások sokaságát figyelembevenni nem kívánó)volta-jellege tükröződni fog egy megélni nem érdemes, (vagy túl sokaknak megélni nem érdemes) világ létrejöttében, nem is beszélve arról, hogy a véleményformálók ma működő világa sereg félélem fenntartásán is alapul, mely félelmek sebeit fel-fel kapargatni is "egyfajta lelkiismereti " kérdéseket vet fel........Sokszor felmerül bennem, hogy mint a mondókában volt, "kés, villa, olló, nem gyerek kezébe való", úgy a célok elérésének ismeretei valók e (és ha mégis, akkor miféle keretek-iskola mentén), a sokaknak megélni érdemes eredményt hozó célok evolúcióban tartásának módja ügyében még gyerekcipőben járóknak.............Egy viszonylag érintetlen erdő akkor ébred pontosan tavasszal, amikor kell, és nem nagyon tudna mit kezdeni egy a csillagászati tavaszt pontosan csörömpölő svájci vekkerrel, mely kétségtelen nagy segítség azoknak, aki nemhogy egy erdő, de semmi egyébb ritmusára nem élnek még...