Miért nem tudunk nagyot gondolni?
Avagy: A „Think BIG” hiányának lehetséges okai
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Miért nem vagyunk képesek mások számára is sokat mondóan nagyot gondolni? Az okok első sorozata a sok évtizedes kényszerű bezártság hozadéka. Nem beszélünk nyelveket, nincs világlátottságunk, nem szedtünk össze kellő tapasztalatot arról, hogy mások hogyan élnek, hogyan gondolják, mások számára milyen értékek a fontosak.
   
Az okok második sorozata nehezebben változik meg egy generáció alatt. Az első mélyebb ok a befogadóképesség hiánya. A második az empátiahiány, a szempontrendszer-váltás képességének a hiánya. Harmadsorra: elképesztően önfejűek vagyunk. Hiányzik belőlünk az az alázat, amely a saját kicsike kis dolgainkat egy teljesen más perspektívában a helyére teszi.

Vegyük észre azt az elemet a sikereinkben, amely egy teljesen más szemszögből is számottevő, és ezt hangsúlyozzuk, ezt sulykoljuk. Ahhoz, hogy nagyot gondoljunk, el kell tudnunk azt is ismerni, hogy amit eddig gondoltunk, az bizony kicsi volt. Aki ebben nem az addigi élete megtagadását, hanem az eljövendő élete kitáguló köreit látja, az tényleg képessé vált a kiteljesedésre, és belépett azon a kapun, amely az igazán nagy teljesítményekhez elvezet. Mi segít mindebben? Az, ha sikerélményeink vannak idehaza. Az, ha megdicsérjük egymást mindenért, amiért érdemes. Összegezve: a magyar gazdasági csoda egyik legszűkebb keresztmetszete az ország mosolytalansága.


Egy korábbi blogbejegyzésben említettem már, hogy a magyarországi képességrendszer sokkal jobb gazdasági teljesítményt tenne lehetővé, mint amit meg tudunk valósítani. Szót ejtettem nemrégen a hazai innováció sanyarú helyzetéről és ennek társadalmi okairól is. Mindkét jelenség nagyon egyértelműen kötődik a kitöréshiányhoz, azaz ahhoz, hogy hajlamosak vagyunk ugyanazokban a körökben, ugyanabban a mókuskerékben tipródni, és nem merünk kitörni a megszokásainkból. Nem merünk nagyot gondolni, túl sokszor hiányzik a „THINK BIG” képessége, és ha véletlenül meg is van, akkor az olyan fantazmagória, álmodozás, amelynek nincsen a realitásokhoz semmi köze. Miért nem vagyunk képesek mások számára is sokat mondóan nagyot gondolni? Ennek a lehetséges okait járom körbe ebben a blogbejegyzésben.

 

Az okok első sorozata a sok évtizedes kényszerű bezártság hozadéka. Nem beszélünk nyelveket (ebben a mondatban a beszélünk-ön van a hangsúly nem a nyelvvizsgák számán…), nincs világlátottságunk, nem szedtünk össze kellő tapasztalatot arról, hogy mások hogyan élnek, hogyan gondolják, mások számára milyen értékek a fontosak. Ebből következően még mindig nagyon sokszor ügyefogyottak vagyunk egy „nyugati” társaságban. A pitralonszagú, túldezodorozott, izzadókezű magyar tárgyalópartner sztereotípiája még mindig nem a múlté. Mindez persze az elmúlt két évtizedben nagyon jelentősen javult az újabb és újabb tapasztalatokkal és az újabb és újabb generációkkal, amelyek tagjai már részben külföldön élnek és tanulnak.

 

Az okok második sorozata azonban mélyebben van, és nehezebben változik meg egy generáció alatt. Az első mélyebb ok a befogadóképesség hiánya. Sokszor annyira bízunk a saját igazunkban, a saját világlátásunk egyedül helyes voltában, hogy észre sem vesszük azt, amikor tanulhatnánk. Hadd említsem a Fülöp Mártától tanult japán példát: ha egy japán veszít, akkor azt nézi, hogy mit tanulhat el a nyertestől. Ha egy magyar veszít… Sem kapcsolatrendszerünkben, sem pedig viselkedésrendszerünkben nem merünk kitörni a jól megszokott köreinkből még akkor sem, ha ezek a körök nem hasznot hozók, vagy akár önpusztítóak.

 

A második mélyebb ok az empátiahiány, a szempontrendszer-váltás képességének a hiánya. Igen sokszor képtelenek vagyunk kilépni magunkból, és megnézni a saját magunk helyzetét és szempontjait egy másik ember szemszögéből. Az átlagmagyar közismerten igen rossz szervező. Hazánkban egy nagyobb születésnapi buli tisztességes megszervezése is már gyakran túlzottan nagy falatnak bizonyul. Miért? A legtöbb szervező úgy közelíti meg a kérdést, hogy neki, mint szervezőnek mi az, ami egyszerű és kényelmes. És nem úgy, hogy a vendégnek mi az, ami egyszerű és kényelmes. A legtöbb szervező soha nem végzi el azt az alapfeladatot, hogy beleképzeli magát a majdani vendég helyébe, és bejön, regisztrál, keresni akarja a WC-t, stb. stb. Így aztán óriási sorok alakulnak ki már rögtön az elején, a vendégek kétségbeesve rohangálnak, mert nincs kiírva semmilyen nyíl, ami elvezetné őket a mellékhelyiségbe, stb. stb. Ha nem tudjuk egy másik szempontból látni azt, ami mi vagyunk, soha nem fogjuk tudni mások számára hasznosként megfogalmazni azt, ami bennünk jó.

 

A harmadik mélyebb ok a másodikkal összefügg. Elképesztően önfejűek vagyunk. Hiányzik belőlünk az az alázat, amely a saját kicsike kis dolgainkat egy teljesen más perspektívában a helyére teszi. Hadd mondjak erre egy példát a közelmúltamból: nemrégiben levelet írtam annak a két amerikai szenátornak, akik egy tehetséggondozási törvényt terjesztettek be. A levél első változatában szerepelt egy tetemes lista arról, hogy mi mindent értünk el mi itt, Magyarországon a tehetséggondozás terén. Aztán elgondolkodtam. Az USA-ból, ahol a szenátor esetleg azt is nehezen szedi össze magában, hogy hol is van Magyarország, vajon tényleg számottevő az, hogy valahol 465 Tehetségpontot alakítottak már ki? Bizony nem. Az már igen, hogy erre Európa felfigyelt, és lassan már kontinensnyi méretekben hasonlót tervez. Így a levél végső változata ugyan rövidebb, de sokkal ütősebb lett.

 

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az előző bekezdés és történet üzenete nem az, hogy „amit egy ilyen törpe ország törpe lakója elér, az eleve jelentéktelen”. Egyáltalán nem! Az üzenet az, hogy vegyük észre azt az elemet a sikereinkben, amely egy teljesen más szemszögből is számottevő, és ezt hangsúlyozzuk, ezt sulykoljuk. A több nem jobb. A doktorandusz, amikor felsorol tizenkét eredeti tudományos eredményt a PhD értékezésében, sokkal kevesebbet ér el, semmint ha kiragadná azt az egyetlen egyet, amely tényleg új volt, és amely miatt tényleg elismerésre tarthat számot. Lássuk meg a lényeget abban, amit elértünk, és legyünk büszkék arra. És… Vegyük észre azt is, hogy ez a lényeg más és más embercsoportnak bizony más és más lehet. Ehhez kell az a nyelvtudás, világlátottság, befogadóképesség, empátia és szempontrendszer-váltás képessége, amelyekről a bejegyzésben írtam.

 

 

 

Összegezve: ahhoz, hogy nagyot gondoljunk, el kell tudnunk azt is ismerni, hogy amit eddig gondoltunk, az bizony kicsi volt. Aki ebben nem az addigi élete megtagadását, hanem az eljövendő élete kitáguló köreit látja, az tényleg képessé vált a kiteljesedésre, és belépett azon a kapun, amely az igazán nagy teljesítményekhez elvezet.

 

 

 

Mi segít mindebben? Az, ha sikerélményeink vannak idehaza. Az, ha megdicsérjük egymást mindenért, amiért érdemes. Az, ha több lesz ebben az országban a mosoly. Az, aki több sikert kapott, nem vágyik olyan betegesen arra, hogy újabbat kapjon. Az, aki több sikert kapott, képes elrugaszkodni a bizonytalanba, és lépni egy NAGYOT. Az, aki több sikert kapott, képessé válik a teljesítményét a valós helyén értékelő alázatra. Összegezve (és kicsit mediatikusan, azaz tudós számára együgyűen fogalmazva): a magyar gazdasági csoda egyik legszűkebb keresztmetszete az ország mosolytalansága. Hát rajta, kezdjünk bele: 

 

 


 

Hozzászólás (Tóth Tamás)

 

 


Péter! Amikor azt elemzed, hogy "Miért nem tudunk nagyot gondolni?", akkor bizony az ország jelenlegi "szürkeségének és fásultságának" legmarkánsabb okait tekinted át. A magam részéről én ezt összefoglalóan úgy szoktam emlegetni, hogy a "big picture thinking" hiánya. Daniel H. Pink a Megújult elme című, magyarul is megjelent könyvében írja: "...átlépünk a KONCEPTUÁLIS KORBA, egy olyan gazdasági és társadalmi rendszerbe, amelynek alapja a találékonyság, az empátia, az átfogó szemlélet." Az itt a nagy kérdés és veszély, hogy mi képesek vagyunk-e, leszünk-e ÁTLÉPNI.

 

De egy szürke, fásult környezetben és hangulatban nagyon nehéz ám MOSOLYOGNI! Úgyhogy a kérdés nekem úgy merül fel: ("Mi segít mindebben?"), hogy kik és hogyan kezdhetnek el MOSOLYOGNI? Kik és hogyan törhetik meg az ország mosolytalanságát? Hát itt gondolom azt, hogy a példaképeknek, a potenciális példaképeknek és a "big picture thinking" élményével és tapasztalatával MÁR RENDELKEZŐKNEK felelőssége és kötelessége az, hogy kezdeményezően és "egyéni misszióval" kiálljanak a társadalom különböző kisközösségei elé és izgalmasan, szenvedéllyel megosszák a többiekkel mindazt, (világlátás, befogadóképesség, empátia és szempontrendszer-váltás) ami már az ő tarsolyukban van. Hiszem és tudom, hogy igenis sokan, egyre többen vannak ilyenek, de nem igazán vállalják fel a "TRANSZMITTER" szerepet. Úgy gondolom, hogy ENNEK A KÖRNEK kell elindítani a mosolygást, mosolyogjanak az ő sikertörténeteik és a széles látókörről szóló megélt sztorijaik! És akkor majd a többiek inspirációt kapnak és visszamosolyognak. Kérjük azt ettől a kicsi, de bővülő körtől, hogy menjenek rendezvényekre, konferenciákra előadni, vegyenek részt szalonokon, legyenek izgalmasak céges és baráti társaságokban; így és csak így indulhat el. Néha ott látom a veszélyt, hogy ők is inkább az elemzésbe "szállnak be", ahelyett, hogy a kiutat taposnák inspiráló közreműködéseikkel. Akik már látják az átfogó képet, akik a „Think Big” mentén sikerekről tudnak történeteket mesélni, azok kiállása és mosolya lesz a katalizátor. Keressük őket, hívjuk őket!

 

 

Hozzászólás (Kolláth György)

 

 

 

 Csermely tanár úr a téma társadalmi (pl. szociálpszichológiai) összefüggéseit is sorra veszi. Egyetértve tételes állításaival, a társadalmi és jogi okok, trendek és kihatások sorát szaporítanám időszerű tapasztalatokkal, jelenségekkel, dilemmákkal. A nagyot gondolkodni iniciatívájának talán az is akadálya, hogy a felszínes látszat - s az ütős, ám üres duma - a fáradt közembernek gyakran elég. Előle sok mindent ideig-óráig eltakar, miközben látatlanban is objektíve esélyrontó, hátrányunkat fokozó tényező. A kiszolgáltatott vesztes könnyen hisz abban, hogy rajta kívül álló ok miatt lúzer: ilyenkor egy bűnbak felmutatása önmagában gyógyító illúzió. Hosszabb távon büntet igazán az, ha kétfelé megy a szó és a tett. Ha a sok okból megrendült ember hinni akar a csodában, és néha bizony beéri Patyomkin-falakkal is.  Nem az ilyen ember a hibás, hanem az, aki visszaél e helyzettel. Látom: délelőtt az egyetemen bravúros, a diákok által olykor elismerően „padotverős” előadást tart a politikus. Délután a parlamentben ugyanő kidagadt erekkel képességei – sőt tantárgya – minimumát feledve szolgál és interpretál rossz ügyet, hamis ideológiát. Mintaadása pusztító. Amíg a normalitás, a józanész, az elemi tisztesség szintjéhez képest is ritka az autonóm gondolkodás és kiállás, addig ennek horizontális és vertikális továbbgyűrűződése nem szakad meg, sőt ilyenfajta ifjanti szocializációt eredményez.
 

Az önbecsülés és a rá épülő összetar(toz)ás fontos, enyhe túlzása talán bocsánatos, a nagyot gondolást nem sértő bűn egy világversenyen. De a talmi büszkélkedés (extra Hungariam non est vita, Ugocsa non coronat), ill. a mások gyalázása árán való magyarkodás bármi másban, az egó kolompolása kicsiben és nagyban egyaránt, hamis és ártó. Előbbinek szívderítő – és tényleg szinte egy egész nemzetet megmozgató, a rendkívüli, magyaros szurkolásban testet öltő – sikeres válfaja az olimpiai éremszerzés és ünneplés. Sokkal gyakoribb és tűrhetetlen kinövése ugyanakkor a lelátók szubkultúrájának őrjöngése, amely azután nem marad a stadionban, hanem jelen van nemzeti ünnep tönkre tételében, mások lealázását célzó demonstrációkban, néha tevőleges rombolásokban. A válság, a megélhetési nehézség, a bűnözés kihoz szélsőségeket – mindenütt. A régiónkra, s benne miránk is jellemző, sajátos probléma, hogy ezzel szemben a törékeny demokrácia védelmének minimumában sincs konszenzus. Hát még pozitív – négy éven túlmutató – a pártérdekek fölött álló program sincs arra nézve, hogy nem itt vívunk, hanem együtt kezeljük a gondot, mielőtt az kezelhetetlenül mindnyájunkra szakad. Nagyot gondolni így nehéz. (A hozzászólás e szövege rövidített változat. A teljes szöveg a szerző honlapján olvasható.)
 

 

Válaszok (2011. április 30.)

 

A bejegyzésnek már a címe is vitára ingerlő volt, mind itt, mind pedig a Facebook-on. A „Miért nem tudunk nagyot gondolni?”-ból a „nagyot” volt az első buktató. Mennyire nagyot? Mi az, ami nagy gondolat lehet? A mércét talán a legjobban a kisbetűs kreativitás és a nagybetűs Kreativitás közötti különbség írja le. A fogalompárt először Csikszentmihályi Mihály definiálta. Csikszentmihályi a kisbetűs kreativitást pl. a társalgásban állandóan új ötleteket adó emberekre vonatkoztatta, akiket briliáns embereknek, illetve a felfogásbeli kreativitásra, amelyet személyes kreativitásnak hívott. A nagybetűs Kreativitás nemcsak megjelenik, hanem hat is. Csikszentmihályi a nagybetűs Kreativitást csak az egész emberiség kultúráját alapjaiban megváltoztató kivételes egyéniségekre (da Vinci, Edison, Einstein) korlátozta. Én „Sándorral” egyetértve kisebb körökben is elfogadom és feltételezem a „nagyot”. Aki a saját cége, saját családja, baráti köre kultúráját, addigi viselkedését, relfexeit új mederbe tudja terelni, az nekem már bőven nagybetűsen Kreatív. Aki új társadalmi köröket, áramlatokat, hálózatokat, mozgalmakat tud alapítani és fenntartani, az is számomra nagybetűsen Kreatív, még akkor is, ha a mozgalom egy kicsi falu öt lakójára terjed ki. Azaz a blogbejegyzés értelmében vett nagygondolásnak egyszersmind hatása, haszna is kell, hogy legyen. Az a nagygondolás, ami tartósan csak a saját magam számára nagy, ezen a mércén picinek bizonyul.



A címnek a második vitára ingerlő eleme a többes szám első személy használata volt. Többen is felhívták arra a figyelmemet, hogy messze nem mindenki kisgondolkodású errefele. Igazuk van. Én sem vagyok az.  Miért írtam akkor az egész bejegyzést többes szám első személyben?  Azért fogalmaztam így, mert ezzel is hangsúlyozni akartam, hogy attól, hogy ÉÉÉÉN (ekkkora É-vel) tudok nagyot gondolni, attól még a magyar társadalom maradékának jelentős része nem tud. Csak akkor lesz az ÉÉÉÉN (ekkkora É-vel) Nagy Gondolatom életképes (nagy K-val vett módon Kreatív az előző értelemben), ha a többiek képesek befogadni. Azaz addig nem szabad megnyugodni, ameddig együtt nem tudunk nagyot gondolni. Ennek első lépcsője az, hogy a másik valaha saját maga is gondoljon egy nagyot, mert ekkor érzi meg, hogy mi az, ami tényleg nagy. Nehéz együtt repülni olyanokkal, akik nem tudják, hogy mi az a repülés… Erről szólt ez a bejegyzés.



Érdemes ide idézni a kreativitás öt legfontosabb feltételét Piirto nemrég megjelent könyvéből: naivitás, kockázatvállalás, önuralom, a kétértelműség elviselése, és bizalom a közösségben. A kreativitás hét igen fontos része: ihlet (inspiráció), ösztönös megérzés (intuíció), játékosság (improvizáció), képzelet, képszerű gondolkodás, az ötlet érlelése (inkubáció), lényeglátás. Az egyik ismerősöm a kitartást is hozzátette mindehhez, amiben igaza van.

 

 

Válaszok (2011. május 5.)

 

A nemrégiben beérkezett válaszok közül elsőként „katonaj” pozitív kommunikációját emelem ki. Ez pontosan annak a „mosolynak” az általánosabb megfogalmazása, amely a bejegyzés végének az üzenet volt. Igaza van „koz3lac”-nak abban, hogy a „befogadó (gondolati) struktúrák sok esetben hiányoznak a társadalomban. … nem tudja a társadalom, mit kezdjen a gondolatokkal.” Valóban. Nagyon sokan nem tudnak sajnos figyelni. Magyarország egy olyan kórus, amelynek tízmillió szólama van… Az önreflexió hiánya a humorérzékben is fellelhető. Errefele igen jó az emberek humorérzéke. Jelenleg mintha megint feléledne a legendás magyar vicc. De figyeljük meg! Hányszor is tudunk egy igen jót kacagni – saját magunkon? Az együttesen menni nem tudás a „Paál András” által említett Mérő László-féle kollektív tehetetlenségnek is az egyik fontos oka. Valóban: „a tehetetlenné vált céget, cégrészletet át kell szervezni, át kell helyezni a népeket más kapcsolatrendszerbe”. Az élesztősejt pontosan így csinálja! Ez egy millárd-éve bevált stratégia. Az egyszerű struktúrák akkor képesek erre, ha hajlékonyak, flexibilisek. A társadalomban pontosan az az elfogadás és önreflexió-képesség kell ehhez, mint amiről a fentiekben már írtam. Előre hát az „értelmes mértéken belül maradó kalandvágy” felé! Néhány hét múlva az egyik blogbejegyzésem az időskori tehetséggondozásról, azaz pontosan ennek a „kalandvágynak” a fenntartásáról fog szólni.
 

Megosztás

Hozzászólások

http://terebess.hu:80/keletkultinfo/chopra.html......................Sajnos ellen(-em-)állt a szöveg, hogy kimásoljam belőle a 4. fejezet első hat-nyolc rövidke bekezdését, így legördítve az oldalt megtalálható...................Péter, a bejegyzésban remekül forgattad elöttünk a témát, körbejártad, és mivel "véletlenül" előző este a Deepak Chopra könyv papír alapú változatát lapozgattam úgy érezem, ad valamit hozzá a témádhoz. Valami olyasmit ad hozzá, mint amikor az ember forgatja az anyacsavart, és van az a pillanat amikor rákap a menetre, és egy az addigi alaposan körbejáró forgáson túlmutató dimenzióban is elindul valami. Chopra orvos egyébként ,aki jártas mind kvantumfizikában, mind az 5000 éves indiai szellemi múlt örökségében, és bár sokak első olvasatban nehezen "tekerik rá" gondolatvilágát arra a menetre, mellyel ezidőkben ebben a kis hazánkban élünk, mégis úgy gondolom látásmódja, egy-egy megközelítése, megfogalmazása nagyon inspiráló szellemi "táplálékkiegészítő" és "mém-(-és csend-)kincsesbánya" (főleg Valakinek, aki hetente egy új méltó blogbejegyzés megírását végzi ((-:...ja, ha csak egy dolgot ajálnhatnék, ha csak egyet könyvet lehetne választanom, melyet Neked valaha egyáltalán küldhetek, talán ez lenne a helyes választás). Az embert(önmagunkat) és a teljes világot(-gunkat) olyan egy nézőpontból képes látni, mely képzeletünket és képességeinket a magunk kis, bezárt, megszokott "földkörüli" pályályáról szelíden kiemeli, és elindítja a végtelen dimanziók kalandjai felé. Chopra idézi Lao Cse-t: "Az egységbe rendezett lét utánjárás nélkül ismer, keresés nélkül lát és cselekvés nélkül végbevisz." Nem, szerintem nem mond ellent törekvéseid jellegének szemléletük, inkább paradox vele, és ezáltal teljessé, igazán életé kerek, nem úgy mint egy kör, inkább mint egy mőbiusz szallag...

Ahol mindannyiunknak lenne tennivalónk szerintem:
„Az első mélyebb ok a befogadóképesség hiánya. Sokszor annyira bízunk a saját igazunkban, a saját világlátásunk egyedül helyes voltában, hogy észre sem vesszük azt, amikor tanulhatnánk.”


„Miért nem tudunk nagyot gondolni?” a kérdés így megtévesztő. Természetesnek veszi, esetleg feltételezi, hogy minden olvasó fejében jól megfogalmazott, világos és főképpen hasonló kép van a „nagyot” és a „gondolni”-ról.
A kevésbé határozottak elfogadják, hogy valóban nem tudnak, tudunk nagyot gondolni, és így megvizsgálása nélkül készséggel elismerik ennek okaként azt, ami okaként megnevezve a kérdésre válaszképp olvasható. Míg a határozottabb egyéniségek arra gondolhatnak, hogy tudnak, tudunk ugyan nagyot gondolni, de a társadalomról a kérdésre válaszképp festett kép miatt nem lehet e nagy gondolatokkal mit kezdeni.
Természetesen így is kialakulhat egy jónak minősíthető egymás melletti elbeszélgetés, amely akár bizonyítéknak is tekinthető a feltételezés igazolására. Még így is hasznos e beszélgetés mindazok számára, akik veszik az elgondolkodás fáradtságát.

Ahhoz, hogy a kérdést érdemben, célirányosabban, mindenki számára hasznosabban körbe lehessen járni, szólni kellene arról, hogyan értelmezzük a nagyot gondolni kifejezést, szem előtt tartva mind mennyiségi, mind minőségi értelemben vett relatív voltát, viszonylagosságát. Csak így kaphat a gondolkodó ember megfoghatóbb fogódzót a saját tevékenységének helyes megválasztásához. A saját környezetében ugyanis minden ember képes viszonylag nagy dolgokra, ami természetesen nem összekeverendő mondjuk az emberiség sorsát meghatározó gondolatokkal. Így láthatóvá válhatna, hogy a nagyot gondolni kérdéskörben is különböző szintek vannak, amelyek eltérő tárgyalásmódot igényelnek. Ráadásul egyértelművé kell váljon, hogy egy alsóbb szinten született megoldás nem akadályozhatja egyik felette levő szint megoldását sem.

Akár az is kiderülhet, hogy az egyes szinteken jelenleg is vannak a szinteknek megfelelő számú nagy gondolatok.

Kedves Péter! Mindig érdeklődéssel olvasom bejegyzéseit! Elgondolkoztatóak a hozzászólások mentén elindult gondolatok is. A mosoly, az egyéni felelőség, a kis közöségek jó példái (ezt már ön is megfogalmazta korábban a "szigetek" építésének gondolatával) nagyon fontosak. Azt hiszem a hiányzó mosolyokon túl a bizalom hiánya is szerepet kap itt is. A Piirtotól idézett a kreativitás 5 legfontosabb feltétel között szerepel a "bizalom a közösségben". Belelapozva a könyv első oldalaiba (köszönet, hogy felhívták rá a figyelmet!) az ötletelési technikák között szerepel például a "brainstorming", ami egyedül nehéz. Sokszor találkozom emberekkel, akik nem szeretik megosztani mára az ötleteiket, mert úgy érzik többször "ellopták" tőlük. A héten beszéltem egy gazdálkodóval, aki arról panaszkodott, hogy ő már nem bízik senkiben. Sok feladat van előttünk! Én a részvételt és a pozitív kommunikációt választottam az út egyengetéséhez.

Kedves Péter! Válaszod (április 30.) késztetett írásra. Nevem említése jelentette, hogy olvastad hozzászólásomat.
Nekem nem okozott gondot a többes szám első személy használata. Ahogy látom, a nagy gondolatoknak hierarchiája van. Számomra nyilvánvalóan egyikünk sincs olyan képességek birtokában, hogy e hierarchia csúcsának megfelelő gondolatokat gondoljon. Így a többes szám első személy használatát egyszerűen önismereti példamutatásnak fogtam fel. Csíkszentmihályi Mihály idézésével adott válaszod viszont egyértelművé tette, hogy felfogásod szerint a kis és nagy gondolat között ”A mércét talán a legjobban a kisbetűs kreativitás és a nagybetűs Kreativitás közötti különbség írja le.” További példákkal megvilágítottad, hogy Csíkszentmihályi Mihály által da Vincivel, Edisonnal, Einsteinnel fémjelzett nagybetűs Kreatív kategóriába mi mindent sorolsz bele. Ezek alapján természetesen én is egyetértek azokkal, akik értetlenkedtek az igeragozás megválasztása okán.
A válaszod elgondolkodtatott.
Arra nem tudnék válaszolni, hogy da Vincivel, Edisonnal, Einsteinnel hányan tudtak együtt repülni. Azt mondhatom azonban, hogy nekem sincs szerencsém, mert magyarországi környezetemben eddig senkit sem találtam, aki együtt tud repülni velem. Sorstársi együttérzéssel és barátsággal, Sándor

Az a vicc jutott eszembe, aminek a vége, hogy "Ezeknek?" Komolyan fogalmazva kérdés, hogy vannak-e kis és nagy gondolatok. Vannak kreatív gondolatok, olyanok, amelyek távol állanak a megszokott gondolati sémáktól, de hogy ezek kicsit vagy nagyok, az attól függ, milyen struktúrákba helyezkedik be a gondoldat. Nem mindegy hogy egy építőkockát egy játékvár aljára, vagy a legtetejére helyezünk. Szerintem hátrányainkba mindenképpen be kellene venni, hogy befogadó (gondolati) struktúrák sok esetben hiányoznak a társadalomban. Hiányzik az igény a valódi kreativitásra, az önálló gondolatokra, stb-., vagy ha van igény, nem tudja a társadalom, mit kezdjen a gondolatokkal. Pl. ott van a gyufa feltalálása stb. Másik példa a nagy és a kis gondolatokra, hogy Tellernek azért (is) sikerült létrehoznia az atombombát, az urán dúsítására volt ötlete, úgy emlékszem a grafit nem volt elég tiszta: szóval kis gondolat volt, de jó helyen, egy fontos (gondolati ) konstruktió részeként. K.L.
Amerikában a feltalálók befektetőket keresnek, és ha el tudják adni magukat, akkor lesz az 5letből üzlet (pl. a Google is valamikor két kutató 5lete volt, és a publikációs világban ismert impaktfaktor elvet vették alapul), amiből persze van, hogy egy idő után pont a feltaláló marad ki (ld. Cisco, igaz a havi átlagfizuhoz képest szépen búcsúztak tőlük).

nem tudom a forrást, csak emléxem, valahol olvastam, hogy 1% az ,,egymásratalálás'' a sok feltaláló-befektető talin, tehát a sikerhez a nagy merítés is kell, és persze a ,,mutual benefit'' hozzáállás...jó-jó, Kínában nem így megy...nincs királyi út.

néha azt hiszem, hogy nekünk szenvedve kell élni, mert ha kihasználnánk minden lehetőséget, akkor annyian irigyelnének, hogy a végén lerohannának és felszámolnának mint az inka kultúrát, vagy magunkat számolnánk fel a sok tehetségmanna falása közben...miközben nem is akkora ez a szenvedés...irigyli valaki azokat tömegeket, akik Dakarban egy gyékényszőnyegen élnek, Nigériában senyvedőket, miközben az üzemanyagért sok mindent elnéz ,,a Nyugat'', vagy most Japánt? ugye nem...és talán egy svájci nyugodt életet sem bírnánk sokáig...

aki még nem olvasta Böjte Csaba írását, idevágó, nagyon ütős: http://gagbi-babca.blogspot.com/2010/02/hol-van-nicaragua-bojte-csaba-ir...

nem ezeknek, magunknak, meg a családunknak, és azon keresztül a nemzetnek...ahogy pl. Gary Chapman írja a ,,Családi összhangzattan c. könyvében ,,Szolgálat: a nagyság próbája''.

legyünk nagyok, teljesítsünk szolgálatot, önzetlenül, bármilyen kis mértékben, a szándék az első lépés.

A nagyot gondolás az megy, ám a szárbaszökése a gondolatnak, a széleskörű tettekre váltás, ott botlik a dolog. Könyvesbolti lapozgatásaimból maradt egy mondás: "Egy hadseregnek ellen lehet állni , ám egy gondolatnak, melynek eljött az ideje, bizonyára nem." Egy kis "jókor jó helyen lenni" technológiát kellen beszerezni, és bár az sem tuti recept mindenre, de javíthatna az átlagon. Például: Mérő László "Az érzelmek logikája" c. könyvében ír egyfajta kollektíven megnyilvánuló tehetetlenségről, mely csoportjellemzővé válik, de egyéneket nem bénít. Olyasmi (szemléltető és nyilván nem kisérleti) példával mutatja be a lényeget, hogy bolhák 8kik a példában minket embereket ábrázolnak) ülnek, felettük üveglep, ugrálnak a bolhák és megtanulják nem lehet kiugrani, úgyis beverik a fejüket. Idővel el lehet venni az üveglepot, a bolhák nyugton ülnek. De egy bolhát átrakva egy másik helyre azt látjuk, nem zavartaja magát elugrik. Visszatesszük a bolhát társaihoz, és újra nyugton ül, tudja nem érdemes próbálkozni, ugrándozni. Valami efféle "csapat-átokról" is szólna a bejegyzés? Mérő azt írja a gazdasági, cégszervezési tapasztalat azt mutatja többnyire, hogy hiába a drága team-building, és más csoportterápia, a tehetetlenné vált céget, cégrészletet át kell szervezni, át kell helyezni a népeket más kapcsolatrendszerbe, struktúrába, és úgy lehet megszabadulni a rontástól. És talán itt visszakanyarodhatunk az újdonságkereső-biztonságkereső viselkedéseket, kapcsolatépítési mintát elemző, jó évvel ezelötti blogbejegyzéshez. Lehet, hogy egy helyes arány a környezetünkben az új és régebbi kapcsolatok megélésében-ápolásában állandóan kimozgást, kibújást jelenthet a körénk-fölénk(-belőlünk?) szövődő tehetetlenség ernyője (üveglapja)alól? Lehet, hogy az átszervezés is azért működő megoldás, mert javítja az új kapcsolatok arányát...Lehet hogy mindössze a még értelmes mértéken belül maradó kalandvágyat és kíváncsiságot kellene menő, népszerű, mosolyal, dícsérettel, bárhogy -nekem mindegy csak működjön- szokásba hozni?...Lehet, hogy ez az állandó kimozgás, kibújás az ernyő-üveglep alól az élet alapvető jellegéhez tartozik? Egyszerűen csak nem élünk eléggé? Szokásba hozni űz-let helyett az él-etet((-:..hm..hm..
"Nehéz együtt repülni olyanokkal, akik nem tudják, hogy mi az a repülés…" Hasonlót említett Frank András is a tegnapi Gólyavári Esték előadójának bemutatásakor, és ezzel birkózott az előadó: Lovász László is, aki albatroszként repül a tudás óceánja felett. Kellő tudás hiányában nem könnyű az albatroszokat követni, még ha azok pontosan mutatják azokat a csúcsokat, amelyeket be kell(ett) járni, amelyeken át kell látni a nagy gondolatokhoz. A nagyot gondolás feltétele a szívós következetes munkával szerzett és művelt tudás ... . Amíg a szívós munkával szerzett tudás tisztelete helyett a "celeb" tudás könnyen megszerezhetőségének hamis ígérete felé hajtjuk a mindennapi médiában, politikában a természetesen magabiztos öntudattal bíró szavazópolgárokat, addig nem sok esélyt látok az igazi nagyot gondolás térnyerésének. Persze tudáson nem a mindenféle ezoterikus és "transzcendentális" tanításokra gondolok, hanem az emberi tudományok által felhalmozott és ellenőrzött ismeretekre. Az ilyenek sokaságából az egyes embernek által kezelhető módon koherens tudásanyagot kell(ene) elsajátítania. S ennek lehetőségét mindenkinek biztosítani kell(ene).