Csermely Péter blogja

Nyomtatóbarát változat

Büszkék lehetünk mi magyarok magunkra, és arra, amilyen példát a Kárpát-medence egésze a tehetséggondozásban a világnak ad. DE: éppen akkor nem szabad hátradőlni, amikor „jól megy a szekér”. Ekkor kell feltenni a „Hogyan tovább?” kérdéseit. Hova jutottunk a magyar tehetséggondozásban? Melyek a megoldandó feladatok? Erről szól ez a blogbejegyzés az alábbi öt kérdéskörben:
1. Tehetségdemokrácia vagy tehetségmeritokrácia?
2. Civilmozgalom vagy állami szervezet?
3. Egyetlen tehetség se vesszen el!
4. A növekedés természet-adta korlátai.
5. A tehetséggondozás a reménység szigete az igénytelenség óceánjában.

Nagyon felpörgött a tehetségéletem mostanában. Akik ismernek, azok most megdöbbenhettek… „Mostanában??? Node, kedves professzorom! Hiszen ezt pörgeted már vagy húsz éve!” Való igaz, tényleg sok évtizede a tehetség a hobbim, de az elmúlt 3-4 hétben mindaz, ami addig kárpát-medencei magyar volt, egy más dimenzióba emelkedett.

• „Bevezetőként” március végén tartottam egy angol előadást a TEDx Danubián. Sokat készültem rá, hogy különleges legyen. Az előadásról készült YouTube videó ITT tekinthető meg. A sok nézőből és a visszajelzésekből úgy tűnik, hogy a 18 perc néhányaknak mondott valamit.
• Április 7 és 9 között volt a NEFMI, az Oktatásért Közalapítvány és a Magyar Géniusz Program közös rendezésében az első EU elnökségi tehetségkonferencia és az első EU Tehetségnap. Óriási sikerrel. Az Európa 24 országából érkezett legjobb tehetséggondozók és kormányzati képviselők az ITT letölthető nyilatkozatot fogadták el . A „Budapest Declaration on Talent Support” nemcsak egy EU Tehetségnap bevezetésére tesz javaslatot (amelyet már több mint 10 ország támogat és követ!), hanem javasolja a magyar Tehetségpont hálózat európaivá bővítését, és egy budapesti EU Tehetségközpont megalapítását is.
• Cséfalvay Zoltán államtitkár úr meghívására április 12-én módomban állt (12 percben) összefoglalni a magyar és az EU tehetséggondozás eredményeit az EU Versenyképességi Tanácsának „ebédbeszédeként”. A Tanács tagjai az EU gazdasági, kereskedelmi és tudományos miniszterei. Egy ilyen lunch-talk a leveske és a husika közé beillesztett második előétel. Eleve vesztett helyzet, ugyanis mindenki eszik és cseveg. Ahogyan elkezdtem a mondókámat, ami innen tölthető le, megálltak a kanalak. A miniszterek elkezdtek figyelni, és az ebéd után sorba álltak gratulálni. A finn gazdasági miniszter hosszasan rázta a kezemet, és azt mondta: „Uram! Az az EU-s pénz, amit Önök erre költöttek el, nagyon okosan elköltött pénz volt.” A fogadtatás mélységére nemcsak az a jellemző, hogy ősszel örömmel vár a tudományos EU biztos egy „follow-up talk”-ra, hanem az is, hogy a helyettese egy órán belül válaszolt az email-emre ígérve, hogy már most elkezdi átnézni, hogy mit lehet tenni. Ilyen rangú brüsszeli emberek nem szoktak személyesen válaszolgatni semmire, pláne nem egy órán belül…

Mindezt miért írom le?

• Egyrészt azért, hogy MINDENKI-nek köszönetet mondjak, aki csak az elmúlt években, évtizedekben a magyar tehetséggondozásban dolgozott. Anélkül a sok-sok százezernyi munkaóra nélkül, amelyet a legjobb emberek a legjobb tehetségek önbecsülésének és szakmai fejlődésének elősegítésével eltöltöttek, és a nélkül az együttműködés és lelkesedés nélkül, ami ebben a közösségben mindennapos, semmi nem lenne itt, nemhogy az egész EU elismerése. Büszkék lehetünk mi magyarok magunkra, és arra, amilyen példát a Kárpát-medence egésze a tehetséggondozásban a világnak ad. A tehetségek és a közösségépítés mellett ezt is köszönöm mindenkinek!
• Másrészt azért listáztam az elmúlt hetek tehetség-naptárát, hogy indokoljam, hogy miért merészelek én nagypéntek és húsvét szent napjaiban tehetséggondozásról beszélni. A tehetség gondozása és a húsvét misztériuma között van párhuzam. Egyrészt a tehetséggondozó áldozata ahhoz hasonlatosan kell ahhoz, hogy a tehetségnek esély teremhessen, ahogyan Jézus áldozata kellett ahhoz, hogy az ember esélyt kaphasson arra, hogy teljes Ember legyen. Másrészt a tehetséggondozás párhuzama a feltámadással is kibontható, hiszen a tehetség, miután rádöbbent arra, hogy mi rejlik benne, egy új életet nyer, amit ha hasznosan tölt be, akkor bizony már mindezt az örök élet részeként teszi és teheti.

Az Országgyűlés által elfogadott Nemzeti Tehetség Program (és a mögötte álló Nemzeti Tehetség Alap) 2028-ig szól. A tehetséggondozás ősszel befejeződő Magyar Géniusz Programja a vége fele közeledik. Utána (reményeink szerint) a Tehetséghidak program folytatja a hálózatfejlesztést – immáron más fokon. Ideje tehát elkezdeni a számvetést. Hova jutottunk a magyar tehetséggondozásban? Melyek a megoldandó feladatok? Erről szól ez a blogbejegyzés.

Az eddigi eredmények vitathatatlanok:

• csaknem 500 Tehetségpont;
• több mint 10 ezer olyan kolléga, aki képzés keretében gazdagodott, töltekezett arról, hogy hogyan lehet a tehetséget jobban felismerni és segíteni;
• több mint 500 Tehetségnap;
• soktucatnyi Tehetségsegítő Tanács;
• + sok-sok más elért eredmény, és ami a lényeg: húszezernél is több felfedezett tehetség (és sok-sok öröm!), akik közül párat itt, négyet pedig (Csépe Valériával, az MTA főtitkárhelyettesével együtt) a következő blogtalálkozón, május 11-én, szerdán 18 és 20 óra között a FUGA Központban (Bp. V. Petőfi Sándor u. 5. -- a Ferenciek tere mellett) mutatunk majd be.

De éppen az eredmények folytatása miatt érdemes átgondolni a nehézségeket és várható bökkenőket is. Ezeket összegzem öt vitakérdésben.

1. Tehetségdemokrácia vagy tehetségmeritokrácia? Egy gyorsan növekvő népmozgalom mindig ezer irányba akar menni. A tehetséggondozás ezer a négyzeten irányba szeretne, mert a tehetségek is sokfélék, és ráadásul a tehetséggondozók is nagyon határozott emberek, hiszen évek óta akartak már valamit, és mindig falakba ütköztek. Jelenleg is falakba ütköznek, hiszen – szerencsére – sokan vannak, és sokan sokfele egyszerre nem tudnak menni. A szigorú pénzügyi szabályok sem engednek mindenre pénzt adni, amire érdemes lenne. A Tehetségsegítő Tanácsok rendszere tudja majd összegezni és egyeztetni azt a sokféle érdeket és jóakaratot, ami a tehetséggondozásban -- szerencsére -- egyre jobban a felszínre kerül. Nagyon remélem, hogy a Tehetségsegítő Tanácsok rendszere nem az egymás elnyomására és kijátszására irányuló hatalmi játszmák helye lesz, hanem valódi, alulról szerveződő intézményrendszer, ahol tényleges egyeztetés fog zajlani. A jelenlegi tapasztalatok erre utalnak – és minden erőnkkel is ezen dolgozunk.

2. Civilmozgalom vagy állami szervezet? A tehetséggondozás nem lehet hobbi. Ha a tehetségek felismerése és segítése nem válik a magyar oktatásügy mindennapos tevékenységévé, akkor a mai pezsgés hosszabb távon falakba fog ütközni. Ma nagyon jó esély van arra, hogy a tehetséggondozás a mindennapok oktatási gyakorlatának a része legyen. Azonban ha ez túl gyorsan és túl erőltetetten következik be, akkor a „csapból is tehetség fog folyni” és a „tehetség” éppen olyan szitokszó lesz, mint amilyenné a szerencsétlen „kompetencia” avagy „a bolonya” vált sokhelyütt. Nagyon óvatosnak kellene lenni a "tehetséggondozást tűzön-vízen át" hevületével, mert a folyamat jelenleg éppenhogy a teljesítőképességének a határán áll, és kétszer ekkora sebességet úgy érzem, hogy már nem viselne el.

Van az „államosodásnak” egy másik vetülete, a bürokrácia. A tehetség gondozása rendkívül nagy felelősség, hiszen emberek sorsa van a kezünkben. Azaz bizonyos mértékű szervezett ellenőrzés és jelentés fontos, mert a.) csak így lehet a folyamat hiteles b.) ez is segít a tehetségről való tudás átadásában. Ha mindent egybeveszek, akkor az adófizetők pénzének milliárdjai költődnek el: az a minimum, hogy minden fillérről mindenki elszámoljon úgy, ahogyan azt a Géniusz Program Becsületablakában megtesszük. Ugyanakkor a hazánkban általános bizalmatlanság, túlszabályozás, és a „csak az a profi, ami bonyolult” szemlélete egy olyan mértékű bürokratizálódást eredményezhet, ami a folyamat lényegét, a tehetségélesztő kreativitást öli meg. Adja a Jó Isten, hogy megtaláljuk a kettő között a helyes középutat.

3. Egyetlen tehetség se vesszen el! Az a tehetséggondozás, amely megáll a nagyvárosokban, a „jó” iskolákban, az nem hatékony tehetséggondozás, mert pont azoknak juttat többletlehetőséget, akiknek amúgy is lenne (no persze azért nem annyi és nem olyan). A tehetséggondozás akkor tud igazi új kincseket találni, ha a leghátrányosabb helyzetűeket is eléri (mint ahogyan egyik Tehetségnagykövetünk, Snétberger Ferenc gitárművész által megnyitott, a mellékelt képen bemutatott, Európai Roma Zenei Szakkollégiumban). Őszintén remélem, hogy sikerül néhány éven belül megjelenni minden hátrányos helyzetű térségben, és sokkal több roma tehetséget sikerül felfedezni, mint most. Ehhez a rengeteg kiváló szakember és a hálózatképző együttműködés mellett sokkal jobb média jelenlét is kell. Hadd illesszem ide ezt a nagyon tanulságos – és nagyon szép – video linket a marketing hatalmáról. Adja ég, hogy megtaláljuk ezeket a szavakat -- amelyek tényleg mozgósítanak.

A tehetség azonban nemcsak azért veszik el, mert mondjuk nem tud normálisan beszélni, így a biztonsági őrök részegnek nézik, és nem engedik be az előadásra, mint ahogyan az egyik diákommal történt néhány napja, a nagyhét hétfőjén… A tehetség kivételes képességeinek teljes birtokában is gyakran elveszik, mert nem tudja megértetni magát az „ipar” képviselőivel, és ő sem érti őket, ahogyan azt egy nemrégi blogbejegyzésben leírtam. Őszintén remélem, hogy meg fogjuk találni a megfelelő mediáció lehetőségeit.

4. A növekedés természet-adta korlátai. A tehetséggondozás minden korábbinál sokkal nagyobb figyelmet kapott az elmúlt években a Kárpát-medencében. A növekedésnek azonban vannak természet-adta korlátai. Ilyenek a szélesség vagy mélység dilemmája, azaz az, hogy egy túlerőltetett növekedés csak nagyon alacsony színvonalon valósulhat meg. A kizsigerelés dilemmája is jelen van, hiszen a fokozott növekedésnek azok „adják meg az árát”, akik már amúgy is régóta húzzák az igát, és ezt csak részben kompenzálja az az öröm, amit a jól végzett munka és a saját példa terjedése ad. A túlerőltetett növekedés ráadásul éppen a tehetséges fiataloktól veszi el a másik tehetséggondozót éppen képző tehetséggondozó drága idejét. Szívből remélem, hogy nem lépjük át ezeket a természet-adta korlátokat, és nem válunk a mesebeli kisgömböccé, amely minden felzabált, és utána kipukkadt. Nagyon kell ebben a folyamatban vigyáznunk egymásra.

5. A tehetséggondozás a reménység szigete az igénytelenség óceánjában. A tehetséggondozás nincsen izolálva a magyar társadalomtól. Nem is lehet, mert akkor éppen azokat nem találja meg, akiket keres: a tehetségeket. Így azonban a tehetséggondozás is, az egész magyar oktatáshoz hasonlatosan, cipeli a magyar társadalom sok évtized alatt felgyűlt és fel nem dolgozott terheit, így pl. a szabálykerülést, az önfejűséget, a szegénységet, a roma-kérdést és ezernyi mást. Adja Isten, hogy az egymással kapcsolatot találó szigeteket képző tehetséggondozók győzzenek, és ne az őket körülölelő igénytelenség-óceán. Ezzel a reménnyel kívánok mindenkinek nagyon boldog ünnepeket az újjászületés és a remény húsvét-ünnepén. Igen hálás lennék, ha az Olvasók megtisztelnének kérdéseikkel és véleményükkel.

Válaszok (2011. árpilis 26.)

Nagyon egyetértek „Kincses Zolival”, amikor azt írja, hogy „helyénvaló tehetség van, amikor minél többen azt teszik, ami a legjobb tőlük telhető, mert megtalálták a helyüket... akár vallási alapon, akár ismert vallás nélkül tulajdonképpen megtérnek, mert a megfelelő útra tértek.” Teljesen igazad van, Zoli. „yvette-hildegard” megfogalmazását is kiemelném: „ha nem lett volna az a bizonyos törés az életükben, nem lennének azok, akik ma”. Valóban, ha a tragédiát tanulásra lehetőséget adó új helyzetnek értékeljük, akkor fejlesztő újrakezdés lehet a sorscsapásból. Hadd másoljam ide Böjte Csaba testvér húsvéti üzenetének linkjét is. Csaba testvér szavai csak látszólag nem érintik a tehetséggondozást, amikor a „rosszalkodó gyerekek alázattal való jó útra tereléséről” szólnak. A valóságban a tehetséggondozást pontosan csak ilyen alázattal kell és lehet végezni, mint amiről Böjte Csaba ír.

Megdöbbentő, hogy a tehetségekre való odafigyelés milyen szintet ért el az elmúlt hetekben. Két amerikai szenátor, Chuck Grassley és Bob Casey a tehetségeket támogató törvényjavaslatot terjesztett be. Obama elnök amikor a Facebook-ot meglátogatta a múlt héten, az USA tehetségvonzó, tehetségmegtartó erejének növeléséről beszélt. Valóban, egy ország tehetségmérlege (azaz hogy hány tehetséget tud külföldről odavonzani és hány saját tehetséget veszít el) ma már elsődleges mutató lett az ország jövője szempontjából.

Érkeztek hozzám személyes üzenetek is a bejegyzés kapcsán. Ezek legfontosabbjai a következők voltak:

• A tehetségek segítésének igazi megtanulása nyilvánvalóan nem egy 10 órás képzés, hanem egy tíz éves gyakorlat munkája lehet csak. Azaz a Böjte Csaba által oly szépen megjelenített alázat itt is nagyon helyénvaló. Nem az a jó tehetséggondozó, akinek „papírja van róla”, hanem az, aki éveken keresztül hajlandó tökéletesíteni magát ebben. A képzési folyamat elejének az igazi lényege igen sokszor a figyelemfelkeltés, a sok éves tanulásra való motiváció kezdeti megteremtése.
• Nagyon fontos megkülönböztetni a különleges tehetséget a nem annyira kiemelkedő tehetségtől. A különleges tehetség különleges bánásmódot igényel. Mivel különleges tehetség kevés van, és az ilyen szintű tehetség már nagyon-nagyon eltér mindenki mástól, sajnos elég keveset tudunk még arról, hogy melyek a különleges tehetségek segítésének a fentiek ellenére általánosítható szabályai.
• Általános érzés kezd lenni, hogy a tehetségek ma mintha több beilleszkedési zavarral küzdenének, mint régebben. Ha ez tényleg így van (én is így érzem), akkor ennek több oka lehet. A.) Kevesebb a közösség, kevesebb helyen kap a tehetség útmutatást arra, hogy hogyan is viselkedjen, és kevesebb a szeretet is, ami neki (is) jut. B.) Több a keserűség, több a frusztráció, kevesebb a tolerancia. C.) Az embereknek kezd elegük lenni a sok évtizedes változásrengetegből, és egyformaságra, nyugalomra vágynak. Ennek az „újdonság-szkepszisnek” tehetségek is kárát látják. Mindebből az következik, hogy a tehetségekre – és különösen: a különleges tehetségekre – ma sokkal inkább kell vigyázni, mint régebben.