Miért kevesebb ma a hivatástudat?
Avagy: A felsőoktatás gondjainak társadalmi okairól
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Azt hiszem, hogy sokan egyetértenek velem abban, hogy túl kevés helyen alakul ki ma hivatástudat. Melyek lehetnek ennek az okai? Néhány lehetséges okot vitaindító gyanánt sorolok fel e blogbejegyzésben.

A hivatástudat a foglalkozáshoz, a munkához fűződő belső elkötelezettség, odaadás, a javadalmazástól független motiváció. A hivatástudat annak az érzése is, hogy valaki mások számára olyan hasznos tevékenységet tud végezni, amelyet a többiek valóban hasznosnak tartanak, és ekként vissza is igazolnak. A hivatástudathoz kell hivatás, azaz olyan kikristályosodott szerepkör, amelyet a társadalom ismer és elfogad.

Mi minden miatt tört meg a hivatástudat mostanában? Vitaindítóként hat társadalmi okot fogalmazok meg. A viselkedési minták eróziójának aggasztó jelei fokozottan érvényesek az iskolákra és ezen belül az egyetemekre, amelyeknek a hivatástudat felkeltésének a legfontosabb terepei kellenének, hogy legyenek. Az oktatás hivatástudattal kapcsolatos gondjait öt vitaindító megállapításban összegzem.

 

  

 

Két élménnyel kezdem a hivatástudatról szóló blogbejegyzést. Az első az egyik egyetemi városunk főterén történt, ahol akaratlanul tanúja voltam annak, hogy egyetemisták egy kisebb csoportja minimum 40 percet vitatkozott azon – érvek nélkül, a „Menjünk ideeee! Neeeee, inkább menjünk odaaaa! Neeeeee, inkább menjünk mégis ideeeee!” óvodai szintjén –, hogy a környék kocsmái közül A-ban, avagy B-ben töltsék-e el a délutánjukat. A másik történetem a budapesti metró egyik megállójában játszódott, ahol tizenévesek kisebb csoportjához egy tinilány imígyen szólt: „Deeee a hétvége, az nagyon jó lesz!!! Mert akkor, elmegyünk együtt, és ott leszünk, és akkor, és akkor (itt erős gondolkodás látszott rajta…) … és akkor bepiálunk!” A „bepiálunkra” való rátaláláskor szinte megvilágosodás-szerű öröm öntötte el a tinilány arcát. Körülbelül olyannak élte meg a pillanatot, mint amilyen Marie Curie számára lehetett az, amikor felfedezte, hogy a radioaktív sugárzás az atomokon belül keletkezik. A tizenéves generáció a „ki ivott mikor nagyobbat” (hogy más, ballisztikus pályákkal kapcsolatos, de nem a fizikaórát, hanem ugyancsak az ivást idéző összehasonlításokat most ne említsek) témában tartott, véget nem érő párbeszédeinek mérhetetlen ürességét hallgatva azt hiszem sokan egyetértenek velem abban, hogy kevés, túl kevés helyen alakul ki ma hivatástudat. Melyek lehetnek ennek az okai? Néhány lehetséges okot vitaindító gyanánt sorolok fel e blogbejegyzésben.

 

A szótár szerint „a hivatástudat a foglalkozáshoz, a munkához fűződő belső elkötelezettség, odaadás, a javadalmazástól független motiváció”. Számomra a hivatástudat a belső motiváció mellett annak az érzése is, hogy valaki mások számára olyan hasznos tevékenységet tud végezni, amelyet a többiek valóban hasznosnak tartanak, és ekként vissza is igazolnak. Természetesen a hivatástudatnak hasznosság és visszaigazolás-igény nélküli példái is léteznek (a társadalmat a társadalom ellenére megváltani akaró szent őrült, hivatásszerűen professzionális gonosztevő, stb.), de a bejegyzésben a hálózatos alapjaim miatt is inkább az önerősítő körökkel töltekező hivatástudatot gondolom át. A hivatástudathoz kell természetesen hivatás, azaz olyan foglalkozás, munka, azaz kikristályosodott szerepkör, amelyet a társadalom ismer és elfogad.


Mi minden miatt tört meg a hivatástudat mostanában?

1.      A társadalmi szerepek szétmosódtak. Felgyorsult a világ, nagyon kevés szerepkör őrizte meg azt az identitását, amellyel korábban rendelkezett.

2.      A megmaradt szerepkörök mintái megritkultak.

3.      A megmaradt minták hatása csekélyebb. Többen lettünk. Sűrűbben lakunk. Kevésbé és kevésbé intenzíven figyelünk egymásra. Az „énceleb” magatartás nem mintát követ, hanem minden áron mintát akar adni, akkor is, ha nincs miből. Magyarországon az individualizmus különösen ritkává teszi a mintakövetést.

4.      A társadalmi értékrend szétzilálódott. Nincs megegyezés abban, hogy mi az, ami köztiszteletben áll. Túl kevés az arra irányuló törekvés, hogy közösen rögzíteni lehessen egy igen széles körben elfogadható, valóban a „köz” tiszteletét élvező minimumot. A köztisztelet hiánya igen „drágává” teszi azokat az áldozatokat, amelyeket egy hivatás professzionális műveléséhez sok éven, évtizedeken keresztül hozni kell.

5.      Túl kevés a pozitív visszajelzés. Ahogyan múltak az évtizedek, kedvetlenebb, morgósabb, anyázósabb ország lettünk. Feldolgozatlan frusztrációk tömegét cipeli szinte minden család, nem marad erőnk a szeretet, a köszönet, a megbecsülés kinyilvánítására.

6.      A bizonytalan környezet, és az ebből fakadó rövidtávú gondolkodás sem kedvez a hivatástudat éveket, évtizedeket igénylő megerősödésének.

 

A fenti megállapítások hangsúlyozottan nem a „társadalmi hardware”, azaz az intézményrendszer, az intézkedések oldaláról közelítették meg a hivatástudat-hiányt, hanem a „társadalmi software”, azaz azon kicsi, finom hatások oldaláról, amelyek törvénykezéssel, rendelkezéssel nem befolyásolhatók. Életünk legfontosabb problémái éppen ilyenek. E bajokat „quick-fix” megoldások (például ennek hitt rendeletek) helyett önerősítő folyamatok segítésével és türelemmel, elképesztően nagy türelemmel (de ugyanakkor évtizedeken átnyúló, hihetetlen következetességgel) lehet csak megváltoztatni. A társadalmi software befolyásolása sokkalta fontosabb, mint a társadalmi hardware-é (különösen egy olyan országban, amelyben évszázadok kreatív tapasztalata gyűlt fel bármilyen társadalmi hardware semlegesítésére).


A viselkedési minták eróziójának aggasztó jelei érvényesek a családokra is, de fokozottan érvényesek az iskolákra és ezen belül az egyetemekre, amelyeknek a hivatástudat felkeltésének a legfontosabb terepei kellenének, hogy legyenek. A hivatástudat kialakításának általános problémáit az iskolarendszer specifikus bajai tovább mélyítik:

1.      A tanárok hajszoltsága pontosan arra nem hagy elszántságot, energiát és akár időt sem, hogy a tanárok érzelmileg megnyíljanak a diákjaik előtt. Így még az a tanár sem képes átadni az értékrendjét, aki értékrend szerint él. A tanárokra sokszor jellemző zaklatott életvitel képtelen egy olyan hivatás-ethoszt közvetíteni, amely a diákok családjában igen sokszor amúgy is hiányzik.

2.      Az iskola környezetének, irányításának sok évtizedre visszanyúló bizonytalanságai nem segítik az iskolai viselkedésminták stabilizálódását, és ezzel példaadó erejük erősödését.

3.      A hivatástudat kialakulásának egyéni oldala ellen hatott a felsőoktatás tömegesedése is. A tömeg pusztán méreténél fogva is ellehetetleníti a hivatástudatot, ugyanis az, aki egy tömegbe kerül be, az nem érzi kiválasztottnak magát. Egy a jelenleginél jobban és minőségi irányba strukturált felsőoktatás még akkor is több hivatástudatot tudna adni, ha összességében megtartaná a „tömeg” jellegét. Egy ilyen oktatás persze a jelenleginél drágább. A jelenleg feleslegesen „letanított” sok-sok óra persze még drágább...

4.      A felsőoktatás BSc főszakjai növelték ugyan a dinamizmust, és az átjárási lehetőségeket (ami kétségtelenül pozitívum), de a szakok meghatározottságának elmosódásával ugyancsak a hivatástudat kialakulása ellen hatottak.

5.      A tömeges felsőoktatásban tanulókat egyén helyett „darabnak” kezelik. „Darab”-nak nem lesz hivatástudata. Hivatástudata csak személyes hatások sorozatát kapó egyénnek lehet.

  

Az oktatási rendszer hivatástudatot gátló fenti sajátosságai ismét csak kisebb részben az „oktatási hardware” azaz a rendeletek, a szerkezetek miatt alakultak így. Itt is nagyobb (a jelenlegi közfelfogásnál pedig lényegesen nagyobb) szerepe van az „oktatási software-nek” (a rendelkezésekkel csekély módon befolyásolható emberi kölcsönhatás-hálónak), amelyet ezer apró helyen lehet és kell javítani – évek, évtizedek alatt, türelmesen, de következetesen.

 

Válaszok (2011. április 18.)

 

A válaszomban elsőként "acaso" egy gondolatát emelném ki: "Minden érmének két oldala van viszont: az inter essere hiánya észrevehetően megnyilvánul a katedra másik oldaláról is.". Valóban. Pontosan annak az ördögi körnek a két oldalát is látjuk a mai oktatásban, ahol a tanári motiválatlanság diák-motiválatlanságot szül és viszont. Azonban mint minden ördögi kört, ezt is meg lehet törni és a lefele való önerősítésből (tulajdonképpen: öngyengítésből) a felfele való önerősítéssé (a tényleges önerősítéssé) át lehet formálni. Nem kevés energiával persze… Ami a jelenlegi társadalmi környezetben úgy lehetséges, ha az erre hajlandóakat (tanárt és diákot egyaránt) a tömegből kigyűjtjük, és egymással összehozzuk (erre való az egész tehetségmozgalom és erre való ez a blog is ). Fontos „gorcsev” eszmefuttatása is: „a mai világ exponenciális magasságokért ismer el, miközben lineáris eszközöket ad a kezedbe. Aztán vagy szerzel magadnak valahogy exponenciális magasságokat vagy nem” A dilemma megoldásának a kulcsa a „magadnak” szó. Pontosan az előző sorokban emlegetett érték-közösségek (vagy inkább: „érték-szigetek”) azok, ahol nem csak magadnak kell megszerezned az exponenciális magasságot, hanem együttesen tudjátok elérni azt. A „Paál András” által említett szereptanulás is csak ilyen közösségekben megy, amelyekre példa volt a „Sándor” által hozott is.

 

Megosztás

Hozzászólások


Egyetértek a Péter által kibővített fogalom meghatározással. Talán kiemelném az önzetlenséget, az élet szolgálatát (amely magában foglalja a hasznosságot is). Érthetőbbé válik, ha a hivatást a hív igéből származtatva szemlélem. Azaz hívatott valamiféle felsőbb, valamiféle több, valamiféle nemesebb által.

A teljes emberkép a tudományban, a teológiában, a filozófiában, a pszichológiában, a nevelési és szociális elméletekben, és a politikában eltorzított marad, amíg nem fogadják el alapigazságként a reinkarnációt, a tudatosság evolúcióját, az emberi tudatosság fejlődésének lépcsőfokait és az élettörvényeket. Az emberi tudatosság fejlődése lépcsőfokainak ismerete sokat megmagyaráz abból, ami egyébként megmaradna pszichológiai rejtvénynek. Miért olyan különbözők az emberek, miért olyan egyenlőtlen terjedelmében és mélységében a megértésük, miért olyan eltérő az eszköztáruk a cselekvésben és a megvalósításban? Miért vannak kifejezetten egoisták, amíg mások az életüket olyan valami szolgálatának szentelik, ami nagyobb náluk? A válasz teljesen természetesen az emberi birodalomban eltöltött életkorok eltérésében, a különböző fejlődési lépcsőfokokban található.

Mi emberek sem jók, sem rosszak nem vagyunk, semmilyen abszolút értelemben. Egy bizonyos „lépcsőfokon” vagyunk, a „lépcsőfokhoz” tartozó jó és rossz tulajdonságaink vannak, viszont még hiányoznak az egyre magasabb „lépcsőfokok” egyre jobb tulajdonságai. A jó törvénye szerint az ember azt a legmagasabb jót követi, amelyet valóban lát és ért. Nem külső kényszerből és kötelességből követi, hanem mert egy szükséglet és öröm a számára. Amit az egyének egy alacsonyabb „lépcsőfokon” helyesnek és jónak tekintenek, az egy magasabb „lépcsőfokon” szegényes ideálnak, sőt rossz és bűnös célnak látszik. Az alacsonyabb lépcsőfokon elsajátítható tapasztalatokra, képességekre szükség van ahhoz, hogy feljebb tudjunk lépni. Nem lehet kihagyni egyet sem. Az általunk most taszítónak ítélt viselkedéstípus lappangóan ott van mindannyiunkban, és egyszer minden olyan tulajdonság természetes lesz számunkra, amely jelenleg még csak csábító ideál.

Az evolúció, a fejlődés lépcsőfokainak járása, mindenek előtt azt jelenti, hogy az ember erősíti a valamilyen mértékben már meglévő összes pozitív tulajdonságát. Az ember viszonylag bátor, kitartó, megbízható, önzetlen, hálás, meggondolt, becsületes és így tovább. Ugyanakkor viszonylag gyáva, beletörődő, megbízhatatlan, önző, hálátlan, meggondolatlan és becstelen. Az alsóbb „lépcsőfokokon” a negatív tulajdonságok erősebbek, mint a pozitívak. Felfelé haladva a lépcsőfokokon a pozitív tulajdonságok lassan uralni kezdik a negatívakat, majd a vége felé a negatív tulajdonságok teljesen legyőzötté válnak. Jelenleg a felsőbb lépcsőfokokon még sokkal kevesebben vannak, mint egyre alacsonyabban.

A hivatástudat is a lépcsőn haladás során szükségszerűen alakul ki. Az egyén a saját feldolgozott tapasztalatai alapján, valamint a példamutatások tapasztaltán tesz szert erre, mert igényli, szeretné. Lehetetlen bármiféle kényszerrel kialakítani. (A kényszer legfeljebb fanatikus „őrültek” megjelenésének kedvez, amelyre mind a „jótevők”, mind a „gonosztevők” kategóriájában lelhetünk számtalan példát.) Akinél már kialakult, lappangóan hozza magával az újabb testet öltések során. Ha kedvező körülmények közé születik, akkor képes felszínre hozni és újra élni, majd fejleszteni. A tudás emlékezet, tanította Platon. Minél erősebben begyökerezett, annál kedvezőtlenebb körülmények ellenére is képes felszínre hozni. Különösen kezdetben viszont lehetőség van az elnyomására. Például félelemközpontú, teljesítmény centrikus nevelés, szociális, társadalmi körülmények. A körülményeket viszont emberek alakítják. Mitől függ az, ahogy az emberek alakítják a környezetet? Végső soron az is attól függ, amit a neveltetésük által többé kevésbé megnyomorítottan sikerült felszínre hozniuk abból, amivel születtek. A neveltetés körébe értem a szülői, bölcsődei, óvodai, iskolai, munkahelyi, közösségi mindenféle érzelmi és gondolati ráhatást. Ez a tényező az, amelynek alakításában felelősek vagyunk.

Az eddig leírtak alapján látható, hogy a hivatástudat kérdésében is két eltérő tényező dinamikus egymásra hatása munkálkodik. Az egyik a frissen született egyén oldala, a másik a környezet oldala. A környezetet is egyének alakítják, akik valamikor frissen születettek voltak. Ennek alapos átgondolása után érdemes megfontolni, milyen legyen az a környezet valamint kik és hogyan biztosítsák azt a környezetet, ahol a gyermek megkapja a kedvező lehetőségeket mindannak a „csodának” a napvilágra hozatalára, továbbfejlesztésére, amellyel lappangóan már születésének pillanatában rendelkezik. Így lehet később teljes értékű, hasznos tagja egy egészséges társadalomnak.
Biztos vagyok benne, hogy az első lépések megtétele nem kívánna több anyagi ráfordítást, mint amink jelenleg van, inkább átcsoportosítást, ésszerűbb súlyozást.


Az előző hozzászólásomat, amely talán túl elméletinek látszik, kiegészítem egy „kézzel fogható”, a gyerekkorra vonatkozó példával.
Az elmondottak felismerésén alapul Alexander Sutherland Neill http://hu.wikipedia.org/wiki/A.S._Neill próbálkozása, aki 1921-ben, majd negyven év fejlődés után (ennyi idő kellett, míg felszínre hozta a Benne lappangót), alapított és több mint ötven évig vezetett egy még ma is működő iskolát, Summerhill néven http://hu.wikipedia.org/wiki/Summerhill

Neill elutasította azt a babonát, hogy a gyermek bűnben születik, így állandóan egrecírozni kell. Szakított azzal a téveszmével is, hogy a gyermek egy üres „palack”, akibe tetszés szerint bármit tölthetünk, ami megfelel az elképzelésünknek. Intuitíve rájött az igazságra, hogy születésünkkor már lappangóan hordozunk magunkban egy sokkal teljesebb egyéniséget, mint amit a személyiségünkben az életünk során megjelenítünk. A „palack” nem üres.
A feladata tulajdonképpen előcsalogatni mindazt a „palackból”, amit érdemes. Erre ösztönösen a lehető legjobb varázsszert használta, a szeretetteljes és megértő, családias környezet megteremtésével. Csak boldogságban, a félelemtől mentességben képes kicsírázni mindaz, amit a gyermek magával hozott a születésekor. A félelem, a kényszer csak egy többé kevésbé torzó kialakulását teszi lehetővé.
Zseniálisan érzett rá arra, hogy a saját maguk és a közösség iránti felelősség a gyerekek saját tapasztalásain keresztül képes teljességében kialakulni, amely tapasztalásokat a leghatékonyabban a saját munkájukkal a valódi önkormányzat gyakorlása közben szerezhetik meg. Ezen a módon észrevétlen orientálta a gyerekeket a törvények betartására, a törvényesség fontosságának felismerésére.
A tanulásban is kivárta, amíg a gyerek érdeklődése a megfelelő irányba fordul, amelyet az iskolában kialakított környezet optimális hatékonysággal segített. Mindig az érdeklődésének megfelelő ismeretet adta, a lehető legalkalmasabb formában, azaz a gyerek képességeit, átlátóképességét fejlesztve.
Elmondható, hogy ezen a módon szinte mindent kihozott a gyerekből, ami a „palackban benne volt”. Ez sokkal több, teljesebb, mint a hagyományos iskola lehetőségeiből fakadóan lehetséges. Ráadásul élőbb, mint a passzív, felejtésre ítélt ismeret, elvárás, amelyet a régi elvek szerint erőltetnek a gyerekek fejébe.

Az iskola és a hatóság harcáról született egy film, amely egyben megnézhető: http://www.youtube.com/view_play_list?p=08755FFDC9AC67D7 alatt a Play All Videos linkre kattintva! Túl azon, hogy értelmileg meggyőző az iskola hozzáállása a gyerekek-központúsághoz, sok olyan érzelmileg töltött rész található benne, amely a mai napig megfog.
Neill munkájáról egy összeállítás (sajnos nem Neill tollából) magyar nyelven is olvasható Summerhill. A pedagógia csendes forradalma címmel http://www.libri.hu/konyv/summerhill.html
Szerintem mérhetetlen hasznot hozna legalább a fiatal szülők, pedagógus jelöltek látásmódjának kialakulása során, így a felnövekvő generáció fejlődésének meghatározó periódusára, ha Neill valamennyi művét magyarra fordítva hozzáférhetővé tennénk, még akkor is, ha meg sem közelítené Harry Potter anyagi sikerét. Akár lehetne ezzel is egyengetni a leendő tehetségek, géniuszok igen rögös útját.

Valóban elszomorító tény, hogy az ember az egyetemen nem nagyon lát erkölcsi példát, ugyanakkor a tudományos ismeretszerzés öröme és gondolkodásmód megismerése is valahol elveszik a diák-tanár kommunikáció során. Tévedés kizárólag az időhiánnyal magyarázni azt, hogy a tanár mekkora szeletet mutat meg magából, ennek az okait sokkal inkább az apátiában, alulmotiváltságban keresendők. (Igen, probléma, ha a heti egyszer egy előadás alkalmával nem sikerül semmi egyebet megtudni, mint a tankönyv tartalmát…) Minden érmének két oldala van viszont: az inter essere hiánya észrevehetően megnyilvánul a katedra másik oldaláról is. Miért nem hangzanak el érdeklődő kérdések? Miért nem követik a hallgatók végig a gondolatmenetet, ha egyáltalán fizikailag jelen vannak? (Igen, probléma, hogy esélyt sem adnak arra, hogy egy előadás „szakmai fórum” legyen…) Hol történjék meg az ethosz-transzfer, ha egyáltalán? Hogyan várjuk el mindazonáltal a kedves hallgatótól, hogy az állami pénzen finanszírozott 5-6 (horribile dictu 8-10) év alatt jó medikus, tanár, stb. identitás „ázalogjon” belé? (Igen, probléma, ha egy vegyész már megint kedvetlenül tölti fel a bürettát…) Fejétől bűzlik a hal. Fejben kell eldönteni, hogy én magamat fogom motiválni, ha már más nem képes (hajlandó) erre. Ha nincs motiváció, nap mint nap idegesen, fásultan fogok bemenni, ilyen talajra hullva pedig a legjobb hivatástudat-mag is elpusztul. Az önnevelés egy bizonyos életkor után vitathatatlan fontosságú, egyre inkább azt gondolom, hogy a szakmával kapcsolatos motiváció és hivatástudat kialakításában is. Ugyanakkor otthon a könyv (számítógép) elől nem fogok tudni magamban hivatástudatot generálni, ehhez egy műhelyre van szükség, egy mesterrel, és tanuló-társakra (barátokra), akikkel együtt haladok az úton. Na, de mikor fosztom meg magam nagyobb dologtól: ha a műhelyből maradok el, és az elvárásoknak felelek meg tökéletesen, vagy ha a műhelymunkában leszek jó, és hagyom magam nevelni, de esetleg az eredmények maradnak ki az életemből? Vajon mikor is lesz nekem hivatástudatom? A változásoknak fejben kell elkezdődniük, melyen keresztül konszenzus és egy új magyar közoktatási rendszer hajnala virrad…
elismerés a lényeg. mindenki számára. s ezt nem én találtam ki hanem Kopp Mária mondta :)
a mai világ azt ismeri el leginkább ami gyors, ami csillog, ami villan.
amíg túlfizetett labdakergetőkkel s énekesekkel vannak teli egy kamasz szobája addig itt nem lesz nagy változás.

az a generáció - ezt magamon is nagyon érzem - , ami windowson nő fel (értsd: csak egyet kattintok s abban pillanatban mindig történik vmi) az nemigen fog _várni_ semmire se. hozzá lettünk szoktatva mintegy droghoz h gyorsan megvan minden.

a másik meg: californiában egy programozó keres 100k usdt - amiből egy év alatt megvan a legállatabb corvette. itt: egy suzukit nem tud venni, corvettehez 10 év kell (annyit nem ér meg egy autó se az ember életéből. de még egy év se) amit értelemszerűen nem fog megvárni.

ezekkel a gyerekes célokkal csak annyit akartam hogy amíg az ember akkor se tudná őket elérni ha "mindent" megtenne érte /napi 8-10 óra meló a munkahelyen/ addig mégis mit s miért?
ha már esélyét se látja hogy hagyományos úton módon - egy szakmaval, kvázi hivatással amit napi szinten kell művelni - megszerezze?
s akkor egy "csak" egy corvetteről beszéltünk, nem pedig az _elismerésről_.

erre szoktam mondani hogy exponenciális célokat lineáris növekedéssel adott időn belül elméletileg sem lehet elérni.
a mai világ exponenciális magasságokért ismer el, miközben lineáris eszközöket ad a kezedbe.
aztan vagy szerzel magadnak vhogy expot vagy nem :P
Tökéletesen igazad van a jelenség megállapítása az exponenciális és a lieáris jól adja vissza a lényeget. ÁM EZ NEM ELÉG OK ARRA, HOGY NE LEHESSEN BÁRKINEK SAJÁT EXPONENCIÁLISAN HATÓ ESZKÖZE. Az életben valahogy, ki tudja miért, mind az anyagi, mind a szakmai mind egyébb sikerre vihető területek fokozatokkal mennek mint az autó. És igaz, hússzal tépve egyesben ,majd szétesésig pörgő motornál nem reménykedünk százzal utazni, de ugye van a váltó, és ezt nem tanítják meg, és ez nagyon komoly "bűne" az iskolával kapcsolatbahozható intézményeknek és embereknek, akik erősebbe, erőszakosabba, biztosabbnak kikáltva örökítik a "váltó nélküli" féligazságukat, mint amennyire ő maguk sikeresek, vagy teljes szemléletüek. Ahogy az előző bejegyzés "válaszok2 " lévő (első)videón -mindenki csak úgy halad, hogy lehessen hozzá igazodni, senki sem akar "hamarább egyszerrelépni((-: a táncban", és a másik fél kiértékelési képessége örömmel vállaléható határt szab mindenki szabad rohanásának, hiszen az összes érték amin osztozunk ezzel a tempóval a legtöbb...ok?..remélem érthető a gondolat...Van egy bekészített tanmese ide, hát bemásolom:........................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................Az „elkólázott” gazdagság (avagy: a birtoklás tudománya)............................................................ Ha száz forintonként a szorgos rendszeresség módszerével el lehet szórni akár kisebb vagyonokat, akkor visszafelé is megtehetik az élelmesebbek........... Sokan hagyják abba a gyűjtögetést egy-két nap, hét, hónap, a kitartóbbak év után. Nemegyszer hallgattam a „Fél év után ránéztem a hatvanezer forintomra és beláttam, hogy ebből nem lesz meggazdagodás.” kezdetű anti-karriertörténeteket........... „Elkólázzák a pénzüket azért csórók.” – mondta kollégiumi társairól egy elverhetetlen vagyonba született tag, akinek szájából akkor és ott nem hangzott túl diplomatikusan a gondolat, ám fordítsunk egyet rajta és nézzük, mi következik a gazdagok szemléletéből............. Valóban minden reális alapot nélkülöz-e a következő cselekedetsor? A figura lelkesen összekuporgat ötvenezer forintot. Dolgozik, spórol, nem vesz kólát, cigit, túlhordja necces kinézetű cipőjét. Közben lelkesen keresi a hasonló „cipőben járók” társaságát, akikkel egyébként életképtelen, ötvenezer forintos befektetési ötletekkel halmozzák el egymást. Nem baj, a maratoni világrekord is pelenkában seggre-eseséssel indul. Végül egy szép napon, talán néhány ötvenezres bukta után belenyúl a jóba, és néhány százezres gondolatai lehetnek. És néhány százezres gondolatú ismerősei… Valójában eddig is lehettek ötletei, de ugrásra kész és elbukható pénz nélkül ezek a szellemi önélvezet szintjéről sosem juthattak el a valóság küszöbére. Ez a kulcstényező, ami nélkül nem adunk magunknak esélyt a sikerre… Tehát tovább hülyítik egymást életképtelen elgondolásaikkal, és egyszer valakikkel együtt belenyúl a jóba, és milliós gondolatai és ötletelő-társai lehetnek, igaz résztulajdonban, de igen. És egy szép napon néhány apróbb veszteség elszenvedése után, immár rutinnal belenyúl a jóba… kitartása kivívja a nagyságrendekkel nagyobb „guruk” elismerését, így önkéntes mentorokra tesz szert most már milliós ötleteihez… Hogy ez mennyi időbe telik? Ez időben, ezen a bolygón, ennek a fajnak az esetében az jellemző, hogy az egyednek öt év pelenkában botladozás után van esélye egyáltalán saját lábon elmennie a boltba pelenkáért. Szóval mindenki maga választhat egy több évig tartó játék kalandja, vagy saját sorsának napszámossága között.................. Összegyűlik fejünkben az a mennyiségű ötlet, kapcsolat, gondolat, ismeret- és információdarabka, melynek megléte esetén rendelkezünk a jólét „Legós-dobozával”, és tetszőleges anyagi jövőt építhetünk. E „Legós-doboz” hiányában eszköztelenül kerül ki legtöbbünk a nagybetűs ÉLET-be. Az azonban, hogy ezt az iskolában nem tanítják, még nem elég indok a tudatlanságra. „Aki kérdez, az hülye… aki nem kérdez, az is marad…” Ezidőkben, ezen az éghajlaton sajnos az emberek jó része kénytelen kérdezni. A szemléletmód következetes felépítése – tán részben az iskola miatt – elbliccelődik..................... Az anyagi jólét, boldogulás, vagy nevezzük birtoklási képességnek, elsősorban szemléletmódot jelent, és nem pénzt vagy vagyont. A gazdagság a szemléletmód egyik következménye. A szemléletmód megszerzését lehet elkólázni vagy lehet feladni néhány hónap után. Illetve fel lehet építeni, és akkor a felépített szemléletmód veszi észre a minket körülvevő világ karnyújtásnyira lévő lehetőségeinek elképesztő gazdagságát. Mely pénzre vagy más kalandra váltható.........................
A hivatástudat és a szereptudat talán igan hasonló dolog. És valahogy úgy egészében a "mi zserepünk a világ folyásban" kérdésére is egyre kevesebben és kevésbé határozottan tud az ember válaszolni. És visszaértünk ezzel a gondolattal az önismeret, a közösségi önismeret lassan másfél éve szóbakerült témájához. A hivetástudattal kapcsolatos problémafelvetések (az oktatásra gondolva) egy speciális esete az általános szerep-nem-ismerésnek, következménye az élet és az ember abban való szerepének nem érdtésének. Aki rájön arra, hogy az élet elkerülhetetlen energiabafektetést igényel az elkerülhetetlen és állandóan fennálló életviteli kockázatok kompenzálására és fogyasztásainkra, valamint érti-érzi, hogy az energiát együttműködésekből fogja megszerezni, amihez meg valami határozott arculat kell, amivel lehet másoknak együttműködni, amihez lehet érthető módon másoknak kapcsolódnia, az önérdekből is elindul és rajta marad saját útjának kitaposásán. (És ha még arculatát jelentő erős vonásai mellé arányosan különböző mértékben különböző fajta gyengéket is szerez...de most ennyire ideális állapotról ne is beszéljünk.) Betüket, számokat, tantárgyakat tanul az ember élete hajnalától, és legtöbben érett fejjel is kerekre meresztett szemekkel néznek ha azt hallják: Te egy ember vagy, aki az élet elkerülhetetlen kockázatai ellensúlyozására szándékszol figyelmeddel együttműködéseket, azaz minden elképzelhető értékeink gazdaságát építgetni, úgy hogy közben nem eröltetsz rá semmit másokra (mert akkor elblicceli az együttműködést, gat-get-szabotál, elmegy, nem motivált, stb.) És kb ennyi, ezért tanulunk betüket, ezért válunk valamivé, és amikor ezt tudjuk, akkor tudjuk, amikor meg örömünkre van, akkor zsigerből érezzük. És minden olyan oktatás, mely ezen ismeretek, zsigerből, észből, tapasztalásból bárhogy való bebetonozott voltát nem helyezei elöbbrevalónak az oktatás (és minden ismeretszerzés) tárgyához képest, az fordítva ül a lovon, és nem lesz fenntartható -pláne évtizedek távlatánank következetes építgetésében- motiváltsága, ugyanúgy mint az általa is létező közösségek (társadalom). A kockázat (stressz) a bőség (források) "leánykori neve", ezért az értő figyelem megosztott (az együttműködések kockázatát potimálisan porítva önmotiváltan vállalt) ajándékká akar válni, ez az alapvető erőterünk, és hiábavaló ostobaság felfelé evezni a vízesésben. Valahogy aki világát -akár bármiféle saját elővezetése szerint -valahogy ehhez hasonlóan érzi-érti az kitapossa a maga útját, a többi meg úgy jár...

Lassan kirajzolódik, hogy a hivatástudat, az oktatás, az életünk kérdéseinek hosszú távú megoldásához a lehetőségeink feltárását a gyökereknél kellene kezdenünk: "mi szerepünk a világ folyásban". Természetesen e kérdés nem merülhet és nem is merül fel mindenkiben. Tartható megválaszolása és elfogadása nélkül viszont csak a „szemben és együttállás” végletek közötti összevisszaságot alkothatunk, amelynek még csak a következményeit sem érthetjük, ahogy nem is értjük, pedig a jelenlegi nehézségeink okai között is jelentős szerepe van a válasz és elfogadás hiányának. Ennek belátása után van helye a következő kérdésnek.
Kérdés, van-e rá tartható válasz, annak ellenére, hogy valahogy úgy egészében a "mi szerepünk a világ folyásban" kérdésére is egyre kevesebben és kevésbé határozottan tud az ember válaszolni? Maga - az András hozzászólásából vett - idézet is azt sugallja, hogy kell lennie.

Hogyne lenne tartható válasz, a minden értékeink gazdaságának működési módjai megértésünk módjának tükrében, és mindennek egyszerűsített "mikulás mesés" elővezetései mindennek kiskorúságának fajtája szerint szerint. Olvastam egy jó mondást a könyvesboltban lapogatva:...egy hadseregnek talán ellen lehet állni, de egy gondolatnak, ha annak eljött az ideje, egész biztosan nem...És úgy tapasztaltam, hogy amikor egy körben kezdenek fogyni a kapcsolatok, veszni látszik a közösségi élet addig tartható szintje, amikor a bevett csatakiáltásokra nem úgy reagálnak a népek mint addig, vagy a mi köreinkben eljut sereg ember a 40 év köré (amikor a magyar ember barátainak száma átlagosan nézve 1 alá esik) olyan, akkor kapva kapnak egy klikkelésnél bonyolultabb megoldások megértésén is, akkor jön el a gondolat ideje ezügyben. És a közösségben tanult minták csak a megértés fényében stabilizálhatók, örökítődnek viszonylag sérülésmentes másolódással, még magukat igencsak közösségi népeknek tartók esetében is így járnak... A világról a közösségekről, és magunkról, mint kapcsolatokban élésre szoruló mindenkiben (minnél többekben) igencsak teljességgel élő kép lehet-válhat stabil és hihetetlen zavartűrően egyfajta törzshálóvá, minden más (és más kályhától indulás) elöbb utóbb visszaütő, mellékhatásokkal járó...A gond az, hogy valami abszolút igazságot keres az ember legtöbbször stabil alapnézetnek a világról, pedig amint a nézetek keletkezésének módjait ismeri meg, a tudásának a módját-keletkezését, mely egy dinamikus alapismeret, akkor válik "írástudóvá", saját sorsának írására alkalmassá. Persze mindez közösségekben örökítődik, olykor alkalmi két fős közösségben...Az örökítés, átadás nehézsége nem a közösségek létében van elsősorban -vagy kizárólag-. Ahogy egy város, ahol még nem jártál sem tudsz tankönyvből biflázva megtanulni használni, hanem részeit nézed meg, majd elég részét elégszer bejárva össze-ér(ik) a térkép a fejedben, úgy az életről és magunkról való infólk is ilyenek, úgy válik ismertté az élet és magad mivolta mint egy festő stílusa is ismertté válik sok képének megtekintésével (és nem kritiokusainak és elemzőinek olvasgatásával). És örökíteni is így lehet csak. És minden hagyományos megértés és iskolai feleletként számonkérhető tudás nélkül egyszercsak összeér a fejekben a lényeg, és onnantól kezdve mindig látja mit -miért kell tenni a kapcsolatinak életre és élőbbre leheléséért, és onnatól életfogytiglan feltámad a közösségi (szerephivatással élő) lény abban, aki megkapta az oltást. Sok közsséget láttam vergődni, megrogyni, problémákban élni, és egy, egyetlen egy közös nevező volt, a legbelső hálózat, a magukról magukban élő kép (nem tudás kötelezően tudás, kép, kép-esség, mint egy festő stílusáról jellegéről benned élő kép, mely az alkotóra ismer egy sosem látott festményben is) kötött az élet dinamikájához képest túl merev struktúrájú képet ápoltak magukban, magukról ( Elméletileg lehet túl laza is, bár a túl lazát ápoló meg nem is hagyományos értelemben közösségnek gondolt valami, hogy közösségi probléma fennálhasson.) .A kép helyes volt, mindenben megvédhető logikusan, pont ezért kolonccá válhatott. A túl merev,a tudásalapú és nem a tudás, igazság, elképzelés kialakulásának módjával foglakozó alapismeret záródó, forráshiányos, stresszesedő és pont a nélkülözhetetlen önmotivált új, vérfrissítő tagokat messzire kergető, pontosabban integrálni nem tudó közösséget alakít ki. Mert ez történik lépten nyomon, alakul valami társaságféle, és azonal megjelennek a kiskakasok, igazságot kiáltanak, és fényes, logikus, megtámadhatatlan igazságot akár, melynek csak egy hibája van, semmi köze az élet ritmusához, mert az paradox marad, így befogadó, és az új dolgokat integrálni képes, mindet a maga módjának megfelelően...és bár lehet, mégsem a tükör a görbe((-:, én így tapasztalom...ide helyezem a hangsúlyt...A közösségben élésre, közösségi lényként élésre való motiváltságból Dunát lehet rekeszteni, és az ezzel kapcsolatos téveszmék, sérülések, kudarcok ból is, így ez ma olyan villanykörte és lapkék tánca a "fényt keresni kell, de megtalálni nem szabad mert odaégsz" töltöttséget hordoz....és ebből egy kiút van, a persze közösségekben -olykor 2 fősben, olykor több fősben- terjedő "hogy is mennek a dolgok a világban" ismeret, ami azonos a leképződések keletkezésének értésével...

Megörültem a ”Hogyne lenne tartható válasz” mondatkezdésednek. A továbbiakban viszont nem találtam számomra felfogható választ a világ folyásában betöltött szerepünkre vonatkozóan. Meglehet egymás mellett beszélgettünk és a kérdés mindkettőnk számára mást jelent. Számomra mint ember szerepe az élőhelyünk világában kérdést jelenti. Ez jelenti a gyökereket a lehetőségeink feltárásához. Csak innen indulva van reményünk megtalálni azokat a lehetőségeket, amelyek hosszú távú megoldást hozhatnak jelenlegi problémáinkra (mint emberiség számára). Számodra talán az egyes ember szerepéről szól zavarodott társadalmunkban. Erre az időkerete miatt viszonylag egyszerű választ adni. Lényegesen nehezebb az általam értelmezett kérdés megválaszolása alapján a lehetőségek feltárása, amely valóban nagyívű gondolkodást, áttekintőképességet, lényeg- és teljességlátást és nem utolsó sorban arányérzéket igényel. Viszont enélkül reménytelen az áhított felemelkedés.

Az általad leírt problémakörök és hasonlókra olyan embernek lehet egyáltalán tartható válasza amely tudja ("tud"-on a konkrét logikus tudáson kívül mást is értsünk itt, mint pl zsigerből, esztétikai alapon, érzésből, megszokásból, neveltetési mintából, vagy akárhogy) "mi fánt terem" hozzávetőlegesen körülötte mindaz amiben van, és mindennek miként része ő. Efféle dolgokra van "verziószám szerint" legalább egy-pont-nullás válasza. Ez azonban nem hagyományos iskolai okítással tudódik meg valaki számára, inkább több jellegzetesebb elemét, következményét vetületét megismerve válik sajátjává, mint egy új város megismrése részek, majd ezek össz-ér(lel)-ésével, egyszerre csak "városképes" lesz, ha nem is egyből de beszámíthetó időn belül odaér akárhová, megoldja valahogy önálló eligazodását. Mint egy képtárban ha sok kép közül egy idegenvezető húsz perc alatt tizhez odavisz, és mond pár szót, utána már eléggé felismejük az adott művészt, stílust. Van az életnek is pár ilyen fő jellemző képtárszerűen többször megnézendő alapösszefüggés csomagja (illetve más világokban-földrészeken lehet más más ez). Olyan például, hogy: a megosztással mint nyersz hozáadott értékkénmt egyfajta energiát, azaz közösség (közöss-ség) a már megosztott állapot, vagyis a megosztás (közös-sé-tevés= közös-ség-építés= kapcsolatépítés) állandóan megújuló-folytatódó-fenntartott volta (ugye a szójáték a valóban azonops de két külön használt értelmet helyreteszi, egymáshoz rendeli) mennyire paralel az elektromossággal kapcsolatban ismert egy mágneses térben mozgatom a cuccot-drótot megindul az áram, illetve beküldöm a cuccba a delejt és megjelenik a mágneses erőtér, vagy megmozdul a cucc ha már van mágneses erőtét jelenséggel. Figyelmünk terében mint egyfajta erőterében mozgatott cuccra lesz "rámozdulás" , meglátod benne a lehetőséget-energiát(pl reklám, ahol a mézesmadzag lóbálása megnyitja a pénztárcát), vagy energiát-lehetőséget adsz egy dologba-cuccba, megjelenik a figyelem (ez az értékesítés folyamata, ahol hasznosnak mutatod be az adott dolgot). Nincs tíz (két kézen megszámolható- zoknit le sem kell venni) ilyen dolog kultúrkörönként más-más lehet kicsit, de elég, hogy helyrekerüljön valaki, és a dolgai, és e nélkül nincs más életterületeken tartható megoldás felé haladás. Ilyen az Általad régebben említett 7 törvény, meg tíz parancsok, de a törvény túl kemény merev struktúra (számomra?) és nem eléggé hálózottdrótozott-kapcsolt össze-keresztbe, hogy a mai komplex világba puhán illeszkedjen, ott is kemény alkalmazást-alkalmazkodást törvénybetartást igényelnek ahol csak nézőpontváltás kellene, ott is piroslámpával operál ahol elég egy körfogalom, így külső belső vagy/és konfliktussal megidézik a stresszt...természetéből fakadóan túl hangos egy törvény elkerüli a csend magától felbukkanó (emergens =hirtelen felbukkanó? érzed a szójáték helyretevő értelmét...hú, most lehet nagy ívet kanyarodtam) megoldását...Ezek a képek kellenek, mint például Pétertől a 90akárhány százalékot másnapra elfelejtő énekelni tanuló énekesmadár, a kihalt 99% faj, egy videó ritmusa és sivár változata, vagy máshonnan a folyók víztömegének 2X ese a talajban követi gondolata, a fenti megosztás-gondolatcsomóban meglátható egyszerű kép, mely "az értő figyelem ajándékká akar válni" mondásban zárul, a leképzés-leírás-tudatosítás azon sajátsága, hogy a "leképzés ára a kockázat megjelenése, a bizonytalanság felűnése", és így születik meg leánykori nevén stressz-ként(szűk-ség-ként) a késöbbi bőség-(források), és a megosztással a leképés bizonytalansága kompenzálódik gondolatkör...Megérzésem szerint ma egy evolúciója, versenye? rápróbálgatása, hangolása zajlik azon képegyütteseknek, melyek komplexebben képesek láttatni mai okoskodásoknál, de még nem túl szerteágazóak az örökíthetetlenségig, továbbadhatóságig. És ha akad ilyen, akkr annak "eljött az ideje" az majd berobban (bár lehet egy berobbanás több évtizedes villanás a társadalomban) a közvélekedésbe, vagy egy napon "mintha mindig is természetes lett volna" jelleget nyer. Tényleg, talán mint a parancsok kitárgyalása gyüjtése volt pár hónapja a sláger, össze lehetne szedni Péter (vagy akár a hozzászólók) jól láttató képeit, példáit...lenne egy táblázat, lista, akármi, hogy kinek mi ami biztos beletartozik a tíz, vagy hét listavezető leg-megértést-teremtőbb...Persze lehet kevesen vagyunk akik ilyen képekkel (is) értjük-fogjuk, (örömmel vesszük-akarjuk érteni-fogni) meg az életet egy ilyen gyüjtéshez...bár ki tudja...például számomra ilyen képek-mémek? aranybányája (is) e blog...Lehet e szösszenetet Péter kimoderáltatja, nehogy lebuktassam((-:, hogy bár e blog céljai közt azt írta érték-rendet próbál alakítani, de valójában ért-ék-rendet alakít, az érték-rend "csak" alakul...

Az általad leírt problémakörök és hasonlókra olyan embernek lehet egyáltalán tartható válasza amely tudja ("tud"-on a konkrét logikus tudáson kívül mást is értsünk itt, mint pl zsigerből, esztétikai alapon, érzésből, megszokásból, neveltetési mintából, vagy akárhogy) "mi fán terem" hozzávetőlegesen körülötte mindaz amiben van, és mindennek miként része ő.
Én is így látom. Léteznek ilyen emberek.

Lehet e szösszenetet Péter kimoderáltatja, nehogy lebuktassam((-:, hogy bár e blog céljai közt azt írta érték-rendet próbál alakítani, de valójában ért-ék-rendet alakít, az érték-rend "csak" alakul...
Az egyén értékrendje alakul, fejlődik, ahogy a virág is, amelynek szerető módon biztosítjuk az életlehetőséget.

de a törvény túl kemény merev struktúra (számomra?)
Szerintem a törvény fogalmának nem azonos a tartalma kettőnk számára. Pontosan a Törvény, más néven Rend létezése az, ami biztosítja az élet lehetőségét. A törvények megváltozhatatlansága, személytelensége teszi lehetővé a szabadságot, a megismerést, az alkalmazása elsajátításának lehetőségét, a felelősség kialakulását, röviden a tudatosság fejlődését. Amire Te gondolhattál, azok ember alkotta törvények, amelyek az alkotók ostobasága, szűklátókörűsége folytán nincsenek összhangban a valódi törvényekkel. Az említett személytelen és megváltozhatatlan törvényeknek nincs alkotója, csak súrlódásmentes alkalmazója.

Gorcsev mentén indulnék el egy picit. Valóban, a motiváció szintje és intenzitása nagyon megváltozott az utóbbi időben. Nem vagyok sem öreg, sem sokat tapasztalt, de a saját életemen belül ordító különbségek vannak tízéves intervallumokat tekintve is.
Ami azt illeti, száműztünk az életünkből pár nagyon fontos rítust. Ezek a rítusok pedig szükségesek ahhoz, hogy stabilan és harmonikusan tudjunk élni abban, amit éppen csinálunk. Az egyik és talán legfontosabb száműzött rítusunk a beavatás, a beavatottság. Beavatottnak lenni élethosszig tartó minőséget adott (és ad ma is ott, ahová a civilizáció még nem tette be a lábát) - a beavatott megdolgozott azért, hogy a közösség elismerje annak, ami. Ezt nem, vagy csak ritkán kellett újraírni, az újrabizonyítási kényszer gyakorlatilag nem létezett, mert nem volt rá igény. Ennek egy formája volt például, szerintem sokan emlékeznek még rá, amikor azt mondták egy férfiről, "ő katonaviselt ember, tehát..." Mai mércével ez furcsának hat, de a lényeg, hogy a modell működöt: valaki valamilyen beavatás révén hitelessé tudott válni, és ez nehezen kopott el. (A nőknél számomra ez a szülés aktusa - többször hallottam igen részletes beszámolót a szülési folyamatról, és azt hiszem, nincs az a "katonaság", ami felér a nők csendes, de iszonyú erős beavatásával, ami soha az életben nem tud többé elkopni - de ennek sincs ma meg a kellő tisztelete...)
Ha mai példákat nézek, azt látom, hogy mindenki szinte nap mint nap kénytelen a bőrét a vásárra vinni, és nem azért, hogy biztos alapot vessen, hanem hogy egyáltalán bent tudjon maradni valahogy az élet nevű játékban. A kivívott tisztelet tiszavirág életű, szinte naponta kell megdolgozni érte. Naponta veszünk részt beavatásokon, ahol esszük a nyers állatbeleket foggal és körömmel tépve, de a beavatottság és az ezzel járó stabil helyzet a közösségen belül nem nyerhető meg, ellenben egy pillanat alatt elveszíthető minden, amit addig sikerült "felépíteni". A közösség nem megbízható, nem kínál fel semmilyen követhető és kivitelezhető perspektívát (maximum hiteget vele, de már ezt sem hiszi el senki), helyette arról biztosít nagyon lelkesen, hogy mi magunk találjuk ki, vigyük véghez, a közösség pedig ebben nem segít igazán, hiszen mindenkinek megvan a maga hasonló keresztje, illetve csak addig a határig segít, amíg egyes tagok lobbija érvényesülhet.
A sok "találjuk ki magunkat"-harcos pedig már el is hiszi, hogy tényleg ez, és csak ez a megoldás (talán tényleg, nem azért mondom :)), sőt, programmá avatták élethosszig tartó tanulás néven a dolgot, amivel ismételten nincs semmi bajom, hiszen a kapacitásunk határait igenis feszegessük meg, hacsak az nem baj ezzel, hogy legitimálja a beavatottság folyamatos devalválódását. De ezek javarészt MENNYISÉGI jellegű megoldások, csak annyival többet adnak, mint a "dolgozzunk 8 helyett 12 órát naponta"-modell, aminek az eredményei valóban mérhetőek az adott ágazatban, de több vész el más területeken (család, extra stressz, csökkenő hatékonyság, szellemi/lelki talajvesztés, kiégés stb.). Ezt a rohanást abba kéne hagyni. Azért, mert a lehetőségeink a civilizációval ezerszeresre nőttek, az időnk és a biológiai lényünkből adódó lehetőségeink ezt nem tudják követni. Minden olyan igény, ami exponenciális elvárásokat támaszt, miközben nem tudja biztosítani a szükséges hozzávalókat, nem igazi eredményt termel, hanem rekordgyorsan elhasznál, amortizál. (Abban ugye egyetértünk, hogy a rák nem csak úgy jókedvében terem senkiben, ahogy az allergiáért sem a parlagfű a hibás...)
A hivatástudat addig él, amíg nincs kényszer. A kényszer azonnal öl, mert megfoszt attól, hogy hivatásként tekinthessek valamire, amihez a kompetenciámat és a teljes szívemet adom. A kényszer olyat kér, amit amúgy is adok, de többet és máshogy, és különben is menjek én a fenébe, nem?
A ma felnövő generációk valóban csak kattingatnak. Vagy csettingetnek, ha úgy tetszik. Sőt, semmire nem tudnak igazán odafigyelni, semmilyen folyamatot nem tudnak végigvinni, mert ahhoz is hozzászoktak, hogy negyvenhét ablak van nyitva a böngészőben, és öt perc múlva már azt se tudják, miért nyitották meg az első felét, de ez sem baj, a következő pillanatban ott van a negyvennyolcadik ablak nyitva valami irgalmatlanul érdekes dologgal, amin ugyanúgy siklanak majd át másfél perc múlva. Talán ezt hívhatjuk szörfözésnek. Viszont ez arra látszik kondicionálni, hogy semmi nem igényel különösebb figyelmet, sem konzekvens erőfeszítést. A hivatástudat alázatot, tiszteletet és nem kis fegyelmet igényel. És ez sem magánügy - csak azokon és azokkal működik, akik hasonló alázatot, tiszteletet és fegyelmet adnak vissza.
Itt pedig vissza is kapcsolnék oda, miért is nem működik ma hatékonyan az oktatási rendszerünk... Ez egy igen mély kút, a Szárny és Teher mond róla éppen eleget, egyvalamit tennék csak hozzá így utólag: a mai iskolák nem igazán adnak hiteles beavatást. Amit adnak, azt pedig a kimenet nem ismeri el annak, ami. Ezt lassan nehéz lesz elhazudni, erre pedig így hivatást nem lehet építeni egyik oldalon sem.

Valóban, a motiváció szintje és intenzitása nagyon megváltozott az utóbbi időben.
Egyetértek. Szerinted mi lehet ennek a mélyben rejlő oka?

a beavatott megdolgozott azért, hogy a közösség elismerje annak, ami
Inkább úgy mondanám, hogy a beavatott megdolgozott azért, hogy beavatott legyen abban amiben beavatott. Megdolgozott a tudásáért, képességeiért, emberi kvalitásaiért, így az önzetlenségéért, teljesszívűségéért is. Ez külső elismerés nélkül is igaz. A hivatástudat addig él, amíg nincs kényszer. Még a közösség általi elismertetés kényszere sincs! Jó esetben a közösség képes értékelni ezt és így elismeri. Inkább az a kérdés, hogy mi lehet az oka annak, ha a közösség képtelen elismerni.

a mai iskolák nem igazán adnak hiteles beavatást
Szerintem nem is adhatnak, mert más, mennyiségileg mérhető célokra „hangolták” az oktatást.

Ezt a rohanást abba kéne hagyni.
Egyetértek. Milyen gazdaságilag is tartható alternatívát képzelsz helyette?

(Abban ugye egyetértünk, hogy a rák nem csak úgy jókedvében terem senkiben, ahogy az allergiáért sem a parlagfű a hibás...)
(Igen, egyetértek.)
:-)

Gorcsevre is reagálva (egyrészt nem tudom, melyik kamasznak van ,,jó-hasznos példaképekkel'' kiplakátolva a szobája, és mi vezet a plakátolási ingerenciához, másrészt sok olyan sportoló vagy sztár van, aki valóban tehetséges, és nagyon sokat dolgozik a maga területén...igen, túlfizetett, de ha ezt termelte ki magából a rendszer, akkor az általa befizetett adóból lehet mást finanszírozni stb. ha igyexik a rendszer valamiféle kompenzációt alkalmazni), de mégis a Te írásodra klikkolva egy böngészőablakban szólnék hozzá :-)

a beavatás nagyon találó...ld. még a mesterembereket, akiknek már nem kell vándorolva tanulni, nem kell ,,felszabadulni'', nem kell minőséget készíteni (aki azt készít, az azért megtalálhatja számítását), és így piszok nehéz manapság jó szobafestőt vagy villanyszerelőt találni, céges bolhapiac levelezőlistákon érdeklődnek kollégák egymástól, hogy kivel volt a legkevesebb gond az ismert ,,mesterek'' közül...lennének persze Kamarák, Felügyeletek és egyéb szervek, akik közül biztos több is teszi a dolgát, és csak egy blogtalin többen mesélhetnénk rémsztorikat, hogy ki melyik részen látott már gittegylettől pártelfekvőig sok mindent, ami nem a minőségről szólt :-(

vannak cégek, akik ilyen-olyan díjat vesznek, nemcsak át, hanem meg is, és van, aki sok pénzt fizet egy ISO plecsniért (hogy ugyanolyan tré módon dolgozhasson tovább, de legalább következetesen), közben meg a minőség egész egyszerű eszközökkel is szavatolható (ha sok kamion áll egy parkolóban, akkor ott tuti jó minőségben és barátságos árban van a kaja...), ezért fontos a civil kontroll más területeken is (emlékezzetek a http://civilkalauz.ujreformkor.hu/ oldalra).

nade miről is szólt az eredeti blogbejegyzés? ehhez visszakötve szerintem az a legjobb beavatás, amikor az egyén rájön, a közösség pedig elismeri, hogy a beavatandó miben tehetséges, és mit tesz hozzá a szinapszisfolyáshoz...és nagyon jó, hogy ezeknek a beavatásoknak vannak tehetségpontjai, de talán többen az ezen és ezért dolgozók közül örülnének annak, ha ezen szigetek térképe egyszer csak fedésbe kerülne a hazai oktatási intézmények térképével, mert elérnénk azt, hogy az ilyen intézmények egyben tehetségpontok is lennének...és az nagyon durva gondolat, hogy ezen a térképen a családok is szerepelnének, és a család nélküliek is, akik mind azt figyelnék, hogy ki miben tehetséges, és arra építenének, azt erősítenék egymásban?

a ,,szeretetnyelvekről'' szóló szakkönyvekből véve az ötletet, bátorkodnám tehetségnyelvnek nevezni ezt a gondolkodást, törődést és kommunikációt.