Mi az igazi siker?
Avagy: Hogyan válik a tehetség egyéni és közös örömmé?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A tehetség messze nemcsak adomány, hanem olyan súlyos teher is, amely mind a viselőjére, mind pedig az őt segítőkre felelősséget ró. Tízezer órányi gyakorlás kell egy világra szóló tehetség érvényesüléséhez. Mi az, amiért érdemes mindezt a gyötrődést vállalni? Mi az igazi siker?

Az igazi siker nem pénz, és nem hírnév. Az igazi siker senki másnak a véleményétől és az értékelésétől nem függ. Az igazi siker a helyes mércével élő egyéniség legbensőbb ügye. Az igazi siker a bennünk rejlő képességek kibontakoztatásának öröme. Annak a hihetetlen feszültségnek az oldása, amelyet a tehetség kirobbanása jelent.

Az igazi siker alkot, és nem rombol. Az igazi siker nem eltávolítja a tehetséget a tömegtől, hanem közelebb hozza. Az igazi siker képes megosztani, átadni azt a földöntúli örömöt, amelyet a kibontott tehetség teljességének megtapasztalása jelent és közvetít. Az igazi siker lényege a világ szeretetben élő teljességének megérzése és megjelenítése – bármilyen tehetségterületben, és bármilyen emberi cselekvésben, még a nem-cselekvésben is. Erre a bejegyzés végén egy élsportoló, Yehudi Menuhin és Baráti Kristóf példáit hozom.

 

Nemrég volt a II. Országos Tehetségnap, ahol 35 Tehetségpont több mint száz Felfedezettje közül díjaztunk 15-öt. Az egész Kárpát-medencére kiterjedő tehetségmozgalom előrehaladásával egymást érik azok alkalmak, amikor kivételes tehetségű fiatalokkal lehet találkozni. A tehetség messze nemcsak adomány, hanem olyan súlyos teher is, amely mind a viselőjére, mind pedig az őt segítőkre felelősséget ró, a „Hogyan gazdálkodtál a tálentumoddal?” bibliai felelősségét. Tízezer órányi gyakorlás kell egy világra szóló tehetség érvényesüléséhez, amelyet a minap úgy fogalmaztak meg, hogy „ha a tehetség tízezer órán keresztül fogdossa a zsebében a marsallbotot, akkor utána már előveheti”. Mi az, amiért érdemes mindezt a gyötrődést vállalni? Mi az igazi siker?

 

Az igazi siker nem pénz, és nem hírnév. Ezek mind csak következmények. Az igazi sikernek a „celebség” és a celebségre épülő média-tehetségipar csak egy szánalmas, törpe paródiája (amely persze néha-néha valódi tehetségeket is a felszínre dob, aztán ejt el sajnos sokszor a kétségbeesésbe és a személyes katasztrófába megint). Az igazi siker senki másnak a véleményétől és az értékelésétől nem függ. Az igazi siker a helyes mércével élő egyéniség legbensőbb ügye.

 

 

Az igazi siker a bennünk rejlő képességek kibontakoztatásának öröme. Annak a hihetetlen feszültségnek az oldása, amelyet a felszínre még nem tört, a magát még be nem bizonyított tehetség kirobbanása jelent. Az igazi siker a rügyfakadás öröme. Az igazi siker kiteljesedés. A nekünk adatott tér betöltése. A szárnyra kapás pillanata. Az igazi siker az, amikor megtapasztaljuk a flow érzését, és amikor ebben leledzünk, élünk folyamatosan. Az igazi siker korlátlan szabadság. Az alkotás, az önmegvalósítás szabadsága.

 

Ugyanakkor az igazi siker (mint ahogy a világ áramának már korábban leírt megérzése is) nem iránymentes. Az igazi siker alkot, és nem rombol. Szeret, és nem gyűlöl. Magához ölel, és nem kitaszít. Kiterjeszt, és nem korlátoz. Az igazi siker nem eltávolítja a tehetséget a tömegtől, hanem közelebb hozza. Az igazi siker nem egyedülléthez vezet, hanem közösséget ad. Az igazi siker képes megosztani, átadni azt a földöntúli örömöt, amelyet a kibontott tehetség teljességének megtapasztalása jelent és közvetít. Az igazi siker a szeretet köreit alakítja ki, és teljesíti be a kisebb környezetben és – ezáltal – a világ egészében egyaránt.

 

Ez a bejegyzés meglehetősen rövid lesz. Az igazi siker lényege ugyanis a világ szeretetben élő teljességének megérzése és megjelenítése – bármilyen tehetségterületben, és bármilyen emberi cselekvésben, még a nem-cselekvésben is. Ezt vagy sikerül valakinek megéreznie (Tisztelt Olvasó, most kaptál egy zen-pofont, hogy megvilágosodj ), vagy kár hosszan magyarázni. Akire az utóbbi eset az igaz, annak örömökben gazdag életet kívánok, és remélem, hogy előbb-utóbb eljön az életében az igazi siker is. A sikerről szóló néhány sort három példázattal zárom, hátha a konkrét történetek segítenek megérezni azt, amit a szavak csak körül tudnak írni.

 

Az első történetemet Orosz Róbert és Bíró Zsolt: „A siker kapujában” című könyvében olvastam. A történet egy sportolóról szól, aki a hajrában soha nem teljesített olyan jól, mint ahogyan tudott volna. Amikor leültek vele mélyen átbeszélni a lehetséges okokat, kiderült, hogy valahol belül nagyon félt attól, hogy aki igazi sikert ér el, az egyedül marad. Ez a félelme blokkolta a teljesítményét is. Ha a sikert nem elkülönülésnek, hanem az öröm átélésére és egyben átadására kapott lehetőségnek éljük meg, akkor le tudjuk küzdeni az ilyen félelmeinket.

 

 

A második történetemet Miskolcon, az egyházi iskolák egyik tehetséggondozó konferenciáján hallottam. Hogyan választotta ki Yehudi Menuhin a tanítványait? Nem a játékuk alapján. Azon a szinten álló embereknél, akik már Menuhin elé kerültek, nem a játéktudás volt a szűk keresztmetszet. Menuhin azt a gondosságot, szeretetet és örömöt figyelte, ahogyan a hegedűs elővette és visszatette a hegedűt a tokjába…

 

 

A harmadik történetem Baráti Kristófról szól. Néhány hete hallottam őt először élőben. Az egy dolog, hogy a 2010-es moszkvai Paganini hegedűverseny győzteseként olyan könnyedséggel és tisztasággal játszotta le Mendelssohn d-moll hegedűversenyét, ahogyan én legutoljára David Oistrakh-ot hallottam játszani. Nyilvánvalóan ez is lenyűgözött. De legalább ennyire szép volt a játék közben az a mosoly, amely Baráti Kristóf arcára kiült. Hegedülni – öröm. Szépet adni – öröm. Másokkal alig összehasonlítható módon jól hegedülni és ezzel nagyon-nagyon sok örömöt okozni – még sokkalta nagyobb öröm. Ez az öröm látszott a „baráti” mosolyban.

 

 

Válaszok (2011. április 11.)

 

Hadd idézzem először egyetértően „Sándor” gondolatait a siker lépcsőfokairól. Valóban, „Minden pillanat hozhat a figyelmes ember számára sikert … siker lehet egy mosoly valakire…” az ilyen apró mosolyok adhatják meg – adott esetben nagyon váratlanul és hirtelen – a „Paál András” által említett TELJES-séget. Ehhez közel áll az az öröm, amit ha az ember érez bármi közben – a „csehgabi” által említett matematikai feladat írás közben is, akkor az nem más, mint a múzsa, ami még akkor is mássá teszi a leírt feladatokat, ha azok látszólag „csak” a szakmába illő, szokványos darabok. Köszönöm „yvette-hildegardnak” a Tűzszekerek említését. Nagyszerű példa Eric Liddell példája.



Remélhetően „Eric Liddell”-léptékű embereket is segít majd az az Európai összefogás, amely éppen az elmúlt napokban született meg Budapesten. Számos országban, így például Dániában, Lengyelországban és Németországban a magyar példa nyomán indul meg a meglévő tehetséggondozó programok hálózatba szervezése. Elképesztően jó érzés volt magyarnak lenni ezen a konferencián. Sok tízezer ember sok éves munkája érett be itt elismeréssé, EU-szintű elhatározássá. Hadd köszönjem ezt meg itt is mindannyiuknak! Az első EU Tehetségnappal egybekötött EU elnökségi tehetséggondozó konferencia zárónyilatkozatát (Budapest Declaration on Talent Support) ITT lehet elolvasni.

 

Válaszok (2011. április 13.)

 

 

Elgondolkodtatott "Paál András" Youtube video-ja. Andrásnak igaza van, fantasztikus az az élet-áramlás, ami az 1906. április 14.-én, azaz a szinte egészen pontosan 105 évvel ezelőtt készült felvételen látszik. Óriási az a diverzitás és békés egymás mellett élés, amellyel a kocsik, szekerek és mindenféle emberek minden szabály nélkül, nem "anyázva" kikerülik egymást, és beengedik a hihetetlenül sok villamost maguk közé. Vajon hol lehet a határ? Milyen sűrűségnél válik ez a forgalom törvényszerűen szabályozottá, rohanóvá és egyben embertelenné? Érdemes elgondolkodni Csányi Vilmos megszaladási jelenségein (amikor egy fejlődés túllő azon a célon, amelyen még optimális lehetett). És érdemes elgondolkodni még valamin -- alaposan. A video, amelyet "Paál András" ajánlott, az 1906-os san francisco-i földrengés előtt 4 nappal készült... Készült egy ugyanilyen video közvetlenül a földrengés és az azt követő tűzvész után is. A két párhuzamos video ugyanarról a Market Street-ről ITT található. Azon nap után, amikor a nemrégi japán földrengés utáni atomkatasztrófáról bejelentették, hogy Csernobillal azonos veszélyességi kategóriájú esemény volt (ami azt is tükrözi persze, hogy a skála nem készült fel Csernobilra, amely még a japán katasztrófánál is nagyságrendekkel nagyobb volt) az 1906-os san francisco-i földrengés előtti és utáni képek különösen elgondolkodtatóak. Mivé lesz a világ, mivé lesz az élet egy pillanat alatt... A két párhuzamos felvétel figyelmeztet: a blogbejegyzésben körüljárt "siker", az élet áramának fellelése nem biztos, hogy évtizedekig halogatható...

Megosztás

Hozzászólások

"Aljas" módon megpróbálnék még pár jelentkezőt belökni Péter zen pofonnal körbesuhanó tenyerének sugarába, a kobakokon végigpattogó szent frász hatékonyságát növelendő. A plakátokra nem kívánkozó méretű-jellegű igazi sikerek jóval többen vannak, mint a nyilvános hőstettként emlékezetessé, közismertté válók. Tegnap este a kertben ültem, 3 órát a bűvös 10000-hez, élveztem, hogy a bejegyzésbeli rügyfakadás mindenhonnan körülvesz, mely igen hasonlónak tűnt a város mindenfelől érkező zaj-ának az élet jel-évé összeálló zsongásával. Ugyanilyen órákat gyüjthetek a bűvös 10000-hez, amikor az erdőt kajtatva járó kutyámmal végigsétáltatom magam (Levy?) útjain, és a bokrok alján rejtőző illatok megtalálása felett érzett örömben (kellő távolsából és közvetve) de részem lehet. 10000 óra, úgy 14 hónap (ha jól számolom). Lehet, hogy ennyit elég kapni, elfogadni a világ ritmusából, hogy a sok apró élmény valami olyan eseménybe-pillanatba-állapotba torkoljon, mely során megfordul az áramlás és rajtunk keresztül (is) kezdjen történni az élet. Ennek a pillanatnak megértése-megérzése-megélése zen pofon, buddha- nevetés az iskolák, a társadalom, stb. fontosnak kikiáltott meg-tennivalóinak, tévútjainak poénja felett. Exupéry úgy fogalmaz, "a lékek ott fúj ahol akar". Keleti megfogalmazás, az "üres nádsíp legyél, melyen a dallamot eljátszhatja a szél". Mindezt a nyugati "mi szellentsünk passzátszelet" mozgalomban kondicionált céljainkon tartott figyelmünk elkerüli. Pedig legtöbbünknek már letelt a 10000 óra, csak át (újra, másképpen)kell értelmezni sok már megélt pillanat jelentőségt, esetleg meg kell toldani pár nap (hónap) emlékeztető oltásként ható természetritmusú élménnyel. A cél fogalma megtévesztő lehet. Az esküvőkön szokásos "vonatozás" a "megy a gőzös Kanizsára" során sem megy semmi Kanizsára. De a nélkül sem megy a tánc, hogy valami fiktív "Kanizsát" kijelölnénk. Ezek a célok eszközök a tánc létéhez. Az életre nem kivetítendő talán a cél nyugati módon hagyományos fogalma, az élet körbe táncol örömére, mint a "Kanizsai gyors" a lakodalomban. A "még nem adtunk eleget, hogy meglérdemeljük a világot" gondolatot (egyféle kondicionált bűntudatot?) (önszerveződő kritikus állapotként?) felrobbantják-elmossák-elpárologtatják az apró élmények. Deepak Chopra megfogalmazása tetszik ezügyben: "Semmi sem fontosabb a világban, mint a benne való részvételünk." Ha eléggé megtanul az ember kapni, apró dolgokat, ezáltal részt-venni az életben, 10000 óra után megfordul a dolog, és rész-vétté válva, kreatív, alkotó, (segítő) saját utunkra találhatunk. És akkor a dolgok minden vonatkozásban stimmelnek, akár bajnokoknak szánt plakátra kerül valaki, akár -mint legtöbbször legtöbbünknek jut- bokrok alján lehető csodálatos illatok megtalálása felett érzett, és más apró örömökbenben osztozunk, melyek által üres bambuszsípok maradhatunk, és az élet részvéte megtörténhessen -ki tudja mennyire tágan értendő- köreinkben...
"...Az igazi siker senki másnak a véleményétől és az értékelésétől nem függ. Az igazi siker a helyes mércével élő egyéniség legbensőbb ügye. Az igazi siker a bennünk rejlő képességek kibontakoztatásának öröme...."

Az érzelmileg igen felemelő blogbejegyzés a következő gondolatok leírására inspirált.

A siker elválaszthatatlan az egyéntől. Így „Az igazi siker senki másnak a véleményétől és az értékelésétől nem függ.” Mindenki, kezdetben öntudatlanul, majd egyre tudatosabban járja az útját az emberi birodalomban, amelynek során egyénileg fejleszti a tudatosságát. Ennek az útnak az emberi birodalomban meghatározott kezdete és vége van. Ezen belül meghatározott lépcsőfokok találhatók, amelyeken mindenki lépked felfelé. Lehetetlenség lépcsőfokokat átugrani. Az egyéni siker azt jelenti, hogy sikerült egy lépést megtenni ezen az úton. Sikerült rátalálni a következő lépcsőfokra. Leküzdeni az éppen meghaladandó lépcsőfok visszatartó erejét és meghódítani a következő, eggyel magasabb lépcsőfokot. Miután az emberek általában nemhogy a lépcsőfokokat nem látják, de még a létezéséről sem tudnak, így képtelenek helyesen megítélni az egyén sikerét. Sőt, még rosszabb a helyzet, mert adott esetben a valódi sikerét éppen sikertelenségnek látják.

Péter által megfogalmazott „igazi siker lényege ugyanis a világ szeretetben élő teljességének megérzése és megjelenítés” csak bizonyos lépcsőfoktól felfelé lehetséges. Alatta mások az egyén sikerének ismérvei. E lépcsőfok az érzelmek nemesítési munkájának vége felé található. Ekkor következik be, hogy az érzelmei segítségével eljut az egyén a minden élet egysége és a „minden értelmet meghaladó béke” misztikus tapasztalásához, amely tapasztalás természetesen szavakkal leírhatatlan. Ezt követi a lépcsők következő sorozata, amelyek már az intellektus segítségével visznek el az egységhez, amelyet a nagy gondolkodók az ideák szintézisének tapasztalásaként írnak le. Az emberi birodalomban található lépcsősor vége felé mind a legnemesebb érzelmeken keresztül, mind a magasabb értelmen keresztül meglelt egység egy még teljesebb tudatosságban, a kauzális tudatosságban szintetizálódik, amelynek elérésére az inkarnációk sorozatán keresztül a kezdetektől fogva törekszik az emberi birodalmat meghódítani igyekvő halhatatlan egyéni végső énünk. Teljesen kifejlődve a kauzális tudatosság adja mindannak a közvetlen, helyes érzékelését, amire az ember három világában irányul, tisztázza a dolgok okát és okozatát, függetlenül a távolságtól a bolygón és az eltelt időtől. Az „öregek” (a régi ezoterikai iskolák tanítói) ezt nevezték „intuíciónak” vagy „az ideák világában (a kauzális világban) lévő ideák megpillantásának”. Ennek fejlesztése során, járva a befejező lépcsőfokokat az emberi birodalomban, az egyén törekszik tudatosan megfelelni az emberről alkotott eszményeknek, válik tökéletes, ideális emberré, segíti mások evolúcióját, majd mehet tovább az „egységbe”, az első emberfölötti birodalomba.


Meglehet előző hozzászólásom túl tömör volt így kiegészítem egy rövid magyarázattal.
A siker egyéni. Minden pillanat hozhat a figyelmes ember számára sikert. Mire gondolok. Túl azokon a jelenségeken, amit Péter említ, adott esetben, egy meghatározott egyén számára, siker lehet egy mosoly valakire, annak ellenére, hogy munkahelyi gondok gyötörnek. Siker lehet, hogy nem pofozom fel a tömött hetes buszon azt a kisebb nyakbőségű inget viselő szerencsétlent, aki véletlenül rálépett a lábamra. Siker lehet, amikor számlát kérek / adok egy munka kifizetése során. Siker lehet, amikor a szelektív gyűjtőbe viszem a hulladékot. Siker lehet, amikor fáradtan, az izgalmas film nézése helyett a kutyát viszem le sétálni. Siker lehet az is, ha képes vagyok mindazt megtenni, amit másoknak ajánlok, vagy fordítva, azaz nem teszek olyant, amit másoktól nem szeretnék magam sem. Siker lehet, ha szándékosan egyre kevesebbet kötök kényelmes kompromisszumokat. És bárki hosszan folytathatná. Sok ilyen, ismétlődő siker végül elvezet az említett soron következő lépcsőfok megmászásának sikeréhez. Azt is észre lehet ekkor venni, hogy változnak a nehézségeim, így az is amit sikernek nevezek. Ami eddig siker volt, az természetessé vált és újabb, „magasabb minőségű” sikerek felé kezdek tekintgetni. Ami közös maradt, az a figyelmesség, főleg magamra. A tevékenységem közben tudni, érezni, hogy „itt vagyok”. E kétágú figyelem, ami talán a legnehezebb. Először pillanatokra, aztán egyre hosszabb időtartamokra, majd végül állandóan figyelmesnek lenni. Miután a siker egyéni, mindenki saját maga képes megtalálni az utat hozzá.

Tűnődésre késztetett gondolatod. Vajon magunk jelölünk e ki bármit siker-célnak. Vagy "csak" a rengeteg apró, megfogalmazni, rámutatni, megjelölni túl apró élmény megléte, megkapása, lehetősége egyszercsak mint siker szökik szárba, fejlődik, adódik össze, mint megannyi apró, alig érezhető rezgés egy egy ránk szabott meglovagolható hullámmá, mely tetején jól mutatunk, de a siker stabilitását (és létét) a rengeteg apró (gyengén-alig hozzánk köthető) siker-élmény adja. (És egyáltalán a jó modell e a siker, vagy megélni érdemes élményben kéne mérni? )Magam most annak a pártján lennék inkább, hogy mint a hullámlovas kiúszhatunk a hullám elé, és megülhetjük. De nem mi emeljük sem magunkat, sem a hullámot. Megtanulhatunk valószínűbben olyan helyen és időben jókor jó helyen lenni, ami majd ad alakalmat meglovagolni pár hullámot, de nem mi fújjuk a passzátszelet. Az élet viszonozhatatlan lehetőségnek a megkapni tudása. A rengeteg apró vízcsepp miatti öröm, mely hullámmá emelkedik az árapály mozgása és a partvonal jellegzetessége (és olykor a szél) , hogy részese lehetünk mindennek...Amikor belegondolok, hogy mekkora poén és buli, hogy a szinergia jelensége létezik, és magamon hatványozottan túl mutató dolgokba lehet részem...Semmi gondom a lépcsőkkel. Valószínűleg azonban végtelen sok út és mód lehet. Mégis, amíg lehet nem mászok meg megannyi lépcsőt, hanem felsétálok ugyanazon dombnak a lankásabb oldalán, vagy olykor csak nézem azokat akik felmennek így-úgy.Lehet szívesebben dégelgetek egy olyan modellt világunkról, ami olyan, mint a sípályák világa. Ugyanazzal a felvonóval utazva ugyanarról a csúcsról, ugyanabba a völgybe vezet vagányoknak fekete jelü pálya és amatőröknek kék vagy zöld jelű. És este a vacsoránál mindenkinek ugyanúgy vidám az arca. A siker a síparadicsom léte, a többi talán elhanyagolható különbség. Nagyon sokszor a különböző életminőségek azon múlnak, hogy bekajálja-e valaki (születésénelé, neveltetésénél, a társadalom rabszolgakereső valamely üzletágánál, vagy bárminél fogva) ,hogy csak puszta létével és elfogadó, kapni tudó figyelmével nem TELJES értékű tagja még a Nagy Csapatnak...Azt hiszem ez is a TELJESség egy fontos arca...
A minap semmi nézni való nem lévén a TV-ben, a DVD tárunkban tallózva újra megnéztem a Tűzszekerek című Oszkár díjas filmet, amit éppen 30 éve mutattak be. Két brit rövidtávfutó igaz története, akik az 1924-es nyári olimpián indultak. Eric, az elszánt skót misszionárius Isten dicsőségéért fut. Harold, egy gazdag zsidó család fia azért fut, hogy bebizonyítsa ezzel jogos helyét a cambridge-i társadalomban. Egy válogató versenyen Eric legyőzi Haroldot, aki profi edzőt fogad, hogy felkészítse őt. Eric, amikor megtudja, hogy az előfutam vasárnapra esik, megtagadja, hogy részt vegyen ezen, bár az olimpiai bizottság nagy nyomást gyakorol rá. Végül kompromisszum születik, amikor Eric lehetőséget kap, hogy a 400 méteres távon induljon. Eric és Harold is megnyeri az adott távot, majd tovább folyik életük. Eric Liddell, mint misszionárius tevékenykedik, s a II. világháborúban hal meg. Harold Abrahams sportember és jogász 1978-ig él. Az egyik főszereplő igaz történetét is lám megtaláltam: http://www.hetek.hu/arcok/200901/tuzszekerek_eric_liddel_a_futobajnok_mi... De idemásolom: -- Tűzszekerek - Eric Liddel, a futóbajnok misszionárius Skót atléta, rögbijátékos, kiváló krikettező, olimpiai bajnok, misszionárius, a Tűzszekerek című film ihletője – mindez Eric Liddell egy személyben, aki már atlétikai teljesítménye révén is kiemelkedő személyiség volt, de hittérítő tevékenysége minden idők egyik legnagyobb hősévé avatta. Eric Liddell, aki fiatalon, mindössze negyvenhárom évesen hunyt el egy kínai fogolytáborban, „egy lapra” tette fel az életét. „Mi mindannyian misszionáriusok vagyunk. Bárhol is vagyunk, vagy Krisztushoz vezetjük közelebb az embereket, vagy eltaszítjuk őket Tőle. Isten királyságának dolgozunk” – szólt ars poeticája. Liddell 1902. január 16-án presbiteriánus misszionárius szülők második gyermekeként született Tien-csinben (Tianjin), Kínában. Ötéves koráig Sziaocsangban élt, játszótársaitól tanult meg kínaiul, majd egy időre Skóciába költöztek. Apja rajongott a sport­ért, mindig figyelemmel kísérte az olimpiai játékokat. „Úgy fuss, hogy elvedd a jutalmat” – mondogatta fiának mindennemű küzdéssel kapcsolatban. Eric megfogadta az apai tanácsot, rendszeresen járt bibliaórákra, látogatta a betegeket, mindig barátságos volt az osztálytársaihoz, különösen azokhoz, akik fizikailag gyengébbek voltak, mint ő. Az iskolában hamar kitűnt sportteljesítményével, megnyerte az Év sportolója címet, már tizenöt évesen kapitány mind a krikett-, mind a rögbicsapatban. Az iskola igazgatója szerint minden verseny előtt kezet rázott versenyzőtársaival, és „sohasem a dicsőségvágy hajtotta”. Kifogástalan keresztény életvitele és népszerűsége folytán a Glasgow-i Evangélikus Szövetség (GSEU) szóvivőjének választotta. Abban reménykedtek, hogy Eric nagy tömegeket fog vonzani, és sokan fogják hallani az evangéliumot. Nem tévedtek. Liddell félénk természete ellenére kitűnő szónok volt, fő evangélistája lett a Skócia-szerte kiküldött nyolc-tíz fős evangelizáló csoportnak. Testvérével, Robbal felvételt nyertek az Edinburgh Egyetemre, ahol a tudományok mellett futott és rögbizett. Az egyetem Tom McKerchar edzőt jelölte ki számára, aki mikor először látta őt futni, „ágaskodó cirkuszi lónak” nevezte, de meglátta a benne rejlő lehetőséget. Az újságok hamarosan kedvenc útvonalairól cikkeztek, potenciális olimpikonként és a leggyorsabb skótként emlegették, hiszen Liddell előtt skót még nem nyert aranymedaliont az olimpián. A párizsi olimpia Eric megdöbbentette a világot azzal a bejelentésével, hogy vasárnap, a nyugalom napján – amikor is az Úrral és pihenéssel tölti az idejét – esze ágában sincs holmi olimpia ürügyén megváltoztatni addigi menetrendjét. A döntését több hónappal az 1924-es nyári párizsi olimpia előtt meghozta, így éppen abban a számban, a 100 méteres síkfutásban diszkvalifikálta magát, melyben a legeredményesebb volt, és a britek is ebben a számban várták tőle az aranyérmet. Egyesek szerint maga az angol király is megpróbálta rábeszélni, hogy „a haza dicsőségéért” mégis versenyezzen, Liddell azonban így felelt: „Isten parancsa előbbrevaló, mint a haza dicsősége. Vasárnap nem futok.” A britek csalódottak, dühösek voltak, kritizálták, gúnyolták az utcákon, a boltokban, az éttermekben, bárhol járt. Fél Anglia az öklét rázta, a korabeli brit lapok is megtámadták, „áruló skótként” írtak róla. Eric célja Isten dicsőítése volt, nem engedte, hogy bárki vagy bármi közé és Isten közé férkőzzön. Végül az Olimpiai Bizottság két másik versenyt ajánlott fel számára, melyeket nem vasárnap tartottak: a 200 méteres és a 400 méteres síkfutást. A 400 méteres futás napján Liddell a célvonalnál állt, amikor váratlanul egy amerikai masszőr egy darabka papírt csúsztatott a kezébe. „Mert akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek” – szólt az idézet Sámuel első könyvéből. Liddell, markában Isten Igéjével futotta végig a távot. Teljesítménye minden várakozást felülmúlt, hiszen nemcsak a versenyt nyerte meg, hanem világrekordot döntött 47,6 másodperces idővel, öt méterrel maga mögött hagyva az ezüstérmes versenyzőt. A verseny után megkérdezték a „szárnyaló skótot” sikere titkáról, mire ő annyit mondott: „Isten misszionáriusnak hívott el, de adott gyorsaságot is, és amikor futok, érzem, hogy Isten kedvét leli bennem… Az első 200 méterben mindent beleadtam, de a második 200 métert csak Isten segítségével tudtam végigfutni.” Néhány nappal az „aranyfutás” előtt Liddell 200 méteren bronzérmet szerzett a döntőn, maga mögött tudva Harold Abrahamst, akivel ez volt a második és egyben utolsó alkalma a találkozásra. Az olimpia után Liddell több díjat nyert még a brit zászló alatt: 100 méteren és 200 méteren harmincöt éves rekordot állított fel. A kínai misszió Párizs után Liddell visszatért Észak-Kínába, ahol – szülei nyomdokait követve – misszionáriusként tevékenykedett 1925 és 1943 között. Ott is versenyzett, több bajnokságot nyert, és a futás mellett misszionárius-tanárként tanított egy angol–kínai iskolában, majd a szegény gyerekek intézetében bibliai, tudományos és atlétikai ismereteit egyaránt megosztotta a gyerekekkel. Liddell segítségével épült fel a Miny-juan Stadion is, melyet javaslatára a Chelsea-futballpálya alapján készítettek el. Beleszeretett egyik tanítványába, a tizenhét éves kanadai származású Florence McKenzie-be, aki az eljegyzést követően Kanadába utazott, hogy három évvel később szakképzett ápolónőként térhessen vissza. Miután a japánok megtámadták Pearl Harbort, Amerika is belépett a háborúba. Kína és Japán háborúban állt, 1941-től már veszélyessé vált a helyzet, ezért a brit kormány felszólította az angol lakosokat, hogy hagyják el az országot. Liddell várandós feleségét két lányával Kanadába küldte, ő maga azonban Kínában maradt, orvos bátyjához csatlakozott, és Sanghaj közelében tanított. 1943-ban a területet elfoglalták a japánok, ráadásul a kínai hadsereg kettészakadt Mao Ce-tung és Csang Kaj-sek táborára. Mindenütt banditák garázdálkodtak, éhség és félelem uralkodott. Időközben a japánok elfoglalták a missziós állomást is, amelynek minden lakosa hadifogolytáborba került. A japánok hamarosan Ericre bízták a tábor megszervezését, akinek munkáját nemcsak a feketekereskedők, hanem a lelkésztársak is nehezítették. Eric gondozta az időseket, tanította a gyerekeket, a tábori börtönben a rabokkal rendre addig olvasta a Bibliát, amíg ki nem fogyott az olaj a lámpából. Több mint kétezer ember, köztük négyszáz gyerek tartozott az irányítása alá. Halála napján feleségéhez írt utolsó levelében ideg-összeroppanásról panaszkodott a túlhajszoltság miatt, de valójában gyógyíthatatlan agytumorban szenvedett. 1945. február 21-én, öt hónappal a felszabadulás előtt halt meg a japán vejfangi munkatáborban. Röviddel halála előtt Winston Churchill elérte, hogy néhány foglyot szabadon engedjenek. Liddell is köztük lett volna, de átengedte helyét egy állapotos fogolytársának. Nem csupán a táborlakók, hanem Skócia is gyászba borult, különösen a fiatalok napokig siratták, akkora vákuum keletkezett a távozása után. Hadifogolytársai szerint „ő volt a legkiválóbb keresztény, soha senkire nem volt egy rossz szava”. Futócipőjét a tábor egyik cipőtlen gyerekének adta, aki később negyven évig volt misszionárius Japánban. Eric megbocsátásra tanította az embereket, hogy szeressék ellenségeiket, és imádkozzanak a japánokért. 1991-ben tiszteletére egy emlékművet helyeztek el a vejfangi táborhelyen, melyre Ézsaiás szavait vésték: „[akik az Úrban bíznak, erejök megújul] szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg... ”.

András tűnődése további hozzászólásra ösztönzött.
„Semmi gondom a lépcsőkkel. Valószínűleg azonban végtelen sok út és mód lehet.”
A kozmoszunk véges. Véges számú lény járja benne a végső célig vezető útját. A végső cél mindenki számára egy, az út viszont hozzá pontosan annyi, ahány lény járja az utat. Mindenki egyéni utat jár be. Nincs több út, de kevesebb sem.
Az én törvénye kimondja, hogy az egyén fejlődése az egyén saját feladata, hogy senki más, csak saját maga képes fejleszteni magát. Ez azért van így, mert ami fejlődik, az a sajátosság, ami örökérvényűen egyedi minden egyénben. Az én törvénye egyértelművé teszi, hogy saját magától függ az ember tudatfejlődése, ami bármennyi inkarnációt igénybe vehet.
Az önmegvalósítás a saját tapasztalásunkon keresztül történik. A tapasztalásokkal és a tapasztalások feldolgozásával fejlődik minden. Csak a tapasztalatok feldolgozásával lehet belátásra és megértésre jutni. Csak elmélkedéssel, analizálással, objektivitásra tett erőfeszítésekkel lehet észrevenni azt az egyetemes tanulságot, ami minden személyes tapasztalásban rejtőzik. Amit mások adnak nekünk tanítások, tanácsok, tapasztalat-megosztások formájában, rendszerint túl gyengén hatnak ránk.
Sikereket csak önaktív ember érhet el.

A hajnali soproni sétáim során próbálom megérteni magam, az oldások és kötések között megszeretni új városomat. Látni igazán azt a helyet, ahol nem születtem, de élek. Olyan közel kerülni hozzá, mintha mindig itt éltem volna. Talán azért, hogy elindulhasson a gondolati ár. A biztonsági talapzatról neki tudjak rugaszkodni újra realisztikus matematikai feladatokat írni kissé bizonytalanul gondolva a gyereklét gondolkodásának jelenére. Kell múzsa az autentikus matematika feladatíráshoz vagy ez is csak egy szakma, amit profi szinten bárki művelhet?
http://www.youtube.com:80/watch_popup?v=NINOxRxze9k Hogy mit jelent az, amikor az élet rengeteg dimenzióban áramlik örömére egy kusza rendezetlenségben egy akár merev struktúrát is élővé varázsolva, apró rezdüléseiben elfogabva a másik irányát-jellegét, és mégis saját táncával illeszkedve az örömmwel élhető egészbe...Pár perc, érdemes megnézni...még tudtak élni száz éve...Az az érzésem támadt, hogy az a világ amin Péter munkálkodik dinamikájában ikonjának tarthatja a videóbeli áramlását az életnek...vagy tévedek?......Magam ilyen világot választanék...

Köszönöm András a videot! IGEN tanulságos. Érdemes megnézni a párját is, amelynek a linkjét az április 13-i válaszomban mutatom...

Nagy örömömre van, hogy Számodra is embelematikus a videó hangulata. És a másik videó keltette kontraszt is embelematikus.....Most ezen a ponton lehet eltérően a többnyire a pozitívre való koncentrálás e blogon (a mai siránkozós életben helyesen) meghonsodó szándékától kivételesen még egy intő párhuzam jutott eszembe. Egy történelmet tőlem jobban ismerő(-söm) mondta régebben, hogy az amerikai alkotmányt (jól emlékszem?1901- kb a z első békés videó idejében) változtatták. Volt valmi benne, ami okán másképp ment a közpénzekl beszedése mint ma általában. A ma szokásos összeszedjük törvény által (múzeumkerti üveggolyók módjára) amennyi kell, aztán a lobbierők igazságából fakadó célok mentén elköltjük olyan (még kölcsönök felvételével is megtoldott) jobb jövőnek közpénzen szerzett hangarővel bizonygatott célokra-projektekre helyett olyasmi volt régebben divetben, hogy konkrétabb dolgokra lehetett beszedni. Aztán eszembe jutott egy természetfilm (nem, nem 18 éven felüli ami következik), melyben a más növények szárába begyökerező élösködő növények, melyek saját gyökérzet befektetésének kockázatát kerülik voltak a témája. A film megmutatta, hogy míg a saját befektetésükből élő növények virágának súlyaránya valamennyi, addig aaz élősködők ennek sokszorosára növeli díszüket, még ha egy kóbor rovar elég is a fennmaradásukhoz, akkor is a fennmaradás eme kellékére óriási pazarlással élnek. A film zárómondata kb: "Ahogy a gazdaságban, úgy a biológiában is a befektetés nélkül szerzett többlet pazarláshoz vezet." Ha mindazt amit ideszösszentem összevarrom, akkor a Csányi Vilmos féle megszaladási pontot okokkal is elláttuk. Mert végül is tök mindegy hol az a pont, ha elöbb utóbb az ingyenélők (nem partner államaparátusok, egyoldalúan szerződésmódosító mammutcégek, stb), rosszabbat mondok, tévprojekteket (gazdaságba fisszaforgó hasznot ,nem csak kötelezővé váló pörgetett termeléssel elérhető költségeket, és kezelni-tűzoltani való fenntarthatatlan világot) törvénnyel kötelezővé tevők étvágya nem szűnik, vagy alakul át valami varázsütés folytán alkotó energiává. Omega együttes a pénzről énekelte: "Ha a fenevad éhes, mindent megtesz az újabb falatokért". Tudom, nagyon kényes egyensúlyt érdemes tartani a másokra mutogatás fölösleges elkerülésével a problémák kimondása és az alkotó energiák felélesztése közt. De talán úgy érzem a mostani szösszenetemben említett arcát-oldalát a dolgok kimondásának -talán nincs itt még az ideje, vagy más a választott út... meglehet- jobban? másképpen? vagy csak egyáltalán? de megjeleníteni kellene a tejesebb képhez...Egyébként meg: "Te házad, Te várad.."

„a dolgok kimondásának -talán nincs itt még az ideje” írja András. Elfogadom meglátását. Így csak egy további elgondolkodtató beszélgetést javaslok meghallgatni (25 perc a teljes ideje), amely segíthet az András által felvázolt kép további alakításához, „a dolgok kimondásának” megfogalmazásához. A beszélgetés a következő Henry Ford idézettel indul.
„Éppen elég, hogy az emberek nem értik az országunk bank és pénzügyi rendszerét, mert, ha megértenék, akkor biztos vagyok benne, hogy már a holnap reggel előtt kitörne a forradalom.”
Majd logikusan, érthetően megérteti a hallgatóval a bank és pénzrendszer valódi arcát, és a beszélgetés végére a gondolkodó hallgató garantáltan eljut Henry Ford idézett mondata igazságának belátásához. A magyarázat meghallgatásának izgalmát nem akarom elvenni, így azt nem érintve két megjegyzést emelnék ki a beszélgetésből.
1) A rendszer arról szól, hogy a nyereséget privatizáljuk és a veszteségeket pedig az állampolgárokra hárítjuk.
2) 2008-ban csak Németországban 16-26 milliárd euro közötti értékre számolták azt a hasznot, amelyet a kereskedelmi bankok a semmiből teremtett pénzből elkönyvelhettek. Ebből a haszonból természetesen az ország lakossága semmit sem látott, bár nyilvánvalóan ők dolgoztak meg érte. (Ez az összeg a 2011-re tervezett magyarországi költségvetési hiánynak több mint tízszerese.)

A beszélgetés lelőhelye.
http://tisztahangok.wordpress.com/2008/07/06/takats-peter-rovata/
Takáts Péter rovata
7. A pénz- és bankrendszer valódi arca