Mikor helyes az érzelmeinkre bízni magunkat a döntéseink során?
Avagy: Hogyan találhatók meg a tömegmanipuláció korlátai?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 

Az információzuhatagban a baloldali agyféltekénk egyre kevésbé képes az események követésére. Az eligazodás érzelmi megközelítést is követel. Azonban van igazság abban, hogy „az érzelem nem jó tanácsadó”. A bejegyzés arról szól, hogy hogyan lehet a „helyes” és a „helytelen” érzelmeket egymástól megkülönböztetni.

Az információk feldolgozása során az érzelmek a súlyozást képviselik. Ez azonban csak akkor érvényes, ha a lelkünkben rejlő korábbi érzelmi csapdákat sikerült már feldolgoznunk. Az érzelmi sivárság, az érzelmi bizonytalanság döntésképtelenné tesz bennünket. Az érzelemlötyögést elviselők az igazi zombik, akik a tömegmanipuláció ideális alanyai. Az érzelemlötyögéstől szenvedők gyakran kötnek ki rendkívül szoros csoportok tagjaként. Mindkét viselkedés gyakori oka a kisgyermekkori szeretetteli, bizalomadó környezet hiánya.

A kiegyensúlyozott érzelemskálára törekedő ember mind az örömöt, mind a bánatot, mind a kicsiny, mind pedig a szélsőséges érzelmeket kellő arányban éli meg. Mindegyiknek örül, mert emberségét, döntésképességét éppen ez az érzelemgazdagság fejleszti a mai világ bonyolultságát elviselni és értelmezni képes magasabb szintre. A mai magyar iskolának az egyik legnagyobb tragédiája az, hogy érzelemmentes. Az ilyen iskolában egy egészséges kisgyermek lelke meghal. Freund Tamás a TEDx-Danubia-n elhangzott előadását azzal zárta, hogy az érzelmi, a művészeti jellegű nevelés az iskola első számú feladata kellene, hogy legyen, mert ez az, ami elengedhetetlen a magasabb rendű agyműködéshez. Mélyen igaza van.


Az információzuhatagban, az egyre inkább bonyolódó és felgyorsuló világunkban a logikus gondolatokkal operáló baloldali agyféltekénk egyre kevésbé képes az események követésére. Az ilyen világban való eligazodás egyre inkább a jobboldali agyféltekére jellemző, képszerű, illetve a rengeteg információt integráló érzelmi megközelítést is követel. Azonban van igazság abban a mondásban is, hogy „az érzelem nem jó tanácsadó”. A manipuláció is igen sokszor érzelmekre apellál. A jelenlegi blogbejegyzésnek a fő kérdése tehát az, hogy hogyan lehet a „helyes” és a „helytelen” érzelmeket egymástól megkülönböztetni?

 

Hogyan függ össze az információk feldolgozása az érzelmekkel? Ebből a szempontból milyen fajtái vannak az érzelmeknek? Az információk feldolgozása során az érzelmek a súlyozást képviselik. Az információk kavargó tömkelege egymással összefügg, és éppen olyan hálózatot alkot, mint amilyen az információkat tároló idegsejtek kapcsolatrendszere. (Freund Tamástól hallottam a TEDx-Danubia-n, hogy az agyunknak 100 milliárd idegsejtje van, amelyek átlagosan akár 50 ezer kapcsolattal is rendelkezhetnek egyenként. Ez ezerszerese annak, amit én eddig hirdettem, és a maga 5 trillió kapcsolatával egy elképzelhetetlen bonyolultságú rendszer.) Ebben az információhálózatban a csomópontok, azaz az egymást megerősítő információk hihetőbbek, pozitívabb érzelmi tónust kapnak, mint azok, amelyeknek a környezetében ellentmondásos jelentéstartalmak ütköznek. Az ilyen, „konfliktusos” környezettel bíró információkat negatív érzelemtónus színezi. Az információhálózat közvetlen környezetének egyértelműségéből, avagy ellentmondásosságából fakadó „érzelemjelzést” egy, az addigi életben összegyűjtött tapasztalatrendszer egészén alapuló érzelemskála erősíti fel, avagy gyengíti le. Az integrált tapasztalat (integráns értékrend, életbölcsesség) által „jó”-nak tartott információk felerősödnek, a „rossz”-nak tartott információk pedig legyengülnek.

 

A fenti kép az érzelmeknek egy nagyon harmonikus hálózati integráló szerepet tulajdonít. Valóban, nagyon sok igen fontos pl. üzleti döntés érzelmi alapon születik. „Jónak látszik”, „bízom benne”, avagy „nem látszik jónak”, „nem bízom benne”. Ezek a nagyon egyszerű kategóriák nem azt tükrözik, hogy a dollármilliókról óvodások döntenek, hanem éppen azt, hogy egy sikeres üzletember információk milliárdjait képes „jó”, „rossz” kategóriákká összegezni, azaz megbízhatóan és gyorsan döntésképes lesz.

 


Honnan jön akkor „az érzelem csak romba dönt?” érzet oly sokaknál? Az érzelmekről alkotott fenti, harmonikus, integráló kép csak akkor érvényes, ha a lelkünkben rejlő korábbi érzelmi csapdákat sikerült már feldolgoznunk. Ha olyan eseményeket őrizgetünk kibeszéletlenül, érzelmileg feldolgozatlanul, amelyekben megaláztak, megszégyenítettek, megbántottak minket, akkor ezek annyira erős érzelmi súlyokat konzerválnak a fenti, patikamérleg-jellegű rendszerben, amelyek a helyes mérlegelést teljesen lehetetlenné teszik. (Ugyanilyen érzelemcsapda a sóvárgás, a szenvedély. Ha valaki valamit NAGYON akar, akkor képtelen a kiegyensúlyozott döntésre.) Az érzelemcsapdákat hordozó ember olyan, mint egy igen rossz golfpálya. Az ilyen ember gondolkodásában, ha bármilyen negatív vagy pozitív érzelemlyuknak akárcsak a közelébe is ér valamilyen gondolat, akkor a gazda azonnal belesik az érzelemlyukba, és a beléégett érzelem rabságából szabadulni nem tudván, mást nem mérlegelve hozza meg döntését. Az ilyen ember az érzelmei rabja. Döntései nem mérlegelést, hanem tévedést tükröznek. Nagyon hasonlatos az ilyen érzelemrendszer a korábbi blogbejegyzésemben említett égetett agyaghoz annyiban, hogy rugalmatlan és nagyon kevés számú állapotra kihegyezett.

 

Az érzelmi sivárság, az érzelmi bizonytalanság is hasonlóan döntésképtelenné tesz bennünket. Az ilyen lelkialkattal bíró emberek olyanok, mint a vizes agyag. Érzelmeik, döntéseik határok nélkül lötyögnek. Ezt a lötyögést a gazdái vagy elviselik, vagy pedig szenvednek tőle. Az érzelemlötyögést elviselők az igazi zombik, akik a tömegmanipuláció ideális alanyai. Az érzelemlötyögéstől szenvedők olyan viselkedési normákat erőltetnek magukra (illem, szokás, hagyomány, csoportnorma kritika nélküli, feltétlen elfogadása), amelyek fel sem vetik az önálló döntések számukra elképzelhetetlen lehetőségét. Az ilyen emberek igen gyakran kötnek ki rendkívül szoros csoportok tagjaként. Miből fakad az ilyen érzelmi sivárság és az érzelembizonytalanság? A leggyakoribb oka a kisgyermekkori (leginkább 0 és 3 éves kor közötti) szeretetteli, bizalomadó környezet hiánya. A szeretet nélkül hagyott kisgyermek szenved. Szenvedését úgy küzdi le, hogy az érzelmeket kizárja az életéből. A fenti következményekkel.

 


A fenti két véglet (a feldolgozatlan érzelmi csapdák és az érzelemmentesség) között egy kiegyensúlyozott (hadd ne mondjam: skálafüggetlen, avagy másképpen: alakítható, gyúrható agyag jellegű) érzelemskála adja meg egyedül azt a hátteret, amely segít az információtömeg feldolgozásában. A kiegyensúlyozott érzelemskála szépségét megélő ember első sorban rengeteg kisebb intenzitású érzelemmel töltekezik. (Az ilyen embert nem hagyja hidegen az, ha süt a nap, mert annak örül. Nem hagyja hidegen egy letört érdekes faág, mert annak is örül. Nem hagyja hidegen az ázó veréb, mert megszánja. Fáj neki az, amikor egy giliszta küzd az esőben azért, hogy átérjen a járda túloldalára. És így tovább.) Ugyanakkor a kiegyensúlyozott érzelemskála magától értetődő része a kitörő öröm és a letaglózó bánat is. A kiegyensúlyozott érzelemskálával rendelkező ember mindkét érzelem-végletet átéli, megéli, kiéli, és mindkettőnek ott legbelül örül, mert fejlődött, mert kiegyensúlyozódott általuk. A kiegyensúlyozott érzelemskálára törekedő ember a szélsőséges érzelmeket ritkán, a nagy érzelmeket gyakrabban és a kis érzelmeket még gyakrabban (skálafüggetlenül) éli meg. Mindennek örül, mert emberségét, döntésképességét éppen ez az érzelemgazdagság fejleszti a mai világ bonyolultságát elviselni és értelmezni képes magasabb szintre. (Fontos persze azt is hozzátenni mindehhez, hogy az érzelemskála attól még, hogy kiegyensúlyozott, nem szimmetrikus. Úgy vagyunk megkonstruálva, hogy a negatív érzelmekre kb. ötször annyira érzékenyek vagyunk, mint a pozitívakra. Azaz egy kiegyensúlyozott érzelemskálában kb. ötször annyi pozitív érzelemnek kell lennie mint negatívnak.)

 

Zárógondolat: a nyugati, és ezen belül különösen a mai magyar iskolának az egyik legnagyobb tragédiája az, hogy sokszor steril, érzelemmentes. Érzelemmentes iskolában sem tudást megjegyezni, sem tudáshoz kötődő embert, vagy élményt megszeretni nem lehet. Az érzelemmentes iskolában az olyan érzelem-centrikus emberek, mint amilyenek a roma honfitársaink (és mint amilyen minden egészséges kisgyermek) meghalnak. Jogosan. Freund Tamás a TEDx-Danubia-n elhangzott előadását azzal zárta, hogy az érzelmi, a művészeti jellegű nevelés az iskola első számú feladata kellene, hogy legyen, mert ez az, ami elengedhetetlen a magasabb rendű agyműködéshez. Mélyen igaza van.

 

 

Válaszok (2011. április 2.)

 

Nagyon köszönöm a kiváló hozzászólásokat! Hadd idézzek Paál Andrástól egyetértőleg: "Mielőtt megvilágosodtam, fát vágtam, és vizet hordtam, amióta megvilágosodtam, azóta fát vágok, és vizet hordok... talán ilyesmi történik, amikor az ember a környező világgal, dolgokkal személyes, és érzelemmel is megélt viszonyba kerül". Igaz, mint ahogyan azok a gondolatok is igazak, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy az érzelmek és az értelmek ugyanazt az idegrendszert „használják”, így nagyon könnyen fölébe kerekedhet az egyik a másiknak. (Figyelem! Minkét irányban, azaz a logikus férfiak kiválóan elnyomják a saját érzelmeiket…) Igaz az is, amit „Sándor” írt a holdudvar-hatásról (amely a jó-nak tartott valami minden tulajdonságát jónak tartja) és minden más érzelmi öncsalásról.

Megosztás

Hozzászólások

Péter,
nagyon fontos dologról gondolkodtál ma.
Ezt külön is kiemelem:
"... az érzelmeknek egy nagyon harmonikus hálózati integráló szerepet tulajdonít. Valóban, nagyon sok igen fontos pl. üzleti döntés érzelmi alapon születik. „Jónak látszik”, „bízom benne”, avagy „nem látszik jónak”, „nem bízom benne”. Ezek a nagyon egyszerű kategóriák nem azt tükrözik, hogy a dollármilliókról óvodások döntenek, hanem éppen azt, hogy egy sikeres üzletember információk milliárdjait képes „jó”, „rossz” kategóriákká összegezni, azaz megbízhatóan és gyorsan döntésképes lesz."
(A rend kedvéért: az egész írásod "kiemelhettem" volna.)
Az intuíció (motiválatlan találás) az a határfelület, ahol a racionalitás és az affektivitás a leggazdagabb kapcsolatrendszerrel bír. Az ész felől közelítve logikai bravúr (sikeres "hiba"), az érzelmek felől tekintve az értelem álma. Ha lejjebb szállunk, az ösztönök sodornak, egyre szuggesztívebb a lét "mormolása", ha feljebb, a szabályok közlekedőfolyosóin didereghetünk. A folytonos készenléti, intuitív létállapot megközelítésének érdekében foglalkozni kell az érzelmekkel. (Az érzelmek "didaktikája"? Nos, talán ez volna a művészet, noha nem egészen úgy, ahogyan erről az esztétika beszámol.) Az ihlet (exkurzus: József Attila metafizikájának egyik kulcsfogalma) az értelmi és érzelmi felfokozottság artikulálatlan bázisáról szárnyal fel. Az okosság és a teljes valómat megnyitó érzékenység gyúanyaga röpteti. - Hír a médiából: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem csődközeli állapotba került.

Péter által megfogalmazottak az emberek többségének gondolkodásmódjára vonatkozik. E gondolkodásmódot emócionális gondolkodásnak nevezhetjük.
A legjellemzőbb vonása az a tendencia, hogy mindent érzelmi vonzás vagy taszítás kérdésévé tesz. Ez a tendencia mindent két kategóriába akar rendezni: „Tetszik nekem” vagy „nem tetszik nekem”. Ez főleg öntudatlanul történik. Amikor valami egyszer megkapta az emócionálisan pozitív vagy negatív karakterét, ez fogja színezni az összes elkövetkező benyomást úgy, hogy mindegyiknek ugyanaz a tendenciája lesz: pozitív vagy negatív. Ezért van az, hogy e gondolkodásmód szerint a „jó embernek” mindig igaza van és amit tesz az helyes, a „rossz embernek” sosincs igaza és amit tesz az helytelen. Ezért van az is, hogy pozitív vagy negatív előítéletekkel rendelkező emberek hajlamosak ugyanazt a cselekedetet vagy jellemvonást eltérően értékelni úgy, hogy ugyanazt az egyént az egyik „kifejezésteljesnek” és a másik „mesterkéltnek”, az egyik „spontánnak” és a másik „önirányítás nélkülinek” tekinteni. Ez a tendencia tesz minket eltúlzóvá vagy lekicsinylővé mindabban, amit vonzónak vagy taszítónak látunk, annak megfelelően, hogy saját magunknak pozitív vagy negatív hozzáállásunk van iránta.
A vonzással vagy taszítással reagáló tendencia könnyen elfojtja a megszülető mentális felfogást. „Az érzelem elvakít.” A személytelen, tárgyilagos bírálatot személyesnek veszi és elsiklik az üzenet felett.
Egy nagy probléma a fogalmak emócionalizálása. Ahhoz, hogy kommunikáljunk másokkal, szavakat kell használnunk. A szavak nagyjából közösek mindenki számára. Másrészt a fogalmak, az ideák vagy elképzelések, amiket a szavak kifejeznek, távolról sem közösek. Egy fogalom emócionalizálódása azt jelenti, hogy az ember képtelen volt felfogni annak mentális tartalmát, így azt egy túlsúlyban lévő pozitív vagy negatív emócióval helyettesítette, amit attól kezdve a szóhoz kapcsol. Sok szó, például a politika szókészletében, főleg emócionális asszociációkat – pozitívat vagy negatívat – ébreszt sok emberben, és amikor a későbbiekben magukat a szavakat használják, mindenekelőtt a velük kapcsolatban meglévő személyes érzéseiket fejezik ki.
Kitűnő anyagot szolgáltatnak e gondolkodásmód tanulmányozására a parlamenti felszólalások.

„Az információk feldolgozása során az érzelmek a súlyozást képviselik.”
Pontos meglátás e gondolkodásfajtára vonatkozóan. Ahelyett, hogy ezt a lényeges munkát az értelem végezné. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi lehet ennek a következménye. Milyen anyagból dolgozik az értelem. Egy érzelmileg átrostált anyagból. Erre az átrostált anyagra kizárt, hogy épülhessen egy teljességlátás. A teljességlátás egy magasabb mentalitással lehetséges. Ez a gondolkodásfajta, érzelmileg tökéletes békében, maga végzi a részletek feldolgozását úgy, hogy kiemeli a lényeget, a valamennyi részlet által szolgáltatott lényeget. Nevezhetjük lényeglátásnak is. Aki erre képes, azaz rendelkezik e magasabb mentalitás képességével, nevezhető „írástudónak”. Ezzel a képességgel lehetséges az élet nagyobb kérdéseit a jelentőségüknek megfelelő összefüggéseinek teljességében vizsgálni, kezelni.

Egy április elsejei blogbejegyzéshez elmaradhatatlan egy április elsejei tréfa.
A hálózatos gondolkodás rohamos térhódítása eszembe juttatja Bertrand Russell (Filozófiai fejlődésem című könyvében lelhető) egyik megállapítását „Úgy tűnt, hogy az állatok mindig olyan módon viselkednek, hogy az őket megfigyelő ember filozófiájának igazságát bizonyítsák.”
Április elsején így is lehetne fogalmazni.
Úgy tűnik, hogy a természetben, a mindennapjainkban lejátszódó folyamatok mindig olyan módon viselkednek, hogy a hálózatos gondolkodás igazságát bizonyítsák. :-)

Sem pro, sem kontra, csak a témához, és más témában erre is elkanyarodó tűnődéseinkhez adalékként. Mérő László "Az érzelmek logikája" már említett könyvében úgy világítja meg érzelmeink és logikánk helyzetét, hoghy az evolúció egy mérnökhöz nem méltó tákolós megoldással egy csatornát.pályát, eszközt használ a racionális és a nem racionális mérlegeléshez használatos jelek számára. Én úgy próbálom ezt megérteni, hiogy olyan ez, mintha a gáz és az ivóvíz egy csőből jöne, és otthon mindenki kénytelen külön bödönbe válogatni ezeket. Az evolúció olyan mint a túrista, aki amit vitta hátizsákban és amit talál aból imoprovizál, és nincs ideje délután visszafordulni és más dolgokat hozni magával, ott a helyzet, léps és versenykényszer van, és ami abból lett, abból fog következőre barkácsolni és ami abból lett abból következőre. És mivel most már azt látjuk történelmileg így jártunk, ebből kell gazdálkodni, illetve ennek előnyeit használni. Mert nem sikerült ez olyan rosszul, mint a tákolásos módszer alapján elsőre várnánk. Sereg üzleti megoldás, életviteli tanács, és akár flow állapotábaba segítő módszer származik abból ha a tákolás történetét ismreve úgy használjuk magunkat, ahogy érdemes. ((-:Van erről egy sutka. A parasztnéni megbetegszik, így a férje kell fejje a tehenet, mely nem hagyja, és a farkával belelegyez a vödörbe mindenféle piszkot. Hiába ölti fel a parasztbácsi a felesége baboskendőjét és ruháti, az állatot nem tudja megtéveszteni. Végül egy nap megoldás villan agyába, felköti a tehén farkát a gerendához -gondolja. Hogy felérje a gerendát egy sámlira áll a tehén mögött, felemeli a tehénfarkat a magasba, tűnődik mivel is kösse oda, megvan, kirántja a gatyamadzagát és azzal felköti. Persze a nadrágja madzag hiányában bokájáig lecsúszik, és a pont akkor belépő szomszéd döbbenten kérdi a féltreérthetetlen helyzetben talált barátját: "Józsikám mit csinálsz!" Mire a parsztbácsi: "Most bár ez nem úgy tűnik, de alapvetően fejem a tehenet." És ki gondolná, lehet az evolúció efféle olykor szinte perverz látszatú tákolásától olyan szép szines az élet..ki tudja...lehet e nélkül unatkoznánk, mi emberek...és lehet a tehén is...:-))
Kölyökkoromban rengeteget rajzoltunk, no művészinek nem mondható minőségben, ám legalább akkora lelkesedéssel. Tényleg, akárcsak egy falavél megjelenítése -mai szemmel nézve megjelenítésre tett igyekezete- kedves érzelemdús viszonyba hozott az adott dologgal, még ma is jó ennek felidézése. Ma ezt a viszonyt helyzetekkel, dolgokkal kapcsolatban megélni vélem barkácsolás, műszaki cuccok létrehozása, természetjárás kajtatós kutyával, síelés, természetes vizeken kalandozás közben. És azt sejtem az efféle kölyökkori üres papír helyett ma ki tudja hány dimenzióban változó élethelyzetek, mint természetadta "felületek"-re egyféle rajzolást játszik az ember, mikor útvonalat választ erdőben, havon vagy vizen, meg amikor belevág-fúr-hajlít az anyagba. Szóval számomra nagyon rokon a sok apró öröm és érzelem megélésének, és más művészkedésnek gondolata a bejegyzésből a valószínűleg számtalan dimenzióban skálafüggetlen anyagon, anyagban, anyaggal, egyféle a természetadta cuccokkal és cuccokon (és ban) való barangolással..talán hatásában is...Van egy kb. olyasféle keleti mondás, hogy "mielött megvilágosodtam fát vágtam és vizet hordtam, mióta megvilágosodtam fát vágok és vizet hordok"...talán ilyesmi történik amikor az ember a környező világgal, dolgokkal személyes, érzelemmel is megélt viszonyba kerül...talán ez sem esik távol a bejegyzés gondolatfonalától...mint az a jelenség sem, melyet sokszor van módomban megélni, hogy fúrok vagy negyven lyukat az anyagba, nem számolom, ahogy kijön, belemarkolok a csavarosdobozba, olyan "ez elég lesz" feelinggel és pont annyi, mint a fenti üzletember aki érzi ez jó és ez rossz és azt is hogy mennyire, amikor az ember olyan flow jelleggel belemerül bütykölés-barkácsolásba, netán munkába, akkor rendere pont annyi csavart markol, amennyi kell, érzi valahogy...Van egy kedves munkatársam, vassal dolgozik, megnézi a feladatot, alíg, vagy semmit nem mér semmit legtöbbször, elmegy, és hozza a pont jó munkadarabot másnapra. Először furcsa volt, aztán hibák hiányában rá kellett hagynom, majd évtized múltán árulta el hogy ő bizony beszéleget az anyaggal, kérleli, dícséri, bíztatja, és nem volt okom feltételezni hogy nincs ki a négy kereke, mert amit készít az évtizedes távlatokban mindig pont jó, na azt hiszenm erről megértettem valamit ((-:
Érdekes a gyermekek agyfejlődése és az ezzel kapcsolatos világ-érzékelése. E mellé sorakoztatnám még az idős állapot agyműködését az emlékezés jellegének változásával együtt. Persze a koravén fiatalok és az örök ifjú idősebbek kategóriát, mint az általánostól való eltérést, jelenleg nem kihangsúlyozva. A tranzakció analízis eredményeit is figyelembe venném, amikor egy csoport érzelmi jellegét értelmezem, az események révén befolyásolva a többi érzelmi-emlékkel rendelkezők viselkedésétől való eltérést keresve. Ez különösen érdekes téma a 20 évvel ezelőtti 20-30 évesek életében, a kétféle szociális hatás eredményeit illetően. ..és így tovább. Nos, bemásoltam. :) -- még valamit: ahogy váltják egymást az évszakok, a hónapok, a napok, vajon nem úgy változnak-e a nagyobb ciklusok, amik hatással vannak az érzelmekre, aktivitásra? Pl. látva a fiataloknak - és nem csak a fiataloknak - azt a "testi érintkezés idegenekkel" való viselkedését, megkérdőjelezem az agy fejlődését tekintve: a csoport-tudat mikor vált egyén-tudatra, azaz öntudatra. Igaz, ez már kultúrával terhelt fogalom; és viselkedés-viszonyulás másokhoz és önmagunkhoz. Is. ...és így tovább.

Milarepa gyerekkorában szerette volna megtudni, mi a megvilágosodás. Járta az országot, és nem kapott senkitől sem kielégítő választ rá. A hosszú, eredménytelen kereséstől kimerülten találkozott egy nagyon idős bácsikával, aki súlyos rőzseköteget cipelt görnyedt háttal a közeli erdőből. Tőle is megkérdezte „Milyen a megvilágosodás?”. A bácsika megállt, letette hátáról a rőzsét a földre és szó nélkül kiegyenesedett. „Értem” mondta Milarepa, majd tovább kérdezett „és mi van a megvilágosodás után?” A bácsika felvette a súlyos rőzseköteget és görnyedt háttal szó nélkül ment tovább.

András hozzászólásában említette az evolúciót. Megosztom Veletek a következő gondolatokat.
A teljes emberkép a tudományban, a teológiában, a filozófiában, a pszichológiában, a nevelési és szociális elméletekben, és a politikában eltorzított marad, amíg nem fogadják el alapigazságként a reinkarnációt, a tudatosság evolúcióját, az evolúció eltérő stádiumait és az élettörvényeket.
Napjainkban közhelyként hallani, hogy minden ember egyenlő. Az eredeti jelentése ennek az ideának az volt, hogy a törvény előtt legyen mindenki egyenlő és senkinek nem lehetnek jogai a hozzá tartozó kötelességek nélkül, azaz: nincsenek származási, gazdagsági, vallási, nemzeti, faji, nemi stb. előjogok. Ennek az egyenlőségnek igényét az élettörvények is támogatják. Ezek még messze vannak a teljesüléstől, és mindenkinek meg kell tennie minden tőle telhetőt, hogy teljesüljenek. Ami nem tartozik az eredeti ideához, hanem egy elferdítése annak, az a képzet, hogy nagyrészt ugyanolyan képesítésekkel születik minden ember, és az embert főleg a gyerekkori környezete alakítja ki. Ennek a tévedésnek az az eredménye, hogy kiegyenlíteni törekszenek az egyének között meglévő veleszületett eltéréseket. Ez világosan látszik a modern iskolarendszerben. A jelenlegi pedagógusainknak nincs fogalmuk azokról az óriási különbségekről, amelyek az azonos korú fiatalemberek között vannak.
Az emberi fejlődés stádiumainak ismerete sokat megmagyaráz abból, ami egyébként megmaradna pszichológiai rejtvénynek. Miért olyan különbözők az emberek, miért olyan egyenlőtlen terjedelmében és mélységében a megértésük, miért olyan eltérő az eszköztáruk a cselekvésben és a megvalósításban? Miért vannak kifejezetten egoisták, amíg mások az életüket olyan valami szolgálatának szentelik, ami nagyobb náluk? A válasz teljesen természetesen az emberi birodalomban eltöltött életkorok eltérésében, a különböző fejlődési stádiumokban található.
Egyértelműen ki kell jelenteni, hogy a fejlődés stádiumai nem egyeznek meg a képzettség fokaival. Bőséges példa van a magasabb szinteken lévő tanulatlan emberekre, akik sokkal nagyobb életértéssel és józan ésszel rendelkeznek, mint az alacsonyabb szinten levő tanult emberek. Hasonlóan áll a közösség társadalmi osztályaira: valamennyi osztályban és szociális csoportban vannak magasabb és alacsonyabb stádiumokban lévő egyének is. Ahhoz, hogy megértsük a fejlődési stádiumok valóságát, meg kell szabadulnunk a felületes és fizikai ismérvektől, meg kell tanulnunk a belső embert tekintetbe venni. Elmondható, hogy a fejlődési stádium nagyjából megjelenik az egyénnek a jóról és rosszról alkotott szemléletében, a történések iránti felelősségérzetében és az önzetlen cselekedetek iránti tehetségében.
Amikor a fejlődés stádiumainak ismerete általánossá válik, segíteni fogja az embert a gyorsabb fejlődésben, mivel az ember akkor fogja felismeri, hogy minden stádium saját relatív értékkel és elkerülhetetlen korlátozással rendelkezik. Ez arról szól, hogy állandóan törekszünk tovább és nem ragadunk le azon a szinten, amit elértünk és végsőnek tekintettünk. Az emócionális stádium sokkal gyorsabban végigjárható, miután felismered, hogy az érzés nem minden, hogy a misztikus és a szent nem csalhatatlan tekintély a tudásanyagában, csak azért, mert ő emócionálisan olyan nemes, „olyan csodálatos”. Ezután, a mentális stádiumban, az ember képes szakítani azzal a szokással, amely szerint bízik abban, hogy a magasabb intellektusa bármit képes megérteni és megítélni elégséges tények nélkül. Ekkor fogja megtanulni, hogy van egy még magasabb „intellektus”, a kauzális tudatosság egy közvetlen tudás erejével, amely a mentális intellektusnak nincs.

Sok olyan fogalom kerül közkézre, amik félreértve kellemetlenséggel járhatnak, mint ahogy járnak is. Az ismeretek birtoklása sokszor bizonyul kevésnek, egyébkor pedig éppen szükségesnek. A kívülről vezérelt és a belülről vezérelt állapot az agy fejlődését követi, érdemes figyelembe venni ezt a tudást is. A tudással kapcsolatban pedig a gravitáció ismerete-használata-alkalmazása fokozataival tesz fel újabb kérdéseket, úgy mint a rendszer-szemléletben hogyan értelmezhetőek az egyes jelenségek. ...........és így tovább.
"a logikus gondolatokkal operáló baloldali agyféltekénk egyre kevésbé képes az események követésére. Az ilyen világban való eligazodás egyre inkább a jobboldali agyféltekére jellemző, képszerű, illetve a rengeteg információt integráló érzelmi megközelítést is követel."
A jobb- és baloldali agyféltekékről való ilyen gondolkodásból való kiindulás valószínűleg nem állja meg a helyét: http://theness.com/neurologicablog/index.php/more-left-brain-right-brain...