Hét történet a tudományos kutatásról
Avagy: Bizony, a tudósok is emberek…
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 

Ebben a bejegyzésben a saját tudományos kutatómunkám különböző fázisaiból fogok hét történetet leírni. A kutatásokat sokan misztifikálják, és a kutatókat valamiféle kaszt tagjainak, avagy fantasztikus felfedezések steril hordozóinak írják le. Ezzel szemben mind a hét történetem a kutatómunka emberi oldalát mutatja meg.
•    Az első történetem Budapesten, a nyolcvanas évek elején játszódik.
•    A második és harmadik történetem az első amerikai utamról való, amelyen Martonosi Antal professzor meghívására Syracuse-ban (NY) töltöttem el egy évet.
•    A negyedik történetem a nyolcvanas évek végéről, Hannoverből való.
•    Az ötödik történetem a Bostonban, a kilencvenes évek elején játszódik.
•    A hatodik történetem a kilencvenes évek végéről, Tokióból való.
•    A hetedik és utolsó történetem az ezredforduló után, Párizsban játszódik.


A történetek tanulsága? Hiába, no, élni (tudósként is) tudni kell.

 

Ebben a bejegyzésben a saját tudományos kutatómunkám különböző fázisaiból fogok hét történetet leírni. A kutatásokat sokan misztifikálják, és a kutatókat valamiféle kaszt tagjainak, avagy fantasztikus felfedezések steril hordozóinak írják le. Ezzel szemben mind a hét történetem a kutatómunka emberi oldalát mutatja meg.

 

Az első történetem Budapesten, a nyolcvanas évek elején játszódik. Kedves munkatársnőmmel azt a feladatot kaptuk, hogy a borjú csecsemőmirigyéből nyerhető fehérvérsejteket határoló membránt izoláljuk – óriási mennyiségben. Borjút az akkori Magyarországon csak nagy ünnepek előtt vágtak. Így – miután egy bika annak rendje és módja szerint megkergetett minket a vágóhídon… – a kellő számú tímuszt karácsony előtt pár nappal sikerült csak megszereznünk. Az izolálás hosszadalmas munka volt, amelyet folyamatosan kellett végeznünk, hiszen a kiindulási anyag közben egyre bomlott és romlott. Munkatársnőmmel talán öt napon át is egymást váltva dolgoztunk. Az egyik hajnalon éppen ő volt a soros, amikor már nem bírta tovább. Egy kis szünetben leheveredett a laborasztalra, és ott szundított egy kicsit. Éppen ekkor jött a takarítónő, aki addig ugyancsak ritkán látott heverő embert a laborasztalon. Éktelen kiáltozással verte fel a házat, a többi takarítónőt híva: „Segítség!! Hulla!! Segítség!!! Hulla!!!!”. Ez volt az a pillanat, amikor a nagy ordítozásra a munkatársnőm felébredt, és az álomtól még „kissé” szédelegve, támolyogva kitántorgott a szobából. Ezzel pontosan szembekerült a takarítónővel. A takarítónőnek elkerekedett a szeme, majd még jobban elkezdett üvölteni: „Segítség!!! Kísértet!!! Segítség!!!! Kísértet!!!!” 

 

A második és harmadik történetem az első amerikai utamról való, amelyen Martonosi Antal professzor úr meghívására Syracuse-ban (NY) töltöttem el egy évet. Két kiváló magyar kollégával is együtt dolgoztam, akik – családos emberek lévén – minden eszközt felhasználtak arra, hogy spórolhassanak. Ennek egyike volt, hogy a francia bagettből nem egyet, hanem egy tucatot vettek, és a felhasználásig az intézet egyik mélyhűtőjében tartották. Az ötven literes készülék tele volt fagyott bagettekkel, amelyeket az élelmes kollégák a méreteiben pont ideális pipettaszárítóban pirítottak minden nap friss, ropogós kenyérré. 1984 nyarának közepén történt, hogy Martonosi professzor belépett a laborba és így szólt: „Több, mint 25 éve dolgozom az amerikai államnak. Úgy gondoltam, hogy ennyi munka után megérdemlem azt, hogy a saját magam céljára is felhasználhassak egy hűtőszekrényt. Abba tenném az üdítőt és az ebédemet az irodámban. Kicsi szekrény is elég lenne, pont akkora, mint ez itt.” Ezzel kinyitotta a fagyasztót, amiből kidőltek a fagyott bagettek… Úgy gondolom, hogy az Olvasó nem tudja elképzelni azt a csendet, ami támadt. Martonosi professzor elvörösödött, és ott helyben majdnem megütötte a guta. Becsületére legyen mondva, hogy egy szót sem szólt, csak kiment a laborból. (Mondanom sem kell, hogy a bagettek néhány perc múlva már a szeméttároló lakói voltak…)

 

Martonosi professzor többször is figyelmeztetett, hogy az az üvegből készült homogenizáló eszköz (a kollégák kedvéért: Potter), amellyel a nyúlizom membránját izoláltam (egy egész nyarat töltve a hidegszobában…), az ő tervei alapján egyedileg csiszolt alkotás, amelyet, ha eltörök, akkor óriási baj lesz. Vigyáztam is rá, mint a hímes tojásra. Eljött a nagy nap: be kellett mutatnom az egész eljárást az egyetemi hallgatók egy nagyobb csoportjának. A közepén jártam éppen, amikor elmondtam nekik, hogy ez az eszköz, amit éppen most használok, bizony egyedileg csiszolt alkotás, ami pótolhatatlan. Ebben a pillanatban (halk pendüléssel) a Potter kettérepedt. Majdnem elsírtam magam. A legrosszabbra készülve mentem be Martonosi professzor szobájába. Az a minimum, hogy azonnal hazaküld. Ráadásul ki kell fizetnem a készüléket. Nyilván aranyáron. Még a szüleim minden pénze is rámegy, nemhogy az enyém. Remegő szájjal mondtam el neki, hogy „A Po-po-potter, az bizony eltö-tö-törött.” Rám nézett, (meghaltam), majd elmosolyodott. „Az üveg – fogyóeszköz” – mondta, és ezzel kihúzta az egyik fiókját, ahol, katonás rendben, még legalább tíz darab volt a kérdéses alkotásból...

 

A negyedik történetem a nyolcvanas évek végéről, Hannoverből való. Bulit rendeztek a német labor tagjai, akikkel együtt dolgoztam. Piknikszerű este volt, mindenki hozott valami ételt, vagy italt. Én kiwi-bóléval készültem. Odáig minden rendben ment, ameddig meghámoztam, kockára vágtam a kiwit, és összekotyvasztottam kiwi-likőrrel, meg már nem emlékszem, hogy mi mindennel. De mibe tegyem? Eszembe jutott, hogy a laborban hegyekben állnak a használatlan kétliteres mérőpalackok. Az egyikük ideális tartója lesz a bólémnak! A bólé igen nagy sikert aratott. Sajnos az üvege is. „Honnan van ez a szuper üveg, Péter? Nagyon szép!” „Hát honnan? Hát a laborból. Ez egy mérőlombik.” A szobában akkora csend lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. „Te KOMOLYAN elloptad az egyik mérőlombikot a laborból??? Ezt nem hiszem el!!” A precíz német tekintetek karóba húztak, és kiiktattak minden emberi fajból. (Másnap szépen elmosva a helyére került a lombik megint. Jópár napba beletelt, amíg a kollégák a „szarka-magyar” kreatív sokkját képesek voltak feldolgozni.)

 


Az ötödik történetem Bostonban, a kilencvenes évek elején, játszódik. Ron Kahn-nal az inzulin hatásmechanizmusának a felderítésén dolgoztunk. A kutatómunkám során radioaktív foszfát egészen tetemes mennyiségét használtam el. A radioaktív munkára egy egész különálló szoba szolgált. Nagy szerencsémre. Ugyanis sikerült vagy 5 mCi foszfátot kiöntenem, amelynek a feltakarítása hónapok rendszeres munkáját jelenti. Nem unatkoztam… Különösen azért, mert túl kicsi betűkkel írtam ki az ajtóra, hogy „Vigyázat! Radioaktív anyag a padlón!”, és így a Harvard Egyetem főellenőre sikeresen belelépett a tócsámba… A cipőjét azon túl évekig csak plexidobozban nézhette. Ráadásul aznap papucsban kellett hazamennie – a felesége nagy örömére. Így a takarítás mellett minden héten háromszor „előrehaladási jelentést” is írhattam a főellenőr úrnak. A kollégák azzal vigasztaltak, hogy ez semmi az egyik elődöm sztorijához képest, aki észre sem vette a tócsát, és saját maga lépett bele. Az ellenőrzés a Geiger-számlálóval a metrón átutazva a fél városon át követte a radioaktív talpnyomait, és hajnali négykor azzal ébresztette fel az ágyában, hogy „Uram! Van egy jó hírünk Önnek! Fél Bostont magának kell feltakarítania… Most.

 

 

A hatodik történetem a kilencvenes évek végéről, Tokióból való. Festésre került sor abban a laborban, ahol én is kutattam. Óriási műszereket és bútorokat kellett az egyik szobából átcipelni a másikba. Össze is fogtak a nők a laborban, és a takarítónőtől a docensasszonyig vállvetve cipelték a cuccokat. Az urak karba-tett kézzel nézték, ahogy a hölgyek sürögnek-forognak. Én alig jutottam szóhoz. „Srácok! Megyek segíteni!” „Nehogy megpróbáld! Cipelni??? Ez női munka!” Azóta szerencsére sokminden változott arrafele, de Japánban nőnek lenni még ma sem pöttyös regényekbe való tündérmese. [Mentségemre szolgáljon, hogy amikor ezt a sorokat írtam, akkor még az emberiség mért földrengései közül a legerősebb kitörése előtt voltunk. Nem volt még szökőár, és atomkatasztrófa sem. Ma már mindez megborzasztó valóság. Kérem, hogy álljunk ezért itt meg egy pillanatra és küldjünk erőt és szeretetet, hacsak gondolatban is, japán testvéreinknek. A kolontár-devecseri katasztrófa miatt alakult Liliomos Mozgalom – amelyhez a Facebook-on ITT lehet csatlakozni, avagy egyébként ITT – tagjai nevében is köszönöm!]

 


 

 

A hetedik és utolsó történetem az ezredforduló után, Párizsban játszódik. A Denis Diderot Egyetemen voltam meghívott professzor, amikor elérkezett a Beaujolais Nouveau (azaz a magyarhonban nemrég Bogyólé néven meghonosodott újbor napja; a baloldali képen a Tokio melletti Hakone beaujolais fürdőjét láthatjuk – megint csak szomorú kontrasztként idézve a katasztrófa előtti napokat). Ez a nap szent. Amikor az újbor megszületik, a munkahelyeken megáll az élet. A főnök hozza a bogyólét, meg persze az elmaradhatatlan francia kenyeret és sajtokat, és megindul a kóstolás. Mindenki szagolgat, karimát nézeget, poharat forgat, kortyintgat, csettintget, és óvatosan nyeldekel. „Jobb, mint a tavalyi, mélyebb a színe. Baj van a bukéval. Nem jó a zamat. De a karima! Nézd ezt a koronát! Ugyan már! A gyümölcsös illat. Az az igazán jó benne!” Óriási vita lesz, és mint általában a franciáknál mindenen: évtizedes barátságok mennek tönkre egy pillanat alatt – látszólag. Majdnem tüntetés kezdődik, avagy sztrájk tör ki. Néha csaknem forradalom is lesz. Bogyólé-forradalom. Aztán délutánra a sokadig kenyérfalat, sajt, no meg lötybölés, öblögetés, gurgulázás és szimatolás után kialakul a konszenzus. Ebben és ebben jobb, abban és abban viszont rosszabb, mint a tavalyi. Hiába, no, megint eltelt egy év. Hiába, no, élni (tudósként is) tudni kell.

Megosztás

Hozzászólások

http://hvg.hu/Tudomany/20110325_tedxdanubia_elo_kozvetites?brpage= Más témában már előkerült e rendezvény e blog valamely bejegyzésénél...és Péter egy lehet kevésbé poénra kihegyezett nyolcadik "sztoria" is megtalálható itt...
Message from Hungary to Japan

http://www.youtube.com/watch?v=l4gDtqDv7nk

Jóket derültem a sztorikon. Sereg efféle anakdota él bennem kölyökkoromból. Egy azonban felejthetetlen, AZ OROSZ TUDÓS KLOTT-GATYÁJA: Tán még óvodás lehettem, amikor apám munkahelyén úgy hozta a sors, hogy neki kellett egy orsz tudóst magyarországi tartózkodása idején vendéglátóként fogadni. Már a reptérről jövet kiderült, az orosz tudós anélkül nem hajlandó hazamenni, hogy a híres magyar fürdők egyikében meg ne áztatná magát. Apám először megpróbálta a "tél van ehhez", az "én nem szoktam" stb. érveket, majd elővette az aduásznak hitt ellenvetést: "nincs fürdőnadrágom". Sebaj, nyitotta fel bőröndjét az orosz tudós, és mutatta, van kettő nekem, majd kölcsönadom az egyiket. Apám az egyébként tiszta és katonás rendben elcsomagolt bundabugyi és szocreál fekete tornanadrág halmazállapot közt lévő klott-gatya láttán megbánta, hogy tudományos pályára lépett. Azt tudta, hogy ő abba a szörnyűségbe bele nem bújik, sempedig abban nem mutatkozik -kíváltképp egy uszoda nyilvánossága előtt-, efféle ruhadarabot semmiféle bőrfelületével érinteni nem lesz képes. Azonnal hazatelefonált, hogy a család összes tagja még zárás előtt egy fürdőnadrágot kerítsen. Télen. Az átkosban. Persze. Velünk kölykökkel végigróta a család az Úttörő, a Corvin, stb áruházakat, sportboltokat, de fürdőnadrág -szezon hiányában- nem volt, hát jóanyám vett egy fürdőnadrágnak leginkább alkalmasnak tűnő ruhaanyagot (valami törülköüző és függönyféle közti, semminek sem alkalmas, de talán leginkább fürdőnadrágot beleálmodni való volt az) és megpróbált készíteni egyet. Nyúlt az anyag, szabásminta nem volt, sehogy sem jött össze, nagyanyámat visszaszalasztották zárás előtt további ruhaanyagért. Hozott is, kisvártatva visszatért vállán egy nem sovány tekercsnyivel (azt hiszem ez egy "vég" anyag). Amire apám éjnek idején az orosz tudós kisérgetése után hazért, számos gatyának nem mondható próbadarab várta már, és mi kölykök hülyére röhögtük magunkat az egész éjjel folytatódó "divatbemutatón",amint apám a tükör elött meg meg jelent időről időre egy egy fürdőnadrágban, melynek formája sehogysem alakult a hajnal és a ruhaipari technológia fejlődése közti vérre menő házi-verseny hevében sem. Végül, mikor a Rudas fürdő öltözőjében az orosz tudós két klottgatyával igéretéhez híven megjelent, apám büszkén mutathatta a sajátját, "kösz, de a feleségem tegnap varrt egyet". Tanulság? A tudományért hozandó áldozatok fajtáinak száma valószínűleg végtelen...mely végtelenen túl, már csak egy bundabugyira hajazó klottgatya rémképe lebeg...egy biztos, a családból azóta senki nem lépett tudományos pályára...

A többiek nevében is köszönöm a sztorit! (A velem szemben ülő utas kicsit furcsán nézett rám a Sopronba haladó vonaton, amikor felröhögtem... )

A soproni rövid szóváltás okozott egy kis gondolati tér rezonanciát, ami hozzásegített ahhoz, hogy megszólaljak. Ha arra gondolok, hogy a az eddigi életem a kutatás minden féle-fajta megnyilvánulásáról(gyermeki kíváncsiság, művészeti megélések, morfondírozás a mi, miért van úgy, ahogy..) szólt, akkor nagyon szerencsésnek érzem magam, mert ehhez volt egy ideális családom, hátterem. A tudományosság színterére lépni pedig további izgalmakkal jár. A tehetség azonosítása miért olyan problematikus? A tehetség önmagáról nem nyilatkozik. (Szégyenli, bizonytalan, mert más mint a többiek?...) Más utakat keres és főleg a saját útjait. A konstruktív pedagógia is ezt a gondolatot használja fel kiindulópontként. Hozd létre a fogalmi hálódat úgy, hogy az szerves egységet alkosson! Ennek kiépülése pedig más és más folyamatokhoz kapcsolódik az egyén szintjén, hiszen a genetikai meghatározottság mellett végtelen dimenzióban képzelhető el a háttértényezők releváns hatása. Szóval a statisztika tudománya is belefut ennek a vizsgálatába. Ebbe az erős rendszerbe mégis beépülhetnek azok a rugalmas elemek, amelyek a korrekciókat is elviselik. De ki tud egy ilyen rendszer kiépülésében segíteni egy felnövekvő vagy éppen már felnőtt embernek? Kutatni ezen a területen számos kérdést vet fel. Amióta a kognitív pszichológia mellet számos tudomány hozzájárul a pedagógia professzionális felfogást erősítő rendszeréhez, egyre több kapaszkodó van a tanári professzióhoz való eljutásban. Ezen a területen különösen érdekel engem a tanári portfólió kialakítása, amely az elmélet és gyakorlat kapcsolatának lehet eszköze a pedagógusi munkában, miközben a pedagógus saját fejlődési folyamatait dokumentálja, lehetősége nyílik az önreflexióra és a fejlődésre, tanulásra a munkája során. Talán a minőségbiztosítás szempontjai is megragadhatók e közben. A hét végén Szegeden a Neveléstudományi Intézetben beszéltünk arról a tanítási-tanulási eljárásról, amely a tanár szerepének átalakulásáról szól. A "kutatásalapú" tanítás (inquiry based learning-IBL) megvalósulása egy olyan demokratikus viszonyulást kíván, amelyben a pedagógus mentor szerepe erősödik meg. Erről majd bővebben. Szívesen folytatnám az írást, de az önmagam számára megfogalmazott feladataim elszólítanak.