A szabadság igazi arca
Avagy: Ránk lehet-e bízni a Földet?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A szabadság egy olyan kincs, amelyért a magyar nép nagyon nagy árat fizetett. De vajon értjük-e, hogy mi az? Az a szabadság, amire képesek vagyunk, még a gyermek tomboló, mindent akaró szabadsága, vagy eljutottunk-e már a felnőtt kor lenyugodott, elfogadni tudó, felelős és bölcs szabadságához?

A fogyasztói társadalom szabadsággyilkos társadalom. A többet és még többet reflexe nem azonos a szabadsággal. A szabadság nem abban áll, hogy választhatok. Az igazán szabad döntésben a „megtehetném, de nem teszem meg” döntése, és a „mást, újat teszek helyette” kreatív, alkotó döntése is benne foglaltatik. Az igazán szabad döntés nem valami ellen tesz, hanem valamiért. Nem kudarckerülő, hanem sikerkereső. Nem reflexív, hanem pro-aktív. Az igazán szabad döntés nem csak beágyaz, hanem megadja a kitörés esélyét is. A szabad döntés hosszú távon gondolkodik, és ezzel kifeszíti a túlélés hosszú távú esélyeit.

A valóban szabad döntéshez szabad, kiforrott, integráns egyéniség kell. Olyan, amelyik ismeri és vállalja önmagát. Az ilyen egyéniség már felnőtt. Elsajátította már a felnőtt kor lenyugodott, elfogadó, felelős bölcsességét. A XXI. század túlfogyasztási őrületében csak akkor őrizhetjük meg a Földet és rajta magunkat, ha az előttünk álló döntésekhez végre felnövünk.

 


Édesapám családjában a férfiak a XVIII. század óta kántortanítók voltak. Nem volt ez alól kivétel a nagyapám sem (a képen jobbra), aki Pécsett iskolát igazgatott. Édesapám (középen) volt az első, aki szakított a családi hagyományokkal és vegyészmérnöknek ment. Őt a nagybátyám, Feri követte (a családi képen baloldalon), aki orvosnak tanult. Feri bácsit (az utolsó életben maradottat a képről) nemrég temettük el. A nagykanizsai kórház igazgatója volt, végtelenül kedves, sokat tudó ember, nagyon jó orvos. Mélyreható figyelemmel és szerénységgel követte az orvostudomány eredményeit. Így nézett a betegeire is. A lelket is gyógyította, ami a legfontosabb. Ahogyan édesapámnál is (aki 56 szabadalommal vonult nyugdíjba), a szakítás a családi hagyományokkal Feri bácsinál is bevált. Egy-egy merész döntéssel mindketten szabadon alakították a sorsukat.

A szabadság magasan áll az értékeink rangsorában. Több felmérés szerint évtizedek óta megelőzi az egyenlőséget, a bölcsességet és az üdvözülést is a magyar társadalom által elfogadott értékek között. (Úgy is mondhatnók, hogy a magyar a szabadságért keresztültör mindenen, odadobja még az üdvözülését is – az értékrangsor szerint azt aztán elsőként… –, de mindezt kevés bölcsességgel teszi.) A múlt és a közelmúlt példák sokaságával bizonyítja, hogy a magyar nép sokat szenvedett a szabadságáért. Sokszor valóban nem voltunk szabadok, és talán még ennél is többször nem éreztük magunkat szabadnak. Történelmileg és jogilag a rendszerváltás meghozta a vágyva vágyott szabadságot. Azt kaptuk-e, amit akartunk? Tudjuk egyáltalán, hogy milyen szabadságot akartunk?

A szabadság egyik fajtája a fékek hiánya, a „mindent megtehetek” szabadsága. A kalandozó magyarok, a végeláthatatlan puszta korlátlanságát megéneklő Petőfi, a lánglelkű Kossuth egy ilyen szabadságeszmény megtestesítői valahol. Ez a szabadság teljesnek mondható, hiszen tényleg nem korlátozza semmi. Az ilyen szabadság erősnek és ifjúnak mondható, hiszen minden olyan teret betölt, ami csak adatik. Ehhez nagy erő, az ifjúságra jellemző felfedezésvágy és végtelennek tetsző energia kell. Ha van olyan üres tér, amit be kell tölteni, ha nincs olyan vonás, helyzet vagy érdek, amelyet figyelembe kell venni, akkor az ilyen szabadság hatékony és hasznos.

A XXI. századra elfogyott az a fizikai tér, amely korábban még létezett. Rengetegen lettünk, mi emberek. Nem lehet úgy tenni, nem lehet úgy élni, hogy „nincs olyan vonás, helyzet, vagy érdek, amelyet figyelembe kellene venni”. „Rendben.” – mondhatná erre valaki. „A földi tér valóban elfogyott. Terjedjünk ki más dimenziók mentén. Hódítsuk meg a Holdat, vegyük uralmunk alá a Mars bolygót. Vagy terjeszkedjünk belül, és derítsük fel a lélek mélységeit. Találjuk ki esetleg azt, hogy hogyan lehet felfedezni a sokmilliárd ember közös egységét képező hálózatot.” Mindezek (és még sok minden más) valóban adnak, adhatnak új teret a XXI. században is. Folytatódhat a rohanás, folytatódhat a hódító hajsza.

Számomra azonban az igazi kérdés az, hogy jöhet-e létre bonyolultság, szépség és ténylegesen magasra értékelendő emberi teljesítmény ebből a rohanásból? Valahol igen. Ahhoz, hogy eljussunk a Holdra, vagy a Marsra, olyan bonyolult eszközöket kell kitalálnunk, amelyek a jelenlegi emberi teljesítmény csúcsai. Az embertársainkkal való kapcsolattartás igénye forradalmian új kommunikációs eszközök sokaságát hozta létre. Ugyanakkor fontos látni azt, hogy ezek a teljesítmények pontosan azért jöhetnek létre, mert valami a rohanás útjába állt. Ez az akadály lehet pármillárd kilométernyi légüres tér, vagy az emberi agy törpesége a befogadandó sokmilliárd ismerőshöz képest.

A fenti gondolatmenetből az következik, hogy a szabadság csak akkor, és csak addig tud létrehozni igazi értékeket, amikor tomboló energiája valamilyen gátba ütközik. Nem mindegy azonban, hogy hogyan akarjuk leküzdeni ezt az akadályt? Nekimegyünk-e újra, csak most még többen, még nagyobb erővel? Vagy esetleg elkezdünk gondolkodni? Esetleg annyira elkezdünk gondolkodni, hogy már ki sem próbáljuk az akadálynak ütközést, mert tudjuk nagyon jól, hogy ott van, és azt is tudjuk, hogy puszta erővel át nem törhető? Esetleg tudjuk azt hogy áttörhető, de belegondolunk abba, hogy a környezetnek, a minket körülvevő rendszer egészének, a világnak mit okoz az, ha mi tényleg áttörjük az adott akadályt? Valóban helyes-e áttörni azt az akadályt? Ilyen a kérdésekkel kezdjük megközelíteni a felnőtt szabadságát. A belátó mérlegelés, az egész érdekében történő lemondás nem azonos az öregkor korlátos szabadságával. Idős korban már sokszor hiába szeretnénk valamit megtenni, az már bizony nem megy.

Édesanyám mondta nekem régebben:

„Tudod fiam, amikor fiatal voltam, rengeteg volt az energiám. Csak sajnos nem tudtam azt, hogy mire is használjam. Most, hogy megöregedtem, már nagyon tudom, hogy mit kellene tennem. De már sajnos nincs hozzá energiám.”

A felnőtt kor szabadsága meg tudná tenni, de úgy dönt, hogy nem teszi meg. Ez a szabadság lenyugodott, elfogadni tudó, felelős és bölcs szabadság.

 

 

 A nem-választás szabadságához fűződő nagy emlékem maradt, amikor egyszer Esterházy Péterrel vacsoráztam. Rendelésre került a sor. „Egy húslevest kérek.” – mondta Esterházy a pincérnek. (A valósághoz hozzátartozik az, hogy már sajnos elfelejtettem, hogy milyen levest is kért, de amúgy sem ez a történet lényege.) „Nagyon sajnálom uram, a húslevesünk elfogyott.” – így a pincér. Mire Esterházy hosszasan belemélyedt az étlapba. Majd felnézett. „Tudja mit? Akkor húslevest – itt hosszan kivárt – nem kérek.”

 


Még egy példát hozok a nem választás szabadságára, mert ennek a megértését a jelen kor egyik legfontosabb kérdésének tartom. Az Antarktisz jégtakarója alatt száznál is több tavat találtak. Ezek legnagyobbika a Vosztok-tó, amely már millió éve zavartalanul éli elzárt életét. Az elővigyázatosság igen szép példája, hogy a tavat elzáró jégtakarót nem fúrták keresztül egészen mostanáig, hogy megakadályozzák azt, hogy az eddig elzárt életközösség befertőződjön. Évek óta átfúrhatták volna, de mégsem tették.

Az értéket termelő döntés komplex. Figyelembe veszi a környezetet. Nem áttör, hanem megkerül. Mást tesz annál, mint ami addig nem vezetett sikerre, vagy annál, ami nem hozhatna sikert. Az értéket termelő döntés új utat keres, alkotó, kreatív. A kreativitás a szabadság lényegéhez is hozzá tartozik. Az igazán szabad döntés nem valami ellen tesz, hanem valamiért. Nem reflexív, hanem pro-aktív. Ha valami ellen teszek, akkor a tettem meghatározott, hiszen a tettem irányát az akadály határozza meg. Kevesen tudnak felülemelkedni ilyenkor annyira, hogy az akadály mögött meglássák a lényeget és a lényeghez vezető utak gazdagságát.

A lehetőségek igazi gazdagsága akkor tárul fel, ha nem kudarckerülők, hanem sikerkeresők vagyunk. Miért? A kudarc a legtöbbször igen jól meghatározott. A siker ilyenkor a kudarc ellenpólusaként jelentkezik, és így ezt a sikert a kudarc egészen precízen behatárolja. A kudarckerülés így a lehetőségek kisebb körét deríti fel. A siker ilyenkor belátható. Ismert már az az eredmény, amelyet elérnünk kellene. Mértéke belőhető, elvárható, tudott. A sikerkeresés nyitott. Más utakat is megenged. Olyanokat, amelyeken még nem járt senki soha. Olyanokat, amelyek sokkal több szempontot vesznek figyelembe, mint a korábbiak. Az igazán szabad döntés tehát nem csak beágyaz, hanem megadja a kitörés esélyét is.

A szabad döntés nem csak egy lépéssel lát előre, hanem hosszú távon gondolkodik. Igaz az, hogy a hosszú távú átgondolással sokkalta több befolyásoló körülményt veszünk figyelembe, tehát látszólag kevésbé vagyunk szabadok, de az is igaz, hogy pontosan a körülmények gondos mérlegelésével növeljük meg annak az esélyét, hogy holnap is azon az úton haladhatunk, mint amin ma megindultunk. A megvalósulás esélye szempontjából tehát a bölcs, a belátó, a lemondó szabadság sikeresebb. Az ilyen döntési modell összességében, hosszú távon kevesebb korlátba ütközik, és ezzel kifeszíti a túlélés hosszú távú esélyeit.

A fogyasztói társadalom szabadsággyilkos társadalom. Bár választást enged, és így látszólag szabadságot ad, de a választás szabadsága korlátos. Csaknem olyan korlátos, mint a huszáros roham szabadsága, amikor valami ellen feszülök. Miért? A huszáros rohamban a választási lehetőségem a nullára korlátozott. Nekimegyek, lerohanom, más választásom nincsen. A fogyasztói paradicsomban a helyzet valamivel jobb. Több dolog között választhatok. De a választás ilyen szabadságának óriási ára van. Leszoktat a teremtésről. Leszoktat a kreativitásról, a „semelyiket sem választom, hanem csinálok helyettük valami egészen mást” lehetőségéről. Az igazi szabadság, az igazi gazdagság pedig pontosan ebben a teljesen más úton járó, teremtő szabadságban van. Erről szoktat le, ezt teszi szép lassan lehetetlenné, ezt öli meg a fogyasztói társadalom.

A szabadság nem abban áll tehát, hogy választhatok. Ezt az igazságot valahol belül a fogyasztók is felismerik, és unottá válnak. Már nem hozza lázba őket a választás. Tegnap is e két dolog között választottam. Unom. Itt érünk el a fogyasztói társadalom igazi csapdájához. A szabadság elrablását a választási lehetőségek állandó bővítésével kell elrejteni. Egyre többet választhatok. Egyre többől választhatok. A többet és még többet reflexe azonban még mindig csak a belátható utakon tereli a fogyasztók tömegeit, és nem adja meg nekik a teremtő szabadság esélyét. Ennél azonban rosszabb is történik. Egy ilyen életforma elfeledteti sokunkkal a teremtő szabadság emlékét is, és kiszolgáltatottá tesz bennünket az első új helyzetnek, az első igazi válságnak, ami szembejön. A fogyasztói életforma ezen túlmenően egy olyan ördögi körbe kerül, amely az ellopott szabadságot kergető köreiben felél minden forrást maga körül.

A valóban szabad döntéshez tehát nagyon sok paramétert kell átgondolni. A valóban szabad döntés járatlan úton jár. Ez nem próbált, veszélyes út. Választásához szabad, kiforrott, integráns egyéniség kell. Olyan, amelyik már alaposan megismerte és vállalja önmagát. Az ilyen egyéniség már felnőtt. Elsajátította már a felnőtt kor lenyugodott, elfogadó, felelős bölcsességét. A XXI. század túlfogyasztási őrületében csak akkor őrizhetjük meg a Földet és rajta magunkat, ha az előttünk álló döntésekhez végre felnövünk.
 

 

 

Válaszok (1)


Hadd kezdjem a válaszomat egy tegnapi filmélményemmel, a 2012 című filmmel. A film a szokásos hollywood-i szuperanimált akciófilm, szerelmi szállal és iszonyatosan bárgyú amerikai szuper-egóval, amelyet agymosásként néztem meg.

(A szuperegó egyik kivételesen röhejes jelenete, amikor az amerikai elnököt helyettesítő nímandot kezdi kérlelni az orosz és a kínai elnök, valamint a világ összes politikai vezetője, hogy nyissa ki a Noé bárkáját helyettesítő irdatlan nagy hajóraj kapuit, többek között azoknak a hajóknak a kapuját, amelyek fölött ők maguk rendelkeznek…)

 

Miért írok akkor itt erről az akár szégyenletesnek is mondható mozinéző tettemről? Mert a film arról is szól, hogy egy természeti katasztrófa pillanatokon belül eltörölhet bennünket a Föld színéről. Arról is szól, hogy fogalmunk sincsen arról, hogy az nagyon bonyolult rendszer, amit úgy hívunk, hogy Föld, az hogyan is működik, és mikor ér a tűrőképességének a végére. És arról is szól, hogyha egy ilyen katasztrófa bekövetkezik, akkor micsoda mocsok és önző módon leszünk képesek reagálni minderre.

(A filmben a Föld tektonikus lemezeinek elmozdulása óriási földrengéseket, tűzhányó kitöréseket és szökőárakat okoz. Az emberiség megmentését a legnagyobb hatalmak – G20 – vezetői néhány óriási méretű Noé-bárka építésével oldják meg. A bárkákra a legszebb műalkotások és az állatok egy-egy párja mellett a világ politikai vezetői jutnak csak be. A gazdasági elit tagjai közül azok férnek fel, akik fejenként egymilliárd EUR-t le tudnak ezért szurkolni. Bíztató világkép az emberiség valódi értékeinek megítéléséről…)

Baráti Péter szinte megelőlegezte a december 11.-én megjelenő blog írásom legfőbb gondolatait (most lebuktam, hogy mennyire előre dolgozom…), amikor a halál elfogadásáról és a felszabadulásról írt. Valóban. Önmagunk elfogadása, energiáink tudomásul vétele és okos használata nagyon közel áll a halál elfogadásához, az elfogadáshoz általában – és mindez nagyon közel áll a felszabaduláshoz, azaz az én megfogalmazásomban: a megváltáshoz. Erről fogok írni december 11.-én.

„farkasa” hozzászólásából a „a mások szabadságát az én szabadságom nem korlátozhatja” tételmondatot emelném ki. Amiről „farkasa” ír, az minden kooperációnak, azaz minden komplex rendszer kialakulásának az alapja. (Édesanyám úgy mondta ezt régen, amikor árnyékot vetettem rá, miközben napozott: „Fiam, ne vedd el, amit adni nem tudsz.”) A korlátozás mértéke egy iszonytatóan nagy kérdés, mondhatni az emberiség egyik központi kérdése. Nyilvánvalóan a fenti tételmondat teljes mértékben nem lehet igaz, mert a létemmel már korlátot jelentek a többieknek. Ugyanakkor a korlátok optimális mértékének megtalálása a további földi létezésünk egyik kulcskérdése.

„farkasa” másik felvetésére – a szabadság és a demokrácia mértéke mennyiben függ össze a tudással – majd január közepén fogok visszatérni, amikor demokrácia és a meritokrácia témakörét járom majd körbe.

 

Válaszok (2)

 

Elsőként „lazac3” kreativitással kapcsolatos gondolataira (és az ezt kommentálók hozzászólásaira) reflektálnék én is. Valóban. Borzasztóan nehéz kreatívnak maradni egy hálózatos kapcsolatrendszerrel átkötözött, besimuló közegben, vagy akárcsak egy olyan közegben, amelyikből a kreativitás kiveszett. Máshogyan is fogalmazhatok: nagyon nehéz akárcsak részben is szabad egyéniségnek maradni egy identitásvesztett világban. Megint máshogyan fogalmazva: igen nehéz kitűzni és megtartani egy irányt akkor, ha a világban körülöttünk nincsen irány. (Ebből a szempontból még a rossz irány is jobb, mint a semmilyen, mert az legalább viszonyítási pont.)


Nem tudom azonban megállni, hogy „zsisza” egyik gondolatával ne szálljak vitába picit. Teljesen egyetértek „zsisza”-val abban, hogy a megújuló energiaforrások rendkívül fontosak és a jövő egyik kulcsát jelentik. Ugyanakkor ezeket az energiaforrásokat (mint ahogyan semmilyen energiaforrást) sem fetisizálnám, mert ha abba a csalóka hitbe ringatjuk magunkat, hogy az életmódunkon nem kell változtatni semmit (semmi olyat például, mint amit „lazac3” leír), hanem a szükséges egyre több és több energiát majd előállítjuk akármilyen energiaforrásokból, akkor a Föld egyensúlyát nem állítjuk helyre csak másutt és másutt avatkozunk bele. Azaz ezek a megoldások csak átmenetiek, és csak egy gyökeres életmódváltással együttesen jelenthetnek hosszú távú megoldást. (Amiben természetesen az is benne van, hogy a hosszú távú megoldásnak a „zsisza” által említett megújuló energiaforrások is részei.)



Gullai Nóra hozzászólása is nagyon értékes volt a számomra. Teljesen egyetértek azzal a megállapításával, hogy „ahhoz, hogy a (valódi) szabadságával igazán jól tudjon valaki élni, ahhoz nagyon nagy bölcsességre és megfontoltságra van szükség”. Abban is igaza van Nórának, hogy „A megoldás talán abban lehet, ha vezető pozíciókba olyan emberek jutnak, akik számára az elsődleges szempont nem a profit és az önző érdekeik kiszolgálása”. Ugyanakkor szeretnék figyelmeztetni arra, hogy ez kell, de messze nem elég. Egy későbbi írásomban elemzem, és úgy igazán kifejtve majd december végén fogok írni arról, hogy milyen önerősítő (ha tetszik: ördögi) körök szervezik a rövid távú gondolkodást rendszerré. Ezeknek az önerősítő köröknek az átvágásához egy ember nem elég. Máshogyan fogalmazva: nem mentheti fel senki magát a felelősség alól. Ha bármelyikünk úgy véli, hogy ez nem az ő ügye, a legjobb szándékkal megáldott vezető is csak megkötözött kezű ember marad. (És itt félreértés ne essék, nem egyfajta összeesküvés-elmélet hirdetése beszél belőlem, hanem az a hálózatkutatási tapasztalat, amelyik egyértelművé teszi, hogy a sokrétű kapcsolatrendszer minden összeesküvés nélkül is olyan közös szándékká összesül, amelyik esetleg senkinek a fejében külön-külön a maga teljességében nem is létezett.)
 

Megosztás

Hozzászólások

Ismét nagyon kiváló, gondolatébresztő bejegyzés! Köszönjük. Több tételmondata közül az én kedvencem: A szabadság nem abban áll, hogy választhatok. Az igazán szabad döntés a "megtehetném, de nem teszem meg" döntése. Értelmezésemben ugyanezt jelenti egy későbbi tétel, mely szerint az igazi szabadság arról ismerszik meg, hogy korlátai vannak. Ezzel a legtöbben még egyet is értenek, ám csupán abban az értelemben, hogy mások szabadságát az én szabadságom nem korlátozhatja. Pedig ez csak az egyén nézőpontja, melyen messze túlmutat egy ennél sokkal fontosabb korlát: az általános erkölcs korlátja. (Ha úgy tetszik, ez a bizonyos keresztényi erkölcs, de nem érdemes leszűkítenünk.)
Jogosan - és egyre aktuálisabban - merül föl a kérdés, hogy a rendszerváltás-rendszerváltozás meghozta-e nekünk a kívánt szabadságot. Az én válaszom az, hogy amennyiben a "kívánt szabadság" azt jelenti, hogy a nép úgy érzi, választási lehetőségei vannak, maga dönthet sorsáról, joga és lehetősége van a legjobb döntést hozni (hiszen megbízható tudás birtokában van), úgy nem hozta meg. Igaz, ez a társadalmon is múlik, mely ha egészséges, kilöki magából a szabadság ellenfeleit, ám 40 évnyi szocializmussal és az azt megelőző mintegy 300 évnyi "zsákutcás társadalomfejlődéssel" a hátunk mögött ez irreális elvárásnak tűnik. És éppen ezért volna nagy szükség felelős politikai elitre, melynek a "nép" nem eszköz, hanem cél, és amely felismeri önnön érdekét a nemzet érdekében.
Remek téma, remek írás! Továbbmennék a szabadság szó társadalomelméleti értelmezésének útján egy picit. Mihez képest vagyok szabad? Az egyes társadalmak adják a leghitelesebb tükröt arról, hogyan gondolkodunk, és elég szignifikáns különbségek mutatkoznak. A nyugati társadalmak anyagközpontúsága folyamatosan párbajra hívja a távol-keleti kultúrák szellemi elgondolásait. Lehet is mérlegelni, hol tart most egymás alávetése - gyarmatosítást látunk pro, kultúrexportot kontra, a világgazdaság pedig nyugati mintákra keleti munkaerőből látszik megszerveződni. A kérdés is különbözik a két oldalon: egyrészről ott a "hogyan legyek szabad a társadalomhoz képest?", a másik oldalon erre felel a "hogyan legyek szabad önmagamhoz képest?". Ami a társadalom szabadságát illeti, arra ott vannak a törvények, azok működése, ott van a történelem és ott van egy kazal tárgy és pozíció, amelyek segítenek az egymáshoz való viszonyulásban. Az önmagamhoz képest való szabadság meghatározásához már nem elég az egymáshoz való viszonyrendszerek tanulmányozása, ott egy kicsit befelé kellene fordulni. Odabenn pedig nincs "fogyasztási mérce". Azt gondolom, az élet bármilyen fogalmi meghatározottságához elengedhetetlen egyfajta autentikusság a halál fogalmával kapcsolatban. A kultúrák különbségei is azon indultak el, hogyan viszonyultak tagjai a halálhoz, mennyire voltak hajlandóak megérteni annak lényegét, az életre vonatkozó hatásait, mennyire tudták elfogadni azt. A nyugati kultúra minden ízében mintha ellensúlyozni akarná a halál szerepét, nem észrevenni, a hangot erősebb hanggal elnyomni - ebből jön is a rohanás, az anyagi "teremtés", a külső ingerek totalitása. Így az "amikor volt energiám, de nem tudtam, mire használjam, amikor pedig tudnám, már nincs"-típusú életek teljesen érthetőek, egy fáziscsúszást mutatnak, mintha valamit nem akarnánk megtanulni időben arról, hogyan is kellene élnünk. Az energia, aminek nincs célja, de van, olyan, mint nyitott ablaknál fűteni, aztán pedig rájönni, hogy be kell csukni az ablakot, de ha megteszem is, fázni fogok, mert a fűtőanyag oda. Ilyenkor épül be egy panel a nevelésbe, ami úgy hangzik, "hallgass rám, fiam, mert tudom a választ arra a kérdésre, amit te még fel sem tettél magadnak!". És mit kezdünk ezzel? Semmit. Hallgatunk az okos szóra? Nem. Van, aki igen, de túlnyom többségében nem. Mert mi itt nyugaton individuálisak vagyunk, nincs tisztelete a korral járó bölcsességnek, és nehezen tudunk nagyobb volumenben gondolkodni, hiszen nem nézünk szembe az élet nevű diszciplina bizonyos alapelemeivel, hanem ricsajozunk helyette, hogy ne is halljuk. Generációról-generációra megy ez a fáziscsúszás, ütemtévesztés, az eredményének már neve is van: stressz - amikor az energia van, de céltalan (illetve olyan célokért próbálják mások sorbaállítani, amiben nem hiszünk), ezért visszakanyarodik és minket esz. Kellene pár tehetséges "energiagazdáklodási minisztert" importálnunk keletebbről, mert ha céltalan/célt tévesztett energiáinktól szenvedve csak a dacos, individuális szabadságot hajkurásszuk tárgyszerű ikonokkal, akkor baj van. Ahhoz, hogy nekünk ne kelljen megcsúszott bölcseknek lennünk a gyermekeink szemében, más bizonyítékokkal kell szolgálnunk az önszerveződés terén, mint amerre most haladunk. (Ezért is örülök nagyon ennek a blognak, nomen est omen, erre a kis gondolat-szigetre mindig kiköthet, aki támpontot keres.) A szabadságnak nagyon komoly pszichológiai előfeltételei vannak. A halál autentikus tudata, a halál elfogadására alapuló élet segítene meghatározni a tényleg igazi értékeket és kijelölni az energiapazarlástól mentes utat. Úgy is mondhatnám: FELSZABADÍT. Engem, egyedül. Aztán mást és mást, mindenkit. És akkor beszélhetnénk egy jóval szűkebb, társadalmi típusú együttműködésről. Valahogy ez a távol-keleti kultúrákban jobban ment, megy. Lehetséges, hogy bizonytalan időn belül a "civilizáltabb", fizikailag erősebb nyugat bekebelezi, önmaga képére formálja őket, de a kultúrájukban vitathatatlanul látszik a másfajta szemlélet. Amennyiben tényleg a kultúra adja a nevelés alapját, erről nem szabad megfeledkezni. És amíg szociálpszichológusok által is bizonyított tény, hogy a nyugati társadalmak alapvető attitűdje a félelem (ebben a haláltól való félelmet mint bázist már elfogadhatónak tarthatjuk), addig a szabadság megélése valóban javarészt csak reflexív lehet, a pro-aktív metódusok pipacsok lesznek a mezőn...
. Bizonyára többen gondoljuk és/vagy tudjuk, hogy az ember idea-vezérelt lény. (Akár tudatosan választott idea mentén, akár tudattalanul. Persze, hogy ez jó vagy sem, az már egy másik kérdéskör.) Ám! (A fentiekhez kapcsolódva előhívom a rendszerváltoztatás idején keletkezett egyik mániám.)l Ha a tisztánlátás érdekében - pragmatikusan - mintegy a szabadság egyik mértékeként minden jövedelmet (bért stb) a mindenkori minimálbér többszöröseként fejeznénk ki, ill. definiálnánk, akkor jól látható lenne, hogy a társadalomnak (ill. a mindenkori törvényhozóknak) mi mennyit ér (és/vagy ki mennyire szabad). Csak példa gyanánt: a jegybank éppen ügyeletes elnöke - nyilván munkája miatt - mintegy 100× értékesebb a társadalomnak mint ... s í.t. Bölcs derűvel, barátsággal Déri József .
Első sorban engedd meg, hogy ismét csak tiszteletemet fejezzem ki. Nagyon érdekes, és tényleg a mai társadalom egyik legnagyobb problémáit tárod fel, mondjuk ki a lehető legjobb módon. Remélem sok emberhez eljut az írásod, és még jobban remélem, hogy meg is értik, és ezekhez mérten fogják életüket élni...bár ez a legnagyobb álom. A szabadságról csak egy mondat jut eszembe: "Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél! Ezzel szerintem mindent elmondtam. Legyen mindenkinek egy jó napja...:D
- Nagyon elgondolkoztatott. Két dolog rögtön eszembe jutott, főleg a fogyasztói társadalomról: - A romániai szocializmus idelyén korlátozott volt az áramfogyasztás. Tudtommal 7 után elvették a háztarásoktól az áramot. Sok emberke alternatív forrásokat próbált keresni. Gyakorlatilag saját maguk barkácsolta turbinát helyeztek a patakba és az így generált árammal próbálta háztartását ellátni. És reáadásúl, ha ez kiderűlt, még meg is gyűlt a baja a titkos rendőrséggel. Ma ugyanezt könnyebben megcsinálhatná, de nem teszi, ott van az áramszolgáltató, fogyaszthat amennyit akar. Pedig globális energia válság van, már félünk előre, mi lesz ha a gázt elzárják kelet felől. Igazán most lenne szükség ilyen krativitásra. Ja, persze, van aki most is próbál alternatív energiaforrást keresni. Jobb esetben csodabogárnak véli a többség, pedig úgyan azt teszi mind csekély 20 éve a kreatív ember. Kreativitásunk gyakorlatilag megvan kötözve amióta fogyasztói társadalomban élünk. Reáadásúl, úgyérezzünk szabadok vagyunk. - Tűrhető időben kerékpárral járok. Hallgatóként ingyenes bérletem van, de egészségemért és ökológiai lábnyomom mérsékléséért szívesen tekerek. Kerékpárosként az ember sok mindent megfigyelhet. Viszont a legérdekesebb megfigyelés: a személyautókban általában eggyetlen ember űl. Van hogy kettő, de teljesen ritkán van kihasználva az útastér rendesen. Ehez még hozzáteszem, hogy gyakori a 10-12 litret fogyasztó szörnygép. Gondolkodás közben dugóba kerűltem. Rengeteg helyet foglal az úttesten egy ilyen gépkocsi. Ha egy biciklire váltaná az ember máris elférnénk, nem lenne dugó, nem lenne káromkodás, nem lenne egészségre veszélyes a levegő, úttest egy része helyett zöldterület lenne, a műemlék értékű épületek tovább megmaradnának, és szerintem úgyan úgy elérnének a munkahelyre az emberek, talán gyorsabban is. Álmodozásom az ilyen városképről, a mellettem lévő pocsolyán áthaladó autó miatt véget is ért. Valóságban Én vagyok a bolond, hogy bringázok, ázott bolond. Szerintem térségünkben és a baltikumban egy nagyon kamasz korban lévő fogyasztói társadalom van. A sok inség után habzsoljuk a szabadságnak vélt termékeket, szolgáltatásokat. Ha meg nem megy, akkor hitellel megvesszük (talán ezért erősebb nálunk a válság). Ha semmi nem működik, akkor szorongásunk van. Zavarja az embert, ha nem a legújabb generácíós zsebtelefonja van. Miközben a valódi cél, hogy barátainkkal minél jobb kapcsolatot tartsunk fent. Sajnos beleesek ebbe a csapdába, anyagi javak és rövidtávú érdekek miatt egyszerűen nem veszem észre a szellemi és a kapcsolati értékeket. Ilyen hozzáálással viszont még sokkal többször fogunk válságot megélni (mind ahogy Péter erre többször rávilágított), ami nem olyan veszélytelen, mert az emberek elégedetlensége már vezetett többször szélsőséges nézetekhez, háborúkhoz. Valódi szabadsághoz ostobaságunkat is le kell győzzük. Én optimista vagyok. Reméljük Péter gondolatait sokan megszívleljük.
Egy röpke két hetes szabadságom alatt sok minden történt itt, és bár még csak az első új bejegyzést olvasom, de már nagyon elmélyedtem a gondolataimban. Ráadásul a válaszokban nagy részüket már meg is fogalmaztátok. A beismert "bűneim" közé tartozik a mozizás, így a 2012 c. remek filmet én is láttam. Mindamellett, hogy a látványos filmek nagyon tetszenek, ebben az esetben többször majdnem fizikai fájdalmam volt, és mélyen elgondolkoztam, hogy jobban meg kellene válogatnom, hogy mit nézek meg... Az autózás/kerékpározás mindig is izgatta a fantáziámat. Még egész régen, középiskolás koromban, részt vettem egy többfordulós technika versenyen (sőt), ahol a döntőben az egyik feladat az volt, hogy egy ismeretlen szövegszerkesztőben szerkesszünk meg egy általunk írt szöveget, ami egy rövid, általános kérdésre a válasz. Engem nem is a feladat szerkesztési része ragadott magával, szinte percek alatt átlátható volt, hanem a kérdés, mi több probléma, amire válaszul kellett a rövid szöveget írnunk. A kérdés az volt (1993-ban!), hogy hogyan oldanánk meg a környezetszennyezést, hogyan csökkentenénk a gépkocsiforgalmat :-). Azóta is nagyjából tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy nem a kevésbé környezetszennyező autók, az elektromos járművek, satöbbi oldja meg ezt a kérdést. Sokkal inkább a megújuló energiaforrások...
Egy dologgal egészíteném ki azt a gondolatot, miért marad el a kreativitás. Ráadásul az áramszolgáltatás remek példa erre, mert itt vannak publikus esetek arra vonatkozóan, miért nem vagyunk kreatívak: mert a kreativitás ellenérdekelt dolog egy monopolhelyzetben lévő iparágban. Hallottam olyat, hogy aki kreatív módon "megkerülte" az áramszolgáltatót (házi szélkerék, egyebek), olyan büntetést kapott, hogy ihaj. Vagyis ha a gazdasági érdek (tőkeérdek) politikai lobbival kapcsolódik össze (márpedig ez a képlet a legtöbb esetben), akkor minden kéretlen kreativitás versenyhelyzetet teremt. Azt pedig akik megtehetik, nem látják szívesen. Ez a struktúra nemcsak a nagyvállalatok példázata, hanem egyre kisebb, egyre sejtszerűbb formában is megjelenik. Próbáljon meg valaki egy átlagos munkahelyen kreatív módon megoldani egy problémát, ami esetleg egy külső beszállító érdekeit sérti - nagy eséllyel azonnal kalodába zárják. A munkáltató azért, mert függvénye egy-egy külső körülménynek (a példánál maradva a "beszállító" körülményének, de sorolhatnám a pályázati pénzek körüli kényszerpályákat is), a munkatársak pedig azért, mert ők az állásukat féltik, ha egy ilyen konfliktusban rosszul foglalnak helyet. Ezek nyilván a rosszabb esetek, de mivel lehet mondani igen magas szinten létrejött példákat, ki merem jelenteni, hogy az már nálunk egy jelenség, hogy a kreativitás sok esetben érdeksértő. És az érdek a társadalmi tehetetlenség folytán, bizony, erősebb a józan észnél...
Kicsit késve reagálok erre a bejegyzésre, de nem volt netem már egy csomó ideje... Szóval a szabadságot definiálni egy picit nehéznek tűnik. Talán a lázadó lelkületű, ész nélküli mindent megtevésre hajlamos emberek azok közül kerülnek ki, akik a szabadságot a kontroll hiányával azonosítják. Valószínűleg nem mindenki számára jelenti ugyanazt a szabadság. Aki hosszú távon gátolva volt valamely tevékenységben, az a gát oldódásával valószínűleg túlzásokba fog esni (rebound) és ezt hirtelenjében a várva-várt szabadság érzéseként élheti meg. Az más kérdés, hogy évekkel később rájöhet, hogy hibásan cselekedett. (Pl. nagyon szigorú szülők gyermekének 18 éves koráig meg volt tiltva, hogy este 22.00 h után házon kívül legyen és alkoholt fogyasszon. A 18. születésnap után aztán heti rendszerességgel az öntudatlanságig issza magát a gyerek, mígnem aztán néhány év elteltével rá nem jön arra, hogy talán mégsem ez a "szabadság".) Jó esetben a magyar fogyasztási őrület is egy ilyen rebound reakció és valamennyi (remélhetőleg már nem túl sok) idő elteltével ez le fog csengeni. A fogyasztást egyébként én se szeretem kifejezetten, bár ésszerű keretek között kényelmesek és hasznosak tudnak lenni akár még a bevásárlóközpontok is (ezt azért én ki merem jelenteni), de mint mindenütt, ezen a téren is a mértéktelenség, vagy a dolgok félreértelmezése jelenti a nagyobb problémát. Ha valaki elmegy X plázába, mert elromlott a pirítóssütője, akkor nyilván ott talál a leghamarabb olyat, amilyenre szüksége van. Ellenben azt már egyszerűen nem tartom normálisnak, illetve egészségesnek, hogy emberek a szabadidejüket rendszeresen műmárvány, üveg és fém környezetben, néhány "trendi" üzlet közötti bambulással töltsék. A karácsony közeledtével lehet hallani, hogy míg egyes emberek 35 millió forintért vásárolnak plazmatévét ajándékba (ez komoly!), addig mások hitelt vesznek fel ajándékra, vagy otthon rakosgatják ide-oda a spórolt pénzüket, hogy egyáltalán kijön-e a karácsonyfára való. (És akkor nem beszéltem azokról, akik mondjuk a kaján gondolkoznak minden kreativitásukat bedobva...) Ez megint arra enged következtetni, hogy már megint nyílik az olló gazdag és szegény közt. Ami aztán nem mellékesen kihat az egészségügyi állapotunkra is. Egyszer olvastam valahol (már nem emlékszem, hogy hol), hogy a születéskor várható átlagos élettartam egészen megdöbbentő mértékű együtt változást mutat egy ország szegényei és gazdagjai közötti szakadék mélységével. Ugyanakkor akármennyire is hülyeségnek tartom, nem szívesen neheztelek azokra az emberekre, akik pl. hitelt vesznek fel az ajándékok miatt, tehát akik teljesen áldozatáivá válnak a fogyasztás hülyítésének. Azokra viszont hisztérikus dührohammal tudok gondolni gyengébb pillanataimban, akik behúzzák a csőbe ezeket az embereket, jól tudván azt, hogy ezzel milyen kilátástalan anyagi helyzetbe sodorják "áldozataikat". Itt pedig már eljutottam a felelősség kérdéséhez. Hiszen nem várhatjuk el azt, hogy mindenki pontos mérleget készítsen a cost/benefit hányadosokról minden egyes döntése előtt. Azt viszont én úgy érzem, hogy elvárhatnánk, hogy a tömegekre hatni tudó erők érezzék a felelősségüket abban, hogy a termékeik/szolgáltatásaik igénybe vétele esetén milyen irányú (hosszú távú) változás fog bekövetkezni az érintett tömeg anyagi-, családi-, erkölcsi- és magánéletében. Tehát ahhoz, hogy a (valódi) szabadságával igazán jól tudjon valaki élni, ahhoz nagyon nagy bölcsességre és megfontoltságra van szükség (és hát valljuk be, hogy veleszületett képességek ebben szintén elég erősen meghatározók, amiről meg aztán főleg nem tehet senki), amiből tud következni az, hogy bizonyos dolgokat megtehetne, de nem tesz meg. Az viszont teljesen irreális, hogy azt várjuk, hogy a Föld minden lakója képes legyen erre és szerintem például nem is lenne jó, ha mindenki olyan szuperintelligens lenne. A megoldás talán abban lehet, ha vezető pozíciókba olyan emberek jutnak, akik számára az elsődleges szempont nem a profit és az önző érdekeik kiszolgálása (tudom, ez pillanatnyilag nagyon naiv gondolat...), illetve ha van türelmünk segíteni annak, aki segítséget kér akár a döntéseihez, akár a saját személyes kis (sokszor saját maga által megásott) gödréből való kimozduláshoz és nem hagyjuk magukra a gondjukban azokat az embereket, akik áltozataivá lettek egy olyan fogyasztói világnak, ami tényleg nagyon bonyolult és tele van csapdákkal... Elnézést, hogy ilyen hosszút írtam, de ez most ilyenre sikerült. //Nem tudom, hogy most akkor érvényben van-e még az, hogy írjuk ki a nevünket, én ide megteszem, aztán innentől úgy veszem, hogy mindenki tudja: GN = Gullai Nóra)
szabadság? A mai értelmezésben nem létezik, s nem is baj. Mert sokak szerint SZABADSÁG = AZT CSINÁLOK AMIT AKAROK. De ez nem így van. Törekedni kell a szabad létre, mert természetadta jog, de mindig lekorlátoz környezeted, s kompromisszumokat kell kötni. Ez van. Ezt el kell fogadni, s akkor élsz a lehető legnagyobb szabadságban. Hozd ki a pillanatból amit lehet, mert amikor a múlton rágótsz és tervezed a jövőt, szintén "rab" vagy. Az idő rabja, s nem szabad... persze a múltból tanulni kell, s a jelen tetteid határozzák meg a jövőd, de azért marha jó érzés a jelenben lenni, megélni a Nap erejét, a szél simogatásást, a madárcsicsergést, a zenét, egy szép lány alakját :)... és még sok mást. röviden ennyi :P természetvédői tisztelettel; Lenner Ádám
Olvasás közben két mondat ragadta meg a figyelmem. Az egyik: "...jöhet-e létre bonyolultság, szépség és ténylegesen magasra értékelendő emberi teljesítmény ebből a rohanásból?" Az az érzésem, hogy az állítás, miszerint a mennyiség a minőség róvására megy, az emberekre is igaz. Romlunk, és hovatovább csökken emberi mivoltunk minősége. Mindezek ellenére a feltett kérdésre a válasz nem olyan egyértelmű. Azt is mondhatnánk, hogy nem, mert az értékek kitermeléséhez megfelelő értékrend szükséges, ami nincs vagy lealábbis nem irányadó, de ugyanakkor az ember - természetétől fogva - kreatív. Tehát ez a folyamat soha nem fog leállni, semmilyen szorító körülmények között. A másik mondat: "A fogyasztói társadalom szabadsággyilkos társadalom.". Egyetértek. A fogyasztói társadalom bennünket fogyaszt el.