Csermely Péter blogja

Nyomtatóbarát változat

A szabadság egy olyan kincs, amelyért a magyar nép nagyon nagy árat fizetett. De vajon értjük-e, hogy mi az? Az a szabadság, amire képesek vagyunk, még a gyermek tomboló, mindent akaró szabadsága, vagy eljutottunk-e már a felnőtt kor lenyugodott, elfogadni tudó, felelős és bölcs szabadságához?

A fogyasztói társadalom szabadsággyilkos társadalom. A többet és még többet reflexe nem azonos a szabadsággal. A szabadság nem abban áll, hogy választhatok. Az igazán szabad döntésben a „megtehetném, de nem teszem meg” döntése, és a „mást, újat teszek helyette” kreatív, alkotó döntése is benne foglaltatik. Az igazán szabad döntés nem valami ellen tesz, hanem valamiért. Nem kudarckerülő, hanem sikerkereső. Nem reflexív, hanem pro-aktív. Az igazán szabad döntés nem csak beágyaz, hanem megadja a kitörés esélyét is. A szabad döntés hosszú távon gondolkodik, és ezzel kifeszíti a túlélés hosszú távú esélyeit.

A valóban szabad döntéshez szabad, kiforrott, integráns egyéniség kell. Olyan, amelyik ismeri és vállalja önmagát. Az ilyen egyéniség már felnőtt. Elsajátította már a felnőtt kor lenyugodott, elfogadó, felelős bölcsességét. A XXI. század túlfogyasztási őrületében csak akkor őrizhetjük meg a Földet és rajta magunkat, ha az előttünk álló döntésekhez végre felnövünk.
 

Édesapám családjában a férfiak a XVIII. század óta kántortanítók voltak. Nem volt ez alól kivétel a nagyapám sem (a képen jobbra), aki Pécsett iskolát igazgatott. Édesapám (középen) volt az első, aki szakított a családi hagyományokkal és vegyészmérnöknek ment. Őt a nagybátyám, Feri követte (a családi képen baloldalon), aki orvosnak tanult. Feri bácsit (az utolsó életben maradottat a képről) nemrég temettük el. A nagykanizsai kórház igazgatója volt, végtelenül kedves, sokat tudó ember, nagyon jó orvos. Mélyreható figyelemmel és szerénységgel követte az orvostudomány eredményeit. Így nézett a betegeire is. A lelket is gyógyította, ami a legfontosabb. Ahogyan édesapámnál is (aki 56 szabadalommal vonult nyugdíjba), a szakítás a családi hagyományokkal Feri bácsinál is bevált. Egy-egy merész döntéssel mindketten szabadon alakították a sorsukat.

A szabadság magasan áll az értékeink rangsorában. Több felmérés szerint évtizedek óta megelőzi az egyenlőséget, a bölcsességet és az üdvözülést is a magyar társadalom által elfogadott értékek között. (Úgy is mondhatnók, hogy a magyar a szabadságért keresztültör mindenen, odadobja még az üdvözülését is – az értékrangsor szerint azt aztán elsőként… –, de mindezt kevés bölcsességgel teszi.) A múlt és a közelmúlt példák sokaságával bizonyítja, hogy a magyar nép sokat szenvedett a szabadságáért. Sokszor valóban nem voltunk szabadok, és talán még ennél is többször nem éreztük magunkat szabadnak. Történelmileg és jogilag a rendszerváltás meghozta a vágyva vágyott szabadságot. Azt kaptuk-e, amit akartunk? Tudjuk egyáltalán, hogy milyen szabadságot akartunk?

A szabadság egyik fajtája a fékek hiánya, a „mindent megtehetek” szabadsága. A kalandozó magyarok, a végeláthatatlan puszta korlátlanságát megéneklő Petőfi, a lánglelkű Kossuth egy ilyen szabadságeszmény megtestesítői valahol. Ez a szabadság teljesnek mondható, hiszen tényleg nem korlátozza semmi. Az ilyen szabadság erősnek és ifjúnak mondható, hiszen minden olyan teret betölt, ami csak adatik. Ehhez nagy erő, az ifjúságra jellemző felfedezésvágy és végtelennek tetsző energia kell. Ha van olyan üres tér, amit be kell tölteni, ha nincs olyan vonás, helyzet vagy érdek, amelyet figyelembe kell venni, akkor az ilyen szabadság hatékony és hasznos.

A XXI. századra elfogyott az a fizikai tér, amely korábban még létezett. Rengetegen lettünk, mi emberek. Nem lehet úgy tenni, nem lehet úgy élni, hogy „nincs olyan vonás, helyzet, vagy érdek, amelyet figyelembe kellene venni”. „Rendben.” – mondhatná erre valaki. „A földi tér valóban elfogyott. Terjedjünk ki más dimenziók mentén. Hódítsuk meg a Holdat, vegyük uralmunk alá a Mars bolygót. Vagy terjeszkedjünk belül, és derítsük fel a lélek mélységeit. Találjuk ki esetleg azt, hogy hogyan lehet felfedezni a sokmilliárd ember közös egységét képező hálózatot.” Mindezek (és még sok minden más) valóban adnak, adhatnak új teret a XXI. században is. Folytatódhat a rohanás, folytatódhat a hódító hajsza.

Számomra azonban az igazi kérdés az, hogy jöhet-e létre bonyolultság, szépség és ténylegesen magasra értékelendő emberi teljesítmény ebből a rohanásból? Valahol igen. Ahhoz, hogy eljussunk a Holdra, vagy a Marsra, olyan bonyolult eszközöket kell kitalálnunk, amelyek a jelenlegi emberi teljesítmény csúcsai. Az embertársainkkal való kapcsolattartás igénye forradalmian új kommunikációs eszközök sokaságát hozta létre. Ugyanakkor fontos látni azt, hogy ezek a teljesítmények pontosan azért jöhetnek létre, mert valami a rohanás útjába állt. Ez az akadály lehet pármillárd kilométernyi légüres tér, vagy az emberi agy törpesége a befogadandó sokmilliárd ismerőshöz képest.

A fenti gondolatmenetből az következik, hogy a szabadság csak akkor, és csak addig tud létrehozni igazi értékeket, amikor tomboló energiája valamilyen gátba ütközik. Nem mindegy azonban, hogy hogyan akarjuk leküzdeni ezt az akadályt? Nekimegyünk-e újra, csak most még többen, még nagyobb erővel? Vagy esetleg elkezdünk gondolkodni? Esetleg annyira elkezdünk gondolkodni, hogy már ki sem próbáljuk az akadálynak ütközést, mert tudjuk nagyon jól, hogy ott van, és azt is tudjuk, hogy puszta erővel át nem törhető? Esetleg tudjuk azt hogy áttörhető, de belegondolunk abba, hogy a környezetnek, a minket körülvevő rendszer egészének, a világnak mit okoz az, ha mi tényleg áttörjük az adott akadályt? Valóban helyes-e áttörni azt az akadályt? Ilyen a kérdésekkel kezdjük megközelíteni a felnőtt szabadságát. A belátó mérlegelés, az egész érdekében történő lemondás nem azonos az öregkor korlátos szabadságával. Idős korban már sokszor hiába szeretnénk valamit megtenni, az már bizony nem megy.

Édesanyám mondta nekem régebben:

„Tudod fiam, amikor fiatal voltam, rengeteg volt az energiám. Csak sajnos nem tudtam azt, hogy mire is használjam. Most, hogy megöregedtem, már nagyon tudom, hogy mit kellene tennem. De már sajnos nincs hozzá energiám.”

A felnőtt kor szabadsága meg tudná tenni, de úgy dönt, hogy nem teszi meg. Ez a szabadság lenyugodott, elfogadni tudó, felelős és bölcs szabadság.

 A nem-választás szabadságához fűződő nagy emlékem maradt, amikor egyszer Esterházy Péterrel vacsoráztam. Rendelésre került a sor. „Egy húslevest kérek.” – mondta Esterházy a pincérnek. (A valósághoz hozzátartozik az, hogy már sajnos elfelejtettem, hogy milyen levest is kért, de amúgy sem ez a történet lényege.) „Nagyon sajnálom uram, a húslevesünk elfogyott.” – így a pincér. Mire Esterházy hosszasan belemélyedt az étlapba. Majd felnézett. „Tudja mit? Akkor húslevest – itt hosszan kivárt – nem kérek.”

Még egy példát hozok a nem választás szabadságára, mert ennek a megértését a jelen kor egyik legfontosabb kérdésének tartom. Az Antarktisz jégtakarója alatt száznál is több tavat találtak. Ezek legnagyobbika a Vosztok-tó, amely már millió éve zavartalanul éli elzárt életét. Az elővigyázatosság igen szép példája, hogy a tavat elzáró jégtakarót nem fúrták keresztül egészen mostanáig, hogy megakadályozzák azt, hogy az eddig elzárt életközösség befertőződjön. Évek óta átfúrhatták volna, de mégsem tették.

Az értéket termelő döntés komplex. Figyelembe veszi a környezetet. Nem áttör, hanem megkerül. Mást tesz annál, mint ami addig nem vezetett sikerre, vagy annál, ami nem hozhatna sikert. Az értéket termelő döntés új utat keres, alkotó, kreatív. A kreativitás a szabadság lényegéhez is hozzá tartozik. Az igazán szabad döntés nem valami ellen tesz, hanem valamiért. Nem reflexív, hanem pro-aktív. Ha valami ellen teszek, akkor a tettem meghatározott, hiszen a tettem irányát az akadály határozza meg. Kevesen tudnak felülemelkedni ilyenkor annyira, hogy az akadály mögött meglássák a lényeget és a lényeghez vezető utak gazdagságát.

A lehetőségek igazi gazdagsága akkor tárul fel, ha nem kudarckerülők, hanem sikerkeresők vagyunk. Miért? A kudarc a legtöbbször igen jól meghatározott. A siker ilyenkor a kudarc ellenpólusaként jelentkezik, és így ezt a sikert a kudarc egészen precízen behatárolja. A kudarckerülés így a lehetőségek kisebb körét deríti fel. A siker ilyenkor belátható. Ismert már az az eredmény, amelyet elérnünk kellene. Mértéke belőhető, elvárható, tudott. A sikerkeresés nyitott. Más utakat is megenged. Olyanokat, amelyeken még nem járt senki soha. Olyanokat, amelyek sokkal több szempontot vesznek figyelembe, mint a korábbiak. Az igazán szabad döntés tehát nem csak beágyaz, hanem megadja a kitörés esélyét is.

A szabad döntés nem csak egy lépéssel lát előre, hanem hosszú távon gondolkodik. Igaz az, hogy a hosszú távú átgondolással sokkalta több befolyásoló körülményt veszünk figyelembe, tehát látszólag kevésbé vagyunk szabadok, de az is igaz, hogy pontosan a körülmények gondos mérlegelésével növeljük meg annak az esélyét, hogy holnap is azon az úton haladhatunk, mint amin ma megindultunk. A megvalósulás esélye szempontjából tehát a bölcs, a belátó, a lemondó szabadság sikeresebb. Az ilyen döntési modell összességében, hosszú távon kevesebb korlátba ütközik, és ezzel kifeszíti a túlélés hosszú távú esélyeit.

A fogyasztói társadalom szabadsággyilkos társadalom. Bár választást enged, és így látszólag szabadságot ad, de a választás szabadsága korlátos. Csaknem olyan korlátos, mint a huszáros roham szabadsága, amikor valami ellen feszülök. Miért? A huszáros rohamban a választási lehetőségem a nullára korlátozott. Nekimegyek, lerohanom, más választásom nincsen. A fogyasztói paradicsomban a helyzet valamivel jobb. Több dolog között választhatok. De a választás ilyen szabadságának óriási ára van. Leszoktat a teremtésről. Leszoktat a kreativitásról, a „semelyiket sem választom, hanem csinálok helyettük valami egészen mást” lehetőségéről. Az igazi szabadság, az igazi gazdagság pedig pontosan ebben a teljesen más úton járó, teremtő szabadságban van. Erről szoktat le, ezt teszi szép lassan lehetetlenné, ezt öli meg a fogyasztói társadalom.

A szabadság nem abban áll tehát, hogy választhatok. Ezt az igazságot valahol belül a fogyasztók is felismerik, és unottá válnak. Már nem hozza lázba őket a választás. Tegnap is e két dolog között választottam. Unom. Itt érünk el a fogyasztói társadalom igazi csapdájához. A szabadság elrablását a választási lehetőségek állandó bővítésével kell elrejteni. Egyre többet választhatok. Egyre többől választhatok. A többet és még többet reflexe azonban még mindig csak a belátható utakon tereli a fogyasztók tömegeit, és nem adja meg nekik a teremtő szabadság esélyét. Ennél azonban rosszabb is történik. Egy ilyen életforma elfeledteti sokunkkal a teremtő szabadság emlékét is, és kiszolgáltatottá tesz bennünket az első új helyzetnek, az első igazi válságnak, ami szembejön. A fogyasztói életforma ezen túlmenően egy olyan ördögi körbe kerül, amely az ellopott szabadságot kergető köreiben felél minden forrást maga körül.

A valóban szabad döntéshez tehát nagyon sok paramétert kell átgondolni. A valóban szabad döntés járatlan úton jár. Ez nem próbált, veszélyes út. Választásához szabad, kiforrott, integráns egyéniség kell. Olyan, amelyik már alaposan megismerte és vállalja önmagát. Az ilyen egyéniség már felnőtt. Elsajátította már a felnőtt kor lenyugodott, elfogadó, felelős bölcsességét. A XXI. század túlfogyasztási őrületében csak akkor őrizhetjük meg a Földet és rajta magunkat, ha az előttünk álló döntésekhez végre felnövünk.
 

Válaszok (1)

Hadd kezdjem a válaszomat egy tegnapi filmélményemmel, a 2012 című filmmel. A film a szokásos hollywood-i szuperanimált akciófilm, szerelmi szállal és iszonyatosan bárgyú amerikai szuper-egóval, amelyet agymosásként néztem meg.

(A szuperegó egyik kivételesen röhejes jelenete, amikor az amerikai elnököt helyettesítő nímandot kezdi kérlelni az orosz és a kínai elnök, valamint a világ összes politikai vezetője, hogy nyissa ki a Noé bárkáját helyettesítő irdatlan nagy hajóraj kapuit, többek között azoknak a hajóknak a kapuját, amelyek fölött ők maguk rendelkeznek…)

Miért írok akkor itt erről az akár szégyenletesnek is mondható mozinéző tettemről? Mert a film arról is szól, hogy egy természeti katasztrófa pillanatokon belül eltörölhet bennünket a Föld színéről. Arról is szól, hogy fogalmunk sincsen arról, hogy az nagyon bonyolult rendszer, amit úgy hívunk, hogy Föld, az hogyan is működik, és mikor ér a tűrőképességének a végére. És arról is szól, hogyha egy ilyen katasztrófa bekövetkezik, akkor micsoda mocsok és önző módon leszünk képesek reagálni minderre.

(A filmben a Föld tektonikus lemezeinek elmozdulása óriási földrengéseket, tűzhányó kitöréseket és szökőárakat okoz. Az emberiség megmentését a legnagyobb hatalmak – G20 – vezetői néhány óriási méretű Noé-bárka építésével oldják meg. A bárkákra a legszebb műalkotások és az állatok egy-egy párja mellett a világ politikai vezetői jutnak csak be. A gazdasági elit tagjai közül azok férnek fel, akik fejenként egymilliárd EUR-t le tudnak ezért szurkolni. Bíztató világkép az emberiség valódi értékeinek megítéléséről…)

Baráti Péter szinte megelőlegezte a december 11.-én megjelenő blog írásom legfőbb gondolatait (most lebuktam, hogy mennyire előre dolgozom…), amikor a halál elfogadásáról és a felszabadulásról írt. Valóban. Önmagunk elfogadása, energiáink tudomásul vétele és okos használata nagyon közel áll a halál elfogadásához, az elfogadáshoz általában – és mindez nagyon közel áll a felszabaduláshoz, azaz az én megfogalmazásomban: a megváltáshoz. Erről fogok írni december 11.-én.

„farkasa” hozzászólásából a „a mások szabadságát az én szabadságom nem korlátozhatja” tételmondatot emelném ki. Amiről „farkasa” ír, az minden kooperációnak, azaz minden komplex rendszer kialakulásának az alapja. (Édesanyám úgy mondta ezt régen, amikor árnyékot vetettem rá, miközben napozott: „Fiam, ne vedd el, amit adni nem tudsz.”) A korlátozás mértéke egy iszonytatóan nagy kérdés, mondhatni az emberiség egyik központi kérdése. Nyilvánvalóan a fenti tételmondat teljes mértékben nem lehet igaz, mert a létemmel már korlátot jelentek a többieknek. Ugyanakkor a korlátok optimális mértékének megtalálása a további földi létezésünk egyik kulcskérdése.

„farkasa” másik felvetésére – a szabadság és a demokrácia mértéke mennyiben függ össze a tudással – majd január közepén fogok visszatérni, amikor demokrácia és a meritokrácia témakörét járom majd körbe.

Válaszok (2)

Elsőként „lazac3” kreativitással kapcsolatos gondolataira (és az ezt kommentálók hozzászólásaira) reflektálnék én is. Valóban. Borzasztóan nehéz kreatívnak maradni egy hálózatos kapcsolatrendszerrel átkötözött, besimuló közegben, vagy akárcsak egy olyan közegben, amelyikből a kreativitás kiveszett. Máshogyan is fogalmazhatok: nagyon nehéz akárcsak részben is szabad egyéniségnek maradni egy identitásvesztett világban. Megint máshogyan fogalmazva: igen nehéz kitűzni és megtartani egy irányt akkor, ha a világban körülöttünk nincsen irány. (Ebből a szempontból még a rossz irány is jobb, mint a semmilyen, mert az legalább viszonyítási pont.)

Nem tudom azonban megállni, hogy „zsisza” egyik gondolatával ne szálljak vitába picit. Teljesen egyetértek „zsisza”-val abban, hogy a megújuló energiaforrások rendkívül fontosak és a jövő egyik kulcsát jelentik. Ugyanakkor ezeket az energiaforrásokat (mint ahogyan semmilyen energiaforrást) sem fetisizálnám, mert ha abba a csalóka hitbe ringatjuk magunkat, hogy az életmódunkon nem kell változtatni semmit (semmi olyat például, mint amit „lazac3” leír), hanem a szükséges egyre több és több energiát majd előállítjuk akármilyen energiaforrásokból, akkor a Föld egyensúlyát nem állítjuk helyre csak másutt és másutt avatkozunk bele. Azaz ezek a megoldások csak átmenetiek, és csak egy gyökeres életmódváltással együttesen jelenthetnek hosszú távú megoldást. (Amiben természetesen az is benne van, hogy a hosszú távú megoldásnak a „zsisza” által említett megújuló energiaforrások is részei.)

Gullai Nóra hozzászólása is nagyon értékes volt a számomra. Teljesen egyetértek azzal a megállapításával, hogy „ahhoz, hogy a (valódi) szabadságával igazán jól tudjon valaki élni, ahhoz nagyon nagy bölcsességre és megfontoltságra van szükség”. Abban is igaza van Nórának, hogy „A megoldás talán abban lehet, ha vezető pozíciókba olyan emberek jutnak, akik számára az elsődleges szempont nem a profit és az önző érdekeik kiszolgálása”. Ugyanakkor szeretnék figyelmeztetni arra, hogy ez kell, de messze nem elég. Egy későbbi írásomban elemzem, és úgy igazán kifejtve majd december végén fogok írni arról, hogy milyen önerősítő (ha tetszik: ördögi) körök szervezik a rövid távú gondolkodást rendszerré. Ezeknek az önerősítő köröknek az átvágásához egy ember nem elég. Máshogyan fogalmazva: nem mentheti fel senki magát a felelősség alól. Ha bármelyikünk úgy véli, hogy ez nem az ő ügye, a legjobb szándékkal megáldott vezető is csak megkötözött kezű ember marad. (És itt félreértés ne essék, nem egyfajta összeesküvés-elmélet hirdetése beszél belőlem, hanem az a hálózatkutatási tapasztalat, amelyik egyértelművé teszi, hogy a sokrétű kapcsolatrendszer minden összeesküvés nélkül is olyan közös szándékká összesül, amelyik esetleg senkinek a fejében külön-külön a maga teljességében nem is létezett.)