Hét történet hét nagy öregről
Avagy: Mi mindent tanulhatunk a legkiválóbb példákból?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 

E blogbejegyzésben hét nagyszerű emberről írok le hét személyes történetet. A történetek főhőseitől lehetett tanulni – mint ahogyan bármelyik blogolvasótól is lehet. Valahol az életünk arról is szól, hogy másoknak tanulságot adó történetek hősei legyünk.

A történetek főszereplői (ABC sorrendben):
Sir David Attenborough
Chen-lu Chou
Donhoffer Szilárd
Gobind Khorana
Ho Peng
Maya Simionescu
Straub F. Brúnó

A bejegyzés végén írok néhány sort István fiamról, aki szerencsére egyáltalán nem öreg, de nagynak nagy, mert nem kevés erőfeszítés után éppen a héten szerezte meg a diplomáját. Örömmel közlöm Buzsáki György hozzászólását, aki a napokban kapta meg Freund Tamással és Somogyi Péterrel az agykutatás Nobel-díjának nevezett "The Brain Prize"-t. Mindhármójuknak gratulálunk!!!

 

 

Ebben a blogbejegyzésben az erényes élettel és az idős kor örömeivel foglalkozó gondolatokat fogom folytatni. Hét nagyszerű emberről írok le hét személyes történetet. A történetek között vannak hosszúak és rövidek, csattanóval rendelkezők és „poénmentesek”. A közös bennük az, hogy a történetek főhőseitől lehetett tanulni – mint ahogyan bármelyik blogolvasótól is lehet. Valahol az életünk arról is szól, hogy másoknak tanulságot adó történetek hősei legyünk.

 

 

Sir David Attenborough. Sir David-del az EU Descartes-díj átadásán találkoztam, 2004-ben Prágában. Bevallom, a díj átvételénél sokkal fontosabb volt a számomra, hogy ennek ürügyén megismerhetem ezt a nagyszerű embert. Izgatottan vártam tehát a kifent-kikent díjazottak között (én persze akkor sem viseltem szokványos nyakkendőt, mert az atillához szerencsére olyan nem kell… ), hogy megjöjjön az „én emberem”. Egyszercsak befutott egy példátlanul rosszul öltözött jóember hátizsákkal. A többiekkel ellentétben elképesztően nem érdekelte, hogy ki itt az EU-s főnök, aki megmondja, hogy mit is kell itt tenni. Az sem érdekelte, hogy kik a többiek. Három dolog érdekelte. Ahol bejött, volt a falon egy régi kép, Prága középkori épületeivel. A szemközti falon vadászatot ábrázoló faliszőnyeg volt. (A sötétség miatt egyiket sem lehetett jól látni, de ő percekig vizslatta mindkettőt.) Aztán észrevett egy olyan ablakot, amelynek a túloldalán madarak voltak. Ezzel szemben ült le – mindenkitől távol, a madarakat figyelve. Sötét volt. Így csak találgatni lehetett, hogy ez a szakadt jóember vajon hogyan kerülhetett ide. Esetleg ő a takarító? Engem a különleges mindig vonzott, így odamentem és bemutatkoztam. „Peter, call me just David” – jött a válasz. Annyira mást vártam, hogy csak ekkor hasított belém a felismerés, ami utólag leírva, másoknak már az első sornál már teljesen nyilvánvaló volt. (Aztán kiderült, hogy a hátizsák öltönyt rejt, így a botrány is elmaradt…)

 

 

Chen-lu Chou. Chou professzorral Pekingben vacsoráltam együtt 2003-ban. 80 éve ellenére példátlanul idős volt, nem is annyira a kora, semmint az élettapasztalata szerint. Örömmel kezdte kérdezgetni az elején (persze angolul): „Először a Straub professzor meghívására jártam Magyarországon. Hogy van az öreg Straub?” – „A Straub professzor… Az már nagyon-nagyon jól van. Szegény már nagyon messze van nagyon jól.” – „Ó, hát ez igazán szomorú. De ott volt a felesége is, hogyis-hogyis, Trúdi! Ezaz. Hogy van a jó Trúdi?” – „Ó! A szegény Trúdi, az már Straub professzor előtt nagyon jól volt…” – „Jaj de kár. Igazán sajnálom. De hát voltam én másodszor is Magyarországon! Akkor, hogyis…, a Keleti professzor hívott meg. Hogy van a Keleti?” – „Szegény Keleti, ház bizony már az is…” Ebben a pillanatban érkezett el oda a beszélgetésünk, amit már nehezen lehet értelmesen folytatni… Chou professzor mégis bravúrosan mentett szögletre: „Amikor utoljára voltam Magyarországon, volt ott egy fiatal kis csitri. Mi is volt a neve, mi is? Megvan! Vásss! Váss Máriká. Hogyan van a Máriká?” Fellélegeztem. „Vas Mária (Hála a magasságos jó Istennek!) nagyon jól van! Most ment nyugdíjba, de igen jó egészségnek örvend!” Eszmét cseréltünk még kínai császárokról és a pekingi Nyári Palotáról (ami életem legnagyobb élményeinek egyike volt, mert a harmónia olyan fokát sűrítette egybe, amelyet csak olyan helyeken leltem fel másutt, mint pl. Epidauros vagy Stonehenge). Két óra alatt egy egész világlátással lettem gazdagabb.

 

 

Donhoffer Szilárd. 1996-ban megcsörrent a telefon az asztalomon. (Ez még az előtt volt, amikor minden telefont eltüntettem az életemből…) „Szervusz Édes Fiam! Donhoffer Szilárd vagyok. Olvastam a könyvedet a tudományos kutatásról. Gratulálok! Ha legközelebb Pécsett jársz, okvetlenül nézz be hozzám.” Éppen egy kísérlet közepén voltam, így igen hamar befejeztem a beszélgetést. Amikor letettem a kagylót, mondom a többieknek: „Valami Donhoffer Szilárd hívott engem Pécsről. Tudjátok ki az?” Döbbent csend. „Szent Isten. Te nem ismered a DONHOFFERT??!” Vegyészként tényleg nem tudtam, hogy ő volt a kórélettan egyik igazán nagy magyar alakja. Utánanéztem. A telefonálás idején Donhoffer professzor úr 94 éves volt. Pár hónapra rá jártam a legközelebb Pécsett. Július közepe volt, 39 fok. Előtte telefon a pécsi intézetbe: „Mikor látták utoljára Donhoffer professzor urat?” A másik oldalon döbbent csend. Erre én döbbentem meg. Atyaúristen: közben meghalt. Mekkora bunkó vagyok, hogy nem néztem meg… Majd jött a válasz: „Micsoda kérdés ez? A professzor úr MINDEN NAP itt van az intézetben!” Amikor beléptem a szobájába, a 39 fokban egy igazi Buddha fogadott. Az ember a könyvekből tudja, hogy az idős embernek tovább nő a fülcimpája, de azért a Buddha ábrázolásokat igencsak eltúlzottaknak tartja. Nem azok. Nagyon jól elbeszélgettünk, majd ezzel fejezte be: „Édes Fiam! Meg szeretnélek ajándékozni a Parergáimmal.” Ezzel odament egy irdatlan szekrényhez, és egyesével elkezdte összegyűjteni az egylapos, nagyszerű elmélkedéseket. Egy elmélkedés kiemelése és átadása legalább egy perc volt. Az első tíz perc után finoman megkérdeztem: „Professzor úr! Nem tudnék esetleg segíteni?” „Nem fiam” – jött a válasz – „ezeket nekem a saját kezemmel kell odaadnom neked.

 

 

Gobind Khorana. Gobind Khoranaval 1996-ban (74 éves korában, a Nobel-díja után csaknem harminc évvel) találkoztam Denverben. Kevés olyan embert láttam, akiben a kollégák és a tudomány iránti alázat olyan magas fokon élt volna, mint benne. Nobel-díjasként a konferencián részt vevő minden doktorandusz poszterjéhez odament. Őszinte érdeklődéssel és odaadással hallgatta azt a kicsike morzsát, amelyet a szárnyait éppen próbálgató diák a tudományhoz hozzátett. Minden mozdulata híven példázta azt az alázatot, amely csak a legnagyobbak sajátja – akármit is értek el, és akárhogyan is jutalmazták (vagy nem jutalmazták) őket ezért.

 

 

Ho Peng. Ho Peng kicsit kilóg a képből, ugyanis nem igazán öreg. (Egy hölgy amúgy sem lehet soha az.) Ő a szingapúri oktatás vezetője, akivel 2010 márciusában találkoztam. Ő számomra az elkötelezett, az igazi pedagógus egyik mintaképe. A magas pozícióban is megőrizte magában a kivételes empátiát és figyelmet. Sugárzik belőle annak a megérzése, hogy minden oktatási intézkedésnek csak a gyermekek fejlődésének elősegítése lehet az egyedüli célja. És annak a megérzése is, hogy abban az iskolában, amelyik nem tud örömöt és szeretetet adni és kiváltani, ez bizony nem megy.


 

 Maya Simionescu. Maya Simionescu-val, aki a román tudományos akadémia elnökhelyettese, 1996 és 2004 között dolgoztam együtt. Férjével, Nicolae Simionescu-val a hetvenes években tért haza az USA-ból, Nobel-díjasok mellől Ceausescu Romániájába, és hozott a szavakkal le nem írható akkori körülmények között létre egy olyan szigetet, amelyben emberség és valódi tudományos érték honolt. Mire már én megismertem, az imádott, és óriási tekintéllyel bíró férj már nem volt közöttük. Maya óriási empátiával, szeretettel és kedves, nőies gesztusokkal vitte tovább a férj örökségét, oldotta a feszültségeket, kereste a legértékesebb, új tudományos utakat és – fél óra együtt vacsorázás után Bukarestben minden asztalnál ülőnek világossá tette, hogy az erdélyi magyar városok nevét csak magyarul lehet kiejteni – hibátlan kiejtéssel.

 

Straub F. Brúnó. Straub F. Brúnó – Szent-Györgyi Albert tanítványaként – a magyar biokémia egyik legnagyobb alakja volt. Fiatal kutatóként maximum messziről láthattam az Enzimológián. Egyetlen személyes emlékem vele kapcsolatban a kutató diák mozgalom megindításához fűződik. 1995-ben, sok más kiváló kutató mellett, neki is írtam levelet, amelyben a támogatását kértem ahhoz, hogy tehetséges középiskolások az egyetemeken, és az MTA intézeteiben kutathassanak. Legnagyobb meglepetésemre, az akkor 81 éves Straub kézzel írott levéllel válaszolt: „Nagyon nagy örömmel csatlakoznék ehhez a kiváló kezdeményezéshez, és segíteném magam is a középiskolás diákok munkáját, de sajnos a korom és az egészségi állapotom ezt már nem teszik lehetővé.” A levél tartalma szívet melengető volt. Azonban a levélen magán csaknem elsírtam magam. Ceruzával írt, reszkető, össze-vissza futó sorok. Néhány hónappal később Straub már nem élt. És mégis. Így is. Fontosnak tartotta, hogy írjon, hogy bátorítson, hogy felismerje az újat, és meglássa benne a jót.

 

Utóirat: az említett 7 "nagy öreg" mellett van nagyon sok más nagy öreg. Minden blogolvasó 50 felett valahol nagy öreg, és ha kellő élettapasztalatot szerzett, akkor 50 alatt is az. Nagy Károlytól kaptam a Facebookon az ITT megnézhető a videót egy NAGY öregről. Érdemes tanulni tőle -- és a történetből.

 

**********************************

 

Ahogyan ígértem, a bejegyzés végén írok néhány sort István fiamról is, aki szerencsére egyáltalán nem öreg, de nagynak nagy, mert nem kevés erőfeszítés után éppen a héten szerezte meg a diplomáját. Ma már ő is felvállalja, hogy félig roma származással, állami gondozottként, diszlexiásként, diszkalkuliásként és -- az igazságnak messze nem megfelelő módon -- 17 éve enyhén értelmi fogyatékosnak tartottként indult egy kisegítő iskolából. 17 évvel ezelőtt, 16 évesen lett a fogadott fiam. Most, két szakma (műbútor asztalos és vagyonőr) kitanulása után -- diplomás. A Wesley főiskolán végzett szociális munkásként elképesztően nehéz helyzeteket tud megoldani -- könnyedén. Az igazságérzete nagyon a helyén van, önfeláldozó, számítanak rá. Tervezi az MSc-t hamarosan. Büszke vagyok István fiamra, aki 18 éves kora után, szabad elhatározásából vette fel a Csermely nevet -- a családunk nagy örömére. (A kép, amelyet róla mellékeltem, szimbolikus, mert Istvánt a nizzai Rotschild-villa kertjében ábrázolja. Eljutott ide is -- és halad tovább...)

***********************************

 

 

Hozzászólás: Buzsáki György

 

 

 

Kedves Péter! Örömmel láttam a Donhoffer Szilárdról szóló történetedet. Ő nekem egy jelentős ember volt az életemben. Előadásait nehezen viselték a hallgatótársaim. Az elején én is így viszonyultam hozzá, de gyorsan megtanultam, hogy az előadásai abszolút módon előre megkomponáltak voltak. Hihetetlen logikai fegyelmezettséggel oktatott. Nagyon kimerítő volt rá figyelni. De megérte.

 

Kedves Gyuri! Nagyon örültem annak, amit Donhofferról írtál. Most, hogy a magyar egyetemeken (is) zuhan a hallgatói színvonal, néha vitában vagyok az oktatótársaimmal, hogy kinek is oktatunk mi. Én mindig azt képviselem, hogy ez nem egy kérdés. Mi azt oktatjuk, amit a szakmánk szabályai szerint oktatnunk kell, és azon a színvonalon, amelynek világos elmagyarázására meg éppen, hogy képesek vagyunk. Ha ez már csak a felső 20%-nak szól, akkor sem baj, mert így adunk esélyt arra, hogy az alsó 80% megerezze, hogy mi az igazi követelmény és elvárás ahhoz, hogy Ember legyen belőle, és ne csak konzumidióta. (Különösen igaz ez egy orvosegyetemen, ahol a kikerülők előbb-utóbb mások élete fölött fognak dönteni, amihez értékek kellenek elsősorban, és csak másodsorban tudás.) Donhoffer rendkívül nehéz, de rendkívül igényes előadásai valószínűleg elborzasztották az akkori 80%-ot de egy életre szóló élményt és példát adtak a 20%-nak, amiből -- micsoda furcsaság... -- olyan emberek nőttek, ki mint Te.

 

Kedves Péter! A Homo sapiensek tömegeiből EMBERT faragni nem is olyan egyszerű. Oktatni azokat kell, akik hagyják magukat. Az emberiség előmenetelében mindig csak az a maroknyi csapat számít, amely tesz is valamit másokért. Oktass csak úgy, ahogy kell.

 


***********************************

   

Napihír: Három magyar idegtudós kapta az idén először odaítélt „Agy-díjat" (The Brain Prize) - jelentették be Dániában. Buzsáki György, Freund Tamás és Somogyi Péter a memória-folyamatokban kulcsszerepet játszó agyi ideghálózatok feltárásáért veheti át a kitüntetést, amelynek rangja a Nobel-díjéra emelkedhet.

A blogolvasók nevében mindhármójuknak gratulálunk!!!

Megosztás

Hozzászólások

Ez jó!!! NAGYON JÓ!!!

****************************************

Egy dal szólalt meg bennem, Adamis Anna dalszövege:

Jellel jelöltek, de nem láthatom,
Jellel is élek, le nem moshatom.
A jel kér és sürget, hogy vitorlát bonts,
Értelmet, érzést csak építs, ne s ronts.

A jel int és biztat: Magad mérd magad,
A jel szól és kérdez: mit ér egy szavad?
A jel hív és zaklat, hogy győzz és veszíts,
Éld életed és mást élni segíts.

Rajtam ég ez a jel: Tisztít, ha tisztulni vágyom,
Rajtam él ez a jel: Emel, ha szárnyalni vágyom. 
Rajtad más ez a jel: Két út vezethet téged. Rajtad más ez a jel. 

A jel érti, éli a küzdelmeket
A jel bontja, oldja az érzéseket.
A jel szólal bennem: Ne légy tévedés,
Embernek lenni talán küldetés. 

Rajtam ég ez a jel: Ez vezet, amíg cselekszem,
Rajtam ég ez a jel: Ez éltet, amíg lélegzem,
Rajtam szól ez a jel: tanít, hogy hiddj önmagadban,
Rajtam vár ez a jel: segít, hogy szólalj szavakban,
Rajtam hív ez a jel: ha érted, hogy mit miért mondtam,
Rajtam kín ez a jel, s ha egy szót benned is hagytam,
Rajtad már ez a jel: átsuhan rajtad és rajtam.
****************************************

Bár a tudósok, kutatók egy része tagadja az emberi lélek létezését, és ha Istenről esik szó, akkor vannak, akik kinevetik az embert, mégis azt mondom (tapasztalataim alapján is), hogy többek vagyunk mint csak a húsunk, csontunk, vérünk "térben és időben mozgó/(küzdve küzdő)" összessége. Van bennünk valami, amit nem lehet csak empirikusan "rajtakapni", mégis él és "mocorog" bennünk, és bár nem kiszámítható a mozgása, ha jól csináljuk, akkor az ÉLET felé vezet (bár nem egyszer kanyargós, rögös csapásokon át is...)

A szép magyar mondás, hogy "a hason-lelkű/szőrű emberek felismerik egymást/találkoznak/érzik-értik egymást" igazodni látszik. Talán ez a mondás lehet a megmagyarázója annak a jelenségnek, amivel szembe találhatjuk magunkat a mai társadalmunkban: széthúzás, egymás meg-nemértése, egymással szót-érteni-képtelenségünk... Talán mindezek azért nem jönnek létre, mert csak ímmel-ámmal óhajtanánk, de nem teljes szívünkből-lelkünkből csináljuk...

Szerintem a BEAVATÁSI SZERTARTÁSOKNAK ez lenne az értelme, így kellene csinálni őket. Hogy az ember merje beleaprítani/föláldozni/odaadni az ÉLETNEK/ISTENNEK/és itt lehetne a felsorolást hossza folytatni/ az életét, hogy teljes erőből, szívből,lélekből éljen és merje megélni a sikert, kudarcot, jót és rosszat, mindazt, amit az ÉLET magával hoz, és hogy "célba érjen!-ÉLJEN,majd haljon meg!"

Ez a hét ember "BEAVATOTT" (volt)! Bár, sajnos, nem ismertem/nem ismerem/nem ismerhetem őket, szerintem, ha ők leülnének egy asztalnál, biztos jól kijönnének egymással. Mert ugyanannak az ÉLET-nek/Istennek/Valóságnak a beavatottjai voltak --> valóságosan éltek(és valóságosan él, aki közülük él). Különböző kultúrájú, vallású emberek, mégis az EGY egyesíti őket.

Az egészben az a legszebb, hogy az ÉLET mindegyikünkhöz egyforma közel van, és csak rajtunk múlik, hogy arccal vagy háttal fordulunk az ÉLET felé. Megvan nekünk is a szabadságunk, hogy a látszat helyett a valóságosat válasszuk. Csak rajtunk múlik! A körülményeink különbözőek, de az ÉLET ugyan az!

Ez az! A hálózatok, a játékelmélet, a bankok kivesézéses, stb. az élet egy egy vetületét írja le, tudástreületet ír le. De a sztorizás, a velem ez történt elmesélése az élet egészébe enged belelátni, messze a nyelv lehetőségein túl, messze a logika, az igaz és hamis világán túl. Ha választani kellene, hogy valali táncának-előadásának a dallamát és ritmusát hallhatom e, vagy a pontos forgatókönyvét olvashatom el...A sztori sokhasem a múltról szól, az arról szól ahogy a jelenben elmondják. Nem egy fikció a logika jöbőbe kutakodó igaz-hamis világából, sem egy múltbeli esemény jegyzőkönyve. Egy valódi jelenbeli esemény, tett, a csenddel rokon világ.
Mindig megfogadom, hogy kicsit pihenek a hozzászólásokkal, aztán jön Péter, és azt érzem, hogy megint olyan témával jött elő, megint akkora kirakót tett elém-elénk, hogy ehhez nekem is lenne egy kis darabom, amit hozzá kell tennem, mert ahogy nekem sokat jelent, úgy talán másnak is ad valamit, és passzol a képbe.

Dr. Palotás László (1905.01.26. - 1993.09.13.), egyetemi tanár, ,,betontudós''.

Nem találtam a neten azt az információt, amit volt szerencsém személyesen Tőle hallani, amikor egy nap meglátogattam Budán, a Feneketlen-tó melletti otthonában valamikor 1990-ben. Nekem a mai napig sokat jelent az, amit elmesélt, amit tett, ezért adom tovább.
A BME-n egykori tanszékén még akkor is megemlékeztek születésnapjáról, amikor már egészségi állapota miatt nem tudott személyesen jelen lenni, és a nevét viselő díj [1], az egyetem parkjában található szobor [4], vagy az emlékére kiadott képek, írások [2], 100. születésnapjára tartott előadások [3], mind éreztetik a laikusok számára is, hogy ha inkább csak a szakmabeliek számára ismert és elismert emberről lehet szó, akkor azok között is kivételes lehetett, ha így őrzik az emlékét. Ehhez tennék hozzá egy történetet.

Édesapja meghal 1906-ban, így testvéreivel szegény körülmények között nőtt fel, a felvidéki Érsekújváron [5]. Kitűnő tanuló volt, és egy vallásos jómódú hentesüzlet-tulajdonos támogatta tanulmányaiban. Korrepetálást, vizsgára felkészítést, rajzolást is vállalt, és így végezte el a gimnáziumot 1924-ben, majd a Magyar Királyi József Műegyetemet 1928-ban.
Nem éppen erős fizikuma ellenére egy erős anyaggal foglalkozott, ,,betontudóssá'' vált, hidakat épített vagy újított fel pl. a Lánchíd, vagy az Erzsébet híd ilyen munkálataiban is részt vett, majd a BME-n adta tovább tudását a következő generációknak.
Amikor már törleszteni tudta volna a ,,tanulmányi kölcsönt'', akkor a támogató azt mondta, hogy az üzlet jól megy, a pénzre nincs szüksége, inkább adja tovább valakinek, aki arra érdemes, de támogatás nélkül nem tudná folytatni tanulmányait. Többszörösen is végrehajtotta a kérést.
Vallásos meggyőződése miatt (rendszeres templomba járó volt) számon kérték ,,az átkosban'', majd később el is mozdították beosztásából, de Ő akkor is kiállt elvei mellett. Azt mondta az illetékes csinovnyiknak, hogy az elért eredményeket többek között annak a vallásos embernek is köszönheti, aki támogatta tanulmányait, ezért sem hajlandó ,,arra a kézre ütni, amelyik enni adott''.
Az 1987-es változások szele közepette írt egyik karácsonyi üdvözlőlapja [ld. 3 -- 14. oldal] is magáért beszél: ,,Mert emberi törvény, mindent elviselni s csak menni tovább, még ha úgy tűnik is, nincs több remény. Menni, együtt lenni s szeretni, ez a jó.''

néhány hivatkozás:
[1] http://portal.bme.hu/Sajtoszoba/Lists/BMEEsemenyek/DispForm.aspx?ID=3080
[2] http://w3.enternet.hu/jborjan/epag/palotas.pdf
[3] http://www.betonopus.hu/notesz/palotas/palotas-laszlo.pdf
[4] a szobor helye: http://www.szoborlap.hu/3510_palotas_laszlo_mellszobra_budapest_n_a_n_a_...
[5] http://fib.bme.hu/fib/cikk/v05_1_teljes/cikk05-1.php3

Kedves Zoli!

Nagyon köszönöm a példádat! Tiszta szívvel bíztatok másokat is, hogy hozzászólásként írják meg az ő "nagy öregjeiket" (akik lehetnek akár a saját unokáik, mert ahogyan ezt írtuk, a nagy öregség nem korfüggő).

Barátsággal: Péter

Nagyon régóta kedvencem egy "kis-öreg"...Volt egy könyvem, a francba, kölcsönadtam, most nincs((-:...a címe "Már az óvodában mindent megtanultam amit tudni érdemes". (Gugliban lehet találni sokmindent róla) Rövid írások közül emlékszem körvonalaiban egyre, mely arról szól, a történet mesélője hallotta, hogy keresik, de nem találják azt akiben az elhunyt Láma újjászületett, és ő ismeri, de nem árulja el, a kis öreg suszter az a sarki üzletében mert: Egyszer levitte kopott papucsát javításra, az öreg mustrálgatta, majd azt mondta, nem érdemes ezt már javítgatni, hordja amíg le nem esik a lábról, azzal egy céges szatyorba tette a papucsot és visszaadta a mesélőnek, aki tiltakozott, kézbe hozta, nem fogadhat el a semmi után még egy szatyrot is. Mire a "kis öreg": "Lehet, hogy valamit nem érdemes megcsinálni, de azért érdemes jól nem-megcsinálni." .......A NEM ek alkalmából mégis megtalálni az IGEN lehetőségét....
Akiket ennyiszer emlegetünk, ennyiszer példaképpen tudunk állítani, nem is annyira nagy öregek, mint inkább örök fiatalok. Szívből gratulálok Buzsáki Györgynek, Freund Tamásnak és Somogyi Péternek - elmenni a végsőkig, és odajutva még mindig azon gondolkodni, hogy lehetne még tovább: ez a minőség megkérdőjelezhetetlen mércéje. Csermely Istvánnak ugyanígy gratulálok és további sok sikert, elmélyülést kívánok a szakmájához.
A "Nagy öreg"-történetek kapcsán nekem egy idős bácsi jutott eszembe először, akit csak egyszer láttam, akkor is csak pár percre. A nevét sem tudom már, talán nem is mondta meg. 1997 nyarán néhány barátommal biciklitúrára indultunk - a Tisza mentén fel északnak a határig, majd le délre a határig. A falvakban olykor megálltunk az első kútnál feltölteni friss, hideg vízzel a kulacsokat. Valahol Debrecen környékén az egyik faluban az első kút melletti padon, a ház előtt egy szikár öregúr üldögélt - a szemeit résnyire szűkítette a kor. Éppen csak a fejét fordította felénk, amikor köszöntünk és odaléptünk a kék vaskúthoz. Semmi különös nem történt, senki semmit nem tett, ami figyelmet érdemelhetett volna; az öreg rám mutatott a csontos ujjával, és azt mondta: "Te!... Te huncut vagy!" Először rá néztünk mind, aztán össze, aztán megint rá. Soha nem látott, akkor meg honnan...?
Azóta is be-beugrik az öreg arca, amikor átlépek egy-egy küszöböt, és jót mosolygok magamban: ő valahogy tudta... :)
Kedves Péter! Ez a bejegyzésed is nagyon tetszett! Engedd meg először is, hogy gratuláljak fiad sikeréhez!:) Az én "nagy öregem" a mentorom. Az az ember, aki a szüleimen kívül megmutatta nekem azt az utat - 14 évesen - amiért azóta is rajongok, ez a környezeti és analitikai kémia, valamint a tudományos kutatás. Amikor a gimis tanárom "megfogalmazta", hogy nekem nincs keresni valóm ezen a pályán, akkor ő kiállt mellettem, és azt mondta, hogy igenis van keresni valóm itt, mert jó képességeim vannak a reáltudományokhoz. Egy rendkívül bölcs asszonyról van szó! S én is azt mondom: nagyon kimerítő rá figyelni - hiszen egy mondattal is már nagyon sokat mond, de megéri. Átadta nekem a kutatás örömét, módszereit, tudásának egy piciny szeletén, ami nekem 14 évesen - amikor először léptem át az ELTE TTK kapuit - a mindenséget jelentette. Hitt(hisz) benne és abban, amit csinálok. Ahhoz azonban, hogy rátaláljak, kellett az is, hogy teljesen véletlenül rátaláljak az interneten a Kutató Diákok Országos Szövetségére. Üdvözlettel: Csabi
khm...a bölcs asszony neve?

Baráti Péter által küldött linken olvashatók inspiráltak írásra.
Gratulálok az agykutatói Nobel-díjasoknak. Sajnos a díj okául szolgáló tudományos eredmények megértéséhez elégtelen a tudásom. Az elismerésem a kitartó szellemi koncentrációt követelő kimagasló tudományos teljesítményükről szól, amelyet képes vagyok „átérezni”.
A szösszenetem a következőkben nem a díjhoz vezető munkájukról, amelyről Baráti Péter által küldött linken lehet olvasni, hanem egy, a linken a mentális betegségek kapcsán felkínált mellékág, a haszonnal mérhető gyakorlat mezejéről szól.
http://index.hu/tudomany/2011/03/09/mik_azok_a_pszichiatriai_betegsegek/
Majd ebből következő kicsi kérdőjelek, fűzi tovább ez utóbbi link.
http://www.matud.iif.hu/09aug/02.htm
A saját véleményem.
A nyugati tudomány téveszméje (babonája) a fizikai agyat, az idegrendszert tenni a tudati tevékenység okaként. A tudat az agytól függetlenül létezik, ahogy a testen kívüli tapasztalások is bizonyítják. Hasonló módon, mint a rádióhullámok is léteznek a vevőkészüléktől függetlenül. Jelen esetben az agy a vevőkészülék. A mentális tudatosság nem a fizikai agy területe. A valóságban éppen fordítva, a fizikai agy a tudati tevékenység okozata. Például a gondolkodás, mint mentális tevékenység okán mérhető elektromos jelek jelennek meg az agyban, de e jelekből a gondolatok tartalmát lehetetlen megtudni. Ebből következik, hogy a mentális zavarok miért nem jelennek meg detektálható idegrendszeri elváltozásként. Nem véletlenül nem is találnak elváltozást. A jelenségek icurka-picurka hányada jelenik meg a fizikai agy, mint vevőkészülék hibája okán. Az ismeretünk a testünk azon részéről, amely kívül esik a műszereink érzékelési határán, gyakorlatilag a nullával egyenlő, de a képzeletünkkel kikerekítve éppen elegendő arra, hogy a vakok bátorságával sétáljunk a szakadék szélén. A mentális betegségek orvoslása jelenleg hasonlít a vak mesterlövész produkciójához. Talán ez is oka lehet az alternatív gyógymódok reneszánszának.
A magam részéről a depresszió igen nagyszámú tüneteit éltem végig az életem egy bizonyos szakaszában, míg sikerült Münchausen báró (aki saját hajánál fogva húzta ki magát a lován ülve, a lovával együtt a mocsárból) módjára kievickélnem belőle. Túl a fenti megfontolásokon, e tapasztalatok alapján is kizártnak tartom, hogy a pszichiátria tudománya, az uralkodó paradigma szöges változása nélkül, ezt a jelenséget az én fogalmaim szerint nem kezelni, de gyógyítani tudná.

Péter, minden bizonnyal emlékszel történelemtanárunkra, Vécsey tanár úrra. Az ő "heppje" volt a Környezetem Krónikája - amelyet minden diákjának kötelessége volt vezetni (akkoriban persze utáltuk...). Minden bizonnyal sokaknál feledésbe is merült, nekem azóta is meghatározza az életemet. A lakóhelyünk környezetét kellett figyelni és minden változást beleírni ebbe a kis füzetbe. És a tanár úr számon is kérte! Kb. kéthetente szánt rá némi időt és mindenkitől kért legalább egy történést. Azóta is rendszeresen nézem a helyeket, ahol járok, hogy mi változott... Valahogy rászorított arra, hogy nem mehetek el közönyösen és figyelmetlenül a mindennapok mellett. Érdekes volt ezen tűnődni... Köszönöm, hogy erre késztettél :)))