Miért döcög az innováció Magyarországon?
Avagy: A tehetség hasznosulásának társadalmi alapjai
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 

Ameddig nem tudunk nagyobb bizalommal lenni egymás iránt, addig mind az innováció, mind a tehetségek hasznosulása a töredéke marad annak, ami lehetne. Bizalom híján a biztonságkereső hálózatépítő stratégia érvényesül, és így a társadalmi csoportok zártak maradnak.

Az innovációhoz a legtöbb esetben egymástól gyökeresen különböző gondolatok találkozása kell. Az innovációcsírák hordozóinak olyan neveltetéssel és olyan környezetben kell találkozniuk, amely egymás őrültségeinek kíváncsi kombinálását módfelett nagy örömnek tartja. Az innovatív és tehetségtámogató viselkedési forma a piacot nem szükséges rossznak, hanem a saját maga fejlődését elősegítő mechanizmusnak tekinti.

Hogyan segíthetnénk a tehetség hasznosulását és az innovációt? Azzal, ha a tehetségeket már kicsi gyermekkoruktól kezdve megtanítanánk egy széles kapcsolati háló kiépítésére. Azzal, ha mind a tehetségekben, mind a fogadó közegben bátorítanánk az egymás értékeit és tapasztalatait elismerő nyitottságot és bizalmat. Azzal, ha a mindezt be tudnánk kapcsolni a világpiac áramlataiba.

 


A blogbejegyzésben a csaknem egy évvel ezelőtti, 2010. áprilisi eszmefuttatásomat fogom folytatni. „Ha tehát nagyobb mértékben sikerül újdonságkereső hálózatokat építenünk, azzal nemcsak mi gazdagodunk, hanem az egész ország is innovatívabbá válik.A leírtak az idei újévi blogbejegyzésnek is a folytatását képezik: „A korábban is említett nagyfokú individualizmus mind a rossz irányú együttműködés kizökkentésére, mind pedig a váratlan innováció bevezetésére kiválóan alkalmas lehet.” Azaz a bejegyzésben az innovációnak és a tehetség hasznosulásának társadalmi alapjairól írok le néhány gondolatot.

 

Miért döcög az innováció Magyarországon? Máshogyan fogalmazva: a kiváló eredményekkel büszkélkedhető magyar tehetséggondozásban miért zökken meg a tehetségek pályaíve akkor, amikor iskoláik végeztével, képzettségük teljes vértezetében végre „kilépnek a pástra”, és eljönne a tehetség hasznosulásának várva-várt pillanata? A szokásos válasz erre az, hogy „mert nincsenek meg a kellő segítő mechanizmusok” és óriási összegek, óriási hitelek, vállalatok, központok és társaságok mozdulnak meg, hogy megteremtődjön mindez. Ahogyan haladunk előre az évek során, egyre jobban úgy érzem, hogy a fenti magyarázat a valódi okoknak csak egy kis részét írja le. Rengeteg segítő mechanizmust hoztunk létre és koptattunk el, a tehetség kisodródásának problémája valahol mégis ugyanolyan súlyú probléma maradt. Mi hiányozhat vajon?

 

Ahogyan már a Magyar Szemlében 2006-ban megjelent cikkemben megfogalmaztam, a tehetség hasznosulása nagyon nagy mértékben bizalomteljes, kölcsönös megegyezésre hajló emberi kapcsolatok kérdése. Mi minden gátolja jelenleg ezt? Elsőként a társadalmi bizalom alacsony szintje. Ameddig nem tudunk nagyobb bizalommal lenni egymás iránt legalább azokon a szigeteken, amelyeken belül a tehetség megjelenik és hasznosul, addig mind az innováció, mind a tehetségek hasznosulása a töredéke marad annak, ami lehetne. Ahogyan korábban írtam, bizalom híján a biztonságkereső hálózatépítő stratégia érvényesül, és így a társadalmi csoportok zártak maradnak. A tehetség, az ötletet hordozó kreatív elme, az innovátor így már az első lépésnél elbukik, hiszen nem tud találkozni azzal, aki az ötletét hasznosítaná.

 

„Innoválni” csak a legritkább esetben lehet úgy, hogy beülök a WC-be, magamra zárom az ajtót, és mint Micimackó a „Gondolj!””Gondolj!” mondásával elkezdem kopogtatni a fejemet: „Innoválj!” „Innoválj!” Az innovációhoz a legtöbb esetben gondolatok találkozása kell. Méghozzá egymástól gyökeresen különböző gondolatok találkozása. Ennyire eltérő gondolatokat a legtöbb esetben csak egymástól gyökeresen különböző hátterű emberek hozhatnak magukkal. Ezeknek az embereknek tehát találkozniuk kell! Ennél azonban többre van szükség. Az innovációcsírák hordozóinak olyan neveltetéssel és olyan környezetben kell találkozniuk, amely egymás őrültségeinek kíváncsi elfogadását és kombinálását nemcsak hogy elviseli, hanem egyenesen kívánatosnak, sőt, módfelett nagy örömnek is tartja. A legtöbb innováció egy ilyen viselkedésforma és kapcsolatrendszer esetén születhet csak meg. Jelenleg sem a viselkedéskultúra, sem a kapcsolati formarendszer nem ilyen.

 

A hazai társadalmi hálózat csoportjainak elzártsága miatt vagyunk az alvállalkozók alvállalkozói alvállalkozóinak az országa is. Ráadásul az „ipar”  jelentős része betegesen centralizált, állami megrendelésekre épülő pszeudo-ipar (azért pszeudo-ipar, mert a kapcsolatszerző és -őrző versenyen kívül semmilyen valódi piaci versenynek nem kitett ipar). Mivel a megrendelő nem piaci megrendelő, hanem igen jól azonosítható és igen szűk döntéshozatali szintet megjelenítő pszeudo-piaci megrendelő, emiatt a kapcsolatrendszer már a kiindulási pontján is végtelenül kicsi és szegény. Az így kialakuló, hierarchikus fő- és alvállakozói viszonyrendszert a bizalomhiányból fakadó elzártság mellett a fővállalkozások busás haszna is fenntartja, és újraépíti. Ilyen mechanizmusokkal egy rendkívül kis hatékonyságú, kilökdösősdit és záró-összegű játszmákat feltételező, az új iránti bizalmatlanságot, és a kapcsolatszegénységet ördögi körökben újra- és újrageneráló rendszer jön létre. Az ilyen rendszer innováció- és tehetségellenes.

 

A schumpeteri megfogalmazás szerint az innovációnak öt alapesete írható le: 1.) új termék létrehozása; 2.) új termelési eljárás bevezetése; 3.) új piacokra történő nyitás; 4.) új nyersanyagforrások feltárása; 5.) új ipari szervezet létrehozása. Az a gazdaság, ahol a vállalatok önmagukat reprodukálják, azaz ugyanolyan termékeket, technológiákat, anyagokat használnak, ugyanazokra a piacokra szállítanak és ugyanolyan szervezetben működnek, egy statikus, „bedöglött” gazdaság még akkor is, ha a termelésében mennyiségi bővülés mutatható ki. A gazdasági fejlődés lényege az innováció megjelenése.

 

Az innovatív és tehetségtámogató viselkedési forma a piacot nem szükséges rossznak, hanem a saját maga fejlődését elősegítő mechanizmusnak tekinti. Az ilyen viselkedési forma csak akkor kap bátorítást, ha a támogató rendszer a piackereső próbálkozásokat támogatja és – a magyar támogatási mechanizmusok jelentős részével ellentétben – nem a piaci belépést egyre jobban elodázó pályázat-láncolatokat működtet.

  

Ahhoz hogy piacokat, ráadásul az igazi hasznot hozó, új és telítetlen piacokat vegyünk észre és hódítsunk meg, az innováció és a kreatív tehetség mellett kellő önértékelés is kell. Meg kell tanulni hinni abban, amit ténylegesen tudunk, és meg kell tanulni kellő kockázatot vállalni érte. (Az egyik tudományos bíráló bizottságban ültem, amikor egy rendkívül kiváló fiatal kutató egy szinte teljes mértékben ipari tervre akart tudományos anyagi támogatást. A tervvel nem is volt semmi baj. Fantasztikus terv volt. Azaz lett volna. Ha egy cég nyújtja be, és kockázati tőkét kér vele. Hogy ezzel sokan sokkal többet kockázatnának? Hát bizony.) A kockázatvállalásnak van azonban másik fele is. A lánglelkű, meg nem értett zsenik országa vagyunk. A híresen magas magyar individualizmus a tehetségekben olyan szintre hág, amely a piacot jól ismerők tanácsait sokszor semmibe veszi. A kompromisszumra képtelen ötlet nagyon sokszor nem igazi ötlet, mert nem egy rugalmasan egymásba át és átalakítható ötletsereg egyik tagja, hanem egyedülálló, vagy egyedülállónak képzelt, a valóságban megvalósíthatatlan fikció.

  

A fentieket összefoglalva: hogyan segíthetnénk a tehetség hasznosulását és az innovációt? Azzal, ha a tehetségeket már kicsi gyermekkoruktól kezdve megtanítanánk egy széles kapcsolati háló kiépítésére. Azzal, ha mind a tehetségekben, mind a fogadó közegben bátorítanánk az egymás értékeit és tapasztalatait elismerő nyitottságot és bizalmat. Azzal, ha a mindezt be tudnánk kapcsolni a világpiac áramlataiba. (Nota bene: megtanulnánk egy, de inkább sok világnyelven elmondani azt, hogy mi az adott célközönség számára miért is vagyunk őrjítően hasznosak…) És végezetül azzal, ha meg tudnánk erősíteni egy olyan értékrendet, amely a közös építkezés szilárd alapjain áll. Az értékköröket (az új magyar establishment kialakulását) felvázoló írásomban már érintett, ilyen közös értékrend segítené azt, hogy a.) a tehetség kellő önértékeléssel bírjon; b.) a befogadó közeg tisztelettel felismerje a tehetséget; és c.) a kettőjük közös, az érték és a minél értékesebb piacon realizálható haszon alapján történő összefogása elzárja a belterjes, és sokszor az államra centralizált fő- és alvállalkozó láncolatokat is.

 

Válaszok (2011. február 26.)

 

Elsőként „Sándor” megjegyzését emelem ki, mert a kérdés egyik legfontosabb elemét fogalmazza meg igen tömören. „A piacot ismerők nem ismerhetik a zsenit. A zseni nem ismerheti a piacot, feltéve, hogy nem éppen a piac zsenije.” Amit „Sándor” ír az egyrészt igaz. Valóban a zseni általában nem piackonform. Ennek az ellentmondásnak azonban több feloldása is van – egy jól működő társadalomban.

 

Az egyik a zseni meglátásait a piac által is megértett, igényelt megoldássokká „lefordító” interpretátorok csoportja. Nálunk túl nagy az individualizmus, túl sok a magát zseninek tartó, és túl kevés az interpretátor. Aki meg interpretátor, az sokszor folyvást lázong, hogy miért nem ismerték még fel, hogy ő tulajdonképpen zseni. És közben nem jön rá arra, hogy már rég kiderült róla, hogy ő egy zseni: interpretátor-zseni. A duzzogó interpretátor nem tud lefordítani semmiről semmit, mert nem tudja beleélni magát eléggé a másik gondolatmenetébe ahhoz, hogy olyan mélyen megértse azt, hogy alternatív változatai is eszébe juthassanak. A jó interpretátor olyan, mint egy színész. Benne él a szerepében – azaz benne él abban az ötletben, aminek a piaci megoldását keresi. A jó interpretátor olyan, mint a szivacs: az ötlet mély átélése mellett piaci igények és rezdülések sokaságát szívja be, és érti meg. Ezeket a rezdüléseket egy tágabb csapat, ahogyan „vozparag” írja, egy közösség, gyűjti be és szintetizálja: „A közösségek életében meghatározó tud lenni egy olyan vezető, aki képes annak megszervezésére, hogy a közösség tagjai - egymással együttműködve - belső egyéni erőforrásaikat a közösség (és saját maguk) számára megsokszorozva - hasznosítsák.” „Pomezanski” nagyon helyesen jegyzi meg e közösségek kapcsán (is) az oktatás kiemelt fontosságát. „Osman Péter” pedig azt, hogy az ilyen közösségekben „a természetes önzés is abban nyilvánul meg, hogy örülünk a mások sikereinek, sőt támogatjuk is azokat, mert hosszabb távon nekünk is hasznunkra válnak.”

    

Az előreszaladó zseni és a piac archetipikus ellentmondását a piac „nevelésével” is fel lehet oldani. (Ahogyan „Osman Péter” az innovációról megjegyzi: „ha már megszületett, fel is kell nőni hozzá”.) Csakhogy a piacnevelés nem olyan, mint a Hyde Park Corner. Nem elég, hogy a zseni kiáll, és elmondja, hogy szerinte mi a jó a piacnak. Tízszer, hússzor, negyvenszer kell mondani, mindig és mindig máshogyan, másvalakinek, máshol – évekig akár. Aztán egyszer áttör. Teljesen váratlanul. Azért, mert már harmadszor ér oda ahhoz, kinek mondod. Azért, mert ő a leglényegesebb véleményformáló, csak még nem találtad meg. Azért, mert aznap reggel huszadszor pisilt be a kislánya, és elege van a világból, és változtatni akar.

 

Válaszok (2011. március 2.)

 

„Baráti Péter” „ebben a játékban az egyik értékhez nem hozzáadódik a másik, hanem veszélyezteti azt a puszta megjelenésével, mert kettőnek ott nincs hely” „Ma kommunikáció néven olyan szintű tolakodás és egymást túlüvöltő randalírozás zajlik, hogy nem csodálkoznék rajta, ha két generáción belül lassan mindenki evolúciós okokból megsüketülne.” Bizony, ez sajnos a világ szinte minden táján így van. „Mária”-nak nagyon igaza van ezekben a soraiban: „az oktatásban feltétlenül fontos az önbizalom, a bátorság, a szakmai munka hitelességébe, erejébe vetett feltétlen hit. Az iskolát nyugodt szívvel tekinthetjük az alkotó munka egyik legfőbb terepének, hiszen a frissesség, a kreativitás követelménye áthatja a mindennapokat.



„gyfolk” fontos kérdést vet fel ezzel: „kinek van joga tehetségeseket kijelölni és a többiekkel szemben sikerhez juttatni?A tehetséget, mint mindent, ami igen bonyolult, azok tudják úgy igazán felfedezni és segíteni, akik már sok ilyet láttak. Tehetséget „kijelölni” tilos. A „többiekkel szemben” őket sikerhez juttatni tilos. Tehetségnek teret nyitni, olyan teret, amelyet a „többiek” úgysem képesek betölteni: szabad és kell. Tehetséget szeretni azért mert különleges: szabad és kell. A „többieket” szeretni azért, mert ők is különlegesek, és haláluk pillanatáig bármikor kiderülhet, hogy ők is tehetségesek valamiben: szintén szabad és kell. A jó társadalom az emberi tehetséget hagyja érvényesülni, azaz önmagához képest mindenki többet fejlődhet.” Pontosan így, ahogyan „gyfolk” írja. És pontosan úgy, ahogy befejezi: semmilyen tehetségnek nem lehet joga semminek a kisajátításához.

Megosztás

Hozzászólások


Életem javát a magyar gyógyszerkutatás hosszan agonizáló fellegvárában dolgoztam. Hála a sorsnak, hogy találkozhattam ízig-vérig kutatókkal is. Minden adott volt. A közösség (a hálózat), az épületek, a műszerezettség, az infrastruktúra. Aztán, szinte robbanásszerűen, megérkeztek a „gyors áteresztésű”, rostáljuk át a sivatag homokját módszerek, a számítógép által tervezett gyógyszerkutatás. Futószalag a kutatásban. Látványos, de megölt valamit...
A zseniket, a tehetséget a mérhetőség prokrusztész ágyába kényszerítő mennyiségi szemlélet ellehetetlenítette. (Prokrustes a mitológiai óriás, aki a vendégei testhosszát a nyújtás és a lefaragás alkalmazásával igazította a standard méretű ágya méreteihez.) A mérhetőség kizárólagos mérőmódszere a pénzben kifejezhető haszon. Lehetőleg minél több számjegyet tartalmazzon. Barackmagból atommagot. Aranytojás kell, de drága a tyúktartás, takarékoskodjunk a költségekkel. A haszon hiénái hagyták a tyúkot elpusztulni. Béke a sok tehetséget elindító, nagy múltú, jobb sorsra érdemes Gyógyszerkutató Intézet poraira. Végül a Gyógyszerkutató Intézet Örökös Tagjait a portás csak vendég megbélyegzéssel engedte be a kapun.
Végigéltem. Először egy pici engedmény. Utána megint egy pici. Egyre többet hallottam az innovációról. Légy flexibilis, volt a jelszó. Lefordítva: igazodj a hozzá nem értő, piaci megrendelő átgondolatlan, folyamatosan változó, határidőt nem teljesítő, de a szakma becsületes szabályait felrúgó kéréseihez. Természetesen anyagi és határidő következmények nélkül, világszínvonalú szakmai igényességgel, különben eladhatatlan.

Nem tartom magam felkészültnek az innováció tárgykörében. Így válaszolni sem tudok a címbeni kérdésre. Számtalan értelmezését hallottam életem során. Tulajdonképpen valamilyen módon mindegyik a haszonról, az eladhatóságról szól.
Vállalva a tévedés veszélyét, hátha megmozgat valamit, axiómám: A piacot ismerők nem ismerhetik a zsenit. A zseni nem ismerheti a piacot, feltéve, hogy nem éppen a piac zsenije. Tűz és víz. Mi történik, ha összeeresztjük őket? Napjainkban a vízből áll elsöprően nagyobb mennyiség rendelkezésre. Esély sincs a csodálatos átalakulásra.
A zseni természetéről jutott eszembe egy történetecske, emlékezetből leírva így hangzott.
A zeneszerető császárnak elmondja a szolgája, hogy él az ország erdősége mélyén egy remete, aki mindenkinél csodálatosabban hegedül. A császár égett a vágytól, hogy hallhassa. Felkerekedtek a szolgával és titokban elindultak meghallgatni a remetét. El is bújtak hallótávolságra a barlang mellett, nehogy észre vegye őket a remete. Egész éjszaka vártak, de nem történt semmi. Másnap újra elmentek. Megint nem történ semmi. A császárt hajtotta a vágy, így kitartóan, újra és újra ott töltötte az éjszakát. Mígnem egyszer megjelent a remete a barlang bejáratában. A császár lélegzet visszafojtva figyelte. A remete leült és hegedülni kezdett. A császár soha életében nem hallott ilyen csodálatos muzsikát. Másnap, szinte újjá születve mondja a szolgájának, hogy hívják meg hegedülni a remetét a palotájába. Nem lehet, válaszolja a szolga. A remete szabad ember, csak amikor ihlete van, akkor hegedül, önmagának és nem megrendelésre.

Ahogy én látom a létünk által kérlelhetetlenül elrendelt változás csak hosszú távon lehetséges, de ehhez muszáj megtennünk az első, tudatos lépéseket ma, hogy az áldozatokat minimalizáljuk. Az út talán a trójai faló módszerével járható is. Azaz a ”faló” belsejében rejtve kellene a ma születő gyerekeknek azt a lehetőséget biztosítani, hogy felnövekedvén önhatározott, kiegyensúlyozott, szabad felnőttekké, egyedi tehetségekké válhassanak, akik képesek széttörni a „falovat”, azaz a begyökeresedett szemléletmódokat, az életünket akadályozó társadalmi formákat és kibontakoztatni az új, élet adta, élet igenlő lehetőségeket.
Egy ötlet volt hallható a klubrádióban http://www.klubradio.hu/cikk.php?id=&cid=123093# Az adás legelején Vekerdy Tamás elmesélte az egyetlen igazi iskolareform történetét, amelyre szerinte Konfucius idején került sor. A mondottak megközelítő tartalmát mesélem:
A szétesett kínai birodalmat kellett újjászervezni!
„Hogyan mászhatunk ki a slamasztikából?”
„Államférfiakra lenne szükségünk” mondja Konfucius.
„Hogyan tehetünk szert ilyenekre” szól a kérdés.
„Jó iskolákra van szükségünk” feleli Konfucius
„Mit tanítsunk ezekben az iskolákban?”
„Zenét, éneket és táncot” mondja Konfucius.
„Miért tanítsuk ezeket?”
„Mert ezek harmonizálják az embert belülről és segítenek neki saját démonait legyőzni.” volt a Bölcs válasza.


Jó a történet! Ez a lényeg. Ez olyan jobb és bal agyfélteke újra arányban használása, vagy megértés és megélés egynesúlyba hozása. Vagy mondjuk úgy, az élet szeretetére tanítani és nem csak, vagy még pontosabban, nem túlsúlyozottan a megértésére. Magát az életet élni-szeretni-imádni, és nem vetületét, leképzését, róla készült "faragott képet" bálvány-imádni (2. parancsolat régies változata: "faragott képet ne csinálj magadnak", azaz pl. aranyborjú és más istenképmások imádásának tiltása volt, de bővebb értelmezésben vehetjük ezt az olyan túlegyszerűsítések tilalmának is, amikor pl. egy házat csak az elölnézeti képe birtokában nekiállnánk megépíteni, vagy az életet csak -illetve túlzottan- a tudatunkba logikával leképzés alapján élni) mely szűkségszerüen nem a teljességgel megéléshez vezet, hanem a rész, a "csak egy nézet a sok közül" megélésének pórázára-ketrecére korlátozza az áldozatot..........Azt hiszem ebből a "csapdából" mutatja-keresi-hirdeti Péter a kiutat, akár a törzsi klán-törzsi szokásokról, akár a bankrendszer törzsi stabilitásvágyának elemzésekor, akár a kreatív-innovatív viselkedés korlátait-távlatait boncolgatva, sőt Weöres vagy más elemzései is e cél mögé sorakoznak fel. Ám terjesszük ki a zene és tánc fogalmát is az élet táncának eljárására, a magunk szólamának "a nagy műbe" illeszthetővé tételére, az életben megtenni érdemes lépések és megütni érdemes hangok világára, melyhez a közösségeink, az elég kapcsolat léte szűkséges.................Valamit azonban fordítva gondolok, (Mici Mackó((-: azt mondaná, magam megpróbálnám nem a kenyeret kenni a mézre.) A Kapcsolatok hálójában c. Christakis-Fowler könyvben volt egy azóta kísértő példa: Egy elmaradott vidéken egy randa járvány megfékezésére a helybéliekkel együtt a fejlett világból érkező segítők latrinákat építtettek, mert a járvány megfékezéséhez ez kellett, de megdöbbenve tapasztalták nem használják a lehetőséget a helyiek, majd az derült ki, amikor utánajártak, hogy ( bár gondolom- kapcsolatik megvoltak, de e témában? úgylátszik) nem kommunikáltak egymással. És ebben a pillanatban eszembe villan ezer és ezer saját példa, ahol a környezetemben élők vannak, de elmennek észrevétlen tematikailag egymás mellett, mint két hajó az éjszakában, hány közösséget láttam már ki létébe kapaszkodik, érzi a kapcsolatok fontosságát, de nem tud élni velükáltaluk, így mindenféle identitászavar, öszzeomlás, elfogyás, klánosodás kronikus betegségében szenved. Tehát a másik fél figyelemére érdemes kommunikáció, a működőképes (gyengébb, majd fokozatosan szorosabb) kapcsolatra meghívás ismerettának hiányában az ember még hajára sem kenheti, amit nem is talál a lartinákban((-: .A kapcsolattal önmagában mint milliónyi iwiw visszajelöléssel nem megyünk sokra, csak ha a lehetséges kb 150 fővel eléggé felismerjük mindenkor aktuálisan, hogy mely ÉRTÉKEK miféle ELCSERÉLT(megosztott) ERŐSSÉGEINK kellenek kiderüljenek KAPCSOLATAINKKAL ,akikkel merünk eléggé BIZALOMmal lenni ahhoz, hogy HITELEZZÜNK feléjük egy kis KOCKÁZATVÁLLALÁST meglévő ÉRTÉKEINKBŐL.........A kapcsolatok építésének egyik fele, hogy (elegen)legyenek, és miféle hálózati formációt öltsenek, de a másik fele, hogy mivel tehetünk egy kapcsolatot figyelemre érdemessé, az egy adott kapcsolat felépítésének képessége a kölcsönösen hordozott mondanivaló-jelentés szintjére, nem elmenni közvetlen egymás mellett, mint két hajó az éjszakában. És azt látom a tapasztalatban, hogy ha az adott éppen elém kerülő emberrel tudok továbblépni, épülni kapcsolatomban egy lépést, megtalálom e táncban a következő aktuálios hangot, akkor a végén meglesz az elég kapcsolat, és (folytonos eloszlással) arányos lesz a gyengébb és erősebb kapcsolatok mennyisége, és megtetremnek értékeink. ez a helyes sorrend, a társadalmi "tánc és ének" tanítás elöbb, a többi jön magától, ám fordítva legtöbbször egy "üzletág" épül, mely kapcsolatokat épít, és nem tölt meg (minden jószándéka ellenére nem tud sikerrel így tenni) figyelemre (az adott közösség tagjai figyelme szerint) tartósan elegeknek érdemes mértékig, és ezzel a kapcsolatépítés és nem a kapcsolat megélés jön létre, állandósul, egyfajta -rossz szó tudom -"üzletágként". Tehát a kommunikációinknak van egy felismerendő tartalomtípusa. Új, gyenge kapcsolatokhoz megtalálni mint KOCKÁZTATHATUNK HITELezve egy kis BIZALMAT, hogy kiderüljön, miképpen KAPCSOLÓDhatunk egymáshoz, hogy kiderítsük (itt már egyre erősödő kapcsolat kell midehhez és az eredetileg megszólítottakból folyamatosan lemorzsolódó mennyiségű taggal haladunk csak) miféle ERŐSSÉGEINK CSERÉJe megosztása juttat újabb (hozzáadott) ÉRTÉKEINKHEZ. Mindez egy előfeltételrendszerbe sorakozik fel, tahát akivel nem derül ki kölcsönösen mit kockázatunk hitelbe bízva a kapcsolatért, azzal nem lesz tartós erősségek cseréje, sem tartós fenntartható érték. Az életben zajló minden kommunikációnk detaktálható, hogy mely típusba sorolódik-mely felé tartana-illetve mely típusban nem talál kölcsönösségre- (vagy hol tart fenn élősködve kölcsönösségkülönbséget). Aki ezt felismeri, mert ismeri, az elkezdheti a kályhától gyakorolni az életet, kapcsolati megélését-épülését, az a Mici-Mackó a mézet keni végre a kenyérre, és a közösségek a körül felépülnek, megélednek. Aki meg nem, annak marad egy sereg még csak össze sem koszolt latrina..........Valahogy éneklők és táncolók énekkel és tánccal töltik meg a teret, a meghirdetett ének és táncórákat pedig síppal-dobbal-harangszval lehet csak ideig óráig összetartani, erőltetni, és ha ez alatt nem válnak a népek maguktól is éneklőkké-táncolókká, akkor a síp és a dob marad csak, és az már hadsereg, a félelem és biztonságra törekvők hálója..........
Úgy érzem Péter a közösségekről beszél. A közösségek képesek arra, amit Péter kívánatosnak tart. A közösségek életében meghatározó tud lenni egy olyan vezető, aki képes annak megszervezésére, hogy a közösség tagjai - egymással együttműködve - belső egyéni erőforrásaikat a közösség (és saját maguk) számára megsokszorozva - hasznosítsák. Sajnos sok olyan közösséget lát az ember, amelyben ez a feltétel nem adott: a status quo és a langyos víz dominál. Az egyetemen volt két híres professzorom. Az egyik sok kiválónak ismert beosztottját kirúgta, a másik arra volt büszke, hogy ő lehet a kiváló beosztottjai által megválasztott vezető. Mennyire más két hozzáállás!
Péter ismét a lényegre tapint. Az egész magyarországi kapcsolati háló innováció-idegen, vagy egyáltalán nem működik a társadalom apró szöveteiben. A családokban (a maguk szintjén) alig innoválnak, alig gondolkodnak innovatívan, hiszen gondolkodásuk lényege a ma túlélése a magunkra vagyunk utalva elve alapján. Abban sem hiszek, hogy az alapfokú oktatásban megjelenik a kapcsolati hálóban való élet s működés fontossága, illetve a kreatív feladatmegoldásra nevelés. Az állítás egyik bizonyítékaként említhetjük az Ifjúsági Tudományos és Innovációs Versenyre történő jelentkezés mennyiségét és minőségét, a nevező iskolák hallatlanul alacsony számát. Az elittel persze, nincs nagy gond, hiszen sorra nyerik fiataljaink a nemzetközi "olimpiákat". Ők nyilvánolyan családokból jönnek, olyan alma materekben pallérozódnak, ahol az oktatási innováció a pedagógiai szellem szerves része. A jelenleg folyó okt.pol. vitában sem olvastam egyetlen sort sem az innovációról (vagy elkerülte a figyelmemet?). Úgy vélem, Péter eddigi, ilyen célú életművét oktatni kellene. Az innovációról sokak által írt hablatyok helyett pedig azonos célú írásait böngészni.
A baj az, hogy mindehhez olyan honi viszonyokra lenne szükség, amelyekben mindenki érdekelt - és annak is tekinti magát - abban, hogy a mások eredményei segítsék az ország, a közösség felemelkedését, hogy egyebek közt az innováció is a fejlődés motorja legyen, amely nagyságrenddel több erőforrással gazdagítja a közösséget, mint amennyit felhasználnak a létrehozásához és kiaknázásához. Olyan szemlélet kellene minden szinten, amelyben a természetes önzés is abban nyilvánul meg, hogy örülünk a mások sikereinek, sőt támogatjuk is azokat, mert hosszabb távon nekünk is hasznunkra válnak. Aligha tagadható azonban, hogy túlságosan gyakran nem így mennek a dolgaink, s az előzőekben vázoltaknak túlságosan is gyakran állják útját olyan törekvések, amelyek mind az erőforrások felosztását, mind a sikerek elérését zéró összegű játszmaként kezelik, s az azokból való minél nagyobb rész minél gyorsabb megszerzését tekintik célnak. Az innovációval sokaknak még az is alapvető bajuk, hogy ha már megszületett, fel is kell nőni hozzá. “Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot... húzhatnak a változásból.” (Niccolo Machiavelli). Napoleon ezekhez a következő megjegyzéseket fűzte: Az újítások ellenségeit illetően: “le tudnám állítani őket”; A langyos támogatókhoz: “Nem tudja a jóember, hogyan kell szert tenni harcos támogatókra...”.( (Machiavelli: A fejedelem. Napoleon jegyzeteivel. Espasa-Calpe Kiadó, Madrid.) Hogy ez a gyakorlatban mennyire nem könnyű, arról volt ideje gondolkodni Szent Ilona szigetén.
Egy barátom többször említette nekem, hogy a "minőséget", "gyorsan" és "olcsón" kitételekből egyszerre maximum kettő tud teljesülni - ha gyors és olcsó, az nem lesz minőségi, ha gyors és minőségi, az bizony nem olcsó, és így tovább. Ezek persze mind relációk, és ebben látom a probléma gyökerét is: nem szabad összekeverni a mátrixokat, mert az irreális elvárásokat szül. A relációknak önmagukhoz képest kell relevánsak lenni, nem különböző térből és időből összeollózva - vagyis a "finomabb kenyeret akarok, mint a hatvanas években", "mostazonnal" és "kettőhatvanért"-képlet nem fog működni. (Illetve egy bábfilmben láttam már ötletet arra is, hogyan lehet átvágni a gordiuszi csomót: a mackócsaládnál két csap helyett (hideg és meleg) három volt: "hideg", "meleg", "éppen jó"...)
Hogy ki teszi meg az első gesztust, ami miatt a piac és az agy közé óriási szakadék kerül, mindegy is - tény viszont, hogy egy zsenivel a piac először folyosót akar felmosatni (holmi "avatás" címén), a zseni meg nemcsak a szakmáját tekintve, hanem hirtelen minden szempontból okosabb a másiknál; ebből csak feszültség lehet. A háttérben még mindig annak a félelemnek a nyomait látom, ami miatt a potenciálisan közös alkotótér az egymás feletti dominancia csataterévé válik - ebben a játékban az egyik értékhez nem hozzáadódik a másik, hanem veszélyezteti azt a puszta megjelenésével, mert kettőnek ott nincs hely. Ennek mélyen gyökerező mentalitásbeli, társadalmi és gazdasági okai vannak. Ebből csak az egyik (talán az egyik legfontosabb), hogy a képzés és a valóság közt még mindig óriási a szakadék, a kettő nem nagyon találkozik. Teljesen egyetértek Sándorral fentebb - az egyre tendenciózusabb torzulások ("felxibilitás") pedig csak tovább mélyítik a szakadékot. Ahogy Péter is érinti, tonnaszám kerülnek ki az oktatás minden szintjéről teoretikus értelemben véve tehetséges figurák, akik innovatívak is lehetnének, ha a teoretikusságuknak lenne bármi köze az őket körülvevő valósághoz, amelyben meg akarnak valósulni. Az igazi flexibilitásra itt lenne szükség igazán, főleg akkor, amikor a lassan generációk óta egyre erősödő, öröklött társadalmi hipnózisokat kell felszámolni, mint a "jobb, ha esszük, mint ha ő esz" (Vörösmarty) vagy a "csak magadban bízhatsz". Így, sajnos, elég sok tárgyalás fog arról a játszmáról szólni, hogy ki akarja feltörölni a padlót és kivel, ahelyett, hogy ki kivel ül éppen szemben és miért. Az intézményes nevelés hemzseg a hazugságoktól és "a gyerek/diák/hallgató érdekében"-kezdetű elhallgatásoktól, ami egyre nagyobbra és nagyobbra nyitja a rést az oktatásbeli kimenet és a piaci bemenet közt. Egyszerűen hamis értékrendet közvetít, attól pedig ne várja senki, hogy működni fog. Paál Andrással is teljesen egyetértek: a kockázat nem hagyható ki a képből, nem is kellene, csak azt érdemes megvizsgálni, hogy egy ilyen helyzetben ki mit kockáztat éppen, és megengedheti-e magának. Ez lenne a kulcs: megengedhető kockázatokat teremteni. Ami megengedhető, azt meg is fogják engedni maguknak a felek, ezzel pedig egy lépéssel közelebb is volnánk a lehetőségek kiaknázásához.
A kapcsolatépítés és kommunikáció összefüggése kapcsán egyre inkább úgy látom, hogy az egyre fejlettebb, sűrűbb kommunikáció lassan éppen kerékkötőjévé válik az épülésnek, semmint segítőjévé. Ma kommunikáció néven olyan szintű tolakodás és egymást túlüvöltő randalírozás zajlik, hogy nem csodálkoznék rajta, ha két generáción belül lassan mindenki evolúciós okokból megsüketülne. Nagy találmány, hogy ugyananzon és egész más időben is, a közlő szempontjából szabadon választott tereken egyszerre lehet kommunikálni, de ekkora kéretlen zajban a tiltakozás révén kifejlődött szűrők olyan áldozatokat is szednek, amelyekért kár. Korszakváltás-gyanús helyzet - ezt már hiába trükközik tovább szakmailag (szakmává emelve az "akkor is lenyomom a torkodon, ha nem tetszik, ha máskor nem, amikor alszol"-képességet), és a képméretet/hangerőt is hiába fokozzák, zsákutca. Erről sokat lehetne még elmélkedni, és kell is annak mentén, hogy mi is lehetne az a csatorna vagy módszertan, amivel egy potenciális hálózat tagjai megtalálják egymást és felépítik magukat. Illetve ennek hogyan lesz érvényes hatóköre olyan közegben, ahol az üvöltözés és tolakodás folyik...
Az evolúciós okból megsüketülős ötletre rímelőt, pár órája olvastam egy érdekes idézetet: "Sose higgy a fülednek -csak a szemednek. Minden amit hallottál hamis, amit láttál igaz." Az idézetet Kabír indiai misztikusnak tulajdonította aki idézte. Majd pár oldallal odébb az idéző azt mondja:"Minden, ami nagyszerű túl van a nyelven,és amikor azt látod, hogy semmit sem tudsz kifejezni a szavakkal, akkor megérkeztél. akkor az élet tele van nagyszerűséggel, szépséggel, szeretettel, örömmel, -ünneplés." Maj megint pár oldallal odébb: "az információból valódi in-formáció -belső átalakulás lesz..." ...hát igen, valahogy a nyelv, a szavak a rengeteg ma információnak kommunikációnak mondott dologból csak kevés ami in-formációt okoz, átalakítja a bennem rólad élő képet, hogy épülhessen -legyen mondanivalója, miértje továbbja- kapcsolatunk. A nyelv csak jelöli, hogy mit nézzél, nem leírja, nem kétcsatornás ugyanaznézés zajlik. És ha az emberek közti összekülönbözésekből kivesszük azokat, amikor az egyazon dolgot két szűkségszerűen különböző nézőpontból leíró különböző duma (nem infó és kommunikáció) aminek különbségén összeugrunk, nem egyezünk, ha csak ezeket kivesszük azáltal, hogy írás-és-beszéd- és bármi leképzés-tudóként azt nézzük amit jelöl a szó, akkor szinte unalmasan békés lenne környezetünk........Kommunikáció-közössé tevés? in-formáció, belső átalakítás által, az egymásról bennem élő kép felnevelése, átalakítása által...a közössé tevés a kapcsolatépítés......a háló egy szálának megszövése.....persze gondolkodni lehet kapcsolatrendszerben, és hálótípusban...de az egyes kapcsolatok megszövése is a mesterség elhagyhatatlan része...hm...hm...
VÁLASZOK-ra: Negyvenszer elmondani, és egyszer áttör, teljesen váratlanul,bizony, ...és legtöbbször nem azok által akiket először fő segítőnek gondolhattunk, másképp, máshogy...az szerencsénk jobban tudja nálunk mi a jó nekünk alapon jobban célbafuttatva a dologot, mint magunk vártuk...valahogy az infó, legyen akármennyire zseniális, ki kell építse kapcsolatát a fogadó féllel, fel kell épüljön-nőjön benne. Gyökeret kell benne verjen, és megannyi ismételt ingerként át kell jusson egy küszöbféle határon.....nem felesleges gigászi erőfeszítés ez, hanem a bármennyire zseniális ötlet is tovább érik mások tükrében való megmérettetéstől, nem az a lényeg elfogadják e, hanem a továbbérésre meghallgatás -vagy csak a meghallgatás lehetősége- adta megfelelési, befogadhatóvá tevési kényszer nyomása alatt kristályosodik, izzadja ki magából azokat a néha csak apró dolgokat, jelentéktelen sallangnak gondolható "ragokat" melyek illeszthetővé teszik a már (együtt)működő világhoz...Ez olyan a "vizsga a tananyag elsajátításának jelentős részét képezi" dolog, amikor még az is eszébe jut a vizsgázónak, amit a tanár kifelejtett a tananyagból((-:......................Sajnos az efféle kitartó ismerőseim jó része már nem hazai zászló alatt kamatoztatja kitartását, és nagyon furcsán néznek, ha a hazakapcsolódás lehetőségét, a ha már eljutott távoli kapcsolatnak, akkor használjuk ki és működjünk együtt gondolatát felvetem. A nevező túl sokszor közös: soha többé nem akarnak a jogrendünk hatásköre alá tartozni, és olyanoktól függeni akik a jogrendünk hatásköre alá tartoznak...és ez elgondolkodtató...
"A nevező túl sokszor közös: soha többé nem akarnak a jogrendünk hatásköre alá tartozni, és olyanoktól függeni akik a jogrendünk hatásköre alá tartoznak..."

Ez telitalálat.
Nem kellett célozni, nem én mondom, ők (Ti) modjá(to)k. ((-:.......Ez a témakör is megér egy misét majd egyszer talán: Avagy:"Menjek vagy maradjak, mindegy az nekem, jöttem sehonnan, senki a nevem..." alcímmel, a régi nóta gondolatára.......................De ha már erre járunk tematikaice, az ellenőrző hatalom, (a törvényhozó-végrehajtó-ellenőrző hármasából) kellene a helyére kerüljön idehaza, két vonatkozásban, a szétválasztás és a elég súlyozottan felelősségrevonhatóság kérdésében. ettől a fejétől bűzlő hal, a gangszerváltás után lassan negyed évszázaddal (mértékegységváltás- kerekítés- jobb hatás ((-:marketingelemmel). E harmadik tényező, minden rendszer működőképességének (Sándor, itt a válasz a kérdésedre!) szent, azaz sérthetetlen, kihagyhatatlan lelke, vesd össze pünkösdi bejgyzés (gyenge kapcsolati emergens stb...).......hm...hm...

Mitől jól működő „egy jól működő társadalom”?
El tudom képzelni például attól, hogy csak zsenik és zseni interpretátorok lakják, ezzel a mai reklámoknál és társadalmi életnél is hatékonyabb, talán a leghatékonyabb módon történik meg a piac „nevelése” is, így egy jól működő társadalomban természetes módon oldódik fel az előreszaladó zseni és a piac archetipikus ellentmondás.

"Baráti Péternek válaszolva van egy felvető jellegű válaszkísérlet erre a felvetésedre...feljebb..lejebb...ahogy a honlap rendezi...most nem tudom hová teszi((-:
Sokan, sokszor megmosolyogták már azt a szóösszetételt, hogy pedagógiai innováció, érzékeltetve azt a vélekedést, hogy az iskolákban az innovatív szemlélet (még mindig) nem egy elfogadott jelenség. „Végrehajtani”, „teljesíteni”, „megvalósítani”- mit is? –azt, amit előírnak, azt amit elvárnak, azt amit mások megalkotnak. Ez a helyzet gyakran buktatókkal van tele, a szükséges és rugalmas változások akadályává válik a merev, gyakran csak az állandóságot, a már bevált folyamatokat előtérbe helyező, a változásoktól idegenkedő, előíró szemlélet. A pedagógiai tevékenység megváltoztatása szükségszerű velejárója az iskolai munka fejlődésének, a fejlesztésnek. Ehhez pedig, kedves Péter, az általad említett bizalom, önértékelés mellett az oktatásban feltétlenül fontos az önbizalom, a bátorság, a szakmai munka hitelességébe, erejébe vetett feltétlen hit. Az iskolát nyugodt szívvel tekinthetjük az alkotó munka egyik legfőbb terepének, hiszen a frissesség, a kreativitás követelménye áthatja a mindennapokat. Az alkotás iránti vágyat, a nyomában létrejövő fejlődést azonban gyakran megakasztja a „szabad-e?”, „lehet-e?” értelmetlen kérdése. A pedagógia napjainkig ható fejlődése bizonyítja azt, hogy minden kor hozzátesz valamit tantervekhez, módszerekhez, új folyamatok indulnak, új szervezeti formák alakulnak, amelyekért azonban- sajnos!- nem ritkán „meg kell küzdeni”- értékes alkotó energiák fordítódnak a véget nem érő küzdelemre, a sokat hangoztatott stabilitás helyett a bizonytalanság, az újtól való félelem, a bevált, régi működésbe való riadt kapaszkodás uralja az iskolát. Elmarad a megerősítés, az értékelés formális sablonokba csúszik, az alkotó energia, az önfejlesztés igénye, a változtatásokra hajló innovatív gondolkodás elapad. A tehetségfejlesztés, amely az elmúlt időszakban hangsúlyosabbá vált a társadalomban, megindítója, majd erjesztője lehet – talán az iskolákban is- az innovatív folyamatoknak, mert a tagadhatatlanul jó minták, modellek nyomán a bátorság is megjön az alkotás- minden nehézséget feledtető- érzésének, élményének megéléséhez. Nagy a felelősségünk abban, hogy az önmaguk tehetségében bízó és azt megfelelő súllyal értékelő pedagógusok megerősítést kapjanak a munkájukhoz, mert csak így képesek a tanítványaik körében az innováció csíráját jelentő képzeletet, a gondolkodást, a kreativitást előtérbe helyező pedagógiai munkára. A pedagógiai innováció – bizonyíthatóan- hatékony folyamatokhoz, jó eredményekhez vezet: új szervezeti formák, új tartalommal, felelős, hiteles szakmaisággal értékes változásokat hozhatnak, tanár kollégáimnak ajánlva írom ide Bertók László, Kossuth-díjas költő két sorát „mire föl a nehézkedés, ha röpülhetsz mint a madár?” És a vers címe is ezt a gondolatot erősíti: Ha benned van már az egész
Szörnyű sejtésem van: miközben az innováció és a piac közti már-már kibékíthetetlen ellentétet puhítgatjuk (bizonyos metafizikai automatizmusokban, kulturtörténeti reálfolyamatokban, kiegyenlítődő emberi játszmákban bízván), horribile dictu az is kiderülhet, hogy az innováció számára még viszonylag a piac a legjobb. Az innovációt mozgató zsenialitás és a piac szürreális miliője legalább annyira közel áll egymáshoz, mint a kispályás okosság a standardizált szellemtelenséghez. Harminc éve, az "átkosban" költők (Mezei András) és sportriporterek (Vitray Tamás) már szomorkodtak a magyar obskurantizmuson, hogy itten semmi jó nem elég jó. Azóta - mélyszerkezetében - nem változott semmi. Csak az irodabútorok cserélődtek, és a fényképek az íróasztalon. Maradtak a magyar Messiások, és pár istenáldotta disznófejű Nagyúr... Vagyis azt mondanám itten, hogy a posztmodernitás kelet-közép-európai epochájában még mindig jobban járunk egy Ady-féle mítosszal, mint a decentrált, "már mindent megírtak" világ ezüstszürke málladozásával. Legyünk tehát romantikusok, vissza a gyökerekhez! És persze: vissza a természethez...
ha már Rousseau is előkerült, okés a természet, de ne másszunk fára, hanem inkább vissza a természetességhez (talán a sokat idézett idézet is rossz fordítás lehet?), és nekem azt jelenti, amit Maria is írt (és amiért többek között Péter is dolgozik), hogy vissza az oktatáshoz, és találjuk meg mindenkinek azt, amiben jó.

legyenek innovátorok, iktatók, szakértők-bírálók, prezentálók, befektetők, értékesítők stb. mert, amikor a Siemens-ben dolgoztam, akkor is mennyi dolgom volt az innovációmmal? annyi, hogy a megadott címről letöltsem a formanyomtatványt, beleírjam az 5letemet, aztán ment a maga útján, tette más is a dolgát...és a végén nem is az motivált, hogy a pénzen kívül pontrendszer is van, és éves összesítés után díjátadó stb. hanem az, hogy ha beadok valamit, akkor más viszi tovább, és a végén akár le is védi a cég, ha olyan a találmány...

sz'al nem kell mindenhez értenünk (alkotmánybíróságtól otthon szülésen át a nyugdíjpénztárakig), de mindenki értsen valamihez. 8-)

A tehetség elkallódása és megnemértése könnyen és sokmindenkit lázbahoz. A tehetség, amely elvész, és nem fordítódik innovációra. Mögötte felsejlik a klasszikus “egyenlők és egyenlőbbek”-probléma: kinek van joga tehetségeseket kijelölni és és a többiekkel szemben sikerhez juttatni? Minden üzleti alapú kiválasztás, bárki is választ ki, egy tömegpiac ma nyilvánvaló igényeit fogja szem előtt tartani. Hogyan tudna egy társadalom intézményesen "innoválni"? Egy társadalom - attól tartok minden társadalom - éppen be van rendezkedve. Ez azt jelenti, támogatja azt, ami biztosítja ezt a berendezkedést és elfojtja azt, ami fenyegeti. Megtartja azokat a helyükön, akik éppen pozícióban vannak és nem vet fel most éppen illetlen kérdéseket. Nem tudom hogyan képzelhető el abszolút tehetség. Nincs zseni, csak az, aki óriási erővel érez rá arra, ami az ő társadalmának hamarosan kedvére lesz. Tehetsége - midenkinek van. Mindenkiét elfojtja a társadalom. A létező elveszi ateret az elől, ami lehetne. A jobb társadalom - mindenkiéből kevesebbet fojt el. A tehetség, amelyet ki kell szűrni és csodás produktumát a társadalomnak adományozni, romantikus eszme + szociáldarvinizmus. A jó társadalom az emberi tehetséget hagyja érvényesülni, azaz önmagához képest mindenki többet fejlődhet. Az ilyen társadalomban alighanem gyengék a korlátozó rendszerek, kevésbe avatkozik a központi hatalom, Ám a szabadpiac is szűkös, kevés lehetőséget ad a "tehetségeseknek" arra, hogy a többiek fejére nőjenek. He egy "tehetséges" kisajátíthatja sokmillió ember elől a maga szakterületét: ő játssza a zenét, ő tervezi a tárgyakat, ő hozza létre a humort, ő szabja meg az energiaelőállítás módját vagy ad irányt az összes gyerekek játékának, az sokkal több tehetséget fojt a többiekbe, mint ami őbenne létezett.
Pomezanski Gyuri - maga is az innováció kiemelkedő hazai apostola - írja: "Abban sem hiszek, hogy az alapfokú oktatásban megjelenik a kapcsolati hálóban való élet s működés fontossága, illetve a kreatív feladatmegoldásra nevelés. Az állítás egyik bizonyítékaként említhetjük az Ifjúsági Tudományos és Innovációs Versenyre történő jelentkezés mennyiségét és minőségét, a nevező iskolák hallatlanul alacsony számát." Vajon nem inkább arra bizonyíték ez, hogy milyen hamar felismerik, hogy az érvényesülésben, egyáltalán a megélhetésben nálunk a kapcsolati tőke sokkal többet segít, mint a szakmai felkészültség és akár a kreatív tehetség?