Csermely Péter blogja

Nyomtatóbarát változat

E blogbejegyzésben a bankrendszer stabilitásával kapcsolatos gondolataimat hálózatos megközelítésből fogalmazom meg. A bejegyzés aktualitását a Nature-ben januárban megjelent tanulmány adja meg. E szerint az a folyamat, amelyben a bankok a saját portfoliójukat egyre jobban kiterjesztették, a bankokat külön-külön stabilizálta ugyan, de ezzel csökkentette a bankrendszer egészének a stabilitását. Mindez felértékelte az állam szabályozó szerepét.

Egy komplex rendszer (így a bankrendszer is, ha szerkezete komplex) hajlamos a szabálykövető, megjósolható, „business as usual” típusú, nagyon egyszerű viselkedésre, míg egy kevésbé komplex rendszer gyakran igen jósolhatatlan, „krízisszerű” viselkedési mintázatokat produkál. A bejegyzésben leírom ennek alapeseteit.

Fontos következtetés, hogy a bankrendszer helyes kezelése csak rendszerszemléletű lehet. E kezelésmód középpontjában a bankrendszer szerkezetének komplexitását növelő intézkedéseknek kell lenniük, amelyekre a bejegyzésben konkrét példákat is hozok. Hazánk a pénzügyi változások hatásainak az átlagnál sokkal inkább kitett ország. Ráadásul a magyar bankrendszer mérete és komplexitása az átlagosnál kisebb. Mindez a stabilizáló szabályozást különösen szükségessé teszi.

A blogolvasók gondolatai mellett a bejegyzés tartalmazza Békesi László, Jaksity György, Róna Péter és Simor András hozzászólását is.

A bankrendszer stabilitásával kapcsolatos gondolataimat hálózatos megközelítésből fogalmazom meg. Erre azért merek vállalkozni, mert a gazdasági folyamatok komplexitása „négyzetes”, ugyanis e folyamatok önmagukra sokkal inkább visszahatnak, mint a többi természeti folyamat. Ahogyan a Federal Reserve Bank of New York által a bankhálózatról készített tanulmány szerzői fogalmazzák: „Egy százévente bekövetkező vihar valószínűsége attól még nem változik meg, hogy az emberek úgy vélik, hogy egy ilyen méretű vihar valószínűbb lett.” Ez a tudatos emberi viselkedés hálózatos egymásra hatásából fakadó komplexitás az elmúlt évszázadban tovább nőtt a bankrendszer világméretű hálózatosodásával. A banki tevékenységek fajtáinak és szintjeinek elburjánzásával az elmúlt egy-két évtizedben a pénzügyi folyamatok hálózatos komplexitásának még további rétegei jöttek létre. Mindez egyre fontosabbá tette a banki folyamatok rendszerszemléletű elemzését, amelynek egy igen jó példája a bejegyzés aktualitását megadó, a Nature-ben 2011. januárjában napvilágot látott elemző tanulmány. (Még egy megjegyzés az írottak elé: egy igen bonyolult rendszerről sokszor csak nagyon egyszerűnek látszó megállapításokat lehet tenni. A bejegyzés is ilyen egyszerűsített formában fogalmaz meg néhány tanulságot. Emiatt a bankrendszert szakmájuk szerint művelőktől és ezt kutató tudóstársaimtól elnézést kérek. Ugyanakkor éppen a rendszer rendkívüli bonyolultsága miatt az egyszerű megjegyzések is sokszor igen fontosak. Talán a bejegyzésben leírtak is ilyenek.)

Az Andrew G. Haldane és Robert M. May által jegyzett, Nature-beli munka egyik legfontosabb megállapítása az, hogy az a folyamat, amelyben a bankok a saját portfoliójukat egyre jobban kiterjesztették, a bankokat külön-külön stabilizálta ugyan, de éppenhogy nem növelte, hanem csökkentette a bankrendszer egészének a stabilitását.

Ez a megállapítás igen jól összefügg azzal a 2009-es megállapításunkkal, amelyben arra mutattunk rá, hogy a komplex rendszerek együttes működésének optimuma csak akkor képzelhető el, ha az alrendszerek működése nem optimális. Ennek az egyik fontos tanulságát az akkori munkánkban úgy fogalmaztuk meg, hogy a földi önszerveződés egésze komplexitásának az az ára, hogy az élőlények a saját egyedi működésüket nem optimalizálhatják, azaz öregszenek. Máshogyan fogalmazva: embervoltunk magasrendűségét az öregedésünkkel fizetjük meg.

A bankrendszer jelenlegi válságainak számos eleme az előző összefüggésnek a fordítottját mutatja: ha egy bonyolult rendszer tagjai szabadon optimalizálhatják a saját egyedi működésüket, az aláássa a komplex rendszer együttes működését. Máshogyan: ha a bankok mindegyike csak a saját horizontján stabilizálja magát, akkor a bankrendszer egésze pontosan ettől lesz instabil. Ráadásul egy sűrűbb hálózatos kapcsolatrendszer a hálózat elemeinek nagyobb különbözőségét igényli azonos mértékű szerkezeti komplexitás, azaz stabilitás kialakításához. Azaz: a banki szféra kapcsolatrendszerének elburjánzásával éppenhogy az egyes szereplők nagyobb különbsége kellett volna, hogy együtt járjon az egész rendszer stabilitásának eléréséhez. A valóságban az egyes pénzintézetek egymást túllicitálva vették át egymás funkcióit, váltak ezáltal egymáshoz hasonlóvá, és ásták ezzel alá a bankrendszer egészének stabilitását. Mindez mérhetetlenül felértékelte a központi bankok és a kormányzati szervek (az állam) szabályozó szerepét.

Általános kiegészítésként néhány gondolatot fogalmazok meg a komplex rendszerek szerkezetének és viselkedésének összefüggéséről. Rendkívül leegyszerűsítve a gondolatmenet lényege az, hogy egy komplex rendszer hajlamos a szabálykövető, megjósolható, „business as usual” típusú, nagyon egyszerű viselkedésre, míg egy kevésbé komplex rendszer gyakran igen jósolhatatlan, „krízisszerű”, rendkívül komplex viselkedési mintázatokat produkál.

 Hányféle módon lehet egy rendszer kevéssé komplex? A múlt év decemberében leírt blobejegyzésemre utalva a nagyon leegyszerűsített válasz a kérdésre az, hogy kétféleképpen: vagy olyan a rendszer, mint a folyékony agyag (és ezért nem komplex), vagy olyan a rendszer, mint az égetett agyag (és ezért nem komplex). Az egyedüli komplex rendszer a kettő közötti átmenet, a vizes, formázható agyag.

  
Milyen döntő különbségek vannak egy kevéssé komplex és egy komplex rendszer viselkedése között? A válaszhoz azt a kiváló 2010-es Nature cikket hívom segítségül, amely leírta a krízis felé közeledő komplex rendszerek viselkedésének sajátosságait. A krízis felé közeledő (azaz egyre inkább komplex viselkedést produkáló, de szerkezetükben egyre kevésbé komplex) rendszerek háromfajta módon válnak a viselkedésük szintjén egyre bonyolultabbakká. (1) Ha kitérítik őket az eredeti egyensúlyi helyzetükből, akkor egyre lassabban tudnak csak oda visszatérni. (2) A viselkedésük egyre önhasonlóbb lesz. (3) Ha azonban a viselkedésük nem önhasonló, akkor a krízishelyzettől távoli rendszerekben csak igen ritkán előforduló extrém állapotokat is felvesznek. Az öregedő rendszerek pontosan ugyanígy viselkednek. Ebből a szempontból az öregedés nem más, mint egy krízis fele közeledő rendszer figyelmeztető jelzés sorozata, ahol a krízis neve: halál.

Az előzőekben leírt három komplex viselkedés hogyan jelentkezik a kevéssé komplex szerkezettel bíró rendszerek fent említett két fajtája (a folyékony agyag és az égetett agyag) esetén? A véletlenszerű szerkezethez közeli rendszer (a folyékony agyag) megegyezik a rendkívül merev rendszerrel (az égetett agyaggal) abban, hogy ha kilendítem az egyensúlyi helyzetéből, akkor lassan tér oda vissza. Azonban ennek módja a két rendszer esetén más. A folyékony agyag azért tér vissza lassan, mert nem találja meg az eredeti helyzetét, annyira egyformán vesz fel minden más helyzetet. Az égetett agyag meg azért tér vissza lassan, mert képtelen feldolgozni, disszipálni azt a változást, amelyet az egyensúlyból való kibillentéssel kapott. A másik két tulajdonságban a kétféle kevéssé komplex rendszer viselkedése eltér. A folyékony agyag bármilyen extrémumot igen gyakran felvesz. Az égetett agyag ritkán vesz fel extrémumot (például akkor, amikor eltörik), de akkor a helyzete nagyon extrém lesz. Ugyanakkor a folyékony agyag viselkedése mindig másmilyen, így kevéssé önhasonló. Ezzel szemben az égetett agyag viselkedése csak egy szűk tartományra optimalizált, emiatt nagy mértékben önhasonló.

Összefoglalva az előzőeket a komplex rendszerek szerkezetének és viselkedésének az összefüggéseiről az alábbiak mondhatóak el: ha a szerkezet komplex, akkor a viselkedés szokványos (egyszerű). [És fordítva: ha a szerkezet egyszerű, akkor a viselkedés komplex (azaz nem jósolható, különleges).] A fentinek más megfogalmazásaként: ha a szerkezet tagolt (moduláris), akkor a viselkedés folytonos. [És fordítva: ha a szerkezet folytonos, akkor a viselkedésben ugrások várhatóak.] A fentinek megint más megfogalmazásaként: ha a szerkezet tartalmaz extrémumokat, akkor a viselkedésre kevésbé lesznek jellemzőek az extrémumok. [És fordítva: ha a szerkezetből eltávolítottuk az extrémumokat, akkor a viselkedésben megjelennek az extrémumok.] A fentiek harmadik megfogalmazásaként: ha a szerkezetet alkotó elemek diverzek, akkor a viselkedés monoton. [És fordítva: ha a szerkezetet alkotó elemek egyformák, akkor a viselkedés szélsőségesen diverz is lehet.]

Visszatérve a bankrendszerre, a bankrendszer működésébe történő beavatkozások jelenleg csak nagyon kevés esetben rendszerszerűek. E beavatkozások jelenleg leginkább esetlegesek, ami tovább erodálhatja a bankrendszer egészének a stabilitását. Esetlegesek a beavatkozások akkor is, amikor segítő jellegűek, és így megvédik a válságba került bankrendszer egyes elemeit attól, hogy csődbe menjenek. Ezt a 2011-es Nature cikk szerzői úgy fogalmazták meg, hogy ezek a bankok „institutions deemed too big to be fail” (azaz túl nagyok ahhoz, hogy megbukhassanak), illetve, hogy a bankrendszerben „the survival of the fattest rather than the fittest” érvényesül (azaz a kövérebbnek és nem a rátermettebbnek a túlélése valósul meg). Rendszerszempontból esetlegesek a bankrendszerbe történő beavatkozások akkor is, amikor a bankoktól egyedi elvonások történnek.

A bankrendszer helyes kezelése csak rendszerszemléletű lehet. E kezelésmód középpontjában a bankrendszernek, mint hálózatos rendszernek a változásokkal szembeni stabilitását növelő, és ezzel összefüggésben a bankrendszer szerkezetének komplexitását növelő intézkedések kell, hogy álljanak. A szerkezeti komplexitást növelő intézkedés az, amikor a központi szabályozás növeli a bankrendszer tagoltságát (modularitását). Ennek egyik példája az USA-ban nemrégen elfogadott „Volcker Rule”, amely elkülönítette a nagy kockázattal járó banki jellegű tevékenységek egy részét a bankszektortól, és ezzel tagoltabbá, egymástól jobban elkülönülő csoportokat képzővé, modularizáltabbá tette a bankrendszer egészét.

A szerkezeti komplexitást növelő intézkedés az, amikor a rendszer túlzottan flexibilissé válásakor (a válságjelek idején és boom-ok időszakában bekövetkező komplexitás csökkenés alkalmával – ez az az eset, amikor a rendszer olyan lesz, mint a folyékony agyag) a komplexitást fenntartó, korlátozó külső szabályozás erősödik. A szerkezeti komplexitást növelő intézkedés az is, amikor a rendszer túlzottan merevvé válásakor (a recesszió idején bekövetkező komplexitás csökkenés alkalmával – ez az az eset, amikor a rendszer olyan lesz, mint az égetett agyag) a szabályozás szigorú elemei felfüggesztésre kerülnek. Minden olyan intézkedés, amely segíti a bankrendszer elemei diverzitásának fenntartását, egyben növeli a rendszer egészének a stabilitását is. Azaz a rendszer stabilitása szempontjából helytelen, ha a szabályozó környezet a szereplők méretbeli, funkcióbeli, piacbeli, vagy más szempontú nivellálódását ösztönzi, vagy akár csak engedi.

Miből lehet tudni, hogy a bankszektor működése megérett a szerkezet komplexitását növelő beavatkozásra? A pontos válaszhoz még igen sok kutatás kell, de érdemes felidézni az előzőekben felsorolt krízisjeleket. Ha a rendszer egy beavatkozás után lassabban tér vissza az egyensúlyi állapotába, mint előzőleg, az mindenképpen egy olyan fontos jel, ami a rendszer komplexitását növelő beavatkozás szükségességét mutatja. Ha a viselkedésben az önhasonlóság dominál, és kevés extrémum mutatkozik, akkor a szabályozást valószínűleg enyhíteni kell. Ha az önhasonlóság csökken, és az extrémumok előfordulása növekszik, akkor a szabályozást valószínűleg szigorítani kell. Hazánk (adósságainak mértéke és szerkezete miatt is) a pénzügyi változások hatásainak az átlagnál sokkal inkább kitett ország. Ez a stabilizáló szabályozást különösen szükségessé teszi. Ráadásul a magyar bankrendszer mérete és komplexitása az átlagosnál kisebb. Ez a stabilizáló szabályozás szükségességét egy másik irányból támasztja alá. Érdemes tehát elgondolkodni mindezen.

Hozzászólás: Békesi László

Az ú.n. „subprime” krízis és annak tovagyűrűző hatása aligha írható le a nagy rendszerek, hálózatok működésének törvényszerűségeivel, noha minden bizonnyal felfedezhetők rokon vonások közöttük. (Ezt az összefüggést hangsúlyozod és bontod ki bejegyzésedben.) Ám attól tartok, hogy az összefüggés itt éppen fordított. Magyarán az egyes bankok felelőtlen és fedezetlen kockázatvállalását e kockázatok terítése sem annullálta, azaz az egyes bankok portfóliója attól nem tisztult meg, hogy kétes követeléseiket „becsomagolták” és innovatív termékként értékesítették más bankoknak. Ez az akció legfeljebb virtuális „biztonságot” kölcsönzött az egyes bankoknak, miközben megfertőzte a rossz papírokat vásároló intézményeket, lényegében az egész rendszert is. Az eredendő bűn: fedezetlen hitelek lényegében korlátlan kibocsátása, egy sajátos piramis játék, ami mindaddig „működik”, ameddig a piramis alapját képező elemek közül egy kritikus tömeg nem esik ki. Amíg az aranykor konjunktúráját rekord alacsonyságú kamatlábak, dinamikus növekedés, csökkenő munkanélküliség és alacsony infláció jellemezte, a piramis alapja nem gyengült meg: a jelzáloghitelek adósai képesek voltak törleszteni részleteiket. Ám a kamatszint emelkedése – az inflációs nyomás tompítása érdekében –, a virtuális pénz kibocsátásával (jelzáloghitelek, fogyasztási és beruházási hitelek) finanszírozott fogyasztás és építkezések visszaesése, ennek nyomán a növekvő munkanélküliség, majd erősödő recesszió aláásta a piramis alapját. Felszínre került, ami addig rejtve volt: a kibocsátott pénz egy részének se vagyoni, se teljesítmény (jövedelem) fedezete nincs. Azaz: a saját rossz portfóliójukat másokkal megosztani kívánó bankok semmivel sem lettek „stabilabbak”, mint a megfertőzött társaik. Még egyszerűbben: a rendszer egyes elemeinek stabilitása nem jött létre, ellenkezőleg, instabil tőkehelyzetük, bedöglött követeléseik ásták alá az egész rendszer stabilitását. Ha ehhez hozzá vesszük a pénzügyi rendszer működésének semmi mással nem helyettesítő alapjának, a bizalomnak a megrendülését, akkor érthetővé válik az egész rendszer krízise.

 
Ennek a világméretű járványnak a megfékezése valóban minden „áldozatot” megér. Nem a felelőtlen hitelezést folytató bankokat, hanem a gazdaság működéséhez szükséges vérkeringést – a pénzügyi rendszer likviditását –, valamint a betétesek pénzét kell megvédeni – bármi áron. Ez történt a fejlett világban. A jelenlegi kockázat abban áll, hogy a krízis menedzselésének költségei – a gigantikus állami töke-juttatások és likviditás-teremtő olcsó hitelek – hogyan csökkenthetők úgy, hogy a törékeny konjunktúra ne fulladjon ismét recesszióba. Ez a nagy és új kihívás a közgazdaságtudomány előtt. Nincs járt út, bevált recept. Viták, kétségek és kísérletek vannak.

Nálunk alapvetően más a helyzet. A magyar bankrendszer nem volt „fertőzött”, nem kellett megmenteni, támogatni, feltőkésíteni. A magyar bankok portfóliójában nem a fedezetlen jelzáloghitelek, hanem a devizában eladósodott lakosság és vállalatok fizetőképessége a kockázat. Ez pedig a rossz magyar gazdaságpolitika – benne monetáris, incl. kamat és árfolyam politika – következménye. Nota bene: a magyar bankok egy részét éppen a felelőtlenül gazdálkodó állam sodorta veszélybe, és okoz nekik – na és a lakosságnak és vállalatoknak – veszteségeket. Az az állam, amely most mindent szigorúan szabályozni akar, a bankokra hárítva az állami túlköltekezés terheinek egy részét – banki különadó – valamint a forint árfolyam romlása miatt fizetésképtelenné váló deviza adósok terheinek nagyobb részét. (Miközben az árfolyam romlását saját katasztrofális gazdaságpolitikája okozza.)

Természetesen van teendő a szabályozás területén. Valóban meg kell előzni a felelőtlen, fedezetlen hitelezést, a kockázatos pénzügyi termékek biztosítékok nélküli forgalmazását. Tényleg szükség van nemzetközi standardek bevezetésére: egységes tőke követelményekre, azonos számviteli szabályokra, a hitel- és bankminősítés egységes követelményeire, a tartalékolás magasabb szintjére az egyes bankoknál éppúgy, mint nemzetközi méretekben, az új termék kibocsátás előzetes kontrolljára, stb. De nincs szükség a tőke és pénzforgalom korlátozására, protekcionista szabály-özönre, a bankok és pénzügyi rendszer állami gyámkodás alá helyezésére, valamiféle túlszabályozási dühre. Szóval a fürdővízzel együtt a gyereket azért  ne…

Persze  számos ága-boga van még a problémakörnek. Ezekből egyet ragadnék ki: rossz gazdaságpolitikára nem lehet jó pénzügyi politikát építeni. Ha a fiskális és jövedelempolitika elhibázott, a monetáris politika nem képes az egyensúlyt helyreállítani – lásd Magyarország gazdaságpolitikáját 2000 óta, a 2009-es év kivételével. Hogy közeledjek eredeti szakmádhoz, a biológiához: nem elég csillapítani a lázat, az alapbetegséget kell meggyógyítani, amely a lázat okozza.

Hozzászólás: Jaksity György

A válság, mint a változás egy formája, illetve kikényszerítője a világ és így az emberi társadalmak és az általuk létrehozott rendszerek (pl. gazdaságok, piacok) működésének elkerülhetetlen velejárója. A pénzügyi válságok és különösen a bankrendszerek krízise ilyen formán azóta része a történelmünknek, amióta pénz létezik. Az ókortól nyomon követhető, hogy a társadalmak és uralkodóik fenntartóztathatlan késztetést éreztek olyan nagy projektek (háborúk, piramis és egyéb megalomán építkezések, állami programok) elindítására, amelyek gazdasági megalapozottsága enyhén szólva is gyenge volt. A görögök még visszahordták Pallasz Athéné templomába a jó laurioni bányák ezüstjét, amit a háborúk idején onnan kihordtak, de az őket követő korok hatalmai már éltek az eladósodás és a pénzrontás egyre szofisztikáltabb tárházával, amibe az érdekeik folytán egyre több szereplő kapcsolódott be (pénzváltók, pénzverők, korai bankárok, vállalkozók, szélhámosok). Az emberiség története a pénzügyi válságok története és ez a jövőre nézve is így marad. A mai pénzügyi rendszer rendkívül komplex, egy adott pillanatban nincs szereplő, aki átlátná, szabályozni tudná működését.

A törvényhozás, a különböző hatóságok visszapillantó tükörből szabályoznak, vagyis nem a jövőben fellépő új problémákat próbálják megakadályozni, hanem a múltbeli válságok tanulságait levonva azokra reagálnak, így soha nincsenek felkészülve a soron következő krízisre. Ennek olyan társadalmi-politikai oka is van, hogy a szabályozásnak, miként mindennek a világban ciklusai vannak. A válság alatt fellép a vasszigor (mint ahogy a befektetői pesszimizmus is ekkor a legerősebb), ami azután a jó időkben folyamatosan felpuhul és éppen akkor a legpuhább, amikor egy válság kitörésének a legnagyobb az esélye: a gazdasági ciklus végén. Mivel a válságban mindig a nagy cégeket mentik meg ezek egyben a legfelelőtlenebbek is, miközben halnak ki a kisebb szereplők, akiket nem mentenek meg, a nagyok egyre nagyobbak lesznek. A „too big to fail” problémája tehát paradox, és a veszély egyre inkább az, hogy az új paradigma a „too big to bail” lesz, vagyis a nemzetállamok, mi több a multilaterális szervezetek már most sem tudták a bankrendszert megmenteni csak az államadósság és egyes esetekben a monetáris lazítás kritikus szintre növelésével, ami megágyazott mára a következő nagy krízisnek - az államcsődök és infláció krízisének.

Én annak idején Csermely Pétertől olvastam, és a könyvem pénzügyi hálózatokról szóló fejezetében idéztem is azt a Péter által a sejtbiológiai kutatásai során tett, és a gazdaságra is igaz felfedezést, hogy a hálózatoknak a kisebb, gyenge kapcsolatai legalább olyan fontosak, mint a Barabásiék által szintén ugyanabban az időben kutatott nagy hálózati csomópontok és erős kapcsolatok esetében. Nos, ha sommás konklúziót szeretnék vonni: a pénzügyi rendszer sérülékenységét leginkább azzal csökkenthetnénk, ha nem növelnénk a nagy szereplők piaci részesedését az adófizetők pénzéből, ezzel tönkretéve a közepes és kisebb szereplőket, hanem hagynánk érvényesülni a gazdaság és piac azon reflexét, hogy azokon a területeken, ahol a nagy szereplők nem versenyképesek, a kisebbek megerősödjenek, és fontos szolgáltatásokat nyújtsanak, ezzel nagyobb stabilitást teremtve. Erre jó példa a saját cégem, amely az elmúlt 20 év kormányzati „támogatása” ellenére is nyereségesen működik, miközben nemzetközi és hazai versenytársaink kivétel nélkül tönkrementek, vagy beolvadtak más szereplőkbe. A folyamat haszonélvezői a magyar piaci szereplők voltak, vagyis az ügyfeleink, részvényeseink, azok a szolgáltatók, akik nekünk beszállítanak, a munkatársaink, a magyar költségvetés, tehát miközben működésünk első évtizedében nehezen szereztük meg a bizalmat, mert a biztonságosabbnak hitt nagyszereplők felé áramlott az üzlet, ma mi testesítjük meg a stabilitást, és szolgáltatunk miközben nálunk nagyobb és biztonságosabbnak hitt szereplők már rég elhagyták a terepet. Mi lett volna, ha a mindenkori magyar gazdaságpolitika és szabályozás, mint magyar vállalkozást nem tett volna egyre versenyképtelenebbé mind nemzetközi, mind hazai szinten? 

Hozzászólás: Róna Péter

Az írás utolsó bekezdésével egyetértek, de az elmélettel nem, mint ahogy a Nature cikkel sem.  1.) A természetben nincsenek gazdasági/pénzügyi folyamatok. Ezek kizárólag egy adott kultúra és nem a természettudományi törvények szerint képződnek. Nincs ok feltételezni (legalább is megfelelő empirikus bizonyítás hiányában), hogy a pénzügyi és az agyag állagára vonatkozó törvényszerűségek között párhuzam lenne.  2.) A természetben fellelhető egyensúly mivolta egészen más, mint a gazdaságban vélt vagy valós egyensúly. A gazdasági egyensúly, ha létre is jön, kizárólag az egyensúly létrehozatalát szorgalmazó szabályok gyümölcse. A gazdasági jelenségeknek nincs egyensúly teremtő tulajdonságuk. (Lásd pl. Kornai János „Anti-Equilibrium” c. művét.) 3.) Az ok-okozati összefüggések szerkezete egészen más. Miközben a természeti törvények esetében az eredményhez egy feltérképezhető „mode of action path” vezet, a közgazdaságban az eredmény valószínűségszerű. A kettő között, többek között, az a különbsége (és szerintem ez egy alapvető különbség), hogy az utóbbi esetében nem lehet olyan hipotézist megfogalmazni, amely megfelelne a Popper-féle cáfolhatóság feltételének, azaz a valószínűségszerű eredményhez minding fűződik a „ceteris paribus” kikötés.

Hozzászólás: Simor András

Az egyedi bankok stabilitása szükségszerű, de nem elégséges feltétele a bankrendszer egésze stabilitásának. Más szóval, egyes bankok szintjén hozhatók olyan, az adott bank szempontjából logikus, stabilitást nem veszélyeztető döntéseket, amelyek a bankrendszer egészét mégis veszélyeztetik, ha hatásuk összegződik, lásd deviza hitelezés terjedése. Más oldalról, hozhatnak a bankok olyan döntéseket is, amelyek éppen saját stabilitásuk megerősítésére irányulnak, de azok összessége, a nemzetgazdaság illetve azon keresztül az egész bankrendszer szintjén destabilizáló hatású. Ilyen például hitelállományok esetleges gyors együttes leépítése.

Fentiekből következően az államnak, a szabályozó hatóságoknak fontos feladata, hogy nemcsak az egyedi banki szintű stabilitás érdekében járjon el (úgynevezett mikroprudenciális szabályozás és felügyelet), hanem kísérje figyelemmel  a rendszer szinten növekvő kockázatokat is és azok mérséklése érdekében is hozzon szükség esetén intézkedéseket (makroprudenciális szabályozás). Ez az elmúlt évek válságának egyik legfontosabb tanulsága. A mikroprudenciális szabályozás felelőse jellemzően a bank és pénzügyi felügyelet, míg a makropudenciális kockázatokat jellemzően a jegybankok hivatottak figyelemmel kísérni.

Válaszok (2011. február 22.)

Igaza van „Paál András”-nak, az ember egy valóban egy kulcsfontosságú kategória minden olyan modellben, amely társadalmi jelenségeket próbál meg leírni. Pontosan ez az a pont, ami az általam leírtak alkalmazhatóságának alfája és omegája. Teljesen igaza van Róna Péternek, amikor alaposan kételkedik abban, hogy a természeti, pl. a fizikában megfigyelt törvények alkalmazhatóak a gazdasági folyamatokra. A klasszikus természeti törvények ugyanis teljesen bizonyos jelenségeket írnak le és jósolnak meg. Ezzel szemben a társadalom „viselkedésével” foglalkozó rendszerelméleti megfontolások, így a hálózatkutatás is, csak valószínűségeket képesek jósolni, azt sem teljesen precízen, inkább csak trend-szerűen. Viszont jelenleg olyan keveset tudunk a társadalmi folyamatok tudományos alapon történő előrejelzéséről, hogy ezek a trend-szerű jóslások is egészen értékesek.

Békesi Lászlónak igaza van, amikor arra figyelmeztet, hogy az egyes bankok saját stabilitása is sok esetben csak látszatstabilitás volt. Számomra a Nature cikk egyik igen fontos tanulsága az volt, hogy a bankrendszer stabilitása még akkor is sérülhet, ha az egyedi bankok tényleg stabilabbak lesznek – egyedileg. Bizony kritikusan fontos az, amikor „a karmester többségében egymás elgáncsolására kész (és olykor szakosodott) egyedeket rávesz egy stabilan élvezhető-eladható produkció eltáncolására...” Pontosan erről írtak a pénzügyi szakma szakemberei, amikor az állam és ezen belül a jegybank fokozott felelősségét fogalmazták meg.