A bankok rendszerének ketyegő bombái…
Avagy: Hogyan destabilizálhat egy rendszert az, ha minden tagja önmaga szeretne stabil lenni?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

 

E blogbejegyzésben a bankrendszer stabilitásával kapcsolatos gondolataimat hálózatos megközelítésből fogalmazom meg. A bejegyzés aktualitását a Nature-ben januárban megjelent tanulmány adja meg. E szerint az a folyamat, amelyben a bankok a saját portfoliójukat egyre jobban kiterjesztették, a bankokat külön-külön stabilizálta ugyan, de ezzel csökkentette a bankrendszer egészének a stabilitását. Mindez felértékelte az állam szabályozó szerepét.

Egy komplex rendszer (így a bankrendszer is, ha szerkezete komplex) hajlamos a szabálykövető, megjósolható, „business as usual” típusú, nagyon egyszerű viselkedésre, míg egy kevésbé komplex rendszer gyakran igen jósolhatatlan, „krízisszerű” viselkedési mintázatokat produkál. A bejegyzésben leírom ennek alapeseteit.

Fontos következtetés, hogy a bankrendszer helyes kezelése csak rendszerszemléletű lehet. E kezelésmód középpontjában a bankrendszer szerkezetének komplexitását növelő intézkedéseknek kell lenniük, amelyekre a bejegyzésben konkrét példákat is hozok. Hazánk a pénzügyi változások hatásainak az átlagnál sokkal inkább kitett ország. Ráadásul a magyar bankrendszer mérete és komplexitása az átlagosnál kisebb. Mindez a stabilizáló szabályozást különösen szükségessé teszi.

A blogolvasók gondolatai mellett a bejegyzés tartalmazza Békesi László, Jaksity György, Róna Péter és Simor András hozzászólását is.

 

 

A bankrendszer stabilitásával kapcsolatos gondolataimat hálózatos megközelítésből fogalmazom meg. Erre azért merek vállalkozni, mert a gazdasági folyamatok komplexitása „négyzetes”, ugyanis e folyamatok önmagukra sokkal inkább visszahatnak, mint a többi természeti folyamat. Ahogyan a Federal Reserve Bank of New York által a bankhálózatról készített tanulmány szerzői fogalmazzák: „Egy százévente bekövetkező vihar valószínűsége attól még nem változik meg, hogy az emberek úgy vélik, hogy egy ilyen méretű vihar valószínűbb lett.” Ez a tudatos emberi viselkedés hálózatos egymásra hatásából fakadó komplexitás az elmúlt évszázadban tovább nőtt a bankrendszer világméretű hálózatosodásával. A banki tevékenységek fajtáinak és szintjeinek elburjánzásával az elmúlt egy-két évtizedben a pénzügyi folyamatok hálózatos komplexitásának még további rétegei jöttek létre. Mindez egyre fontosabbá tette a banki folyamatok rendszerszemléletű elemzését, amelynek egy igen jó példája a bejegyzés aktualitását megadó, a Nature-ben 2011. januárjában napvilágot látott elemző tanulmány. (Még egy megjegyzés az írottak elé: egy igen bonyolult rendszerről sokszor csak nagyon egyszerűnek látszó megállapításokat lehet tenni. A bejegyzés is ilyen egyszerűsített formában fogalmaz meg néhány tanulságot. Emiatt a bankrendszert szakmájuk szerint művelőktől és ezt kutató tudóstársaimtól elnézést kérek. Ugyanakkor éppen a rendszer rendkívüli bonyolultsága miatt az egyszerű megjegyzések is sokszor igen fontosak. Talán a bejegyzésben leírtak is ilyenek.)

 

Az Andrew G. Haldane és Robert M. May által jegyzett, Nature-beli munka egyik legfontosabb megállapítása az, hogy az a folyamat, amelyben a bankok a saját portfoliójukat egyre jobban kiterjesztették, a bankokat külön-külön stabilizálta ugyan, de éppenhogy nem növelte, hanem csökkentette a bankrendszer egészének a stabilitását.

  

Ez a megállapítás igen jól összefügg azzal a 2009-es megállapításunkkal, amelyben arra mutattunk rá, hogy a komplex rendszerek együttes működésének optimuma csak akkor képzelhető el, ha az alrendszerek működése nem optimális. Ennek az egyik fontos tanulságát az akkori munkánkban úgy fogalmaztuk meg, hogy a földi önszerveződés egésze komplexitásának az az ára, hogy az élőlények a saját egyedi működésüket nem optimalizálhatják, azaz öregszenek. Máshogyan fogalmazva: embervoltunk magasrendűségét az öregedésünkkel fizetjük meg.


A bankrendszer jelenlegi válságainak számos eleme az előző összefüggésnek a fordítottját mutatja: ha egy bonyolult rendszer tagjai szabadon optimalizálhatják a saját egyedi működésüket, az aláássa a komplex rendszer együttes működését. Máshogyan: ha a bankok mindegyike csak a saját horizontján stabilizálja magát, akkor a bankrendszer egésze pontosan ettől lesz instabil. Ráadásul egy sűrűbb hálózatos kapcsolatrendszer a hálózat elemeinek nagyobb különbözőségét igényli azonos mértékű szerkezeti komplexitás, azaz stabilitás kialakításához. Azaz: a banki szféra kapcsolatrendszerének elburjánzásával éppenhogy az egyes szereplők nagyobb különbsége kellett volna, hogy együtt járjon az egész rendszer stabilitásának eléréséhez. A valóságban az egyes pénzintézetek egymást túllicitálva vették át egymás funkcióit, váltak ezáltal egymáshoz hasonlóvá, és ásták ezzel alá a bankrendszer egészének stabilitását. Mindez mérhetetlenül felértékelte a központi bankok és a kormányzati szervek (az állam) szabályozó szerepét.

 

Általános kiegészítésként néhány gondolatot fogalmazok meg a komplex rendszerek szerkezetének és viselkedésének összefüggéséről. Rendkívül leegyszerűsítve a gondolatmenet lényege az, hogy egy komplex rendszer hajlamos a szabálykövető, megjósolható, „business as usual” típusú, nagyon egyszerű viselkedésre, míg egy kevésbé komplex rendszer gyakran igen jósolhatatlan, „krízisszerű”, rendkívül komplex viselkedési mintázatokat produkál.

 

 Hányféle módon lehet egy rendszer kevéssé komplex? A múlt év decemberében leírt blobejegyzésemre utalva a nagyon leegyszerűsített válasz a kérdésre az, hogy kétféleképpen: vagy olyan a rendszer, mint a folyékony agyag (és ezért nem komplex), vagy olyan a rendszer, mint az égetett agyag (és ezért nem komplex). Az egyedüli komplex rendszer a kettő közötti átmenet, a vizes, formázható agyag.

 

  
Milyen döntő különbségek vannak egy kevéssé komplex és egy komplex rendszer viselkedése között? A válaszhoz azt a kiváló 2010-es Nature cikket hívom segítségül, amely leírta a krízis felé közeledő komplex rendszerek viselkedésének sajátosságait. A krízis felé közeledő (azaz egyre inkább komplex viselkedést produkáló, de szerkezetükben egyre kevésbé komplex) rendszerek háromfajta módon válnak a viselkedésük szintjén egyre bonyolultabbakká. (1) Ha kitérítik őket az eredeti egyensúlyi helyzetükből, akkor egyre lassabban tudnak csak oda visszatérni. (2) A viselkedésük egyre önhasonlóbb lesz. (3) Ha azonban a viselkedésük nem önhasonló, akkor a krízishelyzettől távoli rendszerekben csak igen ritkán előforduló extrém állapotokat is felvesznek. Az öregedő rendszerek pontosan ugyanígy viselkednek. Ebből a szempontból az öregedés nem más, mint egy krízis fele közeledő rendszer figyelmeztető jelzés sorozata, ahol a krízis neve: halál.

 

Az előzőekben leírt három komplex viselkedés hogyan jelentkezik a kevéssé komplex szerkezettel bíró rendszerek fent említett két fajtája (a folyékony agyag és az égetett agyag) esetén? A véletlenszerű szerkezethez közeli rendszer (a folyékony agyag) megegyezik a rendkívül merev rendszerrel (az égetett agyaggal) abban, hogy ha kilendítem az egyensúlyi helyzetéből, akkor lassan tér oda vissza. Azonban ennek módja a két rendszer esetén más. A folyékony agyag azért tér vissza lassan, mert nem találja meg az eredeti helyzetét, annyira egyformán vesz fel minden más helyzetet. Az égetett agyag meg azért tér vissza lassan, mert képtelen feldolgozni, disszipálni azt a változást, amelyet az egyensúlyból való kibillentéssel kapott. A másik két tulajdonságban a kétféle kevéssé komplex rendszer viselkedése eltér. A folyékony agyag bármilyen extrémumot igen gyakran felvesz. Az égetett agyag ritkán vesz fel extrémumot (például akkor, amikor eltörik), de akkor a helyzete nagyon extrém lesz. Ugyanakkor a folyékony agyag viselkedése mindig másmilyen, így kevéssé önhasonló. Ezzel szemben az égetett agyag viselkedése csak egy szűk tartományra optimalizált, emiatt nagy mértékben önhasonló.

 

Összefoglalva az előzőeket a komplex rendszerek szerkezetének és viselkedésének az összefüggéseiről az alábbiak mondhatóak el: ha a szerkezet komplex, akkor a viselkedés szokványos (egyszerű). [És fordítva: ha a szerkezet egyszerű, akkor a viselkedés komplex (azaz nem jósolható, különleges).] A fentinek más megfogalmazásaként: ha a szerkezet tagolt (moduláris), akkor a viselkedés folytonos. [És fordítva: ha a szerkezet folytonos, akkor a viselkedésben ugrások várhatóak.] A fentinek megint más megfogalmazásaként: ha a szerkezet tartalmaz extrémumokat, akkor a viselkedésre kevésbé lesznek jellemzőek az extrémumok. [És fordítva: ha a szerkezetből eltávolítottuk az extrémumokat, akkor a viselkedésben megjelennek az extrémumok.] A fentiek harmadik megfogalmazásaként: ha a szerkezetet alkotó elemek diverzek, akkor a viselkedés monoton. [És fordítva: ha a szerkezetet alkotó elemek egyformák, akkor a viselkedés szélsőségesen diverz is lehet.]

 

Visszatérve a bankrendszerre, a bankrendszer működésébe történő beavatkozások jelenleg csak nagyon kevés esetben rendszerszerűek. E beavatkozások jelenleg leginkább esetlegesek, ami tovább erodálhatja a bankrendszer egészének a stabilitását. Esetlegesek a beavatkozások akkor is, amikor segítő jellegűek, és így megvédik a válságba került bankrendszer egyes elemeit attól, hogy csődbe menjenek. Ezt a 2011-es Nature cikk szerzői úgy fogalmazták meg, hogy ezek a bankok „institutions deemed too big to be fail” (azaz túl nagyok ahhoz, hogy megbukhassanak), illetve, hogy a bankrendszerben „the survival of the fattest rather than the fittest” érvényesül (azaz a kövérebbnek és nem a rátermettebbnek a túlélése valósul meg). Rendszerszempontból esetlegesek a bankrendszerbe történő beavatkozások akkor is, amikor a bankoktól egyedi elvonások történnek.

 

A bankrendszer helyes kezelése csak rendszerszemléletű lehet. E kezelésmód középpontjában a bankrendszernek, mint hálózatos rendszernek a változásokkal szembeni stabilitását növelő, és ezzel összefüggésben a bankrendszer szerkezetének komplexitását növelő intézkedések kell, hogy álljanak. A szerkezeti komplexitást növelő intézkedés az, amikor a központi szabályozás növeli a bankrendszer tagoltságát (modularitását). Ennek egyik példája az USA-ban nemrégen elfogadott „Volcker Rule”, amely elkülönítette a nagy kockázattal járó banki jellegű tevékenységek egy részét a bankszektortól, és ezzel tagoltabbá, egymástól jobban elkülönülő csoportokat képzővé, modularizáltabbá tette a bankrendszer egészét.

 

A szerkezeti komplexitást növelő intézkedés az, amikor a rendszer túlzottan flexibilissé válásakor (a válságjelek idején és boom-ok időszakában bekövetkező komplexitás csökkenés alkalmával – ez az az eset, amikor a rendszer olyan lesz, mint a folyékony agyag) a komplexitást fenntartó, korlátozó külső szabályozás erősödik. A szerkezeti komplexitást növelő intézkedés az is, amikor a rendszer túlzottan merevvé válásakor (a recesszió idején bekövetkező komplexitás csökkenés alkalmával – ez az az eset, amikor a rendszer olyan lesz, mint az égetett agyag) a szabályozás szigorú elemei felfüggesztésre kerülnek. Minden olyan intézkedés, amely segíti a bankrendszer elemei diverzitásának fenntartását, egyben növeli a rendszer egészének a stabilitását is. Azaz a rendszer stabilitása szempontjából helytelen, ha a szabályozó környezet a szereplők méretbeli, funkcióbeli, piacbeli, vagy más szempontú nivellálódását ösztönzi, vagy akár csak engedi.

 

Miből lehet tudni, hogy a bankszektor működése megérett a szerkezet komplexitását növelő beavatkozásra? A pontos válaszhoz még igen sok kutatás kell, de érdemes felidézni az előzőekben felsorolt krízisjeleket. Ha a rendszer egy beavatkozás után lassabban tér vissza az egyensúlyi állapotába, mint előzőleg, az mindenképpen egy olyan fontos jel, ami a rendszer komplexitását növelő beavatkozás szükségességét mutatja. Ha a viselkedésben az önhasonlóság dominál, és kevés extrémum mutatkozik, akkor a szabályozást valószínűleg enyhíteni kell. Ha az önhasonlóság csökken, és az extrémumok előfordulása növekszik, akkor a szabályozást valószínűleg szigorítani kell. Hazánk (adósságainak mértéke és szerkezete miatt is) a pénzügyi változások hatásainak az átlagnál sokkal inkább kitett ország. Ez a stabilizáló szabályozást különösen szükségessé teszi. Ráadásul a magyar bankrendszer mérete és komplexitása az átlagosnál kisebb. Ez a stabilizáló szabályozás szükségességét egy másik irányból támasztja alá. Érdemes tehát elgondolkodni mindezen.

 


Hozzászólás: Békesi László

 

 

 

 

Az ú.n. „subprime” krízis és annak tovagyűrűző hatása aligha írható le a nagy rendszerek, hálózatok működésének törvényszerűségeivel, noha minden bizonnyal felfedezhetők rokon vonások közöttük. (Ezt az összefüggést hangsúlyozod és bontod ki bejegyzésedben.) Ám attól tartok, hogy az összefüggés itt éppen fordított. Magyarán az egyes bankok felelőtlen és fedezetlen kockázatvállalását e kockázatok terítése sem annullálta, azaz az egyes bankok portfóliója attól nem tisztult meg, hogy kétes követeléseiket „becsomagolták” és innovatív termékként értékesítették más bankoknak. Ez az akció legfeljebb virtuális „biztonságot” kölcsönzött az egyes bankoknak, miközben megfertőzte a rossz papírokat vásároló intézményeket, lényegében az egész rendszert is. Az eredendő bűn: fedezetlen hitelek lényegében korlátlan kibocsátása, egy sajátos piramis játék, ami mindaddig „működik”, ameddig a piramis alapját képező elemek közül egy kritikus tömeg nem esik ki. Amíg az aranykor konjunktúráját rekord alacsonyságú kamatlábak, dinamikus növekedés, csökkenő munkanélküliség és alacsony infláció jellemezte, a piramis alapja nem gyengült meg: a jelzáloghitelek adósai képesek voltak törleszteni részleteiket. Ám a kamatszint emelkedése – az inflációs nyomás tompítása érdekében –, a virtuális pénz kibocsátásával (jelzáloghitelek, fogyasztási és beruházási hitelek) finanszírozott fogyasztás és építkezések visszaesése, ennek nyomán a növekvő munkanélküliség, majd erősödő recesszió aláásta a piramis alapját. Felszínre került, ami addig rejtve volt: a kibocsátott pénz egy részének se vagyoni, se teljesítmény (jövedelem) fedezete nincs. Azaz: a saját rossz portfóliójukat másokkal megosztani kívánó bankok semmivel sem lettek „stabilabbak”, mint a megfertőzött társaik. Még egyszerűbben: a rendszer egyes elemeinek stabilitása nem jött létre, ellenkezőleg, instabil tőkehelyzetük, bedöglött követeléseik ásták alá az egész rendszer stabilitását. Ha ehhez hozzá vesszük a pénzügyi rendszer működésének semmi mással nem helyettesítő alapjának, a bizalomnak a megrendülését, akkor érthetővé válik az egész rendszer krízise.

 
Ennek a világméretű járványnak a megfékezése valóban minden „áldozatot” megér. Nem a felelőtlen hitelezést folytató bankokat, hanem a gazdaság működéséhez szükséges vérkeringést – a pénzügyi rendszer likviditását –, valamint a betétesek pénzét kell megvédeni – bármi áron. Ez történt a fejlett világban. A jelenlegi kockázat abban áll, hogy a krízis menedzselésének költségei – a gigantikus állami töke-juttatások és likviditás-teremtő olcsó hitelek – hogyan csökkenthetők úgy, hogy a törékeny konjunktúra ne fulladjon ismét recesszióba. Ez a nagy és új kihívás a közgazdaságtudomány előtt. Nincs járt út, bevált recept. Viták, kétségek és kísérletek vannak.

 

Nálunk alapvetően más a helyzet. A magyar bankrendszer nem volt „fertőzött”, nem kellett megmenteni, támogatni, feltőkésíteni. A magyar bankok portfóliójában nem a fedezetlen jelzáloghitelek, hanem a devizában eladósodott lakosság és vállalatok fizetőképessége a kockázat. Ez pedig a rossz magyar gazdaságpolitika – benne monetáris, incl. kamat és árfolyam politika – következménye. Nota bene: a magyar bankok egy részét éppen a felelőtlenül gazdálkodó állam sodorta veszélybe, és okoz nekik – na és a lakosságnak és vállalatoknak – veszteségeket. Az az állam, amely most mindent szigorúan szabályozni akar, a bankokra hárítva az állami túlköltekezés terheinek egy részét – banki különadó – valamint a forint árfolyam romlása miatt fizetésképtelenné váló deviza adósok terheinek nagyobb részét. (Miközben az árfolyam romlását saját katasztrofális gazdaságpolitikája okozza.)

 

Természetesen van teendő a szabályozás területén. Valóban meg kell előzni a felelőtlen, fedezetlen hitelezést, a kockázatos pénzügyi termékek biztosítékok nélküli forgalmazását. Tényleg szükség van nemzetközi standardek bevezetésére: egységes tőke követelményekre, azonos számviteli szabályokra, a hitel- és bankminősítés egységes követelményeire, a tartalékolás magasabb szintjére az egyes bankoknál éppúgy, mint nemzetközi méretekben, az új termék kibocsátás előzetes kontrolljára, stb. De nincs szükség a tőke és pénzforgalom korlátozására, protekcionista szabály-özönre, a bankok és pénzügyi rendszer állami gyámkodás alá helyezésére, valamiféle túlszabályozási dühre. Szóval a fürdővízzel együtt a gyereket azért  ne…

 

Persze  számos ága-boga van még a problémakörnek. Ezekből egyet ragadnék ki: rossz gazdaságpolitikára nem lehet jó pénzügyi politikát építeni. Ha a fiskális és jövedelempolitika elhibázott, a monetáris politika nem képes az egyensúlyt helyreállítani – lásd Magyarország gazdaságpolitikáját 2000 óta, a 2009-es év kivételével. Hogy közeledjek eredeti szakmádhoz, a biológiához: nem elég csillapítani a lázat, az alapbetegséget kell meggyógyítani, amely a lázat okozza.

 

 

Hozzászólás: Jaksity György

 

 

 

A válság, mint a változás egy formája, illetve kikényszerítője a világ és így az emberi társadalmak és az általuk létrehozott rendszerek (pl. gazdaságok, piacok) működésének elkerülhetetlen velejárója. A pénzügyi válságok és különösen a bankrendszerek krízise ilyen formán azóta része a történelmünknek, amióta pénz létezik. Az ókortól nyomon követhető, hogy a társadalmak és uralkodóik fenntartóztathatlan késztetést éreztek olyan nagy projektek (háborúk, piramis és egyéb megalomán építkezések, állami programok) elindítására, amelyek gazdasági megalapozottsága enyhén szólva is gyenge volt. A görögök még visszahordták Pallasz Athéné templomába a jó laurioni bányák ezüstjét, amit a háborúk idején onnan kihordtak, de az őket követő korok hatalmai már éltek az eladósodás és a pénzrontás egyre szofisztikáltabb tárházával, amibe az érdekeik folytán egyre több szereplő kapcsolódott be (pénzváltók, pénzverők, korai bankárok, vállalkozók, szélhámosok). Az emberiség története a pénzügyi válságok története és ez a jövőre nézve is így marad. A mai pénzügyi rendszer rendkívül komplex, egy adott pillanatban nincs szereplő, aki átlátná, szabályozni tudná működését.

 

A törvényhozás, a különböző hatóságok visszapillantó tükörből szabályoznak, vagyis nem a jövőben fellépő új problémákat próbálják megakadályozni, hanem a múltbeli válságok tanulságait levonva azokra reagálnak, így soha nincsenek felkészülve a soron következő krízisre. Ennek olyan társadalmi-politikai oka is van, hogy a szabályozásnak, miként mindennek a világban ciklusai vannak. A válság alatt fellép a vasszigor (mint ahogy a befektetői pesszimizmus is ekkor a legerősebb), ami azután a jó időkben folyamatosan felpuhul és éppen akkor a legpuhább, amikor egy válság kitörésének a legnagyobb az esélye: a gazdasági ciklus végén. Mivel a válságban mindig a nagy cégeket mentik meg ezek egyben a legfelelőtlenebbek is, miközben halnak ki a kisebb szereplők, akiket nem mentenek meg, a nagyok egyre nagyobbak lesznek. A „too big to fail” problémája tehát paradox, és a veszély egyre inkább az, hogy az új paradigma a „too big to bail” lesz, vagyis a nemzetállamok, mi több a multilaterális szervezetek már most sem tudták a bankrendszert megmenteni csak az államadósság és egyes esetekben a monetáris lazítás kritikus szintre növelésével, ami megágyazott mára a következő nagy krízisnek - az államcsődök és infláció krízisének.

 

Én annak idején Csermely Pétertől olvastam, és a könyvem pénzügyi hálózatokról szóló fejezetében idéztem is azt a Péter által a sejtbiológiai kutatásai során tett, és a gazdaságra is igaz felfedezést, hogy a hálózatoknak a kisebb, gyenge kapcsolatai legalább olyan fontosak, mint a Barabásiék által szintén ugyanabban az időben kutatott nagy hálózati csomópontok és erős kapcsolatok esetében. Nos, ha sommás konklúziót szeretnék vonni: a pénzügyi rendszer sérülékenységét leginkább azzal csökkenthetnénk, ha nem növelnénk a nagy szereplők piaci részesedését az adófizetők pénzéből, ezzel tönkretéve a közepes és kisebb szereplőket, hanem hagynánk érvényesülni a gazdaság és piac azon reflexét, hogy azokon a területeken, ahol a nagy szereplők nem versenyképesek, a kisebbek megerősödjenek, és fontos szolgáltatásokat nyújtsanak, ezzel nagyobb stabilitást teremtve. Erre jó példa a saját cégem, amely az elmúlt 20 év kormányzati „támogatása” ellenére is nyereségesen működik, miközben nemzetközi és hazai versenytársaink kivétel nélkül tönkrementek, vagy beolvadtak más szereplőkbe. A folyamat haszonélvezői a magyar piaci szereplők voltak, vagyis az ügyfeleink, részvényeseink, azok a szolgáltatók, akik nekünk beszállítanak, a munkatársaink, a magyar költségvetés, tehát miközben működésünk első évtizedében nehezen szereztük meg a bizalmat, mert a biztonságosabbnak hitt nagyszereplők felé áramlott az üzlet, ma mi testesítjük meg a stabilitást, és szolgáltatunk miközben nálunk nagyobb és biztonságosabbnak hitt szereplők már rég elhagyták a terepet. Mi lett volna, ha a mindenkori magyar gazdaságpolitika és szabályozás, mint magyar vállalkozást nem tett volna egyre versenyképtelenebbé mind nemzetközi, mind hazai szinten? 

 

 

Hozzászólás: Róna Péter

 

 

 

Az írás utolsó bekezdésével egyetértek, de az elmélettel nem, mint ahogy a Nature cikkel sem.  1.) A természetben nincsenek gazdasági/pénzügyi folyamatok. Ezek kizárólag egy adott kultúra és nem a természettudományi törvények szerint képződnek. Nincs ok feltételezni (legalább is megfelelő empirikus bizonyítás hiányában), hogy a pénzügyi és az agyag állagára vonatkozó törvényszerűségek között párhuzam lenne.  2.) A természetben fellelhető egyensúly mivolta egészen más, mint a gazdaságban vélt vagy valós egyensúly. A gazdasági egyensúly, ha létre is jön, kizárólag az egyensúly létrehozatalát szorgalmazó szabályok gyümölcse. A gazdasági jelenségeknek nincs egyensúly teremtő tulajdonságuk. (Lásd pl. Kornai JánosAnti-Equilibrium” c. művét.) 3.) Az ok-okozati összefüggések szerkezete egészen más. Miközben a természeti törvények esetében az eredményhez egy feltérképezhető „mode of action path” vezet, a közgazdaságban az eredmény valószínűségszerű. A kettő között, többek között, az a különbsége (és szerintem ez egy alapvető különbség), hogy az utóbbi esetében nem lehet olyan hipotézist megfogalmazni, amely megfelelne a Popper-féle cáfolhatóság feltételének, azaz a valószínűségszerű eredményhez minding fűződik a „ceteris paribus” kikötés.

 

 

Hozzászólás: Simor András

 

 

 

Az egyedi bankok stabilitása szükségszerű, de nem elégséges feltétele a bankrendszer egésze stabilitásának. Más szóval, egyes bankok szintjén hozhatók olyan, az adott bank szempontjából logikus, stabilitást nem veszélyeztető döntéseket, amelyek a bankrendszer egészét mégis veszélyeztetik, ha hatásuk összegződik, lásd deviza hitelezés terjedése. Más oldalról, hozhatnak a bankok olyan döntéseket is, amelyek éppen saját stabilitásuk megerősítésére irányulnak, de azok összessége, a nemzetgazdaság illetve azon keresztül az egész bankrendszer szintjén destabilizáló hatású. Ilyen például hitelállományok esetleges gyors együttes leépítése.

 

Fentiekből következően az államnak, a szabályozó hatóságoknak fontos feladata, hogy nemcsak az egyedi banki szintű stabilitás érdekében járjon el (úgynevezett mikroprudenciális szabályozás és felügyelet), hanem kísérje figyelemmel  a rendszer szinten növekvő kockázatokat is és azok mérséklése érdekében is hozzon szükség esetén intézkedéseket (makroprudenciális szabályozás). Ez az elmúlt évek válságának egyik legfontosabb tanulsága. A mikroprudenciális szabályozás felelőse jellemzően a bank és pénzügyi felügyelet, míg a makropudenciális kockázatokat jellemzően a jegybankok hivatottak figyelemmel kísérni.

 

 

Válaszok (2011. február 22.)

 

Igaza van „Paál András”-nak, az ember egy valóban egy kulcsfontosságú kategória minden olyan modellben, amely társadalmi jelenségeket próbál meg leírni. Pontosan ez az a pont, ami az általam leírtak alkalmazhatóságának alfája és omegája. Teljesen igaza van Róna Péternek, amikor alaposan kételkedik abban, hogy a természeti, pl. a fizikában megfigyelt törvények alkalmazhatóak a gazdasági folyamatokra. A klasszikus természeti törvények ugyanis teljesen bizonyos jelenségeket írnak le és jósolnak meg. Ezzel szemben a társadalom „viselkedésével” foglalkozó rendszerelméleti megfontolások, így a hálózatkutatás is, csak valószínűségeket képesek jósolni, azt sem teljesen precízen, inkább csak trend-szerűen. Viszont jelenleg olyan keveset tudunk a társadalmi folyamatok tudományos alapon történő előrejelzéséről, hogy ezek a trend-szerű jóslások is egészen értékesek.

 

Békesi Lászlónak igaza van, amikor arra figyelmeztet, hogy az egyes bankok saját stabilitása is sok esetben csak látszatstabilitás volt. Számomra a Nature cikk egyik igen fontos tanulsága az volt, hogy a bankrendszer stabilitása még akkor is sérülhet, ha az egyedi bankok tényleg stabilabbak lesznek – egyedileg. Bizony kritikusan fontos az, amikor „a karmester többségében egymás elgáncsolására kész (és olykor szakosodott) egyedeket rávesz egy stabilan élvezhető-eladható produkció eltáncolására...” Pontosan erről írtak a pénzügyi szakma szakemberei, amikor az állam és ezen belül a jegybank fokozott felelősségét fogalmazták meg.

Megosztás

Hozzászólások

Sem pro sem kontra csak úgy és egyáltalán: Számomra mind a bejegyzésből mind a két hozzászólásból az ember szerepének súlyozottabb figyelembevétele -rossz szó, tudom- hiányzik. A "modellből" kihagyhatatlan az ember, aki banki vezetőként és alkalmazottként is saját (olykor csak vélt, olykor valós) stabilitására törekedhetett és törekedhet túlsúlyozottan, pl: kiszervezeve lehetőségeket, saját hasznát-karrierjét nézve , vagy saját csoportosan és folytatólagosan elkövetve önjutalmat osztva, bedőlt hitelesek tárgyaira olcsó pénzért rárepülést biztosítva, stb , de vonatkozik ez az egyszerű pultnál ülő alkamazottra is, aki elöbb menne ebédelni, tőlem szabadulna, vagy szóban simán ígér bármit, amiről rendre kiderül nem is lehet úgy, akár lyukat beszélve az ügyfél hasába, máig szinte mindeig belefutok effélékbe, még a biztonsági őrre is a többi ott dolgozóval "önhasonló" viselkedésminta jellemző ((-:. ...Az ember szerepének belevétele a "modellbe" érdekes irányba kanyaríthatná a gondolatot. Az ügyfelek sokféle kockázatának megléte és a bank kockázatának egyetlen féle nem léte, ez a kölcsönösséget -főleg nálunk- felborítva tartó helyzet, melyet a törvények tesznek lehetővé aláásva a közbizalmat, melyet az egyen paraszt, mint én is, egyre ritkábban talál. Szóval rengeteg szintű ez a rendszerekbe csomagolt rendszerek rendszer, és nagyon kiált egy gordiuszi egyszerű megoldásért -ha lesz olyan-, mely nem lennék meglepve, ha az ember szerepe felől érkezne. Az önmotivált emberi figyelem hiányának mértékében az élet nevű kalandjáték elenyészik, mint lámpaoltáskor az árnyék, abbamarad, mint a számítógép elől eltávozó ember esetén a kalandjáték . Egyszer lehet szívesen eltűnődnék innen -nem, nem újra, csak- másképpen, ettől a kályhától indulva is begombolni e kabátot.........................Mert nagyon jó a megközelítésmód, akkora a különbség így megfigyelni az életet (most éppen a bankokat) a hagyományosan illetékes tudományterületek szemüvegén át nézéshez képest, mint a képernyőn forgatott házat nézni a tervrajzlapozgatás helyett...és engem meglepett, hogy a két hozzászólásnak mintha emellett elhaladni sikerült volna...először azt gondoltam a Mici Mackóból (talán nem is a könyvből, hanem a kölyökkoromban hallgatott hanglemezről) Füles mélabús beszólását írom ide mindössze, hogy "van aki nem akar, és van aki nem tud"...de féltem olyan irányba is félreérthető lennék amerre nagyon nem szeretném...de hát meglepett, nem az amit hozzászóltak, hanem az, amit nem...bár lehet a hiba az én készülékemben van, és mégse a tükor a görbe((-:

Nem biztos, hogy azonos módon közelítjük az ember szerepét, de nagyon érdekelne, Te hogy gondolod.
„nagyon kiált egy gordiuszi egyszerű megoldásért -ha lesz olyan-, mely nem lennék meglepve, ha az ember szerepe felől érkezne”
A magam részéről nem látok más irányt, ahonnan érkezhetne.


Hozzáértésemet tükrözendő gyerekkorom alapvicce (alapvicc, azaz mély, többszintű mondanivaló húzódik meg mögötte) jutott eszembe. A mondanivalót illetően így hangzott.

Józsi gyerek este megy hazafelé a falu utcáján a kocsmából és látja, hogy Mari néni a háza előtt, az utcai lámpa pislákoló fényénél négykézláb tesz-vesz.
„Mit csinálsz Mari néni?” kérdi érdeklődve Jóska gyerek.
„Háát elveszítettem a lakáskulcsom, anélkül nem tudok bemenni.” hangzott a válasz.
„És hol veszítette el Mari néni?” kérdezte Jóska érdeklődve.
„Bent a kertben, a ház előtt!” jött rögvest Mari néni válasza.
„Ó” mondta Jóska, „és miért itt keresi?” kérdi tovább.
„Mert itt világos van...” jött a magától értetődő válasz!
„Aha” mondta Józsi gyerek és jól nevelten lehajolt Mari néni mellé segíteni.

Igen, kicsit tartok tőle, sokan, jól neveleve, körbe járva részt veszünk egy "Négykézláb Mari Nénivel Fesztivál"-on, mint legkézenfekvőbbnek tűnő kötelező közösségi eseményen.((-: ............Az ember szerepe felől kérdésében meg úgy érzem, könnyen lehet, ha az embert kihagyjuk, mint maga stabilitására aránytalanul törekvésre alkalmas-képes rendszertagot a modellből, akkor olyan kötélből próbálunk rafinált módokkal stabil hálót szőni, mely elemi rostjaiban széthullott, elfeslett már, és ez reménytelen vállakozás. Sándor György humorista egy átkosbeli kabaréban úgy fogalmazott ezügyben: "Szarból nem fonsz ostort, vagy ha fonysz is, nem pattogtatsz vele." És mivel a fent említett matériát varázspálcával kevlárszövetté változtatni nem reménykedhetünk, mégiscsak meg kell valósítanunk a szövés sikeres műveletét az alacsonyabb szakítószilárdságú, rugalmatlanabb, de legalább bőségesen ((-: rendelkezésre álló készletből...legfeljebb nem ostor lesz belőle, hanem galacsin, aszt' azzal fogunk gurigázni...

A példámmal arra próbáltam utalni, hogy a bankok stabilitásának kérdésében sem a valódi okot, az emberek törekvését, hozzáállását, tudását vizsgáljuk meg, hanem az okozatot oknak tekintve elméleti megfontolásokat próbálunk adni, majd próbálkozunk alkalmazni. Hasonlóan az orvos-gyógyszertudományhoz, ahol a tünetet és nem az okot kezelik, lévén az ok a sötétben van, amelyet igen sokan elismernek a tudományt művelői közül is. De elmondható a modern tudomány (nem a „klasszikus” tudomány) próbálkozásaira is, ahol egyre nagyobb teret hódít a képzelet, amely képzelet a helyén van a művészetek területén, de a tudomány területén kívánatos lenne törekedni a minimálisra szűkíteni, még akkor is, ha objektív okok miatt nem minden dolgozó képes rá a tudományban munkálkodók közül. Itt a képzelet utal a példabeli utcai lámpa fényére. Viszont amikor ezt említem, mindig kezem ügyében van a futócipőm, megtanították a tapasztalataim.

Egyetemi éveim alatt sokat vettem részt Sándor György humorista felüdítő előadásain. Sok év távlatából ma már látom, hogy közülünk szinte senki nem vette észre, hogy saját magán nevet, így esélye sem volt mást tenni, mint tovább csúszni a csúszdán.

Az általam közvetített ismeret döntő többségét kaptam. Az igaz, hogy szüntelen kérdezéssel, kereséssel jutottam oda, hogy kaphassam és megérthessem, magamévá tegyem. Hálás vagyok érte, hogy megkaphattam e felbecsülhetetlen ajándékot. Ezért, a magam példájából kiindulva gondolom, hogy vannak, akik keresnek, és szintén szükségük van erre az ismeretre. Nem tarthatom magamban, mint aki jól végezte munkáját, kényelmesen a hasznát élvezve. Itt is próbálkozom továbbadni, segíteni. Saját példámon is láttam, hogy már az érdeklődésnek is vannak feltételei. Enélkül kizárt, hogy elinduljon valaki. Ráadásul az igazgyöngy sem mindenkinek igazgyöngy. És ez csodálnivalóan így van rendjén az evolúció alatt álló emberiségünk, annak különböző lépcsőfokait járó, egyedi, megismételhetetlen és utánozhatatlan egyéneinél is.

Amikor a fenti hozzászösszenést írtam, még csak két bejegyzésbeli hozzáaszólás volt olvasható, Róna Péter és Békesi László tollából. Azóta felkerült a Jaksity György írta is, nos abban van az a hangvétel-hozzáállás-szemléletmód, melyet az először megjelentekből hiányoltam. Illetve pontosabban, az időben első kettőt olvasva még csak egyfajta tárgyát pontosan nem találó hiányérzetem volt, olyan észrevétlen elhaladt két hajó egymás mellett az éjszakában típusú...így azért a négy hozzáaszólás együtt más feelinget ad az egész képet nézve.

Hogyan destabilizálhat egy rendszert az, ha minden tagja önmaga szeretne stabil lenni?
Egyetlen módon. Ha mások rovására akar stabil lenni!

Sok ember (és vállalat, stb.) ma így működik, mások rovására bármikor kész magát stabilizálni (akár pillanatnyi rövidtávon csak, de igen) tekintheted alapnak, szerkezeti felépítésünkből következően elkerülhetetlenül magunk felé hajlik a kezünk. A kérdés az, lehet e olyan forgatókönyvet írni, mely felett kalimpálva a karmester többségében egymás elgáncsolására kész (és olykor szakosodott) egyedeket rávesz egy stabilan élvezhető-eladható produkció eltáncolására...A probléma meg az, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a kérdéskörből úgy, hogy "ha összejön, majd veszek rá jegyet én is", hanem az előadás már megy, mi bent vagyunk az arénában, és a nézőtér és a szinpad ezesetben tulajdonképpen alig (vagy nem is?) létező határa egyáltalán nem ad egy "ha nem tetszik legfeljebb hazamegyek" típusú egérutra esélyt...

Kérdés, hogy mit is tehetünk? Mármint mi ketten? Merthogy a legnagyobb reményünk talán, hogy többé kevésbé egyetértésre tudunk jutni saját magunkkal ...
A többit úgyis csak ennek fényében (tapasztalatával) érdemes vizsgálni.
A választ talán egy kérdéssel kezdeném, hogy valóban a ”szerkezeti felépítésünkből következően elkerülhetetlenül magunk felé hajlik a kezünk”?
Nem kellett sokáig keresgélnem a példák között, hogy meglássam: nem mindenkinek hajlik a keze maga felé. Vannak szép számmal emberek, akik másképp élnek. Ebből a számomra mindenképpen az következik, hogy lehetséges úgy is élni, hogy nem magam felé hajlik. Tehát, bízva magamban, a kettő közül bármelyik variációt elsajátíthatom. A kérdés csak az, hogy melyiket érdemes? Azaz kinek jobb? Miért?

Abban biztos vagyok, hogy a produkcióból, az arénából kizárt, hogy egérutat kapjunk. Arra viszont nagy esélyünk van, hogy kedvezőbb szereposztásban játsszunk. Talán még némi improvizálásra is van esélyünk. Esetleg, ha egyre többen összefogunk, akkor picit át is írhatjuk a darabot. Az sem lehetetlen, hogy ...
A teljes értékű alakításhoz persze megfontolt, őszinte válaszra kell jutnom a feltett kérdésre. A megfontolás viszonylag egyszerű, viszont, ami igazán nehéz, hogy megbizonyosodjak az őszinteségemről. Más szavakkal, kellően integrált-e a személyiségem, mekkora a hatalmam magam felett stb.

Igen, improvizálhatunk, és olykor beleálmodhatunk-beleképzelhetünk a galacsinnal gurigázásba egy kis kedvünkre való ostorpattogást is ((-:,

Engem ezzel az egész külső szabályozással kapcsolatban egy dolog nagyon izgat. Lehet hogy hülye kérdés, de ha külső szabályozók akarnak a folyós agyagból gyurmálhatót csinálni, arra vajon van-e (jó) recept. Külső szabályozással – ahogy én látom – csak kevés, de jól megfogható ponton lehet szabályozni, és ott a szabály valószínűleg szigorú, merev lesz. Félek, hogy ez olyan eredményhez vezet inkább, mintha a folyós agyagba kiégetett agyagdarabokat kevernénk, szóval a rendszer összessége továbbra is kevéssé komplex marad. Hogy az egész híg szmötty jó agyag legyen, ahhoz az egészet kéne, de csak finoman terelgetve szabályozni.

Róna Péterrel nem értek egyet (ha szabad a bejegyzés társszerzőivel is vitatkozni) abban a szemléletben, amit ez a pár mondat sugall:
„A természetben nincsenek gazdasági/pénzügyi folyamatok. Ezek kizárólag egy adott kultúra és nem a természettudományi törvények szerint képződnek. Nincs ok feltételezni (legalább is megfelelő empirikus bizonyítás hiányában), hogy a pénzügyi és az agyag állagára vonatkozó törvényszerűségek között párhuzam lenne.”

Nem a természetben vannak gazdasági folyamatok, hanem a gazdasági és egyéb emberi folyamatok közt vannak olyanok, amikre a természeti folyamatkra alkalmazott egyenletek, modellek igazak. Ha nem így lenne, akkor vajon sok értelmes ember vonulása miért írható le jobban a folyadékokra jellemző egyenletekkel, mint ha sok értelmes pontként modelleznénk őket? Vagy miért tudják fizikusok előre jelezni a tőzsdei mozgásokat?

Ez a fajta „elefántcsonttorony” szemlélet szerintem rendszeresen vezet katasztrófához, ugyanis nagyon sokszor jön kívülről, más területekről a jó megoldás.

A magam részéről nagyon is racionális okom van feltételezni, hogy a pénzügyi rendszerre és az agyag állapotára vonatkozó törvényszerűségek közt párhuzam lehet. A jó ok pedig az, hogy az emberek által létrehozott rendszerek túl sokszor és túl nagy mértékben hasonlítanak a természet által létrehozott, de bizonyos elvi vonásaiban nagyon hasonló rendszerekhez. Sőt, a természet által létrehozott különböző rendszerek is nagyon tudnak hasonlítani egymásra – épp ez a hálózatkutatás egyik fő mondanivalója, de a játékelmélet is ezt sugallja.
Ahogy a vonuló embertömeg modellezhető a folyó vízzel, úgy ha jól megindokoljuk, akkor miért ne lehetne az agyag viselkedésével modellezni a bankrendszer viselkedését. Ez a modell nem empirikus tény (talán nem kéne kivárni míg az lesz), hanem predikció. Az emberi rendszereket nagyon ritkán lehet empirikusan vizsgálni, minden gazdasági vagy társadalmi modell valójában csak egy bizonyos elhanyagolásokkal számoló, bizonyos folyamatokat fontosnak feltételező predikció, ami ezért csak akkor működik, ha azok a folyamatok éppen tényleg fontosak.
Abban egyetértek Róna Péterrel, hogy nem szabad a párhuzamokat nyakló nélkül minden és minden egyéb közé felállítani, de arra nagyonis szükség van, hogy indokolt esetben alkalmazzunk más tudományterületekről származó modelleket emberi-társadalmi rendszerek leírására.

Az alábbiak már csak az én „hangosan gondolkodásaim”, kérem akként kezelni őket.

Szerintem nagyon jól illik a hálózatos szemléletbe és a szimpatrikus fajképződés (amikor egy fajból úgy lesz kettő, hogy azonos helyen vannak, azaz nincs földrajzi izoláció) azon modellje, mely szerint ezt a fajkeletkezést éppenséggel a környezeti erőforrások nagyobb kihasználása hajtja. Például a Darwin-pintyeknél (vigyázat, egyszerűsítés!) az ős lehetett egy magevő madár, ami az átalagos méretű magokon élt, de nem igazán tudta hasznosítani a nagyon nagy és a nagyon kicsi magokat. Ez szétválhatott két olyan fajra, amelyek közül ez egyik a nagyobb magokra állt rá, a másik meg az átlagosnál kisebbekre, persze mindkettőnek jó maradhatott (eleinte) a közepes is. (A végállomás az, hogy a két faj teljesen szétválik táplálkozásilag, azaz az egyik az aprótól a közepes közepéig, a másik a közepes közepétől a nagyig terjedő méretet fogyasztja, vagy, ahogy ténylegesen látjuk, extrém specializációk is létre jöhetnek.) A két különálló faj végül specializáltabb lesz mint az előd, azaz önmagában kevesebb lábon áll, de mivel más-más dologra specializálódnak, ezért csökken a versengés köztük, és hagyják egymást élni (nem eszik el egymás elől a táplálékot). Meg persze hagyják élni a táplálékot is. Azt tudjuk, hogy ha két teljesen egyforma környezeti igényű fajt összeeresztünk, akkor az erősebb lenyomja a gyengébbet, mint például az örvös galambot a balkáni gerle. Ez a két faj pontosan ugyanazt eszi és issza, ugyanaz a terület kell neki, de a balkéni gerle jobban csinálja. Vagyis két tök egyforma igényű faj csak úgy élhet, ha eltérő helyeken élnek, és nincs közük egymáshoz. (Gyanítom, hogy a növények is azért virágoznak eltérő időszakokban, mert a méhecskékből is csak limitált mennyiség van, tehát az is egy erőforrás, amit érdemesebb lehet specializáltan kihasználni.)

Ahogy a fentiek alapján értem (vagyis ahogy számomra összeáll a kép – de nem biztos, hogy igazam van), a bankok önstabilizációja azt jelenti, hogy eddig voltak azok a madarak, amik nem zavarták egymást, mert különböző magot ettek, aztán mindegyik külön-külön kitalálta, hogy ő egyénileg sokkal jobban jár (stabilabb), ha a saját magja mellett eszik egy kicsit a másikéból is. Ezzel viszont az egész rendszerre nézve úgy kezdtek viselkedni, mint az örvös galamb - balkéni gerle rendszer, vagyis gyilkos verseny alakult ki a közepes magokért, még az is lehet, hogy szép lassan a nagy magokról el is kezdtek leszokni, vagyis egyes erőforrások kiaknázatlanok maradnak. (Ehhez nem értek, csak spekuláció.)
Mindezek alapján én azt szűröm le, hogy a bankrendszer megmentését jól szolgáló törvény arra irányulna, hogy a saját magféléjüket eszegessék még akkor is, ha abból a magból egy adott évben kevés hullott.

(Megjegyzés a blogmotorhoz: A magam részéről nagyon örülnék, ha a blogmotor a szövegbevitel mezőben leütött sortöréseket tudná sortörésként kezelni, mert ennek hiányában az összezuhant és nyilván másmilyennek szánt hozzászólásokat néha elég nehéz elolvasni.)


Róna Péter hozzászólása és Péter erre adott válasza (2011. február 22.) inspirált a következő gondolatok leírására. Azok megfontolására szántam, akiket nem elégítenek ki az adott magyarázatok és mélyebben gyökerező okokat keresnek.

Bizonyára többen egyetértünk abban, hogy a kozmosz, az életterünk rendjét garantáló törvények, a természet törvényei, a megismerésüktől (elismerésüktől) függetlenül, objektíven létező törvények. E törvények jellegzetessége a megváltozhatatlanság és a személytelenség. A kozmoszunkban, az életterünkben, minden folyamat és mindenki alávetett e törvényeknek. Ezeket a törvényeket nem lehet létrehozni, csak ismerni és alkalmazni. A természet biztos, megismerhető, kiszámítható alapokra épül. Az ember, illetve a tudomány feladata ezek felfedezése, majd alkalmazása. Ez ember alárendelt e törvényeknek.

A természet törvényeivel ellentétben az ember alkot törvényeket, szabályokat, törvény-magyarázatokat. Ezek nyilvánvalóan nem írhatják felül a természet törvényeit, csak saját használatra készülhetnek.

A gazdasági folyamatok természetesen, az életterünkből kifolyóan, a természet törvényrendjébe ágyazottan jönnek létre, amely törvényrend hatása a folyamatokra jól kutatható tudomány eszköztárával, használható eredményeket produkálva. Az alacsonyabb, azaz emberalkotta szabályok viszont nem írhatják felül a magasabb törvényeket. Ahogy a Nap sem vesz tudomást a nyári vagy téli időszámításról stb. Legfeljebb zavart okozván a természet rendjében a vizsgálhatóságukat nehezítik.
Az emberalkotta törvények tükrözik a mindenkori alkotók törvényértését és törvényismeretét, azaz egy hiányos valóság- és életismeretet.

Belátható, hogy miután a törvény ismeretének hiánya nem ad felmentést a következmények átruházhatatlan elviselésétől, így a jelenlegi problémáink végső soron a következőkre vezethetők vissza.
A törvények oldaláról az életterünk, a természet és döntő mértékben az élet törvényei valamint az ember alkotta törvények közötti ellentmondás (pénz pénzt fial elve például).
Az egyén oldaláról, már a törvények megismerése iránti igény (túlságosan bíznak a képzelettel terhelt intellektusuk teljesítő képességében) és főképpen a betartása hajlandóságának a hiánya (és itt nem az értelmes embereknek a bugyuta szabályok elleni tiltakozására, hanem a jogsértésekre gondolok), továbbá a törvények ismeretének (azokra az élettörvényekre gondolok, amelyek ismerete rendelkezésre áll) és alkalmazásuk (betartásuk) képességének hiánya. Ha már ez utóbbi gyakorlása lenne csak a teendő, akkor összehasonlíthatatlanul boldogabban élhetnénk.

Kedves Sándor, nem állítom hogy minden mondanivalódat értem, de szeretném.

Kedves Péter, örömmel és készséggel megbeszélem Veled mindazt, amit homályosan, vagy emészthetetlenül tömören írtam. A gyorsabb levélváltás érdekében javaslom a közvetlen levelezést, címem: tudastkereso@gmail.com . Kérlek írd meg mindazt, amit gondolsz, hogy szükséges számomra a teljesebb magyarázat leírásához. Szeretném a Te „tégláid” segítségével, arra alapozva, személyre szóló érthetőséggel megfogalmazni mondanivalómat, azzal a céllal, hogy eljuss a vágyott megértésig. Barátsággal, Sándor.

Abszolút helyes, hogy nem a pénzről, hanem a bankokról folyik a diskurzus. Hogy mi a pénz, az legalább annyira bonyolult kérdés, mint mondjuk az idő mibenléte. (A metafizikával Sir Poppernek nem volt semmi baja, attól csak Derrida lett ideges - ám nagyon magas színvonalon...) A pénz a digitalizációval az "ektoplazmatikus" periódusába lépett, a bank viszont (mint intézmény: épület, alkalmazottak, jogi státus stb.) stabil entitás, olyasformán, mint Johann Krauss szkafandere Az arany hadseregben. Mondjuk ki áperte: túl sok a bank; miként a felsőoktatási intézmény, a kommunikációs szakember, a szóbeli tanácsadásra szakosodott span, a múzeumi teremőr és a lószerszámgyártó. A francia szociológia kedvenc témája volt anno, hogy vizsgálgassa: egy intézmény egy idő után nem az alapfeladataival fog törődni, hanem az önfenntartásával, még akkor is, ha ez ütközik a küldetési nyilatkozatában foglaltakkal. A verseny (amely kockázatos) nem áll érdekében egy bizonyos ponton túl; elveszíti játékosságát, rugalmasságát, a konzervativizmus mohos bástyájává kövül. A bankok - néha úgy tűnik - nem versenyeznek (egymás rovására), hanem az államnak a közjót fenntartó szisztémáján keresztül csapolják a forrásokat. Szakmán belül szolidárisak, úriember-intézmények, eljárási rendszerük képletszerűen szigorú, tehát magukat minden módon konzerválni akaró alakulatok. És ha ilyenből sok van, akkor az sok. A neves szakemberek hozzászólásait olvasva újfent megbizonyosodtam arról, hogy nincs pedagógia, csak jeles pedagógusok. Nem lehet üdvözítő szisztémává emelni az egyetlen lélekben-intellektusban-világképben létrejött fogalmi-tapasztalati egészet. Viszont ezek (egymás mellett és kölcsönhatásban) kirajzolják a lét lehetőségeinek gazdag mintázatát. Nos, hogyan lehet ezt inzézményesíteni?... Hm... A természettörvények és a társadalmi folyamatok kapcsolatára ott van Poppernek a historicizmus nyomorúságáról írott alapműve, amely még a fizikával példálózik. Manapság az etológia és a biológia lépett a fizika helyére. A probléma viszont alapvetően módszertani, ezért népszerű a modellszemlélet, amely a teória és az empíria határán állong. És nincs poén, és nincs poén... (esetleg egy ibecill szmájli?)
Bocsánat: imbecill :)

Fellelkesültem Péter által a Wikilukiról írtakon, amelyeket még nem ismertem előzőleg, és mit ad ég, ma gugliztam egy magyar nyelvű Wikilukit a blogbejegyzés témaköréből, amelyet megosztok Veletek. http://rrr100.wikispaces.com/ A végére még valamiféle megoldásra is tesz javaslatot. A szerteágazó, hyperlinkekkel tűzdelt bejegyzés néhány állítását csemegének kiemeltem ide.
- A magánbankoknak jogosítványa van arra, hogy "kölcsön"-adjanak olyan pénzt, ami addig nem is létezett, és azért kamatot szedjenek. .
- A tartalékráta 5%, ezért a magánbankok maximálisan 20-szor annyi pénzt teremthetnek, mint az állam. Az a bank jár jobban, amelyik több betétest és hitelfelvevőt toboroz.
- Akármennyit termel is a gazdaság, szép lassan (illetve egyre gyorsabban) minden vagyon átáramlik, azoktól, akik nem teremthetnek pénzt, azokhoz akik a pénzt adósságként teremtik. Az sem menekül meg, aki nem vesz fel hitelt. Az adók és az árak (amikbe beépülve egyre nagyobb hányad a kamatköltség) addig fognak emelkedni, amíg a vagyonuk leamortizálódik: az újonnan termelt pedig máshoz kerül.


A multiplikátor hatást végül egy Pénzügytan jegyzetből értettem meg, amelyet Dr. Málovics János írt és a következő linken találtam www.freeweb.hu/vidaviktor/felev_7/PENZUGYTAN_jegyzet.doc
Multiplikátor hatás:
pl. 1000 egységnyi jegybankpénz megjelenik (több betét van), nem hitelezheti ki mindet, 10% tartalékrátánál csak 900-at folyósíthat, de aki kapta a hitelt az elkölti, az eladó számláján betétként megjelenik itt az szintén plusz betét – kihitelezheti újra a tartalékráta kivételével 900*0,9=810-et – ezt kihitelezi újra, újra megjelenik másiknál, az leveszi a rátát 10%, 729 maradt.
Tehát: 1000 Ftnyi jegybankpénz teremtett 900-at, 810-et, 729-et – bankpénzként történő funkcionálása során megsokszorozódik, száma megállapítható --> a tartalékráta reciproka: m=1/t.


Magyarországon jelenleg a tartalékráta 5%. E magyarázat alapján megértettem a Wikiluki állítását is, hogyan lehet kölcsönadni olyan pénzt, amely eddig nem is létezett. A vagyon átcsoportosítást még nem látom tisztán.
Kíváncsi lennék az elismert szakértő hozzászólók véleményére Wikiluki állításairól.
A Wikiluki guglizása során találtam egy furcsaságot az MSZP Ésszerűség és felelősség platform fórumának hozzászólásaként, amelyben már 2006 júniusában megkongatták a vészharangot, hogy beszéljünk róla. Nem találtam hozzászólást. A következő linken olvasható http://www.efp.hu/?pg=posts&id=44 .

Egy ideig elegem lett a guglizásból. Talán túl sok és emészthetetlen?

Ezt a pldát sok elővezetéssel halottam, már, kb így okoskodnak tovább: A vagyon átcsoportosulása (mondjuk így, a bemutatás kedvéért túlegyszerűsített képpel) kb úgy képzelhető el, hogy ha Óperenciántúl a Sándor -bank kiad eredetileg öt-Krajcár meglévő tárgyi értéket jelképező fizetőeszközön túl 95 karjcárnyi saját-kibocsátású fizetőeszközt, és arra kér mondjuk 10% kamatot, akkor az eredetileg 5 gazdaságban lévő élték kell egy év alatt dupláját (majdnem10 krajcárt) termelje, és ez irreális, csak újabb hitellel vagy mástól elszedve (tárgyban, kockázatban-lehetőségben,stb) fizethető meg a jelenlegi gazdasági hatásfok mellett. Így egy piramisjátékba kényszerül a Óperenciűántúl lakóssága, és idővel minden Sándoré, Sándor-banké lesz, neki fog tartozni, erről szó az a gondoloat is, hogy "a tartozást nem visszafizetni, hanem nyilvántartani kell" , nyilván kell tartani, hogy a póráz mely végén ki van((-:...tehát az eladósodás mértéke válik a folytópóráz feszességévé, és ezzel szépen lehet futó-folytó pórázon vezetni azt aki a megfelelő végén van, annak aki a másikon áll....A modell, "a múzeumkerti üveggolyórablás " örökítése is meglesz, kiépül egy feudális hűbéresi, alvállakozói rendszer, mert a kölcsönfelvevő "valahonnan" szedni fogja a megtermelhetetlen mennyiségű (ahogy mondják nullát ((-:a számsor végére) és ha más nem elinflálja Óperenciántúl kormánya a lakósság azon dolgát amit lehet, vagy harmadik világba környezetszennyez, stb. És a modell még működhetne is, csakhogy a Föld gömbölyű, és bár nyithatunk virtuális vagy más életterületeket, a meglévő érdekelt figyelem akkor is korlátos (egy bizonyos határon túl, már rettegése tárgyát sem bírja intenzívebben figyelni), mert a figyelem birtoklásának arányát jeleníti-testesíti meg valahol a fizetőeszközök kinélléte. Végül is kinek tartozunk figyelmünkkel kérdésében zajlik a móka...a móka, melyet mára folytatni és abbahgyni is elég kockázatos, amolyan a lyuk nem ehet meg többet a zokniból, mert ha elfogy a zokni, lyuk sem lesz játékká vált ez.......szóval ezek az elméletek ebben az irányban is el szoknak kanyarogni, nem a teljes képet adják, de felettébb érdekes vetületei az életünknek..........
a virtuális világ is sok területen borítja fogalmainkat, de a virtuális pénz méginkább, és nem értvén a pénzügyekhez csak olyan példákat szeretek, amelyek kicsit közelebb hozzák hozzám az számomra szükséges megértését azoknak az eseményeknek, melyeknek az a vége, hogy jólét van a szociális hálóban is, és a drága kocsik száma is gyarapszik, mert üsse kő, kapja meg mindenki azt, amire vágyik, majd rájön, hogy az volt-e igazán, ami kellett Neki. két ,,kedvenc'' példa:
  1. tehenek: http://www.suniland.eu/humoros-szovegek/felsorolasok/variaciok-2-tehen-e...
  2. 3 vándor: Három vándor megszáll egy fogadóban. Este előre adnak a fogadósnak fejenként 10-10 tallér előleget a szállásért és a vacsoráért. Reggel, miután a fogadós kiszámította, hogy csak 25 tallér jár neki a vándoroktól, 5 tallért az inassal visszaküld nekik. Az inas úgy gondolja, hogy ha csak 1-1 tallért ad vissza a vándoroknak azok annak is nagyon örülnek majd, 2 tallért zsebre vágott. A vándorok így csak 3*9=27 tallért fizettek + az inas zsebre tett 2 tallért = 29 tallér! Hova lett a 30. tallér?
és mindeközben az emberek aszerint veszik fel a kölcsönöket, hogy mennyi az egyhavi törlesztőrészlet...vagyis megint visszakanyarodunk oda, hogy oktatás, oktatás, oktatás.

A második példád a kérdésfelvetés félrevezető előkészítéséről, azaz a kérdezett megvezetéséről szól. Ha nincs résen, akkor nehezen találja meg, hogy a 30. tallér a visszajáró másik két tallérhoz hasonlóan valamelyik vándor zsebében lapul, míg a 27-ből 25 a fogadósnál, 2 az inasnál lelt gazdára.
Amiért ide illőnek látom a példát az egy jelenség, amely még a tudományos életben is gyakorta előfordul, hogy adott esetben a kérdésfelvetéssel akár akaratlanul is de eltereljük a lényegről, a valódi kérdésről a figyelmet.
„A bankok rendszerének ketyegő bombái…
Hogyan destabilizálhat egy rendszert az, ha minden tagja önmaga szeretne stabil lenni?”

kérdés ugyan akaratlanul, de éppen a lényegről tereli más irányba a figyelmet, ezáltal a beszélgetést. A homályban maradt kérdés: Mi az eredendő, a társadalmilag valóban hasznos szerepe a pénznek, a bankoknak, amely eredendő szerep harmonizál az emberi evolúciónk irányával, az életterünk adta lehetőségekkel, a természettel, a természet által tanítottakkal is? Ha erre helyes választ adunk, akkor kiderül, hogy a ketyegő bomba azzal lett beépítve, hogy eltértünk ettől az eredendő szerepétől. Hatástalanítani is kizárólag azzal tudjuk, ha e szerepének megfelelően használjuk ezeket.
„vagyis megint visszakanyarodunk oda, hogy oktatás, oktatás, oktatás”
Mennyire lehetünk biztosak benne, hogy az oktatás akár akaratlanul is, de nem vezet meg bennünket? E lehetőség kiküszöbölésére inkább így fogalmaznék:
„vagyis megint visszakanyarodunk oda, hogy józan ész, józan ész, józan ész”

igaz, józan ész, de azt meg hol adják, építik be vagy éppen csiszolják? :-)

eredeti írásomat elkapkodtam, sajnos, ezért kimaradt az az opció belőle, amikor az események vége a ,,lóhúst eszünk a romos utcán'', vagyis a tőzsdén keresztül országokat lehet térdre állítani, attól függetlenül, hogy egyébként a polgárai becsületesen dolgoznak és élnek, és józan paraszti ésszel gondolkodnak :-( ahogy egykori közgáz tanárom is idézte valakitől, hogy a háborúkat sem a csatamezőn nyerik/vívják meg, hanem bankárok szobáiban szivarozgatás közben (ezer bocs mindenkitől, akit bánt a hasonlat, de a lényege, hogy nem mindig a hősökön múlik a csata kimenetele, manapság)

és ha megnézzük, hogy az Enron botrány előtt és azóta hányféle törvény és audit és szabály volt van és lesz, ami nem tudja megelőzni az újabb balhét, akkor tényleg a józan ész lenne az optimum, de azt meg folyamatosan bombázzák, és nehéz jó irányba menni, ha egyre többen jönnek szembe...

de legalább magunk miatt, és a szigettársak miatt érdemes :-)


igaz, józan ész, de azt meg hol adják, építik be vagy éppen csiszolják? :-)
Pistike üldögél az árokparton és almát majszol. Arra sétál a rend éber őre és kérdezi „Mit csinálsz Pistike?”
Pistike rá néz, majd kicsit bosszankodva feleli „Almamagot eszem”.
„És miért eszel almamagot?” hangzott el meglepődötten a kérdés.
„Hogy okosabb legyek!” Vágta rá a választ szemrebbenés nélkül a gyerek.
A rend éber őre megelégedett a válasszal és elsétált. Kis idő múlva visszajött.
„Pistike!” szólítja meg a fiút engedékenyebb hangnemben „Adnál nekem is egy kis almamagot?”
„Adok hát” válaszolja megértően a gyerek. „Száz forint darabja, hányat kérsz?” helyezi mindjárt üzleti alapokra a tranzakciót.
„Négyet” hangzott el a boldog válasz.
A csere gyorsan lezajlott. A rend éber őre azonnal kezdte rágogatni reménye tárgyát. A harmadik elrágása után megjegyezte. „Pistike! Te becsaptál engem. Négyszáz forintért már két kiló almát vehettem volna, amiben sokkal több almamag van!
„No látod milyen gyorsan hatott, máris mennyivel okosabb lettél!” hangzott a huncut válasz.

nincsenek véletlenek, utamba akadt egy írás (bárcsak almamagtól okosodtam volna eddig ;-)):
http://www.mindennapi.hu/cikk/tarsadalom/a-kamatos-kamat-okozza-a-valsag...

kedvcsinálónak egy idézet: ,,Fejlett az a társadalom, amely alkalmazkodóképes a folyton változó környezethez. Más típusú fejlettségnek nem sok értelme van. Mondhatjuk a mai társadalomra, hogy fejlett, ha nem tud alkalmazkodni a saját maga által kiváltott környezeti változáshoz, például az éghajlatváltozáshoz?''


Almamagot rágogatva gondoltam arra, hogy a világháborúk a fejletlennek mondott népek életszínvonalát, megélhetési lehetőségeit sokkal kevésbé befolyásolta, mint a fejlett országokban élőkét. Talán ez az „olló” azóta még szélesebbre nyílt. Vélhetően ez igaz a bankvilág, a pénzvilág összeomlásának hatására is.
Az evolúció számomra éppen azt sugallja, hogy a fejlettséggel olyan irányban szaporodnak az egyedek lehetőségei, amelyet akár szabadságnak is nevezhetünk, hogy az életképességük is nő. A fejlettség pontosan azt tükrözi, milyen mértékben tud az egyed megfelelni a környezet adta kihívásoknak. Az ember sem lehet kivétel. Számára már adott a józan ész, a megkülönböztetni képes értelem elsajátításának lehetősége. Nem iskolában osztják, nem tanfolyamokon. A természet rendjének megismerésén, a természettörvények és az élettörvények kiismerésén alapszik és ezek alkalmazásában csúcsosodik. Az élet iskolájában egyénileg lehet szert tenni rá, nincs királyi út.


Egy példa arra, ha másként tesszük fel a blogbejegyzés indító kérdését, akkor egy teljesebbnek látszó választ kapunk. Ez a válasz is tükrözi a Péter által is fontosnak tartott rendszerszemléletet. A szakma szabályainak megfelelően a bankrendszert is egy nagyobb rendszer, az ökológiai rendszer részeként tekinti. Ráébredve arra, hogy bármennyi szabályt hozhatunk a saját kedvünkre, de a kőkemény korlátot, az életterünk, az ökológiai rendszer adta, igen felületesen ismert, objektív lehetőségeket nem lehet büntetés nélkül megsérteni.
Hála Kincses Zolinak, aki felhívta a figyelmünk rá, teljesebbé tehetjük a blogbejegyzés által felvetett kérdéskör áttekintését. Ezért a négy eddigi szakmai hozzászólás sorát kiegészíteném egy másik szakmai hozzászólás rövidített összefoglalójával.
Gyulai Iván ökológus, a Miskolci Ökológiai Intézet igazgatója, a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács tagja ad egy lehetséges megoldást a bankrendszer generálta problémákra a Mindennapi, A Közéleti Portálon, 2011-02-24 19:26:00,
http://www.mindennapi.hu/cikk/tarsadalom/a-kamatos-kamat-okozza-a-valsag...
„A szabadpénz rendszere kizárja a spekulációt „
„A kamatos kamat okozza a válságot”
címmel, Bodoky Tamás kérdéseire válaszolva.
[...]
A gazdasági válság hogyan függ össze az erőforrásválsággal, illetve a környezeti válsággal?
– Nézetem szerint a válságnak négy rétege van: gazdasági, szociális, környezeti és erkölcsi. Mind a négy válságot egy közös okra lehet visszavezetni. Ha ezt nem találjuk meg, nem fogjuk tudni egyik válságot sem megoldani.
[...]
És mi lenne ez a közös ok, amelyre a válságok visszavezethetőek?
– A pénz intézményrendszere. Egy francia közgazdász még a XIX században észrevette, hogy a pénztulajdonos fölényben van az árutulajdonossal szemben. Ugyanis a pénzzel szemben, amely anyagában időtálló, minden áru és szolgáltatás romlandó, a vas rozsdásodik, a búza megdohosodik. Ezért amíg az árutulajdonosnak sürgős, addig a pénztulajdonosnak ráér a csere. Pénze visszatartásával olcsóbb árra kényszerítheti az eladót, vagy megtagadhatja a hitelezést. A pénz eme különleges természete miatt a pénztulajdonos extra juttatást követelhet, hogy a pénzét használatra átadja. Ez a kamat.
Ha a pénztulajdonos nem bízik abban, hogy a pénzét megfelelő kamattal fogja visszakapni, akkor nem adja kölcsön, tehát a kamat, amely azt a célt szolgálja, hogy a pénz forogjon, el is reteszelheti a gazdaságot. Ezért a gazdasági válságok szükségszerűen létrejönnek, mint ahogyan a rendszernek a kamatos kamat miatt is időnként le kell nullázódnia. A kamatos kamat ugyanis a pénzmennyiség exponenciális növekedését eredményezi, aminek azonban nincsenek fedezetei. Tehát a pénz intézményrendszerébe kódolva vannak a válságok, a háborúk és a hiperinflációk. A pénz kamatos természete miatt felállított játékszabályok hatalmas erkölcsi rombolást hoztak a világra. A „szerencsejáték kultúrája" milliárdok és a természet kifosztását jelentik itt a szemünk előtt, és ennek mindannyian játékosai, egyben erkölcsi értelemben elszenvedői vagyunk.
Hogyan lesz mindebből környezeti válság?
– Előbb szociális válság lesz, ugyanis a hitelezés miatt, minden termék árának egyharmada a kamatok beépített költsége, vagyis indirekt módon minden harmadik forintunkat kamatra költjük, abban az esetben is, ha nem vettünk fel kölcsönt.
[...]
Környezeti válság pedig úgy lesz belőle, hogy az a nyolc társadalmi csoport, amelyik kénytelen elviselni a kamatterheket, a növekedésben érdekelt, mert ki kell termelnie a költségeit. Az eladósodott államoknak is növekedniük kell, mert ha nem nő a GDP, akkor nem tudják törleszteni az adósságaikat. Magyarországon már az IMF-kölcsön előtt is 17 ezermilliárd forint volt az államadósság, azaz 1,7 millió forint jutott minden magyar állampolgárra. Ez óriási kamatterhet jelent, amiből az következik, hogy az állam sem a fenntartható fejlődésben, hanem a növekedésben érdekelt. A növekedésnek pedig az az eredménye, hogy egyre több természeti erőforrást fogyasztunk, ebből lesz a környezeti válság. Nem csak a pénzmennyiség nem nőhet exponenciálisan, a természeti erőforrások kiaknázása sem.
[...]
Ha valóban a pénzrendszer hibája a válságok közös oka, min kellene változtatni?
[...]
Silvio Gesell német közgazdász A természetes gazdasági rend (1916) című könyvében megfogalmazott egyszerű javaslata az volt, hogy a pénzt ugyanolyan romlandóvá kell tenni, mint amilyen az áru. Ezért negatív kamatozású pénzt, úgynevezett szabadpénzt javasolt. Ezt azóta sok helyen kipróbálták, a világon ma is körülbelül háromezer helyen működnek ilyen szabadpénz-kísérletek.
Miben különbözik a szabad pénz az általunk ismert pénztől?
– A leghíresebb szabadpénz-kísérletre az ausztriai Wörgl-ben került sor 1932-ben, a nagy gazdasági válság alatt. Wörgl ötezer fős kisváros volt akkor, ahol Gesell elképzelése alapján bevezettek egy munkabizonylatnak nevezett fizetőeszközt, amelyet schillinggel fedeztek. A százschillinges munkabizonylat száz schillinget ért, de minden hónapban a névérték 1 százalékát kellett annak megfizetnie, akinek a kezében maradt a pénz. Ezért mindenki igyekezett gyorsan elkölteni – Gesell ezt pontosan azért találta ki, hogy megnövelje a pénz forgási sebességét.
A szabadpénz őrzi a pénz értékét, abban az esetben, ha valaki a jövőre tartalékot kíván képezni. A bankba betett pénz azonban nem szül kamatot, és a banknak is elemi érdeke, hogy a betétesek pénzét kölcsönadja, különben neki kell a romlási díjat megfizetnie. Így nem fordulhat elő, hogy akár a pénztulajdonos, akár a bank a magasabb kamat kikényszerítése érdekében megállítsa a gazdaságot azáltal, hogy visszatartja a pénzt. Tehát a szabadpénz megszünteti a spekulációt, a fölösleges növekedést, viszont felpörgeti a gazdaságot, és lehetővé teszi a szükségletek kielégítését a társadalom egésze számára.
Ha a szabadpénz ennyivel jobb, miért nem az terjedt el?
– Egyrészt mert a jegybankok mindig betiltották. Wörgl-ben és környékén több tízezren csatlakoztak a kísérlethez, de a jegybank másfél év után betiltotta. A harmincas évek Amerikájában 300 városban vezettek be szabadpénzt, amelyet hamarosan betiltottak. Másrészt, a döntéshozók mindig a tehetősek érdekeit szolgálják, mivel maguk is a pénz hatalma révén nyerik el hatalmukat. Harmadrészt, mert a társadalom ezt hagyja, mert fogalma sincs arról, hogyan működik a pénz, és milyen zavarokat okoz az életünkben.
Pedig a jelenlegi pénzrendszer nem az istentől való, hanem társadalmi alku eredménye. Tehát meg lehet változtatni. De ahhoz, hogy meg akarjuk változtatni, előbb érteni kéne. Érteni kéne, hogy miért vannak gazdasági válságok, hogy miért van az, hogy az egyik ember nagyon gazdag, a másik viszont nagyon szegény.
[...]
A gazdagodás vágya alapvető emberi tulajdonság, biztos, hogy ezt ki lehet iktatni?
– A szabadpénz rendszerében is lehet gazdagodni, csak egyetlen dolog nem lehetséges: munka nélkül pénzt keresni. A spekulációt zárja ki a szabadpénz rendszere. Gesell azt mondta, hogy két módon lehet jövedelemre szert tenni munka nélkül: pénzzel és földdel, mert mind a kettő megköveteli a maga járulékait. Éppen ezért Gesell másik javaslata a föld magántulajdonának megszüntetése volt.
A szabadpénz rendszerében nem lennének gazdasági válságok, és nem történne jövedelemátrendeződés a társadalomban. Ebben a rendszerben tisztességes vállalkozással több pénzt lehetne keresni, mint a mostaniban, hiszen a kölcsönöket nem terhelné a kamat. A jelenleg a piacon lévő pénzmennyiség mindössze 2-3 százalékára lenne szükség ahhoz, hogy a pénz cserefunkcióját be tudja tölteni: az összes többi pénz, a maradék 97-98 százalék spekulatív célokat szolgál.
Eljuthatott volna a szabadpénz rendszerében az emberiség arra a szintre, amit ma fejlett társadalomnak hívunk?
– Lehet, hogy annak nevezzük, de nem az. Ehhez a fejlettséget kellene definiálni. Fejlett az a társadalom, amely alkalmazkodóképes a folyton változó környezethez. Más típusú fejlettségnek nem sok értelme van. Mondhatjuk a mai társadalomra, hogy fejlett, ha nem tud alkalmazkodni a saját maga által kiváltott környezeti változáshoz, például az éghajlatváltozáshoz?
De visszatérve a kérdéshez, a válasz igen, sőt egy valódi fejlettség alakulhatott volna ki. A szabadpénz társadalmában a társadalom és gazdaság működése a szükségletek kielégítésére irányul, a jelenlegi társadalomban viszont nagyon sokan nem képesek a szükségleteiket kielégíteni, mert a pénz természete azt diktálja, hogy a módosak igazolhatatlan igényeit elégítsék ki. A szabadpénz társadalmában a nagy szélsőségektől mentes világ rajzolódik ki előttünk, ahol nincs a maihoz hasonló társadalmi igazságtalanság, nincs állandó növekedési kényszer, és ezért lényegesen mérsékeltebb a környezetre háruló teher.
Átállhatna az emberiség a szabadpénz rendszerére éppen most, amikor minden hitelből épül?
A szabadpénz nem zárja ki a hitelezést. Ott is minden hitelből épülne, csak ezek a hitelek a hitelezők és az adósok számára is kevesebb kockázatot jelentenének. A magas kamatok világában a nagyon gyorsan megtérülő beruházások élnek csak meg, amelyek ezért szükségszerűen hanyagolják a fenntarthatóság követelményeit. Így pontosan a hosszabb távon megtérülő, társadalmilag és környezetileg elviselhető, vagy éppen hasznos fejlesztések nem tudnak megvalósulni.
[...]

Visszanézem a bejegyzést és a dikurzust. Sok érdekes, megcsevegni érdemes dolog került elő. Mégis úgy érzem azt a körülményt, előfeltételet, hogy bármely együttműködésbe minden fél nyer-nyer szándékkal megy belel, próbálja a világ kikerülni. Mivel úgy gondoljuk úgysem kiküszöbölhető a csalfa szándék, próbálunk e nélküli módokat kieszelni. És az az érzésem ideig-óráig valakire (pl a jövő fenntarthatóságára, munkaóráink sokasodására, stb) áthárítva, továbbgörgetve valami terhet el lehet jutni keveseknek jó világhoz a nyer-nyer szándék nélkül is, de méltányos, megélni érdemes életvitel nem születik ezen az úton. Hátralépve a táblától, egészében nézve a témát nem csodálkoznék, ha méltánytalan szándékkal nem lehetne -elvileg és egyáltalán- megélni érdemes, nem életellenes rendszert építeni, működtetni, fenntartani................Vannak szép görbék, melyeket a befektetést ajánlgatók mutogatnak, a tőzsdei és hasonló hozamok ezerkilencszáz-néhány-akárhánytól egészen napjainkig, és ha lenne ilyen százévekre visszamenőleg, akkor vajon a földön 1 főre jutó éhezés, stressz, más szenvedésk-nélkülözések valami mérőszámát írva a függőleges tengelyre módosulna a görbe...?

Valóban belátható, hogy méltánytalan szándékkal csak életellenes rendszert lehet létrehozni, működtetni. Az is belátható, hogy az Élet hosszú távon nem tűri az életellenes rendszereket, azaz a kiagyalóik, a működtetőik számára a felelősségük mértékének megfelelő, átruházhatatlan „jutalmat” fog „postázni”. A tudomány hívői számára a játékelmélet is kimutatta, a mindenki nyer játék prioritását.

Sok érdekes, megcsevegni érdemes dolog került elő.
Érdeklődve várom javaslatod.

http://www.mno.hu/portal/771079 Igen, efféle dolgok kerek kimondása fontos e témában...
a zürichi egyetem friss kutatási eredménye: 147 multi irányítja/befolyásolja a világ vagyonának 40%-át. illetve ugyanez más fogalmakkal/mérőszámokkal: "In effect, less than one per cent of the companies were able to control 40 per cent of the entire network" (azaz kevesebb mint egy százaléka a vállalatoknak képes irányítani a teljes hálózat 40%-át.) http://www.dailymail.co.uk/sciencetech/article-2051008/Does-super-corpor...